Chapter 233

Helló! 😊

Bocsánat, hogy csak így este jelentkezem, egész nap mamámnál voltam, mert eltört a lába, úgyhogy szükség volt rám. A fejezet a már megszokotthoz képest elég rövid, és az előzőek sok eseményéhez képest nyugalmas. Azért kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Kedden találkozunk újra.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 233

 
Harry szemszöge
- Ne legyél ribanc – nyitom ki az ajtót, mire Natalie hátralép.
- Miért vagy itt? – kérdezi, arcán mély szemöldökráncolás húzódik. Nekem kellene megkérdeznem, hogy ő mi a faszért van itt, három napnál tovább nem voltunk elválasztva, ez a ribanc meg itt van vele.
- Elhoztam az autóját. Itt van? – nézek Natalie mögé, de szart se látok. Idefelé egész úton azt mondogattam magamnak, hogy nem akarom, hogy meglásson Louis vagy emlékeztetni őt, hogy egyáltalán itt voltam tegnap este, de tudom, hogy csak hülyítettem magamat.
- Talán, tudja, hogy jössz? – teszi karba a kezét Natalie, nekem pedig önuralmam minden egyes kis darabjára szükségem van, hogy ne lökjem őt a földre, lépjek át rajta… nem, lépjek rá… és keressem meg Louis-t.
- Nem, csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy jól van. Mit mondott neked? – kérdezem tőle, hátrébb lépve a tornácon.
- Semmit, nem kellett neki. Nem kell mondania nekem semmit, tudom, hogy nem jött volna el egészen idáig, ha nem tettél volna vele valamit.
- Igazából tévedsz, nem én voltam… ezúttal – ráncolom a homlokom, ő pedig meglepettnek néz ki kis vallomásomtól. – Nézd, tudom, hogy utálsz engem, és minden okod meg is van rá, de így vagy úgy látni fogom őt, szóval vagy elmozdulsz az utamból, vagy…
- Harry? – Louis hangja egy kis suttogás, majdnem elveszett a szélben, ahogy megjelenik Natalie mögött.
- Szia – lábaim felvisznek hozzá a veranda néhány betonlépcsőjén, Natalie pedig elmegy az útból. – Jól vagy? – kérdezem, hideg kezeimbe véve arcát. Ő elrántja magát a hidegtől, kényszerítem magam, hogy ezt higgyem el, majd ellép tőlem.
- Igen, jól vagyok – hazudja.
- Biztos vagy benne? Hogy érzed magad? Aludtál? Fáj a fejed? – ömlenek ki a kérdések a számból, Louis meg bólint.
- Igen, jól, egy kicsit, igen – válaszolja meg a kérdéseimet, de én már el is felejtettem, hogy miket kérdeztem tőle. – Ki mondta el neked? – kérdezi, arca mély piros.
- Molly.
- Molly?
- Igen, felhívott, amikor te… uhm, a régi szobámban voltál – nem tudom visszatartani a feloldatlan pánikot a hangomban.
- Ó – néz el mellettem az üres térre fókuszálva, szemöldökeit összehúzza koncentrációjában.
Emlékszik rá, hogy itt voltam? Akarom, hogy emlékezzen rá? Igen, akarom, mert önutáló seggfej vagyok.
- De azért jól vagy?
- Igen.
- Pontosan mi történt? – kérdezi Natalie, mire egyenesen Louis-ra nézek. Meg tudom mondani az arckifejezéséből, hogy nem mondta el neki, és nem akarja, hogy tudja. Jobban tetszik ez az ötlet, mint kellene.
- Semmi, ne aggódj emiatt – felelem neki én, így nem kell Louis-nak.
- Komoly volt? – erőlteti.
- Azt mondtam, ne aggódj emiatt – morgom, mire nyel egyet. Visszafordulok Louis-hoz. – Elhoztam az autódat – mondom neki.
- Igen? – kérdezi.
- Igen, a kollégiumi szobák előtt volt, és az összes cuccod benne van.
- Köszi, azt hittem, Steph eltörte a szélvédőt vagy valami – sóhajt fel, vállai meggörnyednek minden egyes szóval.
- Miért mentél hozzá amúgy? Az összes ember közül, miért ő? – kérdezem tőle. Louis Natalie-ra néz, aztán vissza rám.
- Adnál nekünk egy percet? – kéri édesen Louis. Natalie bólint, majd megajándékoz engem egy pillantással, amiről feltételezem, hogy ez valamilyen figyelmeztető pillantás, mielőtt egyedül hagy minket a kis nappaliban.
- Miért voltál vele? Mondd el – ismétlem meg.
- Nem tudom, nem volt hová mennem, Harry.
- Elmehettél volna Liamhez, gyakorlatilag egy saját hálószobád van abban a házban.
- Nem akarom folyamatosan belerángatni őket ebbe, elégszer tettem már, és nem fair velük szemben.
- És tudtad, hogy odamennék? – teszem hozzá, mire lenéz a kezeire. – Nem tettem volna.
- Oké.
Baszki, nem erre gondoltam.
- Nem úgy értettem, hanem hogy teret akartam adni neked – vallom be.
- Ó – suttogja, míg a körmeit piszkálja.
- Nagyon csendes vagy.
- Én csak… nem tudom. Hosszú éjszaka és reggel volt – ráncolja a homlokát. Oda akarok sétálni, elsimítani a ráncot szemöldökei között és elcsókolni az emlékeit.
„Nem Harry, Zayn.” Mondta eszméletlen állapotában.
- Tudom, emlékszel rá? – kérdezem tőle, nem vagyok biztos benne, hogy megbírom-e hallgatni válaszát.
Azt várom tőle, hogy elmondja nekem, menjek el vagy akár kioszt, de nem teszi. Helyette bólint, majd leül a kanapéra, mutatva nekem, hogy üljek le a másik oldalra.

Chapter 232

Sziasztok! 😊

Hoztam is az új részt ebben a nagy melegben, ti hogy bírjátok? 🔥 Remélem, vízparton vagytok 😀🌊 A fejezet elég érdekes, újabb titkok derülnek ki Steph-el kapcsolatban, illetve, hogy Louis emlékszik-e Harryre. Ó, és a vége természetesen függő... Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Pénteken találkozunk ismét!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 232

 
Louis szemszöge
- Krisztus – hallom meg Harry hangját, felhős agyam mélyén. Biztosan ő az. – Baszki, Lou, annyira sajnálom. Ez az egész az én hibám – mit sajnál?
- Ebben igazad van! Ez a te hibád, most pedig kifelé a házamból, mielőtt elvitetlek a rendőrséggel! – visítja anyám.
- Abbahagyná egy percre?! Nem megyek sehová. Gyerünk, hívja fel a rendőrséget, rángassa ide őket ilyen későn, magáról fog beszélni a város, és mindannyian tudjuk, hogy ezt nem akarja.
Csak hagyják abba! Rájuk akarok kiabálni, nem tudok lépést tartani a veszekedésükkel így. Anya szólal meg újra, de lehetetlenség nekem, hogy meghalljam, a sötétség magával rángat, olyan erősen húz, talán ezért olyan nehéz a fejem…
- Remélem, hallasz engem, annyira sajnálom. Istenem, annyira sajnálom ezt az egészet. Mindenek előtt nem kellett volna engednem, hogy elsétálj. Mit is gondoltam?
- De te ott se voltál? – mondom Harrynek. Hall engem?
- Büszke lennél rám, egy kicsit, azt hiszem. Nem öltem meg Dant, amikor megtaláltam őt, csak arcon rúgtam… ó, és fojtogattam egy kicsit, de még mindig lélegzik, és majdnem ittam ma este, de nem tettem. Nem tehettem még rosszabbá a dolgokat közöttünk. Tudom, hogy azt hiszed, nem érdekel, de igen, csak nem tudom, hogyan mutassam meg neked – Harry hangja megtörik, miközben lágyan beszél. – Hallasz engem? – kérdezi.
- Igen, mi van Zaynnel? Bántottad őt? – lehelem, a gondolatok itt vannak, és minden tőlem telhetőt megpróbálok megtenni, hogy kimondjam őket, csak nem vagyok biztos benne, hogy a szám az agyammal dolgozik-e.
- Nem, Harry. Harry vagyok, nem Zayn.
Tudom, azt hiszem. Harry van itt, nem Zayn. Várjunk, Zayn is itt van. Nem?
- Nem, Harry, bántottad Zaynt? – a sötétség az ellenkező irányba rángat Harry hangjától.
Anya hangja jelenik meg a szobában, de egy szót sem értek, az egyetlen világosság, amim van, az Harry hangjában van.
- Nem, nem fejeztem be – feleli nyers hangon. – Persze, hol van a szoba?
Néhány másodperccel később érzek valamit, ami a testem alá nyúl, Harry karja? Nem vagyok benne teljesen biztos, de felemelnek a kanapéról, miközben egy ismerős mentás illat tölti meg orrlyukaimat. Miért van Harry itt és hogyan talált meg?
Csak másodpercekkel később miután óvatosan visszafektetnek az ágyra, újra felemelnek. Nem akarok megmozdulni. Harry remegő kezei áthúznak egy pólót a fejemen, én pedig kiabálni akarok vele, hogy ne érjen hozzám. Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy hozzám érjenek, de abban a pillanatban, hogy Harry ujjai súrolják a bőrömet, Dan undorító érintésének emléke kitörlődik.
- Érints meg újra, kérlek. Múlasd el ezt – könyörgöm. Ő nem válaszol.
Nem hall engem? Mélyen legbelül tudom, hogy nem hall, de csendesen imádkoztam, hogy valahogy mégis. Kezei folyamatosan hozzáérnek a fejemhez, nyakamhoz, hajamhoz, és megpróbálom felemelni a kezemet az övéhez, de az túl nehéz.
- Szeretlek, és annyira sajnálom – hallom meg, mielőtt a fejem ismét a párnán pihen. – Haza akarom őt vinni.
Ne, hagyj itt. Kérlek, gondolom magamban. Nem pazarlom arra az energiámat, hogy megpróbáljak beszélni. De ne menj…

…

A fejem nehéz, olyan nehéz, a fények pedig túl erősen világítanak át a citromsárga függönyön. Citromsárga függöny? Újra kinyitom a szemeimet és meglátom az ismerős ciromsárga függönyt, ami a gyerekkori hálószobám ablakait takarta.
Az utolsó tizenkét óra emlékének darabjai elárasztják az agyamat, törött és összekuszált emlékek, amiknek csak egy kicsit van értelme számomra.
Semminek sincs értelme. Másodpercekbe telik, talán percekbe, az agyamnak, hogy egyáltalán megpróbálja felfogni, mi történt.
Steph és az árulása a legerősebb emlék az estéről. Hogy tehette ezt velem? Soha nem gondoltam, hogy ez megtörténik. Emlékszem a megkönnyebbülésemre, amikor besétált abba a szobába, csak azért, hogy meghalljam vallomását, miszerint tulajdonképpen soha nem volt a barátom. Beletett valamit az italomba, hogy lelassítson, vagy hogy elájuljak, nem vagyok biztos benne, de tudom, hogy bedrogozott. Bedrogoztak, egy bulin, és ezt egy olyan valaki tette, akiről azt hittem, hogy a barátom volt. Ennek a valósága erősen üt meg, aztán mérgesen letörlöm az arcomról a könnyeket.
Megaláztatás veszi át az árulás fullánkjának a helyét, amikor eszembe jut Dan és a kamerája. Levették a ruháimat, a kis piros fény a homályos szobában egy olyan valami, amit nem hiszem, hogy valaha is el fogok felejteni.
Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, hogy van egy kis szünetem a folyamatos háborúból, ami az életemmé vált, valami ilyesmi történik. Nem panaszkodhatok túl sokat, jó életem van, és nem akarom sajnálni magam, de ez mostanában kezd nyomasztóvá válni. Steph az összes ember közül? Még mindig nem tudom felfogni. Ha az érvelése igaz, ha csak azért tette, mert nem kedvel engem és van valami érzése Harry felé, mindenek előtt miért nem mondta el egyszerűen nekem? Miért tettette azt egész végig, hogy a barátom, csak azért, hogy átverjen?
Lassan ülök fel, de ez még mindig túl gyors. A pulzusom dobog a füleim mögött, a fürdőbe akarok sietni és kényszeríteni magamat, hogy kihányjam a drog maradékát. De nem teszem, helyette újra lehunyom a szemeimet.
Amikor ismét felébredek, a fejem egy kicsivel könnyebb, és sikerül kikelnem a kis ágyból. Nincs rajtam nadrág, csak egy kis póló, amire nem is emlékszem, hogy felvettem. Biztosan anya öltöztetett fel. Ez nem tűnik valószínűnek, biztosan egyedül öltöztem fel.
Az egyetlen pizsamanadrág, ami a régi szekrényemben maradt, kényelmetlenül szűk és túl rövid. Felszedtem pár kilót, mióta elmentem egyetemre, de igazából jobban szeretem a testemet most, mint valaha korábban.
Anyám a pultnak dőlve olvas egy magazint, amikor belépek a konyhába. Fekete ruhája sima és szöszmentes, hozzá illő cipői magasak, hajában pedig tökéletes, klasszikus hullámok vannak. Amikor a tűzhelyen lévő órára pillantok, csak reggel nyolc óra van.
- Hogy érzed magad? – kérdezi anya bátortalanul, miközben megfordul, hogy szemben legyen velem.
- Szörnyen – nyögök fel, komolyan gondolva.
- Azt gondoltam, az után az este után, ami neked volt.
Tessék.
- Igyál egy kis kávét és Advilt, jobban fogod érezni magad.
Lassan bólintok, majd a szekrényhez sétálok, hogy kivegyek egy kávéscsészét.
- Templomba megyek ma reggel, feltételezem, te nem jössz velem? – kérdezi tiszta hangon.
- Nem, nem vagyok abban az állapotban, hogy templomban legyek most – csak az anyám ajánlaná fel nekem, hogy menjek templomba vele, amikor az előbb ébredtem fel, miután kialudtam egy randi-erőszak drogot.
- Oké, megmondom Porteréknek, hogy üdvözlöd őket – veszi el a retiküljét a konyhaasztalról, majd visszafordul hozzám. – Tizenegy körül itthon leszek, talán nem sokkal azután.
Még mindig nem hívtam fel Natalie-t, amióta megtudtam, hogy meghalt a nagymamája. Tudom, hogy meg kellett volna tennem és meg kell tennem. Felhívom, miután vége a misének, ha megtalálom a telefonomat, persze.
- Hogy kerültem ide tegnap este? – próbálom meg összerakni a kirakóst. Emlékszem, hogy Zayn beviharzott a szobába és eltörte a kamerát.
- A neve Zayn, úgy hiszem – néz vissza a magazinjára, aztán halkan megköszörüli a torkát.
- Ó.
Utálom ezt, utálom nem tudni, hogy mi történt tegnap este. Szeretek mindent irányítani, és tegnap este nem voltam ura a gondolataimnak vagy testemnek.
- Hívj, ha bármire szükséged van – feleli anya, ahogy kisétál a bejárati ajtón.
- Oké.
- Ó, és nézd át a szekrényedet és keress valamit, amit felvehetsz a nap további részére – ajándékoz meg egy utolsó kifogásoló pillantással a szűk pizsamám felé, majd elhagyja a házat.
Abban a pillanatban, hogy a hálós ajtó becsukódik, egy villanás Harry hangjából ugrik fel a fejemben.
„Ez az egész az én hibám.” Mondta. Nem lehetett Harry, az agyam szórakozik velem. Fel kell hívnom Zaynt és megköszönni neki, hogy idehozott. Igazából meg kell köszönnöm neki, hogy bejött abba a szobába és elvitt abból a buliból. Nem tudom elképzelni, mi történhetett volna az előtt a kamera előtt, ha ő nem bukkan fel.
Sós könnyek keverednek fekete kávéval a következő félórában. Végül kényszerítem magamat, hogy felkeljek az asztaltól és bemenjek a fürdőbe, hogy lemossam a tegnap este undorító eseményeit a testemről. Mire keresek valamit a szekrényemben, amin em póló vagy khaki nadrág, sokkal jobban érzem magam.
- Nincs egy normális ruhád? – nyögök fel, fogast fogas után lökve el, amiken pólók vannak. Annál a pontnál vagyok, hogy inkább ülnék meztelenül, mielőtt végre találok egy krémszínű pulóvert és egy sötét farmert. A pulóver tökéletesen jó rám, a farmer meg szűk a fenekemnél, de hálás vagyok, hogy egyáltalán találtam valamit, így nem fogok panaszkodni.
Törölközőben maradok, amíg az alsónadrágom nincs kimosva és meg nem szárad, átkutatva a házat a telefonomért és a pénztárcámért. Egy darab emlékem sincs, ami a rejtekhelyükre utalhatna. Feltételezem, hogy az autóm még mindig Steph kollégiumi szobája előtt van, remélhetőleg nem lyukasztotta ki a gumikat.
- Hol van a szoba? – kérdezte egy férfihang. Egyszerűen miért nem tudja az agyam kitisztítani a zagyva éjszakát és értelmet nyeretni mindennel?
Visszamegyek a régi hálószobámba, aztán kihúzom az asztalfiókot. Benne van a telefonom, a pénztárcám tetején. Megnyomom a bekapcsológombot, majd várok, hogy megjelenjen a kezdőképernyő, majdnem megint kikapcsolom, amikor a rezgés végtelennek tűnik. SMS után SMS érkezik, hangposta után hangposta jelenik meg a kis képernyőn.
Harry… Harry… Zayn… Harry… Ismeretlen… Harry… Harry…
A legkellemetlenebb módon remeg meg a gyomrom a képernyőn való nevétől. Tudja, biztosan. Valaki elmondta neki, hogy mi történt, ezért hívott és írt olyan sokszor. Fel kellene hívnom őt és legalább tudatni vele, hogy jól vagyok, mielőtt az őrültségig aggódja magát. Függetlenül a kapcsolatunk állapotától, valószínűleg zaklatott azok után, hogy meghallotta, mi történt.
Megszakítom a hívást hat kicsöngés után, éppen ahogy bekapcsol a hangpostája, aztán visszamegyek a régi szobámba, hogy megpróbáljam megcsinálni a hajamat. Az utolsó dolog, ami érdekel ma az a megjelenésem, de ahhoz sincs kedvem, hogy egész nap anyám sértegetéseit hallgassam, ha nem nézek ki legalább megfelelően. Eltakarom a mély karikákat a szemeim alatt, és megfésülöm a hajamat. Már majdnem megszáradt, úgy állva, ahogy szeretném, miközben átgereblyézem ujjaimmal a természetes hullámokat. Nem néz ki olyan jól, mint szeretném, de nincs energiám, hogy a göndörségével tovább szórakozzak, mint amennyit eddig tettem.
Valakinek a bejárati ajtón való kopogásának halk hangja húz ki a szobámból és végig a folyosón. Ki lenne itt most? Paranoiás tudatalattimtól felfordul a gyomrom annak a gondolatára, hogy Harry van az ajtó másik oldalán.
- Louis? – szólít meg egy hang, miközben az ajtó kinyílik, aztán Natalie engedi be magát. Megkönnyebbülés és bűntudat áraszt el, ahogy fogadom ismerős, de bizonytalan mosolyát. – Szia – biccent, egyik lábáról a másikra mozgolódva.
Gondolkodás nélkül gyakorlatilag rávetem magam, háta köré fonva karjaimat, arcomat a nyakába temetem és elkezdek sírni.
- Jól vagy? – puha karjai körém fonódnak és megtartanak, megfogva mindkettőnket attól, hogy felboruljunk.
- Igen, csak… Nem, nem vagyok – emelem fel fejemet a nyakából, nem akarva könnyekkel összefoltozni barnás kardigánját.
- Mi történt? Anyukád azt mondta, hogy itt vagy a városban – továbbra is tart engem, míg én tovább élvezem ismerőségét.
- Olyan sok minden, túl sok, hogy egyáltalán elmagyarázzam – nyögök fel, majd elmozdítom magamat tőle.
- Nem úgy bánik veled az egyetem, ahogy remélted? – kérdezi egy mosollyal, miközben követ engem a konyhába. Felteszek még egy adag kávét, aztán leülök az asztalhoz.
- Nem, egyáltalán nem. Seattle-be költözöm.
- Mondta anyukád.
- Még mindig a WSU-ra mész tavasszal? Nem ajánlanám azt a sulit – próbálok meg viccelődni szerencsétlenségemmel, de nem sikerül, ahogy könnyek árasztják el a szememet.
- Igen, ez a terv. Bár Becca és én San Francisco-n is gondolkozunk. Tudod, mennyire imádom Kaliforniát.
- Becca? Még mindig vele jársz? – az undor tiszta a hangomban.
- Nem az van, amire gondolsz, nem tudta, hogy mibe keveri magát. Az a Steph lány, a barátod felültette – Natalie kék szemei csillognak a fluoreszkáló konyhai fények alatt.
- Mi? Hogy?
- Nos, Becca a munkahelyén találkozott vele, a Zooms-nál vagy minél dolgozik, egy boltban a plázában, és meglátott ott engem Beccával egy nap.
- A Pullmanon voltál? – szakítom őt félbe.
- Igen, hogy lássam Beccát. Fel kellett volna hívnom téged vagy valami, de minden olyan furcsa volt köztünk…
- Tudom, semmi gond – biztosítom őt, aztán hagyom, hogy befejezze.
- Na mindegy, azt hiszem az után Steph megkérte Beccát, hogy lógjanak együtt meg minden, Becca pedig olyan izgatott volt. Figyelmeztettem őt, hogy maradjon távol attól a lánytól, de Becca amúgy is eltitkolta a nagy részét előlem, és nem mondott el semmit a hülyeségekről, amiket Steph csinált vele. Lényegében azt mondta neki, hogy te egy… egy… tudod mi vagy, meg egy csomó olyan dolgot mondott rólad, ami nem igaz.
- Mint mi?
- Csak dolgokat, nem akarom elismételni, de elég rossz benyomást keltett rólad Beccának, szóval ezért nem volt problémája, amikor azt mondta neki Steph, hogy lógjon azzal a Zayn sráccal.
- Steph azt mondta neki, hogy lógjon Zaynnel, hogy bosszantson engem? – esik le az állam, Steph felém érzett gyűlöletének valósága újra belém csíp.
- Igen, csak mostanában tudtam meg, elmondtam volna neked. Ezt tudod – feleli, én pedig tudom, hogy őszinte. – Szakítottam vele először, de mindent elmagyarázott és tényleg sajnálja.
- Úgy érzem, hogy senkiben sem bízhatok már többé – sóhajtok fel, mire Natalie a homlokát ráncolja. – Kivéve téged. Nem rólad beszélek. Minden egyes ember, akivel találkoztam, mióta megérkeztem abba az iskolába, hazudott nekem valamilyen módon – még Harry is. Főleg Harry.
- Ez történt tegnap este is?
- Nagyjából – kíváncsi vagyok, mit mondott el neki az anyám.
- Tudtam, hogy valami nagy dolog történt, ami hazahozott.
Én bólintok, ő pedig átnyúl az asztalon, hogy kezeibe vegye az enyémet.
- Hiányzol – feleli, a szomorúság tiszta a hangjában.
- Sajnálom, hogy nem hívtalak fel a nagymamád miatt.
- Semmi gond, tudom, hogy elfoglalt vagy.
- Ez nem mentség, olyan szörnyű voltam hozzád.
- Nem voltál az – hazudja.
- Tudod, hogy igen. Olyan rosszul bántam veled, mióta eljöttem itthonról, és annyira sajnálom. Nem érdemelted meg.
- Ne ostorozd már magad emiatt, most már jól vagyok – biztosít engem egy meleg mosollyal, de a bűntudat nem múlik.
- Akkor sem kellett volna megtennem.
- Ha elölről kezdhetnéd az egészet, mit változtatnál meg? – meglep azzal, hogy megkérdezi.
- Azt, ahogy a dolgokat kezeltem, nem kellett volna becsapnom téged és a hátad mögött csinálnom. Az életem fele óta ismerlek, és olyan hirtelen dobtalak, ez szörnyű volt tőlem.
- Az volt, – kezdi el – de most már értem. Nem voltunk jók egymásnak, vagyis tökéletesek voltunk együtt, de szerintem ez volt a probléma – nevet fel, a súly pedig legördül a mellkasomról.
- Úgy gondolod?
- Igen, úgy. Szeretlek és mindig szeretni foglak. Csak nem úgy szeretlek, ahogy mindig gondoltam, te pedig sosem tudtál úgy szeretni, ahogy őt szereted – megakad a torkomon a levegő, mikor megemlíti Harryt.
Igaza van, annyira igaza van, de nem tudok Harryről beszélni Natalie-val. Nem most. Témát kell váltanom.
- Szóval akkor Becca boldoggá tesz? Ő nem pontosan az, akit elképzeltem, hogy kivel fogsz járni utánam – mosolyodom el. Sötét vonásai ellentétje az enyéimnek, és tetoválásai vannak. Nem sok, de nem tudom elképzelni őt és Natalie-t egy párként.
- És Harry sem pontosan az, akit vártam, hogy szakítasz velem érte – mosolya nem kemény, miközben lágyan felkuncog. – Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt valami másra, mint mi.
Igaza van, ismét.
- Azt hiszem – nevetek vele, majd tovább enyhítjük a beszélgetést, amíg egy újabb kopogás az ajtón félbe nem szakít minket.
- Majd én – feleli Natalie, aztán lábra áll és elhagyja a kis konyhát, mielőtt megállíthatnám őt.

Harry szemszöge
Korán vagyok… rohadtul túl korán. Tudtam, hogy tovább kellett volna ülnöm az autóban, de nem bírtam. Figyelni az órát, ahogy percről percre vált, szó szerint lassan megölt. Inkább egyenként húzom ki a hajamat, minthogy itt üljek és várjak ezen az istenverte kocsifelhajtón délig. Louis anyjának autója nincs itt, nincsenek itt autók, kivéve Louis-ét, amiben ülök, és Liamét, amit leparkolt az úton. Beleegyezett abba, hogy követ engem ide, így odaadhatom Louis-nak a kocsiját, benne az összes holmijával, aztán Liam visszavisz engem a lakáshoz. Szerencsére Liam jobban törődik Louis jólétével, mint bárki, engem kivéve, szóval nem sokáig tartott meggyőzni őt. Igazából semennyi ideig tartott, megkérdeztem, ő pedig azonnal beleegyezett.
- Gyerünk, kopogj az ajtón vagy én fogok – mondja Liam a telefonba abban a pillanatban, hogy felveszem.
- Megyek! Baszki, adj egy másodpercet. Nem tudom, hogy itt van-e bárki is.
- Nos, ha nincs, hagyd a kulcsokat a postaládában és mehetünk.
Pontosan ezért nem tettem ezt meg már, azt akarom, hogy Louis bent legyen. Tudnom kell, hogy jól van.
- Megyek most – felelem, majd leteszem bosszantó mostohatestvéremet.
A tizenhét lépés az anyja bejárati ajtajáig a legrosszabbak az életemben. Kopogok az ajtón, de nem vagyok biztos benne, hogy elég hangos volt. Bassza meg, kopogok ismét, ezúttal sokkal erősebben. Túl hangos, túl hangos. Leteszem a kezemet, amikor a vékony huzal a rácson meghajlik. Francba.
Az ajtó kinyitódik, és Louis, az anyja, vagy bárki más helyett a kibaszott bolygón, akit inkább látnék, Natalie van itt.
- Kurvára viccelned kell velem – szólalok meg, ő pedig megpróbálja az arcomba csukni az ajtót, de megállítom a csizmámmal.

Chapter 231

Helló! 😊

Hát nem semmi egy fejezet ez sem. Louis anyja és Harry gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, efelől ne legyen kétségetek 😃 És ha már Louis anyjánál tartunk, ebben a sztoriban most kivételesen nem Johanna-nak írtam a nevét, mert ehhez a karakterhez nem illik Jay csodálatos személyisége (😢💔❤), úgyhogy itt Carol lesz. Csak jelezni akartam, ha valaki csodálkozna rajta. Kedden találkozunk ismét.

Kellemes olvasást, és kitartást ebben a melegben! 😊😘🔥☀

Chapter 231

 
Harry szemszöge

Abban a pillanatban, hogy meglátom Zayn autóját a kis téglaház kocsifelhajtóján, majdnem elhányom magam. Nemrég érkezhettek meg, tizenöt mérfölddel túlléptem a sebességhatárt egész úton idefelé. Haragom fellobban és csak pirosat látok, ahogy Zayn kilép a verandára. Lassan sétál a kocsijához, miközben én leparkolok az útra, nem akarva elállni az útját, amikor majd elmegy a faszba innen.
Mit fogok mondani Zaynnek? Mit fogok mondani Louis-nak? Képes lesz egyáltalán arra, hogy meghalljon engem?
- Tudtam, hogy felbukkansz itt – feleli csendesen, amikor megjelenek előtte.
- Miért ne bukkannék fel? – morgom, visszaharapva növekvő dühömet.
- Talán mert ez az egész a te hibád – szól be.
- Kibaszottul komolyan mondod? Az én hibám, hogy Steph egy istenverte pszichopata? – igen, igen, az.
- Nem, mindenek előtt a te hibád, hogy nem jöttél el vele arra a bulira. Látnod kellett volna az arcát, amikor betörtem azt az ajtót – rázza meg a fejét, mintha meg akarna szabadulni az emléktől. A mellkasom összeszorul.
- Én… nem tudtam, hogy odamegy, szóval menj a picsába. Hol van?
- Odabent – jelenti ki Zayn a nyilvánvalót egy gyilkos pillantással.
- Kurvára ne nézz rám úgy, mindenek előtt nem is kellene itt lenned – emlékeztetem őt.
- Ha nem lettem volna ott, megerőszakolták volna és isten tudja mi lett volna még – kezeim megtalálják bőr kabátjának a gallérját, majd a kocsija motorháztetejéhez lököm.
- Nem számít, hányszor próbálkozol, nem számít, hányszor „mented meg” őt, soha nem fog akarni téged. Ezt ne felejtsd el – ajándékozom meg egy utolsó lökéssel, aztán ellépek tőle. Meg akarom ütni őt, eltörni a kurva orrát, amiért egy ilyen önelégült seggfej, de Louis alig húsz lépésre van tőlem, és az most sokkal fontosabb, hogy lássam őt.
Ahogy elsétálok Zayn kocsijának ablakai mellett, meglátom Louis pénztárcáját és ruháit az ülésen. Nincs rajta ruha?
- Miért nincs rajta ruha? – merem megkérdezni. Megrántom a kilincset, és összeszedem a cuccait a karjaimba, míg várok Zayn válaszára.
- Levették róla – jegyzi meg egyszerűen, arckifejezése zord.
- Baszki – szisszenek fel, aztán felsétálok a betonverandára.
- Mi a fenét keresel itt? – állja el az ajtót Louis anyja. Máris kiabál velem. Kibaszott bájos.
- Látnom kell őt – fogom meg a szúnyoghálós ajtó kilincsét, mire Louis anyja megrázza a fejét, de elmozdul az utamból. Van egy olyan érzésem, hogy tudja, hogy el fogok vonulni mellette.
- Nem jössz be ide! – kiáltja. Figyelmen kívül hagyom őt, és ellépek mellette. – Nem hallottál engem?! Ne sétálj el mellettem úgy, mintha nem hallanál! – a hálós ajtó becsapódik, majd átlépkedek a kis nappalin, hogy megkeressem Loius-t.
Megállok egy pillanatra, amikor meglátom őt. A kanapén fekszik térdeivel kissé behajlítva, haja rendezetlen a fején, szemei pedig csukva vannak. Carol tovább zaklat engem, azzal fenyegetve, hogy hívja a zsarukat, de leszarom. Lehajolok a padlóra, így szemmagasságban vagyok az arcával. Gondolkodás nélkül megsimogatom arccsontját a nagyujjammal, mielőtt tenyerembe veszem kipirult arcát.
- Krisztus – szitkozódom, aztán közelről figyelem, ahogy mellkasa lassan fel-le mozog. – Baszki, Lou, annyira sajnálom. Ez az egész az én hibám – suttogom, remélve, hogy hall engem.
- Ebben igazad van! Ez a te hibád, most pedig kifelé a házamból, mielőtt elvitetlek a rendőrséggel!
- Abbahagyná egy percre?! Nem megyek sehová. Gyerünk, hívja fel a rendőrséget, rángassa ide őket ilyen későn, magáról fog beszélni a város, és mindannyian tudjuk, hogy ezt nem akarja – tudom, hogy haragosan néz rám, tőröket dobálva a fejében, de nem tudok elnézni az előttem lévő fiútól.
- Rendben – fújtatja végül Carol. – Öt perced van – cipői tompán kopognak a szőnyegen a lehető legförtelmesebb módon. Egyébként is miért van így felöltözve ilyen későn?
- Remélem, hallasz engem, annyira sajnálom. Istenem, annyira sajnálom ezt az egészet. Mindenek előtt nem kellett volna engednem, hogy elsétálj. Mit is gondoltam? – szavaim kapkodottak, de érintésem gyengéd, ahogy arca puha bőrét simogatom. – Büszke lennél rám, egy kicsit, azt hiszem. Nem öltem meg Dant, amikor megtaláltam őt, csak arcon rúgtam… ó, és fojtogattam egy kicsit, de még mindig lélegzik, és majdnem ittam ma este, de nem tettem. Nem tehettem még rosszabbá a dolgokat közöttünk. Tudom, hogy azt hiszed, nem érdekel, de igen, csak nem tudom, hogyan mutassam meg neked – megállok, hogy megvizsgáljam, ahogy szemhéjai megrebbennek a hangomra – Hallasz engem? – kérdezem.
- Zayn? – suttogja alig hallgatóan, és egy pillanatra esküszöm, hogy az ördög szórakozik az agyammal.
- Nem, Harry. Harry vagyok, nem Zayn – nem tehetek irritációmról, ami abból fakad, hogy Louis alig tudatában lévő ajkaival ejti ki a nevét.
- Nem Harry – zavarodottan összehúzza szemöldökét, de szemei csukva maradnak. – Zayn? – ismétli meg, mire elveszem kezemet az arcától.
Amikor lábra állok, az anyját nem látom sehol. Meg vagyok lepve, hogy nem állt a vállam felett, míg megpróbáltam helyrehozni a dolgokat a fiával.
- Befejezted? – vissza is tért.
- Nem, nem fejeztem be – azt akarom, elvégre is Zaynt hívja.
- Be tudnád vinni őt a szobájába, mielőtt elmész? Nem feküdhet a kanapén – kéri az anyja.
- Szóval az nincs megengedve, hogy itt legyek, de… – megállítom magamat, tudva, hogy abból semmi jó nem fog kisülni, ha veszekedésbe keveredek ezzel a nővel tizedjére, mióta találkoztam vele. – Persze, hol van a szoba?
- Balra az utolsó ajtó – válaszolja kurtán, majd ismét eltűnik. Nem tudom, Louis kedvessége honnan a fenéből jött, az pokolian biztos, hogy nem ettől a nőtől.
Felsóhajtva egyik karomat Louis térdei alá teszem, a másikat a nyaka felé, óvatosan felemelve őt a kanapéról. Egy lágy nyögés hagyja el az ajkait, ahogy felemelem és a mellkasomhoz tartom szorosan. Lehajtva tartom fejemet kissé, miközben végig viszem őt a folyosón. Ez a ház kicsi, sokkal kisebb, mint képzeltem. Balra az utolsó ajtó be van csukva, és amikor kinyitom, meglepődöm a nosztalgikus érzéseken, amik elindulnak mélyen bennem egy szobától, amiben még soha nem voltam mostanáig. Egy kis ágy van a távolabbi falnál, elosztva a kicsi hálószobát. A sarokban lévő asztal majdnem ugyanakkora méretű, mint az ágy. Egy kamasz Louis villan fel képzeletemben, ahogy biztos órákat és órákat töltött annál a nagy asztalnál számtalan házi feladattal. Szemöldökei összehúzva, szája egy egyenes, túlkoncentrált vonalban áll, haja a homlokára omlik, belelógva a szemébe, és gyorsan oldalra löki, mielőtt visszateszi ceruzáját a füle mögé.
Ismerve őt most, nem találtam volna ki, hogy ez a ninja teknősös paplan hozzá tartozna. Biztosan évekkel ezelőtt vették, amikor Louis a szuperhősös korszakában volt, amit egyszer úgy írt le, hogy „a legjobb és a legrosszabb időszak az életében”, a probléma ezzel a szakasszal az, hogy túlanalizált mindent, ahogy még mindig teszi, és azon találta magát, hogy megkérdezi az anyját, lehet-e igazi állásuk, hogy mehet-e egyetemre, és hogy egy nap lehet-e gyerekeik.
Lenézek a karjaimban lévő felnőtt Louis-ra, majd elfojtok egy nevetést a folyamatos kíváncsiságán, az egyik legjobban és legkevésbé szeretett dolgom vele kapcsolatban most. Elhúzom a paplant, aztán óvatosan lefektetem őt az ágyra, megbizonyosodva róla, hogy csak egy párna van a feje alatt, éppen ahogy otthon alszik. Az otthon… már nem az ő otthona többé. Éppen úgy, mint ez a kis ház, a lakásunk is egy rövid megálló volt neki úton az álmához. Seattle.
A kis faszekrény megnyikordul, ahogy kinyitom a felső fiókot, ruhákat keresve, amiket ráadhatok félig meztelen testére. Annak a gondolatától, hogy Dan levetkőztette őt, ökölbe szorul a kezem egy régi póló vékony anyaga körül, amivel kapcsolatban imádkozom, hogy még mindig jó legyen rá, különben hosszú egy hazaút lesz nekem póló nélkül. Ez az egyik olyan alkalom, amikor a régi szokásom, hogy egy halom pólót tároltam a csomagtartómban, hasznos.
Olyan lassan emelem fel Louis-t, amennyire csak tudom, majd áthúzom a fején a pólót. Haja rendezetlenebb most, köszönhetően remegő kezeimnek, és amikor megpróbálom lesimítani, csak rosszabb lesz. Ő újra felnyög, ujjai összerándulnak. Megpróbál mozogni, de nem tud. Utálom ezt. Lenyelem a torkomban lévő epét, és elpislogom a gondolatokat Dan kezeiről rajta.
El kell néznem tőle, míg kezeim belebújtatják karjait a póló ujjának kis lyukaiba, aztán végre fel van öltöztetve. Carol az ajtóban áll, egy elgondolkodó, mégis dühös arckifejezése van, én pedig kíváncsi vagyok, mióta áll ott.
- Szeretlek, és annyira sajnálom – suttogom Louis füle alatt lévő bőrhöz, majd visszafektetem fejét a puha párnára.
Elhagyni a szobáját, a gyerekkori szobáját elég nehéz az elfojtott nyöszörgése nélkül is, ami elhagyja az ajkait, amikor elérem a folyosót.
- Haza akarom őt vinni – mondom az előttem álló nőnek, kezei karba vannak téve mellkasa előtt.
- Ez nem történik meg.
- Tudom – elkezdek azon gondolkozni, mennyire lenne dühös Louis, ha kiosztanám az anyját.
- Hol voltál ma este, amíg ez történt? – kérdezi, követve engem a szűk folyosón.
- Otthon.
- Miért nem voltál ott, hogy megállítsd ezt?
- Mitől olyan biztos abban, hogy én nem voltam ennek a részese? Általában olyan gyors, hogy engem hibáztasson mindenért, ami rossz a világban.
- Mert tudom, hogy a rossz választásaidtól és a még rosszabb viselkedésedtől függetlenül semmi ilyesmit nem engednél, hogy megtörténjen vele, ha teheted.
Ez egy dicséret tőle? Egy visszakézből jövő, de a pokolba is, elfogadom, főleg figyelembe véve a körülményeket.
- Nos… – kezdem el. Feltartja kezét, hogy elcsendesítsen.
- Még nem fejeztem be. Nem hibáztatlak téged mindenért, ami rossz a világban, csak az ő világában – mutat az alvó, vagy félig eszméletlen fiúra, aki a kis ágyon fekszik.
- Ezzel nem vitatkozom – sóhajtok fel legyőzve. Tudom, hogy igaza van, nem kétséges, hogy tönkretettem majdnem mindent Louis életében.
„Ő az én hősöm, időnként a kínzóm, de legtöbbször a hősöm.” Írta Louis. Egy hős? Messze vagyok egy kibaszott hőstől. Bármit megadnék, hogy az legyek neki, csak nem tudom, hogyan.
- Nos, legalább egyetértünk valamiben – telt ajkai egy fél mosolyba húzódnak, de elpislogja és lenéz a lábaira. – Nos, ha ez minden, amire szükséged volt, mehetsz.
- Oké… – vetek egy utolsó pillantást Louis-ra, aztán vissza az anyjára.
- Mik a terveid a fiammal? Tudnom kell, mik a hosszú távú szándékaid, mert minden egyes alkalommal, amikor elfordulok, valami történik vele és nem jó értelemben. Mit fogsz csinálni vele Seattle-ben?
- Nem megyek Seattle-be vele – a szavak erősek és nehezek a nyelvemen.
- Mi? – kezd el sétálni a folyosón, én pedig követem őt.
- Nem megyek. Nélkülem megy.
- Amennyire boldog vagyok ettől, megkérdezhetem, miért? – egy tökéletesen ívelt szemöldök megemelkedik, én meg elnézek.
- Egyszerűen nem megyek, ezért. Amúgy is jobb neki, ha nem megyek.
- Éppen úgy hangzol, mint az ex-férjem – nyel egyet. – Néha magamat hibáztatom, amiért Louis hozzád fűzi magát, aggódom, hogy amiatt, hogy az apja milyen volt, mielőtt elhagyott minket – feleli manikűrözött kezeit felemelve, hogy lesimítsa a haját, és megpróbál nem befolyásoltnak tűnni attól, hogy megemlítette Richardot.
- Semmi köze nincs a velem való kapcsolatához, alig ismeri őt. Az a néhány nap, amit együtt töltöttek mostanában, éppen ezt mutatja, nem emlékszik eléggé az apjára ahhoz, hogy ez hatással legyen a választására a férfiak terén.
- Mostanában? – tágulnak ki Carol szemei meglepődve, én pedig rémülten figyelem, ahogy a szín kifut az arcából.
Francba. Baszki. A kibaszott francba.
- Ő, uhm, belefutottunk kicsivel több mint egy hete.
- Richard? Megtalálta Louis-t?
- Nem, Louis futott bele.
- Hol?
- Nem hiszem, hogy el kellene mondanom ebből bármit is.
- Tessék? – áll el a lélegzete.
- Ha Louis azt akarta volna, hogy tudjon arról, hogy látta az apját, ő maga mondta volna el.
- Ez fontosabb, mint a te ellenszenved irántam, Harry. Gyakran találkozik vele Louis? – szürke szemei fényesek, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban könnyek folyhatnak ki belőle, de ismerve ezt a nőt, soha az életben nem hullatna el egy könnycseppet senki előtt, főleg nem előttem.
Felsóhajtok, nem akarva elárulni Louis-t, de nem akarva azt sem, hogy több problémát okozzak az anyjával.
- Velünk maradt néhány napig.
- Louis nem akarta elmondani nekem, ugye? – hangja vékony és rekedt, miközben piros körmét piszkálja.
- Valószínűleg nem. Maga nem a legkönnyebb ember, akivel beszélgetni lehet – emlékeztetem őt. Elgondolkozom azon, hogy ez jó alkalom-e arra, hogy felhozzam gyanúmat Richardról, miszerint betört a lakásba.
- És te az vagy? Én legalább törődöm Louis jólétével, ez több, mint amit rólad mondhatok! – emeli fel a hangját, mire közelebb lépek.
- Mindenkinél jobban törődök vele, még magánál is! – szólok vissza. Tudtam, hogy a normális beszélgetés köztünk nem tart sokáig.
- Én vagyok az anyja, senki nem szereti őt jobban nálam. A tény, hogy azt hiszed, jobban szeretheted őt, megmutatja, milyen őrült vagy igazából!
- Tudja, hogy mit gondolok? Azt hiszem, hogy azért utál engem, mert Richardra emlékeztetem. Utálja a folyamatos emlékeztetést arról, amit maga tett tönkre, ezért utál engem, így nem kell utálnia önmagát, de akar tudni valamit? – várok szarkasztikus bólintására, aztán folytatom. – Maga és én sokban hasonlítunk szintén. Igazából jobban hasonlítunk, mint Richard és én, egyikünk sem hajlandó elvállalni a felelősséget a hibáinkért, helyette mindenki mást hibáztatunk. Elkülönítjük azokat, akiket szeretünk, és kényszerítjük őket, hogy… – félbeszakít, mielőtt elmondhatnám neki, hogy hátralévő napjait egyedül fogja eltölteni.
- Nem! Nincs igazad! – most már sír.
- Nem, igazam van, és el is megyek. Louis autója még mindig a Pullman-on van valahol, szóval visszahozom holnap, kivéve, ha maga akarja megtenni az utat.
- Rendben, hozd az autót. Ez nem változtat meg semmit. Soha nem foglak megkedvelni – köpi a szavakat.
- Engem pedig soha nem fog érdekelni, ha mégis – sétálok a bejárati ajtó felé, egy pillanatig vitázok magammal, hogy visszamenjek-e a folyosóra és elvigyem magammal Louis-t.
- Mikor hozod az autót holnap? – kérdezi Carol.
- Délben, találnom kell rá módot, hogy visszajussak oda, szóval lehet, hogy egy kicsit később. Ne aggódjon emiatt, idehozom holnap.
- Tényleg értékelem, hogy idejöttél, hogy megnézd őt, Harry, annak ellenére, ahogy érzek feléd, tudom, hogy szereted a fiamat. Csak újra emlékeztetni akarlak, hogy ha szereted őt, igazán szereted őt, nem fogsz beleavatkozni az életébe. Ő nem ugyanaz a fiú, akit kitettem annál az ördögi iskolánál félévvel ezelőtt.
- Tudom – amennyire utálom ezt a nőt, sajnálom őt, mert úgy, mint én, valószínűleg egyedül lesz hátralévő nyomorúságos életében. – Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezem, mire ő gyanakodva néz rám.
- Mi lenne az?
- Ne mondja el neki, hogy itt voltam. Ha nem emlékszik rá, ne mondja el – kérem tőle. Louis annyira ki van ütve, valószínűleg egy dologra sem fog emlékezni, nem hiszem, hogy egyáltalán tudja, hogy itt vagyok most.
- Ezt megtehetem – bólint az anyja, én pedig kisétálok a bejárati ajtón.

Chapter 230

Sziasztok! 😊

Hát micsoda egy fejezet ez! Engem legalábbis totálisan lázba hozott, miután elolvastam, még akkor is, ha ezt már kb. harmadjára teszem 😀 Csak úgy pörögnek benne az események, a vége pedig megint eléggé függő. Kíváncsi leszek a véleményeitekre, érdekes és izgalmas eseménysorozat indult el az elmúlt pár részben. Lezajlottak a ballagások a hétvégén (szuper volt mindkettő), így elvileg most már tudok többször is jelentkezni, szóval visszatérünk a heti két fejezethez, kedden és pénteken, ahogy az lenni szokott 😊 Néhány dolog persze közbeszólhat, pl. nyaralás vagy hasonlók, de nem sűrűn és arról úgyis mindig szólok előtte. Tehát pénteken találkozunk ismét.

Kellemes olvasást, és élvezzétek ki a nyári szünetet! 😊😘🌞

Chapter 230

Louis szemszöge
- Szerintem a rossz irányba fordultam, a négyes autópálya keletre vagy nyugatra? – hallom meg Zayn hangját. Biztosan megint anyámmal telefonál. – Oké, akkor jó irányba megyek, másfél órán belül ott kellene lennünk – feleli. – Igen, szerintem kidőlt, de jól van.
Várok, amíg elég hosszú ideig csendben van, hogy tudjam, a telefonhívás véget ért, mielőtt megpróbálok beszélni.
- Mérges rám? – mosom össze a szavakat.
- Nem, csak aggódik. Jól vagy? – azt hiszem, a keze a lábamon van.
- Mhmm – nem tudom kinyitni a szememet.
- Harry folyamatosan hív téged.
- Ne – nyögök fel.
- Olyan gyorsan vezetek, amennyire csak tudok, csak próbálj meg aludni, ha tudsz – utasít. Bárcsak tudnék.

Harry szemszöge
A szívem kiszakad a mellkasomból egész úton. Mi a faszért vettem meg ezt a lakást ilyen messze a kampusztól? Ez a leghosszabb húsz mérföldnyi út az életemben. Steph kurvára megitatott valamit Louis-val, mi a fasz baja van? És Dan, kibaszott Dan egy halott ember, ha egy ujjal is hozzáér Louis-hoz.
Minden egyes piros lámpán átmegyek és figyelmen kívül hagyom a felvillanó fényt, ami azt jelzi, hogy legalább négy piros lámpás bírságot fogok kapni.
Louis-ról van szó. Molly hangja újra és újra lejátszódik a fejemben, amíg végre el nem érem a régi diákszövetségi házamat. Nem törődöm azzal, hogy leállítsam az autómat, az autóm a legutolsó dolog, ami miatt most aggódom. Részeg idióták tömege van szétszóródva a nappaliban és a folyosókon, ahogy átnyomulok a szobán Louis-t keresve.
- Hol van? – fonódnak kezeim Niall gallérja köré abban a pillanatban, hogy meglátom őt, majd gondolkodás nélkül a falhoz vágom őt.
- Nem tudom! Nem láttam őt! – kiáltja, mire enyhítek fogásomon.
- Hol a faszban van Steph?
- A hátsó udvaron van, azt hiszem, nem láttam őt egy ideje – egy lökéssel elengedem őt, ő pedig előrefelé botladozik, miközben haragos pillantást vet rám.
Pánikolva sietek ki a hátsó udvarra, ha Louis idekint van a hidegben Steph-el és Dannel… Steph vörös haja fényes a sötétségben, én pedig nem hezitálok, hogy felemeljem őt a földről a bőrkabátjánál fogva.
- Mi a fasz? – kiált fel, csapkodva a karjaival maga mögött.
- Hol van? – morgom, erősen ökölbe szorítva kezemet a bőrkabáton.
- Nem tudom, mondd el te – sziszegi, mire megfordítom őt, hogy szemben legyen velem.
- Hol a faszban van?
- Szart se fogsz csinálni velem.
- Ebben nem lennék olyan biztos, ha a helyedben lennék, mondd el, hol a faszban van most Louis! – ordítom az arcába csak néhány centiméternyi távolságra. Steph meghökken és haragos tekintete elhalványul egy pillanatra, mielőtt megrázza a fejét.
- Nem tudom, hol a fenében van, de valószínűleg kidőlt már mostanra.
- Te egy beteg, undorító ribanc vagy. Ha a helyedben lennék, én elmennék, mielőtt megtalálom őt. Amint megtudom, hogy rendben van, semmi sem lesz, ami megállíthatna attól, hogy utánad menjek – fenyegetőzöm. Egy pillanatra fontolóra veszem az ötletet, hogy bántsam Steph-et, de tudom, hogy valójában nem tudnám megtenni. Nem tudom elképzelni Louis reakcióját, ha kezet emelnék egy nőre, még ha Steph is van szó.
Sarkon fordulok, és kint hagyom Steph-et. Elég biztos vagyok benne, hogy ő nem fog nekem segíteni, nekem pedig nincs időm, hogy játszadozzak vele.
- Hol van Dan, Heard? – kérdezek meg egy random szőke lányt, aki egyedül ül a lépcső alján.
- Ő? – kérdezi, egy kifestett körömmel mutatva a lépcső tetejére.
Nem válaszolok, egyszerre két lépcsőfokkal haladok. Dan nincs tudatában a jelenlétemnek, amíg a földhöz nem szegezem alattam és kezeim a nyaka körül nincsenek. Kurvára deja vu.
- Hol a faszban van Louis? – szorítom meg ujjaimat körülötte. Arca már egy szép rózsaszín árnyalatba váltott át, és egy szánalmas, fuldokló hangot ad ki ahelyett, hogy válaszolna. Szorosabban fogom. – Ha bántod őt bármilyen istenverte módon, kinyomom az utolsó lélegzetedet is a testedből – átkozódom. Ő rugdalózik a lábaival, aztán felnézek a srácra, akivel állt. – Hol van Louis Tomlinson? – kérdezem tőle, mire megadóan felemeli a kezeit.
- Én nem… nem ismerem őt, ember. Esküszöm! – kiáltja a punci hátrálva, miközben folytatom barátja fojtogatását. Dan arca rózsaszínből lilába vált át.
- Készen állsz, hogy elmondd? – kérdezem, mire kétségbeesetten bólint. – Kurvára beszélj! – kiáltom.
- Ő… Zayn… – fuldokolja, egy feszült és örömmel fogadott köhögés szakad ki belőle, abban a pillanatban, hogy elveszem kezeimet a nyakáról.
- Zayn? – látásom elsötétül, ahogy az összes félelmem megvalósul. – Zayn vett rá erre, ugye?
- Nem, Zaynnek semmi köze nem volt ehhez – lép ki Molly a folyosóról. – Tényleg nem, úgy értem, meghallotta, hogy Steph arról beszél, hogy csinálni kellene valamit, de nem hiszem, hogy Zayn azt gondolta, Steph komolyan beszél.
- Hol van? Hol van Louis? – kérdezem századjára. Minden egyes másodperc, amikor nem látom őt, minden egyes pillanat, amikor nem tudom, hogy biztonságban van, elvesz egy darabot a már így is alig álló épelméjűségemből.
- Nem tudom, szerintem elment Zaynnel.
- Mit csináltak vele? Mondj el mindent most – állok lábra, Dan pedig a földön fekve marad, végig húzva kezeit a nyakán, miközben megpróbál levegőhöz jutni.
- Nem csináltak semmit, ő megállította őket, mielőtt tehettek volna bármit.
- Ő?
- Zayn, én lementem érte és Tristanért, mielőtt bármi történhetett volna. Steph annyira kurvára őrült volt, mintha rá akarta volna venni Dant, hogy erőszakolja meg Louis-t vagy valami. Azt mondta Steph, hogy csak úgy fog látszani, de én nem tudom, pszichopataként viselkedett.
- Megerőszakolni Louis-t? – fuldoklom. Nem. – Hozzá… hozzáért?
- Egy kicsit – vallja be, aztán a földre néz.
Vissza lenézek Danre, aki most már ül. Csizmámmal belerúgok az arcába, ő meg azonnal visszaesik a padlóra.
- Szent szar! Meg fogod őt ölni! – sikítja Molly.
- Mintha kurvára érdekelne téged – csattanok fel rá, majd megbecsülöm, milyen erősen kellett volna megrúgnom őt, hogy mélyen belevágjak a koponyájába. Vér szivárog le az arcán és ki a szája sarkából. Helyes.
- Hát nem is, igazából ezt az egészet leszarom.
- Akkor miért hívtál fel? Azt hittem, utálod Louis-t?
- Igen, hidd el, hogy nem ő a kedvenc emberem, de nem ülhettem ott és hagyhattam, hogy valaki megerőszakolja.
- Nos… – majdnem megköszönöm neki, de gyorsan eszembe jut, mekkora egy ribanc, így csak bólintok és elsétálok tőle, hogy megkeressem Louis-t.
Mindenek előtt miért is volt itt Zayn? Úgy tűnik, ez a rohadék mindig jókor bukkan fel. Pontosan akkor, amikor ettől én még nagyobb seggfejnek nézek ki, és most ismét ő mentette meg Louis-t.
Extrém féltékenységemtől függetlenül annyira kurvára meg vagyok könnyebbülve, hogy tudom, Louis nincs Steph és Dan közelében és az ő kurva beteg tervük közelében, hogy bántsák őt miattam.
Ez az egész megpróbáltatás csak egy újabb emlékeztető, hogy minden egyes rossz dolog Louis életében tőlem származik. Ha nem csináltam volna azt a szarságot Dan testvérével, ez soha nem történt volna meg. Most Louis kurvára be van drogozva és Zaynnel van. Ki tudja, mi a faszt próbál meg csinálni vele.
Ennyi, ilyen érzés a pokol. Tudni, hogy Louis ebben a káoszban volt miattam. Megerőszakolhatták volna miattam, pontosan, mint az álmaimban, és nem voltam ott, hogy megállítsam, éppen ahogy nem voltam képes megállítani azt, hogy ez történjen anyával.
Utálom ezt, annyira kibaszottul utálom magamat. Mindent tönkreteszek és bárkit, aki kapcsolatba kerül velem. Méreg vagyok, ő pedig a lassan lerombolódó szeráf az utolsó darabjába kapaszkodva, amit még nem tettem tönkre.
- Harry! – találkozik velem Tessa a lépcső alján.
- Tudod, hol van Louis és Zayn? – a szavak savként érződnek nyelvemen.
- Körülbelül negyedórája mentek el, de azt nem tudom, hová indultak – válaszolja.
- Jól… jól volt Louis? – kérdezem tőle, és visszatartom lélegzetemet, amíg nem felel.
- Nem tudom, ki volt ütve.
- Baszki – túrok bele a hajamba, majd a bejárati ajtó felé sétálok. – Ha hallasz Zayn felől, mielőtt megtalálom őket, hívj – utasítom. Tessa egyetértően bólint, aztán az autómhoz sietek.
Szerencsére senki nem lopta el, azonban valaki megragadta a lehetőséget, hogy fasz legyen, és leöntötte sörrel a szélvédőmet és a poharat is a motorháztetőn hagyta. Kibaszott seggfejek.
- Vedd fel a telefont, kérlek… kérlek, csak egyszer vedd fel – mondom Louis hangpostájára.
Tudom, hogy valószínűleg most nem képes felvenni a telefont, de Zayn rohadtul megtehetné helyette. Annak a gondolatától, hogy Louis ilyen zavarodott, amikor nem vagyok ott, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van, beteg vagyok.
Kezeimmel megütöm a kormányt, miközben kikanyarodok az útra. Ez egy kibaszott katasztrófa, Louis meg Zaynnel van az összes ember közül. Nem bízom benne jobban, mint Danben vagy Steph-ben. Ez nem teljesen igaz, de akkor sem bízom benne.
Mire Zayn lakásához érek, szemem könnyekben úszik, szó szerint könnyekben, elborítva az arcomat, emlékeztetve engem, mennyire nagyon elbaszott vagyok valójában. Engedtem, hogy ez történjen, engedtem, hogy kurvára bedrogozzák, majdnem megerőszakolják és megalázzák. Ott kellett volna lennem, senki sem mert volna vele szart se csinálni, ha ott lettem volna. Valószínűleg annyira félt…
Felemelem a pólómat, hogy megtöröljem áruló szemeimet, majd leparkolok Zayn lakása előtt. A kocsija nincs a parkolóban… hol a faszban van? Hol van Louis?
Megpróbálom felhívni Louis-t, aztán Zaynt, aztán megint Louis-t, de egyik vonalon sem veszik fel. Ha csinál valamit Louis-val, míg ő ki van dőlve, sokkal rosszabbat fogok tenni Zaynnel, mint azt ő valaha is el tudja képzelni.
Hová máshová mehet Louis? Liamhez?
- Harry? – hallom meg Liam álmos hangját a telefonon keresztül, majd megnyomom a kihangosító gombot.
- Louis ott van?
- Nem… itt kellene lennie? – ásítja.
- Nem, nem találom őt.
- Te… – megállítja magát. – Jól vagy?
- Igen… nem. Nem vagyok. Nem találom Louis-t, és nem tudom, hol máshol keressem.
- Akarja, hogy megtalálják? – kérdezi lágyan.
Akarja? Valószínűleg nem, viszont valószínűleg egy értelmes mondatot sem tud megfogalmazni.
- A hallgatásodat nemnek veszem. Szerintem, ha nem akarja, hogy megtalálják, egy helyen van, amiről tudja, hogy nem fogsz odamenni.
- Az anyjához – nyögök fel, fejben megütve magamat, amiért nem gondoltam erre korábban.
- Odamész?
- Igen – naná, hogy odamegyek. Zayn tényleg két órát utazott volna vele, hogy elvigye az anyjához?
- Tudod, hogyan juss el oda?
- Pontosan nem, de elmehetek a lakáshoz a címért.
- Azt hiszem, van itt valami ezzel kapcsolatban, itt hagyott néhány transzfer papírt nemrég.
- Köszi – türelmetlenül várok, aztán megfordulok az autómmal a legközelebbi üres parkolóban.
- Mérges lesz rám, amiért segítek neked? – kérdezi pillanatokkal később.
- Valószínűleg, de ez fontos. Steph, tudod, a vörös hajú? Bedrogozta Louis-t.
- Várj, mi? – esik le Liam álla.
- Igen, ez egy elbaszott helyzet, és nem voltam ott, hogy segítsek neki, szóval most Zaynnel van.
- Jól van? – pánikol.
- Kurvára fogalmam sincs – törlöm meg az orromat a pólómban, majd Liam megadja nekem az irányokat Louis gyerekkori otthonához.
Az anyja rohadtul meg fog őrülni, amikor felbukkanok, különös tekintettel a helyzetre, de leszarom. Kurvára fogalmam sincs, hogy mi a fenét fogok csinálni, amikor megérkezek, de látnom kell Louis-t, és megbizonyosodnom róla, hogy jól van.

Louis szemszöge
- Mi történt? Mondd el az egész történetet! – anyám hangja pánikkal teli, miközben Zayn kiemel a kocsijából.
- A régi szobatársának a barátnője beletett valamit az italába, Louis pedig azt akarta, hogy idehozzam – mondja Zayn neki a féligazságot. Hálás vagyok.
- Ó, Istenem! Miért tenne ilyet vele?
- Nem tudom… Louis elmagyarázhatja, amikor felébred.
Ébren vagyok! Ordítani akarom, de nem tudom. Ez egy furcsa érzés, hallani mindent, ami körülöttem történik, de nem tudok részt venni benne. Nem tudok megmozdulni vagy beszélni, agyam ködös, gondolataim pedig el vannak ferdülve, de furcsa módon tudatában vagyok mindennek, ami történik. Bár ez néhány percenként megváltozik, néha Zayn hangja Harryére változik, és esküszöm, hallom Harry nevetését és látom az arcát, amikor megpróbálom kinyitni a szememet. Megőrülök. Ettől a drogról megőrülök, és azt akarom, hogy ez álljon le.
- Nos, köszönöm, hogy ide hoztad őt. Ez egyszerűen szörnyű. Mikor fog felébredni? – anyám hangja átható, fejem lassan kavarog.
- Nem tudom, szerintem a hatása tizenkét óráig tart legfeljebb. Ennek körülbelül három órája.
- Hogy lehetett ilyen hülye? – csattan fel anyám Zaynre. Aki még mindig visz engem. Azt hiszem.
- Ki, Steph?
- Nem, Louis. Hogy lehetett ilyen hülye, hogy azoknak az embereknek a közelében volt.
- Nem az ő hibája volt, ez egy búcsú buli lett volna. Azt hitte, hogy a lány a barátja volt – véd meg Zayn.
- A barátja? Kérlek! Louis-nak jobban kellene tudnia, minthogy megpróbál barátságot kötni azzal a lánnyal, vagy bármelyikőtökkel, ami azt illeti.
- Nem tiszteletlenségből vagy bármi, de maga nem ismer engem. Én csak idevezettem a fiával két órán keresztül, hogy idehozzam őt – válaszolja Zayn udvariasan.
Anya felsóhajt, én pedig magassarkújának a hangjára fókuszálok, amik kopognak a konyhapadló csempéjén.
- Csak tedd őt le a kanapéra.
- Van bármi másra szüksége? – kérdezi Zayn anyától, a kanapé sokkal puhább, mint Zayn karjai.
Harry karjai puhák, de kemények is ugyanakkor, ahogy izmai megfeszülnek a bőre alatt, az valami, amit mindig imádtam nézni. Gondolataim megint elhomályosulnak. Utálom ezt az állandó oda-vissza mozgolódást a világosság és az összezavarodottság között.
- Nem, köszönöm, hogy elhoztad őt. Goromba voltam egy pillanattal ezelőtt.
- Gyorsan behozom a ruháit és a cuccait az autómból, aztán indulok – feleli Zayn az anyámnak.
- Oké – kopognak anya magassarkú cipői a szobában.
Várok, hogy meghalljam Zayn kocsijának morajlását. Ez nem jön el, vagy talán már meg is történt. Össze vagyok zavarodva.
- Mi a fenét keresel itt? – ordítja anya. Mi történik?
- Jól van? – kérdezi Harry.
Harry. Itt van. Kivéve, ha Zayn hangja csap be megint.
- Nem jössz be ide! – kiáltja anyám. – Nem hallottál engem?! Ne sétálj el mellettem úgy, mintha nem hallanál!
A hálós ajtó becsapódik, anya pedig tovább kiabál Harryvel. Másodpercekkel később azt hiszem, érzem kezét az arcomon.

Chapter 229

Sziasztok! 😊

Ahogy ígértem múlt héten, már hoztam is a fejezetet, ugye mindkét szemszög vége függő volt, úgyhogy olvashatjátok is a folytatást. Eseménydús rész, az biztos, megismerhetjük miket írt Louis a naplóba, és megtudjuk, mi történik abban a buliban. Mindkét szemszög érdekes, nagyon kíváncsi leszek, mit fogtok gondolni. A rész közepe körül zárójelbe írtam, hogy sister, mert ez ugye a lánytestévért jelenti, de nem derül ki belőle, hogy fiatalabb vagy idősebb, ezzel akartam jelezni , hogy milyen testvérről van szó. Még később egy kis magyarázatot is zárójelbe írtam arról, hogy pontosan milyen szerről van szó, illetve szintén később zárójelben van, hogy a szereplők milyen szót használtak pontosan, így rá is lehet keresni, ha érdekel valakit. Ez most így lehet, hogy érthetetlen kissé, de nem akarom előre lelőni a poént és elárulni valamit, úgyhogy ha odaértek az olvasásban, biztosan megértitek 😃 Legközelebb kedden jövök szerintem, mivel ugye a hétvégém teljesen be van táblázva a ballagások miatt.

Kellemes olvasást és már most élményekkel teli nyári szünetet is kívánok nektek (úgyis mindjárt vége a sulinak 😀)! 😊😘

Chapter 229

Harry szemszöge
Átfutom a kis jegyzetfüzet oldalait, szemeim gyorsan mozognak a szavakon, miközben eldöntöm, hol kezdjem el. Ez egy napló a vallásórájáról, beletelt egy percbe, hogy rájöjjek, mi a fene ez, mert minden egyes bejegyzés egy szóval és dátummal van jelezve, legtöbbjüknek semmi köze a valláshoz.
Fájdalom. A szó elkapja a szememet, és elkezdek olvasni.
„Elfordulnak az emberek az Istenüktől a fájdalom miatt? Ha igen, hogyan?
A fájdalom bárkit elfordíthat bármitől. A fájdalom képes azt okozni, hogy olyan dolgokat teszel meg, amikről sosem gondoltad, hogy megteszed, mint például, hogy Istent hibáztatod a fájdalmadért.
Fájdalom… olyan egyszerű szó, amiben annyi minden van. Már megtanultam, hogy a fájdalom a legerősebb érzelem, amelyet érezni lehet. Nem úgy, mint minden más érzelemnek, a fájdalomnak nincsen előnyös oldala, nincs pozitív gondolata, amitől más perspektívából nézel a fájdalomra, csak fájdalom van. Az utóbbi időben nagyon jól megismerkedtem a fájdalommal, a kín majdnem kibírhatatlan volt. Néha, amikor egyedül vagyok, ami inkább gyakran van mostanában, mint nem, azon találom magam, hogy megpróbálom eldönteni, melyik fajta fájdalom rosszabb. A válasz nem olyan egyszerű, mint azt gondoltam. A lassú és állandóan fájó fájdalom, az a fajta fájdalom, amely akkor jön elő, amikor újra és újra bántott ugyanaz a személy, mégis itt vagy, itt vagyok, megengedve a fájdalomnak, hogy folytatódjon, soha nem ér véget. Csak azokban a ritka pillanatokban, amikor ő a mellkasára húz és ígéreteket tesz, amiket úgy tűnik, sosem tud betartani, akkor tűnik el a fájdalom. Éppen ahogy hozzászokom a szabadsághoz, a szabadságom a saját magamnak okozott fájdalom, visszatér egy újabb lökettel.”
Ennek rohadtul semmi köze a valláshoz, ez rólam szól.
„Már eldöntöttem, hogy a forró, égető, elkerülhetetlen fájdalom a legrosszabb. Ez a fájdalom akkor jön, amikor végre elkezdesz pihenni, végre lélegzel, azt gondolva, hogy a fájdalom a tegnap problémája, amikor valójában az a ma problémája, a holnapé, és minden egyes ezutáni napé. Ez a fájdalom akkor jön, amikor mindent beleöntesz valamibe, valakibe, ő pedig elárul téged olyan hirtelen, hogy a fájdalom összetör téged, és úgy érzed, mintha alig lélegeznél, alig kapaszkodnál abba a kis valamilyen töredékbe, ami maradt belőled, könyörögve magadnak, hogy folytasd, ne add fel.”
Baszki.
„Néha a hit az, amibe kapaszkodnak az emberek, néha, ha elég szerencsés vagy, a bizalmadba fogadhatsz valaki mást, megbízhatsz benne, hogy kihúz a fájdalomból, mielőtt túl sokáig leszel benne. A fájdalom az egyik olyan förtelmes hely, amit ha egyszer meglátogatsz, ki kell harcolnod a kiutadat, és még amikor azt hiszed, hogy megszöktél, véglegesen megbélyegeznek. Ha olyan vagy, mint én, akkor nincs senkid, akitől függsz, nincs senki, aki megfogja a kezedet és biztosít arról, hogy túljutsz ezen a poklon. Helyette össze kell szedned magadat, megfogni a saját kezedet és kihúzni magadat.”
Szemeim az oldal tetején lévő dátumhoz vándorolnak, ez akkor íródott, amíg én Angliában voltam. Nem kellene többet olvasnom, csak le kellene raknom a rohadt könyvet és soha ki nem nyitnom újra, de nem tehetem. Tudnom kell, mi más van még leírva ebbe a titkok könyvébe. Ez a legközelebbi dolog Louis-hoz, ami félek, hogy ez lesz, amit valaha is kurvára kapni fogok. Egy másik oldalhoz lapozok, amelynek a címe „Hit”.
„Mit jelent a hit önnek? Hisz valami magasabban? Elhiszi, hogy a hit jó dolgokat hozhat az emberek életébe?”
Ennek jobbnak kellene lennie, ennek a bejegyzésnek ki kellene vágnia a fájdalmat a mellkasomból. Ennek nem lehet köze hozzám.
„Nekem a hit azt jelenti, hogy hinni valami másban, mint önmagad. Nem hiszem, hogy bármilyen két embernek ugyanolyan nézetei lennének a hittel kapcsolatban, akár a vallásra alapszik az, akár nem. Tényleg hiszek valami magasabban, úgy neveltek. Anya és én minden egyes vasárnap templomba mentünk, és a legtöbbször szerdán is. Most nem járok templomba, amit valószínűleg meg kellene tennem, de még nem döntöttem el, hogyan érzek a vallási hitemmel kapcsolatban felnőttként, az anyám befolyása nélkül.
Amikor a hitre gondolok, az agyam automatikusan nem a vallást hozza elő, valószínűleg arra kellene gondolnia, de egyszerűen nem így történik. Őhozzá ér el, minden hozzá ér el. Ő minden gondolatom, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez egy jó dolog-e, de ez így van, és hiszem, hogy ez működni fog nekünk a végén. Igen, ő problémás és túlzottan védelmező, néha még irányító is… oké, gyakran irányító, de hiszek benne, hogy jót akar minden egyes frusztráló tettével. A kapcsolatom vele olyan módokon tesztel engem, amelyekről soha nem gondoltam, hogy elképzelhető, de minden másodperc megéri. Hiszem, hogy egy nap a mély félelem, hogy elveszít engem, eltűnik és élni fog a közös jövőnkkel, ez minden, amit akarok. Tudom, hogy ő is akarja, bár soha nem mondaná ki. Olyan nagy hitem van ebben a férfiben, hogy elfogadok minden egyes könnyet, minden egyes értelmetlen vitát, az összeset elfogadom csak hogy ott legyek azon a napon, amikor hinni fog magában. Hiszem, hogy egy nap Harry nyíltan és őszintén ki fogja mondani, amit érez, végre véget vetve az önként vállalt száműzetésnek.
Hiszem, hogy egy nap végre meg fogja látni, hogy ő nem egy gazember. Olyan keményen próbál meg annak lenni, de mélyen legbelül ő igazából egy hős. Ő az én hősöm, időnként a kínzóm, de legtöbbször a hősöm. Megmentett magamtól, azzal töltöttem az életemet, hogy valaki olyannak tettettem magam, aki nem vagyok, Harry pedig megmutatta nekem, hogy semmi gond nincs azzal, ha önmagam vagyok. Nem kell alkalmazkodnom ahhoz az emberhez, akit az anyám akart, hogy legyek, amit mélységesen köszönök neki. Hiszem, hogy meg fogja látni, mennyire fenomenális ő, annyira hihetetlenül tökéletesen tökéletlen, és annyira szeretem őt ezért. Talán nem mutatja ezt ki a hagyományos módon, de próbálkozik, és ez minden, amit kérhetek tőle. Hiszem, hogy ha folytatja a próbálkozást, végre meg fogja engedi magának, hogy boldog legyen. Továbbra is hinni fogok benne, amíg abba nem hagyja a próbálkozást.”
Becsukom a könyvet és megszorítom az orrnyergemet, hogy megpróbáljam irányítani az érzéseimet. Olyan sok hite volt bennem minden rohadt ok nélkül. Soha nem fogom megérteni, hogy mindnek előtt miért vesztegette velem az idejét, de az őrizetlen gondolatait olvasva így megcsavarja a kést, elmozdítja, majd még egyszer a mellkasomba szúrja.
A ráébredés, hogy Louis éppen olyan, mint én, megijeszt és izgalomba is hoz egyszerre. Tudni azt, hogy a világában minden körülöttem forog… forgott, boldoggá tesz, még meg is szédülök tőle, de amikor eszembe jut, hogy elszúrtam, a boldogság eltűnik éppen olyan gyorsan, mint ahogy jött. Tartozok neki és magamnak azzal, hogy más legyek… nem igazán jobb… csak más. Tartozok neki azzal, hogy megpróbálom elengedni a haragomat. Furcsa módon úgy érzem, mintha leemeltek volna rólam egy súlyt az apámmal való kínos beszélgetés óta. Nem mennék olyan messzire, hogy azt mondjam, minden meg van bocsátva, vagy hogy hirtelen haverok leszünk, meccseket nézve együtt meg minden szar, de tényleg kevésbé utálom őt, mint korábban.
Jobban hasonlítok az apámra, mint azt szeretném beismerni, megpróbáltam elhagyni Louis-t a saját érdekében, de mégsem voltam olyan erős, hogy meg is tegyem, szóval egy bizonyos módon ő erősebb nálam. Ő tényleg elment és nem jött vissza. Ha lenne egy gyerekem Louis-val és tudnám, hogy elbasznám az életüket, én is el akarnék menni.
Basszák meg ezt. A gondolattól, hogy gyerekem legyen, émelygek. Én lennék a lehető legrosszabb apa, Louis-nak pedig tényleg jobb lenne nélkülem. Azt sem tudom megmutatni neki, hogy úgy szeressem őt, ahogy kellene, nemhogy egy gyereket.
- Elég ebből – sóhajtok fel, lábra állva. A konyhába sétálok, majd kinyitom a szekrényt. Egy a polcon lévő, félig üres vodkásüveg a nevemen szólít, könyörögve nekem, hogy nyissam ki.
Tényleg egy kibaszott részeg vagyok. Elterülök a konyhapulton egy kurva üveg vodkával a kezemben. Lecsavarom a tetejét, aztán az ajkaimhoz teszem az üveget. Csak egy kortytól el fog menni a bűntudat. Ha iszom egy kortyot, kényszeríthetem magamat, hogy azt tettessem, Louis nemsokára hazajön. Ez már működött korábban, hogy elnémítsa a fájdalmat, ezúttal is működni fog. Egy korty.
Éppen ahogy lehunyom a szemeimet és hátra döntöm a fejemet, Louis könnyes szemei jelennek meg az enyéim előtt. Kinyitom a szemeimet, megnyitom a mosogató csapját, és kiöntöm a vodkát a lefolyóba.

Louis szemszöge
- Szia – áll meg előttem Dan, miközben én a pultra hajolok.
- Szia – olyan lassan válaszolok.
- Jól vagy? – mosolyodik el, mire bólintok. Azt hiszem.
- Furcsán érzem magam, némileg – vallom be, majd átvizsgálom a szobát Zaynt keresve. Remélem, hamarosan visszajön.
- Hogy érted?
- Nem tudom, mintha furán… érezném magam. Mintha részeg lennék, de lassabb, ugyanakkor viszont egy csomó energiám van – intek a kezemmel az arcom előtt… Három kezem van.
- Akkor biztosan sokat ittál – nevet fel Dan, én pedig ismét bólintok.
- Zayn visszajön? – kérdezem tőle.
- Hová ment?
- Megkeresni Steph-et az italommal kapcsolatban – hajolok jobban a pultra.
- Igen? Hmm, segíthetek megkeresni őt. Azt hiszem, láttam őt felmenni az emeletre.
- Oké – nem hiszem, hogy kedvelem Dant, de meg kell keresnem Zaynt, mert a fejem egyre nehezebb és nehezebb lesz.
Lassan követem Dant, miközben ő átvág a tömegen és a lépcső felé megy. A zene most már olyan hangos, és azon találom magam, hogy a fejem lassan előre-hátra, előre-hátra mozog, ahogy felmegyek a lépcsőn.
- Zayn itt van bent? – kérdezem Dantől.
- Igen, az előbb ment be ide, azt hiszem – int fejével a folyosó túloldalán lévő ajtó felé.
- Az Harry szobája – tájékoztatom őt, mire vállat von. – Ülhetnék itt egy percig? Nem tudok már sétálni, azt hiszem – lábaim nehéznek érződnek, de az agyam kiélesedik, ennek nincs értelme nekem.
- Tessék, itt leülhetsz – fogja meg a karomat Dan, majd Harry régi szobájába vezet.
Leülök az ágy szélére, az emlékek pedig elöntenek és örvénylenek körülöttem a levegőben. Harry és én ültünk az ágyon, ugyanazon a helyen, ahol én ülök most, és először csókoltam őt meg. Annyira el voltam árasztva és összezavarodva a növekvő szükségemtől, hogy a közelében legyek. Ez volt az első alkalom, amikor bepillantást nyertem a lágyabb, kedvesebb Harryre. Nem maradt sokáig, de jó volt találkozni vele.
- Hol van Harry? – kérdezem, mire Dan felkuncog.
- Ó, Harry nincs itt, te mondtad, hogy biztos vagy benne, nem fog eljönni, emlékszel? – csukja be az ajtót, aztán bezárja maga mögött.
Mi történik? Agyam lehetőségekkel van tele, de a testem túl nehéznek érződik, hogy megmozduljon. Le akarok feküdni, de a fejemben ordító riadó azt jelzi, hogy küzdjek. Ne feküdj le. Tartsd nyitva a szemedet.
- Nyisd ki az ajtót – próbálok meg felállni, de a szoba elkezd forogni.
Végszóra kopognak az ajtón. Megkönnyebbülés áraszt el, amikor az ajtó feltárja Steph-et.
- Steph, ő… csinál valamit – nem tudom, hogyan magyarázzam el, de tudom, hogy csinálni akart valamit.
- Mit csinál? – néz Danre, aki megajándékozza egy bajlós mosollyal.
- Steph – szólok neki újra. Szükségem van rá, hogy segítsen elhagyni ezt a kísértet járta szobát.
- Hagyd abba a nyafogást – csattan fel, mire nem kapok levegőt.
- Mi? – sikerül kimondanom, ő pedig Danre mosolyog, míg kezeivel beletúr a vállán lévő táskájába.
- Istenem, befogod valaha is? Annyira elegem van már, hogy a nyávogásodat és a panaszkodásodat hallgassam minden rohadt alkalommal.
Az agyam nem működik helyesen, Steph nem mondaná ezeket a dolgokat nekem.
- Ugh, és az a hülye, ártatlan ajakbiggyesztés, mármint kurvára hagyd már abba – forgatja a szemét. – Megvan, tessék – ad egy kis tárgyat Dannek, én pedig egy sípoló hangot hallok, miközben megpróbálom nyitva tartani a szememet.
A cherry vodka, Steph, Dan, Molly, Zayn. A buli. Ó, ne.
- Mit csináltál? – kérdezem tőle, mire ismét felnevet.
- Nem megmondtam neked, hogy ne nyafogj? Rendben leszel – nyög fel, aztán az ágy felé sétál.
Egy kamera van Dan kezében.
- Hagyj békén – próbálok meg kiáltani, de csak suttogás lesz belőle. Megpróbálok felállni a lábamra, de visszabotladozom az ágyhoz. – Azt hittem, te… – kezdem el. Steph kezeit a vállamra teszi és visszanyom engem a matracra. Nem tudok felállni.
- Mit hittél? Hogy a barátod vagyok? – térdel el az ágyra, felém kerekedve. Steph ujjai megfogják a gombokat a nadrágomon, aztán elkezdi lehúzni a combomon. – Túl elfoglalt voltál azzal, hogy kurva legyél az oda-vissza kapcsolatoddal Zayn és Harry között, hogy rájöjj, én valójában utállak. Nem gondolod, hogy ha tényleg rohadtul érdekelnél, elmondtam volna neked, hogy Harry csak azért járt veled, hogy megnyerjen egy fogadást? Nem gondolod, hogy egy barát figyelmeztetett volna? – igaza van, idiótaságom ismét bebizonyosodott. – Ó, és egyébként remélem, jól szórakoztál, amíg Harryre vártál, hogy felbukkanjon a születésnapján – nevet fel Steph.
Megpróbálok küzdeni vele, de ez lehetetlen. Könnyen elmozdítja ujjaimat a karjairól, és folytatja. Lehunyom a szemeimet, és elképzelem Harryt berobbanni az ajtón, hogy megmentsen, az én fekete páncélos lovagom.
- Harry meg fogja tudni – fenyegetőzöm.
- Ez a lényeg, most pedig hagyd abba a beszédet.
Még egy kopogás hallatszik az ajtón, én meg újra feleslegesen próbálom meg lelökni Steph-et magamról.
- Csukd be az ajtót, siess – szólal meg Dan. Amikor az ajtó felé nézek, nem lepődöm meg, hogy Molly is csatlakozott hozzánk.
- Segíts levenni a ruháit – feleli Steph.
Szemeim megrebbennek, megpróbálom megrázni a fejemet, de ez nem működik. Dan rám fogja kényszeríteni magát, tudom. Ez Steph terve erre a bulira. Ez sosem volt egy búcsú buli nekem. Fogalmam sincs, miért gondoltam azt valaha is, hogy ő a barátom.
Molly haja az arcomba esik, amikor felmászik az ágyra mellém, Step felnyom, hogy jobb hozzáférése legyen ahhoz, hogy levegye a pólómat.
- Miért? – hangom megtört, és csak homályosan vagyok tudatában a könnyeknek az arcomon, amiket most már a lepedő szív fel. Hol van a takaró?
- A seggfej párod felvette magát, ahogy megdugja a testvéremet (sister), azért – a fejbőröm elkezd bizseregni Dan szavaitól.
- Woah, azt hittem, azt mondtad, hogy csak néhány képet csinálsz róla! – Molly hangja hangos.
- Igen… talán egy kis videót – válaszolja Steph.
- Kizárt! Isten ments, haver, nem veheted fel, ahogy Dan megerőszakolja őt! – vinnyogja Molly.
- Nem fogja, jesszus. Nem vagyok pszichopata. Csak meg fogja érinteni őt, és úgy csinálni, mintha dugnának, így amikor Harry meglátja a felvételt, kurvára meg fog őrülni. Csak képzeld el az arcát, amikor meglátja az ő ártatlan kis kurva párját, akit megdug Dan – nevet fel Steph. – Azt hittem, benne vagy ebben? Azt mondtad, hogy igen – pisszegi le Steph Mollyt.
- Benne vagyok abban, hogy feldühítsük őt, de nem vehetitek fel ezt a szart – suttogja Molly, de olyan tisztán hallom őt, mint a nap. Ez egy olyan fordulat, amit nem láttam előre.
- Úgy hangzol, mint ő – nyom vissza Steph, miután teljesen levette a pólómat.
- Hagyd abba – nyöszörgöm.
Steph a szemeit forgatja, Molly meg úgy néz ki, mintha bármelyik másodpercben elhányná magát.
- Ezt már nem tudom – pánikol Molly.
- Akkor kifelé, amúgy sem fog sokáig tartani. Ha punci leszel ezzel kapcsolatban, akkor menj a földszintre, és én is lent leszek tíz percen belül.
Még egy kopogás hallatszik az ajtón, aztán meghallom Tristan hangját. Ne őt is.
- Steph, odabent vagy? – feleli a fán keresztül.
- Francba – motyogja Steph. – Igen, uhm, Mollyval beszélgetek, egy perc és kint leszek – hazudja, én pedig kinyitom a számat, hogy ordítsak, de keze befogja azt, hogy elcsendesítsen. Megpróbálok Mollyra nézni segítségért, de ő elfordul. Gyáva. – Menj a földszintre, babe, hamarosan lent leszek. Molly… zaklatott. Lányos dolog, tudod? – hazudik tovább, és ennek az egész káosznak az ellenére nem tehetek róla, de megkönnyebbült vagyok, hogy úgy tűnik, Tristan nem tudott kegyetlen barátnője szándékairól.
- Oké! – kiáltja Tristan.
- Gyere ide – utasítja Steph halkan Dant. – Nyisd ki a szemedet – feleli, majd megérinti az arcomat.
Szemeim nyitva vannak, alig, és érzem Dan kezét felkúszni a combomon. Figyelmen kívül hagyom Steph utasítását, aztán újra lehunyom a szemeimet.
- Én lemegyek a földszintre – szólal meg végül Molly, amikor Dan az arca elé teszi a kis kamerát.
- Rendben, zárd be az ajtót – csattan fel Steph.
- Menj arrébb – feleli Dan, majd az ágy mozgolódik alattam, amikor Steph lemászik és Dan veszi át a helyét. – Te tartod.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Dan kezeit Harryével helyettesítsem a fejemben, de ez lehetetlen. Dan kezei puhák, túl puhák, nincs rajta bőrkeményedés és nem érdes, mint Harryé. Az ajtó becsukódik jelezve Molly távozását, és újra nyöszörgök.
- Bántani fog téged – fulladozom, szorosan lehunyva tartva a szemeimet.
- Nem, nem fog. Meg akar majd bizonyosodni róla, hogy senki ne lássa ezt meg, úgyhogy szart se fog csinálni – válaszolja Dan, végig húzva kezét a bokszerem tetején.
- Harry egy fasz, oké? És mindig megdugja az embereket, megdugta Dan testvérét, engem, annyi lányt vezetett meg, megdugta őket, aztán félredobta őket. Amíg nem jöttél te ez volt, amit soha nem fogok megérteni, miért kedvel téged annyira – Steph hangja tele van undorral.
- Louis! – zeng fel füleim között Zayn hangja, aztán Steph ismét eltakarja a számat, miközben Zayn az ajtót veri.
- Fogd be – követeli Steph, mire megpróbálom megharapni a kezét. Kinyújta kezét és arcon vág, de alig érzem meg.
- Nyisd ki a kurva ajtót, Steph, tudom, hogy mit csinálsz! – kiáltja Zayn. Ő is benne van ebben? Igaza volt Harrynek vele kapcsolatban? – Be fogom törni az ajtót, kibaszottul nem viccelek. Menj, hozd Tristant! – hallom őt kiabálni, mire Steph azonnal elveszi kezét a számról.
- Várj! – kiáltja, de túl késő.
Az ajtó egy hangos csattanással kinyílik, Dan keze már nincs rajtam. Amikor kinyitom a szememet, gyorsan hátrál tőlem, ahogy Zayn áthalad a szobán.
- Mi a fasz?! – egy takaró kerül rám, aztán megpróbálok Zayn után nyúlni.
- Segíts – könyörgök neki, és imádkozom, hogy ő ne legyen ebben benne. Nem hall meg engem.
- Mi a fene bajod van? – lép Steph felé, majd elveszi a kezéből a kis kamerát. A földre dobja és többször is rátapos.
- Nyugi, vicc volt – teszi karba a kezeit maga előtt, miközben Tristan belép a szobába.
- Vicc? Beletettél valamit az italába, és itt vagy fent egy videókamerával, míg Dan megpróbálja kihasználni őt! Ez kurvára nem vicc!
- Mi? – tátja el a száját Tristan.
- Ne hallgass rá! – sírja parancsra Steph, manipulátor.
- Igaz, menj és kérdezd meg Jace-t. Nyugtatót (benzodiazepin típusú gyógyszerkészítmény, legismertebb a Seduxen és a Xanax) kért tőle, és most nézz Louis-ra! Pontosan itt van a kamera, amit használtak – mutat Zayn a földre, én pedig újra megpróbálok felülni, nem sikerül.
- Tréfa volt, senki nem akarta bántani őt! – feleli Steph.
- Hogy tehetted ezt vele? Azt hittem, ő a barátod? – kérdezi Tristan a barátnőjétől.
- Ez nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, Dan ötlete volt!
- Mi a fasz?! Nem, nem volt az! A tiéd volt, van egy elbaszott mániája Harryvel kapcsolatban, az ő ötlete volt – mutat Dan Steph-re, mire Tristan megrázza a fejét.
Megfordul, hogy elhagyja a szobát, Steph pedig utána siet.
- Hagyj békén! Végeztünk – kiáltja Tristan, majd eltűnik a szobából.
- Kurvára kösz szépen! – ordítja Steph, én meg nevetni akarok annak az iróniáján, hogy ő csinálta ezt, aztán ő hibáztat mindenki mást.
- Jól vagy? – Zayn arca most már az enyém felett van.
- Nem – vallom be, szédültebbnek érezve magamat, mint bármikor korábban.
Először csak a testem volt lassú, az agyam kissé felhős volt, de most érzem, hogy egyre jobban befolyásolt lesz az agyam is.
- Sajnálom, hogy egyedül hagytalak, jobban is tudhattam volna – egyik karja a lábaim alá fonódik, a másik a hátamhoz kerül, miközben felemel az ágyról. – Takard be, ez a legkevesebb, amit megtehetsz – szól Zayn parancsoló hangon Dannek. Ismét érzem magamon a takarót. – Remélem, amikor Harry megtudja, kurvára megöl téged, megérdemled – szól Zayn Dannek mögötte, ahogy elhagyjuk a szobát.
Kissé tudatában vagyok az összes szájtátásnak és suttogásnak, miközben Zayn átvisz a házon. De nem érdekel, csak kint akarok lenni ebből a házból és soha vissza nem nézni.
- Mi a fene? – ismerem fel Tessa hangját.
- Felmennél és elhoznád a ruháit?
- Igen, persze – válaszolja Tessa.
Megcsap a hideg levegő, és a hideg kiráz. Zayn megpróbál még jobban betakarni, de az folyamatosan lecsúszik. Nem vagyok nagy segítség, alig tudom mozgatni a karjaimat.
- Felhívom Harryt, amint beszálltunk az autóba, oké?
- Nem, ne – nyögöm. Harry olyan mérges lesz rám, az utolsó dolog, amit akarok, hogy rám kiabáljanak, amikor a szememet is alig bírom nyitva tartani.
- Louis, tényleg úgy gondolom, hogy fel kellene hívnom őt.
- Kérlek, ne – kezdek el sírni újra. Harry az egyetlen ember, akit látni akarok most, de nem tudom, hogyan fog reagálni. – Ne mondd el neki – felelem ismét. – Semmit, shh.
- Meg fogja tudni, túl sok ember tudja.
- Ne, kérlek.
Hallom Zayn frusztrált sóhaját, miközben egyik kezébe mozdítja a testemet, így ki tudja nyitni a kocsija anyósülés felőli ajtaját.
- Itt a cucca. Jól van? – ismét itt van Tessa. Ez az ülés hideg.
- Igen, azt hiszem. Nyugtatón („benzo”) van.
- Mi a fene?
- Hosszú történet, próbáltad már korábban? – kérdezi Zayn Tessától.
- Igen, egyszer, de csak félig és egy óra után kidőltem. Jobban teszed, ha reménykedsz benne, hogy nem kezd el hallucinálni. Néhány embernek őrült reakciója van erre a dologra.
- Francba – nyög fel Zayn, és el tudom képzelni, ahogy ajakpiercingjét csavargatja az ujjai között.
- Harry tudja? – kérdezi Tessa.
- Még nem.
Ők ketten tovább folytatják a beszélgetést rólam, mintha ott se lennék, én pedig megkönnyebbülök, amikor az ülés végre nem jéghideg lesz, hanem meleg.
- Haza kell őt vinnem – feleli végül Zayn, aztán másodperceken belül a kocsiban van velem. – Ha nem akarod, hogy elmondjam Harrynek, hová akarsz menni? Eljöhetsz hozzám, de tudod, milyen mérges lesz.
Ha meg tudnék fogalmazni egy rendes mondatot, mesélnék neki a szakításunkról, de mivel nem tudok, egy hangot adok ki, ami a sírás és köhögés között van.
- Anyám, hívd őt.
- Biztos vagy benne?
- Igen, ne Harryt. Kérlek – lehelem.
Megpróbálok Zayn hangjára fókuszálni, miközben a kocsi elindul az úton, de folyamatosan megzavar az, hogy megpróbáljak egyenesen ülve maradni, perceken belül az ülésen fekszem.
- Elviszlek anyukád házához, oké? – kérdezi tőlem, amikor a telefonhívás véget ér.
Én bólintok, majd újra lehunyom a szememet.

Harry szemszöge
Szeretet.
„A szeretet a legfontosabb érzelem, ami lehet valakinek. Akár az Isten felé érzett szeretet, vagy egy másik ember felé, ez a legerősebb, ellenállhatatlan, hihetetlen élmény. Abban a pillanatban, amikor rájössz, hogy képes vagy szeretni valaki mást, mint önmagad, az a lehető legfontosabb pillanat az életedben. Mindenesetre nekem az volt. Jobban szeretem Harryt saját magamnál, bárminél jobban. Ő…”
Tizenötödjére kezd el rezegni a telefonom a dohányzóasztalon az elmúlt két percben. Végre úgy döntök, hogy felveszem, így leszidhatom őt.
- Mi a faszt akarsz? – csattanok fel a vonalban.
- Azt, hogy…
- Köpd ki, Molly, nincs időm a szarságaidra.
- Louis-ról van szó.
- Mi a fenéről beszélsz? – állok lábra, a napló a padlóra esik.
- Ő… nézd, ne akadj ki, de Steph megitatott vele valamit, Dan meg…
- Hol vagy? – a vérem jéghideg.
- A diákszövetségi házban – válaszolja élesen, aztán megszakítom a hívást, megfogom a kulcsaimat és kisietek a lakásból.

Chapter 228

Helló! 😊

Itt is van az újabb fejezet. Röviden összefoglalva: valamiféle fejlődés Harrynél, legalábbis a gondolataiban már jó úton halad, Louis-nál viszont problémák, nagy problémák. A vége eléggé függő, sőt, úgyhogy ezért is jelentkezek már szerdán, most kivételesen! Na, meg mert sikerült minden vizsgám, így több időm lesz végre 🙏 A heti két rész viszont még várat magára egy kicsit, mert jövő hétvégén két unokatesóm ballagására is mennem kell, így nem fogok ráérni, de szerdán még egyszer mindent elmondok. Felpörögnek kicsit az események a történetben, mindkét szemszög vége érdekes, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni, írjatok bátran 💕
Kitartást az év végéhez és kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 228

 
Harry szemszöge
- Nem tudom, miért vagyok itt, de nem tudom, hová máshová mehetnék – teszem fejemet a kezeimbe, apám pedig helyet foglal a mahagóni asztala szélén.
- Örülök, hogy hozzám jöttél – feleli halkan, felmérve a reakciómat.
- Nem mondanám pontosan azt, hogy hozzád jöttem – emlékeztetem őt. Valójában tényleg hozzájöttem, de nem akarom, hogy azt gondolja, ez valami nagy feltárás vagy valami szarság. Figyelem, ahogy nyel egyet és lassan bólint, szemei mindenfelé néznek a szobában, csak rám nem. – Nem kell idegesnek lenned, nem fogok idegrohamot kapni, vagy bármit is összetörni. Nincs rá energiám – sóhajtok fel, amikor apa nem válaszol.
- El akarod mondani nekem, hogy mi történt?
- Nem, nem akarom – sóhajtok fel.
- Oké.
- Nem akarom elmondani, de el fogom, azt hiszem.
Zavartnak néz ki egy pillanatra, aztán barna szemei kitágulnak, feldolgozva engem, óvatosan figyelve engem, várva a cselre, biztos vagyok benne.
- Hidd el, ha lenne bárki más, akihez mehetnék, nem lennék itt, de Liam egy elfogult seggfej és mindig Louis oldalára áll – nyögök fel, tudva, hogy ennek a fele sem igaz, de nem akarom Liam tanácsát most. Sőt mi több, nem akarom bevallani neki, milyen fasz voltam, és a szarságokat, amiket Louis-nak mondtam az elmúlt néhány napban. A véleménye nem számít nekem, de valamilyen oknál fogva fontosabb, mint bárki másé, kivéve Lou-ét, természetesen.
- Ezt tudom, fiam.
- Jó – nem tudom, hol kezdjem, és őszintén, még mindig nem vagyok biztos benne, mi hozott ide.
Minden szándékom megvolt, hogy a bárba menjek, hogy megigyak valamit, de valahogy végül itt kötöttem ki, az apám, nem, apa kocsifelhajtójára kanyarodva. Ahogy Louis csak azt mondja, „anyám” és „apám” az „anya” és „apa” helyett, régen az őrületbe kergetett, de most már ez majdnem szokásommá vált nekem is. Szerencséje van, hogy egyáltalán úgy utalok rá, hogy apám vagy apa a Ken vagy a „seggfej” helyett, ahogy azt tettem is életem legnagyobb részében.
- Nos, ahogy már valószínűleg kitaláltad, Louis végül elhagyott – vallom be, aztán felnézek apára. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy semleges maradjon az arckifejezése, míg arra vár, hogy folytassam. – Én pedig nem állítottam őt meg.
- Biztos vagy benne, hogy nem fog visszajönni? – kérdezi.
- Igen, biztos vagyok, több lehetőséget is adott, hogy megállítsam, és nem próbált meg felhívni vagy írni – pillantok a falon lévő órára – már majdnem huszonnyolc órája, nekem meg a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogy hol van – arra számítottam, hogy az autója a kocsifelhajtón lesz, amikor megérkeztem ide, de nem volt. Hol máshol lehetne? Remélem, nem vezetett el egészen az anyja házáig.
- De már csináltátok ezt korábban, és úgy tűnt, mindig találtok egy módot, hogy…
- Figyelsz te rám? Azt mondtam, nem jön vissza – fújtatom, félbeszakítva őt.
- Figyelek, csak kíváncsi vagyok, hogy ezúttal ez mitől más.
Amikor haragos pillantást vetek rá, apa közömbösen néz rám, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy felkeljek és elhagyjam a túldíszített irodáját.
- Csak az. Nem tudom, honnan tudom ezt, és valószínűleg azt hiszed, seggfej vagyok, amiért egyáltalán idejöttem, de fáradt vagyok, apa, annyira kibaszottul fáradt vagyok, hogy ilyen vagyok, és nem tudom, mit tegyek ezzel kapcsolatban – baszki, annyira kétségbeesettnek és kurvára szánalmasnak hangzom. – Téged hibáztatlak, tényleg téged hibáztatlak, mert ha ott lettél volna nekem, talán megmutathattad volna nekem, hogyan… nem tudom, hogyan ne bánjak szarul az emberekkel. Ha lett volna egy férfi a házban, míg felnőttem, talán nem lennék ilyen szar ember. Ha nem találok valami megoldást kettőnk között, úgy fogom végezni, mint te. Vagyis az a te, aki ezelőtt voltál – mutatok a kötött mellényére és a tökéletesen vasalt öltönynadrágjára. – Ha nem találok egy módot arra, hogy ne utáljalak, soha nem leszek képes arra, hogy… – nem akarom befejezni a mondatot előtte. Azt akartam mondani, hogy ha nem tudom megállítani a felé érzett utálatot, soha nem leszek képes megmutatni Louis-nak, mennyire szeretem őt, és hogy úgy bánjak vele, ahogy kellene, ahogy megérdemli.
- Igazad van – meglep azzal, hogy egyetért velem.
- Igen?
- Igen, igazad van. Ha lett volna egy apád, aki vezet téged, és megmutatja, hogyan legyél férfi, jobban fel lennél készülve arra, hogy kezeld ezeket a dolgokat és az életet, úgy általában. Magamat hibáztattam a… – figyelem őt, ahogy keresi a szavakat – viselkedésedért, az, amilyen vagy, az én hibám. Az egész tőlem ered és a hibáimból. Egész életemben hordozni fogom bűneim vétkeit, és annyira sajnálom ezeket a bűnöket – hangja megakadt végén, nekem meg hihetetlenül hányingerem van.
- Most mit kellene ezzel kapcsolatban tennem? Biztosan van valami – piszkálom a körmömnél lévő szakadt bőrt. Az ujjperceim meglepően nem sérültek. Nem töltöttem ki a frusztrációmat egy falon, még.
- Szerintem beszélned kellene valakivel – ajánlja apa. Ne már baszki, kurvára nem mondod?
- Mit csinálunk most? Beszélgetünk – intek a kezemmel a köztünk lévő nyitott térbe.
- Egy szakemberre utalok, sok haragba kapaszkodsz a gyerekkorodból, és ha csak nem találsz valami módot, hogy elengedd azt, vagy legalább egészséges módon kezeld azt, félek, hogy egyáltalán nem fogsz fejlődni.
- Szóval akkor idővesztegetés volt idejönnöm? Nincs semmi, amit tehetsz? – tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm. A második whisky kólámnál tarthatnék már mostanra.
- Nem volt idővesztegetés, tényleg egy jó lépés abban, hogy megpróbálsz jobb emberré válni – létesít szemkontaktust velem újra, én pedig szó szerint érzem a whisky ízét, amit most kellene innom ahelyett, hogy ezt a beszélgetést folytassam. – Louis olyan büszke lesz rád – teszi hozzá.
Büszke? Mi a fenéért lenne rám bárki is büszke? Lesokkolt attól, hogy itt vagyok, talán, de büszke… nem.
- Részegesnek hívott – vallom be gondolkodás nélkül.
- Igaza van? – kérdezi tőlem apa, az aggodalom tiszta az arcán.
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy az vagyok, de nem tudom.
- Ha nem tudod, hogy részeges vagy-e, célszerű választ találnod rá, mielőtt túl késő lesz.
- Miért kezdtél el inni először is? – mindig is tudni akartam a választ erre a kérdésre, de soha nem voltam vele eleget, hogy megkérdezzem.
Apa felsóhajt, aztán felemeli kezét, hogy lesimítsa rövid haját.
- Nos, anyukád és én nem voltunk a legjobb helyzetben akkor, és akkor kezdődött a spirál, amikor egy éjszaka elmentem és berúgtam. A berúgás alatt azt értem, hogy még haza sem tudtam sétálni, és rájöttem, hogy tetszik az, ahogy éreztem magam, tudtam járni sem, eltompította az összes fájdalmat, amit éreztem, ezután ez szokássá vált. Több időt töltöttem abban a rohadt bárban az út túloldalán, mint veled és az anyáddal. Ez eljutott arra a szintre, ahol nem is tudtam működni az ital nélkül, de azzal sem tudtam működni, ez egy vesztes csata volt.
- Mi volt olyan fájdalmas, hogy megpróbáltál elszökni? – semmire sem emlékszem abból, mielőtt az apám részegessé vált, mindig azt feltételeztem, hogy ilyen volt már mielőtt megszülettem.
- Az nem fontos, az a fontos, hogy egy nap végre felébredtem és kijózanodtam.
- Miután elhagytál minket – emlékeztetem őt.
- Mindkettőtöknek jobb volt nélkülem, nem voltam olyan helyzetben, hogy apa legyek vagy férj. Anyád csodálatos munkát végzett azzal, ahogy felnevet téged, azt kívánom, bárcsak ne egyedül kellett volna megtennie, de én nem voltam jó nektek.
Harag kavarog bennem és fűt belül, ujjaimat pedig a szék karfájára nyomom, megpróbálva irányítani azt.
- De tudsz Karen férje és Liam apja lenni.
Tessék, kimondtam. Annyira kurvára sok neheztelés van bennem efelé a férfi felé, aki egy részeg seggfej volt egész életemben, de újraházasodik, lesz egy új fia új felesége. Nem is beszélve arról, hogy most már gazdag, nekünk meg rohadtul semmink sem volt, míg felnőttem. Karennek és Liamnek mindene megvan, aminek anyának és nekem kellett volna.
- Tudom, hogy úgy tűnik, Harry, de ez nem igaz. Karennel két évvel azután találkoztam, hogy abbahagytam az ivást. Liam már tizenhat éves volt, én pedig nem próbáltam meg apafigura lenni neki, ő sem úgy nőtt fel, hogy volt férfi a háznál, így gyorsan elfogadott. Nem az volt a szándékom, hogy új családom legyen és helyettesítselek titeket, soha nem tudnálak helyettesíteni titeket. Soha nem akartál csinálni velem semmit, én nem hibáztatlak téged ezért, de fiam, életem legnagyobb részét úgy töltöttem, hogy a sötétben éltem, vakító, sivár sötétségben, Karen pedig a világosságom volt, ahogy Louis neked.
A szívem majdnem megáll Louis nevének említésére, annyira elvesztem abban, hogy újraéltem a szar gyerekkoromat, hogy képes voltam nem rá gondolni egy pillanatra.
- Nem tehetek mást, csak boldog és hálás lehetek, hogy Karen megjelent az életemben, Liamet is beleértve. Bármit megadnék, hogy olyan kapcsolatom legyen veled, mint vele, talán egy nap ez megtörténhet – kifogy a levegőből hosszú vallomása után, én pedig nem tudok megszólalni. Soha nem volt ilyenfajta beszélgetésem apával, vagy bárkivel az életemben, kivéve Louis-t, úgy tűnik, mindig ő a kivétel.
Nem tudom, mit mondjak apának, nem bocsátom meg, hogy elbaszta az életemet és az italt választotta anya és helyettem, de komolyan gondoltam, amit arról mondtam, hogy megpróbálok megbocsátani neki. Ha nem teszem meg, soha nem leszek rá képes, hogy normális legyek. Még abban sem vagyok biztos, hogy valaha „normális” leszek, de képes akarok lenni arra, hogy egy hétig nem török össze semmit vagy senkit.
A megalázottság Louis arcán, amikor azt mondtam neki, hogy hagyja el a lakást, tiszta a fejemben, de ahelyett, hogy harcolnék vele, ahogy mindig teszem, elfogadom. Emlékeznem kell arra, hogy mit csináltam vele, nincs több rejtegetés.
- Nem mondtál semmit – szakítja félbe a gondolataimat apa, elhalványítva Louis arcát, én meg megpróbálok a képbe kapaszkodni, miközben az elillan. Az egyetlen vigaszom, hogy tudom, elég hamar visszajön majd, hogy kísértsen.
- Nem igazán tudom, hogy mi a fenét mondjak, ez sok volt nekem. Nem tudom, mit gondoljak – vallom be. A szavaimban lévő őszinteség megrémít, és várok rá, hogy még kínosabbá tegye ezt a szart, de nem teszi. Csak egyetértve bólint, aztán lábra áll.
- Karen kései vacsorát csinál, ha maradni akarsz.
- Nem, kihagyom – nyögök fel, haza akarok menni. Az egyetlen probléma az otthonnal, hogy Louis nincs ott. De ez az én rohadt hibám. Végre kezdem meglátni ezt most, most, hogy túl késő van, persze.
Egyenesen a lakáshoz vezetek az apám házától. Belefutottam Liambe a folyosón, ahogy távoztam, de figyelmen kívül hagytam őt és elmentem, mielőtt rám próbálta volna kényszeríteni indokolatlan tanácsát. Tényleg azt kívánom, bárcsak megkérdeztem volna tőle, hol van Louis, kétségbeesetten tudni akarom, de ismerem magamat, és tudom, hogy felbukkantam volna ott, akárhol is van, és elvonszoltam volna őt onnan. Apám magyarázatát hallgatni arról, hogy miért volt olyan szar apa nekem, egy lépés volt a jó irányba, de csodálatos módon nem leszek képes arra, hogy ne legyek egy irányító köcsög nagy hirtelen, és ha Louis valahol olyan helyen lenne, ahol nem akarom legyen, mint például Zaynnel…
Zaynnel van? Szent szar, vele lenne? Nem hiszem, de nem mintha sok lehetőséget adtam volna Louis-nak, hogy sok barátja legyen, és ha nem Liammel van…
Nem, nincs Zaynnel. Nincs.
Folytatom saját magam meggyőzését erről, miközben felmegyek a lifttel a lakásunkhoz. Egy részem reméli, hogy bárki is az a seggfej, aki bejött a lakásunkba, most újra itt van, igazán felhasználnám arra, hogy kitöltsem rajta növekvő paranoiámat és dühömet.
A hideg végig fut a hátamon és az egész testemen annak a gondolatára, hogy bejött egy betolakodó, míg Louis itthon volt. Mi lett volna, ha egyedül van itthon? Louis elvörösödött, könnyáztatta arca a rémálmaimból villan fel előttem, testem pedig megmerevedik a gondolatra. Ha valaha, bárki is megpróbálja fizikailag bántani őt, az lenne az utolsó dolog, amit valaha is tett, az rohadtul biztos.
Olyan egy kibaszott álszent vagyok! Itt fenyegetőzök azzal, hogy megölök valakit, amiért bántja Louis-t, de úgy tűnik, én csak arra vagyok képes, hogy ezt csináljam vele.
Hogy lefoglaljam magam, szétválogatom Louis könyvgyűjteményét. Túl sokat hagyott itt, és tudom, hogy megölte őt, hogy ezt tegye, de nem akart egy második utat megtenni, hogy elvigye őket. Nem hibáztatom őt.
Egy bőr jegyzetfüzet, elrejtve két Emma példány között, elkapja a tekintetemet, majd végig húzom ujjaimat a kapcsán. Mi a fene ez? Végig lapozva az oldalakat meglátom, hogy Louis kézírása tölti meg az összes oldalt. Ez valamiféle napló, amiről nem tudtam, hogy van neki?
„Bevezetés a vallásokba” van szépen az első oldalra írva. Leülök az ágyra a könyvvel a kezeimben, aztán elkezdek olvasni.

Louis szemszöge
- Olyan király, hogy eljöttél, nem voltam biztos benne, hogy el akartál! – kiáltja Tessa a konyha másik feléből, miközben hozzám sétál.
- Nem hagytam volna ki a saját búcsúbulimat – mosolyodom el, feltartva egy piros poharat remegő kezeimben.
- Hiányoltalak innen, senki nem fojtogatta Mollyt egy ideje – nevet fel és hátra billenti fejét, engedve, hogy tiszta alkohol töltse meg a száját egyenesen az üvegből. Lenyeli, pislog, aztán megköszörüli a torkát, megrázva a fejét a folyamat közben, én pedig grimaszolok attól a gondolattól, hogy ez mennyire lehetett égető. – Ezért mindig a hősöm leszel – csipkelődik, majd felajánlja nekem az üveget. Megrázom a fejemet, és feltartom a kezemben lévő, félig üres poharat.
- Biztos vagyok benne, hogy nemsokára valaki más is megérkezik és megteszi ismét – mosolyodom el a gondolatra.
- Uh, ó! Az ördögöt emlegetve – Tessa szemei mögém fókuszálnak, én meg nem akarok megfordulni.
- Miért?! – nyögök fel halkan, egy könyökkel a pultra hajolva, Tessa pedig játékosan újra felajánlja nekem az üveget. Ezúttal elfogadom az ajánlatát.
- Idd ki – mosolyodik el, majd elsétál, otthagyva engem az üveggel.
- Amilyen szomorú vagyok, hogy elköltözöl, örülök, hogy nem kell újra látnom téged. Bár Harry hiányozni fog, a dolog, amiket az a fiú tud csinálni a nyelvével… – Molly hangja édes és lágy, mire a szememet forgatom rá, miközben megpróbálok kigondolni egy visszavágást, de nem sikerül.
A féltékenység, mint a jég végig fut az ereimben, és fontolóra veszem, hogy újra elkezdem fojtogatni őt, pont itt, pont most.
- Menj el – felelem végül, mire felnevet. Ez egy förtelmes zaj, tényleg.
- Ó, ne már, Louis, én voltam az első ellenséged az egyetemen, ez számít valamit, nem? – kacsint, majd az enyémhez üti a csípőjét, ahogy elsétál mellettem.
Ez egy szörnyű ötlet volt, jobban is tudhattam volna, minthogy idejöjjek, főleg Harry nélkül. Steph eltűnt, Tessa meg elég kedves volt, hogy a társaságom legyen egy ideig, de felkeltette érdeklődését egy lány, aki egyik oldalról úgy tűnik, hogy jól néz ki, de amikor megfordul, arca másik fele tetovált. Au. Elkezdek azon gondolkozni, hogy ez valóban tartós-e, miközben töltök magamnak még egy kis italt a poharamba. Úgy tervezem, hogy ezt a poharat szorongatom egész este és nagyon lassan iszom, különben az a látszat, amivel küzdök, hogy fenntartsam, el fog fogyni és végül az az idegesítő részeg srác leszek, aki minden egyes alkalommal sír, amikor valaki ránéz.
Kényszerítem magamat, hogy tegyek egy lassú kört a házban Steph bíborszínű haját keresve, de sehol sem találom. Amikor végre észreveszem Niall ismerős arcát, ő is talált társaságot egy nő személyében, én meg nem akarok közbe szólni. Furcsán úgy érzem magam, hogy nem tartozom ide, nem azért, mert nem pontosan illek bele ebbe a tömegbe, hanem mert van ez az érzésem, hogy bár ez a buli az én „búcsú bulimként” lett feltüntetve, nem hiszem, hogy itt bárkit is érdekel, hogy Harry és én elmegyünk. Talán több érdeklődést mutatnának, ha Harry is eljött volna, elvégre is ők az ő barátai.
- Hát itt vagy! – hallom meg végre Steph hangját, miután majdnem egy óráig egyedül ülök a konyhában.
Már megettem egy egész tál perecet és két italnál tartok. Azon vitatkoztam magammal, hogy hívjak-e egy taxit vagy sem, de most, hogy Steph végre újra visszajött, megpróbálok még ellófrálni itt egy kicsit. Tristan, Molly és Dan Steph mögött vannak, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy semleges arckifejezésem legyen.
Hiányzik Harry.
- Azt hittem, elmentél vagy valami! – kiabálom túl a zenét, eltervelve a figyelmemet a Harryről való gondolataimról és arról, hogy milyen rossz itt lenni nélküle.
Harcoltam magammal, hogy távol maradjak Harry régi szobájától az emeleten, annyira nagyon be akarok menni oda, elrejtőzni a kellemetlen embertömegtől, hogy emlékezzek, nem tudom, de folyamatosan azon találom magam, hogy a lépcső felé vonzódok, és ez lassan kezd megölni.
- Kizárt! Hoztam neked egy italt – mosolyodik el Steph, aztán elveszi az italomat a kezemből. Egy ugyanolyan piros poharat tesz vissza, ami rózsaszín itallal van tele. – Cherry vodka, na! – visítja összezavarodottságomon, én pedig kényszerítem magamat, hogy felnevessek kínosan, míg az ajkaimhoz emelem a poharat. – Az utolsó bulidra velünk! – mond köszöntőt Steph, és több idegen is tapsol. Molly elnéz, miközben én hátra billentem a fejemet, és megengedem, hogy az édes, cseresznyés aroma átvegye az irányítást érzékeim felett.
- Ha már a jó időzítésről van szó… – feleli Molly Steph-nek, mire gyorsan megfordulok. Nem tudom eldönteni, hogy azt akarom, Harry legyen-e az vagy sem, de dilemmám elcsendesül, amikor Zayn sétál be a konyhába teljesen feketébe öltözve. Szám kissé elnyílik, majd visszafordulok Steph-hez. – Azt mondtad, nem lesz itt.
Az utolsó dolog, amire szükségem van most, az egy újabb emlékeztető a káoszról, amit csináltam az életemből. Elköszöntem Zayntől az irodámban, és nem voltam felkészülve, hogy újra felnyissam azt a sebet.
- Bocs, csak felbukkant. Nem tudtam – von vállat Steph, majd Tristanhoz hajol.
- Biztos vagy benne, hogy ez a buli egyáltalán nekem van? – tudom, hogy hálátlannak hangzom, de az, hogy Steph idehívta Zayn és Mollyt, nagyon zavar. Ha Harry idejött volna, elvesztette volna a fejét, amikor Zayn belépett a konyhába.
- Persze, hogy igen! Sajnálom, hogy itt van. Megmondom neki, hogy maradjon távol tőled – biztosít engem Steph, aztán elkezd Zayn felé sétálni, de megfogom a karját.
- Nem, ne. Nem akarok gonosz lenni. Semmi gond.
Zayn egy szőke lánnyal beszélget, ahogy beljebb sétál a konyhában. Lemosolyog a lányra, miközben ő felnevet, de amikor Zayn felnéz és észreveszi a jelenlétemet, mosolya elhalványul. Szemei megtalálják Steph-et és Tristant, de mindketten elkerülik és elhagyják a szobát Mollyval és Dannel, akik követik őket. Megint egyedül maradtam.
Figyelem, ahogy Zayn lehajol és mond valamit a szőke fülébe, a lány elmosolyodik, majd elsétál tőle.
- Szia – mosolyodik el kínosan, és mozgolódik a lábain, amikor elér hozzám.
- Szia – iszom még egy kortyot.
- Nem tudtam, hogy itt leszel – szólalunk meg egyszerre, aztán kellemetlenül felnevetünk.
- Először te – vigyorodik el. Megkönnyebbültem, hogy úgy tűnik, nem haragszik rám.
- Csak azt mondtam, hogy fogalmam se volt, hogy eljössz.
- Nekem se.
- Gondoltam. Steph folyamatosan azt mondja, hogy ez valami búcsú buli nekem, de elég biztos vagyok benne, hogy csak azért mondta, hogy kedves legyen – még egy korty. A cherry vodka sokkal erősebb a másik két italomnál.
- Te… te Steph-el vagy itt? – kérdezi, összezárva a távolságot köztünk.
- Igen. Harry nincs itt, ha ezen csodálkozol.
- Nem, én… – szemei a kezemhez vándorolnak, miközben a pultra teszem az üres poharat. – Mi az?
- Cherry vodka, ironikus, nem? – felelem, de Zayn nem nevet. Arca megrándul az összezavarodottságtól, miközben elnéz az arcomtól, újra le a poharamra, aztán ismét az arcomhoz.
- Steph adta neked ezt az italt? – hangja komoly, túl komoly, agyam pedig lassú. Túl lassú.
- Igen, és?
- Baszki – csattan fel, majd felkapja a poharat a pultról. – Maradj itt – utasítja, mire lassan bólintok, fejem nehéznek érződik. Megpróbálok Zaynre fókuszálni, ahogy eltűnik a konyhából, de azon találom magam, hogy a fejem felett lévő fények elterelik a figyelmemet, ahogy úgy tűnik, körbe-körbe forognak.