Chapter 248

Sziasztok! 😊

Már itt van az új fejezet, mely szintén elég hosszú, történések is vannak benne, szóval nem lehet panasz. Az elején olvashatjátok, mekkora kárt is okozott Steph, illetve zárójelbe írtam egy magyarázatot az említett személyről. A közepén jó volt látni, hogy Harry normálisan tud beszélni arról a témáról (nem akarok elárulni előre semmit), a vége meg... hát szegény Lou, nem lennék a helyében. Ó, és szintén zárójelbe írtam az ott említett rendezvény magyarázatát. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Pénteken találkozunk újra.

Kellemes olvasást! 😊😘

Ui.: Nagyon boldog szülinapot, Liam James Payne! ❤🎂🎈🎉🎆

Chapter 248

Harry szemszöge
Dobozok esnek le a polcokról, és landolnak a padlón elhomályosodva. Öklömet újra nekiütöm a fémnek, egy nagy, vörös foltot hagyva ott. Bőröm szétválásának ismerős érzése árasztja el az ujjperceimet, ami csak növeli az adrenalinomat, még dühösebbé téve engem. Ez majdnem enyhítő, a megnyugtató megkönnyebbülése annak, hogy megengedem magamnak, hogy olyan módon adjam ki a haragomat, ahogy azt régen tettem. Nem kell megállítanom magamat, nem kell túlgondolni a cselekedeteimet. A dühre fókuszálhatok, beengedve azt és megengedve, hogy maga alá húzzon.
- Mit csinálsz?! Valaki segítsen! – kiált fel egy nő. Amikor felkapom a fejemet, hogy szemben legyek vele, tesz egy lépést hátrafelé a sor elején lévő széles nyílás felé. Szemei össze vannak húzva és óvatosak, ahogy a nyilvánvaló védelmi ösztön, hogy megvédje a lábaiba kapaszkodó szőke hajú lányt, elárasztja őt.
A kislány fényes, kék szemei találkoznak az enyéimmel, és nem tudok elnézni. A mögöttük lévő ártatlanság eltűnik minden egyes mérges lélegzettel, amely elhagyja a testemet. Elszakítom magamat a lány nézésétől, majd a rendetlenség felé nézek, amit csináltam a sorban. Csalódottság veszi át a düh helyét azonnal, és a ráébredés erősen megüt, hogy ilyen szarokat teszek tönkre egy Target bolt közepén. Ha a zsaruk előbb megérkeznek, mint hogy ki tudnék innen jutni, meg leszek baszva.
Egy utolsó pillantással a kislányra, akin hosszú, egybe részes szoknya van és csillogó cipő, végigsietek a soron a bolt bejárata felé. Elkerülve a sorban lévő káoszt, sorról sorra haladok, szem elől annyira kimaradva, amennyire csak lehetséges.
Nem tudok tisztán gondolkodni. Egyetlen egy gondolatnak sincs értelme számomra. Louis nem dugott Zaynnel. Nem. Nem tehette. Tudnám, ha igen. Valaki elmondta volna nekem. Louis elmondta volna nekem.
A márciusi levegő engesztelhetetlen, ahogy belecsíp a bőrömbe. Szemeim a parkoló hátsó része felé lévő autómra fókuszálnak, és hálás vagyok, hogy az éjszaka sötétje beárnyékol.
- Bassza meg!! – üvöltöm, amint elérem a kocsimat. Csizmámmal belerúgok a lökhárítóba, majd egy csikorgó zaj hallatszik attól, hogy a fém elhajlik a helyéről, ez még tovább frusztrációt okoz nekem. – Louis csak velem volt – mondom ki hangosan.
A kulcsot bedugom a gyújtásba, éppen, amikor két rendőrautó kanyarodik be a parkolóba villogó fényekkel és szirénázó ordítással. Lassan kikanyarodok a parkolóhelyről, hogy elkerüljek bármilyen felesleges figyelmet, aztán figyelem, ahogy leparkolnak a járdán és besietnek, mintha gyilkosságot követtek volna el.
Abban a pillanatban, hogy kiérek a parkolóból, megkönnyebbülés áraszt el. Ha letartóztattak volna a Targetben, Louis teljesen kiborult volna rám.
Louis… és Zayn.
Jobban tudom, minthogy elhiggyem Steph hülye hazugságait, miszerint Louis dugott vele. Tudom, hogy nem tette. Tudom, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki valaha is volt benne, az egyetlen, aki valaha is elélveztette őt. Nem Zayn. Kurvára senki sem. Csak én.
Megrázom a fejemet, hogy megszabadítsam magamat a kettejük látványától, Louis ujjai Zayn karjai köré fonódva, miközben Zayn belé hatol. Baszki, ne megint ezt. Szó szerint nem tudok tisztán gondolkozni. Steph nyaka köré kellett volna fonnom a kezeimet és…
Nem engedem meg magamnak, hogy befejezzem a gondolatot. Pontosan azt kapta meg, amit akart tőlem, ez pedig még jobban feldühít. Pontosan tudta, mit csinál, amikor megemlítette nekem Zaynt, szándékosan kötekedett velem, hogy bekattanjak, és ez működött.
Azonnal felhívom Louis-t, de nem veszi fel. A telefonja csörög… és csörög… és csörög. Elmondta nekem, hogy aludni fog, de rohadt jól tudom, hogy a telefonja mindig rezgőn van, és ez a férfi szart se tud átaludni.
- Gyerünk, Lou, vedd fel a telefont – nyögök fel, majd a mobilomat az anyósülésre dobom. Olyan messze kell kerülnöm a Targettől, amennyire csak lehet, mielőtt megnézik a parkoló kameráját és megszerzik a rendszámomat vagy valami szar.
Az autópálya egy kibaszott rémálom, és Louis még mindig nem hívott vissza. Ha nem hív fel egy órán belül, telefonálok Christiannak.
Még egy éjszakára Seattle-ben kellett volna maradnom. A pokolba is, mindenek előtt oda kellett volna mennem. Az összes okom, amiért nem akartam menni, kurvára értelmetlennek tűnik most. Az összes félelmem, amim volt, még mindig megvan, életre kelt a városaink közti távolságtól.
„Mélyen legbelül tudod, hogy nem fog működni.”
„Te tele vagy tetoválva, és csak idő kérdése, mielőtt elege lesz abból, hogy zavarban legyen, ha veled látják.”
„Rosszfiú fétis.”
„Összeházasodik valami bankárral vagy valami szarság.”
Steph hangja újra és újra behatol a fülembe. Megőrülök, szó szerint elvesztem a kibaszott eszemet, miközben az autópályán vezetek. Az összes erőfeszítés, amit ezen a héten tettem, semmit nem jelent most. A két napot, melyet Louis-val töltöttem, tönkretette Steph.
Megéri mindez? Mindez a folyamatos próbálkozás megéri? Mindig meg kell majd állítanom magamat attól, hogy kimondjam vagy megtegyem a rossz szarságot? És ha tovább folytatom ezt a lehetséges átalakulást, szeretni fog engem Louis utána?
Mindezek után maradni fog belőlem elég, amit szerethet ő? Egyáltalán ugyanez a férfi leszek, akibe beleszeretett, vagy ez az ő módja arra, hogy átalakítson engem valakivé, akit szeretné, hogy legyek? Megpróbál engem úgy átalakítani, hogy jobban hasonlítsak rá… jobban hasonlítsak Natalie-ra?
„Ezzel nem versenyezhetsz.”
Steph-nek igaza van. Nem versenyezhetek Natalie-val és az egyszerű kapcsolattal, ami Louis-nak és neki volt. Louis-nak soha nem kellett semmi miatt aggódnia, amikor vele volt. Ők jók voltak együtt. Jók és egyszerűek. Natalie nincs úgy megtörve, ahogyan én.
Emlékszem a napokra, amikor ültem a szobámban és órákat vártam Steph-re, hogy elmondja nekem, mikor tért Louis vissza a vele való időtöltésből. Annyiszor léptem közbe, amennyiszer csak tudtam, és eléggé meglepően, de ez bejött nekem. Louis engem választott helyette, a lány helyett, akivel úgy nőtt fel, hogy szerette. Annak a gondolatától, hogy Louis elmondja Natalie-nak, szereti őt, totálisan beteg leszek.
„Rosszfiú fétis.”
Több vagyok Louis-nak, mint egy fétis. Muszáj. Több mint elég embert dugtam meg, akik csak fel akarták dühíteni a szüleiket, de Louis nem tartozik közéjük. Elég szarságomba törődött bele, hogy ezt bebizonyítsa.
Gondolataim kuszák és őrjöngőek, és nem tudok lépést tartani velük.
Miért engedem be a fejembe Steph-et? Egy szót se kellett volna meghallgatnom, amit az a ribanc mondott. Most, hogy beengedtem őt, nem tudom kiszedni, és ez a kibaszott őrületbe fog kergetni. Letörlöm véres és szétvert ujjperceimet a kék farmerembe az egyik lábamon, aztán leparkolom az autót.
Amikor felnézek, azon találom magam, hogy a Blind Bob’s előtt parkolok. Egészen idáig vezettem anélkül, hogy egyáltalán erre gondoltam volna. Nem kellene bemennem, de nem tudom megállítani magamat.
Carly, egy régi… barát… áll a pult mögött, minimális ruhát és mélyvörös rúzst viselve.
- Lám… lám… lám… – vigyorog rám.
- Spórold ezt meg – nyögök fel, aztán leülök a közvetlenül előtte lévő bárszékre.
- Nincs rá esély – rázza meg a fejét, szőke lófarka előre-hátra mozog. – Amikor legutóbb kiszolgáltalak, az egy nagy drámafesztiválba torkollott, és sem időm, sem türelmem nincs ma este erre.
Amikor legutóbb itt voltam, annyira mocskosul berúgtam, hogy Carly kényszerített, hogy a kanapéján maradjak, ami egy hatalmas félreértéshez vezetett Louis-val, aztán elhagyott engem.
- Az a munkád, hogy italt adj, amikor kérek egyet – mutatok a mögötte lévő polcon lévő sötét whisky üvegére.
- Van egy jelzés pontosan ott, ami mást ír – hajol a könyökére a pulton, mire én hátradőlök a helyemen, annyi helyet kreálva köztünk, amennyit csak lehet.
A kis „Jogunk van bárki kiszolgálását megtagadni” a falra van felragasztva, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
- Nyugi, nem akarom, hogy felhíguljon – figyelmen kívül hagyok tőle még egy szemforgatást, miközben kezeit használva felemeli magát és megfog egy üres poharat.
Ahogy a sötét italt bőségesen beletölti a poharamba, Steph hangja újra és újra lejátszódik bennem. Ez az egyetlen módja, hogy kiszedjem a fejemből a vádjait és hazugságait.
- Ő hív – Carly hangja szakít ki kábulatomból, aztán lepillantok a pulton lévő telefonomra. Egy kép villan fel a képernyőn, melyet én csináltam, míg Louis aludt ma reggel.
- Baszki.
Ösztönösen ellököm a poharat, kiöntve a frissen kitöltött tartalmát a pultra. Figyelmen kívül hagyom Carly magas hangját, ahogy kioszt engem, miközben elhagyom a bárt olyan gyorsan, mint ahogy megérkeztem. Elhúzom nagyujjamat a képernyőn.
- Lou.
- Harry! Jól vagy? – pánikol.
- Olyan sokszor hívtalak – engedek ki egy megkönnyebbült sóhajt a kis hangszórón hallatszódó hangjára.
- Tudom, sajnálom. Aludtam. Jól vagy? Hol vagy?
- A Blind Bob’s-nál – vallom be. Nincs értelme hazudni, úgyis mindig megtudja így vagy úgy.
- Ó – alig suttogja.
- Egy italt rendeltem – akkor már el is mondok neki mindent.
- Csak egyet?
- Igen, és még esélyem se volt megízlelni, mielőtt hívtál – nem tudom eldönteni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
- Akkor az jó. Elmész onnan?
- Igen, most – húzom meg a fogantyút a kocsiajtómon, majd beszállok a vezetőülésre.
- Miért mentél oda? – kérdezi Louis egy hosszú csend után. – Nem gond, hogy odamentél, csak kíváncsi vagyok.
- Láttam Steph-et.
Elakad Louis lélegzete.
- Mi történt? Te… Történt valami?
- Nem bántottam őt, ha erre gondolsz – továbbra is a parkolóban maradok az autómmal. A vezetés figyelemelterelése nélkül akarok beszélni Louis-val. – Mondott nekem néhány szarságot, ami nagyon… nagyon felidegesített. Elvesztettem a türelmemet a Targetben.
- Jól vagy? Azt hittem, utálod a Targetet.
- Az összes dolog közül… – kezdem el.
- Bocs. Félig alszom – hallom a mosolyt a hangjában, de azt gyorsan aggodalom helyettesíti. – Jól vagy? Mit mondott?
- Azt mondta, hogy dugtál Zaynnel – felelem neki. Nem akarom megismételni a többi szart, amit arról mondott, hogy Louis és nem vagyunk jók egymásnak.
- Mi? Tudod, hogy ez nem igaz. Harry, esküszöm, hogy semmi sem történt köztünk, amit te már nem…
- Azt mondta, hogy Zayn szobatársa hallott titeket.
- Nem hiszel neki, igaz? Nem hihetsz neki, Harry, ismersz engem. Tudod, hogy elmondtam volna neked, ha bárki más hozzám ért volna… – hangja megtörik, mire a mellkasom megfájdul.
- Shh…
Nem kellett volna engednem, hogy olyan sokáig beszéljen Steph. Meg kellett volna mondanom neki, hogy tudom, hogy azok nem igazak, de amilyen önző köcsög vagyok, meg kellett hallgatnom, amit mondott.
- Mi mást mondott még? – sírja Louis.
- Csak baromságokat. Rólad és Zaynről.
És kijátszott minden félelememet és bizonytalanságomat velünk kapcsolatban.
- Ezért mentél a bárba? – nincs elítélés Louis hangjában, csak megértés, melyre nem számítottam.
- Azt hiszem – sóhajtok fel. – Tudott dolgokat. A testedről, amikről csak nekem kellene tudnom – borzongás fut végig a gerincemen.
- A barátja volt a szobatársam. Látott engem Steph párszor átöltözni, meg sem említve azt, hogy ő vetkőztetett le azon az estén – szipogja.
Harag hullámzik rajtam végig ismét. Annak a gondolata, hogy Louis képtelen arra, hogy mozogjon, miközben Steph erőszakosan levetkőzteti őt…
- Ne sírj, kérlek. Ezt nem tudom elviselni, nem, amikor több órányira vagy – kérem őt.
Most, hogy lágy hangját hallom a vonalban, úgy tűnik, Steph szavaiban nincs igazság, és az elmebaj, a tiszta kibaszott elmebaj, amit csak néhány perccel ezelőtt éreztem, elmúlt.
- Beszéljünk valami másról, amíg haza vezetek – tolatok hátrafelé az autómmal, majd kihangosítom Louis-t.
- Kimberly és Christian meghívott engem a klubjukba a hétvégére…
- Nem mész el.
- Ha engednéd, hogy befejezzem – szid le. – De mivel remélhetőleg te itt leszel akkor, és tudtam, hogy nem fogsz jönni, megegyeztünk, hogy szerda este megyek el.
- Milyen klub van nyitva hétköznap este? – nézek a visszapillantó tükörbe, megválaszolva saját kérdésemet.
- Elmegyek.
- Miért? Nem szereted a klubokat, emlékszel?
- Ez nem egy night-club. Ez egy visszafogott jazz stílusú klub.
- Elmegyek veled ezen a hétvégén. Nem akarom, hogy elmenj szerdán.
- Elmegyek szerdán. Elmehetünk megint hétvégén, ha szeretnél, de már megmondtam Kimnek, hogy megyek, és nincs rá okom, hogy tegyem meg.
Tényleg nincs türelmem most ehhez a beszélgetéshez vele.
- Engem kivéve. Én ok vagyok, nem? – hangom szánalmas nyafogásként jön ki.
„Soha nem leszel elég neki.”
- Ha van egy megalapozott okod arra, hogy ne menjek, akkor igen. Kimmel és Christiannal leszek, semmi sem fog történni.
- Jobban szeretném, ha nem mennél – szűröm ki a fogaim keresztül. Már a határon vagyok, ő meg kísérletezik velem. – Vagy elmehetek szerdán is – ajánlom fel, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy ésszerű legyek.
- Nem kell egészen idáig vezetned szerdán, amikor amúgy is jössz pénteken.
„Zavarban van, ha veled látják.”
- Miért nem akarod, hogy menjek, Louis?
- Nem az, hogy nem akarom, hogy gyere, tudod, hogy nem. Imádnám, ha szerdán is idejönnél, de tudom, hogy ez hosszú út és…
- Nem akarod, hogy meglássanak velem? – kiejtem a szavakat, mielőtt megállíthatnám őket.
- Mi? – hallom a lámpájának kattanását a háttérben, ahogy felkapcsolja azt. – Miért mondanád ezt? Tudod, hogy ez nem igaz.
- Nos, az biztos, hogy…
- Mit mondott neked Steph? Belemászott a fejedbe, ugye? Miért nem mondod el nekem? – emeli fel a hangját Louis a vonalban. Bekanyarodok a lakás parkolójába, aztán leparkolom az autót, mielőtt válaszolok. Louis csendben vár a magyarázatra.
- Semmit – ismétlem meg.
- Ha nem mondod el nekem, rendben van, de nem segíthetek neked, ha kizársz.
Nem mondok semmit.
- Meg kell tanulnunk együtt küzdeni, nem egymás ellen. Nem kellene, hogy Steph kontra te kontra én legyen. Együtt kell ebben lennünk – folytatja.
- Nem ezt csinálom… – igaza van. Mindig kurvára igaza van. – Elmegyek szerdán és ott maradok vasárnapig.
- Hiányozni fogsz az óráidról.
- És?
- Nekem is vannak óráim és munkám.
- Úgy hangzik, mintha nem akarnád, hogy menjek – paranoiám átszivárog a már megtört önbizalmamon.
- Persze, hogy akarom. Majd megbeszéljük ezt holnap.
Miért nem akarja, hogy menjek?
- Elmondtad már Zaynnek, hogy nem mehet Seattle-be? – kérdezem tőle.
- Nem, nem hallottam felőle.
Lehet, hogy én magamnak kell elmondanom neki.
- Otthon vagy már? – kérdezi Louis éppen amikor lekapcsolom a gyújtást.
- Igen, most értem ide.
- Bárcsak elmondanád nekem, hogy mit mondott Steph.
- Eleget mondtam neked, ne aggódj emiatt.
- Ne zárj ki, kérlek – a hangjában lévő szomorúság megállít léptemben.
- Nem zárlak ki. Sajnálom. Megőrülök nélküled, Lou.
- Én is – sóhajt fel, amitől ismét bocsánatot akarok kérni.
- Seggfej vagyok, amiért nem mentem veled Seattle-be mindenek előtt.
- Mi? – köhögés hallatszik a hangszóróban.
- Hallottál. Nem ismétlem meg.
- Rendben – végre abbahagyja a köhögést, miközben belépek a liftbe. – Tudom, hogy amúgy sem hallhattalak jól.
- Egyébként mit akarsz, mit csináljak Steph-el és Dannel? – váltok témát.
- Mit tehetnél? – kérdezi halkan.
- Nem akarod, hogy erre válaszoljak.
- Akkor semmit, csak hagyd őket.
- Steph valószínűleg mindenkinek beszélni fog a ma estéről, és elterjeszti a pletykát rólad és Zaynről.
- Nem lakom már ott. Nem gond – próbál meggyőzni engem Louis. Tudom, hogy egy ilyen pletyka mennyire fogja bántani az érzéseit, akár bevallja, akár nem.
- Nem akarom hagyni ezt – vallom be.
- Nem akarom, hogy bármiféle bajba kerülj miattuk – nem fog beleegyezni az ötleteimbe, hogy hogyan állítsam meg Steph-et, szóval úgy döntök, hagyom ezt.
- Rendben – nyitom ki az ajtót a lakásomhoz, majd Richardot a kanapén kiterülve, alva találom. Jerry Spinger (amerikai televíziós műsorvezető) hangja tölti meg az egész lakást. – Tartsd egy kicsit – kikapcsolom a tévét, aztán egyenesen a hálószobámba megyek.

…

Nagyon fáradt vagyok egész reggel. Nem emlékszem arra, hogy bementem az első órámra, és elkezdek azon gondolkozni, miért is vesződöm ezzel egyáltalán. Befejezhetem az utolsó feladataimat és beadhatom őket úgy, hogy soha többet nem kell visszajönnöm erre a kampuszra.
Amikor elsétálok az Adminisztrációs épület mellett, Niall és Tessa a lépcsők előtt állnak. Felteszem a kapucnimat, majd egy szó nélkül megyek el mellettük. El kell húznom a picsába erről a helyről.
Megosztott döntés alapján megfordulok, aztán felmegyek a meredek lépcsőn az épület bejáratánál. Az apám titkárnője a leghamisabb mosolyával ajándékoz meg, amit egy láttam egy ideje.
- Segíthetek?
- Azért vagyok itt, hogy Ken Styles-szal találkozzak.
- Van időpontod? – kérdezi édesen a nő, rohadt jól tudva, hogy nincs időpontom.
- Nyilvánvalóan nincs. Bent van apa vagy sem? – mutatok az előttem lévő vastag faajtóra. A ködös üvegtől a közepén nehéz megmondani.
- Bent van, de konferenciahívása van most. Ha helyet foglalsz, akkor… – elsétálok az asztala mellett, majd be egyenesen apa irodájába.
Amikor lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót, apám feje az ajtó felé fordul, aztán felemeli az ujját, kérve tőlem, hogy adjak neki egy pillanatot. Amilyen udvarias úriember vagyok, a szemeimet forgatom és helyet foglalok az asztala előtt.
- Nem számítottam rád – teszi vissza apa a telefont a tartójába, majd lábra áll, hogy köszöntsön.
- Nem számítottam rá, hogy itt leszek – vallom be.
- Valami baj van? – szemei a csukott iroda ajtajára vándorolnak mögöttem, aztán vissza az arcomra.
- Van egy kérdésem.
Kezeimet a sötét, cseresznyefa asztal felett pihentetem, majd felnézek rá. Az arcán sötét szőrfoltok láthatóak, nyilvánvalóvá téve, hogy nem borotválkozott már néhány napja, fehér inge pedig kissé ráncos a mandzsetta részénél. Nem hiszem, hogy láttam őt valaha is ráncos inget viselni, mióta Amerikába költöztem. Ez egy férfi, aki reggelizni pulóvermellényben és kivasalt khaki nadrágba jön.
- Hallgatlak – válaszolja apa.
A köztünk lévő feszültség bőséges, de még így is küzdök, hogy emlékezzek a perzselő gyűlöletre, amit egyszer efelé a férfi felé éreztem. Nem tudom, hogyan érzek vele kapcsolatban most, nem hiszem, hogy valaha is képes leszek teljesen megbocsájtani neki, de egyszerűen túl sok kibaszott energiát vesz el, hogy a haragba kapaszkodjak, amit mindig is éreztem felé. Soha nem lesz olyan kapcsolatunk, mint amilyen a mostohatestvéremmel van neki, de valamennyire jó tudni, hogy amikor szükségem van valamire tőle, általában minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen. A legtöbb alkalommal a segítsége semmit sem ér, de az erőfeszítését némileg értékelem.
- Szerinted milyen nehéz lesz átmennem Seattle-be?
Szemöldökei drámaian felemelkednek.
- Tényleg?
- Igen. Nem a véleményedet akarom, választ akarok – teszem világossá, hogy hirtelen meggondolásomat nem beszéljük meg. Szemei elmélkedőek, mielőtt válaszol.
- Nos, visszavetné a diplomádat. Jobban teszed, ha az én kampuszomon maradsz a félév hátralévő részében. Mire kérvényezed az átiratkozást, beiratkozol és odaköltözöl, nem érné meg a kavarodást és az időt.
- Nem tudnál segíteni, hogy meggyorsítsd a folyamatot? – ülök hátra a bőrszékben, és ránézek.
- De, de az is több időt adna hozzá a diplomai időpontodhoz. A félévek nem ugyanakkor kezdődnek és végződnek ott.
- Szóval lényegében itt kell maradnom.
- Nem kell, – dörzsöli meg a sötét borostát az arcán – de több értelme van ennek egyelőre. Olyan közel vagy már hozzá.
- Nem veszek részt azon a diplomaosztón – emlékeztetem őt.
- Reméltem, hogy meggondolod magad – sóhajt fel apám, mire elnézek.
- Nos, nem tettem, szóval…
- Ez egy nagyon fontos nap neked. Életed utolsó három éve…
- Leszarom. Nem akarok menni. Semmi bajom azzal, ha elpostázzák nekem a diplomámat. Nem megyek el, megbeszélés vége.
Szemeim a mögötte lévő falra kalandoznak el, hogy a sötétbarna irodai falán lógó képkeretekre fókuszáljanak. A fehér keretű oklevelek és diplomák jelölik eredményeit, és már abból meg tudom mondani, hogy ezek többet jelentenek neki, mint nekem valaha is fognak, ahogy büszkén felnéz rájuk.
- Sajnálattal hallom ezt – nézi őket tovább. – Nem fogom még egyszer megkérdezni – rosszalja apa.
- Miért olyan fontos neked, hogy elmenjek? – merem megkérdezni.
A köztünk lévő ellenséges viszony megfeszült, a levegő besűrűsödött, de apám vonásai félelmetesen meglágyultak az elmúló pillanatok csendjében.
- Mert – vesz egy mély levegőt, mielőtt kimondja – volt idő, egy hosszú időszak, amikor nem voltam biztos benne… – még egy szünet – mi lesz belőled.
- Ami azt jelenti, hogy?
- Biztos vagy benne, hogy van időd beszélgetni most? – szemei a szétvert ujjperceimre és vérfoltos farmeremre mozdulnak. Tudom, hogy igazából úgy érti, „Biztos vagy benne, hogy mentálisan elég stabil vagy ahhoz, hogy beszélgessünk most?”
Tudtam, hogy át kellett volna vennem a farmeremet. Nem nagyon volt kedvem semmihez reggel, szó szerint kigördültem az ágyból és elvezettem a kampuszra.
- Tudni akarom – válaszolom komoran. Apa bólint.
- Volt egy időszak, amikor azt sem gondoltam, hogy egyáltalán leérettségizel a középiskolában, tudod, hogy mindig mennyi bajba kerültél.
Villanások játszódnak le szemeim előtt kocsmai verekedésekről, betört kisboltokról, síró, félmeztelen lányokról, dühös szomszédokról és egy nagyon csalódott anyáról.
- Tudom – értek egyet. – Technikailag még mindig bajba kerülök – egy hónapja éppen az egyetemi rendőrség tartott fogva, majdnem a kicsapásomat eredményezve.
- Közel sem annyira sokba. Azóta nem, mióta ő van – válaszolja lágyan.
- Ő okozza a legtöbb bajomat – dörzsölöm meg a tarkómat a kezemmel, tudva, hogy teljesen el vagyok baszódva.
- Én nem mondanám ezt – barna szemei összeszűkülnek, ujjai mellényének felső gombjával játszadoznak.
Mindketten csendben ülünk, bizonytalanul, hogy mit mondjunk a másiknak.
- Olyan nagy bűntudatom van, Harry. Ha nem csináltad volna végig a középiskolát és mentél volna egyetemre, nem tudom, mit tettem volna.
- Semmit, élted volna a tökéletes életedet itt – csattanok fel. Úgy rándul meg apa, mintha megütöttem volna őt.
- Ez nem igaz. Csak a legjobbat akarom neked. Nem mindig mutattam ki, és tudom ezt, de a jövőd nagyon fontos nekem.
- Mindenek előtt ezért fogadtad el a jelentkezésemet a WSU-ra? – soha nem beszéltük meg a tényt, miszerint tudom, hogy a pozícióját használta fel, hogy bejussak a rohadt iskolába korábban. Tudom, hogy ezt tette. Én szart se csináltam középiskolában, a másolataim bizonyítják ezt.
- Ezért, és mert anyukád a töréspontjánál volt veled kapcsolatban. Azért akartam, hogy ide gyere, hogy megismerjelek. Nem ugyanaz a fiú vagy, aki voltál, mielőtt elmentem.
- Ha meg akartál volna ismerni engem, tovább maradtál volna a közelemben – olyan emlékek töredékei törnek fel, amiket keményen próbáltam meg elfelejteni. – Elmentél, nekem pedig esélyem sem volt rá, hogy normális fiú legyek.
Régen néha elgondolkoztam azon, milyen érzés boldog gyereknek lenni egy erős és szerető családdal. Míg anya napkeltétől napnyugtáig dolgozott, egyedül ültem a nappaliban, csak a kopott, alig álló falakra bámulva órákig. Készítettem magamnak valami szar kaját, ami alig volt módosítható, és elképzeltem, hogy egy asztalnál ülök, tele olyan emberekkel, akik szeretnek engem. Nevettek és megkérdezték volna, milyen volt a napom. Amikor verekedésbe keveredtem az iskolában, azt kívántam, bárcsak lenne egy apám, aki vagy megveregetné a hátamat vagy elverné a seggemet, amiért bajba kerültem.
Sokkal könnyebb volt nekem, ahogy nőttem. Amint tinédzser lettem és rájöttem, bánthatok embereket, minden könnyebb volt. Visszavágtam anyának, amiért egyedül hagyott, míg dolgozott, azzal, hogy a keresztnevén szólítottam őt, és megtagadtam tőle azt az egyszerű örömöt, hogy hallja egyetlen gyermekét kimondani azt, hogy „szeretlek”.
Visszavágtam apának azzal, hogy nem beszéltem vele.
Egy célom volt, hogy mindenki olyan nyomorúságosan érezze magát, mint én, ily módon végre illeszkedtem a környezetembe. Felhasználtam a szexet és a hazugságokat, hogy megbántsak embereket, és játékot csináltam belőle. Ez visszafelé sült el, amikor anya egyik barátja túl sok időt töltött a közelemben, a házassága tönkrement a méltóságával együtt, anyának pedig összetört a szíve, hogy a tizennégy éves fia ilyen dolgot tett.
Apa gyorsan kapcsol, mintha pontosan tudná, mit gondolok.
- Tudom ezt, és sajnálom az összes dolgot, aminek ki voltál téve miattam.
- Nem akarok már erről beszélni – a lábamat használva hátralököm a széket, majd felállok.
Apa ülve marad, és nem tehetek a hatalom izgalmáról, mely átjár attól, hogy így állok felette. Úgy érzem, hogy… felette vagyok, minden lehetséges módon. Őt kísérti a bűntudata és a megbánás, én pedig végre zöld ágra vergődök az enyémmel.
- Olyan sok minden történt, amit nem értenél meg. Bárcsak elmondhatnám neked, de az semmin sem változtatna.
- Azt mondtam, nem akarok erről beszélni. Amúgy is szar napom van, ez meg túl sok. Értem én, megbántad, hogy elhagytál minket meg minden szar. Túl vagyok rajta – hazudom, mire ő bólint. Igazából ez nem egy teljes hazugság, sokkal közelebb vagyok ahhoz, hogy túl legyek rajta, mint valaha is korábban.
Amikor elérem az ajtót, egy gondolat jut eszembe. Megfordulok, hogy szemben legyek apával.
- Anya férjhez megy. Tudtad ezt? – kérdezem tőle kíváncsiságból. Meg tudom mondani üres tekintetéből, és abból, ahogy összehúzza szemöldökét, hogy fogalma sem volt. – Robinhoz, a szomszéd fickóhoz?
- Ó – ráncolja a homlokát.
- Két hét múlva.
- Ilyen hamar?
- Igen – bólintok. – Ez probléma vagy valami? – kérdezem tőle.
- Nem, egyáltalán nem. Csak egy kicsit meglepődtem, ez minden.
- Igen, én is – dőlök vállammal az ajtókeretnek, majd figyelem, ahogy apa arckifejezése megváltozik mogorvából megkönnyebbültté.
- Részt veszel rajta?
- Nem.
Ken Styles lábra áll, aztán körbe sétálja a hatalmas asztalát, hogy megálljon előttem. Be kell vallanom, kissé meg vagyok ijedve. Nem tőle, természetesen, hanem a szemeiben lévő nyers érzelemtől, amikor megszólal.
- Menned kell, Harry. Össze fog törni a szíve, ha nem. Főleg mivel tudja, hogy ott voltál az én esküvőmön Karennel.
- Igen, nos, mindketten tudjuk, miért voltam ott a tiéden. Nem volt választásom és a te esküvőd nem a rohadt világ másik végén volt.
- Meglehet. Menned kell. Louis tud róla? – kérdezi. Baszki. Ezt nem vettem figyelembe.
- Nem, és arra sincs szükség, hogy elmondd neki. Vagy Liamnek, nem tudja majd befogni a száját, ha megtudja.
- Van valami oka, hogy titkolod ezt előle? – elítélés tölti meg a hangját.
- Nem az, hogy titkolom. Csak nem akarom, hogy az utazás miatt aggódjon. Nincs is útlevele. Még Washington államot sem hagyta el.
- Tudod, hogy majd menni akar. Louis imádja Angliát.
- Még soha nem is volt ott! – hangerőm megemelkedik, aztán egy mély levegőt veszek, megpróbálva lenyugtatni magamat. Az őrületbe kerget az, hogy úgy viselkedik, mintha Louis a saját fia lenne és jobban ismerné őt, mint én.
- Nem mondok semmit – adja fel a témát.
Én sem mondok semmi ezzel kapcsolatban, vagy bármilyen más témával kapcsolatban. Már így is eleget beszélgettem, és kibaszottul ki vagyok merülve. Semmit sem aludtam tegnap este, miután vége volt a telefonálásunknak Louis-val. A rémálmaim visszatértek kurvára teljes erővel, és kényszerítettem magamat, hogy ébren maradjak, miután harmadjára ébredtem fel öklendezve.
- Nemsokára elmehetnél meglátogatni Karent, kérdezett rólad tegnap este – feleli apa, éppen mielőtt kisétálok az irodájából.
- Uhm, ja – motyogom, aztán becsukom az ajtót magam mögött.

Louis szemszöge
- Kire szavaztál a választáson? – hajol hozzám és suttogja egy jövendőbeli politikus.
- Nem szavaztam, nem voltam elég idős.
Felnevet.
- Rendben.
Kissé kellemetlenül érzem magam az új csoporttársam körül. Sármos, túl sármos, elegáns ruhái és barna bőre hozzájárul ahhoz, hogy egy nagyon figyelemelterelő látványt nyújt. Nem ugyanolyan vonzó, mint Harry, de kétségkívül vonzó, és tudja is ő ezt.
Sikerül elkerülnöm a beszélgetést vele az óra utolsó néhány percéig, amikor a tanárunk arra utasította a csoportot, hogy beszélgessünk magunk között, amíg ő telefonál egyet. Megkönnyebbülök, amikor az óra megüti a tíz órát, így elmehetünk.
A srác kísérlete, hogy csevegjen velem, miközben kimegyünk a teremből, nem sikerül, majd néhány másodperc után elköszön és elsétál a másik irányba.
Egész reggel zaklatott voltam. Nem voltam képes nem arra gondolni, hogy mit mondott Steph Harrynek, amitől így felhúzta magát. Tudom, hogy hitt nekem a pletykákkal kapcsolatban Zaynnel, de akármi mást mondott még neki, eléggé zavarta Harryt ahhoz, hogy ne akarja megismételni azokat. Majdnem rémítő volt, hogy milyen gyorsan megnyugodott.
Utálom Steph-et. Utálom őt azért, amit velem tett, de sokkal jobban utálom őt azért, hogy belemászott Harry fejébe és bántotta őt. Mire beérek a művészeti órámra, tíz különböző eshetőséget képzeltem el arra, hogyan gyilkoljam meg Steph-et a fejemben.
Az egész órányi művészettörténetet azzal töltöm, hogy egy kék hajú srác viccein nevetek, mely jó kikapcsolódás gyilkos gondolataimból.
A telefonom többször is rezeg, miközben beszállok a kocsimba, hálás vagyok, hogy végre vége van a napnak. Arra számítok, hogy Harry az, de nem. Három üzenetem van, amiből kettő egyszerre érkezett. Úgy döntök, anyáét olvasom el először.
*Hívj fel. Beszélnünk kell.*
A következő Zayné, veszek egy mély levegőt, mielőtt megnyomom a kis boríték alakú gombot.
*Ott leszek a Seattle Thurs-Sat-on (zenés rendezvény Seattle-ben). Szólj, amikor ráérsz :)*
Megdörzsölöm a halántékomat, hálásan, hogy Kimberlyét hagytam a végére. Semmi sem lehet olyan stresszes Kimberlytől, mint elmondani Zaynnek, hogy mégsem érvényes az ajánlatom, miszerint találkozom vele, vagy mint, hogy beszélgessek az anyámmal.
*Tudtad, hogy Loverboy Londonba megy a jövő hétvégén?*
Ezt elkiabáltam.