2018. január 26., péntek

Chapter 269

Helló! 😊
Sajnos még mindig nem tudok pozitív néhány szót írni a fejezetről, letaglózó ismét 💔 Bár ezen szerintem már nem lepődtök meg. Kitartást kívánok előre is az elolvasásához. És a sok negatív esemény ellenére se veszítsétek el a reményt, sok minden történhet még a végéig, tudjátok! 💗 Az elején szó van Harry magasságáról, ott zárójelbe írtam, hogy körülbelül, mert ők ugye más mértékegységet használnak, az átváltásnál pedig ez egy kerekített érték. Legközelebb egy hét múlva jövök a szokásos módon, de lehet, hogy elég későn vagy pedig kis késéssel. Elsejétől a szakmai gyakorlatom kezdődik, így kötött munkaidőm lesz, amihez alkalmazkodnom kell, tehát péntekenként is csak este tudok majd hazaérni és utána a részt kirakni. Maradjunk a péntek esténél vagy a szombatban, meglátjuk még.
Kellemes olvasást! 😊😘


Chapter 269
 
Louis szemszöge
- Louis? Louis, jól vagy? – kiabálja Kimberly a fürdőszoba ajtó másik oldaláról.
- Jól vagyok – sikerül kimondanom a szavakat, olyan töröttnek hangzanak, amilyennek érzem magamat.
Nem, nem töröttnek. Nem vagyok megtörve, legyőzött vagyok. Amit most érzek, az puszta vereség. Hónapokat és hónapokat töltöttem azzal, hogy az elkerülhetetlennel harcoltam, az ellen az áramlat ellen mentem, ami túl nagy volt, hogy egyedül tartsam, most pedig az elnyelt anélkül, hogy lenne mentőcsónak a láthatáron.
A víz most már hideg, percek óta hideg… talán akár egy órája is. A leghalványabb fogalmam sincs arról, mennyi időt töltöttem itt, lekuporodva a padlón, térdeimet a mellkasomhoz húzva, engedve, hogy a hideg víz lepermetezzen. A határon volt a fájdalom egy kicsivel ezelőtt, de a testem elzsibbadt néhány Kimberly-ellenőrzéssel ezelőtt.
- Ki kell jönnöd abból a zuhanyzóból. Ne gondold, hogy nem fogom betörni az ajtót – figyelmeztet engem. Egy másodpercre sem vonom kétségbe, hogy simán megtenné ezt.
Felnyúlok, majd leállítom a zuhanyzót, de egy mozdulatot sem teszek, hogy elhagyjam a padlót.
- Kimegyek – szólok Kimberlynek.
Mire felállok, lábaim ingatagok, a hajam pedig majdnem száraz. Beletúrok a táskámba, majd átmegyek annak a mechanikáján, hogy felhúzzam a farmeremet, egyik láb, aztán a következő, karokat felemelni a fej felé, lehúzni a pólót a hason. Úgy érzem magam, mint egy robot, és amikor elhúzom kezemet a tükrön, meglátom, hogy úgy is nézek ki.
Hányszor fogja még ezt csinálni? Kérdezem a tükörképemtől. Nem, hányszor fogom engedni neki, hogy ezt csinálja? Ez az igazi kérdés.
- Többször nem – mondom ki hangosan annak az idegennek, aki visszanéz rám.

Harry szemszöge

- Azt a rohadt, Styles! Nézz rád, egy kibaszott mamut vagy! – áll fel James a kanapéról, és felém jön. Ez igaz, hozzá és Markhoz hasonlítva egy kibaszott mamut vagyok.
- Mennyi vagy, kibaszott százkilencven centi? – kérdezi James. Szemei fényesek és véreresek. Alig van délután egy óra.
- Száznyolcvankettő (kb.) – javítom őt ki, majd ugyanazt a barátságos üdvözlést hajtja végre, mint Mark, egy határozott kéz a vállamon.
- Ez kurvára király, szólunk kell, hogy visszajöttél. Még mindig itt van mindenki, ember – dörzsöli össze a kezeit James, mintha valami nagyot tervezne, én pedig nem is akarom tudni, hogy az mi lehet.
Megtalálta már Louis a táskát az ajtó előtt? Mit gondolt róla? Sírt? Vagy túl van már azon? Az pokolian biztos, hogy nem akarom tudni a választ erre a kérdésre. Nem akarom elképzelni az arcát, amikor kinyitotta az ajtót, még gondolni sem akarok arra, hogyan érzett, amikor meglátta, hogy csak egy jegy volt bedugva annak a bőröndnek az első zsebébe. Az összes ruhámat kiszedtem és a bérelt kocsim hátsóülésére dobtam.
Elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, számítani fog egy búcsúra tőlem. Megpróbál majd megkeresni engem, mielőtt feladja, de az utolsó erőfeszítés után fel fogja adni. Nem lesz választása, mert soha nem lesz képes megtalálni engem a járata előtt, holnapra pedig már a világ másik felén lesz.
- Haver! – Mark hangja hangos, keze meg az arcom előtt integet. – Kurvára elmerengtél? – kérdezi.
- Az én hibám – vonok vállat.
Ha Louis elveszne Londonban, nem tudom, mit tennék.
Mark és James arról kezd el beszélgetni, hogy kiket fognak meghívni a buliba, csomó ismerős nevet említenek és néhányat, amiket nem hallottam még. Máris telefonálnak egy napközbeni bulihoz, leadva az időpontot és az italrendeléseket.
Elkezdek körbenézni a lakásban először, mióta átsétáltam az ajtón. Egy kibaszott rendetlenség. Úgy néz ki, ahogy a diákszövetségi ház minden szombat és vasárnap reggel. A mi lakásunk sosem nézett így ki, legalábbis amikor Louis ott volt. A pultokat sosem fedték régi pizzás dobozok, az asztalokon meg sose voltak sörösüvegek és vízipipák. Visszatáncolok most, és kurvára tudom ezt.
A vízipipákról beszélve, nem is kell Markra és Jamesre néznem, hogy tudjam, mit csinálnak most. Hallom a vízipipa buborékoló hangját és a fű különös szagát, ami megtölti a szobát.
Amilyen mazochista vagyok, előveszem a telefonomat a zsebemből, aztán visszakapcsolom. A kép, amit háttérképnek állítottam be a kedvenc képem Louis-ról, egyelőre legalábbis, ez minden rohadt héten változik, de ez a kép a kibaszott tökéletesség. Barna haja teljesen rendezetlen, a fény pedig csillog rajta, amitől ragyog a fény alatt. Egy mosoly van az egész arcán, szemei szorosan le vannak hunyva, orra összeráncolva a legimádnivalóbb kurva módon. Mosolya tiszta napsütés volt.
Rajtam nevetett, igazából leszidott engem, amiért megütöttem a seggét Kimberly előtt, én pedig ellőttem a képet, éppen amikor nevetésben tört ki, amikor lehajoltam és a fülébe suttogtam más, sokkal mocskosabb dolgokat, amiket tehetnék a barátja előtt.
- Mesélj, mire vagy úgy rákattanva?! – kapja ki a telefonomat a kezemből James, de gyorsan visszaszerzem azt, mielőtt egy pillantást vethetne a képre. – Érzékeny, érzékeny – gúnyolódik James, miközben megváltoztatom a beállításokat. Nincs szükség arra, hogy tápláljam ezeket a faszokat.
- Meghívtam Janine-t – feleli Mark, felnevetve James-szel.
- Nem tudom, miért nevettek. Ő a nővéred – mutatok Markra. – Te meg megdugtad őt – mutatok James-re. Mark testvére arról ismert, hogy a kisöccse barátai közül mindenkivel lefekszik.
- Baszd meg, ember! – szív még egyet a vízipipából James, aztán odaadja nekem.
Louis kurvára megölne engem. Annyira csalódott lenne, nem helyesli azt, hogy iszom, nemhogy azt, ha füvet szívok.
- Szívj vagy add tovább – sürget Mark.
- Ha Janine jön, szükséged lesz rá. Még mindig kurvára dögös – mondja nekem James, kiérdemelve egy haragos pillantást Marktól és nevetést tőlem.
Órák telnek el így, beszívással, lazulással, ivással, lazulással, beszívással, és mielőtt tudnám, a helyiség tele van emberekkel, beleértve Janine-t is.

Louis szemszöge
- Rendben lesz, ha egyedül megyek. Ha megtalálom őt és te velem vagy, úgy fogja magát érezni, hogy sarokba van szorítva, és az rosszabbá teszi a dolgokat – mondom Kimberlynek másodszorra. Erősködik, hogy eljön velem megkeresni Harryt, de én tudom, hogy ezt egyedül kell csinálnom.
Lehet, hogy nincs sok, de még mindig van egy kis büszkeségem, és inkább egyedül nézek vele szembe és lefolytatom ezt a beszélgetést szemtől szembe. Pontosan tudom, hogy mit fog tenni. El fogja mondani nekem, hogy én túl jó vagyok hozzá, ő pedig nem jó nekem. Mondani fog valami bántó dolgot, én meg megpróbálom meggyőzni őt az ellenkezőjéről.
Tudom, hogy Kimberly biztosan azt gondolja, hülye vagyok, amiért utána megyek hideg elutasítása után, de szeretem Harryt, és ezt csinálod, amikor szeretsz valakit, harcolsz érte és utána mész, amikor szüksége van rád. Segítesz neki harcolni az önmagával vívott csatában, és soha nem mondasz le róla, és akkor sem, amikor ő lemond magáról.
- Légy óvatos. Nem akarom, hogy meg kelljen ölnöm Harryt, de ennél a pontnál minden elképzelhető – mosolyog rám félig. – Várj, még egy dolog – emeli fel egy ujját Kimberly, aztán kezével beletúr a hajamba, egy kicsit rendezetlenné téve. – A legjobban akarsz kinézni, igaz? Nos, tudom, hogy Harrynek bejön a rendezetlen hajad – vigyorodik el. A mellkasomban lévő fájdalom ellenére elmosolyodom erőfeszítésén.
Tíz perccel később az arcom már nem piros a sírástól. A szemeim körül lévő puffadtság kevésbé észrevehető a korrektornak és egy kis púdernek köszönhetően. Amit Harrynek nem kell tudnia, hogy használtam. Kimnek sikerült átalakítania engem egy zombiból rendkívül rövid idő alatt.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha szükséged van rám. Ne gondold, hogy nem megyek el megkeresni téged – fenyegetőzik Kimberly. Én egyetértően bólintok, tudva, hogy nem fog hezitálni. Még kétszer megölel, mielőtt nekem adja a kulcsokat Christian bérelt autójához, amit Harry a parkolóban hagyott.
Amikor beszállok a kocsiba, felteszem a telefonomat töltőre, majd teljesen lehúzom az ablakot. Az autónak Harry illata van, az üres kávés csészék pedig ma reggelről még mindig a tartóban vannak, emlékeztetve engem arra, hogyan szeretkezett velem csak néhány órája. Az volt a búcsúja tőlem, tudtam akkor, csak nem voltam kész, hogy elfogadjam. Nem akartam bevallani a vereséget, mely a felszín körül volt már, várva arra, hogy elnyeljen engem. Nem tűnik lehetségesnek, hogy már öt óra van. Kevesebb mint két órám van, hogy megtaláljam Harryt, és meggyőzzem őt, hogy jöjjön vissza velem. A járat fél kilenckor indul, de hét körül meg kell érkeznünk, hogy átmenjünk a biztonsági vizsgálatokon, a biztonság kedvéért.
Egyedül leszek azon a gépen? Van egy olyan beteg érzésem, hogy igen.
Kivel akarok szórakozni tényleg, csak egy helyet ismerek, ahol kereshetem őt, és ha nincs ott, fogalmam sincs, mit fogok tenni. Nem vezethetek körbe Londonban céltalanul, pénz nélkül és egy hely nélkül, ahová mehetnék.
Kétségbeesetten és aggódva próbálom meg felhívni Harryt újra, aztán majdnem örömkönnyekben török ki, amikor felveszi a telefont.
- Hellóóó, ki az? – egy ismeretlen férfihang szólal meg a vonal másik végén. Elveszem a telefont, hogy megbizonyosodjak róla, a jó számot hívtam, Harry neve tiszta a képernyőn. – Hellóóó – húzza le a szót a férfi ismét.
- Uhm, szia? Harry ott van? – kérdezem, gyomrom felfordul. Van egy rossz érzésem ezzel a sráccal kapcsolatban, és fogalmam sincs, hogy ő ki. Nevetés és több hang visszhangzik a háttérben, azok közül több mint egy női hang.
- Styles… ki van dőlve ebben a pillanatban – mondja nekem a férfi? Ki van dőlve?
- Gyengélkedik, te idióta – nevet fel egy nő a háttérben. Ó, Istenem.
- Hol van? – kérdezem. Ki vagyok hangosítva, meg tudom mondani.
- Ő elfoglalt. Te ki vagy? Jössz a buliba? Ezért telefonáltál? – kérdezi egy másik férfi.
Buli? Este ötkor? Megpróbálok erre a felesleges tényre fókuszálni inkább, mint a több női hangra, és a tényre, hogy Harry „elfoglalt”.
- Igen – válaszolja a szám, mielőtt az agyam beleegyezne. – Szükségem van a címre még egyszer – hangom remeg és bizonytalan, de úgy tűnik, ők nem veszik észre.
A férfi, aki felvette a telefont, elmondja nekem a címet, aztán gyorsan beütöm azt a navigációba a telefonomon. Az kétszer összeomlik, így meg kell kérnem őt, hogy ismételje el, de engedelmeskedik, elmondva nekem, hogy több ital van ott, mint amennyit valaha is láttam életemben.
Húsz perccel később egy lerobbant téglaépület kis parkolójába kanyarodok. Az ablakok hatalmasak, és hármon úgy tűnik, valami fehér szalag van, vagy talán szemeteszsákok. A parkoló tele van autókkal, a BMW, amivel én jöttem ide, kilóg a sorból. Az egyetlen kocsi, mely közel hasonló, az Harry bérelt autója. Az első helyen áll, ami azt jelenti, hogy ő régebb óta van itt, mint a legtöbb autó.
Amikor elérem az épület ajtaját, veszek egy mély lélegzetet, hogy összeszedjem az erőmet. Az idegen a telefonban azt mondta, a második ajtó a harmadik emeleten. Az árnyékos épület nem tűnik elég nagynak ahhoz, hogy három emelete legyen, de amint felmegyek a lépcsőn a legfelső emeletre, bebizonyosodik, hogy tévedtem. Hangos hangok és marihuána tömény szaga üt meg, mielőtt egyáltalán elérném a lépcső tetejét a második emeleten.
Miért lenne Harry itt? Miért jönne erre a helyre, hogy a problémáival foglalkozzon? Szívem száguldozik, gyomrom pedig csomókban van, ahogy az agyam átnézi az összes lehetséges dolgot, ami történhet az ajtó mögött. Megnézte már Harry a telefonját és meglátta, hogy hívtam? Ha figyelmeztették az érkezésemről, az csökkenteni fogja annak az esélyét, hogy valami olyasmit csinál, amit nem akarok látni, amikor kinyílik az ajtó.
Megrázom a fejemet, eloszlatva az összes kétséget. Miért vagyok ilyen paranoiás és ideges? Harry az, akiről beszélek, az én Harrym. Még dühösen is és eltávolodva, túl a kegyetlen szavakon, soha nem tenne semmit szándékosan, hogy megbántson. Nehéz időszakon megy keresztül a sok családi problémájával, és csak rám van szüksége, hogy bemenjek oda és hazavigyem őt magammal. Kezdek bekattanni és a semmiért dolgozni.
Az ajtó kinyílik, éppen mielőtt felnyúlhatnék kopogni, aztán egy fiatal srác, csak feketét viselve, sétál el mellettem anélkül, hogy megállna, vagy hogy becsukja maga mögött az ajtót. Füsthullám áramlik ki a folyosóra, és küzdenem kell a késztetéssel, hogy eltakarjam az orromat és a számat. Átlépek a küszöbön köhögve, majd megállok léptemben az előttem lévő látványra.
Először lesokkolt a padlón ülő félmeztelen lány, de most, ahogy körbenézek a szobában, észreveszem, hogy majdnem mindenki félmeztelen.
- Elvesztetted a pólót – mondja egy szakállas fiatal srác egy kifehérített szőke hajú lánynak. Ő a szemét forgatja, de gyorsan leveszi a pólóját, csak melltartóban és bugyiban maradva. Beletelik néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, valamiféle kártyajátékot játszanak, ami magában foglalja azt, hogy levegyék a ruháikat. A ráébredés sokkal jobb, mint az eredeti következtetés, amire gondoltam.
Kissé megkönnyebbülök, hogy Harry nincs a meztelen kártyajátékosok csoportjában, és ahogy átvizsgálom a zsúfolt nappalit, nem látom őt.
- Bejössz, vagy mi? – kérdezi tőlem valaki. Körbenézek a hang forrását keresve. – Csukd be az ajtót magad mögött és gyere be – feleli újra, én pedig biztos vagyok benne, hogy ő az az ember, aki felvette Harry telefonját. – Találkoztam már veled korábban? – kérdezi.
Megrázom a fejemet, az összes szó feloldódik a nyelvemen. Ő felkuncog, én meg kellemetlenül mozgolódok, ahogy véreres szemei átvizsgálják a testemet, túl sokáig elidőzve a seggemen, ami semminek sem tekinthető, csak közönségesnek. Miért nem lehetne ő egyszerűen heteró?
- Mark – mutatja be magát a kezemért nyúlva, de elhúzom. Mark… Azonnal felismerem a nevet Harry leveléből. Elég barátságos, de tudom, milyen ő valójában. Tudom, mit csinált mindazokkal a lányokkal. – Ez az én lakásom. Téged ki hívott meg? – kérdezi.
Akcentusa erős, és észreveszem, hogy vonzó, némileg ijesztő, de vonzó. Barna haja feláll az elején, arcszőrzete meg rendezetlen, mégis ápolt, egy „fasz, hipszter kinézet”, ahogy Harry hívja, de én megfelelőnek találom. Karjain semmilyen tetoválás nincsen, de az alsó ajka alatt van két piercingje.
- Én… uhm… – küzdök, hogy uraljam az idegeimet. Mark ismét felnevet, majd megfogja a kezemet.
- Nos, Bambi, szerezzünk neked egy italt, hogy ellazulj. Megrémítesz – mosolyodik el, aztán bevezet a konyhába.
Elkezdek azon gondolkozni, hogy Harry itt van-e egyáltalán. Talán lerakta az autóját és a telefonját itt, mielőtt valami más helyre ment, talán a kocsiban van. Miért nem néztem meg a kocsit? Átkutatom a tömeget a konyhában, mire lélegzetem kiszorul a mellkasomból, amikor végre meglátom őt.
Ha bárki megkérdezné, hogyan érzem most magam, nem vagyok biztos benne, mit felelnék. Nem hiszem, hogy van válaszom erre a kérdésre. Fájdalmat érzek, bánatot, pánikot és visszautasítást, de ugyanakkor érzéketlenséget érzek. Semmit sem érzek és mindent egyszerre, ez pedig a legrosszabb érzés, amit valaha is éreztem.
Harry a pultnak dől egy jointtal az ajkai között és egy üveg itallal az egyik kezében. Bár nem ettől állt meg a szívem, amitől elállt a lélegzetem az a nő volt, aki a pulton ül Harry mögött, csupasz lábai a dereka köré fonva. Harry nem tesz mozdulatot arra, hogy egyáltalán elmozdítsa azokat, miközben megközelítem őt a Mark nevű sráccal.
- Styles! Add nekem a rohadt vodkát, készítenem kell egy italt az új barátomnak itt, Bambinak – kiabálja Mark.
Harry véreres szemei Markhoz fordulnak, majd egy csúnya mosolyt villant. Egy mosolyt, amit még soha nem láttam tőle. Figyelem, ahogy Markról rám néz, hogy megtudja, ki az a „Bambi”. Elég közel vagyok, hogy lássam kitágult pupilláit kiemelkedni, az az idegen mosoly pedig azonnal eltűnik.
- Mi… te mit… – ügyetlenkedik a szavakkal. Szemei levándorolnak a karomra, és valahogy sikerül még tovább kitágulnia, miközben feldolgozza annak a látványát, hogy Mark keze az enyémen van. Tiszta düh tölti meg szemeit, majd elhúzom a kezemet.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezi Mark.
Én nem válaszolok, helyette szemeim összeszűkülnek a nőre nézve, akinek a lábai még mindig Harry dereka körül vannak. Harry még mindig nem tett semmilyen cselekedetet, hogy elmozdítsa őt magától. A nő csak bugyit és egy pólót visel. Egy egyszerű fekete pólót.
Harryn a fekete pulóvere van, de nem látom az ismerős kikandikáló halvány feketét a nagyméretű pulóver nyakrészén. A lány észrevette a találkozást, csak a jointra fókuszál, amit az előbb vett ki Harry szájából. Még rám is mosolygott egy tudatlan, nyilvánvalóan káros mosollyal.
Én csendben maradtam. Döbbenten, hogy egyáltalán ismerem ezt az embert előttem. Nem hiszem, hogy meg tudnék szólalni, még akkor se, ha akarnék. Tudom, hogy Harry egy sötét helyen van most, de így látni őt, beszívva és részegen egy másik nővel, ez túl sok nekem. Kurvára túl sok, és csak arra tudok gondolni, hogy olyan messzire menjek tőle, amennyire csak lehet.
- Ezt igennek veszem – nevet fel Mark, aztán elveszi az üveg italt Harry kezéből.
Még Harry sem szólalt meg. Csak úgy néz rám, mintha szellem lennék, mintha már egy elfelejtett emlék lennék, amire sosem számított, hogy újra visszatér.
Sarkon fordulok, és átmegyek mindenkin, aki az utamba kerül kifelé ebből a pokolból. Amikor leérek egy lépcsősornyival, a falnak dőlök, aztán lecsúszok. Füleim csengenek, az elmúlt öt perc súlya pedig rám zuhan, és őszintén nem tudom, hogyan fogok kiérni ebből az épületből.
Figyelek a csizmák csapódásának hangjára az acél lépcsőkön. Még csak nem is jött utánam, hagyta, hogy lássam őt úgy, és nem zavartatta magát azzal, hogy utánam jöjjön egy magyarázattal. Nincs több könnyem, amit neki adhatnék, ma nem, de kiderül, hogy a könnyek nélkül való sírás sokkal fájdalmasabb és lehetetlenség irányítani.
Mindezek után, az összes veszekedés, az összes nevetés, az összes együtt töltött idő, úgy dönt, hogy így vet ennek véget? Így dob engem félre? Van az a kis tisztelete felém, hogy beszív, és engedi, hogy nők érjenek hozzá és a ruházatát viseljék, miután Isten tudja, hogy mit csinált vele? Meg sem tudom engedni magamnak, hogy belemerüljek abba a gondolatba, az tönkre fog tenni. Tudom, mit láttam, de tudni és elfogadni az két különböző dolog.
Jó vagyok abban, hogy mentségeket keressek a viselkedésére, ez egy tehetség, melyet a kapcsolatunk hosszú hónapjai alatt sajátítottam el, és hűséges voltam azokhoz a mentségekhez túlságosan is, de most nincs mentség. Még az a fájdalom, melyet az anyja és Christian árulása miatt érez, az sem ad neki engedély arra, hogy így megbántson engem. Semmit nem tettem, amivel indokolhatnám azt, amit most csinál. Az egyetlen hibám az volt, hogy megpróbáltam ott lenni neki és beletörődni kényszerült haragjába túlságosan is sokáig.
A megalázás és fájdalom átalakult dühvé, minél tovább ülök ezen az üres lépcsősoron. Ez egy nehéz, tömény, erőszakos, kibaszott düh, és befejeztem azt, hogy kifogásokat keressek neki, befejeztem azt, hogy engedem neki, hogy ezt a szart csinálja, és hogy engedjem, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel és egy ígérettel, miszerint megváltozik, el legyek intézve.
Nem. Kurvára nem.
Nem megyek ki veszekedés nélkül. Nem vagyok hajlandó elsétálni és hagyni, hogy azt gondolja, rendben van az, hogy így bánjon az emberekkel. Nyilvánvalóan nincs tekintettel magára vagy rám most, és ahogy a dühös gondolatok megtöltik a fejemet, nem tudom megállítani a lábaimat attól, hogy visszatrappoljon azokon a szar lépcsőkön és újra be abba a koszfészek lakásba.
Nem zavartatom magam azzal, hogy megpróbáljak kopogni, kinyitom az ajtót, majd a konyhába indulok. Haragom tovább dagad, amikor pontosan ugyanazon a helyen találom meg Harryt, a kurva még mindig a hátához van tapadva.
- Senki, ember. Ő csak valami random… – feleli Marknak éppen.
Alig látok tisztán, annyira mérges vagyok. Félbeszakítom őt, elveszem kezéből a vodkás üveget, és a falhoz vágom. Az széttörik, a helyiség pedig elhalkul. Úgy érzem, különálló vagyok a testemtől, mintha figyelném a mérges, vérlázító verziómat, ahogy elveszti az eszét.
- Mi a fasz, Bambi? – kiáltja Mark. Hozzá fordulok.
- A nevem Louis! – kiabálom. Harry szemeit lehunyja, én pedig figyelek, várok rá, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit.
- Nem kellett volna eltörnöd a vodkát! – jegyzi meg szarkasztikusan Mark. Túlságosan be van szívva ahhoz, hogy egyáltalán törődjön a rendetlenséggel, amit csináltam, úgy tűnik, az egyetlen problémája a kiömlött ital.
- A legjobbtól tanultam, hogyan kell üvegeket a falhoz vágni – vetek haragos pillantást Harryre.
- Nem mondtad nekem, hogy most barátod van – feleli a Harryhez tapadó nő. Oda-vissza nézek Mark és a nő között. Van egy nyilvánvaló hasonlóság, és rohadt sokszor elolvastam azt a levelet, hogy ne tudjam ki ő.
- Nem is Styles lenne, ha nem hozna egy segg őrült amerikai csávót a lakásomba, aki üvegeket dobál meg minden szar – feleli Mark, egyértelműen szórakozottan.
- Ne – lép felénk Harry, én pedig a legjobb pókerarcommal ajándékozom őt meg. Mellkasom emelkedik és süllyed mély, pánikolt levegővételekkel, de arcom egy álarc, egy bármiféle érzelemtől mentes álarc. Éppen, mint az övé.
- Ki ez a srác? – kérdezi Mark Harrytől, mintha én nem állnék itt.
- Már elmondtam neked – küld el Harry ismét, még ahhoz sincs töke, hogy rám nézzen, miközben megaláz egy szobányi ember előtt. Elegem lett.
- Mi a fene bajod van? Azt hiszed, hogy nyomoroghatsz itt és füvet szívhatsz naphosszat, hogy elfelejtsd a problémáidat? – ordítom. Tudom, milyen őrülten viselkedek, de most az egyszer nem érdekelhetne kevésbé, hogy mit gondol rólam bárki is. Nem adok Harrynek esélyt arra, hogy válaszoljon, mielőtt folytatom. – Annyira önző vagy! Azt hiszed, az, hogy ellöksz engem és bezárkózol, az jó nekem? Rohadt jól tudod, hogy megy ez mostanra már! Nem bírod ki nélkülem, boldogtalan leszel, ahogy én is. Semmi jót nem csinálsz nekem azzal, hogy megbántasz, mégis így talállak téged?
- Nem tudod, hogy egyáltalán miről beszélsz – feleli Harry, hangja halk és ijesztő.
- Nem? – dobom fel kezeimet. – A kibaszott pólód van rajta! – üvöltöm, mire a lány leugrik a pultról, lehúzva Harry pólójának a szélét, hogy eltakarja a combjait. Ő sokkal kisebb, mint én, a póló meg hatalmasnak néz ki rajta. Ez a kép bele fog égni az emlékezetembe az utolsó napomig, tudom, hogy igen. Érzem ezt égni most, az egész testem ég, haraggal ég, és a kibaszott haragnak a tiszta, nyers pillanatában minden érthetővé válik hirtelen.
Most minden értelmet nyert számomra. Korábbi gondolataim a szerelmet illetően és azt, hogy ne mondjunk le arról, akit szeretünk, nem is lehetne messzebb az igazságtól. Egész végig tévedtem. Amikor szeretsz valakit, nem hagyod, hogy tönkretegyen téged önmagával együtt, nem engeded meg, hogy áthúzzon a mocskon. Megpróbálsz segíteni neki, megpróbálod megmenteni, de abban a pillanatban, hogy szerelmed egyoldalú vagy önző lesz, hülye vagy, ha tovább próbálkozol. Ha szeretném őt, nem engedném neki, hogy tönkretegyen engem.
Megpróbáltam és megpróbáltam Harryvel. Esélyt adtam neki esély és esély után, ezúttal pedig azt gondoltam, hogy minden rendben lesz. Ténylegesen azt gondoltam, hogy ez működhet. Azt gondoltam, ha eléggé szeretem őt, ha csak keményebben próbálkozom, ez működhet és boldogok lehetünk.
- Miért vagy egyáltalán itt? – kérdezi tőlem, félbeszakítva áttörésemet.
- Mi, azt gondoltad, engedem, hogy megúszd azzal, hogy gyáva vagy?
A fájdalom mögött düh kezd el fortyogni, rettegek az elindulásától, de majdnem üdvözlöm az eltökéltséget, ahogy az rám telepszik. Az elmúlt hét hónapban meggyengültem volna Harry szavaitól és ennek az elutasításnak a körforgásától, de most úgy látom ezt, amilyen.
Elkerülhetetlen. Mindig is elkerülhetetlen volt, és nem tudom elhinni, hogy ennyi sok idő kellett nekem, hogy meglássam ezt, hogy elfogadjam ezt.
- Adok neked egy utolsó esélyt, hogy elgyere velem most és hazamenjünk, de ha ezen az ajtón nélküled sétálok ki, ennyi lesz – mondom neki. Az önelégült nézés beszűkült szemeiben átlök a határon. – Gondoltam – már nem is kiabálok. Nincs értelme, nem hallgat rám. Sosem tette. – Tudod mit, megkaphatod mindezt, elihatod és elszívhatod az életedet – lépek közelebb, csak néhány lépésnyire megállva tőle. – De ez minden, amid valaha is lesz, szóval élvezd ki, amíg tart.
- Ki fogom – válaszolja, átvágva rajtam. Ismét.
- Szóval, ha ő nem a párod… – beszél Mark Harryhez, emlékeztetve engem, hogy nem vagyunk egyedül a helyiségben.
- Senki párja nem vagyok – csattanok fel. Úgy tűnik, viselkedésem tovább sarkallja őt, mosolya megnő.
- Jó, akkor ez meg van beszélve – Mark keze a hátamra vándorol megkísérelve, hogy visszavezessen a nappaliba.
- Szállj le róla! – Harry kezei meglökik Mark hátát, nem eléggé ahhoz, hogy a földhöz vágja őt, de elég erővel ahhoz, hogy ellökje tőlem. – Kifelé, most – csattan fel Harry, miközben elsétál mellettem át a nappalin és ki az ajtón. Követem őt ki a folyosóra, majd becsapom az ajtót magam mögött. – Mi a fasz volt ez? – húzza meg a haját, haragja emelkedik.
- Mi mi volt? Az, hogy rávilágítottam a szarságaidra? Azt hiszed, benyomhatsz egy repülőjegyet és egy kulcstartót egy bőröndbe és én elmegyek? – lököm meg a mellkasát, a falhoz nyomva őt. Majdnem bocsánatot kérek, majdnem bűntudatot érzek, amiért meglöktem őt, de amikor felnézek kitágult szemeibe, a bűntudat minden nyoma eltűnik. Fűtől és italtól bűzlik, nincs nyoma annak a Harrynek, akit szeretek.
- Annyira kurvára el vagyok veszve a saját fejemben most, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, nemhogy kibaszottul magyarázkodni neked az ezredik istenverte alkalommal! – kiabálja, beleütve öklével az olcsó gipszkartonfalba, megrepesztve azt. Ez egy olyan jelenet, aminek már túlságosan is sokszor voltam szemtanúja, ez az alkalom lesz az utolsó.
- Még csak nem is próbálkoztál! Én semmi rosszat nem tettem!
- Mi többre van még szükséged, Louis? Az kell, hogy kurvára elbetűzzem neked? Menj el innen, menj vissza oda, ahová tartozol! Nincs semmi dolgod itt, te nem illesz ide – mire az utolsó szóhoz ér, hangja semleges, akár még lágy is.
- Boldog vagy most? Te nyertél, Harry. Megint te nyertél. Bár mindig ez történik, ugye? – nem maradt több erő bennem. Ő megfordul, egyenesen a szemeimbe nézve, és azt mondja:
- Te jobban tudod ezt bárki másnál, nem ezt mondanád?



Nem tudom, hogyan sikerült kiérnem időben a Heathrow-ra és a járatomra, de itt ülök, egy üres ülés mellett, üres fejjel és egy üres szívvel. Nem is tévedhettem volna jobban Harryvel kapcsolatban, ez pedig tényleg megmutatja, hogy az emberek csak magukat változtathatják meg, nem számít, te milyen keményen próbálkozol. Akarniuk kell annyira, amennyire te akarod, vagy nincs remény.
Lehetetlen megváltoztatni valakit, aki határozottan ráállt arra, hogy ki ő, nem támogathatod őt eléggé ahhoz, hogy kompenzáld az alacsony elvárásait, és nem szeretheted őt eléggé ahhoz, hogy kompenzáld az utálatot, melyet maga iránt érez.
Ez egy vesztes csata, és végre mindezek után készen állok, hogy megadjam magam.

2018. január 19., péntek

Chapter 268

Helló! 😊
Sikerült kis időt szakítanom ma, úgyhogy itt is van a fejezet. Az átolvasása után hirtelen szavakat sem találok. Letaglózó lesz, és végtelenül szomorú, szólok előre, ahogyan a mostani részek is voltak 😞💔 Inkább nem is ragozom tovább, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok gondolni az események után. Találkozunk egy hét múlva, a szokásos módon. Ó, és köszönöm szépen a drukkolást, jól sikerült minden vizsgám 💖
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 268

Louis szemszöge
- Használhatod a zuhanyzót itt, pokolian nézel ki, haver – feleli Kimberly kedves hangon, nem túl hízelgő szavai ellenére.
Harry még mindig az asztalnál ül, egy csésze kávé van hatalmas kezeiben. Alig nézett rám, mióta besétáltam a konyhába, és úgy találtam őt, hogy Smith-szel beszélget. Annak a gondolata, hogy Harry Smith-szel van, testvérekként időt töltenek egymással, megmelengeti a szívemet.
- Az összes ruhám a bérelt autóban van annál a bárnál – mondom neki. Semmit sem akarok jobban egy zuhanynál, de nincs semmi ruhám, amit felvehetek.
- Felvehetsz valamit az enyémből – ajánlja még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy sosem hordanám a ruháit. – Vagy Christianéból, van valamilyen rövidnadrágja és pólója, amit…
- Nem, kurvára nem – szól közbe Harry, egy kemény pillantást küldve Kimberlynek, miközben lábra áll. – Megyek, elhozom a cuccaidat. Nem veszed fel a ruháit.
Kimberly kinyitja a száját, hogy vitatkozzon, de becsukja azt, mielőtt a szavak elhagyhatnák. Megkönnyebbült szemekkel nézek rá, hálásan, hogy nem bontakozik ki egy háború a szállodai lakosztálya konyhájában.
- Milyen messze van a Gabriel’s innen? – kérdezem, remélve, hogy egyikük tudja a választ.
- Tíz perc – válaszolja Harry, majd kinyújtja a kezét a kulcsokért a kocsihoz.
- Tudsz vezetni? – kérdezem tőle. Én vezettem vissza Allhallows-ból a túlzott mennyiségű alkohol miatt, amit elfogyasztott csak tizenkét órával ezelőtt, szemei pedig még mindig üvegesek.
- Igen – feleli nyersen. Kimberly javaslata, miszerint vegyem kölcsön Christian ruházatát, a mogorvából dühössé változtatta Harryt kevesebb mint egy perc alatt.
- Akarod, hogy menjek? Visszahozhatom a bérelt kocsit, mivel te Christian au… – kezdem el kérdezni, hogy vele kellene-e mennem, figyelembe véve mindent, ami az elmúlt huszonnégy órában történt, de gyorsan félbe szakítanak.
- Nem. Rendben leszek – hangsúlya türelmetlen, én meg megharapom a nyelvemet, szó szerint, hogy visszafogjam magamat attól, hogy kiosszam őt. Nem tudom, mi ütött belém az utóbbi időben, de egyre nehezebbnek és nehezebbnek találom azt, hogy befogjam a számat. Ez csak jó dolog lehet számomra, Harrynek talán nem, de nekem biztosan.
Harry minden további szó vagy felém vetett pillantás nélkül elhagyja a lakosztályt. Sokáig a falra bámulok, néma percek telnek el, mielőtt Kimberly hangja töri meg révületemet.
- Hogy kezeli a helyzetet? – kérdezi az asztalhoz vezetve engem.
- Nem jól.
- Azt látom. Egy házat leégetni valószínűleg nem a legjobb mód arra, hogy a haragot kezeljük – feleli, egy csipetnyi ítélkezés sincs a hangjában.
- Nem a haragja az, amitől félek – a sötét fára nézek az asztalon, nem vagyok hajlandó arra, hogy tekintetem találkozzon barátoméval. – Érzem őt elhúzódni minden lélegzetvételével. Tudom, hogy ez gyerekes és önző dolog tőlem, hogy egyáltalán megemlítsem ezt neked, mert mindezeken mész keresztül most, Christian meg bajban van… – halkulok el, eldöntve, hogy jobb lesz, ha önző gondolataimat megtartom magamnak.
- Louis – teszi kezét az enyémre. – Nincs olyan szabály, ami azt mondja, hogy egy időben csak egy ember érezhet fájdalmat. Te is ezen mész keresztül, éppen annyira, amennyire én.
- Tudom, de nem akarlak zavarni téged a probl…
- Nem zavarsz, bökd ki – erőlteti Kimberly.
Felnézek rá azzal a szándékkal, hogy csendben maradok, hogy megtartsam a panaszkodásaimat magamnak, de ő megrázza a fejét, mintha olvasna a fejemben.
- Itt akar maradni Londonban, és tudom, hogy ha engedem neki, akkor befejezzük.
- Úgy tűnik, nektek más definíciótok van a befejezésről, mint nekünk, többieknek – mosolyodik el, én pedig a nyaka köré akarom fonni a karjaimat, amiért ilyen meleg mosollyal ajándékoz meg a pokol közepén.
- Tudom, hogy nehéz hinni nekem, amikor ezt mondom, tekintettel a mi… történelmünkre, de ez az egész dolog Christiannal és Anne-nel vagy a szeg lesz a koporsónkhoz, vagy a megmentő kegyelem lesz. Nem látok semmi más kimenetelt, és most félek attól, hogy mi fog következni.
- Túl sok teher van rajtad. Öntsd ki a mérgedet nekem. Önts ki, és önts ki még egy kicsit. Attól, amit mondasz, semmivel sem fogok kevesebbet gondolni rólad, vagy bármi. Amilyen önző ribanc vagyok, más valaki problémáira van szükségem, hogy eltereljem a figyelmemet a saját bajaimról most.
Nem várok Kimberlyre, hogy meggondolja magát, helyette a zsilipek kinyitódnak, és kiömlenek a szavak a számból, mint az irányíthatatlan, zubogó víz.
- Harry Londonban akar maradni. Itt akar maradni, engem meg visszaküldeni Seattle-be, mint valami terhet, amit alig vár, hogy lerakjon. Elhúzódik tőlem, ahogy mindig is teszi minden egyes alkalommal, amikor megbántódik, most pedig a legvégéig ment el, és leégette azt a házat, és egyáltalán nincs bűntudata. Tudom, hogy dühös, és soha nem mondanám ezt neki, de rosszabbá teszi a dolgokat saját magának. Ha foglalkozna a haragjával és bevallaná, hogy érezhet fájdalmat, bevallaná, hogy valaki más, mint önmaga és én, fontos a világában, átvészelhetné ezt. Felbosszant, mert azt mondja nekem, hogy nem tud élni nélkülem, és hogy inkább meghalna, minthogy elveszítsen engem, de amint a dolgok rosszabbá válnak, mit csinál? Ellök engem. Nem fogok lemondani róla, túl mélyen vagyok már ahhoz, de néha csak annyira belefáradok a küzdelembe, hogy elkezdek azon gondolkozni, milyen lett volna az életem nélküle, de amikor elkezdem elképzelni, majdnem összeesek a fájdalomtól.
Megfogom a félig üres csésze kávét az asztalról és megiszom. A hangom már jobb, mint néhány órával ezelőtt, de beszédem megtette hatását fájó torkomon.
- Még mindig nincs értelme nekem, ennyi hónap után, az összes zűrzavar után, hogy inkább megtenném mindezt, – intek kezemmel körbe a helyiségben egy drámai gesztussal – minthogy nélküle legyek. A legrosszabb idők vele semmik a legjobbakhoz hasonlítva. Nem tudom, hogy téveszmés vagy őrült vagyok-e, talán mindkettő, de jobban szeretem őt magamnál, jobban, mint azt valaha is gondoltam, hogy lehetséges, és csak azt akarom, hogy boldog legyen. Nem értem, hanem érte. Azt akarom, hogy a tükörbe nézzen és mosolyogjon, ne a homlokát ráncolja. Szükségem van rá, hogy ne szörnyként gondoljon magára, szükségem van rá, hogy lássa az igazi önmagát, mert ha nem húzza ki magát a gonosztevő szerepből, az tönkre fogja tenni őt, nekem pedig csak hamu fog maradni. Kérlek, ne mondj neki ebből semmit, még Christiannak se, csak arra volt szükségem, hogy mindezt kiadjam magamból, mert úgy érzem, fuldoklok és nehéz a víz felett tartanom magamat, főleg amikor az áramlat ellen harcolok, hogy megmentsem inkább őt, mint magamat – hangom megtörik az utolsó résznél, és egy köhögő zűrzavarrá válok. – És Harry nem… Nem akar gyerekeket vagy összeházasodni velem.
- Remélted, hogy meggondolja magát? – kérdezi Kimberly.
- Igen, sajnos igen. Majdnem biztos voltam benne, hogy igen, nem most persze, de évekkel később. Azt gondoltam talán, hogy ha idősebb lesz és mindketten befejezzük az egyetemet, végül meggondolja magát, de most még jobban illúziónak tűnik, mint korábban – érzem az arcomat elpirulni zavaromban. Nem tudom elhinni, hogy tényleg kimondom ezeket a dolgokat hangosan. – Tudom, hogy nevetségesen hangzom gyerekeken aggódva az én koromban, de az, hogy apa legyek, mindig egy olyan valami volt, amit azóta akarok, amióta csak emlékszem. Nem tudom, hogy azért van-e ez, mert anya és apa nem a legjobb szülők voltak, de mindig éreztem ezt a késztetést, ezt a szükséget, hogy apa legyek. Nem csak apa, hanem egy nagyon jó apa, egy apa, aki feltétel nélkül szereti a gyerekét, soha nem ítélném el őt vagy becsülném le. Soha nem gyakorolnék rá nyomást vagy aláznám őt meg. Nem próbálnám meg megformálni őt a saját jobb verziómmá.
Először őrültnek éreztem magam, de Kimberly végig bólogat mindenre, amit mondok, amitől úgy érzem, mintha talán nem én lennék az egyetlen, aki így érez.
- Szerintem jó apa lennék, ha valaha is megadatik az esély, és annak a gondolatától, hogy egy barna hajú, kék szemű kislány Harry karjaiba fut, szó szerint a torkomban van a szívem. Néha elképzelem, tudom, hogy ez hülyeség, de néha elképzelem őket ott ülni, mindkettőjüket rendezetlen, göndör hajjal – felnevetek a tréfás vízión, a vízión, melyet már túl sokszor képzeltem el az időpontom óta, mint amit normálisnak lehetne tekinteni. – Harry olvasna neki, és a vállain vinné, a kislány pedig az ujjai köré csavarná őt – kényszerítek ki egy mosolyt, megpróbálva kitörölni az édes képet a fejemből. – De ő nem akarja ezt, és most, hogy megtudta, Christian az apja, tudom, hogy soha, soha nem is fogja akarni – fejezem be panaszkodásomat. Megcsináltam ezt az egészet egyetlen könnycsepp nélkül, nem tehetek róla, de büszke vagyok magamra.
Felsóhajtok a falon lévő órára pillantva. Harrynek vissza kellene érnie bármelyik percben. Össze kell szednem magamat, mielőtt visszajön, ő már így is eléggé távol van tőlem. A gyerekek megemlítésétől egy mérföldnyire lesz, mielőtt az ajtó egyáltalán becsukódna mögötte.

Harry szemszöge
„Azt kívánom, bárcsak velem maradhatnál örökké.” Mondta Louis a mellkasomnak. Miért akarna örökké velem lenni? Milyen lenne az egyáltalán? Louis és én a negyvenes éveinkben gyerekek nélkül, házasság nélkül, csak ketten?
Az tökéletes lenne, nekem. Az lenne az én abszolút ideális jövőm, de tudom, hogy ez sosem lenne elég neki. Már túl sokszor vitatkoztunk ugyanazon ahhoz, hogy megszámoljam, ő lenne az első, aki beadná a derekát, mert én soha nem tenném meg. Ő lemondana a gyerekekről és a házasságról, értem.
Milyen apa lennék? Szar, az rohadt biztos. Nem tudok átjutni a kérdésen nevetés nélkül, nevetséges egyáltalán fontolóra venni is. Amilyen elbaszott ez a kirándulás, ez egy kibaszott nagy ébresztő volt nekem, amikor a Louis-val való kapcsolatomról van szó. Mindig is próbáltam figyelmeztetni őt, próbáltam visszatartani őt attól, hogy lefelé jöjjön velem, de soha nem próbáltam elég keményen.
Ha őszinte vagyok, tudom, hogy keményebben is erőlködhettem volna, hogy biztonságban tartsam őt magamtól, de önző módon nem tudtam megtenni. Most látva azt, milyen lesz az élete velem, nincs más választásom. Ez az utazás kitisztította a ködöt a fejemből, és csodálatos módon megkaptam a lehetőséget, hogy legyen egy szabad kártyám. Visszaküldhetem őt Amerikába, és tovább folytathatja az életét nélkülem. A nehéz, hatalmaskodó fájdalmat, mely kellemetlenül ülepszik meg a bordáim felett, könnyen el lehet némítani túlzott mennyiségű alkohollal.
Louis jövője velem semmi sem, csak magányos, fekete lyuk neki. Én mindent megkapnék, amit akarnék tőle. Folyamatos szerelme és ragaszkodása évekig és évekig, de ő beteljesületlenül maradna, és ahogy minden év eltelik, ő egyre jobban és jobban fog neheztelni rám, amiért megfosztottam őt attól, amit igazán akart. Akkor már elvágom a közepén és megmentem neki az elvesztegetett időt.
Amikor megérkezek a Gabriel’s-hez, gyorsan bedobom Louis táskáját a hátsóülésre, majd visszaindulok Kimberly hoteléhez. Kell egy terv, egy szilárd, kurva terv, amihez ténylegesen ragaszkodni fogok. Louis túl makacs és túlságosan is szerelmes belém, hogy egyszerűen lemondjon rólam.
Ez az ő problémája, egyike azoknak az embereknek, akik adnak és adnak anélkül, hogy fogadnának valamit, és az elbaszott igazság az, hogy az olyan emberek, mint ő a legkönnyebb áldozatok olyan valakiknek, mint én, aki elvesz és elvesz, amíg semmi sem marad. Ezt csinálom a kezdetek óta, és mindig is ezt fogom csinálni.
Louis majd megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről persze, tudom, hogy igen. Azt fogja mondani, hogy a házasság már nem fontos, de hazudna magának azért, hogy engem megtartson. Az tényleg sokat mond rólam, hogy ennyire feltétel nélkül szeressen engem. A bennem lévő mazochista elkezdi kétségbe vonni a szerelmét, miközben bekanyarodok a parkolóba, hogy visszainduljak a hotelbe.
Szeret engem annyira, amennyire mondja, vagy a függőm lett? Heves különbség van közte, és minél több szarságot visel el tőlem, annál inkább tűnik függőségnek, annak az izgalma, hogy vár rám, mikor baszom el újra, így ő ott lehet, hogy rendbe hozzon.
Ez a helyzet, biztosan egy projektnek lát engem, valakit, akit rendbe hozhat. A beszélgetés már feljött korábban, többször is, de Louis nem volt hajlandó bevallani. Előkeresem az emlékeimet egy konkrétért, aztán végre megtalálom azt zavaros, másnapos agyamban.

- Harry – nézett fel rám Louis aggódó szemekkel. Ez közvetlenül azután volt, hogy anya visszament Londonba karácsony után.
- Igen? – kérdeztem fogaim között egy tollal.
- Segítesz nekem levinni ezt a fát, amikor befejezted a munkát?
Nem igazán dolgoztam, írtam, de ő ezt nem tudta. Hosszú és érdekes napunk volt aznap, rajtakaptam, hogy kibaszott Trevorral jött vissza az ebédről, aztán az asztalára előre hajolt és eszméletlenül megdugtam őt.
- Igen, csak adj egy percet – raktam el az oldalakat, félve, hogy meglátja őket, miközben takarít, majd felálltam, hogy segítsek neki levinni a kis fát, amit anyával díszítettek fel.
- Min dolgozol egyébként? Valami jón? – kérdezte a szakadt irattartóért nyúlva, ami miatt folyamatosan piszkált.
- Semmin – rántottam ki a kezeiből, mielőtt kinyithatta volna. Ő visszahúzódott, nyilvánvalóan meglepődött és kicsit megbántódott cselekedeteimtől.
- Bocsi – felelte halkan. Egy mély homlokráncolás jelent meg gyönyörű arcán, én pedig a kanapéra dobtam az irattartót és a kezeiért nyúltam. – Csak kérdeztem, nem akartam kíváncsiskodni vagy felzaklatni téged – mondta nekem. Baszki, akkora pöcs voltam. Még mindig az vagyok.
- Semmi gond, csak ne szórakozz a munkahelyi szarjaimmal. Én nem… – nem tudtam előrukkolni egy kifogással, hogy miért nem kellene ezt tennie, mert a múltban engedtem neki. Akármikor mikor elkészültem egy piszkozattal, amiről tudtam, hogy tetszeni fog neki, engedtem, hogy elolvassa. Imádta, amikor ezt csináltam, erre most meg leszidom őt ezért.
- Oké – fordult el tőlem, majd elkezdte leszedni a díszeket a förtelmes fáról.
A hátára bámultam néhány percig, azon gondolkozva, miért voltam olyan mérges. Ha elolvasta volna, amit írtam, hogyan érzett volna? Tetszett volna neki? Vagy megdöbbent és kiakadt volna? Nem tudtam, és még mindig nem tudom, ezért még mindig fogalma sincs róla a mai napig.
- Oké? Ez minden, amit mondasz? – piszkáltam őt egy veszekedést akarva. A veszekedés jobb volt, mint hogy figyelmen kívül hagyjuk egymást, a kiabálások meg jobbak voltak, mint a hallgatás.
- Nem fogok szórakozni a dolgaiddal többé. Nem tudtam, hogy ennyire kiakadsz – még mindig nem fordult meg, hogy rám nézzen.
- Én… – küzdöttem, hogy találjak valamit, amin veszekedhetünk. – Miért vagy velem egyáltalán? Mindazok után, ami történt? A dráma az, amit szeretsz?
- Mi? – végre megfordult, egy kis, hópehely alakú dísz volt a kezében. – Miért kezdesz el veszekedni velem? Azt mondtam, hogy nem fogok többet a dolgaidhoz nyúlni.
- Nem kezdek veszekedést – hazudtam. – Csak tudni akarom, mert úgy tűnik, függsz a drámától és a fel-le menetektől, jobban, mint bármitől – tudtam, hogy nem volt fair ezt mondani neki, de mindennek ellenére kimondtam. Rossz hangulatban voltam, és azt akartam, hogy csatlakozzon hozzám.
- Tudod, hogy ez nem igaz – lépett felém, letéve a díszt a fa melletti dobozba. – Szeretlek, még akkor is, amikor veszekedni próbálsz velem. Utálom a drámát, tudod ezt. Magadért szeretlek, történet vége – állt lábujjhegyre, hogy megpuszilja az arcomat, én pedig karjaimat köré fontam.
- Akkor miért szeretsz engem? Semmit sem teszek érted – vitatkoztam. A jelenet, melyet Vance-nál okoztam korábban, friss volt a fejemben. Louis vett egy türelmes lélegzetet, és fejét a mellkasomnál pihentette.
- Ez – ütögette meg mutatóujjával a szívemnél. – Ezért, most pedig kérlek, ne veszekedj velem tovább. Van egy papír, amin dolgoznom kell, ez a fa meg nem rakja el magát – olyan gyengéd volt velem, olyan megértő, még akkor is, amikor nem érdemeltem meg.
- Szeretlek – mondtam a hajába, aztán kezeimet a csípőjéhez tettem. Ő hozzám igazodott, megengedve nekem, hogy felemeljem őt a karjaimba, majd lábait a derekam köré fonta, miközben átvittem őt a nappalin a kanapéhoz.
- Szeretlek, mindig. Ne kételkedj bennem, mindig szeretni foglak – biztosított engem szájával az enyémen.
Lassan vetkőztettem őt le, megízlelve minden centijét szexi görbéinek. Imádtam, ahogy szemei kitágultak, miközben feltettem az óvszert. Mellkasa gyorsan mozgott fel-le, miközben elkezdtem mozgatni a kezemet magamon előtte, türelmetlen lélegzetvételek és egy kis nyafogás volt minden, ami ahhoz kellett, hogy ne ugrassam őt tovább. A combjai közé mozdultam, aztán lassan belé lökődtem, olyan szoros volt, elvesztettem magamat benne, és még mindig nem emlékszem, hogyan tettük el azt a rohadt fát.


Túl sokat csinálom ezt mostanában, hosszasan elidőzök boldog emlékeken a vele töltött időből. Kezeim remegnek, megmarkolva a kormányt, miközben kiszedem magamat az emlékekből, nyögései és nyöszörgései elhalványulnak, ahogy visszakényszerítem magamat a jelenbe.
Egy lassú forgalmi vonalban várok, csak néhány mérföldre Louis-tól. Meg kell szilárdítanom cselekvési tervemet, és meg kell bizonyosodnom róla, hogy a segge azon a gépen lesz ma este. Ez egy késői járat, nem indul el kilencig, szóval rengeteg ideje lesz, hogy kiérjen a Heathrow-ra. Kimberly ki fogja vinni oda, tudom, hogy megteszi. A fejem még mindig fáj, az ital lassan megy ki a testemből, és még mindig egy kicsit ittasnak érzem magam. Nem annyira, hogy ne tudnék vezetni, de a fejem még mindig nincs ott teljesen.
- Harry! – szólít a nevemen egy ismerős hang. A hangot tompítja az ablakom, így gyorsan letekerem azt. Minden alkalommal, amikor megfordulok, valaki a múltamból ott van, a nevemen szólítva.
- Szent szar! – kiáltom a mellettem lévő autónak. Egy régi barátom, Mark van a következő sávban. Ha ez nem egy jel fentről, akkor nem tudom mi.
- Állj félre! – kiabálja vissza, egy széles mosoly van az arcán. Egy fagylaltozó parkolójába kanyarodok Vance bérelt kocsijával, ő pedig leparkol mellettem.
Előbb száll ki a szar autójából, mint én, majd idesiet, hogy kinyissa az ajtómat.
- Visszajöttél és nem is szóltál nekem? – kiáltja, megütögetve a vállamat. – És a fenébe is, mondd, hogy ez a BMW bérelt, vagy meggazdagodtál?
- Ez egy hosszú történet, de bérelt a kocsi.
- Végleg visszajöttél, vagy mi? – kérdezi. Barna haja rövidre van nyírva most, szemei pedig éppen olyan fényesek, amilyenek mindig is voltak.
- Igen, végleg visszajöttem – válaszolok neki, eldöntve ezt. Én itt maradok, Louis meg visszamegy, ilyen egyszerű. Egy kibaszott idióta vagyok, amiért megpróbálom meggyőzni magamat, hogy ez ilyen egyszerű lesz.
- Hol vannak a kibaszott piercingjeid? Kiszedted őket? – tanulmányozza az arcomat. Én ugyanezt teszem, észrevéve, hogy már snakebite piercingje van.
- Igen, meguntam őket – válaszolok egy vállrándítással.
- Azt a rohadt, máshogy nézel ki. Ez kurvára őrület. Mióta is, két éve? Három? A pokolba, legalább tíz éve be vagyok szívva, szóval nem tudom megmondani – nevet fel, majd belenyúl a zsebébe, hogy elővegyen egy csomag cigit. Visszautasítom, amikor megkínál egyel, mire felhúzza rám a szemöldökét. – Mi van, tiszta lettél? – vádol meg.
- Nem, csak nem akarok egy kurva cigit – csattanok fel rá.
Mark felnevet, ahogy mindig is tette, amikor ilyen voltam vele. Mindig ő volt a kis delikvens csoportunk vezetője. Idősebb volt tőlem, csak egy évvel, de egy módon mindig felnéztem rá, és olyan akartam lenni, mint ő. Ezért volt az, hogy amikor egy még idősebb srác, James képbe jött és ő és Mark elkezdték a játékokat, egyből benne voltam én is. Nem igazán zavart, ahogy bántak a lányokkal, még akkor sem, amikor felvették őket anélkül, hogy tudtak volna róla.
- Ribanckodsz most, nem? – mosolyodik el, égő cigarettája a fogai között van.
- Menj a picsába. Be vagy szívva most, ugye? – kérdezem tőle. Tudtam, hogy mindig ilyen lesz, mindig beszívva és megragadva a dicsőséges napjainál, amikor kibaszott sok csajt dugott meg és állandóan be volt szívva.
- Nem, bár egy hosszú estén vagyok túl – vigyorodik el, nyilvánvalóan büszke magára, amiért emlékszik akármit vagy akárkit is csinált tegnap este. – Te merre indultál most? Anyukádnál maradsz?
Mellkasom összeszorul anyának és a házának az említésére, amit földig égettem.
- Nem, helyek között vagyok most.
- Ó, értem – feleli. Bár nem érti. – Ha szükséged van egy helyre, ahol ütközhetsz, maradhatsz nálam. James a szobatársam, ő is el lesz képedve attól, ha meglátja a megnőtt seggedet – ajánlja.
Hallom Louis hangját a fejemben most, könyörögve nekem, hogy ne menjek végig ezen az ismerős, könnyű úton, de figyelmen kívül hagyom tiltakozását, és beleegyezően bólintok. Félig részeg állapotomban szórakoztatónak találom, hogy amikor végre az ő hangja az egyetlen a fejemben, túl messze vagyok ahhoz, hogy meghalljam.
- Igazából szükségem van egy szívességre – mondom neki.
- Bármit megkeresek neked, amire szükséged van, most James árulja a szarságot – válaszolja Mark.
- Nem erre gondoltam – forgatom a szemeimet. – Követned kell engem a hotelemhez, hogy kitegyek valamit, aztán vissza kell vinned a Gabriel’s-hez, hogy elhozzam a bérelt autómat.
Majd meg kell hosszabbítanom az időpontot, ha megengedik. Felelőtlen módon úgy döntök, azt tettetem, hogy nincs egy egész lakásom és kocsim Washingtonban. Később kitalálom ezt a szart.
- Aztán eljössz a lakásomba? – kérdezi. – Várj, kinek teszel ki valami szart? – kapcsol. Még beszívva se mulasztja el a részletet. Kurvára kibaszottul kizárt, hogy mesélek Marknak Louis-ról, kurvára kizárt.
- Csak valami csajnak – érzem az égést a torkomban, ahogy hazudok róla. A „valami csaj” nem is lehetne messzebb attól, hogy ki nekem Louis, de Marknak ezt nem kell tudnia.
- Dögös? Várhatok kint, míg te megdugod őt még egyszer, vagy talán ő megengedi nekem, hogy… – feleli beszállva az autójába. Csak pirosat látok, aztán veszek néhány levegőt, hogy lenyugodjak.
- Nem, kurvára nem. Nem történik meg. Te a kocsiban maradsz. Én még be sem fogok menni – mondom neki. Mark nem tűnik meggyőzöttnek. – Komolyan gondolom. Ha kiszállsz a kibaszott autóból és bárhová a közelébe mész…
- Haver, nyugodj le a picsába! A kocsiban maradok! – kiabálja. Még mindig nevet és a fejét rázza, miközben követ engem ki a parkolóból és vissza az útra.

Louis szemszöge
- Már több mint egy órája elment – próbálom felhívni őt ismét. A telefonomnak már van egy kis töltöttségi szintje, köszönhetően az autótöltőnek Christian bérelt kocsijában.
- Valószínűleg csak kihasználja az idejét – feleli Kimberly, de látom a kétséget a szemeiben, miközben megpróbál vigasztalni.
- A telefonját sem veszi fel. Ha visszament abba a bárba… – állok fel, és a nappaliban járkálok.
- Valószínűleg bármelyik percben befut – feleli, még mindig kételkedik, ahogy kinyitja az ajtót, hogy kilessen. – Louis – szólít a nevemen, hangja furcsa.
- Mi van? Mi az? – Harry a folyosón van? Megkönnyebbülés áraszt el, de amint Kimberlyhez sétálok, aki lehajol, hogy felvegye a bőröndömet a padlóról, rettegés veszi át a helyét, melytől letérdelek.
Alig érzem Kimberly karjait körülöttem, miközben kinyitom a bőrönd első zsebét. Egy repülőjegy, csak egy, van ott, Harry kulcstartójával együtt, amin rajta vannak még a kulcsai az autójához és a lakásához.

2018. január 13., szombat

Chapter 267

Sziasztok! 😊
Bocsánat, bocsánat a késésért, teljesen kiment a fejemből, hogy őszinte legyek. Semmi időm nem volt tegnap, vizsgára készültem, aztán vizsgáztam, este moziba mentünk, ma pedig csak nemrég értem haza, szóval totálisan elfelejtettem. Nem is tudom, mit mondhatnék a fejezetről, elég sok minden történik benne. Megterhelő lelkileg, leginkább. Szívfájdító. És itt abba is hagyom, mielőtt elveszem a kedveteket az elolvasásától 😄 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. A jövő héten pedig igyekszem pénteken jelentkezni, de csütörtöktől vasárnapig programom lesz végig, szóval nem ígérek semmit, de ha lesz rá időm, mindenképp jövök, úgyhogy azért majd figyeljétek az oldalt. Ó, és drukkoljatok, hogy a csütörtöki, remélhetőleg végre utolsó vizsgám is meglegyen 😅
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 267
 
Harry szemszöge
- Hová kellene mennem? – kérdezi Louis. Hangja lágy és rekedt kemény légzésemen át.
- Nem tudom – válaszolom őszintén. Egy részem el akarja mondani neki, hogy szálljon fel a következő repülőre, ami Londonból megy, egyedül, de az önző és sokkal erősebb részem tudja, hogy ha ezt megteszi, nem csinálnám végig az éjszakát anélkül, hogy betegre innám magam. Ismét. Számnak hányás íze van, torkom pedig ég attól, hogy ilyen brutális módon jött ki az ital a szervezetemből.
Louis kinyitja a középkezelőpultot köztünk, elővesz egy szalvétát a részből, majd elkezdi letörölni a szám sarkait a durva papírral. Ujjai alig érnek a bőrömhöz, én meg elhúzódok a jeges testhőmérséklettől.
- Megfagysz. Indítsd be a kocsit.
Nem várok rá, hogy engedelmeskedjen, ehelyett áthajolok és elfordítom a kulcsot, kiáramoltatva a hőt a szellőzőnyílásokból. A levegő először hideg, de ennek a mocsok drága autónak van valami energiája, így a melegség gyorsan elárasztja a kis helyet.
- Benzint kell szereznünk a kocsiba. Nem tudom, milyen sokáig vezettem, de a benzin jelzője világít, és az a képernyő is azt mutatja, szóval… – mondja nekem Louis, a fényes navigációs képernyőre mutatva előttünk. A hangja megöl.
- Elment a hangod – felelem még akkor is, ha ez hihetetlenül nyilvánvaló. Ő bólint, aztán elfordítja fejét tőlem. Ujjaimat az álla köré fonom, és visszafordítom hozzám az arcát. – Ha el akarsz menni, nem foglak hibáztatni. Kiviszlek a reptérre most.
Zavaros pillantással ajándékoz meg, mielőtt kinyitja a száját.
- Te itt maradsz? Londonban? Ma este megy a gépünk, úgy hittem? – kérdezi, hangja inkább vinnyogásként jön ki, mint szavakként, és köhögőrohamban tör ki. Megnézem a pohártartókat valami jelért, amivel segíthetek neki, de azok üresek. Témát váltok.
- Cseréljünk helyet, elvezetek oda – intek a benzinkút felé az út másik oldalán. – Víz kell neked, meg valami a torkodra – várok rá, hogy kiszálljon a vezetőülésről, de szemei átkutatják az arcomat, mielőtt elindítja a kocsit és kikanyarodik a parkolóból.
- Még mindig meghaladod a megengedett mértéket – suttogja végül, óvatosan, hogy ne feszítse túl nem létező hangját.
Ezzel egyáltalán nem tudok vitatkozni. Kizárt dolog, hogy a néhány órányi bóbiskolás ebben az autóban teljesen kijózanított. Elég alkoholt ittam ahhoz, hogy kiessen az éjszaka legnagyobb része, és szörnyű fejfájásom van. Valószínűleg egész kurva nap részeg leszek, vagy a feléig. Nem tudom megmondani. Nem is emlékszem arra, mennyit ittam…
Zagyva számolásom rövidre van vágva, amikor Louis leparkol egy benzinkút előtt, majd az ajtókilincsért nyúl.
- Majd én bemegyek – mondom neki, aztán kiszállok a kocsiból, mielőtt vitatkozhatna.
Nincs túl sok ember bent, csak férfiak munkához öltözve ilyen korai órában. Kezeimben Aspirin, vizes üveg és rágcsálnivalók zacskói vannak, amikor Louis besétál a kis boltba.
- Miért nem maradtál a kocsiban? – kérdezem tőle, ahogy közelebb jön.
- A pénztárcád – lóbálja meg a fekete bőrt az arcom előtt.
- Ó – nem tudom, hogy jutott hozzá, de örülök, hogy behozta, mielőtt a sor elejére értem volna. Eltűnik egy pillanatra, de elfoglalja mellettem a helyét, ahogy elérem a pultot. Mindkét keze tele van nagy, gőzölgő csésze kávéval. – Be tudnád állítani a helymeghatározást a telefonodon, míg én fizetek? – kérdezem tőle, elvéve a túlméretezett csészéket kis kezeiből.
- Mi?
- A helymeghatározás a telefonodon, hogy megtudjuk, hol vagyunk – tisztázom.
- Allhallows – jegyzi meg a pult mögött lévő nő. – Ott vagytok – int Louis felé, aki udvariasan visszamosolyog a nőre.
- Köszönöm – húzza szélesebbre a vigyorát Louis, mire az a szerencsétlen elpirul. Igen, tudom, hogy Louis dögös, most pedig nézz el, mielőtt kitépem a szemeidet a fejedből. Akarom mondani neki. A tegnapi este után jó lenne egy kis levezetés, és nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy a csaj szemei átvizsgálják Louis testét kibaszott reggel hét órakor.
Ha nem lennék rendkívül tudatában az érzelmek hiányának Louis szemei mögött, valószínűleg áthúztam volna a csajt a pulton, de Louis hamis mosolya, vörös, puffadt szemei és koszfoltos pólója megállít és elránt erőszakos gondolataimtól. Csak olyan elveszettnek és szomorúnak néz ki, annyira kurvára elveszettnek. Mit tettem veled? Kérdezem tőle némán.
Fókuszálása elmozdul az ajtóhoz, ahol egy fiatalember és egy gyerek lép be, kéz a kézben. Figyelem Louis-t, ahogy figyeli őket, egy kicsit túl közelről, ha engem kérdezel, majdnem borderline módon hátborzongató. Amikor a kislány felnéz az apjára, Louis alsó ajka megremeg. Mi a fenéről szól ez? Azért, mert idegrohamot kaptam a családomban lévő új hír felfedése miatt?
- Kész vagy? – kérdezem tőle meglökve őt a könyökömmel, mert a kezeim tele vannak szarságokkal.
- Igen, bocs – motyogja, majd elveszi a kávékat a kezemből.
Megtankolom az autót benzinnel, aztán fontolóra veszem, mik lennének a következmények, ha a tengerbe vezetném Vance bérelt kocsiját pontosan a bolt mellett Allhallows-ban, nem lenne nehéz. Louis és én hívhatnánk egy taxit ide, hogy visszavigyen akárhová, ahol a saját bérelt autóm parkol.
- Milyen messze vagyunk a Gabriel’s-től? Ott van az autó – tájékoztat Louis, amikor csatlakozom hozzá a kocsiban, mintha olvasna a fejemben.
- Csak körülbelül másfél órányira, figyelembe véve a forgalmat.
Louis lecsavarja a kis doboz Aspirin tetejét, majd hármat ráz ki belőle a kezembe.
- Akarsz beszélni a tegnap estéről? Az előbb jött egy üzenetem Kimberlytől – ráncolja a homlokát, lebámulva a kis képernyőre.
Kérdések kezdenek a felszínre kerülni, átfurakodva a zavaros képeken és hangokon a tegnap estéről. Vance kizárt engem, és visszasétált az égő házba…
- Ő nem… – nem tudom, hogyan tegyem fel a kérdést. Úgy tűnik, nem fog áthaladni a torkomban lévő csomón.
- Életben van, természetesen, de… – Louis szemei elkezdek megtelni könnyekkel.
- Mi? Ő mi?
- Megégett.
Egy enyhe és nagyon nem szívesen látott fájdalom próbál meg beszivárogni a repedéseimbe. Repedések, melyeket ő okozott mindenek előtt.
- Csak az egyik lábán. Kim azt mondta, hogy az egyik lába égett meg, és hogy le fogják tartóztatni, amint kiengedik a kórházból, ami hamarosan lesz, igazából bármelyik percben.
- Miért tartóztatják le? – tudom a választ, mielőtt Louis elárulná.
- Azt mondta a rendőrségnek, hogy ő gyújtotta a tüzet – emeli Louis a vacak telefonját az arcom elé, így el tudom olvasni a hosszú üzenetet Kimberlytől.
Elolvasom az üzenetet, nem tudva meg semmi újat abból, amit Louis az előbb elmagyarázott nekem. Én nem szólok semmit. Nincs mit mondanom.
- Nos? – kérdezi lágyan.
- Nos mi?
- Kicsit sem aggódsz az apád miatt? – feldolgozza gyilkos tekintetemet. – Úgy értem, Christian miatt.
- Fel sem kellett volna bukkannia ott.
- Harry – megdöbbentnek néz ki kijelentésemtől. – Az a férfi azért ment oda, hogy segítsen nekem, hogy segítsen neked – kezd el zavarosan beszélni.
- Louis, tudom… – szakítom őt félbe, mire meglep azzal, hogy feltartja egyik kezét, hogy elcsendesítsen engem.
- Nem fejeztem be. Meg sem említve azt, hogy elvitte a balhét a háztűzért, amit te okoztál, és megsérült. Szeretlek téged, és tudom, hogy utálod őt most, de ismerlek, az igazi énedet, szóval ne ülj itt és viselkedj úgy, mintha leszarnád, hogy mi történik vele, mert rohadt jól tudom, hogy érdekel – köhög mérges beszéde után, én pedig a szájához teszem az üveget.
Feláldozok egy pillanatot, hogy átgondoljam szavait, miközben iszik a vízből. Igaza van, persze, hogy igaza van, de nem vagyok kész arra, hogy szembenézzek bármelyik dologgal abból, amiket az előbb említett. Kurvára nem vagyok kész arra, hogy bevalljam, tett értem valamit Vance. Nem vagyok kész arra, hogy ő hirtelen a kibaszott apám legyen. Kurvára nem.
Nem akarok senkit, főleg őt, hogy azt gondolja, ez valahogy kiegyenlíti az állást, hogy valahogy el fogom felejteni az összes szart, amiről lemaradt, az összes éjszakát, melyeket azzal töltöttem, hogy a szüleim egymásra való ordítozását hallgattam, az összes alkalmat, amikor felsiettem a lépcsőn apám részeg hangját meghallva. Nem, bassza meg ezt. Kurvára nincs kiegyenlítve, és soha nem is lesz.
- Azt hiszed, azért, mert egy kicsit megégett a lába és elviszi a balhét helyettem, megbocsátok neki? – túrok bele kezeimmel a hajamba. – Egyszerűen csak meg kellene bocsátanom neki, hogy huszonegy kurva éven át hazudott nekem? – kérdezem tőle, hangom sokkal hangosabb, mint azt akartam.
- Nem, persze, hogy nem! – emeli fel a hangját rám ő is. – De nem vagyok hajlandó megengedi neked, hogy lerázd ezt, mintha valami kis dolgot csinált volna. Börtönbe fog menni helyetted, és úgy viselkedsz, mintha azzal sem zavartatnád magadat, hogy egyáltalán megkérdezd, hogy van. Távol lévő, hazudó apa vagy sem, ő szeret téged és megmentette a seggedet tegnap este.
- Kinek a kibaszott oldalán állsz? – kérdezem tőle. Ez baromság.
- Nincsenek oldalak! – kiáltja, hangja hangosabban visszhangzik a kis helyen, és egy kicsit sem segít csengő fejfájásomon. – Mindenki a te oldaladon van, Harry! Tudom, hogy úgy érzed, ellened van a világ, de nézz magad köré. Itt vagyok neked én, az apád… mindkettő, Karen a sajátjaként szeret téged, Liam sokkal jobban szeret téged, mint azt bármelyikőtök is valaha bevallaná – Louis félig elmosolyodik legjobb barátja említésére, majd folytatja. – Kimberly lehet, hogy provokál téged, de ő is törődik veled, és Smith, szó szerint te vagyok az egyetlen ember, akit kedvel – szedi össze remegő kezeibe az enyéimet, nagyujjával pedig lágyan simogatja a tenyereimet. – Ironikus tényleg, hogy a férfi, aki utálja a világot, az őt szereti a legjobban – suttogja, szemei homályosak és tele vannak könnyekkel. Könnyekkel értem, olyan sok könnyel értem.
- Bébi – húzom őt át az ülésembe, mire szétveti a lábát a derekamnál. Karjait nyakam köré fonja. – Te önzetlen fiú – temetem fejemet a nyakába.
- Engedj be mindenkit, Harry. Az élet sokkal könnyebb, amikor beengedsz másokat – feleli, úgy simogatva a fejemet, mintha valami kisállat lennék, de kibaszottul imádom. Tovább dörgölőzöm hozzá.
- Ez nem olyan könnyű – mondom neki. Torkom ég, és úgy érzem, mintha csak akkor kapnék levegőt, ha az ő illatát lélegzem be. Azt elhomályosítja a füst és tűz halvány szaga, amit úgy tűnik, behoztam az autóba, de akkor is megnyugtató.
- Tudom – feleli, hangja halk, miközben kezével továbbra is beletúr a hajamba. Miért olyan megértő mindig, amikor nem érdemlem meg, hogy az legyen?
A duda megszólalása szakít ki rejtekhelyemről. Az összes tankolóhely foglalt a benzinkúton, és úgy tűnik, a mögöttünk lévő férfi a teherkocsijában nem értékeli azt, hogy feltartjuk a reggelét. Louis kimászik az ölemből, aztán becsatolja magát az anyósülésen.
Fontolóra veszem, hogy tovább parkolok itt az autóval, csak hogy fasz legyek, de meghallom Louis gyomrát korogni, amitől újragondolom. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor evett? A tény, hogy nem emlékszem, elárulja nekem, hogy túl régen volt.
- Egyél valamit – teszek egy reggelizőszeletet a kezeibe, miközben átvezetek az úton, hogy leparkoljak az üres parkolóba, ahol tegnap este aludtunk. A parkoló végébe kanyarodok, közel egy facsoporthoz, aztán bekapcsolom a fűtést. Most már tavasz van, de a reggeli levegő csípős, Louis pedig didereg. – Elmehetnénk Haworth-ba, hogy lásd a Bronte County-t. Megmutathatnám neked a lápokat – ajánlom. Meglep azzal, hogy felnevet. – Mi az? – húzom fel rá a szemöldökömet, majd beleharapok egy banános muffinba.
- Amilyen éjszakád volt, – köszörüli meg a torkát – arról beszélsz, hogy elviszel a lápokhoz? – rázza meg a fejét, aztán a gőzölgő kávéjáért nyúl. Én vállat vonok, elgondolkozva rágva.
- Nem tudom…
- Milyen hosszú az út? – kérdezi, sokkal kevésbé lelkesebben, mint azt gondoltam. Persze, ha ez a hétvége nem lett volna tiszta szar, valószínűleg sokkal izgatottabb lenne. Megígértem neki, hogy elviszem Chawtonba is, de a lápok most sokkal jobban illenek a hangulatomhoz.
- Négy óra körülbelül Haworth-be.
- Az hosszú út – mélázik el, belekortyolva a kávéjába.
- Azt hittem, akarsz menni – hangsúlyom durva.
- Akarnék… – halkul el.
Egyértelműen meg tudom mondani, hogy van valami, ami zavarja őt a javaslatommal kapcsolatban. A pokolba, mikor nem csinálok problémát azok mögött a kék szemek mögött?
- Akkor miért panaszkodsz az útra? – fejezem be a muffint, majd kibontok egy újabbat. Kissé sértődöttnek néz ki, de hangja lágy és rekedt marad.
- Csak kíváncsi vagyok, miért akarnál egészen Haworth-ig vezetni, hogy megnézd a lápokat – vesz egy mély levegőt. – Harry, eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mikor merengsz és húzódsz el tőlem. El akarsz vinni a lápokhoz, ami az Üvöltő szeleket ihlette, inkább, mint valahová egy Austen regényből, ettől aggódom, jobban, mint már egyébként is – csatolja ki a biztonsági övét, és elfordítja testét, hogy szemben legyen velem.
Pontosan átlát a baromságomon. Hogy csinálja ezt mindig?
- Nem – hazudom, elkerülve rohadt szemeit. – Egyszerűen azt gondoltam, szeretnéd látni a lápokat és a Bronte County-t – forgatom a szemeimet, nem vagyok hajlandó bevallani azt, hogy igaza van.
- Nos, inkább nem megyek oda, tényleg. Csak haza akarok menni – ujjai a reggelizőszelet papírjával játszanak.
- Enned kell valamit, úgy nézel ki, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnál.
- Úgy is érzem – feleli halkan, úgy tűnik, inkább magának, mint nekem. Elveszem a szeletet a kezéből, és kibontom. Fontolóra veszem, hogy benyomom a rohadt dolgot a szájába, amikor elveszi azt tőlem és beleharap.
- Akkor haza akarsz menni? – kérdezem tőle végül. Nem akarom megkérdezni, mi lesz neki pontosan a haza.
- Igen, apukádnak igaza volt. London nem olyan, mint amilyennek képzeltem – fintorog.
- Tönkretettem neked, azért.
Louis nem tagadja, de meg sem erősíti. Hallgatása afelé lök, hogy kimondjam azt, amit ki kell mondanom. Most vagy soha.
- Szerintem itt kellene maradnom egy ideig… – felelem a köztünk lévő szabad levegőbe. Szája abbahagyja a rágást, szemei pedig összeszűkülnek rám.
- Miért? – kérdezi.
- Nincs értelme nekem, hogy visszamenjek oda.
- Nem, annak nincs értelme, hogy itt maradj. Miért gondolkoztál el ezen egyáltalán? – megbántódtak az érzései, tudtam, hogy ez lesz, de mi más választásom van?
- Mert az apám nem az igazi apám, anya egy hazug… – megállítom magamat attól, hogy annak nevezzem, aminek akarom – a biológiai apám meg börtönbe megy, mert felgyújtottam anya házát. Ez egy nevetséges drámasorozat magától, csak annyit kell tennünk, hogy fiatal lányokat nézünk meg szereposztásra túl sok sminkkel és vállalhatatlan ruhákkal, és sikerünk lenne – válaszolom keserűen.
- Még mindig nem látom, hogy miért akarnál itt maradni ezekből bármi miatt is – szomorú szemei az enyéimet tanulmányozzák. – Távol tőlem, ezt akarod csinálni, ugye? Távol akarsz lenni tőlem – úgy mondja azt utolsó részt, mintha tudná, hogy ez az igazság.
- Nem az, hogy… – nem tudom, hogyan mondjam ki a gondolataimat, mindig ez az én legnagyobb kibaszott problémám. – Csak úgy gondolom, hogy ha külön töltünk egy kis időt, megláthatod, hogy mit teszek veled. Csak nézz magadra – Louis megrándul, de kényszerítem magamat, hogy folytassam. – Olyan problémákkal foglalkozol, amikkel sosem néznél szembe, ha az nem miattam lenne. Már így is túl sok bajod van.
- Ne merészelj úgy viselkedni, mintha ezt értem csinálnád – hangja olyan hideg, mint a jég. – Olyan önpusztító vagy, ahogy az adódik, és ez az egyetlen indítékod emögött.
Az vagyok. Tudom, hogy igen. Ezt csinálom, megbántok más embereket, aztán bántom magamat, mielőtt bárki más bánthatna meg. Elbaszott vagyok, ez már csak így van.
- Tudod, mit? – szólal meg, miután elég időt hagyott nekem, hogy felszólaljak. – Rendben. Hagyni fogom, hogy bánts mindkettőnket ebben az önmegfosztó küldetésedb… – kezeim a csípőjén vannak, és újra az ölemben van, mielőtt befejezhetné. Louis megpróbál lemászni rólam, megkarmolva a karjaimat, amikor nem engedem, hogy egy centit is mozduljon. – Ha nem akarsz velem lenni, akkor szállj le rólam – forrong. Nincsenek könnyek, csak düh. A haragját tudom kezelni, a könnyek azok, amik megölnek.
- Ne harcolj velem – erőltetem, összeszedve mindkét csuklóját a háta mögött, és csak az egyik kezemben tartom őket.
- Nem csinálhatod ezt minden egyes alkalommal, amikor valami megbánt téged. Nem döntheted el, hogy túl jó vagyok neked! – kiabálja az arcomba. Figyelmen kívül hagyom, majd számat a nyaka ívéhez teszem. Teste ismét megrándul, ezúttal élvezetből, nem haragból. – Hagyd abba – feleli egyáltalán semmilyen meggyőződéssel.
Megpróbál megtagadni engem, mert azt gondolja, hogy ezt kellene tennie, de mindketten tudjuk, hogy ez az, amire szükségünk van. Szükségünk van a fizikai kapcsolatra, ami olyan érzelmi mélységbe visz minket, melyet egyikünk sem tud megmagyarázni, vagy letagadni.
- Szeretlek, tudod, hogy így van – szívom meg a gyengéd bőrt a nyaka végén, élvezve, ahogy az rózsaszínű lesz ajkaim szívásától. Folytatom a szívást és harapdálást a bőrön, éppen eléggé ahhoz, hogy egy csoportnyi foltot hozzak létre, de nem elég erősen ahhoz, hogy néhány másodpercnél tovább maradjanak meg.
- Az biztos, hogy nem úgy viselkedsz – hangja tömény, szemei pedig követik szabad kezemet, ahogy az a combjára vándorol, hogy kigomboljam a nadrágját.
- Minden, amit csinálok azért van, mert szeretlek. Még a hülye szarságok is – emelem őt fel, hogy levegyem a nadrágját, majd zihál, amikor végighúzom egy ujjamat a hosszán. – Mindig annyira készen állsz rám, még most is – fonom kezemet köré, mire nyöszörög és hátát a kormányhoz íveli. Hátrébb állítom az ülést.
- Nem terelheted el a figyelmemet azzal, hogy… – gyorsabban mozgatom kezemet, megállítva a szavakat, mielőtt azok elhagyhatnák ajkait.
- De igen, bébi, elterelhetem – teszem ajkaimat a füléhez. – Nem fogsz már küzdeni velem, ha elengedem a kezeidet? – kérdezem tőle. Louis bólint. Abban a pillanatban, hogy elengedem a kezeit, azok megtalálják a hajamat. Ujjait eltemeti hajam sűrű rendetlenségében.
Van valami kibaszott erotikus a bőrünk kontrasztjában, a tetoválás a csuklómon, miközben kiverem neki, combjainak tiszta, jelöletlen bőre, ahogy lágy nyögései és nyöszörgései megtöltik a levegőt, miközben szemeim szégyentelenül felmérik testét.
Elszakítom szemeimet tökéletes arcától elég hosszú ideig ahhoz, hogy átvizsgáljam a parkolót. Az ablakok színezettek, de meg kell bizonyosodnom róla, hogy még mindig egyedül vagyunk az utcának ezen az oldalán. Lelassítom kezeim mozdulatait. Louis nyafog tiltakozásként, én pedig nem zavartatom magamat azzal, hogy elrejtsem a mosolyt az arcomon.
- Kérlek – könyörög nekem, hogy folytassam.
- Kérlek mi? Mondd el, hogy mit akarsz – csábítom őt úgy, ahogy mindig is tettem a kapcsolatunk kezdete óta. Mindig úgy tűnt, hogy nem lehet igaz, kivéve, amikor hangosan kimondta a szavakat. Nem akarhat engem úgy, ahogy én akarom őt.
- Érints meg – nyúl le, aztán elkezdi mozgatni a kezemet helyettem. Duzzadt és várakozó, várakozó rám, szüksége van rám, én meg kibaszottul szeretem őt, jobban, mint azt valaha is fel tudná fogni.
Szükségem van erre, szükségem van rá, hogy elvonja a figyelmemet, hogy segítsen nekem elszökni mindettől a baromságtól, még akkor is, ha csak egy kis ideig tart.
Megadom neki, amit akar, mire a nevemet nyögi helyeselve, fogai közé húzva ajkát. Kezét az enyém alá teszi, hogy megfogjon a farmeremen keresztül. Olyan kemény vagyok, hogy az már fáj, és Louis gyengéd érintései és szorításai nem segítenek.
- Meg akarlak dugni, most. Muszáj – felelem. Ő bólint, szemei hátra fordulnak fejében, miközben még egy kicsit megszívom a nyakát.
- Harry – nyög fel.
Kezei mohón kiszednek engem a farmeremből és a bokszeremből. Eléggé felemelem a csípőmet ahhoz, hogy lehúzza a farmeremet a combomon. Ujjaim még mindig Louis köré vannak fonódva, lassú ütemben mozogva, éppen eléggé mozogva ahhoz, hogy a kibaszott őrületbe kergessem őt. Elveszem kezemet tőle. Felemelem őt a csípőjénél fogva, aztán visszaengedem őt magamra. Ugyanazt a megkönnyebbült nyögést hallatjuk, mindketten kétségbeesettek vagyunk a másikért.
- Nem kellene külön válnunk – mondja a hajamnál húzva engem, amíg szám egy vonalban van az övével.
- Muszáj – felelem, miközben elkezd körözni a csípőjével. Baszki.
- Nem foglak kényszeríteni arra, hogy akarj engem. Többé nem – emeli fel magát Louis lassan. Elkezdek pánikolni, de az összes gondolatom elveszik, ahogy visszaengedi magát rám, aztán megismétli ugyanazt a kínzó mozdulatot.
- Akarlak – lehelem a szájába, nyelve köröz az enyém körül, ahogy átveszi az irányítást. – Mindig kibaszottul akarlak, tudod ezt – egy mély hang szakad ki belőlem, miközben felgyorsul csípője. A kurva életbe. Meg fog ölni engem.
- Elhagysz engem – húzza végig nyelvét az alsó ajkamon, én pedig lenyúlok oda, ahol testünk összekapcsolódik, és köré fonom kezemet.
- Szeretlek – nem találok más szót, és elcsendesítem őt azzal, hogy érzékeny hosszát dörzsölöm.
- Ó, Istenem – feje a vállamra esik, majd karjait a nyakam köré fonja. – Szeretlek – gyakorlatilag zokogja, miközben elélvez a kezemben. Közvetlenül utána követem őt, megtöltve őt minden egyes cseppemmel szó szerint és képletesen is.
Több percnyi csend telik el köztünk, én szemeimet lehunyva tartom, karjaimat meg a háta köré fonva. Mindkettőnket izzadság fed, a hő még mindig áramlik a ventilátorokból, de nem akarom elengedni őt olyan hosszú időre, hogy kikapcsoljam azokat.
- Min gondolkozol? – kérdezem meg tőle végül. Feje a mellkasomon pihen, légzése lassú és egyenletes. Nem nyitja ki a szemeit, amikor válaszol.
- Hogy azt kívánom, bárcsak velem maradhatnál örökké.
Örökké. Akartam valaha is bármi kevesebbet vele?
- Én is – felelem, azt kívánva, hogy bárcsak megadhatnám neki azt az ígéretet a jövőre, amit megérdemel.
Louis telefonja elkezd rezegni a padlódeszkán, én pedig lenyúlok, hogy felvegyem, testét az enyémmel mozgatva.
- Kimberly az – adom Louis kezébe a telefont.
Két órával később Kimberly hotelszobájának ajtaján kopogunk. Majdnem meg vagyok győződve róla, hogy rossz szobánál vagyunk, amikor feldolgozom Kimberly megjelenését. Szemei duzzadtak, és egy gramm smink sincs rajta. Jobban tetszik ő így, de most annyira tönkretettnek néz ki, mintha napok óta sírna. Valószínűleg így is van.
- Gyertek be. Ez egy hosszú reggel volt – feleli, szokásos pimaszkodása teljesen hiányzik. Louis azonnal megöleli őt, karjait barátja dereka köré fonva, Kimberly meg elkezd zokogni.
Hihetetlenül kellemetlenül érzem magam csak az ajtóban állva, és annak a ténynek az ellenére, hogy Kim rohadtul irritál engem, tudom, hogy nem az a típus, aki közönséget akar, míg sebezhető. A nagy lakosztály nappalijában hagyom őket, és helyet foglalok a konyhai részen.
Töltök egy csésze kávét, majd a falra bámulok, amíg a zokogások elfojtott hangokká nem válnak a másik helyiségben. Megtartom a távolságot egyelőre.
- Apa visszajön? – ül le a műanyag székbe mellettem a zöld szemű fiú. Meg sem hallottam, hogy közeledik.
- Igen. Szerintem – vonok vállat, erősen a falra nézve. El kellene mondanom neki, milyen egy kibaszott nagyszerű férfi az apja… az apánk igazából.
Szent szar. Ez a gyerek a kibaszott testvérem. Nem tudom ezt felfogni.
- Kimberly azt mondta, hogy bajban van, de ki tudja magát fizetni belőle. Ez mit jelent?
Nem tudom megállítani a gúnyos hangot, ami elhagyja a számat tolakodó hallgatódzása és alapos faggatása miatt.
- Biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet – motyogom. – Csak úgy érti, hogy hamarosan kint lesz a bajból. Miért nem mész ki, hogy Kimberlyvel és Louis-val ülj? – mellkasom ég nevének hangzásán, ahogy az elhagyja a számat.
- Mérgesek rád. Főleg Kimberly, de apára mérgesebb, szóval neked rendben kellene lenned – mondja nekem.
- Meg fogod tanulni, hogy a nők mindig mérgesek – tájékoztatom a fiút.
- Kivéve, ha meghalnak, mint anya.
Állam leesik, majd az arcára nézek.
- Nem kellene ilyen szarokat mondanod. Az emberek… furcsának fogják találni.
Smith megvonja a vállait, mintha azt mondaná, az emberek már így is furcsának gondolják őt. Ez igaz, feltételezem.
- Apa kedves, nem rossz ő – random szóhasználatától készen állok, hogy elfussak.
- Oké? – nézek le az asztalra.
- Sok helyre visz engem, és kedves dolgokat mond nekem – tesz le az asztalra egy darab játékvonatot. Mi ez ezzel a fiúval és a vonatokkal?
- És? – lenyelem az érzéseket, melyek szavaival jönnek. Miért beszél összevissza most erről?
- Téged is el fog vinni helyekre, és kedves dolgokat fog mondani.
- Miért akarnám én ezt? – kérdezem tőle, zöld szemei elárulják, hogy sokkal többet tud, mint feltételeztem.
- Nem akarod, hogy a testvéred legyek, ugye? – kérdezi. A francba. Kétségbeesetten keresem Louis-t, remélve, hogy jön és megment ettől a kínos beszélgetéstől. Ő pontosan tudná, hogy mit kell mondani.
- Ezt soha nem mondtam.
- Nem kedveled apát – feleli.
Louis és Kimberly belépnek a helyiségbe, mielőtt válaszolnom kellene neki. Hála Istennek.
- Jól vagy, édes? – kérdezi Kimberly a kisfiútól. Ő nem szólal meg, bólint, aztán magával viszi a vonatkocsiját a másik szobába.

2018. január 5., péntek

Chapter 266

Helló! 😊
Itt is van 2018 első bejegyzése, amely... hát nem túl boldog, sőt. Kisebb fajta őrület van benne, hogy finoman fogalmazzak. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni ezek után. Remélem, mindenkinek jól telt a szilveszter, és sok sikert kívánok nektek az új évben is 💖 Legközelebb egy hét múlva találkozunk, addig is lehet drukkolni, hogy a hétfői és pénteki vizsgám is sikerüljön 😅
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 266
 
Louis szemszöge
Megbotlok a saját, csupasz lábamban, míg Harry mögött sietek a ház udvarán át, ahol kísértő gyerekkorát töltötte. Egyik térdem a füvön landol, de gyorsan egyensúlyba hozom magamat, és újra lábra állok. A bejárati ajtó nyitva van, aztán hallom Harryt ügyetlenkedni a kilinccsel, mielőtt öklével beleüt a fába.
- Harry, kérlek. Csak gyerünk el a hotelhez – próbálom meggyőzni, ahogy megközelítem őt.
Teljesen figyelmen kívül hagyja jelenlétemet, majd lehajol, hogy felvegyen valamit a földről a tornác mellett. Feltételezem, egy pótkulcsot, de gyorsan bebizonyosodik, hogy tévedek, amikor egy ökölnyi nagyságú kő repül át az ajtó közepén lévő üvegtáblán. Harry átnyúl rajta a karjával, szerencsére elkerüli a törött üveg éles végeit, és kinyitja az ajtót.
Körbenézek a csendes utcán, de semmi sem tűnik rossznak. Senki sincs kint, hogy észrevegye, ahogy megzavarjuk a csendes szomszédságot, és egy villanyt sem kapcsoltak fel az üveg betörésének hangjára. Imádkozom, hogy Anne és Robin ne a szomszédban maradjon Robin házában ma este.
- Harry – ismétlem meg. Vízen sétálok most itt, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy ne süllyedjek alá. Egy csúszás, és mindketten megfulladunk.
- Ez a kurva ház semmi sem volt, csak egy kínzás – morogja, bukdácsolva a csizmájában. Megtartja magát a kis kanapé karján, mielőtt elesne.
Felmérem a nappalit, és hálás vagyok, hogy a legtöbb berendezés már dobozokba van pakolva, vagy már elvitték a házból előkészítve a lebontást Anne költözését követően.
Harry szemei összeszűkülnek, és a kanapéra fókuszál.
- Ez a kanapé itt, – nyomja ujjait a homlokához, mielőtt befejezi – ott történt, tudod? Pontosan ugyanezen a kurva kanapén – gyomrom felfordul. – Talán az egyik kibaszott apám gondolhatott volna arra, hogy vegyen egy újat – lehunyja szemeit egy pillanatra.
- Annyira sajnálom, tudom, hogy ez túl sok neked most – próbálom vigasztalni őt, de továbbra is figyelmen kívül hagy. Kinyitja a szemeit, majd besétál a konyhába, én követem őt néhány lépéssel mögötte.
- Hol van… – motyogja, aztán letérdel, hogy a szekrény alá nézzen a mosogató alatt. – Megvan – feleli, feltartva egy üveg tiszta italt.
Nem akarom megkérdezni, kié az az ital, vagy kié volt, és hogy hogyan került oda mindenek előtt. A vékony réteg porból ítélve, ami megjelenik Harry fekete pólóján, amikor az anyaghoz dörzsöli az üveget, azt mondanám, hogy legalább néhány hónapja ott rejtőzik. Követem őt, ahogy visszatér a nappaliba, bizonytalanul, hogy mit fog csinálni következőnek.
- Tudom, hogy zaklatott vagy, és teljes mértékben indokolt, hogy mérges legyél – állok elé egy kétségbeesett kísérletet téve, hogy felkeltsem figyelmét. Még arra sem hajlandó, hogy lepillantson rám. – Visszamehetnénk, kérlek, a hotelhez? – nyúlok a kezéért, de elhúzódik. – Beszélgethetünk és kijózanodhatsz, kérlek. Vagy aludhatsz is, akármit, amit akarsz, de kérlek, el kell mennünk innen.
Harry körülöttem járkál, aztán visszamegy a rongyos kanapéhoz.
- Itt volt ő – használja az üveg italt, hogy a kanapéra mutasson. Szemeimet könnyek szúrják, de lenyelem őket. – És senki nem jött, hogy megállítsa. Egyik faszkalap se – köpi a szavakat, majd lecsavarja a teli üveg tetejét. Ajkaihoz nyomja az üveget, fejét hátrahajtja, lenyelve azt.
- Elég! – kiabálom, közelebb lépve hozzá. Teljesen fel vagyok készülve arra, hogy kirántsam azt az üveget egyenesen a kezeiből és kiöntsem a mosogatóba. Nem tudom, mennyi alkoholt bír még el a teste, mielőtt kidől.
Harry iszik még egy kortyot, mielőtt megáll. A kézfejét használja, hogy letörölje a felesleges folyadékot a szájáról és az álláról.
- Miért? Akarsz egy kicsit? – vigyorodik el, majd először néz rám, mióta beléptünk ebbe a házba.
- Nem… Igen, igazából igen – hazudom. Csak el akarom szedni tőle az üveget.
- Nagy kár, Pumpkin. Nincs elég ahhoz, hogy megosszuk – mossa össze a szavakat, feltartva a hatalmas üveget.
Megrezzenek, ahogy az apám rám használt becenevét kiejti. Legalább egy liternek kell lennie, akármilyen ital is ez, a címke kopott és félig leszakadt. Kíváncsi vagyok, mióta rejtegette ezt ott, egész életem legrosszabb tizenegy napja alatt volt?
- Fogadok, hogy imádod ezt – mondja nekem.
Teszek egy lépést hátra, és megpróbálok egy cselekvési tervet kigondolni. Nincs sok választási lehetőségem most, és őszintén, kezdek egy kicsit félni. Tudom, hogy Harry sosem bántana fizikailag, de nem vagyok felkészülve érzelmileg egy újabb szidásra tőle. Túlságosan is hozzászoktam már a valamennyire kontrollált Harryhez, amivel mostanában ki lettem tüntetve, még mindig szarkasztikus és változó hangulatú, de már nem utálatos. A ragyogás véreres szemeiben túlságosan is ismerős nekem, és majdnem látom kisülni mögöttük a rosszindulatot.
- Miért imádnám ezt? Utállak így látni téged. Soha nem akarom, hogy így meg legyél bántva, Harry – mondom neki. Ő elmosolyodik, majd lágyan felkuncog, mielőtt felemeli az üveget és egy kicsit a kanapé díszpárnáira önt.
- Tudtad, hogy a rum az egyik leggyúlékonyabb szeszes ital? – kérdezi tőlem. Vérem megfagy.
- Harry, én…
- Ez a rum itt ötven százalékos. Az eléggé rohadtul magas – szakít félbe engem. Hangja ködös, lassú és ijesztő, miközben tovább folytatja a kanapé bevonását a veszélyes folyadékkal. Meg fogja próbálni felgyújtani a kanapét, mi a francot kellene csinálnom?
- Harry! – hangom hangosabb lesz. – Mit fogsz csinálni akkor? Leégeted a házat? Az semmit sem fog megváltoztatni! – kiabálok rá.
- Menned kellene. A gyerekeknek nincs megengedve – mosolyodik el gúnyosan, egy elutasító kézzel intve felém.
- Ne beszélj így velem! – bátornak érezve magamat, és egy kicsit félve, az üvegért nyúlok és megfogom a markolatát. Harry orrlyukai kitágulnak, aztán megpróbálja elmozdítani fogásomat az üvegről.
- Engedd el. Most – szűri ki a fogai között.
- Nem.
- Louis, ne feszítsd túl a húrt – figyelmeztet.
- Mit fogsz csinálni, Harry? Verekedsz velem egy üveg alkohol miatt? – provokálom őt. Szemei kitágulnak, szája meglepődésében kinyílik, amikor lenéz mindkettőnk kezére, melyek kötélhúzást játszanak. – Add nekem az üveget – követelem, szorosabbra véve fogásomat a hatalmas üveg markolatán. Ez nehéz, Harry meg nem teszi semmivel sem könnyebbé, de az adrenalinom pumpál, megadva azt az erőt, amire szükségem van.
Harry szitkozódik az orra alatt, aztán elhúzza a kezét. Nem vártam tőle, hogy ilyen könnyen beadja a derekát, így amikor elmozdítja súlyát, az üveg kicsúszik a kezemből és a földre esik előttünk, kifolyva a régi fapadlóra.
- Hagyd ott – felelem érte nyúlva, ahogy éppen az ellenkezőjét javaslom.
- Nem látom, miért olyan nagy ügy ez – fogja meg az üveget, mielőtt én megtehetném, még több folyadékot önt a kanapéra, aztán körbesétál a szobában, gyúlékony rum vonalat hagyva maga mögött. – Amúgy is lerombolják ezt a szarfészket, szívességet teszek az új tulajdonosoknak.
Lassan elfordulok Harrytől, majd a zsebembe nyúlok, hogy megkeressem a telefonomat. Az akkumulátor szimbóluma felvillan a képernyőn, figyelmeztetve, hogy csak perceim vannak hátra, amíg teljesen kikapcsol a telefonom. Tárcsázom az egyetlen számot, ami segíthet nekünk ennél a pontnál. Telefonomat a kezemben tartom, amikor visszafordulok Harryhez.
- A rendőrség fog anyukád házához jönni, ha ezt csinálod. Le fognak tartóztatni, Harry – mondom neki, imádkozva, hogy a vonal másik végén lévő ember halljon engem.
- Leszarom – motyogja, álla megfeszül. – Még mindig hallom a sikítozását. A sírásai úgy hangzottak, mint egy sebesült, kibaszott állat. Tudod, ez hogy hangzik egy kisfiúnak?
Fáj a szívem Harryért, mindkét verziójáért, az ártatlan kisfiúért, akit kényszerítettek, hogy nézze, ahogy az anyukáját megverik és megerőszakolják, és a mérges, megbántott férfiért, aki előttem áll, megpróbálva felégetni az egész házat, hogy megszabadítsa magát az emléktől.
- Nem akarsz börtönbe menni, ugye? Hová mennék én? Itt ragadnék – felelem, nem igazán törődve magammal, hanem remélve, hogy a gondolattól átgondolja cselekedeteit. Rám néz egy pillanatra, úgy tűnik, szavaim megzavarták őt.
- Hívj egy taxit most és sétálj az utca végére. Meg fogok bizonyosodni róla, hogy elmenj, mielőtt bármit is csinálok – hangja tisztább most, mint amilyennek lennie kellene, figyelembe véve a vérében lévő ital mennyiségét.
- Sehogy sem tudnám kifizetni a taxit – mondom neki, elővéve a pénztárcámat, aztán megmutatva neki amerikai valutámat.
Szemeit lehunyja, majd a falhoz vágja az üveget. Az széttörik, de én alig rezzenek meg, túl sokszor láttam és hallottam már ez az elmúlt hét hónapban, hogy ez megrázzon.
- Vidd el az istenverte pénztárcámat és húzz innen. Bassza meg! – veszi ki a hátsózsebéből a pénztárcáját, és a földre dobja a lábaim elé. Lehajolok, aztán a zsebembe teszem.
- Nem. Velem jössz.
- Olyan tökéletes vagy, tudod ezt, igaz? – tesz egy lépést felém, majd felemeli kezét, hogy közé vegye arcomat. Megrándulok az érintkezésre, mire egy mély homlokráncolás jelenik meg gyönyörűen meggyötört arcán. – Nem tudod ezt? Hogy tökéletes vagy – ismétli meg, keze forró az arcomnál, aztán nagyujját elkezdi mozgatni a bőrön. Érzem az ajkaimat remegni, de rezzenéstelen arcot vágok.
- Nem. Nem vagyok tökéletes, Harry. Senki sem az – válaszolom halkan, szemeim az övéibe bámulnak.
- Te az vagy. Túl tökéletes vagy nekem – szívem elszorul. Visszatértünk ehhez?
- Nem fogom engedni, hogy ellökj engem. Tudom, mit csinálsz, részeg vagy, és megpróbálod igazolni ezt azzal, hogy összehasonlítasz minket. Én éppen olyan elbaszott vagyok, mint te.
- Ne beszélj így – ráncolja a homlokát ismét. – Nem hangzik jól abból a gyönyörű szájból – másik keze az államhoz mozdul, majd beletúr a hajamba. Nagyujját végighúzza az alsó ajkamon, és nem tehetek róla, de összehasonlítom, ahogy szemei sötét fájdalommal és haraggal égnek, érintése és hangja mégis olyan könnyű és gyengéd.
- Szeretlek, és nem megyek sehová – felelem, imádkozva, hogy áttörök a részeg ködén. Szemeit kutatom bármilyen nyom után az én Harrymért.
- Ha két ember szereti egymást, annak nem lehet boldog vége – válaszolja lágyan. Azonnal felismerem a szavakat, elszakítom tekintetem az övétől.
- Ne idézz Hemingway-t nekem – csattanok fel. Azt gondolta, hogy nem ismerem fel, és nem tudom, mit próbált csinálni?
- De igaz. Nincs boldog befejezés, nekem amúgy se. Túlságosan elbaszott vagyok – veszi el kezét az arcomtól, majd elfordul tőlem.
- Nem, nem vagy az! Te…
- Miért csinálod ezt? – mossa össze a szavakat, teste ide-oda billeg. – Miért próbálod meg mindig megkeresni bennem a világosságot? Ébredj fel, Louis! Nincs semmilyen kurva világosság! – ordítja, aztán mindkét kezét a mellkasához vágja. – Semmi sem vagyok! Elbaszott vagyok, egy szardarab vagyok elbaszott szülőkkel és egy elbaszott fejjel! Megpróbáltalak figyelmeztetni téged, megpróbáltalak ellökni, mielőtt tönkreteszlek… – hangja mélyebb lesz, majd a zsebébe nyúl. Felismerem a lila öngyújtót, az Judyé a bárból.  Harry nem néz rám, miközben meggyújtja.
- Az én szüleim is el vannak rontva! Az apám a rehabon van az isten szerelmére! – kiabálok neki vissza.
Tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy Christian vallomása lesz Harry töréspontja. Egy ember csak annyit képes kezelni, Harry pedig már olyan törékeny volt.
- Ez az utolsó esélyed, hogy elmenj, mielőtt a földig ég ez a hely – feleli anélkül, hogy rám nézne.
- Felégeted a házat úgy, hogy én is benne vagyok? – fuldoklom. Már sírok, nem emlékszem, mikor kezdtem el.
- Nem – mondja. Csizmái olyan hangosak, ahogy átjön a szobán, fejem szédül, szívem fáj, és félek, elvesztettem a realitásérzékemet. – Gyere – emeli fel a kezét nekem, kérve, hogy fogadjam el.
- Add nekem az öngyújtót.
- Gyere ide – tárja szét mindkét kezét nekem. Teljesen zokogok most már. – Kérlek.
- Add ide az öngyújtót és elmehetünk együtt – kényszerítem magamat, hogy figyelmen kívül hagyjam ismerős magához hívását, nem számít, mennyire fáj ezt megtenni. A karjaiba akarok futni és elvinni őt innen. De ez nem egy Austen regény boldog befejezéssel és jó szándékkal, ez Hemingway a legjobb esetben is, és pontosan átlátok gesztusain.
- Majdnem elhitetted velem, hogy normális lehetek – feleli, az öngyújtó még mindig veszélyesen pihen a tenyerében.
- Senki sem az – sírok. – Senki sem normális, nem akarom, hogy az legyél. Szeretlek most, szeretlek téged és ezt az egészet! – nézek körbe a nappaliban, majd vissza Harryhez.
- Nem lehet. Senki sem fogja tenni vagy tette valaha, még a saját anyám sem.
Megkönnyebbülés áraszt el, amikor kinyílik az első ajtó, és Christian siet be a nappaliba. Megáll léptében, amikor felfogja a kis szoba állapotát, majdnem minden centit alkohol borít.
- Mi… – kezdi el Christian, szemei összeszűkülnek az öngyújtóra Harry kezében. – Szirénákat hallottam idefelé jövet. El kell mennünk, most! – kiáltja.
- Hogyan… – néz oda-vissza Christian és köztem. – Felhívtad őt?
- Persze, hogy igen! Mit kellett volna csinálnia? Engedni, hogy leégesd a házat és letartóztassanak? – kiabálja Christian.
- Húzzatok a picsába! Mindketten! – dobja kezeit a levegőbe Harry, még mindig fogva az öngyújtót.
- Louis, menj ki – fordul hozzám Christian.
- Nem, nem hagyom őt idebent – tartok ki álláspontomnál. Nem tanulta még meg Christian, hogy Harryt és engem nem kellene szétválasztani?
- Menj – feleli Harry, egy lépést téve felém. Nagyujjával megpöccinti a fémet az öngyújtón, meggyújtva a lángot. – Vidd őt ki – mossa össze a szavakat.
- Az autóm a sikátorban parkol az utca túloldalán, menj oda és várj meg minket – utasít Christian. Amikor Harryre nézek, szemei a fehér lángra fókuszálnak, és elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, meg fogja csinálni ezt, akár elmegyek, akár nem. Túlságosan is részeg, és túlságosan zaklatott, hogy megálljon most. Egy hideg kulcscsomót helyez a kezembe. – Nem fogom engedni, hogy bármi is történjen vele – ígéri meg nekem.
Egy pillanatnyi belső harc után ujjaimat a kulcsok köré fonom, aztán kisétálok az első ajtón anélkül, hogy visszanéznék. Átsétálok az úton, és imádkozom, hogy a szirénáknak a távolban más úti céljuk legyen.

Harry szemszöge
- Rajta! – kiabálja Vance, kezeivel intve maga előtt. Miről beszél és mi a faszért van ő itt egyáltalán? Utálom Louis-t amiért felhívta őt. Ezt visszavonom, soha nem tudnám utálni őt, de baszki, felidegesít.
- Senki nem akarja, hogy itt legyél – olyan érzés, mintha zsibbadna a szám, ahogy ehhez az emberhez beszélek. Szemeim égnek. Hol van Louis? Elment? Azt hittem, igen, de most össze vagyok zavarodva.
- Gyújts tüzet – mondja nekem.
- Miért? Azt akarod, hogy elégjek a házzal? Az összes hibád eltűnne, ha én is eltűnnék – a fém a gyújtón égeti a durva bőrt a nagyujjamon, de továbbra is a tűzzem játszom.
- Nem, azt akarom, hogy felégesd a házat. Talán akkor megnyugodhatsz egy kicsit – szerintem lehet, hogy kiabál velem, de alig látok tisztán, nemhogy felmérjem a hangerejét. Tényleg engedélyt ad arra, hogy felégessem ezt a szart? Ki mondta, hogy nekem kurvára engedély kell?
- Ki vagy te, hogy megadd nekem a jóváhagyást? Kurvára nem kérdeztelek – viszem lejjebb a lángot a kanapé karjához, aztán várok. Semmi sem történik.
- Az nem úgy működik – feleli. Vagy talán én vagyok az, aki beszél, a pokolba is ha tudom.
Egy régi magazinért nyúlok, ami az egyik doboz tetején fekszik, majd a lánghoz teszem az oldalak sarkát. Azonnal lángra lobban. Figyelem, ahogy a tűz felszökik az oldalakon, majd az égő újságot a kanapéra dobom. Le vagyok nyűgözve, milyen gyorsan nyeli el a tűz a kanapét, és esküszöm, hogy érzem elégni a kibaszott emlékeket azzal a szarral együtt. A rum nyoma a következő, vonalban ég el. Szemeim alig tudnak lépést tartani a lángokkal, ahogy áttáncolnak a padlólapokon, csattanva és recsegve, a legkellemesebb hangokat hallatva.
- Elégedett vagy? – kiabálja Vance a lángok hangján át. Nem tudom, hogy az vagyok-e. Louis nem lenne, szomorú lenne, hogy tönkretettem a házat.
- Hol van ő? – kérdezem tőle, átkutatva a szobát. Ha idebent van, és történik vele valami…
- Odakint van. Biztonságban – biztosít engem. Kurvára utálom Vance-t. Ez az egész az ő hibája. Ha felnevelt volna, nem lennék ilyen rossz ember. Nem bántottam volna meg olyan sok embert, főleg Louis-t. Soha nem akartam megbántani őt, de mindig megteszem.
- Hol voltál? – kérdezem tőle. Bárcsak megnőnének a lángok. A kis méretükkel sosem fogják elégetni a házat teljesen. Lehet, hogy elrejtettem még egy üveget valahol. Nem tudok elég tisztán gondolkozni ahhoz, hogy emlékezzek.
- A hotelben voltam Kimberlyvel. Menjünk, mielőtt a tűzoltóság megérkezik, vagy mielőtt megsérülsz.
- Nem, hol voltál azon az estén – teszem tisztává. A helyiség elkezd forogni, és az égő szobából származó hő fojtogat.
- Nem voltam itt! Amerikában voltam. Soha nem engedném, hogy valami olyasmi történjen anyáddal! Mennünk kell! – ordítja. Miért mennénk? Nézni akarom, hogy ez a szar elég.
- Nos, mindenesetre megtörtént – testem egyre nehezebb és nehezebb lesz. Valószínűleg le kellene ülnöm, de ha nekem le kell játszanom ezeket a képeket a fejemben, akkor neki is. – Rohadtul kurvára péppé verték őt. Mindegyikük volt vele, újra és újra megdugták.
Annyira kibaszottul fáj a mellkasom, bárcsak benyúlhatnék és kiránthatnék mindent. Minden könnyebb volt, mielőtt találkoztam Louis-val, semmi sem tudott megbántani. Még ez a szarság se fájt így, megtanultam elnyomni azt, amíg Louis-tól… Louis-tól szarul nem éreztem magam, amit soha nem akartam, most meg úgy tűnik, nem tudom kikapcsolni ezt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom, hogy ez történt! Megállíthattam volna! – Vance sír. Hogy merészel kibaszottul sírni, amikor neki nem kellett látnia, nem kellett látnia minden egyes alkalommal, amikor lehunyta a szemeit, hogy aludjon, évről évre, évről évre.
Felvillanó kék fények szűrődnek be az ablakon, félbeszakítva a tábortüzemet. A szirénák kurva hangosak, szent szar, hangosak.
- Kifelé! – kiabálja Vance. – Kifelé most! Menj ki a hátsóajtón és szállj be a kocsimba! Menj! – üvölti őrjöngve. Kibaszottul drámai.
- Baszd meg – botladozom, a szoba most gyorsabban forog, a szirénák meg átszúrják a fülemet.
Mielőtt megállíthatnám őt, kezei rajtam vannak és átlöki részeg testemet a nappalin és a konyhán. Megpróbálok visszalökni, de izmaim nem hajlandóak együttműködni. A hideg levegő megüt, amitől szédülök, seggem pedig a betonon landol.
- Menj a sikátorba és szállj be a kocsimba – azt hiszem, hogy mondja.
Lábra botladozom, miután néhányszor elesek, aztán megpróbálom kinyitni a hátsó ajtót, kurvára bezárta. Több hangot is hallok, mindegyik kiabál, valami meg rezeg. Mi a fasz ez? Előveszem a telefonomat a zsebemből, és Louis neve villan fel a képernyőn. Vagy elmegyek megkeresni Vance kocsiját a sikátorban és szembenézek vele, vagy kimehetek és letartóztatnak. Homályos arcára nézek a képernyőn, és meg is születik a döntés.
Az életemért se tudom kitalálni, hogy a faszba fogok átmenni az úton anélkül, hogy a zsaruk meglátnának. A képernyő a telefonomon megkétszereződött és mozgolódik, de valahogy sikerül tárcsáznom Louis számát.
- Harry! Jól vagy? – sírja a telefonba.
- Vegyél fel az utca végén, a temető előtt – felemelem a kallantyút a szomszéd kapuján, aztán megszakítom a hívást. Legalább nem kell átmennem Robin udvarán. Az kínos lenne. Feleségül vette anyát ma? Az ő érdekében remélem, hogy nem.
„Nem akarnád, hogy egyedül legyen örökké. Tudod, hogy szereted őt, ő még mindig az anyukád.” Szólal meg a fejemben Louis hangja. Nagyszerű, most már hangokat hallok.
„Nem vagyok tökéletes. Senki sem az.” Emlékeztet édes hangja. De téved, nagyon téved, ő naiv és tökéletes.
Sikerül azon találni magamat, hogy anya utcájának a sarkánál állok. A temető mögöttem sötét, az egyetlen fény a villogó kékek a távolban. A fekete BMW pillanatokkal később bekanyarodik, majd Louis lép elém. Szó nélkül szállok be a kocsiba, ő pedig megnyomja a gázpedált.
- Hová kellene mennem? – hangja rekedt, és megpróbálja abbahagyni a zokogást, de szerencsétlenül nem sikerül neki.
- Nem tudom. Nincs sok – szemeim nehezek. – Hely itt, este van és késő… és semmi sincs nyitva… – lehunyom a szemeimet, mire minden eltűnik.



Rendőrségi szirénák hangja riaszt fel. Megugrom a hangos zajon, fejem pedig a kocsi tetejéhez ütődik. Kocsi? Mi a faszért vagyok egy autóban? Átnézek, és Louis-t látom meg az ülésen ülve, szemei lehunyva, lábai felhúzva a testemhez. Azonnal egy alvó cicára emlékeztet. A fejem kibaszottul megöl. Kurvára túl sokat ittam.
Nappal van, a nap a felhők mögött rejtőzködik, amitől az ég szürke és sivár. A műszerfalon lévő óra arról tájékoztat, hogy tíz perc múlva hét óra. Nem ismerem fel a parkolót, amiben állunk, aztán megpróbálok emlékezni arra, hogy a fenébe kerültem be a kocsiba mindenek előtt.
Most már nincsenek rendőrautók vagy szirénák… Biztosan álmomban hallottam őket. Fejem lüktet, és amikor felhúzom a pólómat, hogy megtöröljem az arcomat, füst tömény szaga árasztja el orrlyukaimat. Egy égő kanapé villanásai és Louis sírása játszódik le a fejemben. Küzdök, hogy összerakjam őket, még mindig félig részeg vagyok.
Louis megmozdul mellettem, majd szemei megrebbennek, mielőtt kinyílnak. Nem tudom, mennyit látott tegnap este, nem tudom, mit tettem vagy mondtam, de azt tudom, hogy attól ahogy rám néz most, azt kívánom, bárcsak én is elégtem volna azzal a házzal.
- Louis, én… – nem tudom, mit mondjak neki, az agyam nem működik, ahogy a kurva szám se. Judy kifehérített haja, és az, hogy Christian kilök anya házának hátsó ajtaján, kitölt néhány űrt az emlékezetemben.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem, hangja lágy és durva ugyanakkor. Meg tudom mondani, hogy majdnem elment a hangja. Azt kérdezi, hogy jól vagyok-e?
- Uhm, igen? Te? – tanulmányozom arcát, összezavarodva kérdésén. Talán nem emlékszem az este legnagyobb részére… a pokolba is, a napnak vagy az estének, de azt tudom, hogy dühösnek kellene lennie rám. Ő lassan bólint, szemei ugyanazt a kutatást végzik, mint az enyéim. – Megpróbálok emlékezni… – mondom neki. – Jöttek a zsaruk… – mozgolódok az emlékek között, ahogy előjönnek. – A ház égett… hol vagyunk? – nézek ki az ablakon, megpróbálva kitalálni.
- Mi… nos, nem igazán vagyok biztos benne, hogy hol vagyunk – köszörüli meg a torkát, majd egyenesen kinéz a szélvédőn. Biztosan sokat kiabált. Vagy sírt, vagy mindkettő, mert alig tud beszélni. – Nem tudtam hová menni, te meg elaludtál, így csak vezettem tovább, de olyan fáradt voltam. Végül le kellett kanyarodnom az útról – szemei véreresek és duzzadtak, ajkai szárazok és repedezettek. Louis alig felismerhető, még mindig gyönyörű, de kiszipolyoztam őt.
Ránézve most, látom a melegség hiányát az arcában, a remény hiányát a szemeiben, a hiányzó boldogságot telt ajkaiból. Elvettem egy gyönyörű fiút, aki másokért éli az életét, egy fiút, aki mindig megtalálja mindenben a jót, és átváltoztattam őt egy testté, akinek az üres szemei tekintenek rám vissza most.
- Hányni fogok – fulladozok, majd gyorsan kinyitom az anyósülés ajtaját. Az összes whisky, az összes rum és az összes hibám kiloccsan a betonra, és többször is hányok, amíg semmim sem marad, csak a bűntudat.