Chapter 246

Helló! 😊

Hoztam is az új fejezetet, a hosszára ismét nem lehet panasz 😉 Az elején van szó egy kabátról, aminek szerintem jó a leírása, de azért zárójelbe tettem a pontos kifejezést rá, úgy rákereshettek, ha jobban érdekel titeket 😊 A közepe felé van az egyik kedvenc jelenetem, amikor szóba kerül a hajfonás, imádtam 😂 Annál a résznél amúgy angolul hagytam egy kifejezést, a head and cookies-t, mert fogalmam sincs, van-e ilyen magyarul, de rákerestem és zárójelbe leírtam a magyarázatot... ami elég konkrét lett... 😂😏 A vége felé meg, amikor a kocsiban vannak, hát végem volt 😂 Utána pedig képbe jön egy új esemény is, kíváncsi leszek a véleményeitekre ezekkel kapcsolatban. Pénteken találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 246

 
Louis szemszöge
- Mit terveztek ma csinálni? – kérdezi Kimberly, amikor belépek a konyhába.
Elfoglalt azzal, hogy köszönőkártyákat ír azoknak a vendégeknek, akik jelen voltak Christian új klubjának megnyitóján, ami nagy sikert aratott. Miközben aláírja Christian nevét mindegyik kártyára, elgondolkozom azon, mennyi üzletbe fektethetett be Christian. Egyedül ennek a háznak a mérete azt hiteti el velem, hogy sokkal több van a Vance könyvkiadónál és egy jazz klubnál.
- Nem tudom, majd eldöntjük, amikor Harry végzett a zuhanyzással – mondom neki, aztán elhúzok egy kis, friss köteg borítékot a gránit pult tetején.
Kényszerítenem kellett Harryt, hogy egyedül zuhanyozzon le, még mindig bosszús volt amiatt, hogy kizártam őt a fürdőből, amíg én végeztem. Nem számít, hányszor próbáltam meg elmagyarázni neki, mennyire kínosan érezném magam, ha Vance tudná, hogy együtt zuhanyoztunk az otthonukban, ő azzal érvelt, hogy már sokkal rosszabbat is tettük a házukban az elmúlt tizenkét órában.
Kitartottam álláspontom mellett érvelése ellenére is. Az edzőteremben lévő események tiszta adrenalintól származtak, és teljesen nem tervezettek voltak. A hálószobámban való szeretkezés nem probléma, mert az egyelőre a hálószobám, és felnőtt vagyok, nem zavaróan, közös megegyezésen alapulóan szexeltem az én… akármimmel, ami most nekem Harry.
Azonban amilyen makacs férfi ő, még mindig nem értett egyet, ami ahhoz vezetett, hogy megkértem, hozzon nekem egy pohár vizet a konyhából. Az ajkamat biggyesztettem, ő meg bedőlt neki. Abban a pillanatban, hogy elhagyta a szobát, végigszáguldottam a folyosón be fürdőszobába, bezárva magam mögött az ajtót, és figyelmen kívül hagyva bosszús kéréseit, hogy nyissam ki az ajtót.
- Rá kellene venned őt, hogy vigyen el városnézésre, talán, ha elmerültök a város kultúrájában, az segíteni fog neki a döntésével kapcsolatban, hogy ideköltözzön veled.
Ennek a beszélgetésnek a súlya nem olyan valami, amivel foglalkozni akarok most. Harry és én egy közös megegyezésre jutottunk, amely egyelőre mindkettőnk igényeit kielégíti.
- Szóval Sasha kedvesnek tűnt – mozdítom el burkoltan a beszélgetést a párkapcsolati problémáimtól. Kimberly felhorkan.
- Sasha? Kedves? Nem nagyon.
- Tudja, hogy Max házas, ugye?
- Persze, hogy tudja – nyalja meg az ajkait. – Érdekli őt? Nem, egyáltalán nem. Szereti Max pénzét és a drága ékszereket, amelyek azzal járnak, hogy találkozgat vele. A legkevésbé sem érdekli Max felesége és fia – a rosszallás Kim hangjában nagy, és megkönnyebbülve jövök rá, hogy teljesen egyetértünk ezzel kapcsolatban.
- Max egy bunkó, de még mindig meg vagyok lepve, hogy más emberek közé viszi ezt a nőt, nem érdekli, hogy Denise vagy Logan megtudja?
- Feltételezem, Denise már tudja. Biztos vagyok benne, hogy sok más „Sasha” volt az évek során, szegény Logan meg amúgy is utálja az apját, szóval nem lenne sok különbség, ha tudja, ha nem.
- Ez olyan szomorú, egyetem óta házasok, igaz? – nem tudom, Kimberly mennyit tud Maxről és a családjáról, de ismerve őt és a pletykálkodási módjait, biztosan többet tud nálam.
- Rögtön egyetem után összeházasodtak, elég nagy botrány volt – Kimberly szeme annak az izgalmával derül fel, hogy elmondhat egy ilyen szaftos történetet gyanútlan füleimnek. – Látszólag Maxnek valaki mást kellett volna elvennie, valami nőt, akinek a családja közel állt Maxéhez. Ez lényegében üzleti alku volt, May apja tőkét örökölt, szerintem Max ezért ilyen seggfej. Denise-nek összetört a szíve, amikor Max elmondta neki a tervét, miszerint egy másik nőt vesz feleségül – úgy mesél nekem Kimberly, mintha ténylegesen ott lenne. Iszik egy kortyot a vizéből, mielőtt folytatja. – Mindenesetre a diplomaosztó után Max fellázadt az apja ellen, és szó szerint otthagyta a nőt az oltárnál várva. Felbukkant Anne és Ken lakásánál abban a szmokingban, amiben össze kellett volna házasodnia a nővel, aztán az ajtón kívül várt, amíg Christian végre meggyőzte Denise-t, hogy menjen ki és beszéljen vele. Ugyanezen az estén mind az öten megvesztegettek egy lelkészt egy díszes üveg skót whiskyvel és a zsebükben lévő kis készpénzzel. Denise és Max éppen éjfél előtt már össze is házasodtak, Denise pedig terhes lett Logannel néhány hét múlva.
Az agyamnak keményen kell dolgoznia, hogy elképzelje Maxet egy fülig szerelmes fiatalemberként, London utcáin utazva egy szmokingban, hogy kinyomozza azt a nőt, akit szeret. Ugyanazt a nőt, akit most többször is elárul azzal, hogy egy másik nővel bújik ágyba.
- Nem akarok tolakodónak lenni, de Christian… – nem vagyok biztos benne, minek hívjam őt – úgy értem, Smith anyukája, ő is…
Egy megértő mosollyal Kimberly véget vet kínos ügyetlenségemnek.
- Rose sok évvel később jelent meg. Christian mindig az ötödik kerék volt a két párral. Egyszer ő és Ken nem beszéltek és Christian Amerikába jött, ekkor találkozott Rose-zal.
- Mennyi ideig voltak házasok? – Kimberly arcát fürkészem bármilyen jel miatt, ami arra utalna, hogy kellemetlenül érzi magát. Nem akarok tolakodni, de nem tehetek róla, azon találom magam, hogy elbűvöl ennek a barátikörnek a története. Remélem, Kimberly elég jól ismer engem mostanra ahhoz, hogy tudja, mennyi kérdést vagyok hajlamos feltenni.
- Csak két évig. Csak két hónapja jártak, mikor beteg lett – hangja megtörik, majd nyel egyet, szemei tele vannak könnyekkel. – Mindennek ellenére Christian elvette őt feleségül, tolószékben kísérték az oltárhoz az esküvői ruhájában – Kimberly zokogásban tör ki, és pedig letörlöm a saját kicsorduló könnyeimet. – Sajnálom, hosszú ideje nem meséltem el ezt a történetet, és csak annyira érzelmes leszek tőle – kér bocsánatot. – Ez igazán megmutatja, hogy az okos száj és a briliáns elme mögött egy hihetetlenül szerető férfi van – nyúl át, hogy kihúzzon egy darab zsebkendőt a pulton lévő dobozból, és nekem is ad egyet. – Baszki, összekönnyeztem a kártyákat! – tér magához gyorsan.
Több kérdést akarok feltenni neki Rose-ról és Smith-ről, Kenről és Anne-ről az egyetemi időkből, de nem akarom erőltetni.
- Szerette Rose-t, és meggyógyította Christiant még az utolsó napjaiban is. Christian csak egy nőt szeretett egész életében, aki végül elszakadt tőle – fújja ki az orrát, majd követem szemeit a mögöttem lévő ajtóhoz.
- Nos, nyilvánvalóan rosszkor jöttem – pillant oda-vissza Kimberly és köztem Harry, feldolgozva az előtte lévő képet. Nem tehetek róla, de elmosolyodom, hogyan nézhetünk ki, sírunk minden látható ok nélkül egy nagy köteg kártyával és borítékkal magunk előtt a pulton.
Harry haja nedves a zuhanyzástól, arca frissen borotvált. Hihetetlenül néz ki egy egyszerű fekete pólóban és a farmerben, amit az anyukája vett neki karácsonyra. Csak zokni van a lábán, arckifejezése pedig elővigyázatos, miközben némán odahív magához.
- Számíthatok rátok vacsoránál? – kérdezi Kimberly, ahogy átmegyek a konyhán, hogy Harry mellé álljak.
- Igen – válaszolom ugyanakkor, amikor Harry azt mondja:
- Nem.
Kimberly felnevet és a fejét rázza.
- Nos, írjatok, ha megegyeztetek.

…

- Mit akarsz csinálni ma? – kérdezem Harrytől, amikor elérjük az ajtót.
- Csípős hideg van kint, hol van a kabátod, fiú? – állítja meg Harryt Christian egy vigyorral.
- Először is, nincs szükségem kabátra, másodszor, ne szólíts fiúnak – forgatja a szemeit Harry, én meg felnevetek párbeszédükön.
- Tessék, vedd fel ezt. Olyan, mint egy rohadt radiátor önmagában – vesz le Christian egy nehéz, sötétkék, két gombsoros tengerész kabátot (pea coat) az ajtó melletti állványról.
- Isten ments – kötekedik Harry a hosszú kabáton, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
- Ne legyél idióta, húsz fok van odakint. A pasidnak talán szüksége lesz arra, hogy melegen tartsd őt – csipkelődik Christian, aztán Harry szemei a vastag pulóveremre, kabátomra és beanie sapkámra néznek, a sapkával egyébként azóta ugrat engem, hogy a fejemre tettem. Ugyanez az összeállítás volt rajtam akkor is, amikor Harry elvitt engem korcsolyázni, és akkor is csipkelődött, néhány dolog soha nem változik.
- Rendben – morogja Harry, majd felhúzza a kabátot hosszú karjaira.
Nem vagyok meglepve, hogy ebben is jól néz ki, még a széles, barna gombok, melyek az elején sorakoznak, valahogy férfias élt adnak neki, amikor összekeveredik Harry egyszerű stílusával. Harry új farmerjától, amit már megszerettem, és egyszerű fekete pólójától, fekete csizmájától, és most ettől a kabáttól úgy néz ki, mintha egyenesen egy magazin oldaláról szedték volna ki. Egyszerűen nem fair, hogy ilyen könnyedén tökéletesen néz ki.
- Bámulsz? – megugrom kissé fülembe suttogott szavaitól. Kapok egy mosolyt és egy meleg kezet, ami az enyém köré fonódik.
- Várjatok! – siet át Kimberly a nappalin és ki az előtérbe, őt követi Smith. – Smith kérdezni akar valamit – néz le jövendőbeli mostohafiára egy szerető mosollyal. – Rajta, drága.
- Csinálhatnánk egy képet az iskolai dolgomhoz? – a szőke fiú egyenesen Harryre néz.
- Mi? – Harry arca kissé lesápad, aztán rám néz. Tudom, hogyan érez Harry azzal kapcsolatban, ha fényképezik.
- Ez egyfajta kollázs, amit csinál, azt mondta, a te képedet is szeretné – mondja Kim Harrynek, én pedig átnézek rá, könyörögve neki, hogy ne tagadja meg a fiú kérését, aki egyértelműen bálványozza őt.
- Uhm, biztos? – mozgolódik Harry a sarkain, és Smith-re néz. – Ő is rajta lehet a képen?
- Azt hiszem – von vállat Smith. Rámosolygok, de ő nem veszi észre.
Harry megajándékoz egy „engem jobban szeret, mint téged, és még csak próbálkoznom sem kell” nézéssel, mire diszkréten belé könyökölök. Lehúzom a beanie-t a fejemről, aztán megpróbálom megigazítani a hajamat azzal, hogy végighúzom rajta az ujjaimat. Harry szépsége nem igényel erőfeszítést, csak ott áll egy kellemetlen homlokráncolással és tökéletesen néz ki.
- Gyorsan megcsinálom – feleli Kimberly.
Harry közelebb mozdul hozzám, és lazán a derekam köré fonja a karját. Megvillantom a legjobb mosolyomat, míg Harry úgy próbál meg mosolyogni, hogy a fogai ne látszódjanak, gyengéden oldalba lököm, mire mosolya fényesebb lesz éppen időben ahhoz, hogy Kimberly elkészítse a képet.
- Köszönöm – mosolyodik el Kim őszintén.
- Menjünk – feleli Harry, én pedig bólintok, integetve Christiannak, mielőtt követem Harryt át az előtéren a bejárati ajtóhoz.
- Ez olyan kedves volt tőled – dicsérem meg.
- Mindegy – mosolyodik el, aztán eltakarja számat az övével.
Hallok egy kis kameraklikkelést, majd mikor elhúzódom tőle, Kimberlyt látom meg a fényképezővel az arca előtt. Harry elfordítja a fejét, hogy elrejtse az enyém mögött, mire Kim még egy képet csinál.
- Elég, baszki – nyög fel Harry, aztán kirángat az ajtón. – Mi van ezzel a családdal meg a videóikkal és képeikkel? – beszél zavarosan, majd becsukom a nehéz ajtót mögöttem.
- Videók? – kérdezem.
- Mindegy.
A hideg levegő örvénylik körülöttünk, gyorsan lesimítom a hajamat, és felteszem a sapkámat a fejemre.
- Elmegyünk az autóddal és elvisszük egy olajcserére – feleli Harry az üvöltő szélben. Benyúlok kabátom elején lévő zsebbe, hogy kiszedjem a kulcsaimat neki, de megrázza a fejét és meglóbálja előttem a kulcstartóját, amin rajta van az egyik kocsikulcsom. – Nem vitted el a kulcsaidat, amikor otthagytad az összes ajándékodat – emlékeztet Harry.
- Ó – fejemben előjönnek az emlékek arról, hogy otthagytam a legértékesebb cuccaimat egy halomban az egykor megosztott ágyunkon. – Szeretném hamarosan visszakapni azokat a dolgokat, ha ez rendben van.
- Uhm, igen, persze – száll be Harry az autóba anélkül, hogy még egy pillantást vetne az irányomba.
A kocsiban Harry teljesen feltekeri a fűtést, majd átnyúl, hogy megfogja a kezemet. Mindkettőnk kezét a combomon pihenteti, ujjai pedig óvatos mintákat rajzolnak a csuklómon.
- Utálom, hogy otthagytad a nyakláncot, itt kellene lennie – feleli Harry, miközben felnyúl és megérinti azt a helyet, ahol a nyakláncom lenne.
- Tudom – hangom alig suttogásnyi. Mindennap hiányzik az a nyaklánc, a nookom is. A levelet is vissza akarom kapni, újra és újra el akarom olvasni. – Talán elhozhatod őket, amikor visszajössz jövő hétvégén? – kérdezem reménykedve.
- Igen, persze – szemei az útra fókuszálnak.
- Miért cseréltetjük ki az olajat egyébként? – kérdezem tőle. Végre kiérünk a hosszú műútról és felhajtunk a lakóövezeti útra.
- Mert muszáj – mutat a kis címke felé a szélvédőn.
- Oké…
- Mi az? – néz rám mogorván.
- Semmi, csak furcsa dolog ezt csinálni, elvinni valaki kocsiját olajcserére.
- Hónapokig én voltam az, aki elvitte a kocsidat olajcserére, miért lep ez meg most téged?
Igaza van, mindig ő volt az, aki törődött bármilyen fajta karbantartási munkával, ami szükséges volt, és néha azt feltételeztem, hogy Harry paranoiás és rendbe hozott vagy kicserélt olyan dolgokat, amiket nem kellett volna.
- Nem tudom, néha elfelejtem, hogy egy normális pár vagyunk néha – vallom be idegesen fészkelődve a helyemen.
- Magyarázd meg.
- Nehéz emlékezni a kis, normális dolgokra, mint az olajcsere, vagy amikor engedted, hogy befonjam a hajadat, – mosolyodom el az emléken – amikor úgy tűnik, hogy mindig valamilyen válságon megyünk keresztül.
- Először is… – vigyorodik el – soha ne említsd meg még egyszer a hajfonás fiaskót. Rohadt jól tudod, hogy az egyetlen ok, amiért engedtem, hogy ez megtörténjen, az volt, hogy megvesztegettél head and cookies-zal (~cookiehead: szexuális aktus két beleegyező felnőtt között, amikor egy lánynak sütitészta van a szájában, miközben orálisan kielégít egy srácot.) – szorítja meg lágyan a combomat, mire egy hőhullám lobban fel a bőröm alatt. – Másodszor, azt hiszem, valamilyen módon igazad van. Jó lenne, ha rólam szóló emlékeid nem azzal lennének megfertőzve, hogy folyton az a szokásom volt, hogy mindent elbaszok.
- Nem csak rólad van szó, mindketten követtünk el hibákat – javítom őt ki.
Harry hibái általában sokkal több kárt okoznak, mint az enyéim, de én sem vagyok ártatlan. Abba kell hagynunk azt, hogy magunkat hibáztatjuk vagy egymást, és meg kell próbálnunk valamiféle középutat találni, együtt. Ez nem történhet meg, ha Harry továbbra is magát okolja minden hibáért, amiket elkövetett a múltban. Éppen eléggé kísérti Harryt a múltja.
- Te nem – szól vissza.
- Ahelyett, hogy azon vitázunk oda-vissza, hogy ki követett el hibákat és ki nem, döntsük el, hogy mit fogunk csinálni az olajcsere után.
- Kapsz egy iPhone-t – feleli.
- Hányszor kell elmondanom neked, hogy nem akarok iPhone-t? – morgom. A telefonom lassú, igen, de az iPhone-ok drágák és bonyolultak, két dolog, amit nem engedhetek meg most, hogy bekerüljenek az életembe.
- Mindenki iPhone-t akar. Csak egyike vagy azoknak az embereknek, akik nem akarják megadni magukat a trendeknek. Ezért hordtál még mindig khaki nadrágot az egyetemen – gödröcskéi megjelennek, és nevetése megtölti az autót. Játékosan mogorva arcot vágok agyonhasznált gúnyos megjegyzésén.
- Amúgy sem engedhetem meg most magamnak. Spórolnom kell lakásra és kajára. Tudod, a szükségletek – forgatom a szemeimet, de vissza mosolygok rá, hogy lágyítsam a csapást.
- Képzeld el azokat a dolgokat, amiket csinálhatnánk, ha neked is lenne egy iPhone-od. Még több mód is lenne arra, hogy kommunikáljunk, és tudod, hogy megvenném neked, szóval ne említsd meg a pénzt újra.
- Például a telefonom nyomon követése? – csipkelődök, figyelmen kívül hagyva túlzó szükségét, hogy dolgokat vegyen nekem.
- Nem, például videó chatelhetnénk.
- Miért tennénk ezt? – úgy néz rám Harry, mintha még két szemem nőtt volna, majd megrázza a fejét.
- Azért, mert képzeld el, hogy láthatsz engem mindennap a fényes, új iPhone-od képernyőjén.
Telefonszex és videó chatek jutnak eszembe, és szemérmetlenül végigfutok gondolatban olyan képeken, hogy Harry megérinti magát a képernyőn. Mi bajom van? Arcom kipirul, és nem tehetek róla, de az ölére nézek.
- Azon gondolkozol, átmész az összes mocskos szaron, amit tehetnék veled az alatt.
- Nem, nem gondolkozom azon – tartom makacsságomat az új mobiltelefonnal kapcsolatban, aztán témát váltok. – Az új irodám szép, a kilátás hihetetlen.
- Igen? – Harry hangja azonnal komorabb lesz.
- Igen, az kilátás az ebédlőből még jobb. Trevor irodájának… – megállítom magamat attól, hogy befejezzem a mondatot, de már túl késő, Harry máris mereven néz engem, azt várva, hogy befejezem.
- Folytasd.
- Trevor irodájának van a legjobb kilátása – mondom neki, hangom sokkal tisztábban és komolyabban jön ki, mint ahogy azt belül érzem.
- Hányszor vagy az irodájában, Louis? – Harry szemei hozzám villannak, aztán vissza az útra előttünk.
- Kétszer voltam az irodájában a héten. Együtt ebédelünk.
- Hogy mi? – csattan fel Harry. Tudtam, hogy várnom kellett volna vacsora utánig, hogy felhozzam Trevort. Vagy igazából soha, meg sem kellett volna említenem őt.
- Vele ebédelek, általában – vallom be. Szerencsétlenségemre az autóm megáll egy piros lámpánál, így nincs lehetőségem arra, hogy elkerüljem Harry haragos tekintetét.
- Mindennap?
- Igen.
- Van valami ok emögött?
- Ő az egyetlen ember, akit ismerek, akinek ugyanakkor van az ebédszünete, mint nekem. Kimberly olyan elfoglalt azzal, hogy segítsen Christiannak, hogy nem is tart ebédszünetet – mindkét kezem az arcom előtt mozog, hogy segítsem magyarázatomat.
- Akkor rakasd arrébb az ebédidődet – a lámpák zöldre váltanak, de Harry nem indítja el az autót, amíg egy mérges dudálás nem hallatszik mögöttünk a forgalom vonalában.
- Nem rakatom el az ebédszünetemet, Trevor a munkatársam, történet vége.
- Nos, – leheli Harry – jobban szeretném, ha nem ebédelnél együtt kibaszott Trevorral. Ki nem állhatom őt.
Nevetve lenyúlok az ölembe, és kezemet Harryére teszem.
- Alaptalanul vagy féltékeny, és nincs senki más, akivel ebédelhetnék, főleg amikor a másik két nő, akiknek ugyanakkor van ebédszünetük, gonosz volt velem egész héten.
- Hogy érted, hogy gonoszok voltak veled? – pillant rám oldalra, miközben könnyedén vált sávot.
- Nem voltak gonoszok pontosan. Nem tudom, talán csak paranoiás vagyok.
- Mi történt? Mondd el – sürget.
- Semmi komoly, csak van egy olyan érzésem, hogy valamilyen oknál fogva nem kedvelnek engem. Mindig azon kapom rajta őket, hogy nevetnek és suttognak, miközben engem néznek. Trevor mondta, hogy szeretnek pletykálni, és esküszöm, hogy hallottam őket valamit mondani arról, hogy hogyan kaptam meg az állást.
- Mit mondtak? – mosolyog gúnyosan. Kezein elfehérednek az ujjpercei, ahogy szorosabban fogja a kormányt.
- Tettek egy megjegyzést, valami olyasmit, hogy „amúgy is tudjuk, hogyan kapta meg az állást”.
- Mondtál nekik valamit? Vagy Christiannak?
- Nem, nem akarok semmilyen problémát. Még csak egy hete vagyok itt, nem akarok rohanni és fecsegni róluk, mint egy iskolás fiú.
- Baszd meg ezt. Vagy elmondod azoknak a nőknek, hogy menjenek a picsába, vagy elmondom Christiannak én. Hogy hívják őket? Lehet, én is ismerem őket.
- Ez nem olyan nagy dolog – próbálom meg kikapcsolni a bombát, melyet én állítottam össze. – Minden irodában van egy csapat gonosz nő. Csak az én irodámban lévők történetesen engem nem kedvelnek. Nem akarom, hogy ez nagy ügy legyen, csak be akarok illeszkedni oda, és esetleg néhány barátot szerezni.
- Nem valószínű, hogy ez megtörténik, ha továbbra is hagyod, hogy ribancként viselkedjenek, és ha egész nap kibaszott Trevorral lógsz együtt – nyalja meg az ajkait, majd vesz egy mély levegőt.
Ugyanolyan mély levegőt veszek, aztán Harryre nézek, vitatkozva magammal, hogy megvédjem-e Trevort vagy sem.
- Trevor az egyetlen ember ott, aki valamennyi erőfeszítést tesz, hogy kedves legyen hozzám, és már ismerem őt. Ezért töltöm vele az ebédidőmet – bámulok ki az ablakon, és figyelem, ahogy a kedvenc városom a világon, elhalad az ablak előtt. – Nagyon hiányzik Liam – teszem hozzá, amikor Harry nem válaszol.
- Te is hiányzol neki, és apukádnak is.
- Hiányzik, tudni akarom, hogy van, de ha felteszek egy kérdést, az ahhoz fog vezetni, hogy többet akarok tudni, tudod, milyen vagyok – aggodalom virágzik ki a mellkasomban, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszanyomjam és elzárjam.
- Tudom, ezért nem fogok válaszolni rájuk.
- Hogy van Karen? És apukád? Szomorú az, hogy ők jobban hiányoznak, mint a saját szüleim? – kérdezem Harrytől.
- Nem, figyelembe véve, hogy kik a szüleid – ráncolja az orrát – Hogy megválaszoljam a kérdésedet, jól vannak, azt hiszem. Nem igazán figyelek.
- Remélem, ezen a helyen nemsokára otthonosan fogom érezni magam – felelem gondolkodás nélkül, aztán visszasüllyedek a bőrülésbe.
- Úgy tűnik, nem tetszik Seattle eddig, akkor mi a fenét keresel itt? – kanyarodik be Harry egy kis épület parkolójába. Az elején egy nagy sárga jel van, tizenöt perces olajcserét és barátságos kiszolgálást ígérve.
Nem tudom, hogyan válaszoljak neki. Félek megosztani Harryvel a félelmeimet és kétségeimet a nem régi költözésemmel kapcsolatban. Nem azért, mert nem bízok meg benne, hanem mert nem akarom, hogy felhasználja arra kezdésnek, hogy hátra hagyjam Seattle-t. Tényleg jól esne most egy bátorító beszéd, megelégednék a csenddel az „én megmondtam” helyett, amit nagy valószínűséggel hallanék Harrytől.
- Nem az, hogy nem szeretek itt lenni, csak még nem vagyok hozzászokva. Még csak egy hét telt el, és megszoktam a napirendemet és Liamet, és téged – magyarázom.
- Leparkolok, aztán találkozunk bent – mondja nekem Harry egy szó nélkül a válaszomat illetően.
Egy bólintással kiszállok a kocsiból, aztán kisietek a hidegből be a kis szerelőboltba. Égett gumi és állott kávé illata tölti meg a várószobát. Egy keretezett fényképet nézek egy régi stílusú autóról, amikor érzem Harry kezét megpihenni a derekamon.
- Nem kellene túl sokáig tartania – mondja nekem, majd kezemet az övébe veszi, hogy a terem közepén lévő poros bőrkanapéhoz vezessen.
Húsz perccel később Harry fel-alá járkál a fekete-fehér csempés padlón. Egy csengő szólal meg a teremben, jelezve, hogy valaki csatlakozott hozzánk.
- A kint lévő jelzés azt írja, hogy tizenöt perces az olajcsere – csattan fel Harry a fiatalemberre, aki egy olajfoltos kezeslábast visel.
- Igen, azt – von vállat a férfi. A füle mögött lévő cigaretta leesik a pultra, aztán gyorsan felveszi azt kesztyűs kézzel.
- Te most szarakodsz velem? – morogja Harry, türelme nyilvánvalóan nagyon kezd fogyni.
- Majdnem kész van – biztosítja őt a szerelő, mielőtt kimegy a váróteremből éppen olyan hirtelen, ahogy belépett. Nem hibáztatom őt.
- Semmi gond, nem sietünk – fordulok Harryhez, és lábra állok.
- Vesztegeti az időmet veled. Kevesebb mint huszonnégy órám van veled, és kurvára elvesztegeti.
- Nem gond – sétálok át a csempés padlón, hogy megálljak előtte. Kezeimet Christian kabátjának zsebeibe teszem, Harry pedig összenyomja ajkait egy szoros vonallá, hogy homlokráncolásából ne legyen mosoly.
- Ha nem lesznek készen tíz percen belül, nem fogok fizetni ezért a szarságért – fenyegetőzik, mire megrázom rá a fejemet és a mellkasába temetem azt. – És ne is kérj bocsánatot attól a sráctól helyettem – nyúl az állam alá nagyujjával, hogy felemelje fejemet az övéhez. – Tudom, hogy tervezted – nyom egy lágy csókot az ajkaimra, és azon találom magam, hogy mohó vagyok és többért sóvárgok.
A kocsiban lezajló beszélgetés témája bebizonyosodott, hogy az egy fájó pont nekünk a múltban, mégis kibírtuk az egész ideutat anélkül, hogy bármelyikünk is elkezdett volna veszekedni. Meglepően nyugodtnak érzem magamat ezzel kapcsolatban, vagy talán Harry meleg karjaitól, melyek a derekam köré fonódnak, vagy a szokásos mentás illata összekeveredve Christian kölnijével, amit kölcsönvett.
Akármi is az, tudatában vagyok a ténynek, hogy mi vagyunk az egyetlen várakozó emberek a boltban, és meg vagyok lepve Harry nyílt vonzalmától, miközben újra megcsókol, ezúttal ajkait sokkal erősebben nyomja az enyéimhez, nyelvét pedig kinyújtja az enyémhez. Kezeim megtalálják útjukat Harry hajába, és gyengéden meghúzom a végét, amitől felnyög és karjait szorosabban fonja derekam köré. Testemet az övéhez húzza, szája még mindig az enyémen van, amíg a csengő éles hangja meg nem szólal, ami miatt elugrok Harrytől és idegességből kezemmel lesimítom a beanie-met.
- Teljesen készen van – jelenti be a néhány perccel ezelőtti cigarettás férfi.
- Épp ideje – jegyzi meg gorombán Harry, majd előveszi pénztárcáját a hátsó zsebéből, egy figyelmeztető pillantással illetve engem, amikor én is ugyanezt teszem.

Harry szemszöge
- Nem bámult engem – próbál meggyőzni Louis, miközben végre elérjük az autóját, amit kényszerből a lehető legmesszebb parkoltam le az étteremtől.
- Alig bírta megenni a lasagna-t. Egy nyálcsík lógott az állán bizonyítékként – a férfi szemei Louis-ra voltak ragasztva egész végig, míg megpróbáltam élvezni a túlárazott, túl sok mártást tartalmazó tésztatálunkat.
Tovább akarom erőltetni a témát, de úgy döntök, hogy mégsem teszem. Louis észre sem vette a férfi rá irányuló figyelmét, túl elfoglalt volt azzal, hogy mosolyogjon és velem beszélgessen ahhoz, hogy akár csak egyetlen pillantást is vessen arra a férfire. Én elég jól viselkedtem ma, nyilvánvaló, hogy ezt Louis is észrevette.
Mosolya fényes és őszinte, türelme figyelemre méltó volt, az én bosszús megjegyzéseimmel együtt arra vonatkozóan, hogy túl sokáig kellett várni az asztalra, és úgy tűnik, mindig talál rá módot, hogy megérintsen. Egy kéz az enyémen, lágy ujjai súrolják a karomat, puha keze elhúzza megnőtt hajamat a homlokomról, folyamatosan megérint engem, és úgy érzem magam, mint egy kibaszott gyerek karácsonykor. Ha tudnám, milyen érzés ténylegesen izgatottnak lenni gyerekként karácsonykor.
Bekapcsolom a fűtést a kocsiban a legmagasabb fokra állítva, azt akarva, hogy olyan gyorsan melegedjen fel Louis, amennyire lehetséges. Orra és arca imádnivaló piros színű, és nem tehetek róla, de odahajolok és végighúzom hideg kezemet reszkető ajkain.
- Nos, szégyen, hogy olyan sokat fog fizetni azért a lasagna-ért akkor, mi? – kuncog fel pár pillanat múlva, miután elhangzott a megjegyzés. Áthajolok, hogy elcsendesítsem elcsépelt megjegyzését azzal, hogy ajkaimat az övéihez nyomom.
- Gyere ide – nyögök fel.
Gyengéden az ölembe húzom őt a kabátja ujjainál fogva. Nem tiltakozik, helyette átmászik a kis akadályt jelentő karfán, majd az ölemben köt ki. Szája stabilan az enyémen van, én pedig birtoklóan megteszem követelésemet rá azzal, hogy olyan közel húzom testét az enyémhez, amennyire csak engedi ez a kis kocsi. Zihál, amikor meghúzom az emelőkart az ülésnél, azt okozva ezzel, hogy hátra fekszem, az ő teste meg az enyémre esik.
- Még mindig fáj – feleli, mire gyengéden elhúzódom tőle.
- Csak csókolózni akartam – mondom neki. Ez igaz. Nem mintha visszautasítanám, hogy szeretkezzek vele a kocsija első ülésén, de ez most nem volt eszemben.
- De én akarom – vallja be szégyenlősen, kissé elfordítva fejét tőlem.
- Hazamehetünk, vagyis oda, ahol te laksz…
- Miért nem itt?
- Helló? Louis? – integetek kezemmel arca előtt, mire zavartan néz fel rám. – Láttad Louis-t valahol a közelben, mert ez a hormonális, szexőrült férfi, aki az ölemben tekergőzik, biztosan nem ő – csipkelődök, és végre neki is leesik.
- Nem vagyok szexőrült – biggyeszti az ajkát, kitolva alsó ajkát, én pedig felemelkedek, hogy fogaim közé vegyem.
Csípőjét mozgatja rajtam, aztán átvizsgálom a parkolót. A nap már elkezdett lenyugodni, a sűrű levegőtől és a felhős égtől úgy tűnik, mintha még később lenne, mint valójában. De a parkoló majdnem tele van autókkal, és az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy valaki rajta kapjon minket, miközben a kocsijában dugunk.
- Stresszes vagyok, és nem voltál itt, és szeretlek – húzza el száját az enyémtől, aztán ajkaival lefelé halad a nyakamon. A szellőzőkből kifelé áramló meleg levegő ellenére is végigfut a borzongás a gerincemen, majd Louis lenyúl közénk, hogy a farmeremen keresztül a tenyerével masszírozzon. – Akkor egy kicsit talán hormonális vagyok – suttogja.
- Oké, értem. Én is, de nem csinálhatjuk egy parkolóban – felelem.
- Tudom – válaszolja, de tovább folytatja farkam gyengéd szorítását és masszírozását, száját a nyakamnál mozgatja.
- Akkor hagyd ezt abba, mielőtt elmegyek a nadrágomba. Már túl sokszor csináltam ezt, mióta találkoztam veled.
- Igen, túl sokszor – harap belém, mire csípőm elárul azzal, hogy felemelkedik, hogy találkozzon Louis kínzó, örvénylő mozdulataival.
- Menjünk vissza, ha valaki meglát téged így, meglovagolva engem egy parkoló közepén, meg kellene ölnöm őt.
Louis elgondolkozva pillant körbe a parkolóban, felmérve a környezetet, aztán figyelem, ahogy a helyzetünk ráébredése eléri őt.
- Rendben – megint az ajkát biggyeszti, majd visszamászik az anyósülésre.
- Látod, hogy felcserélődtek a szerepek – összerezzenek, amikor ismét kezei közé vesz és megszorít.
- Csak vezess – mosolyodik el édesen, mintha nem tett volna meg egy gyenge kísérletet arra, hogy kasztráljon engem.
- Átmegyek minden piros lámpán, hogy hazavigyelek és ideiglenesen kielégítselek – ugratom őt. Louis a szemeit forgatja, fejét az ablaknál pihenteti.
Mire elérjük a következő piros lámpát, már elaludt. Átnyúlok, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig meleg, kis verejtékcseppek vannak elszórtan a homlokán álmában, amitől azonnal lejjebb veszem a fűtést.
Úgy döntök, hogy kiélvezem elnyomott álmának lágy zajait, és a hosszabb úton vezetek vissza Vance-hoz.
- Louis, visszaértünk – rázom meg a vállát gyengéden, hogy felébresszem őt. Szemei kinyitódnak és gyorsan pislog, hogy megállapítsa helyzetét.
- Már ilyen késő van? – Louis hangja álmossággal teli, miközben a műszerfalán lévő órára pillant.
- Nagy volt a forgalom – mondom neki.
Az igazság az, hogy körbe vezettem a városban, hogy megkeressem azt az akármit, ami ennyire elbűvölte őt. Veszett ügy volt. Nem találtam a fagyos levegőben és a hatalmas forgalomban. Az egyetlen dolog, aminek volt értelme a számomra az a mellettem alvó fiú volt. A sok száz épület ellenére, amelyek megvilágították a láthatárt, ő az egyetlen dolog, ami ér is valamit ebben a városban.
- Még mindig olyan fáradt vagyok, szerintem túl sokat ettem – mosolyodik el félig, aztán eltol, amikor felajánlom neki, hogy beviszem a szobájába. Abban a pillanatban, hogy feje a párnához ér, ismét elalszik. Óvatosan levetkőztetem őt, majd betakarom félig meztelen testét, a feje mellé téve az egyik már hordott pólómat, remélve, hogy felveszi, amikor felébred.
Louis-t bámulom, ajkai kissé elnyíltak egymástól, karjai az én egyik karom köré vannak fonódva, mintha egy párnát fogna a karom helyett. Nem lehet kényelmes neki, de mélyen alszik, kapaszkodva belém, mintha attól félne, hogy eltűnök.
Szerintem, talán, ha továbbra sem leszek elbaszott a héten, ilyen alkalmakkal leszek megjutalmazva minden hétvégén, ami elég nekem ahhoz, hogy kapaszkodjak, amíg ő is meglátja.

…

- Hányszor fogsz még felhívni? – szólalok meg nyers hangon a telefonba.
A mobilom egész este és reggel rezgett, minden alkalommal anya neve villant fel a képernyőn. Louis folyamatosan felébred, amivel engem is felébreszt. Esküszöm, hogy lenémítottam ezt a rohadt telefont a legutóbbi alkalomnál.
- Fel kellett volna venned! Van valami fontos, amiről beszélnünk kell – hangja lágy, és nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor beszéltem vele.
- Akkor térj a lényegre – nyögök fel, majd felkelek, hogy felkapcsoljam a lámpát. A kis lámpából eredő fény túl világos ehhez a korai órához, így meghúzom a zsinórját, hogy a szoba visszatérjen az eredeti sötétség állapotába.
- Nos, arról van szó, hogy… – fúj ki egy mély levegőt – Robin és én össze fogunk házasodni – visítja a telefonba, mire elveszem a készüléket a fülemtől, hogy megmentsem a hallásomat.
- Oké?
- Miért nem vagy meglepődve? – teszi fel a kérdést, nyilvánvalóan csalódott reakciómban.
- Elmondta nekem, hogy meg akar kérni téged, és gondoltam, hogy igent mondasz. Min lepődnék meg?
- Elmondta neked?
- Ja.
- Nos, mit gondolsz róla?
- Számít ez? – kérdezem tőle.
- Persze, hogy számít, Harry – sóhajt fel anya, én pedig felülök az ágyon. Louis megmozdul álmában és értem nyúl.
- Nem érdekel, akárhogy is van. Egy kicsit meglepődtem, de mit érdekel engem, ha összeházasodtok? – suttogom lábaimat Louis-é köré fonva.
- Nem az engedélyedet kérem. Csak tudni akartam, hogyan érzel az egész dologgal kapcsolatban, így elmondhatom neked az okot, amiért egész reggel hívtalak.
- Rendben vagyok ezzel, most mondd el.
- Ahogy azt tudod, Robin úgy gondolta, jó ötlet lenne eladni a házat.
- És?
- Nos, eladtuk. Az új tulajdonosok nem költöznek be a jövő hónapig, az esküvő utánig.
- Jövő hónap? – dörzsölöm meg a halántékomat a mutatóujjammal. Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem a rohadt telefont ilyen korán.
- Várni akartunk a jövő évig, de már egyikünk sem lesz fiatalabb, Robin fia meg egyetemre megy, nincs jobb időpont a mostnál. Jövő hétvégén elkezd melegedni az idő, pont időben a tavasz első napjaihoz. El fogsz jönni, ugye? És hozod Louis-t? – kalandozik el.
- Akkor most az esküvő a jövő hónapban lesz vagy két hét múlva? – az agyam nem funkciónál ilyen kurva korán.
- Két hét múlva – válaszolja. Baszki.
- Nem hiszem, hogy… – halkulok el. Nem az, hogy nem akarok csatlakozni egy szerelem megpecsételésének örömteli ünnepségéhez meg minden szar, de nem akarok egészen Angliáig menni, és tudom, hogy Louis nem fog velem jönni ilyen rövid időn belül, főleg a kapcsolatunk mostani állapotát tekintve.
- Miért nem? Megkérdezem tőle én magam, ha…
- Nem, nem fogod – szakítom őt félbe. Rájőve, hogy egy kicsit durva vagyok anyával, visszatáncolok. – Nincs is útlevele – ez egy kifogás, de igaz.
- Szerezhet egyet két héten belül, ha felgyorsítják. Kifogásokat keresel – lát át rajtam. Felsóhajtok.
- Nem tudom, anya, adj egy kis időt, hogy gondolkozzak rajta. Rohadtul reggel hét óra van – nyögök fel, aztán megszakítom a hívást.
A folyosóról hallok valakit zajongani a kibaszott szekrényekkel. A fejemre húzom a vastag paplant, hogy elfojtsam a csapkodás zaját és a mosogatógép bosszantó pittyegését, de úgy tűnik, a hangok csak visszhangoznak erődöm alatt.
- Ki volt az? – kérdezi tőlem Louis.
- Anya, aludj vissza, bébi – fekszek vissza mellé, a mellkasomra húzva testét.