Chapter 290

Sziasztok! 😊

Bocsánat, hogy megint késéssel jövök, ismét máshogy alakult a péntek estém, mint terveztem, és nem maradt időm, energiám a blogra, illetve ma délelőtt is volt több elfoglaltságom. De már hoztam is az újabb fejezetet. A közepe körül zárójelbe írtam azt a szót pontosan, amit Harry is használt, bár ennek nem lesz nagy jelentősége szerintem 😀 Kicsivel később pedig azt a szót írtam zárójelbe, amit Louis használt, az biztosan valami másfajta iskola, nem igazán tudom, hogy mi a különbség ebben Amerikában 😅 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a változásokról ebben a fejezetben. Találkozunk a jövő héten, akkor remélhetőleg időben már 😄

Kellemes olvasást és élvezzétek a nyarat! 😊😘🌞⛱🌅

Chapter 290

 
JÚNIUS

Louis szemszöge
- Jól nézek ki? – fordulok meg az egész testet mutató tükör előtt.
A fehér selyemnek nosztalgikus érzése van az ujjaim alatt. Abban a pillanatban, hogy felpróbáltam ezt az öltönyt, beleszerettem abba, ahogy az anyag és a szín a múltamra emlékeztetett, egy időszakra, amikor valaki más voltam.
Ez az öltöny más, mint a korábbi verziója. Az az öltöny bő volt viszkető anyaggal. Ez az öltöny illeszkedik a formához és az anyag is lágyabb. Mindig imádni fogom azt a régi öltönyt, de boldog vagyok azzal, ahogy ez az új illik hozzám.
- Persze, hogy jól nézel ki, Louis – hajol anya az ajtófélfához egy mosollyal.
Már megpróbáltam lenyugtatni az idegeimet felkészülve a mai napra, de sikerült meginnom négy pohár kávét, megennem fél zacskó pattogatott kukoricát, és úgy körbe járkálni az anyám házában, mint egy elmebeteg. Az elmúlt két hónapban minden nap minden egyes másodperce ehhez a naphoz vezetett. Harry diplomaosztója.
Kissé paranoiás vagyok, hogy a társaságom nem lesz kívánatos, egy udvarias ajánlat, de csendben visszavont az alatt az idő alatt, amíg el voltunk választva. A percek és órák elteltek valahogy, ugyanúgy ahogy mindig is elteltek és ahogy el is fognak mindig, de ezúttal nem próbálom meg elfelejteni őt. Ezúttal emlékszem és gyógyulok, és egy mosollyal gondolok vissza arra az időre, amit Harryvel töltöttem.
Azon az estén áprilisban, azon az estén, amikor Liam tálcán nyújtotta nekem a valóságot, egyenesen anyám házához vezettem. Felhívtam Kimberlyt és a telefonban sírtam, amíg azt nem mondta, hogy szívjam fel magam, hagyjam abba a sírást és csináljak valamit azzal az iránnyal, amerre az életem halad.
Nem jöttem rá, milyen sötétté vált az életem, amíg el nem kezdtem látni a fényt ismét. Az első hetet teljes magányban töltöttem, alig elhagyva a gyerekkori hálószobámat, és kényszerítenem kellett magamat arra, hogy egyek. Minden egyes gondolatom Harry körül forgott, és hogy mennyire hiányzik, mennyire szükségem van rá, mennyire szeretem őt.
A következő hét kevésbé volt fájdalmas, ahogy ez a múltban is volt a szakításaink alatt, de ezúttal más volt. Ezúttal emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Harry egy jobb helyen van családjával, és nem azért hagytam őt el, hogy magáról gondoskodjon.
Ott volt a családja, hogy segítsen neki, ha bármire szüksége volt. A mindennapos hívások Karentől volt az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy visszavezessek a Pullmanra, hogy századjára is leellenőrizzem Harryt. Arra volt szükségem, hogy összeszedjem az életemet, de arra is szükségem volt, hogy biztos legyek benne, nem teszek több kárt Harry életében vagy bárki máséban körülöttem.
Azzá a fiúvá váltam, aki megterhel körülötte mindenkit, és nem jöttem rá erre, mert Harry volt minden, amit láttam. Az ő véleménye rólam volt az egyetlen dolog, ami számított, úgy tűnt, és azzal töltöttem a napjaimat és éjjeleimet, hogy megpróbáljam rendbe hozni őt, rendbe hozni minket, míg összetörtem minden mást, beleértve magamat is.
Harry kitartó volt az első három hétben, de éppen, mint Karen napi hívásai, egyre kevesebb és kevesebb jött, amíg csak két hívást kaptam egy héten kettejüktől. Karen biztosít engem, hogy Harry boldog, így nem találhatom meg magamban azt, hogy zaklatott legyek amiatt, mert Harry nem tartja velem annyira a kapcsolatot, amennyire én akartam és reméltem, hogy tenni fogja.
A legjobban Liammel tartom a kapcsolatot. Szörnyen érezte magát reggel a valóságba való visszazökkentésem után. Harry szobájába ment, hogy bocsánatot kérjen tőlem, de csak Harryt találta ott egyedül és dühösen. Liam azonnal felhívott, könyörgött, hogy jöjjek vissza és hagyjam megmagyarázni őt, de biztosítottam róla, hogy igaza volt és szükségem volt arra, hogy távol maradjak egy időre. Amennyire New Yorkba akartam menni vele, arra volt szükségem, hogy visszamenjek oda, ahol az életem romlása elkezdődött, és újrakezdjem, egyedül.
Liam emlékeztetője, miszerint nem vagyok része a családjuknak, ez fájt a legjobban. Ettől nem kívánatosnak éreztem magam, nem szeretettnek, és olyannak, aki nem kötődik semmihez vagy senkihez. Úgy éreztem, mintha csak én lennék, le nem kötve, körbe sodródva és megpróbálva magamat rázárni bárkire, aki elfogadna. Túlságosan másoktól függővé váltam, és el voltam veszve annak a körében, hogy azt akartam, hogy akarjanak.
Utáltam ezt az érzést, mindennél jobban utáltam, de most már megértem, hogy Liam csak haragból tette azt a kijelentést. A távol töltött időmben, míg újraépítettem a saját kapcsolatomat az anyámmal, tudom, hogy egy lényeges része voltam Harry hajlandóságában, hogy elfogadja és dolgozzon a kapcsolatán Kennel. Nem helyette tettem, de segítettem neki egy jobb emberré válnia, ez pedig a legbüszkébb eredményem.
- Az álmodozás nem segít abban, hogy bármivel is gyorsabban kiérj az ajtón – sétál felém anya. – Nem lesz olyan rossz, mint gondolod, csak tartsd magad és ne mutass ki semmilyen gyengeséget – tanácsolja anya. Felnevetek próbálkozásán, hogy bátorságot öntsön belém.
- Köszönöm – mosolygok a képére a tükörben.
Anya és én azon az úton vagyunk egy kapcsolat felé, amiről mindig is álmodtam. Kezdi megtanulni, hogy egy fiatal férfi vagyok, képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, én pedig kezdem megtanulni, hogy neki sosem állt szándékában olyan nővé válni, mint amilyen most. Olyan sok évvel ezelőtt megtört az apám miatt, és soha nem gyógyult meg. Dolgozik ezen most már, valamennyire azon a módon, ahogy én is.
Meglepődtem, amikor elmesélte nekem, hogy találkozott valakivel, akivel már randizik pár hete. Az összes közül a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a férfi, David a neve, nem ügyvéd, nem orvos, nem egy vadonatúj autót vezet. Egy péksége van a városban, és többet nevet, mint bárki, akivel valaha is találkoztam. Van egy tíz éves lánya, akinek eléggé tetszik, hogy felpróbálhatja anya ruháit, amik túl nagyok kis testére, és engedi nekem, hogy gyakoroljam rajta lassan fejlődő smink-és hajkészítő képességeimet.
Ő egy édes lány, Heathernek hívják, az anyukája meghalt, amikor hét éves volt, és meglepő módon anya nagyon édes a lányhoz. David kihoz valami anyából, amit még soha nem láttam korábban, és imádom, ahogy anya nevet és mosolyog, amikor David átjön.
- Mennyi időm van? – fordulok anyához, majd felveszem a cipőmet, figyelmen kívül hagyva, ahogy anya a szemeit forgatja, amikor a barna cipőt választom a szekrényemből.
- Öt perc, ha korán meg akarsz érkezni, amit tudom, hogy igen – rázza meg a fejét, aztán hosszú szőke haját az egyik vállára húzza.
Egy csodálatos és érzelmes élmény figyelni változni anyámat, figyelni, hogy a kőből valamennyi megtörik, és figyelni, ahogy önmagának egy jobb verziójává válik. Jó érezni, hogy támogat ma, főleg ma, és hálás vagyok, hogy megtartotta magának a véleményét azzal kapcsolatban, hogy a Pullmanra megyek.
- Remélem, nem rossz a forgalom. Mi van, ha lesz egy karambol? A kétórás út könnyen lehet négy óra, az öltönyöm meg gyűrött lesz, a hajam lapos, és…
- Rendben leszel. Túlgondolod ezt, most pedig tegyél fel egy kis ajakbalzsamot és indulj útnak.
Felsóhajtok, aztán pontosan azt teszem, amit mond, remélve, hogy minden úgy fog menni, hogy el lett tervezve. Most az egyszer.

Harry szemszöge
- A leghülyébb kibaszott szar, ami valaha is volt rajtam az életemben, ez az – nyögök fel, a förtelmes fekete talárra bámulva a tükörben előttem. Soha nem fogom megérteni, miért kényszerítenek arra, hogy ezt a szart viseljem. Mi a baj azzal, hogy normális ruhák legyenek rajtunk az ünnepség alatt? Amúgy is színösszhangban lennék a sok feketével.
- Ó, ne már. Csak vedd fel – forgatja rám a szemeit Karen.
- A terhességtől sokkal kevésbé vagy elviselhető – ugratom őt, majd elmozdulok az útból, mielőtt megüti a karomat.
- Ken már a csarnokban (Coliseum) van reggel kilenc óta. Olyan büszkén fog látni téged ebbe a talárba öltözve és átsétálva azon a színpadon – mosolyodik el, ahogy szemei elhomályosulnak. Ha sír, szükségem lesz egy kijáratra. Csak lassan ki fogok sétálni a szobából, és remélem, hogy nem követ.
- Úgy hangzik, mintha bálba mennék – morgom, megigazítva a hülye anyagot, ami elnyeli az egész testemet. Vállaim feszültek, fejem lüktet, mellkasom ég a várakozástól.
Nem az ünnepség vagy a diploma miatt, ennél jobban egyiket se szarhatnám le. Az elsöprő szorongás annak a lehetőségétől származik, hogy talán ő ott lesz. Louis az egyetlen ok a mögött, hogy vállalom ezt a műsort mindenkinek, ő az, aki meggyőzött, vagyis rászedett, hogy belemenjek mindenek előtt, és ha olyan jól ismerem őt, amennyire tudom, hogy ismerem, ott lesz. Bár a hívásai egyre kevésbé és kevésbé voltak gyakoriak, az üzenetei meg gyakorlatilag nem létezővé váltak, el fog jönni ma.
Egy órával később a csarnok parkolójába kanyarodunk be, ahol a diplomaosztót tartják. Beleegyeztem, hogy Karennel jöjjek, miután kilencvenszer kért meg rá. Inkább én magam vezettem volna, de az utóbbi időben nagyon ragaszkodó. Tudom, hogy megpróbálja túlkompenzálni Louis távozását az életemből, de semmi sem fogja betölteni azt az űrt.
Semmi és senki soha sem fogja azt nyújtani, amit Louis nyújtott nekem, mindig szükségem lesz rá. Minden, amit teszek, minden egyes nap, mióta itt hagyott engem, csak azért van, hogy jobb legyek neki. Lett néhány barátom, oké, két barátom. Luke és a barátnője, Kaci a legközelebbi dolog, ami baráthoz áll nálam, és nem rossz társaság. Egyikük sem iszik sokat, és nem azzal töltik az idejüket, hogy szar bulikba mennek vagy fogadásokat kötnek. Luke-kal, aki pár évvel idősebb nálam és párterápiára rángatják el egy héten egyszer, a heti megbeszélésemen találkoztam Dr. Trannél, aki rendkívüli mentális segítséget nyújt.
Nem igazán, ő egy csaló, akinek száz dollárt fizetek egy órára, hogy engem hallgasson, ahogy Louis-ról beszélek egy héten két óráig, de jobban érzem magam attól, hogy valakinek beszélek az összes szarságról, ami a fejemben van, és megfelelő abban, hogy hallgasson engem.
- Liam sajnálja, hogy nem tudott ideérni. Olyan elfoglalt New Yorkban – mondja nekem Karen, miközben bekanyarodik a parkolóhelyre. – Megígértem neki, hogy sok képet csinálok majd ma.
- Hurrá – mosolygok Karenre, aztán kiszállok a kocsiból.
Az épület zsúfolt, a stadion stílusú ülőhelyek tele vannak büszke szülőkkel, családtagokkal és barátokkal. Bólintok Karennek, amikor integet nekem a helyéről elől. Ad egy kis előnyt az, ha a rektor felesége vagy.
Nem tehetek róla, de megpróbálom megkeresni Louis-t a tömegben. Lehetetlenség meglátni az arcok felét a rohadt fényektől, amik annyira fényesek, vakítóak és eltúlzottak. Utálnám látni, hogy ez a túlzó ünnepség mennyibe kerül az egyetemnek. Megtalálom a nevemet az ülésrendben, majd elmosolyodok a mogorva nőn, akire rá van bízva az ültetés. Bosszús, mert talán kihagytam a próbát, de most tényleg, mennyire lehet komplikált ez a szar?
A műanyag ülés kényelmetlen, a srác meg mellettem úgy izzad, mint egy rohadt kurva a templomban. Fészkelődik, hümmög magának és remegnek a térdei. Majdnem mondani akarok valamit, amíg rá nem jövök, hogy pontosan ugyanazt csinálom, leszámítva az undorító izzadást.
Nem vagyok biztos benne, hány óra telt el, négynek érződik, amikor végre szólítják a nevemet. Kínos és hányingerkeltő, ahogy mindenki engem bámul, aztán gyorsan lesietek a színpadról, amikor Ken szemei elkezdenek bekönnyezni.
Csak ki kell bírnom az ABC maradék részét, és megkereshetem őt. A V betűnél azt hiszem, talán felállok a helyemről és félbeszakítom az egész dolgot. Hány embernek kezdődhet V betűvel a vezetékneve? Úgy tűnik, soknak, ennyinek.
Végre abbamarad a tapsolás, és végre elhagyhatjuk a helyünket. Gyakorlatilag felugrok az enyémből abban a pillanatban, hogy a tömeg elkezd a földszint felé indulni. Kimentem magamat Karen sírós, gratulálós beszédéből, majd sietek megkeresni őt. Tudom, hogy itt van, valahogy érzem.
Már két hónapja nem láttam őt, két kibaszott hosszú hónapja, és izgatott vagyok, adrenalintól beszívott, amikor végre meglátom őt a kijárat közelében. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja tenni, idejön, aztán megpróbál elosonni, mielőtt megtalálnám őt, de nem fogom megengedni. Az autója után fogok futni végig az úton, ha megpróbálja.
- Louis! – hatolok át az összebújt családokon útban ahhoz, hogy elérjek hozzá, mire ő megfordul, éppen ahogy majdnem ellökök az útból egy fiatal srácot.
Olyan rég volt már, hogy láttam őt, hogy a megkönnyebbülés elsöprő. Annyira kurvára elsöprő, ő pedig gyönyörű, mint mindig. Bőrének van egy lebarnult fénye, ami még korábban nem volt, szemei fényesebbek, boldogabbak, és a kagylónak, amivé vált, átvette a helyét az élet. Mindezt meg tudom mondani csak abból, hogy ránézek.
- Szia – mosolyodik el, majd azt a dolgot csinálja, hogy megharapja az alsó ajkát, amikor ideges.
- Szia – ismétlem meg köszöntését, aztán kell néhány másodperc, hogy feldolgozzam őt. Még szebb, mint a fejemben lévő emléke.
Úgy tűnik, ő is ugyanezt teszi, és figyelem, ahogy fel-le néz rajtam. Bárcsak ne ez a hülye talár cucc lenne rajtam, akkor láthatná, mennyit edzettem.
- Olyan hosszú a hajad – szólal meg először ő. Lágyan felnevetek, majd ujjaimmal beletúrok a rendetlenségbe. Valószínűleg elbaszott az egész attól a kalaptól, ha már a kalapnál tartunk, nem tudom, hová a fenébe tűnt. Lehet, hogy a székemen hagytam, nem tudom, nem is igazán érdekel.
- Igen, a tiéd is – mondom gondolkodás nélkül. Louis felnevet, aztán ujjait a szájához teszi. – Úgy értem, egyre hosszabb a hajad. Centikkel rövidebb volt, amikor utoljára láttalak – próbálom meg kijavítani magam, de ettől megint csak jobban nevet.
Szép. Tényleg kurvára szép.
- Szóval annyira rossz volt az ünnepség, mint azt vártad? – teszi fel a kérdést. Kevesebb, mint négy lépésnyi távolságra áll tőlem, és azt kívánom, bárcsak ülnénk vagy valami, úgy érzem, le kell ülnöm. Miért vagyok ennyire kibaszottul nyugtalan?
- Rosszabb. Láttad milyen hosszú volt? A férfi, aki a neveket olvasta fel, őskori volt – mondom neki, remélve, hogy ismét elmosolyodik. Amikor megteszi, visszamosolygok rá és ellököm a hajamat az arcomtól. Tényleg szükségem van egy hajvágásra, de szerintem így hagyom még egy ideig.
- Nagyon büszke vagyok rád, amiért részt vettél az ünnepségen. Biztos vagyok benne, hogy Ken nagyon boldog.
- Te boldog vagy?
- Miattad? Igen, persze. Nagyon boldog vagyok, hogy részt vettél az ünnepségen. Rendben van az, hogy eljöttem, ugye? – kérdezi lenézve a lábaira csak egy másodpercre, mielőtt tekintete az enyémre fókuszál. Van valami más vele kapcsolatban, valami magabiztosabb, több… nem tudom, erő?
Egyenesen áll, szemei élesek és fókuszáltak, és bár meg tudom mondani, hogy ideges, nem megfélemlített, mint régen volt.
- Persze, hogy igen. Elég dühös lettem volna, ha a semmiért vettem volna részt rajta – mosolygok rá. Úgy tűnik, egyikünk sem csinál semmit, csak mosolyog és fészkelődik a kezeinkkel. – Hogy vagy? Sajnálom, hogy nem telefonáltam sokat, nagyon elfoglalt voltam – beszélek zavarosan. Louis megrázza a fejét rám.
- Semmi gond, tudom, hogy sok minden történt a diplomázással, és hogy felkészülj a jövődre, meg minden – villant egy alig ott lévő mosolyt. – Jól vagyok, minden egyetemre jelentkeztem New York City ötven mérföldes sugarában.
- Még mindig oda akarsz menni? Liam azt mondta, hogy nem vagy benne biztos? – kérdezem tőle. Éppen Liammel beszéltem tegnap, és azt mondta, nem biztos benne, hogy Louis még mindig oda akar költözni.
- Még nem vagyok biztos benne, várok, hogy legalább egy egyetemtől visszajelzést kapjak, mielőtt átköltözök. Az, hogy átmentem a Seattle-i kampuszra, rontott az előéletemen. A félvételi részlegnél a NYU-n azt mondták, hogy ettől megbízhatatlannak és felkészületlennek tűnök, szóval remélem, hogy legalább az egyik egyetem ellenkezni fog. Különben közösségi főiskolán (community college) veszem fel az órákat, amíg át nem mehetek egy négyévesbe – vesz egy mély levegőt. – Ez egy hosszú magyarázat volt egy rövid kérdésre – nevet fel, aztán ellép az útból, ahogy egy zokogó anya elsétál kéz a kézben a talárt viselő lányával. – Eldöntötted, hogy mit fogsz csinálni következőnek? – kérdezi tőlem.
- Nos, van néhány megbeszélt interjúm a következő pár hétben.
- Az jó, nagyon örülök neked.
- Bár egyik sem itt lesz – tisztázom, figyelve az arcát közelről, ahogy feldolgozza szavaimat.
- Itt úgy értve, hogy a Pullmanon?
- Nem, úgy értve, hogy Washingtonban.
- Hol vannak? Ha nem bánod, hogy megkérdezem? – Louis higgadt és udvarias, hangja pedig olyan lágy és édes, hogy egy lépéssel közelebb kell mennem hozzá.
- Egy Chicagóban, három Londonban.
- Londonban? – próbálja meg elrejteni a hangjában lévő meglepődést, mire bólintok. Nem akartam ezt elmondani neki, de csak kihasználtam minden lehetőséget, ami jött. Amúgy valószínűleg nem költözök oda vissza, csak felfedezem a lehetőségeimet.
- Nem voltam biztos benne, mi fog történni, tudod, velünk – próbálom megmagyarázni.
- Nem, megértem, csak meglepődtem, ez minden.
Tudom, mit gondol már csak abból, hogy ránézek. Gyakorlatilag hallom a pontos gondolatait.
- Az utóbbi időben beszélgettem anyával egy kicsit – mondom neki. Furcsának hangzik ez az én számból, és az még furcsább volt, amikor végre felvettem a telefont, amikor anya hívott. Két héttel ezelőttig elkerültem őt. Nem pontosan bocsátottam meg neki, de valamennyire dolgozom azon, hogy megpróbáljak nem annyira dühösnek lenni az egész felfordulás miatt.
- Igen? Harry, ezt olyan nagyszerű hallani – homlokráncolása eltűnik, és annyira fényesen mosolyog rám, hogy a mellkasom szó szerint kibaszottul fáj a szépségétől.
- Igen, egy kicsit – vonom meg a vállaimat, ő pedig még mindig rám mosolyog, mintha azt mondtam volna neki, hogy megnyertem a rohadt lottót.
- Olyan boldog vagyok, hogy minden megoldódik neked. Minden jót megérdemelsz az életedben.
Nem vagyok biztos benne, mit mondjak erre, de már annyira nagyon hiányzott a kedvessége, hogy nem tudom megállítani magamat, hogy ne nyúljak a karjáért és ne húzzam őt egy ölelésbe. Karjait a vállaimhoz teszi, fejét pedig a mellkasomhoz. Esküszöm, hogy az előbb hallottam őt felsóhajtani.
- Harry! – szólítanak a nevemen, mire Louis elhúzódik, hogy mellém álljon. Arca elpirult, és ismét idegesnek néz ki. Luke és Kaci közelítenek felénk most, egy csokor virággal a kezükben.
- Tudtam, hogy nem hoztál nekem kibaszott virágokat – nyögök fel, tudva, hogy ez biztosan a nőjének az ötlete volt.
Louis az oldalamnál áll, kitágult szemekkel bámulva Luke-ra és az alacsony barna hajú lányra az oldalánál.
- Tudod ezt, tudom, mennyire imádod a liliomot – beszél szarságokat Luke, Kaci meg integet Louis-nak.
Louis hozzám fordul összezavarodva, de a legszebb mosolyt villantja meg, amit valaha is láttam az elmúlt két hónapban.
- Olyan jó végre találkozni veled – fonja karjait Kaci Louis teste köré, Luke pedig megpróbálja a förtelmes csokrot a mellkasomhoz lökni. Hagyom, hogy a virágok a padlóra essenek, mire ő leszid, mielőtt a legközelebbi kukába dobja. – Én Kaci vagyok, Harry barátja. Olyan sokat hallottam már rólad, Louis – karol bele egyik karjával Louis-ba a nő, és én egy kicsit meglepődöm, amikor Lou visszamosolyog, és ahelyett, hogy segítségért nézne rám, beszélgetésbe elegyedik az elpazarolt virágokról. – Harry egy virág típusú srácnak tűnik, igaz? – nevet fel Kaci, mire Louis is felkuncog. – Ezért csináltatta azokat a nevetséges levél tetoválásokat.
- Levelek? – húzza fel szemöldökét Louis kérdőn.
- Azok nem igazán levelek, csak szarakodik velem, de tényleg csináltattam néhány új tetoválást, mióta utoljára láttalak téged – mondom neki. Nem vagyok biztos benne, miért érzek kissé bűntudatot, de azt érzek.
- Ó – próbál meg elmosolyodni, de meg tudom mondani, hogy ez nem az igazi. – Az jó – a hangulat kissé kínos lett, és miközben Luke Louis-nak mesél az új tetoválásokról, amik a hasam alján vannak, elkövet egy nagy hibát.
- Én mondtam neki, hogy ne csináltassa meg, négyen mentünk el, Kaci meg kíváncsi lett Harry tetoválásaira, és úgy döntött, akar egyet – feleli.
- Négyen? – böki ki a szót Louis, én pedig látom a megbánást a szemeiben, amikor megkérdezi.
Haragos pillantást vetek Luke-ra ugyanakkor, amikor Kaci a könyökével oldalba löki.
- Kaci lánytestévre – mondja Luke Louis-nak, megpróbálva rendbe hozni azt, amit elbaszott, de csak még rosszabbá teszi.
Amikor először lógtam együtt Luke-kal, Kacival találkoztunk, hogy vacsorázzunk. Azon a hétvégén elmentünk moziba, és Kaci elhozta magával a testvérét. Néhány együtt lógással később rájöttem, hogy a nő egy kicsit rajong értem, így megmondtam Luke-éknak, hogy ne hívják el őt többet. Nem akartam és még mindig nem akarok, illetve szükségem sincs a figyelemelterelésre, miközben várok Louis-ra, hogy visszajöjjön hozzám.
- Ó – ajándékozza meg Louis a hamis mosolyával Luke-ot, aztán a tömegre bámul. Baszki, utálom azt a nézést az arcán most.
Mielőtt megmondhatnám Luke-nak és Kacinak, hogy menjenek a picsába, és elmagyarázhatnám Louis-nak ezt a szart, Ken közelít hozzám.
- Harry, van itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál – mondja nekem. Luke és Kaci kimentik magukat, Louis pedig oldalra áll. Érte nyúlok, de elhesseget engem.
- Amúgy is keresnem kell egy mosdót – mosolyodik el, aztán egy gyors köszönés után az apámnak elsétál.
- Ő Chris, a férfi, akiről meséltem neked. Ő a kiadó vezetője a Gabbernél Chicagóban, és egészed idáig jött, hogy beszéljen veled – mosolyodik el Ken, én pedig nem tehetek róla, de Louis-t keresem a tömegben.
- Igen, köszi – rázom meg az alacsony férfi kezét, aki aztán beszélgetésbe elegyedik. A között, hogy azon gondolkozom, milyen szart kellett előhúznia Kennek, hogy idehozza ezt az embert, és a között, hogy aggódom, hogy Louis nem fogja megtalálni a mosdót, alig értem meg az ajánlata felét.
Miután bejárom az összes mosdót és kétszer hívom a mobilját, rájövök, hogy Louis már elhagyta a diplomaosztót elköszönés nélkül.

Chapter 289

Sziasztok! 😊

Máris itt van az újabb fejezet, és hát mit is mondjak... nem túl vidám. Az eleje egész jó, utána viszont nem várt fordulatok jönnek, egymás után. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy mi lesz a véleményetek az események után, én alig tudtam elhinni. Más megjegyzésem szerintem nincsen, találkozunk egy hét múlva, remélhetőleg akkor is időben 😃

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 289

Louis szemszöge
- Kész vagy arra, hogy bemenjünk? – hangom suttogás, megtörve a csendet köztünk. Harry nem szólalt meg, én meg nem voltam képes kitalálni semmit, ami megérte volna, hogy beszéljünk róla, az elmúlt húsz percben.
- Te? – emeli fel magát a fát használva, majd leporolja a piszkot fekete farmerjéről.
- Ha te igen.
- Én igen, de ha szeretnél még beszélni arról, hogy bemenjünk, azt is csinálhatjuk – villant egy szarkasztikus mosolyt.
- Haha – forgatom a szemeimet, aztán Harry kinyújtja a kezét, hogy segítsen lábra állni. Keze gyengéden a csuklóm köré fonódik, majd felhúz a lábaimra. Nem enged el, csak lecsúsztatja a kezét, hogy magába foglalja az enyémet.
Nem kommentálom lágy érintését, vagy a tényt, hogy azon az ismerős módon néz rám, ahogy akkor néz, amikor haragját leplezi, legyőzi akár, az irántam érzett szerelmével. Ez az a nézés, ez a nyers és tervezetlen nézés az arcán, ami emlékeztet arra, hogy egy részemnek szüksége van rá és szereti ezt a férfit jobban, mint azt hajlandó lennék bevallani.
Nincs terv e mögött az érintés mögött, nem egy számított gesztus, amikor karja a derekam köré fonódik és magához húz, miközben felsétálunk a füvön a teraszhoz.
Egy szót sem szólunk, csak egy aggódó pillantás van Karentől. Keze férje karján pihen, Ken lehajol, halkan beszélve Liamhez, aki most már visszaült az ebédlőasztalhoz. Sophia már nincs a helyiségben, feltételezem, elment a káosz után. Nem hibáztatom őt.
- Jól vagy? – fordul Karen Harryhez. Liam felnéz ugyanakkor, mint Ken, én pedig lágyan meglököm Harryt.
- Ki, én? – kérdezi összezavarodva. Megáll közel a lépcső elejéhez, mire beleütközök.
- Igen, kedves, jól vagy? – tisztázza Karen. Barna haját a füle mögé tűri, aztán tesz egy lépést felénk, keze a hasa felé mozdul.
- Úgy érted, – köszörüli meg a torkát Harry – elkezdek-e őrjöngeni és beverni Liam arcát? Nem, nem fogom – fújtatja Harry. Karen megrázza a fejét, a türelem tiszta lágy vonásaiban.
- Nem, úgy értettem, jól vagy? Van bármi, amit tehetek érted, így értettem.
Harry pislog egyszer, összeszedve magát.
- Igen, jól vagyok.
- Ha a válasz erre a kérdésre megváltozik, ügyelj arra, hogy szólj nekem. Oké? – kérdezi tőle. Harry bólint, majd felvezet engem a lépcsőn. Én visszanézek le Liamre, miközben felsétálok a lépcsőn, ő pedig lehunyja a szemeit, elfordítva az arcát.
- Beszélnem kell Liammel – mondom Harrynek, ahogy kinyitja az ajtót az itteni szobájánál. Felkapcsolja a villanyt, majd elengedi a karomat.
- Most? – kérdezi.
- Igen, most.
- Pontosan most?
- Igen – abban a pillanatban, hogy kimondom a szót, Harry a falhoz nyom.
- Ebben a másodpercben? – hajol hozzám, lehelete meleg a nyakamon. – Biztos vagy benne?
Nem vagyok biztos, semmiben sem, tényleg.
- Mi? – hangom nehéz, fejem zavaros.
- Azt hiszem, meg akartál csókolni – nyomja ajkait az enyéimhez, én pedig nem tehetek róla, de belemosolygok, az őrültségbe, vonzalmának megkönnyebbülésébe. Ajkai nem lágyak, szárazak és repedtek, de olyan tökéletesek, és imádom, ahogy nyelve körülnyalja az enyémet, a számba nyomódva, nem adva meg nekem a lehetőséget, hogy túlgondoljam vagy elhúzódjak.
Kezei a csípőmön vannak, ujjai finoman az ott lévő bőrbe nyomódnak, miközben térde a combjaim közé nyomódik, hogy szétválassza őket.
- Nem tudom elhinni, hogy olyan messzire költözöl tőlem – feleli, végighúzva ajkait az államon az éppen a fülem alatt lévő bőrig. – Olyan messzire tőlem.
- Sajnálom – lehelem, képtelen vagyok többet mondani ennél, amikor kezei elmozdulnak a csípőmről a hasamhoz, ellökve a pólóm anyagát kezeinek nehéz lökésével.
- Kettőnk között folyamatosan elfutunk – hangja nyugodt, kezei ellenére, amik gyorsan mozognak, hogy kezeibe vegye a mellkasomat, hátam a falnak nyomódik, pólóm pedig a padlón pihen a lábainknál.
- Igen.
- Egy Hemingway idézet, és máshol lesz elfoglalt a szám – mosolyodik el a számnál, kezei dörzsölik és csipkelődnek éppen a nadrágom derék része felett. Én bólintok, azt akarva, hogy végigvigye azt az idézetet. - Nem szökhetsz el magadtól azzal, hogy egyik helyről a másikra költözöl – kezével benyúl a nadrágomba, mire felnyögök, egyaránt elárasztva a szavaitól és érintésétől.
Szavai végtelenül játszódnak le a fejemben, miközben hozzám ér, én pedig érte nyúlok. Egyértelműen feszíti a cipzárját, majd a nevemet nyögi az orra alatt, ahogy farmerja gombjaival ügyetlenkedek.
- Ne menj New Yorkba Liammel, maradj velem Seattle-ben.
Liam. Elfordítom a fejemet, aztán elveszem kezemet Harry cipzárjától.
- Beszélnem kell Liammel, ez fontos. Zaklatottnak tűnt.
- És? Én is zaklatott vagyok.
- Tudom – sóhajtok fel. – De te nyilván nem vagy annyira zaklatott – emlékeztetem őt, lepillantva a farkára, amit alig fed el az alsónadrágja.
- Nos, ez azért van, mert el van terelve a figyelmem attól, hogy mérges legyek rád és Liamre – teszi hozzá, mint egy utógondolatot.
- Nem leszek sokáig – húzódok el tőle, aztán felemelem a pólómat a padlóról, lehúzva azt a hasamon.
- Oké, amúgy is kell nekem néhány perc – löki hátra a haját Harry, és az elől lévő rendezetlen tincsei lehullanak a nyakára. Most a leghosszabb a haja, mióta találkoztam vele, tetszik így, de valamennyire hiányzik, hogy képes legyek látni a tetoválások mintáját, amik kilógnak a pólója nyakvonalából.
- Néhány percre távol tőlem? – kérdezem tőle, mielőtt fontolóra venném, milyen kétségbeesetten hangzik a kérdés.
- Igen – ért egyet. – Az előbb mondtad el, hogy elköltözöl az ország másik felébe, és elvesztettem a hidegvéremet Liammel, szükségem van néhány percre, hogy szétválogassam a szarságot, ami a fejemben van.
- Oké, megértem – mondom neki, komolyan gondolva. Tényleg megértem. Sokkal jobban kezeli ezt, mint azt vártam, és az utolsó dolog, amit tennem kellene, hogy ágyba ugorjak Harryvel, mielőtt megbeszélnénk a dolgokat Liammel.
- Lezuhanyozok – mondja nekem, miközben a folyosóra sétálok.
Az agyam még mindig a hálószobában van Harryvel, a falhoz nyomva, a figyelemelterelésben élve. Minden egyes lépéssel érintésének szelleme elfogy, és amikor besétálok az ebédlőbe, Karen elmozdul Liam oldaláról, Ken pedig int neki, hogy hagyja el vele a helyiséget. Karen megajándékoz egy kis mosollyal és egy lágy kézszorítással, ahogy elhalad mellettem.
- Szia – húzok ki egy széket, majd leülök Liam mellé, de ő feláll, éppen ahogy én helyet foglalok.
- Ne most, Louis – csattan fel. Lemaradtam itt valamiről, össze vagyok zavarodva durva hangsúlyától.
- Liam – állok fel és követem őt, miközben besétál a nappaliba. – Várj! – kiabálom a hátának. Abbahagyja a sétát.
- Sajnálom, de ez nem működik többé.
- Mi nem működik? – kérdezem tőle, ujjaim hosszú ujjú pólóját húzzák, hogy megállítsam őt attól, hogy elsétáljon tőlem.
- Ez a dolog közted és Harry között. Rendben volt, amikor ez csak titeket érintett, de most már mindenkit belerángattok ebbe, és ez nem fair – a düh a hangjában mélyre vág, és beletelik egy pillanatba, hogy emlékezzek rá, hogy hozzám beszél.
Liam mindig támogató volt és kedves, és soha nem számítottam arra, hogy ezt halljam tőle.
- Sajnálom, Louis, de tudod, hogy igazam van. Nem folytathatjátok tovább azt, hogy idehozzátok ezt. Anya terhes most, és az a jelenet komoly kárt okozhatott volna az idegeinek, ti oda-vissza mentek Seattle és az itteni hely között, veszekedve mindkét városban és mindenhol közöttük.
Aú. Küzdök a szavakért.
- Tudom, annyira sajnálom azt, ami történt. Nem akartam, hogy ebből bármi is megtörténjen, Liam, el kellett mondanom neki New Yorkot, nem titkolhattam előle. Azt hittem, nagyon jól kezelte ezt – hangom megtörik. Össze vagyok zavarodva és pánikolok, amiért Liam dühös rám. Tudtam, hogy nem örül annak, hogy Harry kezet emelt rá, de nem vártam ezt a reakciót tőle.
- Jól kezelte? A falhoz vágott engem… – felsóhajt, majd feltűri könyékig a pólója ujját. – Jól kezelte, azt hiszem, – ért egyet – de ez nem jelenti azt, hogy ez nem válik egyre nagyobb és nagyobb problémává. Nem utazhatjátok be a világot úgy, hogy folyton szakítotok és újra összejöttök. Ha ez nem működik egy városban, miért gondolod, hogy egy másikban működni fog?
- Tudom ezt, ezért megyek New Yorkba veled. Meg kell találnom önmagamat, egyedül. Vagyis Harry nélkül. Ez volt a lényeg az egész mögött.
Liam megrázza a fejét.
- Harry nélkül? Azt hiszed, hogy engedni fogja, hogy New Yorkba menj nélküle? Vagy ő fog veled menni, vagy te maradsz itt, így veszekedve – int kezével a levegőben, mire szívem a mellkasomba süllyed.
Mindig mindenki ugyanazokat a dolgokat mondja a kapcsolatomról Harryvel, a pokolba, én is ugyanezeket mondom. Hallottam korábban már mindet, sokszor, de ahogy Liam hozzám vágja ezeket, egyiket a másik után, ez más. Ez más, és ez többet jelent és jobban fáj, és ettől jobban kétségbe vonok mindent.
- Tényleg sajnálom, Liam. Tudom, hogy mindenkit belerángattam a felfordulásunkba, és annyira sajnálom ezt. Nem akartam, nem akartam, hogy így legyen, főleg nem veled. Te vagy a legjobb barátom, soha nem akarom, hogy így érezz.
- Ja, nos, így érzek. És sok más ember is, Louis – szavai élesek, átszúrnak engem azon az egy helyen, amim maradt, az egyetlen érintetlen, tiszta helyen bennem, ami Liamnek volt fenntartva és az ő szerető barátságának. Az a szent, kis hely volt lényegében mindenem, amim maradt, amikor olyan emberek jöttek szóba, akik körülöttem voltak. Az a biztonságos helyem volt, ami most sötét lett, mint a környezete.
- Sajnálom – hangom megtört vinnyogásként jön ki, és meg vagyok győződve róla, hogy az agyam nem zárkózott fel a ténnyel, miszerint Liam az az ember, aki ezeket a dolgokat mondja nekem. – Én csak… azt hittem, te a mi oldalunkon állsz? – kérdezem, egyszerűen azért, mert meg kell kérdeznem. Tudnom kell, hogy ez valóban annyira reménytelen, mint amilyennek tűnik. Liam vesz egy mély levegőt, majd kifújja.
- Én is sajnálom, de a ma este túl sok volt. Az, hogy anya terhes, hogy Ken megpróbálja rendbe hozni a dolgokat Harryvel, hogy én elköltözöm, ez túl sok. Ez a mi családunk, és ennek össze kell jönnie, te nem segítesz ebben.
- Sajnálom – ismétlem meg, mert nem tudom, mi más mondjak. Nem vitatkozhatok vele, még csak nem is ellenkezhetek vele, mert igaza van. Ez az ő családjuk, nem az enyém. Nem számít, mennyire próbálom azt tettetni, hogy ez az én családom, én eldobható vagyok itt. Eldobható vagyok minden helyen, ahol megpróbáltam beilleszkedni, mióta elhagytam anyám házát.
- Tudom, hogy sajnálod, és sajnálom, amiért köcsög vagyok, de ki kellett mondanom – bámul le a lábaira, én pedig úgy tűnik, nem tudok elnézni az arcától.
- Igen, megértem – mondom neki. Még mindig nem néz rám. – Ez nem lesz ilyen New Yorkban, megígérem. Csak szükségem van egy kis időre, annyira össze vagyok zavarodva mindennel kapcsolatban az életemben, és úgy tűnik, nem értek semmit.
Annak az érzése, hogy nem akarnak valahol, amikor nem vagy biztos benne, hogyan távozz, az egyik legrosszabb érzés. Annyira hihetetlenül kínos, és kell hozzá néhány másodperc, hogy megpróbáld felmérni a helyzetet, hogy megbizonyosodj róla, nem csak paranoiás vagy, de aztán amikor a legjobb barátom nem néz rám, miután elmondja nekem, hogy problémákat okozok a családjának, az egyetlen családnak, amim van, tudom, hogy ez igaz. Liam nem akar beszélni velem most, de túl kedves ahhoz, hogy kimondja.
- New York – nyelem le a csomót a torkomban. – Nem akarod már, hogy menjek, ugye? – kérdezem tőle.
- Nem az, csak azt hittem, New York egy újrakezdés lesz mindkettőnknek, Louis, nem pedig egy másik hely neked és Harrynek, ahol veszekedhettek.
- Megértem – vonom meg a vállaimat, majd körmeimmel a tenyerembe vájok, hogy megállítsam magamat a sírástól. Tényleg megértem, teljesen megértem.
Liam nem akarja, hogy New Yorkba menjek vele. Amúgy sem volt szilárd tervem. Nincsen sok pénzem, vagy egy elfogadó levelem a NYU-ra még, ha valaha is lesz olyanom. Csak, mint minden másban az életben, nem fogtam fel, mennyire fel voltam készülve érzelmileg arra, hogy elmenjek, mostanáig. Szükségem volt erre, szükségem volt arra, hogy legalább megpróbáljak valami spontánt csinálni, és szükségem volt arra, hogy kiugorjak a világba és a saját két lábamon landoljak.
- Sajnálom – feleli Liam, kissé megrúgva a szék lábát, hogy elterelje a figyelmet szavairól.
- Semmi gond, megértem – kényszerítek ki egy mosolyt a legjobb barátomnak, majd sikerül kibírnom a lépcsőig, mielőtt a könnyek szabadon áramolnak le az arcomon. Az ágy szilárdnak érződik alattam, egy helyben tartva engem, míg a hibáim ott fekszenek előttem.
Olyan önző voltam, és nem is jöttem rá, mennyire önző voltam mostanáig. Olyan sok kapcsolatot tettem tönkre az elmúlt nyolc hónapban. Az egyetemet az én Natalie-mmal kezdtem el, a gyerekkori barátnőmmel, amíg meg nem csaltam őt, többször is, Harryvel.
Összebarátkoztam Steph-el, aki elárult és megpróbált bántani engem. Elítéltem Mollyt, és még csak nem is ő volt az, aki miatt aggódnom kellett volna. Kényszerítettem magamat, hogy elhiggyem, be tudok illeszkedni az egyetemen, hogy annak a baráti társaságnak a tagjai valóban a barátaim voltak, amikor a valóságban vicc voltam nekik.
Harcoltam és harcoltam, hogy megtartsam Harryt, harcoltam az elfogadásáért a kezdetektől. Amikor nem akart engem, én csak még jobban akartam őt. Harcoltam az anyámmal, hogy megvédjem Harryt, harcoltam magammal, hogy megvédjem Harryt, harcoltam Harryvel, hogy megvédjem Harryt.
Neki adtam a szüzességemet egy fogadás részeként. Szerettem őt és becsben tartottam azt a pillanatot, ő pedig eltitkolta előlem az indítékait. Feldolgoztam ezt és továbbléptem, szóval most ez az emlékeztető nem több, mint egy piros zászló az önbecsülésemben. Még azok után is, amit tett, maradtam, ő meg mindig visszajött egy bocsánatkéréssel, ami még nagyobb volt, mint az utolsó. Bár nem csak mindig ő volt, még az ő hibái mélyebbek voltak, fájdalmasabbak, az enyéim éppen olyan gyakoriak voltak.
Tiszta önzésből felhasználtam Zaynt, hogy kitöltsem az űrt majdnem minden alkalommal, amikor Harry elhagyott engem. Megcsókoltam őt, időt töltöttem vele, megvezettem őt. Harry feje fölött tartottam a barátságunkat, tudatosan folytattam a játékot, amit ők kezdtek el annyi sok hónappal ezelőtt.
Olyan sokszor bocsátottam meg Harrynek, csak hogy visszadobja a hibáit az arcomba. Mindig túl sokat vártam tőle, és soha nem hagytam, hogy elfelejtse. Harry egy jó ember, a hibái ellenére ő olyan jó ember, és megérdemli, hogy boldog legyen, mindent megérdemel. Megérdemel valakit, aki nem emlékezteti őt a dolgokra folyamatosan. Nem érdemel játékokat és rossz emlékeket. Nem kellene megpróbálnia megfelelni valamilyen nevetséges elvárásnak, amit én állítottam fel neki, amivel majdhogynem lehetetlenség találkozni.
Keresztülmentem a poklon és vissza az elmúlt nyolc hónapban, és most itt ülök, ezen az ágyon, egyedül. Az egész életemet tervezéssel és beütemezéssel töltöttem, szervezve és megelőzve, mégis itt vagyok semmivel, csak könnyáztatta arccal és törött tervekkel. Még csak nem is töröttek, egyiknek sem volt elég alapja mindenek előtt ahhoz, hogy eltörjenek. Fogalmam sincs, hová tart az életem, még egy aktív egyetemi órarendem sincs. Oda-vissza iratkoztam át, jelentkeztem egyetemre New Yorkban, és fogalmam sincs, mi a fenét csinálok az életemmel.
Olyan sok szakítás, olyan sok veszteség. Visszatért az apám az életembe, csak hogy megöljék a saját démonjai. Figyeltem, ahogy Harry egész élete lelepleződik hazugságként, és kiderült, hogy a legközelebbi barátja és mentora a biológiai apja egy hosszú múlttal az anyjával.
A gyerekkora gyötrelem volt a semmiért, éveken át foglalkozott egy alkoholista apával, és olyan dolgoknak volt tanúja gyerekként, amiknek soha senkinek sem kellene. Az elejétől figyeltem Harry kapcsolatát Kennel, találkoztam az új és javított Kennel egy joghurtos üzletben, és közel egy évet töltöttem azzal, hogy ennek a családnak a részévé váljak, és figyeltem, ahogy Harry is ugyanezt teszi. Megtanulja elfogadni a múltját és megbocsátani Kennek a hibáit, és ezt hihetetlen látni.
Annyira dühös volt egész életében, és most, hogy végre kezd egy kis béke lenni az életében, úgy látom ezt, amilyen. Harrynek szüksége van erre a békére, szüksége van a feloldásra. Nincs szüksége a folyamatos visszalépésre és a folyamatos zűrzavarra. Nincs szüksége kétségekre és vitatkozásokra, családra van szüksége.
Szüksége van a barátságára Liammel, és a kapcsolatára az apjával. El kell fogadni azt, ahogy törődik a családjával, és hogy képes élvezni annak az izgalmát, hogy növekszik a családja. Szüksége van a karácsonyi vacsorákra tele szeretettel és nevetéssel, nem könnyekkel és feszültséggel. Figyeltem őt változni olyan sokat azóta a nap óta, hogy találkoztam a goromba, tetovált fiúval a leghosszabb, legrendezetlenebb hajjal, amit valaha is láttam. Ő már nem az a fiú, ő egy férfi most, egy gyógyuló férfi. Nem iszik úgy, ahogy régen, nem tör össze dolgokat olyan gyakran, és megállította magát attól, hogy bántsa Liamet.
Sikerült felépítenie ezt az életet maga körül, tele emberekkel, akik szeretik és becsben tartják ők, nekem meg sikerült lerombolnom minden kapcsolatot, amiről azt gondoltam, hogy megvolt nekem.
Veszekedtünk és harcoltunk, nyertünk és veszítettünk, most pedig a barátságom Liammel csak egy újabb veszteségévé vált Harrynek és Louis-nak.
- Mi a helyzet? – dörzsöli a haját egy törölközővel Harry, miközben besétál a szobába. A szövet a padlóra esik, ő meg átmegy a szobán, hogy letérdeljen előttem.
- Mi Catherine és Heathcliff vagyunk – nem próbálom meg leplezni a könnyeimet, nem látom értelmét.
- Mi? Mi a fene történt?
- Körülöttünk mindenkit nyomorúságossá tettünk, és nem tudom, hogy csak nem vettem észre, vagy túl önző voltam ahhoz, hogy törődjek ezzel, de megtörtént. Még Liam is, még Liam is a hatásunk alá került.
- Ez honnan jön? Kurvára mondott neked valamit? – áll lábra Harry.
- Nem – húzom őt vissza a karjánál fogva, könyörögve neki, hogy ne menjen le a földszintre. – Csak az igazat mondta. Látom most már, kényszerítettem magamat, hogy lássam, de most már megértem – törlöm meg ujjaimmal a szemeim alatt, aztán veszek egy levegőt, hogy folytassam. – Nem te vagy az, aki tönkretett engem, én magam tettem ezt. Megváltoztam és te is megváltoztál, de te jó irányba változtál, én nem – kimondani ezt hangosan könnyebbé teszi az elfogadását. Nem vagyok tökéletes, soha nem leszek az, és ez rendben van, de nem húzhatom le Harryt magammal. Rendbe kell hoznom azt, ami rossz bennem, az nem fair, hogy ezt akarom Harrytől anélkül, hogy én magam megtenném.
- Őrültségeket beszélsz, ebből semminek sincs értelme.
- De – állok fel, majd a fülem mögé tűröm a hajamat. – Van értelme – megpróbálok olyan nyugodt maradni, amennyire csak tudok, de nehéz, mert ő nem érti, pedig ez olyan világos, hogyhogy nem érti? – Meg kell tenned nekem valamit, meg kell ígérned nekem valamit most – könyörgök neki.
- Mi? Rohadtul nem, nem ígérek meg semmit, Louis, mi a faszról beszélsz? – nyúl az állam alá, majd gyengéden felemeli a fejemet magához. Másik kezét arra használja, hogy letörölje az arcomat borító nedvességet.
- Kérlek, ígérj meg valamit. Ha valaha is van esélyünk egy jövőre együtt, meg kell tenned nekem valamit.
- Rendben – egyezik bele gyorsan.
- Komolyan gondolom, könyörgök neked, ha szeretsz engem, meghallgatsz és megteszed ezt nekem. Ha nem, soha nem lesz jövőnk, Harry.
Nem fenyegetésként értem a szavakat, ez kérés. Szükségem van erre tőle, szükségem van arra, hogy megértse, és hogy meggyógyuljon, és hogy megélje az életét, míg én megpróbálom rendbe hozni az enyémet.
- Oké, megígérem – nyel egyet, tekintete találkozik az enyémmel, és tudom, hogy nem akar beleegyezni, de komolyan gondolja.
- Ne kövess engem ezúttal, maradj itt és legyél a családoddal, és…
- Louis – veszi kezei közé az arcomat, megpihentetve őket az állam alatt. – Nem, hagyd ezt abba. Ki fogjuk találni ezt a New York szarságot, ne reagáld túl.
- Nem megyek New Yorkba, és ígérem neked, hogy nem reagálom túl. Tudom, hogy ez drámainak és megfontolás nélkülinek tűnik, de ígérem, hogy nem az. Mindketten olyan sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt évben, és ha nem szánunk egy kis időt arra, hogy megbizonyosodjunk róla, ez az, amit akarunk, akkor végül mindenkit le fogunk vinni magunkkal, még többet, mint azt már megtettük – próbálom megértetni vele, meg kell értenie.
- Milyen hosszú időre? – kérdezi.
- Amíg meg nem tudjunk, hogy készen állunk – magyarázom, jobban feloldva érezve magamat, mint voltam az elmúlt nyolc hónapban.
- Tudni mit? Én már tudom, hogy mit akarok veled.
- Szükségem van erre, Harry. Ha nem tudom összeszedni magamat, neheztelni fogok rád és magamra. Szükségem van erre.
- Rendben, megkaphatod. Megadom ezt neked, nem azért, mert akarom, hanem mert ez lesz az utolsó kétség, amid lesz velem kapcsolatban. Miután megadom neked ezt az időt és visszajössz hozzám, ennyi. Nem mész el újra, és össze fogsz házasodni velem. Ezt akarom cserébe ezért az időért, amire szükséged van.
- Oké – egyezek bele. Ha átvészeljük ezt, össze fogok házasodni ezzel a férfivel.

…

- Szeretlek, kérlek, emlékezz erre – csókolja meg Harry a homlokomat, aztán becsukja az anyósoldal felőli ajtót a kocsimon. A táskáim be lettek pakolva, az ezredik és utolsó alkalommal, Harry meg az autónak dől most, a mellkasához vonva engem. – Hívj fel abban a másodpercben, hogy odaérsz – nem boldog ezzel kapcsolatban, de az lesz. Tudom, hogy ez helyes, szükségünk van erre az időre magunknak, olyan fiatalok vagyunk, olyan összezavarodottak, szükségünk van erre az időre, hogy rendbe hozzunk valamennyi kárt abból, ami a körülöttünk lévő emberek életében lett.
- Úgy lesz, köszönj el tőlük helyettem is, jusson eszedbe – hajolok a mellkasához, majd lehunyom a szemeimet. Nem vagyok biztos benne, hogyan fog ez végződni, de tudom, hogy szükséges.
- Meglesz. Szállj be az autóba kérlek, nem tudom elhúzni ezt és azt tettetni, hogy boldog vagyok ezzel kapcsolatban, de megpróbálom megmutatni neked, hogy más ember vagyok már, tudok együttműködni.
- Tudom, hogy az vagy, köszönöm – fonom karjaimat Harry törzse köré, ő pedig a karjait a vállaim körül pihenteti.
- Szeretlek, Louis, annyira kurvára nagyon. Emlékezz erre, oké? – mondja a hajamba. Hallom a hangját megtörni, és a szükség, hogy megvédjem őt megpróbálja beásni az útját.
- Szeretlek, Harry, mindig – nyomom tenyeremet a mellkasához, aztán felemelkedek, hogy megcsókoljam őt.
Lehunyom a szemeimet, azt kívánva, akarva, remélve, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor ajkait az enyéimen érzem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy valaha is így érzek. Még most is, a szomorúságon és annak a fájdalmán át, hogy itt hagyom őt, érzem a köztünk lévő állandó lüktetést. Érzem ajkainak lágy hajlatát, érzem az iránta való szükség égését, szükséget arra, hogy meggondoljam magam ezzel kapcsolatban és folytassam azt, hogy a körben éljek. Érzem a kényszert, amije felettem van, és ami nekem van felette.
Én húzódok el elsőnek, memorizálva a halk nyögést, amit hallat, amikor megteszem, aztán megcsókolom az arcát.
- Felhívlak, amikor odaérek – csókolom őt meg még egyszer, csak egy kicsi, gyors búcsúcsók, majd kezeivel beletúr a hajába, amikor ellép a kocsimtól.
- Vigyázz magadra, Lou – feleli Harry, miközben beszállok az autóba és becsukom az ajtót. Nem bízom meg magamban eléggé ahhoz, hogy megszólaljak.
- Szia, Harry – mondom végül, ahogy a kocsim kikanyarodik a háztól.

Chapter 288

Helló! 😊

Már hoztam is az új részt, időben. Ebben megismerhetjük a korábbi eseményeket Harry szemszögéből, illetve hogy mik történtek utána. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni, főleg a végéről. Egy hét múlva találkozunk újra, más mondanivalóm szerintem most nincs.

Kellemes olvasást! 😊😘 

Chapter 288

Harry szemszöge
Ahogy Ken elalszik a székében a tévé mellett, gyakorlatilag hallom az agyát ömlengeni amiatt, hogy részt veszek a diplomaosztó ünnepségen. Megteheti, hogy elmond valami szar beszédet, untathat néhány embert, engem is beleértve, álomba, aztán megteheti azt, hogy figyel engem, ahogy felsétálok arra a rohadt színpadra.
Louis az ajtófélfának támaszkodik az ebédlő falánál. Csak azért jöttem a nappaliba, mert az asztal leszedésének az útjában álltam vacsora után. A legkevésbé kedvelt részem, persze. Lou Liamre és Staceyre bámul, és éppen az előbb fordult meg, hogy rám nézzen. Egy kicsit meglepődött, hogy őt nézem, nem vagyok benne biztos, miért. Én mikor nem őt nézem?
Az arcán lévő zavaros kifejezéstől másodpercek alatt lábra állok, majd átmegyek a nappalin, hogy megálljak előtte.
- Mi az? – kérdezem.
- Beszélnem kell veled valamiről – válaszolja Louis halkan.
- Oké, mi az? – hajolok testével az övéhez, sarokba szorítva őt a falhoz.
Zihál az orra alatt, mire néhány centivel közelebb hajolok. Imádom, ahogy reagál rám, még most is. Louis köhög, aztán megint köhög és megint. Felemeli a kezét, hogy eltakarja a száját, én pedig elmegyek, hogy vigyek neki egy pohár vizet. Karen a konyhában járkál, mint mindig, majd elnyúlok mellette, hogy megtöltsem vízzel a poharat.
- Mi folyik itt? Az agyad egy mérföldet halad percenként. Meg tudom mondani – erőltetem, hogy beszéljen most, hogy ledöntötte az egész pohár vizet. Látom, valami gondolat, valami rohadt probléma úszik körbe a fejében, amitől ideges és köhögő rohamban tör ki.
- Kimehetnénk beszélni? – kérdezi Louis, miközben mutatja az utat át a konyhán és ki a teraszra. Óvatosan a kezéért nyúlok, ujjaimat az övéi köré fonva, aztán elmosolyodom, amikor nem húzódik el.
- Ki vele – bátorítom őt.
Louis kínosan áll az ajtó közelében, én pedig leülök az asztalhoz. Kezemet az övére helyezem, amikor elkezd fészkelődni, fel-le mozgatva kezét, mint egy mániákus, végre megpihentetve őket az asztal tetején.
- Nyugi – próbálom megnyugtatni az idegeit, még ha csak egy töredékét is. Egyre nyugtalanabb vagyok, ahogy a csendes másodpercek megtöltik a levegőt közöttünk. Nem tetszik, hogy ilyen idegesnek látom őt, ez kurvára kiakaszt engem.
- Eltitkoltam előled valamit, és ez az őrületbe kerget. El kell mondanom neked most, és tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de tudnod kell, mielőtt máshogy tudod meg – szavai elsietettek, viharosak tényleg.
- Mit csináltál? – próbálok olyan nyugodt maradni, amennyire csak lehetséges, miközben eszem elkezd bedilizni.
- Semmit, semmi olyat, mint amit feltételezel.
- Te nem… nem… voltál senki mással, ugye? – jobban tudnom annál, hogy megkérdezzem, de egyszerűen úgy tűnik, nem tudom megállítani a szavakat és a fejemben lévő paranoiát.
- Nem! – rázza meg a fejét Louis. – Nem, semmi olyasmit. Csak meghoztam egy döntést valamivel kapcsolatban, és eltitkoltam előled. Ez nem foglalja magába azt, hogy bárki mással voltam.
- Oké, akkor ez nem lehet olyan rossz – dörzsölöm meg a nyakamat, hogy enyhítsek egy kicsit az ottlévő feszültségen. Semmi sem lehet olyan rossz annál, minthogy bárki mással volt. Semmi.
- Nos – kezdi el.
Ahogy kimondja a szót, valami, ahogy hezitál, hogy elkezdje, ettől beleszólok.
- Várj, mi lenne, ha mielőtt elmondanád, hogy mi ez, elmondanád, hogy miért – ez jobbnak tűnik, azzal kezdeni, hogy miért, ennek úgy tűnik, több értelme van, minthogy nyakig beleugorjunk ebbe a szarba. Vagy tanulok valami kommunikációs készséget, vagy rohadtul gyáva vagyok, akárhogy is van, tudni akarom, miért tette azt az akármi fenét, amit tett.
- Mit miért? – teszi fel a kérdést.
- Hogy miért hoztad meg azt az akármilyen döntést, ami miatt összepisiled magad – próbálom megmagyarázni.
- Oké – bólint.
Szemei fókuszálnak és megállapodnak a számon. Tiszta reflexből elkezdem rágni az alsó ajkamat, miközben tanulmányoz engem. Rövid időre a szemeimre néz, mielőtt az egyik szemöldökömön áll meg. Mit csinál? A piercingjeimre gondol? Valamennyire remélem, mi másért bámulna így?
- Meg szeretnéd osztani? – ugratom őt, közelebb hajolva, hogy elhomályosítsam fejét.
- Igen – mosolyodik el. – Nos, azért hoztam meg a döntést, mert szükségünk van a külön töltött időre, és ez tűnt az egyetlen biztos módnak arra, hogy ez ténylegesen meg is történik.
- Külön töltött időre, mi? – külön töltött idő? Megint ez a szarság? Ennek nem kellene olyan nehéznek lennie akkor. Már amúgy is azt tervezem, hogy Seattle-be megyek. Probléma megoldva.
- Igen, külön töltött időre. Minden akkora felfordulás köztünk, és szükségem volt arra, hogy távolságot tegyek közénk, ezúttal tényleg. Tudom, hogy folyton ezt mondjuk, csináljuk ezt a kis oda-vissza táncikálós dolgunkat minden körül, és oda-vissza vezetünk Seattle-ből a Pullmanra, most meg már London is benne volt, lényegében kiterjesztettük a káosz kapcsolatunkat szerte a világra – néz el. Káosz kapcsolatunkat?
- Ez tényleg ekkora káosz?
- Többet veszekszünk, mint amennyit kijövünk egymással.
- Ez nem igaz – a levegő sűrű most, megfojt engem, úgy tűnik. – Technikailag és szó szerint ez nem igaz, Lou. Lehet, hogy úgy érződik, de amikor visszagondolsz az összes baromságra, amin átmentünk, több időt töltöttünk nevetéssel és beszélgetéssel, olvasással, csipkelődéssel, és az ágyban persze.
- Mindent szexszel oldunk meg, és ez nem egészséges – és itt is vagyunk.
- A szex nem egészséges? – kérdezem tőle. Mi a fenét ért az alatt, hogy a szex nem egészséges mód arra, hogy megoldjuk a problémáinkat? Ha több ember oldaná meg a rohadt problémáit szexszel, a világ egy sokkal boldogabb, talán túlnépesedett hely lenne. – Közös megegyezésen alapulóan szexelünk, olyan szex ez, ami tele van szerelemmel és tele van kibaszott bizalommal, igen, és meg is duplázódik és csodálatos, észbontó kibaszott szex, de ne felejtsd el, miért csináljuk. Nem csak azért duglak meg, hogy elmenjek, azért csinálom, mert szeretlek és szeretem a bizalmat, amit belém helyezel, amikor megengeded nekem, hogy olyan módon érintselek meg.
- Megvizsgáltad már valaha a bántalmazó kapcsolat jeleit?
A világom abbahagyja a forgást. Túldramatizált, igen, de kurvára igaz.
- Bántalmazó? Bántalmazónak gondolsz engem? Soha nem emeltem rád kezet, és soha nem is tenném meg – megpróbálom elrejteni a fájdalmat a hangomban vádja miatt.
- Nem, nem így értettem – táncol vissza. – Mindkettőnkre utaltam, és ahogy csinálunk dolgokat, hogy szándékosan megbántsuk egymást. Nem vádoltalak téged azzal, hogy fizikailag vagy bántalmazó.
- Oké, akkor ez nyilvánvalóan sokkal több, mint valami hülye döntés, hogy elköltözöl az állam másik felébe vagy valami – hová akar kilyukadni ezzel, és ami még fontosabb, hogy a fenében állítom őt meg?
Egyetértek, nem volt a legkönnyebb kapcsolatunk. Hibát hiba után követtem el és egy csomó szarságot máshogy csinálhattam volna, de soha nem bántalmaznám őt. Ha engem vagy a kapcsolatunkat így látja, akkor tényleg nincs remény a számunkra.
- Kérdezek tőled valamit, és igazi, őszinte választ akarok tőled, nem baromságot, ne gondolkozz rajta, csak mondd, ami eszedbe jut, amikor felteszem a kérdést, oké? – kérdezem, ő bólint. – Mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettem velem? Mi a legundorítóbb, legszörnyűbb dolog, amin keresztülmentél miattam, mióta találkoztunk? – nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e a választ erre a kérdésre, de pontosan tudom, hogy mit fog mondani.
- A fogadás – erősíti meg gondolataimat. – A tény, miszerint teljesen becsaptál, amikor én meg beléd szerettem.
Megállok, elgondolkozva azon, hogy hová a fenébe kellene mozdulnom innen.
- Visszavonnád? Megváltoztatnád azt a hibámat, ha megtehetnéd? – a fények a teraszon felkapcsolódnak, hozzáadva ennek az egésznek a drámájához.
- Nem, nem vonnám vissza – suttogja.
- Oké, akkor ez mellett mi a legrosszabb dolog, amit tettem? – teszem karba a kezemet a mellkasom előtt.
- Amikor tönkretetted nekem azt a lakást Seattle-ben.
- Tényleg?
- Igen.
- Miért ez? Mi volt az, ami annyira feldühített azzal kapcsolatban, hogy ezt csináltam? – kérdezem tőle. Ez miért ilyen nagy dolog? És ez hogyan bántalmazó?
- A tény, hogy teljesen átvetted az irányítást egy olyan döntés felett, ami az enyém volt, és eltitkoltad előlem.
Oké, ennek egy kicsivel több értelme van.
- Nem próbálom meg megindokolni ezt a szarságot, mert tudom, hogy elbaszott volt – vonok vállat.
- Oké? – kezd bosszús lenni most már.
- Megértem, hogy miért mondod ezt. Nem kellett volna ezt tennem, beszélnem kellett volna veled ahelyett, hogy megpróbállak távol tartani attól, hogy Seattle-be menj. El voltam baszódva akkor, még mindig el vagyok, de most próbálkozok, és ez valami más, mint korábban.
Úgy gondolom, a legnehezebb dolog, hogy elmagyarázzam neki, vagy megpróbáljam elmagyarázni, az az, hogy van egy nagy különbség aközött, hogy a kapcsolatunk egészségtelen és aközött, hogy bántalmazó. Úgy gondolom, hogy sok ember gyorsan ítélkezik anélkül, hogy annak az embernek a helyzetébe képzelték volna magukat, aki ezzel a szarsággal foglalkozik.
Elbaszott vagyok, tudom, hogy rohadtul elbaszott vagyok, seggfej vagyok, és lehet, hogy sok ember nem gondolja úgy, hogy méltó vagyok Louis-ra, és hogy szarul bánok vele. Nem tagadom ezt, de sok szarságon mentem keresztül az elbaszott életemben, és tanulok most, olyan kurvára keményen próbálkozva, amennyire csak tudok, hogy jobb ember legyek, szóval bárki, aki elítéli a kapcsolatomat anélkül, hogy megélte volna, elmehet a picsába.
- Van ez a gondolat a fejedben, bébi, egy gondolat, amit valaki elültetett ott, vagy talán valami szar tévéshow-ban láttad, vagy talán az egyik könyvedben, nem tudom. De az igazi élet kibaszott kemény. Nincs olyan kapcsolat, ami tökéletes, és senki sem fog úgy bánni a másikkal, ahogyan kellene. Nem azt mondom, hogy ez helyes, oké? – mondom neki. Megpróbál félbeszakítani, de megállítom őt. – Szóval hallgass meg, csak azt mondom, hogy szerintem, ha te és talán még néhány más ember ebben az elbaszott, kritizáló világban csak egy kicsit több figyelmet fordítana a háttérben lévő szarságra, máshogy látnád ezt a szart. Nem vagyunk tökéletesek, Louis, kurvára nem vagyok tökéletes és szeretlek, de te is messze vagy attól, hogy tökéletes legyél – remélem, megérti ezt. Remélem, megérti, hogy semmi sem tökéletes, és hogy sajnálom azt, amilyen vagyok. – Sok szarságot tettem veled, és baszki, már rohadtul ezerszer elmondtam ezt a beszédet, de megváltozott bennem valami, tudod, hogy ez igaz.
- Félek attól, hogy túl messze vagyunk már, mindketten olyan sok hibát követtünk el.
- Pazarlás lenne feladni ahelyett, hogy rendbe hozzuk azokat a hibákat, és te kurvára tudod ezt.
- Milyen pazarlás? Idő? Nincs sok időnk, amit elvesztegethetünk most.
Mit ért az alatt, hogy nincs sok időnk? Szeretem őt, de tényleg emlékeznie kell arra, hogy még csak tizenkilenc éves. Kurvára rengeteg időnk van.
- Az összes időnk megvan a világon, még mindig fiatalok vagyunk. Mindjárt lediplomázok és Seattle-ben fogunk élni. Tudom, hogy eleged van a baromságomból, de önző módon számítok az irántam való szerelmedre, hogy meggyőzzön téged, kellene nekem adnod egy utolsó esélyt.
- Mi van az összes dologgal, amit én tettem veled? Mindenféle neveken hívtalak téged, és az összes dolog Zaynnel?
Baszki.
- Először is, Zaynnek nincs helye itt, ebben a beszélgetésben. Csináltál hülye baromságokat, ahogy én is. Egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell egy kapcsolatban lenni. Te lehet, hogy azt hitted, igen, mert olyan sokáig voltál Natalie-val, de legyünk őszinték itt, ti ketten lényegében olyanok voltatok, mintha rokonok lennétek, akik puszit adnak egymásnak (kissing-couisins), az a szar nem is volt egy valódi kapcsolat. Arról pedig, hogy milyen neveken hívtál… – nem tehetek róla, de elmosolyodom azon, ahogy haragos pillantást vet rám. – Mindenki különböző neveken hívja egymást, sajnálom, de még az anyád lelkészének a felesége is seggfejnek hívja a férjét. Lehet, hogy nem mondja az arcába, de ez ugyanaz a szarság, és inkább választom azt, hogy seggfejnek nevezz az arcomba mondva.
- Mindenre van magyarázatod, ugye?
- Nem, nem mindenre. Tényleg nem nagyon, de tudom, hogy ebből kiutat keresve ülsz itt előttem, és rohadtul minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megbizonyosodjak róla, tudod, hogy mit mondasz.
- Mióta kommunikálunk mi így? – csodálkozik, én ugyanezen a rohadt dolgon csodálkozok.
- Mostantól – vonok vállat megint, úgy tűnik, nem tudom abbahagyni a kurva vállvonogatást minden percben. – Nem tudom, de úgy tűnt, a másik szarság nem működik nekünk, akkor miért ne próbálnánk meg ezt?
- Miért csinálsz úgy, mintha olyan könnyű lenne kimondanod ezt, ha ez így lenne, már csinálhattuk volna ezt korábban.
- Nem, nem voltam ugyanaz korábban, ahogy te sem voltál – bámulok rá.
- Ez nem lehet ilyen egyszerű. Idő kell magamnak, Harry. Időre van szükségem, hogy kitaláljam, ki vagyok és mit akarok kezdeni az életemmel, hogy hogyan fogok eljutni oda, és ezt egyedül kell megtennem.
Baromság. Baromsággal etet, mert úgy érzi, hogy ezt kell tennie.
- Akkor már kigondoltad a dolgokat? Nem akarsz Seattle-ben élni velem? Már találtál is lakást vagy valami? Ezért vagy ennyire elzárkózva és nem vagy hajlandó ténylegesen figyelni arra, amit mondok?
Ha már van lakása, azzal is rendben leszek. Leszarom, hogy hol fogunk lakni Seattle-ben, ameddig engedi, hogy a közelében legyek.
- Figyelek, de már kigondoltam… Nem folytathatom tovább ezt az oda-vissza, oda-vissza dolgot. Nem csak veled, hanem magammal se.
- Hol van a helyed akkor? Melyik környéken Seattle-ben? – hátra hajolok, majd lábamat az asztalon pihentetem meg előttem.
- Nem Seattle-ben van.
- Akkor hol? Melyik külvárosban?
- New York, Harry. Én oda akarok…
- New York? – mi? Kurvára kizárt. Rosszul hallottam őt. Muszáj. – Az igazi New Yorkról beszélsz? Vagy egy valami kis hipszter külvárosi rész Seattle-ben, amivel még nem találkoztam?
- Az igazi New Yorkról – tisztázza.
Most már fel-alá járkálok a terasz padlóján, mint egy idióta, de az agyam száguldozik, Louis meg csak nyugodtan ül ott, mintha az előbb nem rombolta volna le az egész kibaszott világomat.
- Egy héten belül – teszi hozzá. Lehet, hogy mindjárt kihányom a sonkát az egész teraszra.
- Mikor döntötted ezt el? – kérdezem, amikor megtalálom a hangomat.
- London után, és azután, hogy az apám meghalt.
- Szóval attól, hogy seggfej voltam veled, össze akartad pakolni a cuccaidat és New York Citybe menni? Még Washington államot se hagytad még el soha, miből gondolod, hogy New York Cityben tudnál élni?
Most már megtettem. Szokást csináltam abból, hogy tovább és tovább lököm őt. Ezúttal ez történetesen a kurva ország másik fele lett.
- Bárhol tudnék élni, ahol akarok. Ne próbálj meg lebecsülni engem – csattan fel rám.
- Lebecsülni? Louis, te vagy az, aki ezerszer jobb mindenben nálam, nem próbállak meg lebecsülni. Csak kérdezem, miből gondolod, hogy New Yorkban tudnál élni? Hol laknál egyáltalán?
- Liammel – feleli.
- Liammel? Liam, te és Liam New Yorkba költöztök – fuldoklom ki a szavakat.
- Igen, ő már amúgy is megy, én meg…
- Kinek az ötlete volt ez? A te ötleted volt, vagy az övé? – nem tudom, hogyan érezzek, nem tudom, hogy hívják ezt az égető fájdalmat bennem, de utálom ezt, és azt kívánom, bárcsak helyettesíthetném ezt dühvel. A haragot ismerem, a haragot kurvára üdvözölni fogom, ha ez a fájdalom elmegy.
- Halasztok egy félévet, amikor odaérek.
- Az ő ötlete volt, ugye? Egész végig tudta ezt, és amíg meggyőzött engem arról, hogy mi… nem tudom? Barátok vagyunk… testvérek akár, a hátam mögött cselekedett – kezeimet az oldalaimnál szorosan összeszorítom, és megpróbálom kikényszeríteni a düh visszatérését.
Liam az összes ember közül? Számíthattam volna erre, mindig ez a szarság történik.
- Harry, ez nem úgy van.
- A picsát nem, kurvára csodálatosak vagytok – kiabálom, kezeim előttem mozognak. – Ott ültél, és engedted, hogy bolondot csináljak magamból, amikor felajánlottam a házasságot, örökbefogadást, meg minden ilyen szart, és tudtad, kibaszottul tudtad, hogy amúgy is elmész? – húzom meg a hajamat, aztán haragom megnő végre. Liam egész végig becsapott, azt gondolva, hogy ténylegesen törődik velem.
- Ne menj be oda, kérlek. Maradj idekint velem, és befejezhetjük a beszélgetést erről. Olyan sok mindenről kell még beszélnünk – próbál meg Louis megállítani attól, hogy bemenjek, abban a pillanatban, hogy leesik neki a szándékom.
- Hagyd abba! Csak kurvára hagyd abba! – rántom el karomat érintésétől. Bármilyen más alkalommal vágynék az érintésére, most csak az árulásukra tudok gondolni. Mindenki körülöttem folyamatosan átbasz engem és hazudik, és elegem van ebből. – Liam! – ordítom a nevét, miközben besétálok az ebédlőbe. Louis mögöttem van, megpróbálva lenyugtatni engem.
- Mi van? – válaszolja. Az asztalnál ül azzal a rohadt szomszédlánnyal, aki remélem, elég okos ahhoz, hogy elmenjen most. Liamre bámulok egy pillanatra, megpróbálva emlékezni arra, milyen elbaszott ő. – Mi folyik itt? – néz oda-vissza Louis és köztem.
- Ne nézz rá, rám nézz – csattanok fel. Stacey megugrik a helyén, de nekem nincs időm, hogy emiatt a szarság miatt aggódjak.
- Harry, ő nem csinált semmi rosszat. Ő a legjobb barátom, és csak megpróbált segíteni – feleli Louis mögülem.
- Maradj ki ebből, Louis.
- Miről beszélsz? Ez New Yorkról szól, ugye? – kérdezi Liam. Kurvára úgy gondolod?
- Kurvára igen, New Yorkról van szó! – kiabálok rá. Sarah egy pokoli nézéssel ajándékoz meg, és egy másodpercre azt hiszem, talán felugrik a helyéről és kioszt engem. Valamennyire azt kívánom, bárcsak így tenne.
- Én csak vigyáztam Louis-ra, amikor elhívtam őt magammal! Szakítottál vele, ő meg össze volt törve, teljesen összetört. New York az, ami a legjobb neki – magyarázza Liam nyugodtan.
- Tudod, milyen elbaszott vagy? Azt tettetted, hogy a kibaszott barátom vagy, erre mész és ezt a szart csinálod? – úgy tűnik, nem tudom abbahagyni azt, hogy fel-alá járkáljak a helyiségben.
- Nem tettettem! Megint elrontottad te, én meg csak megpróbáltam segíteni neki! – ordítja Liam, türelmem szélén táncolva emiatt a szarság miatt. Megmarkolom pólójának gallérját, aztán felhúzom őt a székről.
- Segíteni neki azzal, hogy elviszed őt tőlem! – ordítom az arcába, a falhoz vágva hátát.
- Túlságosan be voltált szívva ahhoz, hogy érdekeljen! – hangja hangosabb, mint azt valaha is hallottam.
Túlságosan be voltam szívva? Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a tényt miszerint kurvára igaza van.
- Tudtad, hogy kurvára mit csinálsz! Megbíztam benned, te szar! – nem számít, miért tette, akkor is eltitkolta előlem.
- Akkor rajta! Üss meg! – öklöm felemelkedik arca elé, amikor tovább folytatja az ordítozást az arcomba. – Üss meg, Harry! Olyan kemény és erőszakos vagy, gyerünk, kurvára üss meg! – egyszerűen kibaszottul nem hagyja abba Liam.
- Megfoglak! Meg… – öklöm leereszkedik jóváhagyás nélkül, mire megpróbálom újra felemelni. Ez általában nem így nem megy. Nincs meg bennem a száguldó adrenalin, vérem nem énekel az ereimben, szám nem nyáladzik a verekedés gondolatára.
- Nem fogod megtenni – Liam arca vörös, és meg akarom ütni őt, miközben provokál engem. Azt akarom, hogy sajnálatot érezzen, amiért így megbántott engem. Azt akarom, hogy megbánja, amiért behülyített engem, azt gondoltatva velem, hogy mellettem áll.
- De igen, kurvára igen! Össze fogom törni ezt a kibaszott gipszet… – hangom elhalkul. Nem tudom megállítani magamat attól, hogy Louis-ra nézzek. A helyiség közepén áll, arca kipirult, szemei kitágultak és félti a barátját. Nem tudom megtenni. Kurvára nem tudom megütni Liamet. Visszafordulok hozzá, majd ismét az arcába ordítok. – Baszd meg! – felelem még egyszer és leeresztem kezemet utoljára, mielőtt otthagyom őt a falnak dőlve.
Elhaladok Karen és az apám mellett a helyiségben, és folyamatosan megyek, amíg ki nem érek. Nem is vált világossá számomra, hogy ők is a helyiségben voltak. Miért nem próbáltak meg megállítani? Tudták valahogy, hogy nem fogom megütni Liamet? Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
A tavaszi levegő kurvára nem ropogós vagy friss vagy virágos vagy bármilyen, ami segíthetne nekem abban, hogy kijöjjek ebből a szarból. Kezdek visszajutni oda, látásom szélei körül pirosat látok, és nem akarom ezt. Nem akarok elcsúszni és kibaszottul elveszíteni mindent, amiért dolgoztam már. Nem akarom elveszíteni ezt az új és sokkal könnyebb változatát magamnak. Ha megütöttem volna őt, lenyomtam volna Liam istenverte fogait a torkán, megőrültem volna. Elveszítettem volna mindent, beleértve Louis-t.
Viszont ő nem is igazán az enyém. Azóta nem az enyém, hogy elküldtem őt pakolni Londonban. Egész végig ezt a kis távozást tervezte. Liam is. Mindketten kiforralták ezt a kibaszott hátam mögött, eltervezve, hogy hátra hagynak engem ebben a szar Washington államban, míg ők együtt átutaznak az országon. Louis ott ült csendben, miközben én kiöntöttem magamat neki, és engedtem, hogy kibaszott hülyét csináljak magamból.
Harry, hülye kurva Harry, a srác, akit mindenki leszar, mindig az utolsó, aki megtud minden kibaszott dolgot. Ez vagyok én, mindig ez voltam, és mindig ez is leszek.
Louis az egyetlen ember az egész életemben, aki valaha is időt szánt arra, hogy törődjön velem, hogy foglalkozzon velem, és azt éreztette velem, mintha ténylegesen megérném valaki idejét.
Cipőim átmennek a füvön, majd a sornyi fa felé az ingatlan végénél. Nem tudom, hová a fenébe megyek, vagy hogy mit fogok csinálni újra itt, de dühös vagyok és levegőre van szükségem és koncentrálnom kell, mielőtt felcsattanok.
Kibaszott Liamnek erőltetnie kellett, pont feszítenie kellett a kurva húrt, és megpróbálnia rávenni arra, hogy megüssem őt. Mi a fenéért mondaná azt nekem, hogy üssem meg? Ő egy idióta, azért. Faszfej, az. Köcsög. Seggfej. Kibaszott idióta, seggfej, faszfej.
- Harry? – vágja át a csendet Louis hangja, mire megpróbálok egy gyors döntést hozni, hogy elbújjak-e vagy sem. Egyszerűen túlságosan kurvára mérges vagyok ahhoz, hogy a szarságával foglalkozzak, és hogy leszidjanak azért, mert piszkáltam Liamet.
- Ő kezdte ezt a szart – felelem, kilépve a nyílt térre, mely két hatalmas fa között van. Ennyit az elbújásról. Látható, még ezt sem tudom kurvára megcsinálni helyesen.
- Jól vagy? – kérdezi Louis, hangja lágy és ideges.
- Mit gondolsz? – csattanok fel, elnézek mellette a sötétségbe.
- Én…
- Hagyd. Kérlek, tudom, hogy azt fogod mondani, neked van igazad és én tévedek, és hogy nem kellett volna a falhoz csapnom Liamet.
Louis felém lép, én pedig nem tehetek róla, de észreveszem, ahogy teszek egy lépést közelebb hozzá ugyanakkor. Amennyire dühös vagyok, kurvára vonzódok hozzá, mindig így volt ez, mindig is kurvára így lesz.
- Igazából bocsánatot akartam kéni. Tudom, milyen helytelen volt eltitkolni ezt előled, és ez rajtam múlott. Vállalni akarom a felelősséget a hibámért, nem pedig téged hibáztatni – feleli lágyan. Mi?
- Mióta? – mérges vagyok.
Ismét emlékeztetem magamat, hogy dühös vagyok. Nehéz emlékezni, mennyire haragszom, amikor csak magamhoz akarom ölelni őt, hogy emlékeztessen engem, nem vagyok annyira nagyon elbaszva, mint amennyire gondolom.
- Beszélhetünk megint? Tudod, ahogy a teraszon tettük? – kérdezi, szemei kitágultak és reménnyel teliek, még a sötétben is és még a kiborulásom után is.
Nemet akarok mondani neki, hogy megvolt a rohadt esélye, hogy beszéljen velem minden nap, mióta úgy döntött, hogy átköltözik a kibaszott ország másik felébe, hogy „távolság legyen köztünk”. Ehelyett fújtatok és beleegyezően bólintok. Nem adom meg neki a válaszolás elégedettségét, de ismét bólintok, majd a mögöttem lévő fa törzsének dőlök.
Meg tudom mondani az arcán lévő kifejezésből, hogy nem számított arra, hogy ilyen könnyen beleegyezek. A gyerekes kis szar bennem elmosolyodik a tényen, miszerint megleptem őt, valamennyire ahogy ő tette, mikor csak néhány perccel ezelőtt felfedte a hírt New Yorkról.
Louis letérdel, aztán törökülésben helyezkedik el a füvön. Kezeit csupasz lábain pihenteti meg.
- Büszke vagyok rád – feleli felnézve rám. A fények a teraszról éppen elegek ahhoz, hogy kivegyem a kis mosolyát, a lágy dicséretet a szemeiben.
- Miért? – piszkálom a kérget a fán, várva a válaszára.
- Amiért úgy elsétáltál. Tudom, hogy Liam erőltette és erőltette, de te elsétáltál, Harry. Ez egy hatalmas lépés volt neked, remélem, tudod, mennyit jelent ez neki, hogy úgy döntöttél, nem ütöd őt meg.
Mintha kurvára érdekelné? A hátam mögött csinálta ezt az elmúlt három hétben.
- Ez szart se jelent.
- De, de igen, sokat jelent Liamnek – ismétli meg. Leszedek egy különösen nagy darab kérget, majd a földre dobom a lábamhoz.
- És ez mit jelent neked? – kérdezem, szemeim a fára fókuszálnak.
- Sokat – húzza végig tenyerét a füvön. – Sokat jelent.
- Eleget ahhoz, hogy visszatartson a költözéstől? Vagy sokat úgy, mint tényleg büszke vagy rám, jó fiú vagyok, de még mindig elmész? – nem tudom elrejteni a szánalmas nyafogást a hangomban.
- Harry – rázza meg a fejét, megpróbálva egy kifogásra gondolni, biztos vagyok benne.
- Az össze ember közül Liam pontosan tudja, mit jelentesz nekem, tudja, hogy te vagy a kibaszott mentőkötelem, és nem érdekelte, el fog vinni téged az ország másik felébe, meghúzva a zsinórt rajtam, ez pedig fáj, oké?
Louis felsóhajt, megharapva az alsó ajkát.
- Amikor ilyen dolgokat mondasz, ezektől elfelejtem, miért harcolok ellened.
- Mi? – lököm hátra a hajamat, aztán leülök a földre, hátamat a fának döntöm.
- Amikor olyan dolgot mondasz, mint hogy én vagyok a mentőköteled, és amikor bevallod, hogy valami fáj neked, arra emlékeztet engem, miért is szeretlek annyira – ránézek, és észreveszem, ahogy olyan biztosnak hangzik, az állítása ellenére is, miszerint bizonytalan a kapcsolatunkat illetően.
- Rohadt jól tudod, hogy az vagy, tudod, hogy szar se vagyok nélküled – felelem. Talán azt kellett volna mondanom, hogy „semmi sem vagyok nélküled, szeress engem”, de már kiböktem a saját verziómat.
- Bár te… – mosolyodik el habozva. – Jó ember vagy, még a legrosszabb állapotodban is. Van egy nagyon rossz szokásom, hogy emlékeztetlek a hibáidra és felhasználom azokat ellened, amikor a valóságban én éppen annyira rossz vagyok ebben a kapcsolatban, mint te. Egyelő részem van a pusztulásában.
- Pusztulás? – ezt rohadtul túl sokszor hallottam már.
- Abban, hogy tönkrementünk, úgy értem. Éppen annyira az én hibám volt ez, mint a tiéd.
- Miért van tönkretéve? Miért nem hozhatjuk rendbe egyszerűen a problémáinkat?
Újabb levegőt vesz, aztán kissé hátra billenti a fejét, hogy az égre nézzen.
- Nem tudom? – feleli olyan meglepődöttnek hangozva, mint én vagyok.
- Nem tudod? – ismétlem meg, egy mosoly van az ajkaimon. Baszki, őrültek vagyunk.
- Nem tudom – feleli ismét. – Éppen csak eldöntöttem, és most össze vagyok zavarodva, mert te igazán, őszintén próbálkozol, és látom ezt.
- Látod? – megpróbálok nem túl érdeklődőnek hangzani, de persze a kurva hangom megtörik, és úgy hangzom, mint egy rohadt egér.
- Igen, Harry. Látom, csak nem vagyok biztos benne, mit tegyek ezzel kapcsolatban.
- New York nem fog segíteni nekünk. New York nem lesz ez az új kezdet az életben, vagy akármi, amit gondolsz. Te és én mindketten tudjuk, hogy csak kiútként használod ezt a várost ebből – intek a kezemmel oda-vissza köztünk.
- Tudom – húz fel egy maroknyi füvet a gyökérről, én pedig nem tehetek róla, de valamennyire imádom, hogy már olyan hosszú ideje vagyok vele, hogy tudom, minden alkalommal ezt csinálja, amikor füvön ül.
- Mennyi idő? – kérdezem.
- Nem tudom, tényleg el akarok menni New Yorkba most már. Washinton nem volt jó hozzám eddig – ráncolja a homlokát, majd figyelem, ahogy elhagy engem és eltűnik a saját fejében.
- Egész életedben itt voltál – emlékeztetem őt.
Pislant egyet, vesz egy mély levegőt, aztán rádobja azt a kis szórványos füvet a lábára.
- Pontosan.

Chapter 287

Helló! 😊

Itt is van a következő rész, bár kissé későn, de még időben 😃 Huh, nem is tudom, mit mondjak hirtelen a fejezetről, eléggé sokkoló, ámulatba ejtő a vége, a többi része pedig hullámzó, talán ez a legjobb szó rá. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. A közepe környékén zárójelbe írtam a pontos kifejezést, amit Harry használt, arra szerintem nincsen magyar szó, de azért próbáltam értelmesen megfogalmazni 😃 Azt hiszem, más mondanivalóm nincsen, találkozunk a jövő héten.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 287

Louis szemszöge
Minden egyes alkalommal, amikor Sophia megemlíti New Yorkot a vacsora alatt, elkezdek pánikolni. Én vagyok az, aki felhozta, de csak megpróbáltam elvonni a figyelmet Liamről. Tudtam, hogy zavarban van, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, csak ez történetesen az az egy téma lett, melyet nem kellene megemlítenem Harry előtt.
El kell mondanom neki ma este. Nevetséges, éretlen gyáva vagyok, amiért eltitkolom ezt előle. A fejlődés, ami végbement benne, vagy eléri a csúcspontját, vagy meg fog lepni azzal, hogy jól fogja kezelni. Sosem tudom, mire számítsak tőle, bárhogyan alakulhat.
Az ebédlő ajtófélfájának támaszkodom, a folyosón állva. Karen a tűzhely tetejét törli le egy nedves anyaggal, Ken átköltözött a nappaliban lévő székre és már elaludt. Liam és Sophia az ebédlőasztalnál ülnek csendben. Liam megpróbál egy pillantást vetni a nőre, aztán amikor Sophia felnéz rá, szemkontaktust létesít vele és megajándékozza őt gyönyörű mosolyával.
Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, úgy, hogy Liam nemrég jött ki egy hosszútávú kapcsolatból, azonban ki vagyok én, hogy bármilyen véleményem mások kapcsolatairól? Nyilvánvalóan fogalmam sincs, hogyan irányítsam a sajátomat.
Az én látókörömből innen az ajtóból, ami összeköti a nappalit, az ebédlőt és a konyhát, a legtökéletesebb képem van azokról az emberekről, akik a legtöbbet jelentik nekem, beleértve a legfontosabbat, Harryt, aki a kanapén ül a nappaliban, üres tekintettel meredve a falra.
Elmosolyodom annak a gondolatán, hogy részt vesz az ünnepségen a diplomaosztóján júniusban. Nem tudom elképzelni őt a diplomaosztós kalapban és talárban, de ez biztosan valami, amit már alig várok, hogy lássak, és tudom, hogy ez sokat jelent Kennek, hogy Harry beleegyezett. Ken egyértelművé tette több alkalommal is, hogy soha nem számított arra, hogy Harry lediplomázik az egyetemen, és most, hogy a múltjuk igazsága kiderült, biztos vagyok benne, soha nem számított arra, hogy meggondolja magát és belemegy a tipikus diplomaosztó rituáléba. Harry Styles minden, csak nem tipikus.
New Yorkból?
Tudhattam volna, hogy a hang nem marad távol sokáig. Reméltem, hogy túl sok sonkát fogyasztott és kimarad éjszakára legalább. Visszajönnék Harry diplomaosztójára, természetesen. Meg fogja gondolni magát és vissza fogja utasítani azt, hogy elmenjen, miután elmondom neki?
Elég nagy a valószínűsége annak, hogy ez megtörténik, majdnem garantált tényleg. Ujjaimat a homlokomhoz nyomom, kényszerítve az agyamat, hogy rendesen működjön. Hogy kellene ezt felhoznom most? Mi van, ha felajánlja, hogy eljön New Yorkba ő is? Megtenné ezt? Ha felajánlja, bele kellene egyeznem?
Érzem a tekintetét rajtam onnan, ahol ül a nappaliban. Naná, hogy amikor átnézek rá, engem tanulmányoz, zöld szemei kíváncsiak, szája pedig egy lágy vonallá van préselve. Megajándékozom őt a legjobb „jól vagyok, csak gondolkozom” mosolyommal, aztán figyelem, ahogy ajkai rosszallásba húzódnak és szemöldökeit is összehúzza. Már lábra is áll, felém sétál, hosszú lépésekkel átszelve a szobát, majd másodperceken belül felém hajol, egyik tenyerét a falhoz nyomja, hogy megtámassza testét, míg az enyém fölé tornyosul.
- Mi az? – kérdezi. Liam feje felemelkedik Sophiára való fókuszálásából Harry hangos hangjára.
- Beszélnem kell veled valamiről – vallom be halkan. Harry nem tűnik aggódónak, nem annyira aggódónak, mint amilyennek lennie kellene.
- Oké, mi az? – hajol közelebb, mire megpróbálok ellépni, csak hogy emlékeztetve legyek arra, hogy a falhoz nyomott engem. Harry felemeli a másik karját, hogy teljesen bezárjon engem, és amikor szemeim találkoznak arcával, egy egyértelmű vigyor van rajta. – Nos? – erőlteti a szavakat, amikor csendben rábámulok.
Szám száraz most, a legkínosabb alkalomkor, és amikor kinyitom, hogy megszólaljak, elkezdek köhögni. Úgy tűnik, ez mindig így van, egy csendes moziban, egy templomban, vagy miközben beszélgetsz valaki fontossal. Általában azokban a helyzetekben kell köhögnöm, amikor az nem illik oda. Mint most például, egy belső zavaros beszédet folytatok magamban a köhögésről, miközben köhögök, és miközben Harry úgy bámul rám, mintha haldokolnék előtte.
Elhúzódik, majd szándékosan besétál a konyhába. Megkerüli Karent, aztán visszatér hozzám egy pohár vízzel, ami már vagy a harmincadik alkalomnak érződik az elmúlt két hétben. Én elveszem, és megkönnyebbülök, amikor a hideg víz megnyugtatja kaparó torkomat.
Tudatában vagyok annak, hogy még a testem is megpróbál visszahúzni attól, hogy elmondjam Harrynek a hírt, és vállon akarom veregetni magamat, illetve állon rúgni magamat ugyanakkor. Ha megtenném ezt, feltételezem, Harry egy kicsit sajnálna, köszönhetően őrült viselkedésemnek és lehetőleg témát vált.
- Mi folyik itt? Az agyad egy mérföldet halad percenként – néz le rám, kinyújtva kezét az üres pohárért. – Meg tudom mondani – teszi hozzá, amikor elkezdem megrázni a fejemet.
- Kimehetnénk beszélni? – fordulok a teraszajtó felé, megpróbálva világossá tenni azt, hogy nem kellene közönség előtt beszélnünk. A fenébe, valószínűleg vissza kellene vezetnünk Seattle-be, hogy megbeszéljük ezt az összevisszaságot. Vagy messzebb. A messzebb jó.
- Kintre? Miért?
- Beszélni akarok veled valamiről – ismétlem meg. – Négyszemközt.
- Rendben, persze.
Teszek egy lépést elé, hogy megtartsam az egyensúlyt. Ha én vezetem az utat kifelé, akkor talán jobb esélyem van arra, hogy a beszélgetést is vezessem. Ha én vezetem a beszélgetést, akkor talán jobb esélyem van arra, hogy ne engedjem meg Harrynek, hogy megsemmisítse az egész dolgot. Valamennyire.
Nem húzom el a kezemet Harryétől, amikor érzem az ujjait az enyéim köré fonódni. Olyan csendes, csak a bűnügyi show, aminek a nézése közben Ken elaludt, lágy hangjai, illetve a konyhában lévő mosogatógép halk moraja hallatszik.
Amikor kilépünk a teraszra, azok a hangok eltűnnek, és egyedül maradok kaotikus gondolataim hangjával és Harry halk hümmögésével. Hálás vagyok azért, akármilyen dalt is hümmög halkan, majdnem csendes tényleg, de ez eltereli a figyelmemet és segít fókuszálni valamire a robbanáson kívül, ami biztosan eljön a következő néhány percen belül. Ha szerencsém van, lesz néhány percem, hogy megmagyarázzam magamat és a döntésemet, mielőtt Harry reagál.
- Ki vele – szólal meg Harry, miközben áthúzza az egyik kinti széket a terasz fapadlóján.
Itt megy el az esélyem arra, hogy legyen néhány percem, nincs a várakozó kedvében. Leül, majd könyökét a köztünk lévő asztalon pihenteti meg. Szenvedek, hogy szemben üljek vele, aztán küzdök azzal a döntéssel, hogy hová helyezzem a kezemet. Elveszem őket az asztal tetejéről az ölembe, a térdeimhez, majd vissza az asztalra, mielőtt Harry átnyúl és lelapítja tenyerével nyugtalan ujjaimat.
- Nyugi – feleli lágyan. Keze meleg és teljesen elfedi az enyémet, adva nekem egy szelet világosságot, csak egy pillanatra.
- Eltitkoltam előled valamit, és ez az őrületbe kerget. El kell mondanom neked most, és tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de tudnod kell, mielőtt máshogy tudod meg.
Elemeli kezét az enyémtől, aztán hátradől a széken.
- Mit csináltál? – hallom a szorongást a hangsúlyában, a gyanút kontrollált légzésében.
- Semmit – jegyzem meg sietősen. – Semmi olyat, mint amit feltételezel.
- Te nem… – pislog néhányszor – nem… voltál senki mással, ugye?
- Nem! – hangom visító, és megrázom a fejemet, hogy bebizonyítsam igazamat. – Nem, semmi olyasmi. Csak meghoztam egy döntést valamivel kapcsolatban, és eltitkoltam előled. Ez nem foglalja magába azt, hogy bárki mással voltam.
Nem vagyok biztos benne, hogy megkönnyebbült vagyok, vagy megsértett, amiért ez volt az első gondolata. Egy módon megkönnyebbültem, mert az, hogy New Yorkba költözöm nem lehet annyira fájdalmas neki, mint az, hogy egy másik emberrel voltam, de kissé meg vagyok sértve, mert mostanra már jobban kellene, hogy ismerjen. Már megtettem az én részemet a felelőtlenségből, tettem bántó dolgokat vele, leginkább Zaynt beleértve, de soha nem feküdnék le senki mással.
- Oké – túr bele kezével a hajába, majd behajlított tenyerét a tarkóján tartja, megmasszírozva az ott lévő izmokat. – Akkor ez nem lehet olyan rossz.
Veszek egy levegőt, eldöntve, hogy egyszerűen csak kibököm, nem kerülgetem tovább a forró kását. – Nos…
Feltartja a kezét, hogy megállítson.
- Várj, mi lenne, ha mielőtt elmondanád, hogy mi ez, elmondanád, hogy miért.
- Mit miért? – kérdezem, elbillentve fejemet összezavarodottságomban.
- Hogy miért hoztad meg azt az akármilyen döntést, ami miatt összepisiled magad – emeli fel a szemöldökét rám.
- Oké – bólintok.
Átvizsgálom a gondolataimat, miközben Harry türelmes szemekkel figyel engem. Hol kellene kezdenem? Ez sokkal nehezebb, mint hogy egyszerűen elmondjam neki, hogy elköltözöm, de ez egy sokkal jobb mód arra, hogy közöljem neki a hírt.
Most, hogy belegondolok, nem hiszem, hogy valaha is csináltuk már ezt. Akármikor amikor valami nagy, drámai dolog történik, mindig más forrásból tudjuk meg ugyanazon a nagy, drámai módon.
Rápillantok még egyszer utoljára, mielőtt elkezdek beszélni. Arcának minden centijét fel akarom dolgozni, emlékezni és megtanulni, ahogy zöld szemei olyan türelmesen jelennek meg most, de olyan durván a múltban. Észreveszem, ahogy a puha rózsaszín ajkai hívogatónak tűnnek most, de emlékszem azon alkalmakra, amikor el voltak nyílva, az egyik oldalon, egyenesen a közepe felé, vér folyik ki a sebekből. Emlékszem a piercingjeire, és hogy azok milyen gyorsan hozzám nőttek.
A fejemben újra élem, milyen érzés volt, amikor a hűvös fémet végighúzta az ajkamon. Arra fókuszálok, hogy visszagondoljak arra, ahogy a saját ajkai közé húzta akármikor, amikor mélyen elmerült a gondolataiban, és csak annyira csábítóan nézett ki. Elkezdtem utánozni cselekedeteit, minden alkalommal, amikor csókolóztunk.
Visszagondolok arra az estére, amikor elvitt engem korcsolyázni, a saját kísérlete volt arra, hogy bebizonyítsa, „normális” barát tud lenni nekem. Ideges volt és játékos, és mindkét piercingjét kivette. Azt állította, azért tette, mert ezt akarta, de a mai napig még mindig úgy gondolom, hogy azért vette ki őket, hogy bebizonyítson valamit magának és nekem. Hiányoztak egy ideig, néha még mindig, de valamennyire imádtam azt, amit a hiányuk kifejeztek, nem számít, mennyire tagadhatatlanul szexin néztek ki rajta.
- Meg szeretnéd osztani? – ugrat előre hajolva, aztán állát egyik kezének tenyerén pihenteti.
- Igen – mosolyodom el idegesen, aztán elkezdem. – Nos, azért hoztam meg a döntést, mert szükségünk van a külön töltött időre, és ez tűnt az egyetlen biztos módnak arra, hogy ez ténylegesen meg is történik.
- Külön töltött időre, mi? – tekintete az enyémen van, lefelé kényszerítve engem.
- Igen, külön töltött időre. Minden akkora nagy felfordulás köztünk, és szükségem volt arra, hogy távolságot tegyek közénk, ezúttal tényleg. Tudom, hogy folyton ezt mondjuk, csináljuk ezt a kis oda-vissza táncikálós dolgunkat minden körül, és oda-vissza vezetünk Seattle-ből a Pullmanra, most meg már London is benne volt, lényegében kiterjesztettük a káoszkapcsolatunkat szerte a világra – megállok a reakciójáért, majd végre elszakítom tekintetemet az övétől.
- Ez tényleg ekkora káosz? – Harry hangja lágy.
- Többet veszekszünk, mint amennyit kijövünk egymással.
- Ez nem igaz – válaszolja, meghúzva fekete pólójának gallérját. – Technikailag és szó szerint ez nem igaz, Lou. Lehet, hogy úgy érződik, de amikor visszagondolsz az összes baromságra, amin átmentünk, több időt töltöttünk nevetéssel és beszélgetéssel, olvasással, csipkelődéssel, és az ágyban persze – villant meg egy kis mosolyt, én pedig érzem gyengülni az elhatározásomat.
- Mindent szexszel oldunk meg, és ez nem egészséges – térek a következő pontra.
- A szex nem egészséges? – kötekedik. – Közös megegyezésen alapulóan szexelünk, olyan szex ez, ami tele van szerelemmel és tele van kibaszott bizalommal, igen, és meg is duplázódik és csodálatos, észbontó kibaszott szex, de ne felejtsd el, miért csináljuk. Nem csak azért duglak meg, hogy elélvezzek, azért csinálom, mert szeretlek és szeretem a bizalmat, amit belém helyezel, amikor megengeded nekem, hogy olyan módon érintselek meg.
Minden, amit mond, annak értelme van, annak a ténynek ellenére is, miszerint ennek nem kellene így lennie, és érzem New York Cityt egyre messzebb és messzebb csúszni.
- Megvizsgáltad már valaha a bántalmazó kapcsolat jeleit? – döntök úgy, hogy ledobom a bombát előbb, mint utóbb.
- Bántalmazó? – úgy hangzik, mintha levegőért kapkodna. – Bántalmazónak gondolsz engem? Soha nem emeltem rád kezet, és soha nem is tenném meg – van egy védekező él a hangjában, én pedig lebámulok a kezeimre.
- Nem, nem így értettem – válaszolok őszintén. – Mindkettőnkre utaltam, és ahogy csinálunk dolgokat, hogy szándékosan megbántsuk egymást. Nem vádoltalak téged azzal, hogy fizikailag vagy bántalmazó.
Harry felsóhajt, majd mindkét kezével beletúr a hajába.
- Oké, akkor ez nyilvánvalóan sokkal több, mint valami hülye döntés, hogy elköltözöl az állam másik felébe vagy valami – pánikol most már. – Kérdezek tőled valamit, és igazi, őszinte választ akarok tőled, nem baromságot, ne gondolkozz rajta, csak mondd, ami eszedbe jut, amikor felteszem a kérdést, oké? – kérdezi Harry. Én bólintok. Bizonytalan vagyok, hogy hová akar kilyukadni ezzel. – Mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettem velem? Mi a legundorítóbb, legszörnyűbb dolog, amin keresztülmentél miattam, mióta találkoztunk?
Elkezdem átgondolni az elmúlt nyolc hónapot, de Harry megköszörüli a torkát, emlékeztetve arra, hogy azt akarta, az első dolgot mondjam, ami eszembe jut.
- A fogadás – bököm ki. – A tény, miszerint teljesen becsaptál, amikor én meg beléd szerettem – mozgolódok a széken, nem akarva kinyitni most a szelencét, vagy igazából bármikor a jövőben. Úgy tűnik, Harry elgondolkozik, elveszik egy pillanatra.
- Visszavonnád? Megváltoztatnád azt a hibámat, ha megtehetnéd?
Kihasználom az időt arra, hogy átgondoljam ezt, tényleg átgondoljam, mielőtt válaszolok. Már megválaszoltam ezt a kérdést korábban, sokszor, és még annál is többször gondoltam meg magam, de most a válasz annyira… végsőnek érződik. Olyan végsőnek és biztosnak érződik, és egyszerűen olyan érzés, mintha ez jobban számítana most, mint bármikor korábban.
A Nap lassan lemegy az égen, elrejtőzve a vastag fák mögött, amelyek a Styles birtokot határolják, a teraszon lévő automatikus fények pedig ez előbb kapcsolódtak fel.
- Nem, nem vonnám vissza – felelem, leginkább magamnak. Harry bólint, mintha pontosan tudta volna, hogy mi lesz a válaszom.
- Oké, akkor ez mellett mi a legrosszabb dolog, amit tettem?
- Amikor tönkretetted nekem azt a lakást Seattle-ben – válaszolom gondolkodás nélkül.
- Tényleg? – meglepettnek hangzik válaszomtól.
- Igen.
- Miért ez? Mi volt az, ami annyira feldühített azzal kapcsolatban, hogy ezt csináltam?
- A tény, hogy teljesen átvetted az irányítást egy olyan döntés felett, ami az enyém volt, és eltitkoltad előlem.
- Nem próbálom meg megindokolni ezt a szarságot, mert tudom, hogy elbaszott volt – von vállat.
- Oké? – remélem, még több mondanivalója van ehhez.
- Megértem, hogy miért mondod ezt. Nem kellett volna ezt tennem, beszélnem kellett volna veled ahelyett, hogy megpróbállak távol tartani attól, hogy Seattle-be menj. El voltam baszódva akkor, még mindig el vagyok, de most próbálkozok, és ez valami más, mint korábban.
Bizonytalan vagyok, hogy hogyan válaszoljak erre. Egyetértek abban, hogy nem kellett volna megtennie ezt, és abban is egyetértek, hogy most próbálkozik. Nehéz emlékezni arra, hogy minek kellene lennie a lényegnek emögött az egész beszélgetés mögött.
- Van ez a gondolat a fejedben, bébi, egy gondolat, amit valaki elültetett ott, vagy talán valami szar tévéshow-ban láttad, vagy talán az egyik könyvedben, nem tudom. De az igazi élet kibaszott kemény. Nincs olyan kapcsolat, ami tökéletes, és senki sem fog úgy bánni a másikkal, ahogyan kellene. Nem azt mondom, hogy ez helyes, oké? – emeli fel a kezét a levegőbe, hogy megállítson attól, hogy félbeszakítsam. – Szóval hallgass meg, csak azt mondom, hogy szerintem, ha te és talán még néhány más ember ebben az elbaszott, kritizáló világban csak egy kicsit több figyelmet fordítana a háttérben lévő szarságra, máshogy látnád ezt a szart. Nem vagyunk tökéletesek, Louis, kurvára nem vagyok tökéletes és szeretlek, de te is messze vagy attól, hogy tökéletes legyél – kacsint rám, tudatva velem, hogy a lehető legkevésbé szörnyű módon érti. – Sok szarságot tettem veled, és baszki, már rohadtul ezerszer elmondtam ezt a beszédet, de megváltozott bennem valami, tudod, hogy ez igaz.
Amikor Harry abbahagyja a beszédet, a sötétségbe bámulok mögötte néhány másodpercre, mielőtt válaszolok.
- Félek attól, hogy túl messze vagyunk már, mindketten olyan sok hibát követtünk el.
- Pazarlás lenne feladni ahelyett, hogy rendbe hozzuk azokat a hibákat, és te kurvára tudod ezt.
- Milyen pazarlás? Idő? Nincs sok időnk, amit elvesztegethetünk most – felelem, lépésről lépésre hátrálva az elkerülhetetlen vonatszerencsétlenségbe.
- Az összes időnk megvan a világon, még mindig fiatalok vagyunk. Mindjárt lediplomázok és Seattle-ben fogunk élni. Tudom, hogy eleged van a baromságomból, de önző módon számítok az irántam való szerelmedre, hogy meggyőzzön téged, kellene nekem adnod egy utolsó esélyt.
- Mi van az összes dologgal, amit én tettem veled? Mindenféle neveken hívtalak téged, és az összes dolog Zaynnel? – harapom meg az ajkamat, aztán elnézek Zayn említésére. Harry ujjai az asztal munkalapján dobolnak.
- Először is, Zaynnek nincs helye itt, ebben a beszélgetésben. Csináltál hülye baromságokat, ahogy én is. Egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell egy kapcsolatban lenni. Te lehet, hogy azt hitted, igen, mert olyan sokáig voltál Natalie-val, de legyünk őszinték itt, ti ketten lényegében olyanok voltatok, mintha rokonok lennétek, akik puszit adnak egymásnak (kissing-couisins), az a szar nem is volt egy valódi kapcsolat.
Haragos pillantást vetek Harryre, várva rá, hogy folytassa ennek a lyuknak az ásását, amin dolgozik.
- Arról pedig, hogy milyen neveken hívtál… – mosolyodik el, én meg azon kezdek el gondolkozni, hogy ki ez az ember igazából, aki előttem ül. – Mindenki különböző neveken hívja egymást, sajnálom, de még az anyád lelkészének a felesége is seggfejnek hívja a férjét. Lehet, hogy nem mondja az arcába, de ez ugyanaz a szarság, és inkább választom azt, hogy seggfejnek nevezz az arcomba mondva – vonja meg a vállait.
- Mindenre van magyarázatod, ugye? – kérdezem Harrytől.
- Nem, nem mindenre. Tényleg nem nagyon, de tudom, hogy ebből kiutat keresve ülsz itt előttem, és rohadtul minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megbizonyosodjak róla, tudod, hogy mit mondasz.
- Mióta kommunikálunk mi így? – nem tehetek róla, de megdöbbenek a kiabálás és az ordítozás hiányától, ami mindkettőnktől szokott jönni. Harry karba teszi a kezeit a mellkasa előtt, majd gipszének megkopott szélét piszkálja.
- Mostantól – von vállat megint. – Nem tudom, de úgy tűnt, a másik szarság nem működik nekünk, akkor miért ne próbálnánk meg ezt?
Érzem elnyílni a számat meglepődésemben nemtörődöm kijelentésétől.
- Miért csinálsz úgy, mintha olyan könnyű lenne kimondanod ezt, ha ez így lenne, már csinálhattuk volna ezt korábban.
- Nem, nem voltam ugyanaz korábban, ahogy te sem voltál – bámul rám, várva arra, hogy újra megszólaljak.
- Ez nem lehet ilyen egyszerű. Idő kell magamnak, Harry. Időre van szükségem, hogy kitaláljam, ki vagyok és mit akarok kezdeni az életemmel, hogy hogyan fogok eljutni oda, és ezt egyedül kell megtennem – a szavak savasnak érződnek, miközben elhagyják a számat.
- Akkor már kigondoltad a dolgokat? Nem akarsz Seattle-ben élni velem? Már találtál is lakást vagy valami? Ezért vagy ennyire elzárkózva és nem vagy hajlandó ténylegesen figyelni arra, amit mondok?
- Figyelek, de már kigondoltam… Nem folytathatom tovább ezt az oda-vissza, oda-vissza dolgot. Nem csak veled, hanem magammal se.
- Hol van a helyed akkor? Melyik környéken Seattle-ben? – hajol hátra Harry a díszpárnához a széken, aztán felemeli a lábait az asztalra.
- Nem Seattle-ben van – próbálom meg elmagyarázni. Nyelvem hirtelen ólom nehéz lesz, és egy szót se tudok kinyögni.
- Akkor hol? Melyik külvárosban? – kérdezi.
- New York, Harry. Én oda akarok…
- New York? – veszi le lábát az asztalról, aztán feláll. – Az igazi New Yorkról beszélsz? Vagy egy valami kis hipszter külvárosi rész Seattle-ben, amivel még nem találkoztam?
- Az igazi New Yorkról – tisztázom, miközben ő fel-le járkál a deszkázott padlón. – Egy héten belül.
Harry csendben van, kivéve a lábait, melyek a fához ütődnek, ahogy fel-le járkál a terasz hosszán anélkül, hogy megszólalna.
- Mikor döntötted ezt el? – kérdezi meg végül.
- London után, és azután, hogy az apám meghalt.
- Szóval attól, hogy seggfej voltam veled, össze akartad pakolni a cuccaidat és New York Citybe menni? Még Washington államot se hagytad még el soha, miből gondolod, hogy New York Cityben tudnál élni?
Válasza felkavarja védekező oldalamat.
- Bárhol tudnék élni, ahol akarok. Ne próbálj meg lebecsülni engem.
- Lebecsülni? Louis, te vagy az, aki ezerszer jobb mindenben nálam, nem próbállak meg lebecsülni. Csak kérdezem, miből gondolod, hogy New Yorkban tudnál élni? Hol laknál egyáltalán?
- Liammel.
- Liammel? – Harry szemei kitágulnak, mire hátrálok.
Ez az a nézés, amire már vártam, kívánva, hogy ne jöjjön el, de most, hogy itt van, sajnos otthon érzem magam. Harry mindent olyan jól fogadott, megértőbb volt, nyugodtabb és körültekintőbb a szavaival, mint bármikor korábban, ez meglepett. Ezt a nézést ismerem. Ez Harry, megpróbálva kontrollálni hidegvérét.
- Liam, te és Liam New Yorkba költöztök – feleli.
- Igen, ő már amúgy is megy, én meg…
- Kinek az ötlete volt ez? A te ötleted volt, vagy az övé? – Harry hangja halk és sokkal kevésbé dühös, mint arra számítottam. Bár van valami rosszabb a haragnál, a megbántottság. Harry meg van bántódva, én pedig érzem a gyomromat és a mellkasomat összeszűkülni a meglepett, elárult, óvott energiát, ami átjárja őt.
Nem akarom elmondani Harrynek, hogy Liam kért meg arra, hogy költözzek New Yorkba, nem akarom elmondani Harrynek, hogy Liam és Ken segített nekem az ajánló levelekkel és az átiratkozással, felvételi csomagokkal és jelentkezésekkel.
- Halasztok egy félévet, amikor odaérek – mondom neki abban a reményben, hogy ez eltereli a figyelmét kérdésétől. Felém fordul, arca piros a teraszi fény alatt, szemei vadak, kezei pedig össze vannak szorítva az oldalainál.
- Az ő ötlete volt, ugye? Egész végig tudta ezt, és amíg meggyőzött engem arról, hogy mi… nem tudom? Barátok vagyunk… testvérek akár, a hátam mögött cselekedett.
- Harry, ez nem úgy van – próbálom megvédeni Liamet. Harry és én a lehető legrosszabb helyzetben voltunk, amikor Liam felajánlotta nekem, hogy menjek vele New York Citybe.
- A picsát nem, kurvára csodálatosak vagytok – kiabálja, integet tombolva kezeivel a teste előtt. – Ott ültél, és engedted, hogy bolondot csináljak magamból, amikor felajánlottam a házasságot, örökbefogadást, meg minden ilyen szart, és tudtad, kibaszottul tudtad, hogy amúgy is elmész? – húzza meg a haját, aztán megváltoztatja lépéseinek irányát. Az ajtó felé sétál most, én pedig megpróbálom megállítani őt.
- Ne menj be oda, kérlek. Maradj idekint velem, és befejezhetjük a beszélgetést erről. Olyan sok mindenről kell még beszélnünk.
- Hagyd abba! Csak kurvára hagyd abba! – rázza le válláról a kezemet, amikor megpróbálok hozzáérni.
Harry szinte kirántja a hálós ajtó fogóját, és biztos vagyok benne, hogy hallom azt kiszakadni a zsanérnál. Én sietek mögötte, remélve, hogy nem fogja pontosan azt tenni, amire gondolok, pontosan azt, amit mindig tesz, amikor valami rossz történik az életében, az életünkben.
- Liam! – ordítja Harry abban a pillanatban, hogy belép a konyhába. Hálás vagyok, hogy úgy tűnik, Ken és Karen felmentek az emeletre estére.
- Mi van? – kiabálja vissza Liam. Én követem Harryt az ebédlőbe, ahol Liam és Sophia még mindig az asztalnál foglalnak helyet, egy majdnem üres desszertes tányér van köztük. Liam arckifejezése megváltozik, ahogy Harry beront a helyiségbe, álla megfeszülve, kezei ökölbe szorítva. – Mi folyik itt? – kérdezi Liam, óvatosan figyelve Harryt, mielőtt rám néz.
- Ne nézz rá, rám nézz – csattan fel Harry. Sophia megugrik a helyén, de gyorsan összeszedi magát, majd figyelmét felém fordítja, ahogy Harry mögött állok.
- Harry, ő nem csinált semmi rosszat. Ő a legjobb barátom, és csak megpróbált segíteni – próbálom meg lenyugtatni Harryt. Tudom, hogy mire képes, és annak a gondolatától, hogy Liam van ennek a fogadó felén, teljesen rosszul vagyok.
- Maradj ki ebből, Louis – nem fordul meg Harry.
- Miről beszélsz? – kérdezi meg végül Liam, bár tudom, hogy teljesen tudatában van annak, hogy mitől lett ilyen mérges Harry. – Ez New Yorkról szól, ugye? – feleli.
- Kurvára igen, New Yorkról van szó! – kiabál rá Harry, mire Liam feláll. Sophia egy gyilkos figyelmeztető pillantást küld Harry felé, én pedig úgy döntök, rendben vagyok azzal, hogy ők ketten többek legyenek, mint barátságos szomszédok.
- Én csak vigyáztam Louis-ra, amikor elhívtam őt magammal! Szakítottál vele, ő meg össze volt törve, teljesen összetört. New York az, ami a legjobb neki – magyarázza Liam nyugodtan.
- Tudod, milyen elbaszott vagy? Azt tettetted, hogy a kibaszott barátom vagy, erre mész és ezt a szart csinálod? – járkál fel-alá Harry megint, ezúttal egy kisebb körben az ebédlőben az üres helyen.
- Nem tettettem! Megint elrontottad te, én meg csak megpróbáltam segíteni neki! – kiabál vissza Liam Harrynek. Szívem száguldozik, miközben Harry átmegy a helyiségen és ökölbe szorítja Liam pólóját.
- Segíteni neki azzal, hogy elviszed őt tőlem! – löki Harry Liamet a falhoz.
- Túlságosan be voltál szívva ahhoz, hogy érdekeljen! – ordítja Liam Harry arcába.
Sophia és én mindketten figyelünk, bizonytalanul, hogy mit mondjuk vagy tegyünk. Én sokkal jobban ismerem Harryt és Liamet, mint Sophia, és még én sem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek.
Ez tiszta káosz, két férfi ordítozik egymás arcába, a hangok attól, hogy Ken és Karen lesietnek a lépcsőn, a csörgő és összetörő poharak és tányérok az asztalról, amikhez Harry lökte Liam csípőjét, mielőtt a szemközti falhoz nyomta őt.
- Tudtad, hogy kurvára mit csinálsz! Megbíztam benned, te szar!
- Akkor rajta! Üss meg! – üvölti Liam Harry arcába. Harry ökle felemelkedik, de Liam nem is pislog. Én Harry nevét kiabálom, és azt hiszem, hallom Kent ugyanezt csinálni. A szemem sarkából látom Karent, ahogy Ken pólóját húzza, vissza tartva őt attól, hogy a két férfi közé lépjen. – Üss meg, Harry! Olyan kemény és erőszakos vagy, gyerünk, kurvára üss meg! – ösztönzi őt Liam megint.
- Megfoglak! Meg… – Harry leengedi kezét, de visszaemeli öklét Liam arca felé.
- Nem fogod megtenni – Liam arca dühtől piros, mellkasa pedig emelkedik, de a legkevésbé sem néz ki úgy, hogy félne Harrytől. Mérgesnek néz ki, de nagyon összeszedettnek is egyszerre. Én az ellenkezőjét érzem, úgy érzem, mintha a két ember, akikkel a legjobban törődök, összeverekedik most, nem tudom, mit fogok tenni.
Ismét Karenre és Kenre nézek. Úgy tűnik, nem aggódnak Liam egészségéért. Túl nyugodtak most, miközben Harry és Liam oda-vissza kiabálnak.
- De igen, kurvára igen! Össze fogom törni ezt a kibaszott gipszet… – halkul el Harry. Liamre bámul, majd visszafordul, hogy rám nézzen, mielőtt még egyszer Liamre fókuszál. – Baszd meg! – ordítja Harry. Leengedi öklét, aztán sarkon fordul, hogy elhagyja a helyiséget.
Liam még mindig a falnál van, úgy nézve ki, mintha talán ő maga ütne meg valamit. Sophia most már talpon van, elmozdulva, hogy megvigasztalja őt. Karen és Ken halkan beszélgetnek maguk közt Liam felé sétálva, én pedig, nos, én az ebédlő közepén állok megpróbálva megérteni, hogy mi történt az előbb.
Liam követelte Harrytől, hogy üsse meg, hallottam őt Harry arcába ordítani. Harry temperamentuma már a végét járta, becsapva és elárulva érezte magát ismét, és mégsem tette meg. Harry Styles elsétált az erőszaktól, még a pillanat hevében is, nem emelt kezet Liamre.