2017. augusztus 29., kedd

Chapter 248

Sziasztok! 😊
Már itt van az új fejezet, mely szintén elég hosszú, történések is vannak benne, szóval nem lehet panasz. Az elején olvashatjátok, mekkora kárt is okozott Steph, illetve zárójelbe írtam egy magyarázatot az említett személyről. A közepén jó volt látni, hogy Harry normálisan tud beszélni arról a témáról (nem akarok elárulni előre semmit), a vége meg... hát szegény Lou, nem lennék a helyében. Ó, és szintén zárójelbe írtam az ott említett rendezvény magyarázatát. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Pénteken találkozunk újra.
Kellemes olvasást! 😊😘

Ui.: Nagyon boldog szülinapot, Liam James Payne! ❤🎂🎈🎉🎆



Chapter 248

Harry szemszöge
Dobozok esnek le a polcokról, és landolnak a padlón elhomályosodva. Öklömet újra nekiütöm a fémnek, egy nagy, vörös foltot hagyva ott. Bőröm szétválásának ismerős érzése árasztja el az ujjperceimet, ami csak növeli az adrenalinomat, még dühösebbé téve engem. Ez majdnem enyhítő, a megnyugtató megkönnyebbülése annak, hogy megengedem magamnak, hogy olyan módon adjam ki a haragomat, ahogy azt régen tettem. Nem kell megállítanom magamat, nem kell túlgondolni a cselekedeteimet. A dühre fókuszálhatok, beengedve azt és megengedve, hogy maga alá húzzon.
- Mit csinálsz?! Valaki segítsen! – kiált fel egy nő. Amikor felkapom a fejemet, hogy szemben legyek vele, tesz egy lépést hátrafelé a sor elején lévő széles nyílás felé. Szemei össze vannak húzva és óvatosak, ahogy a nyilvánvaló védelmi ösztön, hogy megvédje a lábaiba kapaszkodó szőke hajú lányt, elárasztja őt.
A kislány fényes, kék szemei találkoznak az enyéimmel, és nem tudok elnézni. A mögöttük lévő ártatlanság eltűnik minden egyes mérges lélegzettel, amely elhagyja a testemet. Elszakítom magamat a lány nézésétől, majd a rendetlenség felé nézek, amit csináltam a sorban. Csalódottság veszi át a düh helyét azonnal, és a ráébredés erősen megüt, hogy ilyen szarokat teszek tönkre egy Target bolt közepén. Ha a zsaruk előbb megérkeznek, mint hogy ki tudnék innen jutni, meg leszek baszva.
Egy utolsó pillantással a kislányra, akin hosszú, egybe részes szoknya van és csillogó cipő, végigsietek a soron a bolt bejárata felé. Elkerülve a sorban lévő káoszt, sorról sorra haladok, szem elől annyira kimaradva, amennyire csak lehetséges.
Nem tudok tisztán gondolkodni. Egyetlen egy gondolatnak sincs értelme számomra. Louis nem dugott Zaynnel. Nem. Nem tehette. Tudnám, ha igen. Valaki elmondta volna nekem. Louis elmondta volna nekem.
A márciusi levegő engesztelhetetlen, ahogy belecsíp a bőrömbe. Szemeim a parkoló hátsó része felé lévő autómra fókuszálnak, és hálás vagyok, hogy az éjszaka sötétje beárnyékol.
- Bassza meg!! – üvöltöm, amint elérem a kocsimat. Csizmámmal belerúgok a lökhárítóba, majd egy csikorgó zaj hallatszik attól, hogy a fém elhajlik a helyéről, ez még tovább frusztrációt okoz nekem. – Louis csak velem volt – mondom ki hangosan.
A kulcsot bedugom a gyújtásba, éppen, amikor két rendőrautó kanyarodik be a parkolóba villogó fényekkel és szirénázó ordítással. Lassan kikanyarodok a parkolóhelyről, hogy elkerüljek bármilyen felesleges figyelmet, aztán figyelem, ahogy leparkolnak a járdán és besietnek, mintha gyilkosságot követtek volna el.
Abban a pillanatban, hogy kiérek a parkolóból, megkönnyebbülés áraszt el. Ha letartóztattak volna a Targetben, Louis teljesen kiborult volna rám.
Louis… és Zayn.
Jobban tudom, minthogy elhiggyem Steph hülye hazugságait, miszerint Louis dugott vele. Tudom, hogy nem tette. Tudom, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki valaha is volt benne, az egyetlen, aki valaha is elélveztette őt. Nem Zayn. Kurvára senki sem. Csak én.
Megrázom a fejemet, hogy megszabadítsam magamat a kettejük látványától, Louis ujjai Zayn karjai köré fonódva, miközben Zayn belé hatol. Baszki, ne megint ezt. Szó szerint nem tudok tisztán gondolkozni. Steph nyaka köré kellett volna fonnom a kezeimet és…
Nem engedem meg magamnak, hogy befejezzem a gondolatot. Pontosan azt kapta meg, amit akart tőlem, ez pedig még jobban feldühít. Pontosan tudta, mit csinál, amikor megemlítette nekem Zaynt, szándékosan kötekedett velem, hogy bekattanjak, és ez működött.
Azonnal felhívom Louis-t, de nem veszi fel. A telefonja csörög… és csörög… és csörög. Elmondta nekem, hogy aludni fog, de rohadt jól tudom, hogy a telefonja mindig rezgőn van, és ez a férfi szart se tud átaludni.
- Gyerünk, Lou, vedd fel a telefont – nyögök fel, majd a mobilomat az anyósülésre dobom. Olyan messze kell kerülnöm a Targettől, amennyire csak lehet, mielőtt megnézik a parkoló kameráját és megszerzik a rendszámomat vagy valami szar.
Az autópálya egy kibaszott rémálom, és Louis még mindig nem hívott vissza. Ha nem hív fel egy órán belül, telefonálok Christiannak.
Még egy éjszakára Seattle-ben kellett volna maradnom. A pokolba is, mindenek előtt oda kellett volna mennem. Az összes okom, amiért nem akartam menni, kurvára értelmetlennek tűnik most. Az összes félelmem, amim volt, még mindig megvan, életre kelt a városaink közti távolságtól.
„Mélyen legbelül tudod, hogy nem fog működni.”
„Te tele vagy tetoválva, és csak idő kérdése, mielőtt elege lesz abból, hogy zavarban legyen, ha veled látják.”
„Rosszfiú fétis.”
„Összeházasodik valami bankárral vagy valami szarság.”

Steph hangja újra és újra behatol a fülembe. Megőrülök, szó szerint elvesztem a kibaszott eszemet, miközben az autópályán vezetek. Az összes erőfeszítés, amit ezen a héten tettem, semmit nem jelent most. A két napot, melyet Louis-val töltöttem, tönkretette Steph.
Megéri mindez? Mindez a folyamatos próbálkozás megéri? Mindig meg kell majd állítanom magamat attól, hogy kimondjam vagy megtegyem a rossz szarságot? És ha tovább folytatom ezt a lehetséges átalakulást, szeretni fog engem Louis utána?
Mindezek után maradni fog belőlem elég, amit szerethet ő? Egyáltalán ugyanez a férfi leszek, akibe beleszeretett, vagy ez az ő módja arra, hogy átalakítson engem valakivé, akit szeretné, hogy legyek? Megpróbál engem úgy átalakítani, hogy jobban hasonlítsak rá… jobban hasonlítsak Natalie-ra?
„Ezzel nem versenyezhetsz.”
Steph-nek igaza van. Nem versenyezhetek Natalie-val és az egyszerű kapcsolattal, ami Louis-nak és neki volt. Louis-nak soha nem kellett semmi miatt aggódnia, amikor vele volt. Ők jók voltak együtt. Jók és egyszerűek. Natalie nincs úgy megtörve, ahogyan én.
Emlékszem a napokra, amikor ültem a szobámban és órákat vártam Steph-re, hogy elmondja nekem, mikor tért Louis vissza a vele való időtöltésből. Annyiszor léptem közbe, amennyiszer csak tudtam, és eléggé meglepően, de ez bejött nekem. Louis engem választott helyette, a lány helyett, akivel úgy nőtt fel, hogy szerette. Annak a gondolatától, hogy Louis elmondja Natalie-nak, szereti őt, totálisan beteg leszek.
„Rosszfiú fétis.”
Több vagyok Louis-nak, mint egy fétis. Muszáj. Több mint elég embert dugtam meg, akik csak fel akarták dühíteni a szüleiket, de Louis nem tartozik közéjük. Elég szarságomba törődött bele, hogy ezt bebizonyítsa.
Gondolataim kuszák és őrjöngőek, és nem tudok lépést tartani velük.
Miért engedem be a fejembe Steph-et? Egy szót se kellett volna meghallgatnom, amit az a ribanc mondott. Most, hogy beengedtem őt, nem tudom kiszedni, és ez a kibaszott őrületbe fog kergetni. Letörlöm véres és szétvert ujjperceimet a kék farmerembe az egyik lábamon, aztán leparkolom az autót.
Amikor felnézek, azon találom magam, hogy a Blind Bob’s előtt parkolok. Egészen idáig vezettem anélkül, hogy egyáltalán erre gondoltam volna. Nem kellene bemennem, de nem tudom megállítani magamat.
Carly, egy régi… barát… áll a pult mögött, minimális ruhát és mélyvörös rúzst viselve.
- Lám… lám… lám… – vigyorog rám.
- Spórold ezt meg – nyögök fel, aztán leülök a közvetlenül előtte lévő bárszékre.
- Nincs rá esély – rázza meg a fejét, szőke lófarka előre-hátra mozog. – Amikor legutóbb kiszolgáltalak, az egy nagy drámafesztiválba torkollott, és sem időm, sem türelmem nincs ma este erre.
Amikor legutóbb itt voltam, annyira mocskosul berúgtam, hogy Carly kényszerített, hogy a kanapéján maradjak, ami egy hatalmas félreértéshez vezetett Louis-val, aztán elhagyott engem.
- Az a munkád, hogy italt adj, amikor kérek egyet – mutatok a mögötte lévő polcon lévő sötét whisky üvegére.
- Van egy jelzés pontosan ott, ami mást ír – hajol a könyökére a pulton, mire én hátradőlök a helyemen, annyi helyet kreálva köztünk, amennyit csak lehet.
A kis „Jogunk van bárki kiszolgálását megtagadni” a falra van felragasztva, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
- Nyugi, nem akarom, hogy felhíguljon – figyelmen kívül hagyok tőle még egy szemforgatást, miközben kezeit használva felemeli magát és megfog egy üres poharat.
Ahogy a sötét italt bőségesen beletölti a poharamba, Steph hangja újra és újra lejátszódik bennem. Ez az egyetlen módja, hogy kiszedjem a fejemből a vádjait és hazugságait.
- Ő hív – Carly hangja szakít ki kábulatomból, aztán lepillantok a pulton lévő telefonomra. Egy kép villan fel a képernyőn, melyet én csináltam, míg Louis aludt ma reggel.
- Baszki.
Ösztönösen ellököm a poharat, kiöntve a frissen kitöltött tartalmát a pultra. Figyelmen kívül hagyom Carly magas hangját, ahogy kioszt engem, miközben elhagyom a bárt olyan gyorsan, mint ahogy megérkeztem. Elhúzom nagyujjamat a képernyőn.
- Lou.
- Harry! Jól vagy? – pánikol.
- Olyan sokszor hívtalak – engedek ki egy megkönnyebbült sóhajt a kis hangszórón hallatszódó hangjára.
- Tudom, sajnálom. Aludtam. Jól vagy? Hol vagy?
- A Blind Bob’s-nál – vallom be. Nincs értelme hazudni, úgyis mindig megtudja így vagy úgy.
- Ó – alig suttogja.
- Egy italt rendeltem – akkor már el is mondok neki mindent.
- Csak egyet?
- Igen, és még esélyem se volt megízlelni, mielőtt hívtál – nem tudom eldönteni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
- Akkor az jó. Elmész onnan?
- Igen, most – húzom meg a fogantyút a kocsiajtómon, majd beszállok a vezetőülésre.
- Miért mentél oda? – kérdezi Louis egy hosszú csend után. – Nem gond, hogy odamentél, csak kíváncsi vagyok.
- Láttam Steph-et.
Elakad Louis lélegzete.
- Mi történt? Te… Történt valami?
- Nem bántottam őt, ha erre gondolsz – továbbra is a parkolóban maradok az autómmal. A vezetés figyelemelterelése nélkül akarok beszélni Louis-val. – Mondott nekem néhány szarságot, ami nagyon… nagyon felidegesített. Elvesztettem a türelmemet a Targetben.
- Jól vagy? Azt hittem, utálod a Targetet.
- Az összes dolog közül… – kezdem el.
- Bocs. Félig alszom – hallom a mosolyt a hangjában, de azt gyorsan aggodalom helyettesíti. – Jól vagy? Mit mondott?
- Azt mondta, hogy dugtál Zaynnel – felelem neki. Nem akarom megismételni a többi szart, amit arról mondott, hogy Louis és nem vagyunk jók egymásnak.
- Mi? Tudod, hogy ez nem igaz. Harry, esküszöm, hogy semmi sem történt köztünk, amit te már nem…
- Azt mondta, hogy Zayn szobatársa hallott titeket.
- Nem hiszel neki, igaz? Nem hihetsz neki, Harry, ismersz engem. Tudod, hogy elmondtam volna neked, ha bárki más hozzám ért volna… – hangja megtörik, mire a mellkasom megfájdul.
- Shh…
Nem kellett volna engednem, hogy olyan sokáig beszéljen Steph. Meg kellett volna mondanom neki, hogy tudom, hogy azok nem igazak, de amilyen önző köcsög vagyok, meg kellett hallgatnom, amit mondott.
- Mi mást mondott még? – sírja Louis.
- Csak baromságokat. Rólad és Zaynről.
És kijátszott minden félelememet és bizonytalanságomat velünk kapcsolatban.
- Ezért mentél a bárba? – nincs elítélés Louis hangjában, csak megértés, melyre nem számítottam.
- Azt hiszem – sóhajtok fel. – Tudott dolgokat. A testedről, amikről csak nekem kellene tudnom – borzongás fut végig a gerincemen.
- A barátja volt a szobatársam. Látott engem Steph párszor átöltözni, meg sem említve azt, hogy ő vetkőztetett le azon az estén – szipogja.
Harag hullámzik rajtam végig ismét. Annak a gondolata, hogy Louis képtelen arra, hogy mozogjon, miközben Steph erőszakosan levetkőzteti őt…
- Ne sírj, kérlek. Ezt nem tudom elviselni, nem, amikor több órányira vagy – kérem őt.
Most, hogy lágy hangját hallom a vonalban, úgy tűnik, Steph szavaiban nincs igazság, és az elmebaj, a tiszta kibaszott elmebaj, amit csak néhány perccel ezelőtt éreztem, elmúlt.
- Beszéljünk valami másról, amíg haza vezetek – tolatok hátrafelé az autómmal, majd kihangosítom Louis-t.
- Kimberly és Christian meghívott engem a klubjukba a hétvégére…
- Nem mész el.
- Ha engednéd, hogy befejezzem – szid le. – De mivel remélhetőleg te itt leszel akkor, és tudtam, hogy nem fogsz jönni, megegyeztünk, hogy szerda este megyek el.
- Milyen klub van nyitva hétköznap este? – nézek a visszapillantó tükörbe, megválaszolva saját kérdésemet.
- Elmegyek.
- Miért? Nem szereted a klubokat, emlékszel?
- Ez nem egy night-club. Ez egy visszafogott jazz stílusú klub.
- Elmegyek veled ezen a hétvégén. Nem akarom, hogy elmenj szerdán.
- Elmegyek szerdán. Elmehetünk megint hétvégén, ha szeretnél, de már megmondtam Kimnek, hogy megyek, és nincs rá okom, hogy tegyem meg.
Tényleg nincs türelmem most ehhez a beszélgetéshez vele.
- Engem kivéve. Én ok vagyok, nem? – hangom szánalmas nyafogásként jön ki.
„Soha nem leszel elég neki.”
- Ha van egy megalapozott okod arra, hogy ne menjek, akkor igen. Kimmel és Christiannal leszek, semmi sem fog történni.
- Jobban szeretném, ha nem mennél – szűröm ki a fogaim keresztül. Már a határon vagyok, ő meg kísérletezik velem. – Vagy elmehetek szerdán is – ajánlom fel, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy ésszerű legyek.
- Nem kell egészen idáig vezetned szerdán, amikor amúgy is jössz pénteken.
„Zavarban van, ha veled látják.”
- Miért nem akarod, hogy menjek, Louis?
- Nem az, hogy nem akarom, hogy gyere, tudod, hogy nem. Imádnám, ha szerdán is idejönnél, de tudom, hogy ez hosszú út és…
- Nem akarod, hogy meglássanak velem? – kiejtem a szavakat, mielőtt megállíthatnám őket.
- Mi? – hallom a lámpájának kattanását a háttérben, ahogy felkapcsolja azt. – Miért mondanád ezt? Tudod, hogy ez nem igaz.
- Nos, az biztos, hogy…
- Mit mondott neked Steph? Belemászott a fejedbe, ugye? Miért nem mondod el nekem? – emeli fel a hangját Louis a vonalban. Bekanyarodok a lakás parkolójába, aztán leparkolom az autót, mielőtt válaszolok. Louis csendben vár a magyarázatra.
- Semmit – ismétlem meg.
- Ha nem mondod el nekem, rendben van, de nem segíthetek neked, ha kizársz.
Nem mondok semmit.
- Meg kell tanulnunk együtt küzdeni, nem egymás ellen. Nem kellene, hogy Steph kontra te kontra én legyen. Együtt kell ebben lennünk – folytatja.
- Nem ezt csinálom… – igaza van. Mindig kurvára igaza van. – Elmegyek szerdán és ott maradok vasárnapig.
- Hiányozni fogsz az óráidról.
- És?
- Nekem is vannak óráim és munkám.
- Úgy hangzik, mintha nem akarnád, hogy menjek – paranoiám átszivárog a már megtört önbizalmamon.
- Persze, hogy akarom. Majd megbeszéljük ezt holnap.
Miért nem akarja, hogy menjek?
- Elmondtad már Zaynnek, hogy nem mehet Seattle-be? – kérdezem tőle.
- Nem, nem hallottam felőle.
Lehet, hogy én magamnak kell elmondanom neki.
- Otthon vagy már? – kérdezi Louis éppen amikor lekapcsolom a gyújtást.
- Igen, most értem ide.
- Bárcsak elmondanád nekem, hogy mit mondott Steph.
- Eleget mondtam neked, ne aggódj emiatt.
- Ne zárj ki, kérlek – a hangjában lévő szomorúság megállít léptemben.
- Nem zárlak ki. Sajnálom. Megőrülök nélküled, Lou.
- Én is – sóhajt fel, amitől ismét bocsánatot akarok kérni.
- Seggfej vagyok, amiért nem mentem veled Seattle-be mindenek előtt.
- Mi? – köhögés hallatszik a hangszóróban.
- Hallottál. Nem ismétlem meg.
- Rendben – végre abbahagyja a köhögést, miközben belépek a liftbe. – Tudom, hogy amúgy sem hallhattalak jól.
- Egyébként mit akarsz, mit csináljak Steph-el és Dannel? – váltok témát.
- Mit tehetnél? – kérdezi halkan.
- Nem akarod, hogy erre válaszoljak.
- Akkor semmit, csak hagyd őket.
- Steph valószínűleg mindenkinek beszélni fog a ma estéről, és elterjeszti a pletykát rólad és Zaynről.
- Nem lakom már ott. Nem gond – próbál meggyőzni engem Louis. Tudom, hogy egy ilyen pletyka mennyire fogja bántani az érzéseit, akár bevallja, akár nem.
- Nem akarom hagyni ezt – vallom be.
- Nem akarom, hogy bármiféle bajba kerülj miattuk – nem fog beleegyezni az ötleteimbe, hogy hogyan állítsam meg Steph-et, szóval úgy döntök, hagyom ezt.
- Rendben – nyitom ki az ajtót a lakásomhoz, majd Richardot a kanapén kiterülve, alva találom. Jerry Spinger (amerikai televíziós műsorvezető) hangja tölti meg az egész lakást. – Tartsd egy kicsit – kikapcsolom a tévét, aztán egyenesen a hálószobámba megyek.



Nagyon fáradt vagyok egész reggel. Nem emlékszem arra, hogy bementem az első órámra, és elkezdek azon gondolkozni, miért is vesződöm ezzel egyáltalán. Befejezhetem az utolsó feladataimat és beadhatom őket úgy, hogy soha többet nem kell visszajönnöm erre a kampuszra.
Amikor elsétálok az Adminisztrációs épület mellett, Niall és Tessa a lépcsők előtt állnak. Felteszem a kapucnimat, majd egy szó nélkül megyek el mellettük. El kell húznom a picsába erről a helyről.
Megosztott döntés alapján megfordulok, aztán felmegyek a meredek lépcsőn az épület bejáratánál. Az apám titkárnője a leghamisabb mosolyával ajándékoz meg, amit egy láttam egy ideje.
- Segíthetek?
- Azért vagyok itt, hogy Ken Styles-szal találkozzak.
- Van időpontod? – kérdezi édesen a nő, rohadt jól tudva, hogy nincs időpontom.
- Nyilvánvalóan nincs. Bent van apa vagy sem? – mutatok az előttem lévő vastag faajtóra. A ködös üvegtől a közepén nehéz megmondani.
- Bent van, de konferenciahívása van most. Ha helyet foglalsz, akkor… – elsétálok az asztala mellett, majd be egyenesen apa irodájába.
Amikor lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót, apám feje az ajtó felé fordul, aztán felemeli az ujját, kérve tőlem, hogy adjak neki egy pillanatot. Amilyen udvarias úriember vagyok, a szemeimet forgatom és helyet foglalok az asztala előtt.
- Nem számítottam rád – teszi vissza apa a telefont a tartójába, majd lábra áll, hogy köszöntsön.
- Nem számítottam rá, hogy itt leszek – vallom be.
- Valami baj van? – szemei a csukott iroda ajtajára vándorolnak mögöttem, aztán vissza az arcomra.
- Van egy kérdésem.
Kezeimet a sötét, cseresznyefa asztal felett pihentetem, majd felnézek rá. Az arcán sötét szőrfoltok láthatóak, nyilvánvalóvá téve, hogy nem borotválkozott már néhány napja, fehér inge pedig kissé ráncos a mandzsetta részénél. Nem hiszem, hogy láttam őt valaha is ráncos inget viselni, mióta Amerikába költöztem. Ez egy férfi, aki reggelizni pulóvermellényben és kivasalt khaki nadrágba jön.
- Hallgatlak – válaszolja apa.
A köztünk lévő feszültség bőséges, de még így is küzdök, hogy emlékezzek a perzselő gyűlöletre, amit egyszer efelé a férfi felé éreztem. Nem tudom, hogyan érzek vele kapcsolatban most, nem hiszem, hogy valaha is képes leszek teljesen megbocsájtani neki, de egyszerűen túl sok kibaszott energiát vesz el, hogy a haragba kapaszkodjak, amit mindig is éreztem felé. Soha nem lesz olyan kapcsolatunk, mint amilyen a mostohatestvéremmel van neki, de valamennyire jó tudni, hogy amikor szükségem van valamire tőle, általában minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen. A legtöbb alkalommal a segítsége semmit sem ér, de az erőfeszítését némileg értékelem.
- Szerinted milyen nehéz lesz átmennem Seattle-be?
Szemöldökei drámaian felemelkednek.
- Tényleg?
- Igen. Nem a véleményedet akarom, választ akarok – teszem világossá, hogy hirtelen meggondolásomat nem beszéljük meg. Szemei elmélkedőek, mielőtt válaszol.
- Nos, visszavetné a diplomádat. Jobban teszed, ha az én kampuszomon maradsz a félév hátralévő részében. Mire kérvényezed az átiratkozást, beiratkozol és odaköltözöl, nem érné meg a kavarodást és az időt.
- Nem tudnál segíteni, hogy meggyorsítsd a folyamatot? – ülök hátra a bőrszékben, és ránézek.
- De, de az is több időt adna hozzá a diplomai időpontodhoz. A félévek nem ugyanakkor kezdődnek és végződnek ott.
- Szóval lényegében itt kell maradnom.
- Nem kell, – dörzsöli meg a sötét borostát az arcán – de több értelme van ennek egyelőre. Olyan közel vagy már hozzá.
- Nem veszek részt azon a diplomaosztón – emlékeztetem őt.
- Reméltem, hogy meggondolod magad – sóhajt fel apám, mire elnézek.
- Nos, nem tettem, szóval…
- Ez egy nagyon fontos nap neked. Életed utolsó három éve…
- Leszarom. Nem akarok menni. Semmi bajom azzal, ha elpostázzák nekem a diplomámat. Nem megyek el, megbeszélés vége.
Szemeim a mögötte lévő falra kalandoznak el, hogy a sötétbarna irodai falán lógó képkeretekre fókuszáljanak. A fehér keretű oklevelek és diplomák jelölik eredményeit, és már abból meg tudom mondani, hogy ezek többet jelentenek neki, mint nekem valaha is fognak, ahogy büszkén felnéz rájuk.
- Sajnálattal hallom ezt – nézi őket tovább. – Nem fogom még egyszer megkérdezni – rosszalja apa.
- Miért olyan fontos neked, hogy elmenjek? – merem megkérdezni.
A köztünk lévő ellenséges viszony megfeszült, a levegő besűrűsödött, de apám vonásai félelmetesen meglágyultak az elmúló pillanatok csendjében.
- Mert – vesz egy mély levegőt, mielőtt kimondja – volt idő, egy hosszú időszak, amikor nem voltam biztos benne… – még egy szünet – mi lesz belőled.
- Ami azt jelenti, hogy?
- Biztos vagy benne, hogy van időd beszélgetni most? – szemei a szétvert ujjperceimre és vérfoltos farmeremre mozdulnak. Tudom, hogy igazából úgy érti, „Biztos vagy benne, hogy mentálisan elég stabil vagy ahhoz, hogy beszélgessünk most?”
Tudtam, hogy át kellett volna vennem a farmeremet. Nem nagyon volt kedvem semmihez reggel, szó szerint kigördültem az ágyból és elvezettem a kampuszra.
- Tudni akarom – válaszolom komoran. Apa bólint.
- Volt egy időszak, amikor azt sem gondoltam, hogy egyáltalán leérettségizel a középiskolában, tudod, hogy mindig mennyi bajba kerültél.
Villanások játszódnak le szemeim előtt kocsmai verekedésekről, betört kisboltokról, síró, félmeztelen lányokról, dühös szomszédokról és egy nagyon csalódott anyáról.
- Tudom – értek egyet. – Technikailag még mindig bajba kerülök – egy hónapja éppen az egyetemi rendőrség tartott fogva, majdnem a kicsapásomat eredményezve.
- Közel sem annyira sokba. Azóta nem, mióta ő van – válaszolja lágyan.
- Ő okozza a legtöbb bajomat – dörzsölöm meg a tarkómat a kezemmel, tudva, hogy teljesen el vagyok baszódva.
- Én nem mondanám ezt – barna szemei összeszűkülnek, ujjai mellényének felső gombjával játszadoznak.
Mindketten csendben ülünk, bizonytalanul, hogy mit mondjunk a másiknak.
- Olyan nagy bűntudatom van, Harry. Ha nem csináltad volna végig a középiskolát és mentél volna egyetemre, nem tudom, mit tettem volna.
- Semmit, élted volna a tökéletes életedet itt – csattanok fel. Úgy rándul meg apa, mintha megütöttem volna őt.
- Ez nem igaz. Csak a legjobbat akarom neked. Nem mindig mutattam ki, és tudom ezt, de a jövőd nagyon fontos nekem.
- Mindenek előtt ezért fogadtad el a jelentkezésemet a WSU-ra? – soha nem beszéltük meg a tényt, miszerint tudom, hogy a pozícióját használta fel, hogy bejussak a rohadt iskolába korábban. Tudom, hogy ezt tette. Én szart se csináltam középiskolában, a másolataim bizonyítják ezt.
- Ezért, és mert anyukád a töréspontjánál volt veled kapcsolatban. Azért akartam, hogy ide gyere, hogy megismerjelek. Nem ugyanaz a fiú vagy, aki voltál, mielőtt elmentem.
- Ha meg akartál volna ismerni engem, tovább maradtál volna a közelemben – olyan emlékek töredékei törnek fel, amiket keményen próbáltam meg elfelejteni. – Elmentél, nekem pedig esélyem sem volt rá, hogy normális fiú legyek.
Régen néha elgondolkoztam azon, milyen érzés boldog gyereknek lenni egy erős és szerető családdal. Míg anya napkeltétől napnyugtáig dolgozott, egyedül ültem a nappaliban, csak a kopott, alig álló falakra bámulva órákig. Készítettem magamnak valami szar kaját, ami alig volt módosítható, és elképzeltem, hogy egy asztalnál ülök, tele olyan emberekkel, akik szeretnek engem. Nevettek és megkérdezték volna, milyen volt a napom. Amikor verekedésbe keveredtem az iskolában, azt kívántam, bárcsak lenne egy apám, aki vagy megveregetné a hátamat vagy elverné a seggemet, amiért bajba kerültem.
Sokkal könnyebb volt nekem, ahogy nőttem. Amint tinédzser lettem és rájöttem, bánthatok embereket, minden könnyebb volt. Visszavágtam anyának, amiért egyedül hagyott, míg dolgozott, azzal, hogy a keresztnevén szólítottam őt, és megtagadtam tőle azt az egyszerű örömöt, hogy hallja egyetlen gyermekét kimondani azt, hogy „szeretlek”.
Visszavágtam apának azzal, hogy nem beszéltem vele.
Egy célom volt, hogy mindenki olyan nyomorúságosan érezze magát, mint én, ily módon végre illeszkedtem a környezetembe. Felhasználtam a szexet és a hazugságokat, hogy megbántsak embereket, és játékot csináltam belőle. Ez visszafelé sült el, amikor anya egyik barátja túl sok időt töltött a közelemben, a házassága tönkrement a méltóságával együtt, anyának pedig összetört a szíve, hogy a tizennégy éves fia ilyen dolgot tett.
Apa gyorsan kapcsol, mintha pontosan tudná, mit gondolok.
- Tudom ezt, és sajnálom az összes dolgot, aminek ki voltál téve miattam.
- Nem akarok már erről beszélni – a lábamat használva hátralököm a széket, majd felállok.
Apa ülve marad, és nem tehetek a hatalom izgalmáról, mely átjár attól, hogy így állok felette. Úgy érzem, hogy… felette vagyok, minden lehetséges módon. Őt kísérti a bűntudata és a megbánás, én pedig végre zöld ágra vergődök az enyémmel.
- Olyan sok minden történt, amit nem értenél meg. Bárcsak elmondhatnám neked, de az semmin sem változtatna.
- Azt mondtam, nem akarok erről beszélni. Amúgy is szar napom van, ez meg túl sok. Értem én, megbántad, hogy elhagytál minket meg minden szar. Túl vagyok rajta – hazudom, mire ő bólint. Igazából ez nem egy teljes hazugság, sokkal közelebb vagyok ahhoz, hogy túl legyek rajta, mint valaha is korábban.
Amikor elérem az ajtót, egy gondolat jut eszembe. Megfordulok, hogy szemben legyek apával.
- Anya férjhez megy. Tudtad ezt? – kérdezem tőle kíváncsiságból. Meg tudom mondani üres tekintetéből, és abból, ahogy összehúzza szemöldökét, hogy fogalma sem volt. – Robinhoz, a szomszéd fickóhoz?
- Ó – ráncolja a homlokát.
- Két hét múlva.
- Ilyen hamar?
- Igen – bólintok. – Ez probléma vagy valami? – kérdezem tőle.
- Nem, egyáltalán nem. Csak egy kicsit meglepődtem, ez minden.
- Igen, én is – dőlök vállammal az ajtókeretnek, majd figyelem, ahogy apa arckifejezése megváltozik mogorvából megkönnyebbültté.
- Részt veszel rajta?
- Nem.
Ken Styles lábra áll, aztán körbe sétálja a hatalmas asztalát, hogy megálljon előttem. Be kell vallanom, kissé meg vagyok ijedve. Nem tőle, természetesen, hanem a szemeiben lévő nyers érzelemtől, amikor megszólal.
- Menned kell, Harry. Össze fog törni a szíve, ha nem. Főleg mivel tudja, hogy ott voltál az én esküvőmön Karennel.
- Igen, nos, mindketten tudjuk, miért voltam ott a tiéden. Nem volt választásom és a te esküvőd nem a rohadt világ másik végén volt.
- Meglehet. Menned kell. Louis tud róla? – kérdezi. Baszki. Ezt nem vettem figyelembe.
- Nem, és arra sincs szükség, hogy elmondd neki. Vagy Liamnek, nem tudja majd befogni a száját, ha megtudja.
- Van valami oka, hogy titkolod ezt előle? – elítélés tölti meg a hangját.
- Nem az, hogy titkolom. Csak nem akarom, hogy az utazás miatt aggódjon. Nincs is útlevele. Még Washington államot sem hagyta el.
- Tudod, hogy majd menni akar. Louis imádja Angliát.
- Még soha nem is volt ott! – hangerőm megemelkedik, aztán egy mély levegőt veszek, megpróbálva lenyugtatni magamat. Az őrületbe kerget az, hogy úgy viselkedik, mintha Louis a saját fia lenne és jobban ismerné őt, mint én.
- Nem mondok semmit – adja fel a témát.
Én sem mondok semmi ezzel kapcsolatban, vagy bármilyen más témával kapcsolatban. Már így is eleget beszélgettem, és kibaszottul ki vagyok merülve. Semmit sem aludtam tegnap este, miután vége volt a telefonálásunknak Louis-val. A rémálmaim visszatértek kurvára teljes erővel, és kényszerítettem magamat, hogy ébren maradjak, miután harmadjára ébredtem fel öklendezve.
- Nemsokára elmehetnél meglátogatni Karent, kérdezett rólad tegnap este – feleli apa, éppen mielőtt kisétálok az irodájából.
- Uhm, ja – motyogom, aztán becsukom az ajtót magam mögött.

Louis szemszöge
- Kire szavaztál a választáson? – hajol hozzám és suttogja egy jövendőbeli politikus.
- Nem szavaztam, nem voltam elég idős.
Felnevet.
- Rendben.
Kissé kellemetlenül érzem magam az új csoporttársam körül. Sármos, túl sármos, elegáns ruhái és barna bőre hozzájárul ahhoz, hogy egy nagyon figyelemelterelő látványt nyújt. Nem ugyanolyan vonzó, mint Harry, de kétségkívül vonzó, és tudja is ő ezt.
Sikerül elkerülnöm a beszélgetést vele az óra utolsó néhány percéig, amikor a tanárunk arra utasította a csoportot, hogy beszélgessünk magunk között, amíg ő telefonál egyet. Megkönnyebbülök, amikor az óra megüti a tíz órát, így elmehetünk.
A srác kísérlete, hogy csevegjen velem, miközben kimegyünk a teremből, nem sikerül, majd néhány másodperc után elköszön és elsétál a másik irányba.
Egész reggel zaklatott voltam. Nem voltam képes nem arra gondolni, hogy mit mondott Steph Harrynek, amitől így felhúzta magát. Tudom, hogy hitt nekem a pletykákkal kapcsolatban Zaynnel, de akármi mást mondott még neki, eléggé zavarta Harryt ahhoz, hogy ne akarja megismételni azokat. Majdnem rémítő volt, hogy milyen gyorsan megnyugodott.
Utálom Steph-et. Utálom őt azért, amit velem tett, de sokkal jobban utálom őt azért, hogy belemászott Harry fejébe és bántotta őt. Mire beérek a művészeti órámra, tíz különböző eshetőséget képzeltem el arra, hogyan gyilkoljam meg Steph-et a fejemben.
Az egész órányi művészettörténetet azzal töltöm, hogy egy kék hajú srác viccein nevetek, mely jó kikapcsolódás gyilkos gondolataimból.
A telefonom többször is rezeg, miközben beszállok a kocsimba, hálás vagyok, hogy végre vége van a napnak. Arra számítok, hogy Harry az, de nem. Három üzenetem van, amiből kettő egyszerre érkezett. Úgy döntök, anyáét olvasom el először.
*Hívj fel. Beszélnünk kell.*
A következő Zayné, veszek egy mély levegőt, mielőtt megnyomom a kis boríték alakú gombot.
*Ott leszek a Seattle Thurs-Sat-on (zenés rendezvény Seattle-ben). Szólj, amikor ráérsz :)*
Megdörzsölöm a halántékomat, hálásan, hogy Kimberlyét hagytam a végére. Semmi sem lehet olyan stresszes Kimberlytől, mint elmondani Zaynnek, hogy mégsem érvényes az ajánlatom, miszerint találkozom vele, vagy mint, hogy beszélgessek az anyámmal.
*Tudtad, hogy Loverboy Londonba megy a jövő hétvégén?*
Ezt elkiabáltam.

2017. augusztus 25., péntek

Chapter 247

Sziasztok! 😊
Szokás szerint hoztam is az új részt, amely édesen indul, jó végre úgy olvasni kedvenc párunkról, hogy viszonylagos nyugalom van köztük és körülöttük 💖 A közepe felé Harry és Louis telefonálásának elejét imádtam 😄 A fejezet vége viszont... dühítő és szomorú... Kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Más mondanivalóm szerintem nincs, találkozunk kedden.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 247
 
Harry szemszöge
- Felébreszted őt? – kérdezi Kimberly Louis-tól, amikor belépek a konyhába. Egy kicsivel elmúlt nyolc óra és Louis teljesen fel van öltözve.
Baszki, máris hétfő van. Dolgoznia kell menni, nekem meg vissza kell vezetnem a Pullman-ra. Ki fogom hagyni a mai órákat, de nem érdekelhetne ennél kevésbé. Kevesebb mint két hónap múlva lediplomázok.
- Fent vagyok – nyögök fel, még mindig kába vagyok az álmosságtól. Békésebben aludtam tegnap este, mint egész héten. Az első éjszakámon itt majdnem egész este fent voltunk.
- Hé – Louis mosolya megvilágítja a homályos szobát, Kimberly pedig burkoltan leszáll a magas székről és egyedül hagy minket a konyhában. Most az egyszer nem bosszant engem.
- Mióta vagy fent? – kérdezem Louis-tól.
- Két órája. Mr. Vance azt mondta, hogy kaphatok egy extra órát, mivel még nem voltál ébren.
- Fel kellett volna ébresztened korábban.
Szemeim mohón végignéznek a testén. Egy mélyvörös ing van rajta, melyet beletűrt egy fekete, bokánál elvágott nadrágba. Attól, ahogy az anyag lóg a csípőjén, a székre akarom fektetni őt, letolni a nadrágját, hogy felfedje az alatta lévő szűk alsónadrágját, és magamévá tenni őt pont itt, pont most.
- Mi az? – szed ki gondolataimból. A bejárati ajtó becsukódik, én pedig megkönnyebbülök, hogy egyedül vagyunk a hatalmas házban.
- Semmi – hazudom, aztán átsétálok a félig tele lévő kávéskannához. – Azt gondolnád, hogy Keurig kávéfőzőjük van, gazdag köcsögök.
Louis felnevet megjegyzésemen.
- Örülök, hogy nincs, utálom ezeket a dolgokat – könyököl a konyhaszigetre, haja előre esik, hogy bekeretezze arcát.
- Én is – körbe pillantok a tágas konyhában, majd vissza Louis seggére, ahogy egyenesen feláll. – Mikor kell elmenned? – kérdezem tőle. Ujjait maga mögé teszi, blokkolva kilátásomat.
- Húsz perc múlva.
- A fenébe – sóhajtok fel, aztán mindketten egyszerre tesszük a kávéscsészét a szánkhoz. – Korábban fel kellett volna ébresztened. Mondd meg Vance-nak, hogy nem mész be.
- Nem! – fújja meg a gőzölgő csésze kávét a kezében.
- De.
- Nem, – hangja határozott – nem használhatom ki a vele való személyes kapcsolatomat.
Szóhasználata egy nem szívesen látott bosszúságot küld végig rajtam.
- Ez nem személyes kapcsolat. Azért maradsz itt, mert Kimberly a barátod, és végül is azért, mert mindenek előtt bemutattalak Vance-nak – emlékeztetem őt, tudva, mennyire ideges lesz, amikor felhozom ezt neki.
Kék szemeit drámaian megforgatja, aztán nagy léptekkel áthalad a mély keményfapadlón. Ujjaim a könyöke köré fonódnak, megállítva drámai kivonulását, és a mellkasomhoz húzom őt.
- Mit gondolsz hová mész? – nyomom ajkaimat a torkához.
- A szobámba, hogy összeszedjem a dolgaimat – mellkasa nehéz emelkedése és süllyedése teljesen ellentmond hűvös hangjának és hűvösebb tekintetének.
- Mondd meg neki, hogy több időre van szükséged – kérem, alig végig húzva ajkaimat kipirult bőrén a nyaka alatt. Megpróbál nem befolyásoltnak tűnni érintésemtől, de én jobban tudom, jobban ismerem a testét nála.
- Nem – tesz minimális erőfeszítést, hogy elhúzódjon, csak hogy képes legyen azt tettetni, hogy tényleg elhúzódott. – Nem akarom kihasználni őt, már így is megengedik, hogy ingyen itt maradjak.
- Akkor felhívom őt én – nem tágítok. Nincs szüksége rá Vance-nak, hogy Louis bent legyen ma. Így is ott van egy héten három napot. Nekem jobban van rá szükségem, mint a Vance Könyvkiadónak.
- Harry – nyúl a kezemért, mielőtt benyúlhatnék a zsebembe, hogy kivegyem a mobilomat. – Felhívom Kimberlyt – ráncolja a homlokát, én pedig meg vagyok lepve és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan beadta a derekát.

Louis szemszöge
- Kim, szia, itt Louis. Én…
- Rajta, már mondtam Christiannak, hogy valószínűleg nem leszel ma bent – szakít félbe.
- Sajnálom, hogy megkérdezem, én…
- Louis, semmi gond. Megértjük – a hangjában lévő őszinteségtől elmosolyodom, a Harry iránt érzett bosszúságom ellenére is.
Jó, hogy végre van egy nő barátom. Steph árulásának súlya olyan valami, ami nehezen emelkedik fel a mellkasomról. Körbenézek az ideiglenes hálószobámban, majd emlékeztetem magamat, hogy több órányira vagyok tőle, a Pullmantól és az összes hamis baráttól, akikről azt hittem, összebarátkoztam velük az egyetemi első félévem alatt. Ez az életem most. Seattle az, ahová tartozom, és soha nem kell újra látnom Steph-et vagy bárki mást közülük.
- Köszönöm szépen – mondom Kimberlynek.
- Nem kell megköszönnöd. Csak jusson eszedbe, hogy az összes fő helyiség a házban megfigyelés alatt áll – nevet fel Kimberly. – Biztos vagyok benne, hogy az edzőtermi incidens után ezt nem fogod elfelejteni – szemeim megtalálják Harryt, ahogy belép a hálószobába.
Várakozó vigyora, és ahogy az a sötétkék farmer alacsonyan lóg a csípőjén, elvonja a figyelmemet Kimberly szavaitól. Küzdenem kell, hogy emlékezzek, mit mondott csak néhány másodperccel ezelőtt.
Az edzőterem? Ó, Istenem. Vérem hideggé válik, Harry pedig felém lépked.
- Uhm, ja – motyogom, feltartva kezemet, hogy megállítsam Harryt attól, hogy közelebb jöjjön.
- Jó szórakozást – szakítja meg a hívást Kimberly.
- Kameráik vannak az edzőteremben! Láttak minket! – pánikolok.
- Kikapcsolták, mielőtt bármit is láthattak volna – von vállat Harry, mintha semmi sem történt volna.
- Harry! Tudják, hogy mi… tudod, az edzőtermükben! – kezeim a levegőbe repülnek magam előtt. – Ez annyira megalázó! – takarom el az arcomat a kezeimmel, de gyorsan elmozdítja őket Harry hatalmas kezei lefelé nyomva.
- Nem láttak semmit. Már beszéltem velük. Nyugodj meg – utasít. – Nem gondolod, hogy rohadtul megőrültem volna, ha ténylegesen láttak volna valamit a felvételen?
Kissé ellazulok. Igaza van, sokkal zaklatottabb lenne, mint amilyennek tűnik most, de ez nem jelenti azt, hogy nem aláz meg teljesen a tény, hogy tudják, milyen cselekedet következett, miután megállították a felvételt.
- Nincs sehol vagy semmi elmentve, igaz? – nem tehetek róla, de felteszem a kérdést. Ujjaim átrajzolják a kis kereszt tetoválást Harry kezén.
- Mit akar ez jelenteni? – süti le a szemeit rám védekezően. Harry… régi hobbijai villannak fel a fejemben.
- Nem úgy értettem – magyarázom meg gyorsan.
- Biztos vagy benne? – figyelem, ahogy vonásai megkeményednek, szemei vétkességgel telnek meg.
- Ne – zárom össze a kis helyet köztünk.
- Mit ne? – kérdezi.
Olvasom a gondolatait ebben a pillanatban, látom őt újraélni a szörnyű dolgokat, amiket tett.
- Ne csináld ezt, ne menj vissza oda.
- Nem tehetek róla – dörzsöli meg kezével az arcát egy lassú, mégis dühöngő mozdulattal. – Erre gondoltál? Hogy tudtam a felvételről és engedtem, hogy megnézze Vance?
- Mi? Nem! Soha nem gondolnék erre – válaszolok neki őszintén. – Csak akkor kapcsoltam össze a kettőt, amikor mondtál valamit. Csak paranoiás voltam – ujjaim fekete pólójának szakadt gallérja köré fonódnak. – Tudom, hogy soha nem tennéd ezt meg – nézek a szemeibe, kényszerítve őt, hogy higgyen nekem.
- Ha bárki valaha is ilyesmit tenne veled… – hagyja abba, hosszú szünetet tartva és mély lélegzetet véve – nem tudom, mit tennék vele, még akár Vance-szal is – vallja be komoran. Harry temperamentuma olyan valami, amelyet nagyon megszoktam már az elmúlt hat hónapban.
- Nem tennének ilyet – állok lábujjhelyre, hogy ismét összekapcsoljam tekintetünket.
- De majdnem igen, még csak múlt héten – borzongás rázza meg a vállait, én pedig kétségbeesetten keresem a megfelelő dolgot, amit mondhatok neki, hogy kiszedjem ebből a hirtelen jött hangulatváltozásból.
- Semmi nem történt.
A nyilvánvaló szerepcsere, miszerint én vigasztalom őt most, amikor a trauma igazából engem nyomaszthatna, hihetetlenül ironikus, de ez elárulja az igazat a mi kapcsolatunk természetéről, és Harry szükségéről, hogy önmagát hibáztatja olyan dolgokért, amiket nem tud irányítani.
- Ha ő benned lett volna… – a szavak visszahozzák az emlékek homályos felvillanásait arról az estéről, Dan ujjai felszaladtak a combomon, Steph lehúzta rólam a ruhát.
- Nem akarom megbeszélni, hogy mi történhetett volna – hajolok hozzá, majd karjait a derekam köré fonja, bezárva engem, megvédve a nemlétező fenyegetésektől.
- Alig beszéltünk róla egyáltalán – néz haragosan.
- Nem akarok. Eleget beszéltünk róla anyám házában, és nem így akarom eltölteni az újonnan felszabadult délutánomat – ajándékozom meg a legjobb mosolyommal, amit sikerül kicsikarnom magamból, egy sikertelen kísérletben, hogy enyhítsem a hangulatot.
- Nem tudnám elviselni, hogy bárki más veled legyen, főleg úgy – Harry arckifejezése nem enyhült, csak fokozódott. Zöld szemei az enyéimbe égnek, és ujjai durva fogása szorosabbá válik csípőm ívénél.
- Tudom – ez minden, amit sikerült kimondanom.
- Csak én. Én vagyok az egyetlen – emlékeztet engem már vagy ezredjére, mióta találkoztam vele. Még ezerszer tudnám hallgatni ezt, és a szavak akkor sem lennének agyonhasználtak.
- Te vagy. Semmi sem változott, semmi sem történt. Sajnálom, hogy megemlítettem a… – félbeszakít azzal, hogy száját az enyémhez teszi, birtokolva engem, bizonyítva kijelentését nekem és magának is. Nyelve kemény, átlökődik az ajkaimon, hogy az én nyelvemet masszírozza. Harry ujjbegyei még jobban a csípőmbe nyomódnak, és nyöszörgök, ahogy kezei lesiklanak a hasamon át a hátsómhoz. Harry a kezeibe veszi, aztán még jobban a testéhez nyomom magamat, megtöltve mohó kezeit.
- Mutasd meg, hogy csak én vagyok – suttogja a számba, én pedig pontosan tudom, hogy mit akar, mire van szüksége.
Letérdelek előtte, aztán sietősen rántok egyet a farmerján lévő egyetlen gombon. A cipzár problémásabbnak bizonyul, és rövid időre fontolóra veszem, hogy letépem a csiszolt fémet és tönkreteszem az egész farmert. Azonban nem tudom rávenni magamat, figyelembe véve, mennyire dögösen néz ki Harry a szűk, kék farmerben. Ujjbegyeimmel lassan súrolom a lágy szőrt Harry köldökétől az alsónadrágja övrészéig, mire türelmetlenül felnyög.
- Kérlek, – könyörög – nincs csipkelődés.
Bólintok kicsit, majd lehúzom a bokszerét, engedve, hogy a vádlijánál megálljon a lecsúszott farmerjával együtt. Harry még egyszer felnyög, ezúttal a zaj sokkal hangosabb, sokkal ősibb, miközben a számba veszem őt. A lassú mozgások és mozdulatok a nyelvemtől elmondják a dolgokat, amiket megpróbálok belenevelni paranoiás fejébe, megnyugtatva őt, hogy az örömnek ezen cselekedetei és a szerelem csak az övé.
Szeretem őt. Tudatában vagyok annak, hogy ez talán nem a legegészségesebb mód, hogy kezeljem a bizonytalanságait, de a rá való szükségem erősebb, mint a tudatalattim, ami ebben a pillanatban önelégülten lenget az arcom előtt egy önsegítő könyvet.
- Kibaszottul imádom, hogy én vagyok az egyetlen férfi, akin volt a szád – nyög fel, miközben egyik kezemet használom, hogy megfogjam azt, amit a szám már nem tud. – Azok az ajkak csak körém fonódnak – csípőjének gyors mozdulatától kissé fuldoklok, majd lenyúl, hogy nagyujját végighúzza a homlokomon. – Nézz rám – utasít, én pedig boldogan engedelmeskedek.
Éppen annyira élvezem ezt, mint ő. Mindig élvezem. Imádom, ahogy szemhéja lecsukódik nyelvem minden egyes hosszú lökésével. Imádom, ahogy felmordul és felnyög, amikor jobban megszívom.
- Baszki, pontosan tudod… – feje hátrahajlik, én pedig érzem megfeszülni az izmait a kezem alatt, mely rajta pihen, hogy megtámasszam magamat. – Én vagyok az egyetlen férfi, aki előtt valaha is térdelni fogsz.
Összenyomom a combjaimat, hogy enyhítsek egy kicsit a feszültségen, amit mocskos szája okoz. Harry az egyik kezét használja, hogy megtámassza magát a falnál, miközben szám közelebb és közelebb viszi őt az élvezetekhez. Szememet az övén tartom, tudva, hogy ez teljesen az őrületbe kergeti őt. Szabad keze fejem tetejéről lemozdul a számhoz, majd végighúzza nagyujja párnáját a felső ajkamon, ahol ki-be mozog gyorsuló sebességgel.
- Baszki, Lou – teste megmerevedik, ahogy elmondja nekem, mennyire jó érzés, mennyire szeret engem, miközben elengedi magát a számba.
Abban a pillanatban, hogy lábra állok mellette, a karjaiba húz engem, olyan bensőséges gesztussal ölel meg, hogy az majdnem elborít engem.
- Sajnálom, hogy felhoztam azt a sok szarságot – suttogja a hajamba.
- Shh – suttogom vissza, nem akarva, hogy visszalépjünk a sötét beszélgetésbe, amit néhány perccel ezelőtt folytattunk.
- Hajolj az ágyra – feleli Harry, és beletelik egy pillanatba, hogy felfogjam szavait.
Nem ad lehetőséget arra, hogy válaszoljak, mielőtt nagyjából óvatosan tenyerét a derekamhoz nyomja, az ágy széléhez vezetve. Kezei megfogják a combomat, lehúzza a nadrágomat a lábaimon, amíg az egész hátsóm meztelen lesz neki. Annyira akarom őt, hogy az fizikailag fáj. Egy fájdalom, amit csak ő tud enyhíteni. Miközben kilépek a cipőmből, ő a hátamhoz nyomja a tenyerét ismét.
- Ne, hagyd fent – morogja.
Felnyögök, ahogy alsónadrágomat lehúzza, és olyan módon tölt meg engem, ahogy csak ő tette, és ahogy csak ő fogja tenni. Vágyom rá, de ez semmi ahhoz az elárasztó, mindent felemésztő, ítéletet megváltoztató szerelemhez képest, amit iránta érzek, és tudom mélyen legbelül, mélyen a legbensőmben, melyet csak ő és én látunk, hogy mindig csak ő lesz.



- Nem akarok menni – nyafog Harry, aztán egy nagyon nem Harryre jellemző mozdulattal lehajtja fejét, hogy a vállamba temesse azt, karjait és lábait a testem köré fonva. Sűrű haja csiklandozza bőrömet. Megpróbálom megszelídíteni azt az ujjaimmal, de egyszerűen túl sok van belőle. – Kell egy hajvágás – válaszolja meg gondolataimat.
- Tetszik így – húzom meg gyengéden a nedves szálakat.
- Nem mondanád el nekem, ha nem tetszene – lát át rajtam. Igaza van, de csak azért, mert nem tudnék elképzelni olyan frizurát Harryn, ami nem illene hozzá, és történetesen imádom ilyen hosszún a haját.
- Megint csörög a telefonod – mutatok rá, mire felemeli a fejét, hogy egy haragos pillantást vessen rám. – Valami baj lehet az apámmal, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne akadjak ki, és tényleg meg akarok bízni benned, szóval kérlek, csak vedd fel – beszél zavarosan.
- Ha van valami az apáddal, azt Liam tudja kezelni, Louis.
- Harry, tudod, milyen nehéz nekem, hogy ne…
- Louis – csendesít el, majd kiszáll az ágyból, hogy elvegye a rezgő telefont a szobában lévő asztalról. – Látod, anya az – tartja fel a képernyőt, így a név, hogy „Anne” tisztán látható onnan, ahol állok. Tényleg azt kívánom, bárcsak hallgatna rám és megváltoztatná Anne nevét a telefonjában, de nem hajlandó. Kis lépések, emlékeztetem magamat.
- Vedd fel! Vészhelyzet is lehet – kelek ki az ágyból, majd megpróbálom kivenni a telefont fürge kezeiből.
- Anya jól van. Egész reggel zaklatott engem – Harry gyerekes módon a fejem felé tartja a mobilt.
- Mivel kapcsolatban? – kérdezem tőle, aztán figyelem, ahogy kikapcsolja a készüléket.
- Semmi fontos. Tudod, milyen bosszantó tud lenni.
- Ő nem bosszantó – védem meg Anne-t. Ő nagyon édes és imádom a humorérzékét. Ez egy olyan valami, aminek jobban hasznát vehetné a fia.
- Te éppen olyan bosszantó vagy, mint ő, szóval feltételeztem, hogy ezt mondod – vigyorodik el. Kinyújtja hosszú ujjait, hogy a hajamat a fülem mögé tűrje.
- Szörnyen elbűvölő vagy ma. Eltekintve attól, hogy bosszantónak hívtál az előbb, persze – mondom neki. Nem panaszkodom, de figyelembe véve a múltunkat, félek, hogy ez a viselkedés el fog tűnni, amikor boldog hétvégénk véget ér.
- Szeretnéd, hogy seggfej legyek? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem – mosolyodok el, és élvezem játékos viselkedését, nem számít, mennyi ideig tart.

Harry szemszöge
- Hogy van az én Pumpkinom? – kérdezi tőlem Richard, abban a pillanatban, hogy besétálok az ajtón a lakásomba.
Mintha a rohadt hosszú út az ónos esőben nem lett volna elég kellemes, le vagyok bombázva Louis apjának kellemetlen képével, hogy elterült a kanapémon, az én ruháimat viselve. A pamut pizsamanadrágom és a fekete pólóm túl szűk rajta, és szó szerint érzem a bagelt felemelkedni a torkomban, amit Louis etetett meg velem ma reggel, könyörögve, hogy kiöklendezzem a betonpadlóra.
- Miért van rajtad az én ruhám, megint? – nyögök fel, nem feltétlenül várva választ a férfitől, de tudom, hogy egyébként is kapni fogok egyet.
- Csak az az egy pólóm van, amit nekem adtál, és nem tudtam kiszedni belőle a szagot – válaszolja lábra állva.
- Hol van Liam?
- A konyhában – érkezik Liam hangja a konyhából a nappaliba, ahol állok. – Hogy van Louis? – kérdezi csatlakozva hozzánk egy konyharuhával a kezeiben. Szappancseppek esnek a betonpadlóra, én pedig mogorván nézek rá, amiért nem Richarddal csináltatja meg a rohadt edényeket.
- Jól van. Baszki. Ha netalán bárki kíváncsi volt, én is jól vagyok – zúgolódok.
A lakás sokkal tisztább állapotban van, mint amikor elmentem innen. A halomnyi szar kézirat, amiket terveztem kidobni, már nincsenek itt, az üres vizesüvegek tornya, amit a dohányzóasztalon építettem, nincs sehol, és a por, amihez már hozzászoktam, hogy nézem nőni, eltűnt a tévéállvány sarkából.
- Mi a fasz történt itt? – kérdezem mindkettőjüktől. A türelmem már nagyon fogy, figyelembe véve, hogy csupán percek óta vagyok a lakásban.
- Ha a mi történt alatt azt érted, hogy miért takarítottuk ki a helyet… – kezdi el Liam, de félbeszakítom.
- Hol van az összes szarságom? – lépkedek át a padlón. – Kértem bármelyikőtöktől is, hogy hozzáérjetek bármelyik cuccomhoz is? – ujjaim közé veszem az orrnyergemet, majd egy nagy levegőt veszek, megpróbálva irányítani hirtelen jött haragomat. Miért takarítanák ki a kibaszott lakásomat anélkül, hogy megkérdeznének engem?
Oda-vissza nézek kettejük között, mielőtt bevonulok a hálószobába.
- Valaki jó hangulatban van – hallom Richard megjegyzését, éppen ahogy elérem a hálószobaajtómat.
- Csak hagyja őt figyelmen kívül, hiányzik neki Louis – feleli gyorsan Liam. Olyan hangosan csapom be az ajtót, amennyire csak lehet, mindkettőjüknek egy nagy baszd meg-et küldve.
Igaza van Liamnek. Tudom, hogy igen. Éreztem, miközben elvezettem abból a rohadt városból, el tőle. Éreztem minden egyes izommegfeszülésnél, ahogy egyre messzebb kerültem tőle. Minden egyes kurva mérfölddel nagyobb lett a tátongó lyuk bennem. Egy lyuk, amit csak Louis tud megtölteni.
Minden seggfejen szitkozódtam az autóúton, ami segített lassú égésen tartani dühömet, de ez nem sokáig lesz elegendő. Ott kellett volna maradnom még néhány órát, meggyőzni Louis-t, hogy vegye ki a hetet és jöjjön haza velem. Ahogy fel volt öltözve, választást sem kellett volna adnom neki.
Minél mélyebbre ástak a gondolataim, annál többször játszottam le újra meztelen testét. Nadrágja a bokáinál volt összegyűrve, a legszexisebb látványt kreálva. Ahogy többször is benne ringatóztam, megígérte, hogy nem felejt el a következő hosszú hét alatt, és elmondta, mennyire szeret engem. Minél többet gondolok arra, ahogy megcsókolt, és aztán újra megcsókolt engem, annál izgatottabbá váltam.
A rá való szükségem erősebb, mint valaha volt. Ez vágy és szerelem összeolvadva, a szükség, amit felé érzek sokkal mélyebbre ér a vágynál. Az a mód, ahogy össze vagyunk kötve, miközben szeretkezünk, leírhatatlan, imádom a hangokat, amelyeket kiad, ahogy emlékeztet, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki valaha is ilyet éreztet vele. Szeretem őt, ő pedig szeret engem, vége a kurva történetnek.
Louis-t hívom, mielőtt egyáltalán rájöhetnék, mit csinálok.
- Szia – felelem a vonalba.
- Szia, valami baj van? – kérdezi.
- Nem – nézek körbe a hálószobámban. Az újonnan kitakarított hálószobámban. – Igen.
- Mi a baj? Otthon vagy?
Nem, ez nem otthon. Nem vagy itt.
- Igen, és a kibaszott apád és Liam kurvára az idegeimre mennek.
- Mit csináltak?
- Kitakarították az egész lakást, elrakták az összes cuccomat, nem találok semmit.
- Mit keresel? – kérdezi, hallok egy másik hangot a háttérben, és kényszerítenem kell magamat, hogy ne kérdezzem meg tőle, ki a fenével van.
- Semmi különlegeset – vallom be. – De ha meg akarnék keresni valamit, nem lennék képes rá.
Louis felnevet.
- Szóval azért vagy mérges, mert kitakarították a lakást, és nem találsz meg valamit, amit nem is keresel?
- Igen – egy kibaszott gyerek vagyok, és tudom ezt. Ő is tudja, de ahelyett, hogy megbüntetne, felkuncog.
- El kellene menned az edzőterembe.
- Vissza kellene mennem Seattle-be és megdugni téged az ágyadon. Megint – szólok vissza. Louis zihál, a hang rezonál mélyen bennem, amitől még erősebb lesz az iránta való szükségem.
- Uhm, igen – suttogja.
- Ki van veled? – nem tudom tovább visszatartani, hogy ne kérdezzem meg.
- Trevor és Kim – válaszolja lassan.
- Viccelned kell velem – kibaszott Trevor mindig a közelben van. Egyre nagyobb nyűg lesz, mint Zayn, ami kurvára sokat mond.
- Harry – meg tudom mondani, hogy kellemetlenül érzi magát, és nem akar magyarázkodni előttük.
- Lewis.
- Bemegyek a szobámba egy percre – menti ki magát udvariasan, én meg egyre türelmetlenebbé válok.
- Miért van kibaszott Trevor a házadban?
- Ez nem az én házam – emlékeztet engem.
- Igen, akkor ahol laksz, és…
- El kellene menned az edzőterembe, nyilvánvalóan meg vagy sértve – szakít félbe Louis. Hallom az aggodalmat hangjában, és a csend, ami következik, bizonyítja igazát. – Kérlek, Harry.
Kizárt, hogy erre nemet tudok mondani.
- Felhívlak, amikor visszaérek.

Az edzésem jól ment, nem mondhatom, hogy nem láttam kibaszott Trevor modellszerű arcát rányomatva a fekete zsákra, miközben belerúgtam, megütöttem, belerúgtam, megütöttem két órán keresztül. Bár nem segített, még mindig… csak mérges vagyok. Nem is tudom, miért vagyok egyáltalán bosszús, azt kivéve, hogy Louis nincs itt, én meg nem vagyok ott.
Bassza meg, ez egy hosszú hét lesz.
Egy üzenet vár rám Louis-tól, amikor elérem az autómat. Nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig edzek, de nyilvánvalóan szükségem volt rá.
*Megpróbálok ébren maradni, de elhasználódtam ;)* Írja az üzenet.
Hálás vagyok a kinti sötétért, ami elrejti a hülye, rohadt vigyort az arcomon elcsépelt célozgatásától. Louis annyira megnyerő, és még csak nem is próbálkozik.
Majdnem figyelmen kívül hagyom az üzenetet Liamtől, melyben emlékeztet, hogy kezdek kifogyni az élelmiszerekből. Nem vettem tényleges élelmiszereket magamnak… soha. Amikor a diákszövetségi házban laktam, csak megettem a szarokat, amiket más emberek hoztak.
Louis talán zaklatott lesz, ha megtudja, hogy nem etetem az apját, Liam pedig nem fog hezitálni, hogy elpletykálja.
Valahogy azon találom magam, hogy a Targethez kanyarodok be a Conner’s helyett. Louis nyilvánvalóan befolyással van rám anélkül, hogy egyáltalán itt lenne. Éppen annyi időt tölt a Conner’s-ben, mint a Targetben, de legalább harminc percet tölt azzal, hogy elmagyarázza nekem, miért sokkal jobb a Target bármely más boltnál. Rohadtul idegesít engem, de megtanultam bólintani pontosan abban a pillanatban, hogy azt gondolja, figyelek és elfogultan egyetértek vele.
Éppen ahogy egy doboz fagyasztott pelyhet dobok a bevásárlókocsiba, egy vörös haj jelenik meg a sor végén. Tudom, hogy Steph az, mielőtt megfordul. Feszesen, magasan bekötött fekete csizmája, mely piros fűzővel van bekötve, egy árulkodó jel.
Gyorsan átmegyek két választási lehetőségen itt. Egy, odasétálhatok és emlékeztethetem őt, milyen egy hülye, kibaszott… Megfordul, hogy szemben legyen velem, mielőtt áttérhetnék a másik lehetőségemre.
- Harry! Várj! – hangzik végig Steph hangja a soron, amikor sarkon fordulok és otthagyom a bevásárlókocsit a sor közepénél. A kemény edzéstől függetlenül, amit az előbb fejeztem be, kizárt dolog, hogy tudnám kontrollálni magamat Steph közelében. Kurvára kizárt.
Hallom csizmájának nehéz, tompa hangját a laminált padlón, miközben követ engem egyértelmű kísérletem ellenére, hogy elkerüljem őt.
- Hallgass meg! – kiáltja csak néhány lépésnyire mögöttem. Amikor abbahagyom a sétálást, nekiütközik a hátamnak és a lapos seggére esik.
- Mi a faszt akarsz? – morgok rá, aztán figyelem, ahogy gyorsan lábra botladozik. Fekete ruhája most már fehér poros lett a piszkos padlótól.
- Azt hittem, Seattle-ben vagy.
- Igen, csak nem ebben a pillanatban – hazudom. Nem tudom, mi bírt rá arra, hogy hazudjak, de most már túl késő van, hogy visszatáncoljak.
- Tudom, hogy most utálsz – kezdi el.
- Kurvára nem mondod?
Zöld szemei majdnem nem létezőek, köszönhetően a vastag fekete vonalaknak, melyek a szemei körül vannak. Szarul néz ki.
- Nem vagyok abban a hangulatban, hogy a szarságaidat hallgassam – figyelmeztetem őt.
- Te soha nem vagy abban a hangulatban – mosolyodik el, nekem pedig ökölbe szorulnak a kezeim az oldalaimnál.
- Rohadtul nincs semmi mondanivalóm neked, és tudod, milyen vagyok, amikor nem akarom, hogy zavarjanak.
- Megfenyegetsz? Tényleg? – emeli fel karjait maga elé, aztán visszaejti őket.
Csendben maradok, miközben egy alig tudatánál lévő Louis-ról való képek elárasztják a gondolataimat. El kell tűnnöm Steph-től. Soha nem bántanám őt fizikailag, de ismerem az összes szarságot, amit mondhatok neki, hogy sokkal jobban megbántsam. Ez a sok tehetségem egyike.
- Ő nem jó neked – meri ezt mondani Steph. Nem tehetek róla, de felnevetek ennek a ribancnak a vakmerőségén.
- Nem lehetsz elég hülye ahhoz, hogy megpróbáld megbeszélni a vele való kapcsolatomat.
- Tudod, hogy ez igaz. Ő nem elég neked, és te soha nem leszel elég neki – a bennem lévő hő a lassú tűztől elkezd forrni, miközben Steph folytatja. – Meg fogod unni a prűd viselkedését, tudod ezt. Valószínűleg máris unod.
- Prűd? – újabb nevetést hallatok. Steph nem ismeri azt a Louis-t, aki szereti, ha a tükör előtt dugják meg, és megdugja magát az ujjaimon, amíg a nevemet nem kiáltja. Steph bólint.
- Ő meg túl fog jutni ezen a rosszfiú fétisen, és összeházasodik valami bankárral vagy valami szarság. Nem lehetsz elég hülye ahhoz, hogy azt gondold, hosszú távon tervez. Tudom, hogy láttad, milyen volt ő Natalie-val, az a ribanc a kardigánjaiban. Olyan embereknek voltak a példái, akik összetartoznak, te pedig tudod ezt. Ezzel nem versenyezhetsz.
- És mi van? Arra utalsz, hogy te és én jobbak lennénk? – hangom sokkal kevésbé jön ki követelően, mint ahogy terveztem. A legnagyobb bizonytalanságaimmal játszik, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne inogjak meg.
- Nem, természetesen nem – forgatja mosómedve szemeit. – Tudom, hogy nem akarsz engem, soha nem is akartál. A lényeg az, hogy törődök veled – feleli. Elnézek tőle, hogy átvizsgáljam az üres sorokat. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, és tudom, hogy ki akarod tekerni a nyakamat, amiért a szűz Máriáddal szórakoztam, de tudod, hogy ez igaz.
Megharapom az arcom belsejét a gúnynéven, amit az én úgynevezett barátaim bélyegeztek Louis-ra a kezdetektől. Steph folytatja.
- Mélyen legbelül tudod, hogy nem fog működni. Ő túl elkényeztetett neked. Te tele vagy tetoválva, és csak idő kérdése, mielőtt elege lesz abból, hogy zavarban legyen, ha veled látják.
- Nem – teszek egy lépést a vörös hajú felé.
- Tudod, hogy igen. Még el is mondta nekem, hogy igen, amikor először elkezdtetek járni. Biztos vagyok benne, hogy ez nem változott azóta – mosolyodik el, orrkarikája megcsillan a világítás alatt, én pedig megborzongok azon az emléken, hogy Steph hozzám ért, elélveztetve engem. Lenyelem az epét, majd megszólalok.
- Megpróbálsz manipulálni engem, de nem veszem be. Bár szép próbálkozás – megyek el mellette.
- Ha elég lennél neki, akkor miért ment volna Zaynhez olyan sokszor? Tudod, hogy mit beszéltek az emberek? – megfagyok léptemben.
Emlékszem, mikor Louis hazajött arról az ebédről Steph-el. Annyira zaklatott volt, miután eljött az Applebee’s-ből aznap, hogy Steph elvitte Mollyt is, és mindketten arra utaltak Louis-nak, hogy azt pletykálták, dugott Zaynnel. Elég dühös voltam, hogy felhívjam Mollyt, és figyelmeztessem őt, hogy kurvára ne próbáljon meg Louis és közém állni. Steph nyilvánvalóan nem értette meg ugyanazt a figyelmeztetést, még akkor is, ha ő volt az, aki miatt egész végig aggódnom kellett.
- Te pletykáltad ezt – vádolom meg.
- Nem, Zayn szobatársa volt. Ő volt az, aki hallotta őt Zayn nevét nyögni, és Zayn ágya a falnak csapódott, miközben megpróbált aludni. Bosszantó, igaz? – Steph rosszindulatú vigyora eltépi minden önuralmamat, amit sikerült megtartanom, mióta Louis elment Seattle-be.
El kell sétálnom most. El kell sétálnom most.
- Zayn azt mondta, hogy Louis jó volt és szűk, és úgy tűnik, csinálja ezt a… valamilyen dolgot a csípőjével vagy valami. Ó, és az a folt… tudod, melyik – fekete körmei az állát kopogtatják.
Nem tudom kezelni ezt.
- Fogd be! – takarom el füleimet a kezeimmel. – Fogd be a pofádat! – ordítom a sorok között, mire Steph hátrál, még mindig vigyorogva.
- Hiszel nekem vagy sem – von vállat. – Engem nem érdekel, de tudod, hogy ez időpazarlás, ő időpazarlás – mosolyodik el gúnyosan, majd eltűnik, éppen amikor kezeimmel beleütök a fémpolcokba.

2017. augusztus 22., kedd

Chapter 246

Helló! 😊
Hoztam is az új fejezetet, a hosszára ismét nem lehet panasz 😉 Az elején van szó egy kabátról, aminek szerintem jó a leírása, de azért zárójelbe tettem a pontos kifejezést rá, úgy rákereshettek, ha jobban érdekel titeket 😊 A közepe felé van az egyik kedvenc jelenetem, amikor szóba kerül a hajfonás, imádtam 😂 Annál a résznél amúgy angolul hagytam egy kifejezést, a head and cookies-t, mert fogalmam sincs, van-e ilyen magyarul, de rákerestem és zárójelbe leírtam a magyarázatot... ami elég konkrét lett... 😂😏 A vége felé meg, amikor a kocsiban vannak, hát végem volt 😂 Utána pedig képbe jön egy új esemény is, kíváncsi leszek a véleményeitekre ezekkel kapcsolatban. Pénteken találkozunk.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 246
 
Louis szemszöge
- Mit terveztek ma csinálni? – kérdezi Kimberly, amikor belépek a konyhába.
Elfoglalt azzal, hogy köszönőkártyákat ír azoknak a vendégeknek, akik jelen voltak Christian új klubjának megnyitóján, ami nagy sikert aratott. Miközben aláírja Christian nevét mindegyik kártyára, elgondolkozom azon, mennyi üzletbe fektethetett be Christian. Egyedül ennek a háznak a mérete azt hiteti el velem, hogy sokkal több van a Vance könyvkiadónál és egy jazz klubnál.
- Nem tudom, majd eldöntjük, amikor Harry végzett a zuhanyzással – mondom neki, aztán elhúzok egy kis, friss köteg borítékot a gránit pult tetején.
Kényszerítenem kellett Harryt, hogy egyedül zuhanyozzon le, még mindig bosszús volt amiatt, hogy kizártam őt a fürdőből, amíg én végeztem. Nem számít, hányszor próbáltam meg elmagyarázni neki, mennyire kínosan érezném magam, ha Vance tudná, hogy együtt zuhanyoztunk az otthonukban, ő azzal érvelt, hogy már sokkal rosszabbat is tettük a házukban az elmúlt tizenkét órában.
Kitartottam álláspontom mellett érvelése ellenére is. Az edzőteremben lévő események tiszta adrenalintól származtak, és teljesen nem tervezettek voltak. A hálószobámban való szeretkezés nem probléma, mert az egyelőre a hálószobám, és felnőtt vagyok, nem zavaróan, közös megegyezésen alapulóan szexeltem az én… akármimmel, ami most nekem Harry.
Azonban amilyen makacs férfi ő, még mindig nem értett egyet, ami ahhoz vezetett, hogy megkértem, hozzon nekem egy pohár vizet a konyhából. Az ajkamat biggyesztettem, ő meg bedőlt neki. Abban a pillanatban, hogy elhagyta a szobát, végigszáguldottam a folyosón be fürdőszobába, bezárva magam mögött az ajtót, és figyelmen kívül hagyva bosszús kéréseit, hogy nyissam ki az ajtót.
- Rá kellene venned őt, hogy vigyen el városnézésre, talán, ha elmerültök a város kultúrájában, az segíteni fog neki a döntésével kapcsolatban, hogy ideköltözzön veled.
Ennek a beszélgetésnek a súlya nem olyan valami, amivel foglalkozni akarok most. Harry és én egy közös megegyezésre jutottunk, amely egyelőre mindkettőnk igényeit kielégíti.
- Szóval Sasha kedvesnek tűnt – mozdítom el burkoltan a beszélgetést a párkapcsolati problémáimtól. Kimberly felhorkan.
- Sasha? Kedves? Nem nagyon.
- Tudja, hogy Max házas, ugye?
- Persze, hogy tudja – nyalja meg az ajkait. – Érdekli őt? Nem, egyáltalán nem. Szereti Max pénzét és a drága ékszereket, amelyek azzal járnak, hogy találkozgat vele. A legkevésbé sem érdekli Max felesége és fia – a rosszallás Kim hangjában nagy, és megkönnyebbülve jövök rá, hogy teljesen egyetértünk ezzel kapcsolatban.
- Max egy bunkó, de még mindig meg vagyok lepve, hogy más emberek közé viszi ezt a nőt, nem érdekli, hogy Denise vagy Logan megtudja?
- Feltételezem, Denise már tudja. Biztos vagyok benne, hogy sok más „Sasha” volt az évek során, szegény Logan meg amúgy is utálja az apját, szóval nem lenne sok különbség, ha tudja, ha nem.
- Ez olyan szomorú, egyetem óta házasok, igaz? – nem tudom, Kimberly mennyit tud Maxről és a családjáról, de ismerve őt és a pletykálkodási módjait, biztosan többet tud nálam.
- Rögtön egyetem után összeházasodtak, elég nagy botrány volt – Kimberly szeme annak az izgalmával derül fel, hogy elmondhat egy ilyen szaftos történetet gyanútlan füleimnek. – Látszólag Maxnek valaki mást kellett volna elvennie, valami nőt, akinek a családja közel állt Maxéhez. Ez lényegében üzleti alku volt, May apja tőkét örökölt, szerintem Max ezért ilyen seggfej. Denise-nek összetört a szíve, amikor Max elmondta neki a tervét, miszerint egy másik nőt vesz feleségül – úgy mesél nekem Kimberly, mintha ténylegesen ott lenne. Iszik egy kortyot a vizéből, mielőtt folytatja. – Mindenesetre a diplomaosztó után Max fellázadt az apja ellen, és szó szerint otthagyta a nőt az oltárnál várva. Felbukkant Anne és Ken lakásánál abban a szmokingban, amiben össze kellett volna házasodnia a nővel, aztán az ajtón kívül várt, amíg Christian végre meggyőzte Denise-t, hogy menjen ki és beszéljen vele. Ugyanezen az estén mind az öten megvesztegettek egy lelkészt egy díszes üveg skót whiskyvel és a zsebükben lévő kis készpénzzel. Denise és Max éppen éjfél előtt már össze is házasodtak, Denise pedig terhes lett Logannel néhány hét múlva.
Az agyamnak keményen kell dolgoznia, hogy elképzelje Maxet egy fülig szerelmes fiatalemberként, London utcáin utazva egy szmokingban, hogy kinyomozza azt a nőt, akit szeret. Ugyanazt a nőt, akit most többször is elárul azzal, hogy egy másik nővel bújik ágyba.
- Nem akarok tolakodónak lenni, de Christian… – nem vagyok biztos benne, minek hívjam őt – úgy értem, Smith anyukája, ő is…
Egy megértő mosollyal Kimberly véget vet kínos ügyetlenségemnek.
- Rose sok évvel később jelent meg. Christian mindig az ötödik kerék volt a két párral. Egyszer ő és Ken nem beszéltek és Christian Amerikába jött, ekkor találkozott Rose-zal.
- Mennyi ideig voltak házasok? – Kimberly arcát fürkészem bármilyen jel miatt, ami arra utalna, hogy kellemetlenül érzi magát. Nem akarok tolakodni, de nem tehetek róla, azon találom magam, hogy elbűvöl ennek a barátikörnek a története. Remélem, Kimberly elég jól ismer engem mostanra ahhoz, hogy tudja, mennyi kérdést vagyok hajlamos feltenni.
- Csak két évig. Csak két hónapja jártak, mikor beteg lett – hangja megtörik, majd nyel egyet, szemei tele vannak könnyekkel. – Mindennek ellenére Christian elvette őt feleségül, tolószékben kísérték az oltárhoz az esküvői ruhájában – Kimberly zokogásban tör ki, és pedig letörlöm a saját kicsorduló könnyeimet. – Sajnálom, hosszú ideje nem meséltem el ezt a történetet, és csak annyira érzelmes leszek tőle – kér bocsánatot. – Ez igazán megmutatja, hogy az okos száj és a briliáns elme mögött egy hihetetlenül szerető férfi van – nyúl át, hogy kihúzzon egy darab zsebkendőt a pulton lévő dobozból, és nekem is ad egyet. – Baszki, összekönnyeztem a kártyákat! – tér magához gyorsan.
Több kérdést akarok feltenni neki Rose-ról és Smith-ről, Kenről és Anne-ről az egyetemi időkből, de nem akarom erőltetni.
- Szerette Rose-t, és meggyógyította Christiant még az utolsó napjaiban is. Christian csak egy nőt szeretett egész életében, aki végül elszakadt tőle – fújja ki az orrát, majd követem szemeit a mögöttem lévő ajtóhoz.
- Nos, nyilvánvalóan rosszkor jöttem – pillant oda-vissza Kimberly és köztem Harry, feldolgozva az előtte lévő képet. Nem tehetek róla, de elmosolyodom, hogyan nézhetünk ki, sírunk minden látható ok nélkül egy nagy köteg kártyával és borítékkal magunk előtt a pulton.
Harry haja nedves a zuhanyzástól, arca frissen borotvált. Hihetetlenül néz ki egy egyszerű fekete pólóban és a farmerben, amit az anyukája vett neki karácsonyra. Csak zokni van a lábán, arckifejezése pedig elővigyázatos, miközben némán odahív magához.
- Számíthatok rátok vacsoránál? – kérdezi Kimberly, ahogy átmegyek a konyhán, hogy Harry mellé álljak.
- Igen – válaszolom ugyanakkor, amikor Harry azt mondja:
- Nem.
Kimberly felnevet és a fejét rázza.
- Nos, írjatok, ha megegyeztetek.



- Mit akarsz csinálni ma? – kérdezem Harrytől, amikor elérjük az ajtót.
- Csípős hideg van kint, hol van a kabátod, fiú? – állítja meg Harryt Christian egy vigyorral.
- Először is, nincs szükségem kabátra, másodszor, ne szólíts fiúnak – forgatja a szemeit Harry, én meg felnevetek párbeszédükön.
- Tessék, vedd fel ezt. Olyan, mint egy rohadt radiátor önmagában – vesz le Christian egy nehéz, sötétkék, két gombsoros tengerész kabátot (pea coat) az ajtó melletti állványról.
- Isten ments – kötekedik Harry a hosszú kabáton, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
- Ne legyél idióta, húsz fok van odakint. A pasidnak talán szüksége lesz arra, hogy melegen tartsd őt – csipkelődik Christian, aztán Harry szemei a vastag pulóveremre, kabátomra és beanie sapkámra néznek, a sapkával egyébként azóta ugrat engem, hogy a fejemre tettem. Ugyanez az összeállítás volt rajtam akkor is, amikor Harry elvitt engem korcsolyázni, és akkor is csipkelődött, néhány dolog soha nem változik.
- Rendben – morogja Harry, majd felhúzza a kabátot hosszú karjaira.
Nem vagyok meglepve, hogy ebben is jól néz ki, még a széles, barna gombok, melyek az elején sorakoznak, valahogy férfias élt adnak neki, amikor összekeveredik Harry egyszerű stílusával. Harry új farmerjától, amit már megszerettem, és egyszerű fekete pólójától, fekete csizmájától, és most ettől a kabáttól úgy néz ki, mintha egyenesen egy magazin oldaláról szedték volna ki. Egyszerűen nem fair, hogy ilyen könnyedén tökéletesen néz ki.
- Bámulsz? – megugrom kissé fülembe suttogott szavaitól. Kapok egy mosolyt és egy meleg kezet, ami az enyém köré fonódik.
- Várjatok! – siet át Kimberly a nappalin és ki az előtérbe, őt követi Smith. – Smith kérdezni akar valamit – néz le jövendőbeli mostohafiára egy szerető mosollyal. – Rajta, drága.
- Csinálhatnánk egy képet az iskolai dolgomhoz? – a szőke fiú egyenesen Harryre néz.
- Mi? – Harry arca kissé lesápad, aztán rám néz. Tudom, hogyan érez Harry azzal kapcsolatban, ha fényképezik.
- Ez egyfajta kollázs, amit csinál, azt mondta, a te képedet is szeretné – mondja Kim Harrynek, én pedig átnézek rá, könyörögve neki, hogy ne tagadja meg a fiú kérését, aki egyértelműen bálványozza őt.
- Uhm, biztos? – mozgolódik Harry a sarkain, és Smith-re néz. – Ő is rajta lehet a képen?
- Azt hiszem – von vállat Smith. Rámosolygok, de ő nem veszi észre.
Harry megajándékoz egy „engem jobban szeret, mint téged, és még csak próbálkoznom sem kell” nézéssel, mire diszkréten belé könyökölök. Lehúzom a beanie-t a fejemről, aztán megpróbálom megigazítani a hajamat azzal, hogy végighúzom rajta az ujjaimat. Harry szépsége nem igényel erőfeszítést, csak ott áll egy kellemetlen homlokráncolással és tökéletesen néz ki.
- Gyorsan megcsinálom – feleli Kimberly.
Harry közelebb mozdul hozzám, és lazán a derekam köré fonja a karját. Megvillantom a legjobb mosolyomat, míg Harry úgy próbál meg mosolyogni, hogy a fogai ne látszódjanak, gyengéden oldalba lököm, mire mosolya fényesebb lesz éppen időben ahhoz, hogy Kimberly elkészítse a képet.
- Köszönöm – mosolyodik el Kim őszintén.
- Menjünk – feleli Harry, én pedig bólintok, integetve Christiannak, mielőtt követem Harryt át az előtéren a bejárati ajtóhoz.
- Ez olyan kedves volt tőled – dicsérem meg.
- Mindegy – mosolyodik el, aztán eltakarja számat az övével.
Hallok egy kis kameraklikkelést, majd mikor elhúzódom tőle, Kimberlyt látom meg a fényképezővel az arca előtt. Harry elfordítja a fejét, hogy elrejtse az enyém mögött, mire Kim még egy képet csinál.
- Elég, baszki – nyög fel Harry, aztán kirángat az ajtón. – Mi van ezzel a családdal meg a videóikkal és képeikkel? – beszél zavarosan, majd becsukom a nehéz ajtót mögöttem.
- Videók? – kérdezem.
- Mindegy.
A hideg levegő örvénylik körülöttünk, gyorsan lesimítom a hajamat, és felteszem a sapkámat a fejemre.
- Elmegyünk az autóddal és elvisszük egy olajcserére – feleli Harry az üvöltő szélben. Benyúlok kabátom elején lévő zsebbe, hogy kiszedjem a kulcsaimat neki, de megrázza a fejét és meglóbálja előttem a kulcstartóját, amin rajta van az egyik kocsikulcsom. – Nem vitted el a kulcsaidat, amikor otthagytad az összes ajándékodat – emlékeztet Harry.
- Ó – fejemben előjönnek az emlékek arról, hogy otthagytam a legértékesebb cuccaimat egy halomban az egykor megosztott ágyunkon. – Szeretném hamarosan visszakapni azokat a dolgokat, ha ez rendben van.
- Uhm, igen, persze – száll be Harry az autóba anélkül, hogy még egy pillantást vetne az irányomba.
A kocsiban Harry teljesen feltekeri a fűtést, majd átnyúl, hogy megfogja a kezemet. Mindkettőnk kezét a combomon pihenteti, ujjai pedig óvatos mintákat rajzolnak a csuklómon.
- Utálom, hogy otthagytad a nyakláncot, itt kellene lennie – feleli Harry, miközben felnyúl és megérinti azt a helyet, ahol a nyakláncom lenne.
- Tudom – hangom alig suttogásnyi. Mindennap hiányzik az a nyaklánc, a nookom is. A levelet is vissza akarom kapni, újra és újra el akarom olvasni. – Talán elhozhatod őket, amikor visszajössz jövő hétvégén? – kérdezem reménykedve.
- Igen, persze – szemei az útra fókuszálnak.
- Miért cseréltetjük ki az olajat egyébként? – kérdezem tőle. Végre kiérünk a hosszú műútról és felhajtunk a lakóövezeti útra.
- Mert muszáj – mutat a kis címke felé a szélvédőn.
- Oké…
- Mi az? – néz rám mogorván.
- Semmi, csak furcsa dolog ezt csinálni, elvinni valaki kocsiját olajcserére.
- Hónapokig én voltam az, aki elvitte a kocsidat olajcserére, miért lep ez meg most téged?
Igaza van, mindig ő volt az, aki törődött bármilyen fajta karbantartási munkával, ami szükséges volt, és néha azt feltételeztem, hogy Harry paranoiás és rendbe hozott vagy kicserélt olyan dolgokat, amiket nem kellett volna.
- Nem tudom, néha elfelejtem, hogy egy normális pár vagyunk néha – vallom be idegesen fészkelődve a helyemen.
- Magyarázd meg.
- Nehéz emlékezni a kis, normális dolgokra, mint az olajcsere, vagy amikor engedted, hogy befonjam a hajadat, – mosolyodom el az emléken – amikor úgy tűnik, hogy mindig valamilyen válságon megyünk keresztül.
- Először is… – vigyorodik el – soha ne említsd meg még egyszer a hajfonás fiaskót. Rohadt jól tudod, hogy az egyetlen ok, amiért engedtem, hogy ez megtörténjen, az volt, hogy megvesztegettél head and cookies-zal (~cookiehead: szexuális aktus két beleegyező felnőtt között, amikor egy lánynak sütitészta van a szájában, miközben orálisan kielégít egy srácot.) – szorítja meg lágyan a combomat, mire egy hőhullám lobban fel a bőröm alatt. – Másodszor, azt hiszem, valamilyen módon igazad van. Jó lenne, ha rólam szóló emlékeid nem azzal lennének megfertőzve, hogy folyton az a szokásom volt, hogy mindent elbaszok.
- Nem csak rólad van szó, mindketten követtünk el hibákat – javítom őt ki.
Harry hibái általában sokkal több kárt okoznak, mint az enyéim, de én sem vagyok ártatlan. Abba kell hagynunk azt, hogy magunkat hibáztatjuk vagy egymást, és meg kell próbálnunk valamiféle középutat találni, együtt. Ez nem történhet meg, ha Harry továbbra is magát okolja minden hibáért, amiket elkövetett a múltban. Éppen eléggé kísérti Harryt a múltja.
- Te nem – szól vissza.
- Ahelyett, hogy azon vitázunk oda-vissza, hogy ki követett el hibákat és ki nem, döntsük el, hogy mit fogunk csinálni az olajcsere után.
- Kapsz egy iPhone-t – feleli.
- Hányszor kell elmondanom neked, hogy nem akarok iPhone-t? – morgom. A telefonom lassú, igen, de az iPhone-ok drágák és bonyolultak, két dolog, amit nem engedhetek meg most, hogy bekerüljenek az életembe.
- Mindenki iPhone-t akar. Csak egyike vagy azoknak az embereknek, akik nem akarják megadni magukat a trendeknek. Ezért hordtál még mindig khaki nadrágot az egyetemen – gödröcskéi megjelennek, és nevetése megtölti az autót. Játékosan mogorva arcot vágok agyonhasznált gúnyos megjegyzésén.
- Amúgy sem engedhetem meg most magamnak. Spórolnom kell lakásra és kajára. Tudod, a szükségletek – forgatom a szemeimet, de vissza mosolygok rá, hogy lágyítsam a csapást.
- Képzeld el azokat a dolgokat, amiket csinálhatnánk, ha neked is lenne egy iPhone-od. Még több mód is lenne arra, hogy kommunikáljunk, és tudod, hogy megvenném neked, szóval ne említsd meg a pénzt újra.
- Például a telefonom nyomon követése? – csipkelődök, figyelmen kívül hagyva túlzó szükségét, hogy dolgokat vegyen nekem.
- Nem, például videó chatelhetnénk.
- Miért tennénk ezt? – úgy néz rám Harry, mintha még két szemem nőtt volna, majd megrázza a fejét.
- Azért, mert képzeld el, hogy láthatsz engem mindennap a fényes, új iPhone-od képernyőjén.
Telefonszex és videó chatek jutnak eszembe, és szemérmetlenül végigfutok gondolatban olyan képeken, hogy Harry megérinti magát a képernyőn. Mi bajom van? Arcom kipirul, és nem tehetek róla, de az ölére nézek.
- Azon gondolkozol, átmész az összes mocskos szaron, amit tehetnék veled az alatt.
- Nem, nem gondolkozom azon – tartom makacsságomat az új mobiltelefonnal kapcsolatban, aztán témát váltok. – Az új irodám szép, a kilátás hihetetlen.
- Igen? – Harry hangja azonnal komorabb lesz.
- Igen, az kilátás az ebédlőből még jobb. Trevor irodájának… – megállítom magamat attól, hogy befejezzem a mondatot, de már túl késő, Harry máris mereven néz engem, azt várva, hogy befejezem.
- Folytasd.
- Trevor irodájának van a legjobb kilátása – mondom neki, hangom sokkal tisztábban és komolyabban jön ki, mint ahogy azt belül érzem.
- Hányszor vagy az irodájában, Louis? – Harry szemei hozzám villannak, aztán vissza az útra előttünk.
- Kétszer voltam az irodájában a héten. Együtt ebédelünk.
- Hogy mi? – csattan fel Harry. Tudtam, hogy várnom kellett volna vacsora utánig, hogy felhozzam Trevort. Vagy igazából soha, meg sem kellett volna említenem őt.
- Vele ebédelek, általában – vallom be. Szerencsétlenségemre az autóm megáll egy piros lámpánál, így nincs lehetőségem arra, hogy elkerüljem Harry haragos tekintetét.
- Mindennap?
- Igen.
- Van valami ok emögött?
- Ő az egyetlen ember, akit ismerek, akinek ugyanakkor van az ebédszünete, mint nekem. Kimberly olyan elfoglalt azzal, hogy segítsen Christiannak, hogy nem is tart ebédszünetet – mindkét kezem az arcom előtt mozog, hogy segítsem magyarázatomat.
- Akkor rakasd arrébb az ebédidődet – a lámpák zöldre váltanak, de Harry nem indítja el az autót, amíg egy mérges dudálás nem hallatszik mögöttünk a forgalom vonalában.
- Nem rakatom el az ebédszünetemet, Trevor a munkatársam, történet vége.
- Nos, – leheli Harry – jobban szeretném, ha nem ebédelnél együtt kibaszott Trevorral. Ki nem állhatom őt.
Nevetve lenyúlok az ölembe, és kezemet Harryére teszem.
- Alaptalanul vagy féltékeny, és nincs senki más, akivel ebédelhetnék, főleg amikor a másik két nő, akiknek ugyanakkor van ebédszünetük, gonosz volt velem egész héten.
- Hogy érted, hogy gonoszok voltak veled? – pillant rám oldalra, miközben könnyedén vált sávot.
- Nem voltak gonoszok pontosan. Nem tudom, talán csak paranoiás vagyok.
- Mi történt? Mondd el – sürget.
- Semmi komoly, csak van egy olyan érzésem, hogy valamilyen oknál fogva nem kedvelnek engem. Mindig azon kapom rajta őket, hogy nevetnek és suttognak, miközben engem néznek. Trevor mondta, hogy szeretnek pletykálni, és esküszöm, hogy hallottam őket valamit mondani arról, hogy hogyan kaptam meg az állást.
- Mit mondtak? – mosolyog gúnyosan. Kezein elfehérednek az ujjpercei, ahogy szorosabban fogja a kormányt.
- Tettek egy megjegyzést, valami olyasmit, hogy „amúgy is tudjuk, hogyan kapta meg az állást”.
- Mondtál nekik valamit? Vagy Christiannak?
- Nem, nem akarok semmilyen problémát. Még csak egy hete vagyok itt, nem akarok rohanni és fecsegni róluk, mint egy iskolás fiú.
- Baszd meg ezt. Vagy elmondod azoknak a nőknek, hogy menjenek a picsába, vagy elmondom Christiannak én. Hogy hívják őket? Lehet, én is ismerem őket.
- Ez nem olyan nagy dolog – próbálom meg kikapcsolni a bombát, melyet én állítottam össze. – Minden irodában van egy csapat gonosz nő. Csak az én irodámban lévők történetesen engem nem kedvelnek. Nem akarom, hogy ez nagy ügy legyen, csak be akarok illeszkedni oda, és esetleg néhány barátot szerezni.
- Nem valószínű, hogy ez megtörténik, ha továbbra is hagyod, hogy ribancként viselkedjenek, és ha egész nap kibaszott Trevorral lógsz együtt – nyalja meg az ajkait, majd vesz egy mély levegőt.
Ugyanolyan mély levegőt veszek, aztán Harryre nézek, vitatkozva magammal, hogy megvédjem-e Trevort vagy sem.
- Trevor az egyetlen ember ott, aki valamennyi erőfeszítést tesz, hogy kedves legyen hozzám, és már ismerem őt. Ezért töltöm vele az ebédidőmet – bámulok ki az ablakon, és figyelem, ahogy a kedvenc városom a világon, elhalad az ablak előtt. – Nagyon hiányzik Liam – teszem hozzá, amikor Harry nem válaszol.
- Te is hiányzol neki, és apukádnak is.
- Hiányzik, tudni akarom, hogy van, de ha felteszek egy kérdést, az ahhoz fog vezetni, hogy többet akarok tudni, tudod, milyen vagyok – aggodalom virágzik ki a mellkasomban, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszanyomjam és elzárjam.
- Tudom, ezért nem fogok válaszolni rájuk.
- Hogy van Karen? És apukád? Szomorú az, hogy ők jobban hiányoznak, mint a saját szüleim? – kérdezem Harrytől.
- Nem, figyelembe véve, hogy kik a szüleid – ráncolja az orrát – Hogy megválaszoljam a kérdésedet, jól vannak, azt hiszem. Nem igazán figyelek.
- Remélem, ezen a helyen nemsokára otthonosan fogom érezni magam – felelem gondolkodás nélkül, aztán visszasüllyedek a bőrülésbe.
- Úgy tűnik, nem tetszik Seattle eddig, akkor mi a fenét keresel itt? – kanyarodik be Harry egy kis épület parkolójába. Az elején egy nagy sárga jel van, tizenöt perces olajcserét és barátságos kiszolgálást ígérve.
Nem tudom, hogyan válaszoljak neki. Félek megosztani Harryvel a félelmeimet és kétségeimet a nem régi költözésemmel kapcsolatban. Nem azért, mert nem bízok meg benne, hanem mert nem akarom, hogy felhasználja arra kezdésnek, hogy hátra hagyjam Seattle-t. Tényleg jól esne most egy bátorító beszéd, megelégednék a csenddel az „én megmondtam” helyett, amit nagy valószínűséggel hallanék Harrytől.
- Nem az, hogy nem szeretek itt lenni, csak még nem vagyok hozzászokva. Még csak egy hét telt el, és megszoktam a napirendemet és Liamet, és téged – magyarázom.
- Leparkolok, aztán találkozunk bent – mondja nekem Harry egy szó nélkül a válaszomat illetően.
Egy bólintással kiszállok a kocsiból, aztán kisietek a hidegből be a kis szerelőboltba. Égett gumi és állott kávé illata tölti meg a várószobát. Egy keretezett fényképet nézek egy régi stílusú autóról, amikor érzem Harry kezét megpihenni a derekamon.
- Nem kellene túl sokáig tartania – mondja nekem, majd kezemet az övébe veszi, hogy a terem közepén lévő poros bőrkanapéhoz vezessen.
Húsz perccel később Harry fel-alá járkál a fekete-fehér csempés padlón. Egy csengő szólal meg a teremben, jelezve, hogy valaki csatlakozott hozzánk.
- A kint lévő jelzés azt írja, hogy tizenöt perces az olajcsere – csattan fel Harry a fiatalemberre, aki egy olajfoltos kezeslábast visel.
- Igen, azt – von vállat a férfi. A füle mögött lévő cigaretta leesik a pultra, aztán gyorsan felveszi azt kesztyűs kézzel.
- Te most szarakodsz velem? – morogja Harry, türelme nyilvánvalóan nagyon kezd fogyni.
- Majdnem kész van – biztosítja őt a szerelő, mielőtt kimegy a váróteremből éppen olyan hirtelen, ahogy belépett. Nem hibáztatom őt.
- Semmi gond, nem sietünk – fordulok Harryhez, és lábra állok.
- Vesztegeti az időmet veled. Kevesebb mint huszonnégy órám van veled, és kurvára elvesztegeti.
- Nem gond – sétálok át a csempés padlón, hogy megálljak előtte. Kezeimet Christian kabátjának zsebeibe teszem, Harry pedig összenyomja ajkait egy szoros vonallá, hogy homlokráncolásából ne legyen mosoly.
- Ha nem lesznek készen tíz percen belül, nem fogok fizetni ezért a szarságért – fenyegetőzik, mire megrázom rá a fejemet és a mellkasába temetem azt. – És ne is kérj bocsánatot attól a sráctól helyettem – nyúl az állam alá nagyujjával, hogy felemelje fejemet az övéhez. – Tudom, hogy tervezted – nyom egy lágy csókot az ajkaimra, és azon találom magam, hogy mohó vagyok és többért sóvárgok.
A kocsiban lezajló beszélgetés témája bebizonyosodott, hogy az egy fájó pont nekünk a múltban, mégis kibírtuk az egész ideutat anélkül, hogy bármelyikünk is elkezdett volna veszekedni. Meglepően nyugodtnak érzem magamat ezzel kapcsolatban, vagy talán Harry meleg karjaitól, melyek a derekam köré fonódnak, vagy a szokásos mentás illata összekeveredve Christian kölnijével, amit kölcsönvett.
Akármi is az, tudatában vagyok a ténynek, hogy mi vagyunk az egyetlen várakozó emberek a boltban, és meg vagyok lepve Harry nyílt vonzalmától, miközben újra megcsókol, ezúttal ajkait sokkal erősebben nyomja az enyéimhez, nyelvét pedig kinyújtja az enyémhez. Kezeim megtalálják útjukat Harry hajába, és gyengéden meghúzom a végét, amitől felnyög és karjait szorosabban fonja derekam köré. Testemet az övéhez húzza, szája még mindig az enyémen van, amíg a csengő éles hangja meg nem szólal, ami miatt elugrok Harrytől és idegességből kezemmel lesimítom a beanie-met.
- Teljesen készen van – jelenti be a néhány perccel ezelőtti cigarettás férfi.
- Épp ideje – jegyzi meg gorombán Harry, majd előveszi pénztárcáját a hátsó zsebéből, egy figyelmeztető pillantással illetve engem, amikor én is ugyanezt teszem.

Harry szemszöge
- Nem bámult engem – próbál meggyőzni Louis, miközben végre elérjük az autóját, amit kényszerből a lehető legmesszebb parkoltam le az étteremtől.
- Alig bírta megenni a lasagna-t. Egy nyálcsík lógott az állán bizonyítékként – a férfi szemei Louis-ra voltak ragasztva egész végig, míg megpróbáltam élvezni a túlárazott, túl sok mártást tartalmazó tésztatálunkat.
Tovább akarom erőltetni a témát, de úgy döntök, hogy mégsem teszem. Louis észre sem vette a férfi rá irányuló figyelmét, túl elfoglalt volt azzal, hogy mosolyogjon és velem beszélgessen ahhoz, hogy akár csak egyetlen pillantást is vessen arra a férfire. Én elég jól viselkedtem ma, nyilvánvaló, hogy ezt Louis is észrevette.
Mosolya fényes és őszinte, türelme figyelemre méltó volt, az én bosszús megjegyzéseimmel együtt arra vonatkozóan, hogy túl sokáig kellett várni az asztalra, és úgy tűnik, mindig talál rá módot, hogy megérintsen. Egy kéz az enyémen, lágy ujjai súrolják a karomat, puha keze elhúzza megnőtt hajamat a homlokomról, folyamatosan megérint engem, és úgy érzem magam, mint egy kibaszott gyerek karácsonykor. Ha tudnám, milyen érzés ténylegesen izgatottnak lenni gyerekként karácsonykor.
Bekapcsolom a fűtést a kocsiban a legmagasabb fokra állítva, azt akarva, hogy olyan gyorsan melegedjen fel Louis, amennyire lehetséges. Orra és arca imádnivaló piros színű, és nem tehetek róla, de odahajolok és végighúzom hideg kezemet reszkető ajkain.
- Nos, szégyen, hogy olyan sokat fog fizetni azért a lasagna-ért akkor, mi? – kuncog fel pár pillanat múlva, miután elhangzott a megjegyzés. Áthajolok, hogy elcsendesítsem elcsépelt megjegyzését azzal, hogy ajkaimat az övéihez nyomom.
- Gyere ide – nyögök fel.
Gyengéden az ölembe húzom őt a kabátja ujjainál fogva. Nem tiltakozik, helyette átmászik a kis akadályt jelentő karfán, majd az ölemben köt ki. Szája stabilan az enyémen van, én pedig birtoklóan megteszem követelésemet rá azzal, hogy olyan közel húzom testét az enyémhez, amennyire csak engedi ez a kis kocsi. Zihál, amikor meghúzom az emelőkart az ülésnél, azt okozva ezzel, hogy hátra fekszem, az ő teste meg az enyémre esik.
- Még mindig fáj – feleli, mire gyengéden elhúzódom tőle.
- Csak csókolózni akartam – mondom neki. Ez igaz. Nem mintha visszautasítanám, hogy szeretkezzek vele a kocsija első ülésén, de ez most nem volt eszemben.
- De én akarom – vallja be szégyenlősen, kissé elfordítva fejét tőlem.
- Hazamehetünk, vagyis oda, ahol te laksz…
- Miért nem itt?
- Helló? Louis? – integetek kezemmel arca előtt, mire zavartan néz fel rám. – Láttad Louis-t valahol a közelben, mert ez a hormonális, szexőrült férfi, aki az ölemben tekergőzik, biztosan nem ő – csipkelődök, és végre neki is leesik.
- Nem vagyok szexőrült – biggyeszti az ajkát, kitolva alsó ajkát, én pedig felemelkedek, hogy fogaim közé vegyem.
Csípőjét mozgatja rajtam, aztán átvizsgálom a parkolót. A nap már elkezdett lenyugodni, a sűrű levegőtől és a felhős égtől úgy tűnik, mintha még később lenne, mint valójában. De a parkoló majdnem tele van autókkal, és az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy valaki rajta kapjon minket, miközben a kocsijában dugunk.
- Stresszes vagyok, és nem voltál itt, és szeretlek – húzza el száját az enyémtől, aztán ajkaival lefelé halad a nyakamon. A szellőzőkből kifelé áramló meleg levegő ellenére is végigfut a borzongás a gerincemen, majd Louis lenyúl közénk, hogy a farmeremen keresztül a tenyerével masszírozzon. – Akkor egy kicsit talán hormonális vagyok – suttogja.
- Oké, értem. Én is, de nem csinálhatjuk egy parkolóban – felelem.
- Tudom – válaszolja, de tovább folytatja farkam gyengéd szorítását és masszírozását, száját a nyakamnál mozgatja.
- Akkor hagyd ezt abba, mielőtt elmegyek a nadrágomba. Már túl sokszor csináltam ezt, mióta találkoztam veled.
- Igen, túl sokszor – harap belém, mire csípőm elárul azzal, hogy felemelkedik, hogy találkozzon Louis kínzó, örvénylő mozdulataival.
- Menjünk vissza, ha valaki meglát téged így, meglovagolva engem egy parkoló közepén, meg kellene ölnöm őt.
Louis elgondolkozva pillant körbe a parkolóban, felmérve a környezetet, aztán figyelem, ahogy a helyzetünk ráébredése eléri őt.
- Rendben – megint az ajkát biggyeszti, majd visszamászik az anyósülésre.
- Látod, hogy felcserélődtek a szerepek – összerezzenek, amikor ismét kezei közé vesz és megszorít.
- Csak vezess – mosolyodik el édesen, mintha nem tett volna meg egy gyenge kísérletet arra, hogy kasztráljon engem.
- Átmegyek minden piros lámpán, hogy hazavigyelek és ideiglenesen kielégítselek – ugratom őt. Louis a szemeit forgatja, fejét az ablaknál pihenteti.
Mire elérjük a következő piros lámpát, már elaludt. Átnyúlok, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig meleg, kis verejtékcseppek vannak elszórtan a homlokán álmában, amitől azonnal lejjebb veszem a fűtést.
Úgy döntök, hogy kiélvezem elnyomott álmának lágy zajait, és a hosszabb úton vezetek vissza Vance-hoz.
- Louis, visszaértünk – rázom meg a vállát gyengéden, hogy felébresszem őt. Szemei kinyitódnak és gyorsan pislog, hogy megállapítsa helyzetét.
- Már ilyen késő van? – Louis hangja álmossággal teli, miközben a műszerfalán lévő órára pillant.
- Nagy volt a forgalom – mondom neki.
Az igazság az, hogy körbe vezettem a városban, hogy megkeressem azt az akármit, ami ennyire elbűvölte őt. Veszett ügy volt. Nem találtam a fagyos levegőben és a hatalmas forgalomban. Az egyetlen dolog, aminek volt értelme a számomra az a mellettem alvó fiú volt. A sok száz épület ellenére, amelyek megvilágították a láthatárt, ő az egyetlen dolog, ami ér is valamit ebben a városban.
- Még mindig olyan fáradt vagyok, szerintem túl sokat ettem – mosolyodik el félig, aztán eltol, amikor felajánlom neki, hogy beviszem a szobájába. Abban a pillanatban, hogy feje a párnához ér, ismét elalszik. Óvatosan levetkőztetem őt, majd betakarom félig meztelen testét, a feje mellé téve az egyik már hordott pólómat, remélve, hogy felveszi, amikor felébred.
Louis-t bámulom, ajkai kissé elnyíltak egymástól, karjai az én egyik karom köré vannak fonódva, mintha egy párnát fogna a karom helyett. Nem lehet kényelmes neki, de mélyen alszik, kapaszkodva belém, mintha attól félne, hogy eltűnök.
Szerintem, talán, ha továbbra sem leszek elbaszott a héten, ilyen alkalmakkal leszek megjutalmazva minden hétvégén, ami elég nekem ahhoz, hogy kapaszkodjak, amíg ő is meglátja.



- Hányszor fogsz még felhívni? – szólalok meg nyers hangon a telefonba.
A mobilom egész este és reggel rezgett, minden alkalommal anya neve villant fel a képernyőn. Louis folyamatosan felébred, amivel engem is felébreszt. Esküszöm, hogy lenémítottam ezt a rohadt telefont a legutóbbi alkalomnál.
- Fel kellett volna venned! Van valami fontos, amiről beszélnünk kell – hangja lágy, és nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor beszéltem vele.
- Akkor térj a lényegre – nyögök fel, majd felkelek, hogy felkapcsoljam a lámpát. A kis lámpából eredő fény túl világos ehhez a korai órához, így meghúzom a zsinórját, hogy a szoba visszatérjen az eredeti sötétség állapotába.
- Nos, arról van szó, hogy… – fúj ki egy mély levegőt – Robin és én össze fogunk házasodni – visítja a telefonba, mire elveszem a készüléket a fülemtől, hogy megmentsem a hallásomat.
- Oké?
- Miért nem vagy meglepődve? – teszi fel a kérdést, nyilvánvalóan csalódott reakciómban.
- Elmondta nekem, hogy meg akar kérni téged, és gondoltam, hogy igent mondasz. Min lepődnék meg?
- Elmondta neked?
- Ja.
- Nos, mit gondolsz róla?
- Számít ez? – kérdezem tőle.
- Persze, hogy számít, Harry – sóhajt fel anya, én pedig felülök az ágyon. Louis megmozdul álmában és értem nyúl.
- Nem érdekel, akárhogy is van. Egy kicsit meglepődtem, de mit érdekel engem, ha összeházasodtok? – suttogom lábaimat Louis-é köré fonva.
- Nem az engedélyedet kérem. Csak tudni akartam, hogyan érzel az egész dologgal kapcsolatban, így elmondhatom neked az okot, amiért egész reggel hívtalak.
- Rendben vagyok ezzel, most mondd el.
- Ahogy azt tudod, Robin úgy gondolta, jó ötlet lenne eladni a házat.
- És?
- Nos, eladtuk. Az új tulajdonosok nem költöznek be a jövő hónapig, az esküvő utánig.
- Jövő hónap? – dörzsölöm meg a halántékomat a mutatóujjammal. Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem a rohadt telefont ilyen korán.
- Várni akartunk a jövő évig, de már egyikünk sem lesz fiatalabb, Robin fia meg egyetemre megy, nincs jobb időpont a mostnál. Jövő hétvégén elkezd melegedni az idő, pont időben a tavasz első napjaihoz. El fogsz jönni, ugye? És hozod Louis-t? – kalandozik el.
- Akkor most az esküvő a jövő hónapban lesz vagy két hét múlva? – az agyam nem funkciónál ilyen kurva korán.
- Két hét múlva – válaszolja. Baszki.
- Nem hiszem, hogy… – halkulok el. Nem az, hogy nem akarok csatlakozni egy szerelem megpecsételésének örömteli ünnepségéhez meg minden szar, de nem akarok egészen Angliáig menni, és tudom, hogy Louis nem fog velem jönni ilyen rövid időn belül, főleg a kapcsolatunk mostani állapotát tekintve.
- Miért nem? Megkérdezem tőle én magam, ha…
- Nem, nem fogod – szakítom őt félbe. Rájőve, hogy egy kicsit durva vagyok anyával, visszatáncolok. – Nincs is útlevele – ez egy kifogás, de igaz.
- Szerezhet egyet két héten belül, ha felgyorsítják. Kifogásokat keresel – lát át rajtam. Felsóhajtok.
- Nem tudom, anya, adj egy kis időt, hogy gondolkozzak rajta. Rohadtul reggel hét óra van – nyögök fel, aztán megszakítom a hívást.
A folyosóról hallok valakit zajongani a kibaszott szekrényekkel. A fejemre húzom a vastag paplant, hogy elfojtsam a csapkodás zaját és a mosogatógép bosszantó pittyegését, de úgy tűnik, a hangok csak visszhangoznak erődöm alatt.
- Ki volt az? – kérdezi tőlem Louis.
- Anya, aludj vissza, bébi – fekszek vissza mellé, a mellkasomra húzva testét.

2017. augusztus 18., péntek

Chapter 245

Sziasztok! 😊
Itt is van a fejezet, eléggé hosszú lett, nagy munka volt lefordítani. Több minden is történik benne, az elejét élvezni fogjátok (😉😏), a közepe jó, lezajlik egy érdekes beszélgetés Christiannal (😄), a vége meg... hát, édes dolog Harrytől, hogy egyedül próbálja megoldani. Kíváncsi leszek a ti gondolataitokra. A végén megint szerepel a ball-buster kifejezés, zárójelbe írtam a magyarázatát ismét. Kedden találkozunk szokás szerint.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 245

Louis szemszöge
Harry kezei durva, fekete kötésben vannak, mégis olyan lágynak érződnek, amikor az én kezem köré van fonva, ahogy az ágyhoz vezet engem.
- Remélem, nem fárasztottalak még ki – vigyorodik el Harry, gyengéden végighúzva arccsontomon kötéses ujjperceit.
- Nem – a testemet irányító feszültség nagy része felszabadult ujjaitól. Azonban a nem olyan apró fájdalom érte még mindig ott van. Mindig ott van.
- Ez rendben van, igaz? Úgy értem, távolságot akartál, és ez nem pontosan távolság – karja körém fonódik, miközben habozva állunk az ágy előtt.
- Még mindig szükségünk van távolságra, de ezt akarom most – magyarázom meg. Biztos vagyok benne, hogy ennek nincs sok értelme Harrynek, mert tényleg, nekem sincsen sok értelme ennek, főleg most, amikor ellenállhatatlan jelenléte itt van előttem.
- Én is – leheli, majd fejét lehajtja a nyakamhoz. – Ez az, ami jó nekünk, hogy ilyen közel legyünk – suttogja Harry. Karjai szorosabbá válnak a testem körül, és a térdét használja, hogy az ágyra vezessen minket, miközben ajkai gyengéden megszívják bizsergő bőrömet. – Már annyira kurvára hiányoztál, hiányzott a tested – sziszegi.
Kezei vékony pamutpólóm alá kalandoznak, aztán megfogja a szélét, hogy felemelje és áthúzza a fejemen.
- Ahogy a pulzusod… – ajkai néhány centire vannak az enyéim felett, ujjai pedig megnyomják a duzzadó eret a nyakamban, miközben lélegzik – kibaszottul megőrül, amikor megérintelek, főleg itt – szabad keze lecsúszik a hasamon, majd a bokszerem elejéhez. – Mindig olyan kemény vagy nekem – nyög fel, fel-le húzva középső ujját, elcsábítva engem. Inkább érzem, mint hallom a saját tiltakozásaimat, szemérmetlenül lesve, ahogy Harry elmozdítja a kezét, hogy ujját az ajkaihoz tegye. – Olyan édes – bókol, nedves nyelvét lassan kinyújtja, hogy betakarja ujja tetejét.
Pontosan tudja, hogy mit csinál velem. Tudja, hogy piszkos szavai milyen hatással vannak rám, és mennyire akarom őt a szavaktól. Tudja, és rohadt jó munkát végez abban, hogy belülről kifelé vággyal égjek.

Harry szemszöge
Pontosan tudom, mit csinálok vele. Tudom, mennyire imádja a mocskos számat, és amikor lenézek rá, még csak nem is zavartatja magát azzal, hogy elrejtse ezt.
- Olyan jó fiú vagy – dicsérem őt tovább, hogy kiszedjek belőle egy nyögést anélkül, hogy hozzáérnék lángoló bőréhez. – Mondd el, mit akarsz – suttogom a fülébe. Gyakorlatilag hallom szabálytalan pulzusát a bőre alatt, az őrületbe kergetem őt, és kibaszottul imádom ezt.
- Téged – válaszolja kétségbeesetten és tétován.
- Lassan akarom, azt akarom, hogy érezz minden egyes pillanatot, amit távol töltöttél – megfogom az alsónadrágja tetejét, majd leszedem a testéről. Szemei kitágultak és sötétek, ajkai rózsaszínűek és duzzadtak. Louis bólint, majd mindkét kis kezét a karom köré fonja, körülölelve őket és megpróbálva közelebb húzni engem.
- Hozd az óvszert – emlékeztet engem.
Baszki, a folyosó másik felén van, a szobában, amivel kapcsolatban senki nem várhatta, hogy ténylegesen abban maradok, miközben Louis csak méterekkel odébb van. Azonban az éjjeliszekrény furcsa módon tele volt óvszerrel érkezésemkor.
- Te hozd az óvszert – szólok vissza tudva, hogy rohadtul nincs esély arra, hogy hagyjam őt meztelenül átsietni a folyosón. Gyengéden megdörzsölöm ujjammal a mellbimbóit.
- Óvsz… – emlékeztet engem, egy élesen beszívott levegő szakítja őt félbe, ahogy megszívom a mellbimbóját. Annyira érzékeny az érintésemre, és minden egyes másodpercét meg akarom ízlelni.
- Shh – csendesítem őt el azzal, hogy megharapom az érzékeny részt, aztán lábra állok. Nem vesztegetem az időmet azzal, hogy felöltözzek, legalább bokszer van rajtam… még ha nem is lenne, pokolian biztos, hogy nem vesztegetném az időmet azzal, hogy most ruhát vegyek fel.
Visszatérek a szobába négy óvszerrel a kezemben… Egy kicsit ambiciózus vagyok és túl felkészült, de ahogy Louis viselkedik ma este, lehet, hogy szükségünk lesz az egész fióknyira.
- Hiányoztál – jegyzi meg édesen, egy szégyenlős mosoly van az arcán, aztán látom a feszengést felvillanni a szemeiben, amikor rájön, hogy hangosan mondta ki a szavakat.
- Nekem pedig te – válaszolom, olyan giccsesen hangzik, amennyire szándékoztam.
Újabb megjegyzés nélkül lehúzom az alsónadrágomat, és újra csatlakozom hozzá az ágyon. Louis felült, teljesen meztelen, háta az ágy háttámlájánál van, térdei kissé behajlítva, és egy takaró lazán át van dobva a combjain.
Kontrollálnom kell magamat a látvány miatt. Meg kell állítanom magamat attól, hogy szó szerint az ágyra ugorjak, leszaggassam róla a takarót, és elvegyem azt, ami az enyém. Azt akarom ma este… vagyis most már reggel, hogy simán menjen, nem akarom elsietni.
Mosolyogva az ágyon lévő férfire bámulok. Ő is engem néz, szemei lágyak és melegek, arca kipirult. Amikor csatlakozom hozzá az ágyon, mohó kezek indulnak meg egyenesen az alsónadrágom széléhez, lehúzva azt a combomon, lábaival befejezve a munkát, aztán kezébe fog engem, gyengéden megszorítva.
- Krisztus – szisszenek fel, pillanatnyilag elveszítve a fókuszt mindenről, kivéve Louis érintéséről. Elkezd lassan pumpálni, kis csuklóját kissé elfordítja, és kurvára imádom, ahogy pontosan tudja, hogyan érintsen meg engem. Lefekszik, kezét folyamatos ritmusban tartja, majd odaadom neki az óvszert, csendben utasítva őt, hogy mit csináljon következőnek.
Louis bólint, aztán gyorsan meg is teszi. Miközben a latexet feltekeri rám, csendben szitkozódom rá és magamra, amiért még mindig nem csináltattuk meg a teszteket. A bőr bőrön való érzése vele mennyei, és most, hogy megéreztem, egyre többre vágyom.
Louis gyorsan rám mászik, lovaglóülésben helyezkedik el a derekamnál, farkam csak centiméterekre van attól, hogy belé csússzon.
- Várj – állítom őt meg gyengéden a csípője köré fonva a kezeimet, majd visszafektetem őt mellém az ágyra.
- Mi a baj? – zavarodottság villan fel kék szemeiben.
- Semmi, csak egy kicsit még csókolózni akarok veled először – biztosítom őt, aztán kezeimbe veszem tarkóját, hogy közelebb hozzam arcát az enyémhez. Szám elfedi az övét, és testem az övé felé kerül, kényszerítve magamat, hogy lassan haladjak.
Meztelen teste felhevülten az enyémhez nyomódik, fel kell áldoznom egy pillanatot, hogy értékeljem, hogy az összes szarság után, amiken keresztülment miattam, még mindig itt van, mindig kurvára itt van, ez pedig az az istenverte alkalom, amikor tenni fogok róla, hogy ez érdemes legyen. Súlyomat egyik karommal támasztom meg, aztán ráfekszem, elválasztva lábait a térdemmel.
- Szeretlek, nagyon. Még mindig tudod ezt, ugye? – kérdezem nyelvem csapásai közben, melyek az övét érik el. Louis bólint.
- Szeretlek.
Egy szörnyű pillanatra Zayn arca jelenik meg a fejemben. Szerelmi vallomása az én Louis-mnak, és Louis hálás elfogadása, „én is szeretlek”, nyögte. Egy lassú borzongás fut rajtam végig, mire megállok. Észrevéve hezitálásomat Louis beletúr ujjaival rakoncátlan hajamba, birtokba véve számat az övével.
- Gyere vissza hozzám – könyörög.
Ennyi kell mindössze. Minden elhalványul, kivéve teste lágysága az enyém alatt, hogy milyen szoros ő, miközben lassan belé nyomódok. Az érzés tökéletes, nem számít, hányszor voltam már vele, soha sem lesz elég.
- Szeretlek – ismétli meg a szót.
Egyik karomat alá teszem, így testünk olyan szorosan van összenyomva, amennyire csak lehetséges. Megnyalom száraz ajkaimat, aztán fejemet újra a nyakába temetem, mocskos dolgokat suttogva a fülébe, és minden egyes alkalommal megcsókolom őt, amikor a nevemet nyögi. Érzem a nyomás épülését a gerincemből felemelkedve, lángra lobbantva minden egyes kibaszott csigolyát. Louis körmei a hátamba mélyednek a lapockacsontomon végig, mintha a bőrömre tetovált szavakért nyúlna. A szavak neki készültek, és csak neki.
„Soha nem szeretnék elválni tőled ettől a naptól kezdve…” Ez van ráírva. Mindent meg fogok tenni, amit kell, hogy teljesítsem végleges ígéretemet.
Felnézek, hogy rápillantsak, egyik kezem még mindig a háta alatt pihen, a másik végig utazik a törzsén, és megfogja hosszát.
- Mondd el, milyen érzés – mordulok fel, alig kapaszkodom az engem átjáró gyönyörbe.
Mozdulataim felgyorsulnak, Louis pedig lenyúl egyik kezével, hogy megmarkolja az ágyneműt. Csípőm minden bűnös mozdulata, minden erőszakos lökés várakozó testébe felfokozódik és tovább erősíti a felettem lévő erejét.
- Olyan jó, Harry, olyan jó – hangja nehéz és rekedt, én pedig lenyelem többi nyögését, amilyen mohó rohadék vagyok. Érzem, hogy teste kezd megmerevedni, és már nem tudok tovább várni. Nevének lágy kiáltásával az óvszerbe spriccelek lassú és hanyag lökésekkel, mielőtt lerogyok mellé alig lélegezve.
Átnyúlok, aztán magamhoz húzom őt, amikor kinyitom a szemeimet, izzadságréteg fedi selymes bőrét, szemei nyitva vannak és a mennyezeti ventilátort nézi.
- Jól vagy? – kérdezem tőle. Tudom, hogy egy kicsit durva voltam a vége felé, de azt is tudom, mennyire szereti ezt a szart.
- Igen, persze – hajol ide, hogy egy csókot nyomjon csupasz mellkasomra, majd kiszáll az ágyból. Rosszallóan felnyögök, amikor fehér pólóját lehúzza a fején, eltakarva testét. – Itt a fejpántod – mosolyodik el, büszkén elcsépelt megjegyzésén, majd az ágyra dobja izzadságtól nedves pólómat. Felcsavarom az anyagot és a hajam köré teszem fel, csak hogy kiszedjek belőle valami reakciót.
- Nem tetszik? – kérdezem, mire felkuncog.
- De igen, igazából – Louis tényleg show-t csinál azzal, ahogy lehajol, hogy felvegye az alsónadrágját a padlóról és felhúzza a combjain.
- Jó. Így egyszerűbb – mutatok a fejemen lévő szerkentyűre.
Tényleg szükségem van egy kurva hajvágásra, de mindig Steph egyik barátja, egy levendula hajú csaj, Mads csinálta. Vérem elkezd felforrni Steph gondolatára. Az a hülye, kibaszott…
- Föld hívja Harryt! – Louis hangja szed ki Steph-ről szóló, utálatos gondolataimból.
- Bocs.
Louis ötször sóhajt fel egy percen belül, fújtat és pöffeszkedik bosszúsan, miközben megpróbál keresni valamit, amit nézhet a falra felszerelt síkképernyős tévében. Az ágy szélénél áll, egyik keze a csípőjén van, a másikban a távirányító, és mélyen a homlokát ráncolja.
- Valami baj van? – kérdezem tőle.
- Nem – hazudja.
- Mondd el most – erőltetem, mire gyorsan kifújja a levegőt.
- Semmiség… csak egy kicsit… felhúztam magam – pirul el az arca.
- Felhúztad magad? Mindennek kellene lenned ezután, csak nem ingerültnek – húzom őt a csuklójánál fogva, hogy csatlakozzon hozzám az ágyon.
- Én nem… tudod, én nem… – hebegi. Szégyenlőssége sosem okoz csalódást abban, hogy meglepjen. Az egyik percben a fülembe nyögi, hogy erősebben, gyorsabban, mélyebben dugjam őt meg, a következőben meg nem tud összerakni egy mondatot.
- Bökd ki – kérem.
- Én nem fejeztem be.
- Mi? – fuldoklom. Tényleg annyira el voltam merülve a saját gyönyörömben, hogy nem vettem észre, hogy ő nem ment el?
- Megálltál pont mielőtt… – magyarázza csendesen.
- Miért nem mondtál csak valamit? Gyere ide akkor – húzom a pólóját, hogy átemeljem a fején.
- Mit fogsz csinálni? – kérdezi, izgatottság fűződik hangjába.
- Shh – csendesítem őt el. Nem tudom, mit akarok csinálni, megint szeretkezni akarok vele, de egy kicsit több időre van szükségem, hogy újratöltődjek. Meg is van. – Olyan valamit fogunk csinálni, amit még csak egyszer tettünk meg – vigyorgok rá, mire kitágulnak a szemei.
- Mi az? – az izgatottság helyét az idegesség vette át. Visszafekszem a könyökeimre, aztán intek neki, hogy hozzám jöjjön. – Nem értem – feleli.
- Gyere ide, tedd a combjaidat ide – ütögetem meg az üres helyet a fejem mindkét oldalán.
- Mi?
- Louis, gyere ide, és tárd szét a combjaidat a fejem felett – magyarázom lassan és érthetően.
- Ó – vinnyogja.
Látom a hezitálást a szemeiben, így átnyúlok, hogy lekapcsoljam a lámpát. Azt akarom, hogy olyan kellemesen érezze magát, amennyire csak lehetséges. Még mindig ki tudom venni teste lágy körvonalait és csípőjének szexi ívét. Louis leveszi a bokszerét, majd másodperceken belül követi utasításaimat és felém térdel.
- Elég jó a kilátásom innen – ugratom őt, mire látásom eltűnik. Lehúzta a pólómat a szemeimre. – Nos, igazából ez sokkal szexibb – mosolyodom el, aztán elcsendesít egy gyors csókkal az ajkaimra. – De tényleg, kibaszottul nagyon dögös – teszem hozzá, amikor hátrál.
Hallom őt nevetni a sötétségben, aztán kezeimet a csípőjére teszem, irányítva mozdulatait. Amint a nyelvem megérinti őt, elkezdi magától mozgatni a csípőjét, meghúzza a hajamat, a nevemet suttogja, amíg el nem veszíti magát a gyönyörben, amit neki adok.

Louis szemszöge
- Azt kívánom, bárcsak ne mennél el holnap – suttogom Harrynek, miközben végighúzom ujjbegyeimet tetovált mellkasán.
- Én is – válaszolja egyszerűen.
- Akkor ne menj – nem tudom leplezni kérésem mögött lévő kétségbeesést. Harry széttárja ujjait a hátamon, és közelebb nyomja meztelen testemet az övéhez.
- Nem akarok, de tudom, hogy csak azért mondod ezt, mert az előbb élveztettelek el többször is.
Egy elszörnyedt kötekedés szalad ki ajkaimon.
- Ez nem igaz – Harry teste egy szórakozott kuncogástól rázkódik meg kissé. – Tényleg nem ez az egyetlen ok, talán találkozhatnánk egymással hétvégente egy kicsit, és meglátjuk, hová vezet?
- Azt várod tőlem, hogy idevezessek minden hétvégén?
- Nem mindig, én is elmegyek majd oda – billentem meg fejemet, hogy a szemébe nézzek. – Ez eddig működik nekünk.
- Louis – sóhajt fel. – Már elmondtam neked, hogyan érzek a hosszú távú szarsággal kapcsolatban.
Szemeim a mennyezeti ventilátorhoz villannak, ami lassan forog körbe és körbe az elsötétített fényű szobában. Rachel marinara szószt önt Monica retiküljébe a tévé képernyőjén.
- Igen, mégis itt vagy – provokálom őt. Felsóhajt, aztán lágyan meghúzza a hajam végét, kényszerítve arra, hogy még egyszer ránézzek.
- Touché.
- Nos, szerintem van valamiféle kompromisszum itt, nem gondolod?
- Mi az ajánlatod? – kérdezi lágyan, rövid időre lehunyva szemeit, hogy vegyen egy mély lélegzetet.
- Nem tudom pontosan, adj egy pillanatot – felelem.
 Mi az pontosan, amit ajánlok neki? Mindkettőnk érdeke az, hogy kissé távolabb maradjunk egymástól egyelőre. Amennyire a szívem elfelejti az összes szörnyű dolgot, amin Harry és én keresztülmentünk a múltban, az agyam nem engedi meg, hogy feladjam az összes fennmaradó méltóságomat. Seattle-ben vagyok, követve az álmaimat, egyedül, lakás nélkül Harry birtokló természete miatt, illetve amiatt, hogy egyikünk se hajlandó kompromisszumot kötni még a leglényegtelenebb részletben sem.
- Tényleg nem tudom – felelem végül, amikor nem tudok kitalálni egy jó megoldást.
- Nos, még mindig akarod, hogy a közeledben legyek? Csak hétvégente legalábbis? – kérdezi. Harry megforgatja ujjait és rájuk csavarja a hajamat.
- Igen.
- Minden hétvégén?
- Többnyire – mosolyodom el.
- Akarsz telefonálni minden egyes nap, ahogy ezen a héten csináltuk?
- Igen – imádtam azt az egyszerű módot, ahogy Harry és én telefonon beszéltünk, egyikünk sem vette észre a percek és órák eltelését.
- Akkor minden ugyanúgy lesz, mint ezen a héten. Nem igazán vagyok biztos ebben – feleli.
- Miért nem? – úgy tűnt eddig, hogy ez működik neki, miért ellenezné?
- Azért, Louis, mert te itt vagy Seattle-ben nélkülem és nem igazán vagyunk együtt, láthatsz valaki mást vagy találkozhatsz valakivel… – halkul el.
- Harry – emelem fel magam a könyökömre, hogy lenézzek rá. Szemét az enyémbe fúrja. – Nem tervezem, hogy látok vagy találkozok bárki mással, csak egy kis függetlenséget akarok kihozni ebből, és hogy mindketten képesek legyünk kommunikálni.
- Miért olyan fontos neked, hogy nagy hirtelen független legyél? – kérdezi, nagy- és mutatóujja átsiklik a fülkagylómon, amitől végigfut a hideg a gerincemen. Ha megpróbálja elvonni a figyelmemet, az sikerül neki. Gyengéd érintése és égő zöld szemei ellenére folytatom kérésemet felé, hogy megértse, mire akarok kilyukadni.
- Ez nem egy hirtelen dolog, már említettem ezt neked korábban. Észre sem vettem, mennyire függtem tőled egészen mostanáig, és ez nem tetszik, nem tetszik, hogy úgy legyek.
- Nekem igen – feleli halkan.
- Tudom, hogy neked igen, de nekem nem – nem vagyok hajlandó elveszíteni a hangomban lévő magabiztosságot. Tudatalattim vállon vereget engem, aztán a szemeit forgatja, amiért Harry nem vette be.
- Nos, nekem mi a szerepem ebben a függetlenség szarságban?
- Csak csináld azt, amit most is. Képesnek kell lennem anélkül csinálni valamit, hogy arra gondolnék, kell az engedélyed, vagy hogy te mit gondolnál róla.
- Határozottan nem ezt csinálod most, vagy a szarságok felét sem tennéd meg, amiket megteszel…
- Harry – figyelmeztetem őt. Nem karok veszekedni. – Ez fontos nekem, képesnek kell lennem magamra gondolni. Partnereknek kellene lennünk… egyenrangú személyeknek, egyikünknek sem kellene több erővel rendelkeznie, mint a másiknak – küzdök a szavakért, átforgatva az agyamat, hogy jobb módon magyarázzam el, mit akarok… mire van szükségem.
- Egyenrangú személyek? Itt nyilvánvalóan neked van több erőd. Úgy értem, ne már, itt fekszem elmondva neked, hogy megelégszem egy olyan kapcsolattal veled, amiben egy héten csak három nap látjuk egymást.
- Ez nem csak miattam van, neked is jót tett. Tudod, hogy igen.
- Azt hiszem, de az mit mond el rólunk, hogy csak akkor tudunk jól kijönni egymással, ha más városban vagyunk? – teszi fel a kérdést, ami azóta gyötör engem, hogy megérkezett.
- Nos, ezt majd kitaláljuk később.
- Persze – forgatja a szemét makacsul, de enyhíti azzal, hogy megcsókolja a homlokomat.
- Emlékszel, mit mondtál arról, hogy van különbség aközött, hogy szeretsz valakit, és hogy képtelen vagy nélküle élni? – kérdezem.
- Egyáltalán nem akarom ezt a kijelentést még egyszer hallani, tényleg – nyafogja, én pedig felemelem a kezemet, hogy lesöpörjem homlokáról nyirkos haját.
- Te voltál az, aki kimondta – emlékeztetem őt. Ujjbegyeim végigsúrolják orra körvonalát, le a duzzadt ajkaihoz. – Nagyon sokat gondolkoztam ezen azóta – vallom be.
- Miért? – nyög fel Harry bosszúsan.
- Mert okkal mondtad ezt, nem?
- Dühből, ez minden. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit jelentett, csak fasz voltam.
- Nos, akárhogy is van, ezen gondolkoztam – koppintom meg lágyan az orra hegyét.
- Nos, bárcsak ne tetted volna, mert nincs különbség a kettő között – szavai lassan esnek le kettőnk között, hangja megfontolt.
- Hogyan?
- Nem tudok élni nélküled és szeretlek, kéz a kézben járnak. Ha tudnék élni nélküled, nem lennék annyira szerelmes beléd, mint amennyire vagyok, és nyilvánvalóan nem tudnék távol lenni tőled – ajándékoz meg egy kis mosollyal.
- Azt meg tudom mondani – harapom vissza a kuncogás, ami kitöréssel fenyeget.
- Tudom, hogy nem rólam beszélsz, majdnem seggre estél, miközben rohantál, hogy a nyakamba ugorj, amikor megérkeztem – fényes mosolya megvilágított a félhomályban, lélegzetem pedig megakad nyers szépségén. Amikor így viselkedik, gondtalanul és természetesen, nincs is jobb az én világomban.
- Tudtam, hogy azért még kínozni fogsz! – ütöm meg csupasz mellkasát, majd felemeli kezét, hogy hosszú ujjai közé fogja a csuklómat.
- Megpróbálsz durva lenni velem, ismét? Nézd, mi történt legutóbb – emeli fel fejét a matracról, mire a hő elkezd elterjedni a testemben, megpihenve a már fájó combjaim között.
- Maradnál még egy éjszakára? – térek ki megjegyzése elől, miszerint durva vagyok. Tudnom kell, hogy több időm lesz-e vele holnap, így a reggeli órák maradék részét úgy tölthetjük, hogy azt csináljuk. – Kérlek – teszem hozzá, fejemmel odasimulva nyaka görbéjéhez.
- Rendben – feleli. Érzem az állát a homlokomnál egy mosolyba húzódni. – Csak, ha megint bekötöd a szememet – egy gyors mozdulattal karját a hátam köré fonja, aztán testemet az övé alá fordítja, és elveszünk egymásban… újra és újra…

Harry szemszöge
- Na, nézd csak, ki ébredt fel végre – Kimberly a reggeliző pultnál ül, amikor besétálok a konyhába. Arcán nincsen smink, haja hátra van húzva az arcától. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna őt egy kilónyi szar smink nélkül az arcán, és Vance kedvéért fontolóra veszem, hogy elrejtem az összes szart előle, mert sokkal jobban néz ki nélkülük.
- Jaja – nyögök fel, aztán elsétálok egyenesen mellette a kávégéphez, ami a sötét gránitpult sarkánál van.
- Mikor indulsz? – kérdezi, miközben egy tál salátát piszkál.
- Holnap, ha nem gond. Vagy azt akarod, hogy elmenjek most? – töltök meg egy bögrét a fekete itallal, majd megfordulok, hogy szemben legyek vele.
- Maradhatsz, természetesen. Amíg nem vagy seggfej Louis-val – vigyorodik el.
- Igazából nem vagyok az – forgatom a szemeimet rá, ahogy a vőlegénye belép a konyhába. – Szorosabban kell fognod a pórázt nála, talán még szájkosárra is szükség lesz – mondom neki. Egy mélyről jövő nevetés szakad ki Christianból, éppen, amikor Kimberly felemeli nekem a középső ujját. – Nagyon ízléses – gúnyolódok vele.
- Szörnyen vidám hangulatban vagy – vigyorodik el Christian gonoszul, mire Kimberly egy haragos pillantást vet rá. Mi a fenéről van szó? – Kíváncsi vagyok, miért van ez? – teszi hozzá, Kim pedig belé könyököl.
- Christian – szidja őt le Kimberly, mire Christian megrázza a fejét. Védekezően felemeli a kezét, hogy blokkolja Kimet, megakadályozva, hogy megismételje a játékos támadást. – Valószínűleg azért, mert hiányzott neki Louis – javasolja Kimberly, és erősen figyeli Christiant, ahogy ő körbemegy a túlméretezett szigeten, hogy elvegyen egy banánt a gyümölcskosárból.
- Úgy hallottam, az éjféli edzéstől van – szemeiben szórakozottság csillan fel, miközben lehúzza a banánhéjat. Vérem megfagy.
- Mit mondtál?
- Nyugodj meg, leállította a felvételt a jó dolgok előtt – biztosít engem Kimberly.
Felvétel? Bassza meg. Kibaszottul természetes, hogy ennek a seggfejnek van egy kamerája az edzőtermében, a pokolba, valószínűleg minden fő hozzáférhető szobában van biztonsági kamera.
- Mit láttál? – morgom, megpróbálva kordában tartani lüktető haragomat.
- Semmit. Csak, hogy Louis bement a terembe, jobban tudja ő azt, mint hogy tovább folytassa – harap vissza egy vigyort Kimberly, mire eláraszt a megkönnyebbülés. Annyira el voltam merülve a pillanatban, elmerülve Louis-ban, hogy nem is gondoltam olyan szarokra, mint a biztonsági kamera.
- Egyáltalán miért nézted a felvételt? Ez eléggé kurvára hátborzongató, hogy engem figyeltél edzés közben – nyaggatom Vance-t.
- Ne fényezd magad, a konyhai monitort néztem, mert volt valami probléma vele, a tornaterem történetesen csak mellette ment akkor.
- Persze – húzom el a szót, és a szemeimet forgatom rá.
- Harry marad még egy éjszakára, ez rendben van, ugye? – kérdezi Christiantól Kim.
- Természetesen rendben van. Amúgy sem tudom, miért nem maradsz itt a seggeden, tudod, hogy többet fogok fizetni neked, mint a Bolthouse.
- Nem tetted, ez volt a probléma – emlékeztetem őt egy önelégült vigyorral.
- Ez azért volt, mert akkor csak elsőéves voltál az egyetemen, szerencsés voltál, hogy kaptál egy fizetett gyakornoki állást, nemhogy egy állást diploma nélkül.
- A Bolthouse nem ért veled egyet.
- Azok faszfejek. Emlékeztetnem kell téged, hogy csak tavaly a Vance nagyon felülmúlta őket? Kiterjeszkedtem ide, Seattle-be, és egy New York-i iroda megnyitását is tervezem jövőre.
- Van lényege a hencegésednek? – kérdezem.
- Igen. Az a lényeg, hogy a Vance egyre nagyobb és nagyobb lesz, és történetesen itt dolgozik ő is – nem kell kimondania Louis nevét, hogy megértsem szavainak súlyát. – A következő félév után lediplomázol, ne hozz megfontolás nélküli döntést most, ami befolyásolja az egész karrieredet, mielőtt az elkezdődhet – gyorsan beleharap a kezében lévő gyümölcsbe, én pedig a homlokomat ráncolom rá egy éles válaszon gondolkozva. Úgy tűnik egyet sem találok.
- A Bolthouse-nak van irodája Londonban.
- Ki megy vissza Londonba? Te? – nem rejti el a hangjában lévő szarkazmust.
- Talán, terveztem és még mindig tervezem.
- Igen, én is terveztem – pillant jövendőbeli feleségére. – Soha nem fogsz visszamenni, hogy ott élj, éppen ahogyan én sem fogok – Kimberly elpirul és lelkesedik szavaira, én pedig arra a következtetésre jutok, hogy ők a legbosszantóbb pár, akikkel valaha is találkoztam. Olyanok, hogy látod, mennyire szeretik a másikat csak azzal, hogy figyeled őket interakcióba lépni egymással. Ez bosszantó és kellemetlen. – Tehát igazam van – kuncog fel Christian, mire rájövök, hogy még nem válaszoltam kijelentésére.
- Nem értettem veled egyet – csattanok fel.
- Igen, de nem is ellenkeztél – szól közbe Kimberly amilyen tipikus ball-buster (egy igényes nő, aki tönkreteszi a férfiak önbizalmát), aztán elviszem a kávés csészémet és a golyóimat olyan messzire Kimberlytől, amennyire csak lehet.

Louis szemszöge
A reggel túl korán érkezik meg, és amikor felébredek, egyedül vagyok az ágyban. Az ágy üres oldalán még mindig ott vannak Harry nyomai, szóval biztosan csak néhány perccel ezelőtt kelt fel. Végszóra halkan belép a szobába, kávéscsészével a kezében.
- Jó reggelt – feleli, amikor észreveszi, hogy ébren vagyok.
- Reggelt – torkom szorul és száraz. Gondolatoktól arról, ahogy Harry ki-be mozog a számból vad lökésekkel, a belsőm összeszorul.
- Jól érzed magad? – a szekrényre teszi a gőzölgő kávés csészét, majd az ágyhoz sétál. Leül mellém az ágy szélére. – Válaszolj – teszi hozzá nyugodtan, amikor túl sokáig tart, hogy válaszoljak.
- Igen, csak fáj – nyújtom ki a karjaimat és a lábaimat magam elé. Igen, határozottan fáj. – Hová mentél?
- Csak egy kis kávéért, és fel kellett hívnom Liamet, hogy szóljak neki, nem leszek otthon ma – mondja nekem. – Ha még mindig azt akarod, hogy itt maradjak, persze.
- Igen – bólintok rá. – De miért kell elmondanod Liamnek?
Harry beletúr a hajába, és szemei arra koncentrálnak, hogy az arckifejezésemet leolvassa, és van egy olyan érzésem, hogy valamiről lemaradok.
 - Válaszolj – használom a saját szavait ellene.
- Apukádra vigyáz.
- Miért? – miért lenne szüksége apámnak arra, hogy vigyázzanak rá?
- Megpróbál kijózanodni, azért, és nem vagyok elég hülye ahhoz, hogy egyedül hagyjam abban a lakásban.
- Van ott valamilyen italod, ugye?
- Nem, kidobtam. Csak hagyd ezt, oké? – hangja már nem lágy, hanem sürgető és a határa szélén áll.
- Nem, nem fogom ezt csak hagyni. Van valami, amit tudnom kellene? Mert úgy érzem, hogy kimaradok valamiből, megint – teszem karba a kezemet a mellkasomon, Harry pedig mély levegőt vesz, szemeit drámai mozdulattal hunyja le.
- Igen, van valami, amiről nem tudsz, de könyörgöm neked, hogy csak bízz bennem, oké?
- Mennyire rossz? – kérdezem rettegve a lehetséges választól.
- Csak bízz bennem, oké?
- Bízzak benned, hogy mit csinálsz?
- Bízz bennem, hogy gondoskodom erről az egész szarságról, így mire elmondom neked, hogy mi történt, már nem fog számítani. Elég sok szar történik veled most, kérlek, csak bízz bennem ezzel kapcsolatban és engedd el – ösztökél.
Kezdődő paranoiám és pánikom, ami mindig előjön az ilyen fajta helyzetekben, lángol bennem, és pillanatnyira vagyok attól, hogy megkaparintsam Harry telefonját tőle és én magam hívjam fel Liamet. A Harry arcán lévő kifejezés megállít, könyörög nekem, hogy bízzak meg benne ezzel kapcsolatban, bízzak abban, hogy rendbe hozza, akármi is történik, és amennyire tudni akarom, nem hiszem, hogy kezelni tudok még egy a tányéromhoz hozzáadódó problémát most. Még mindig nem hevertem ki Steph árulását.
- Oké – sóhajtok fel. Harry összehúzza a szemöldökét és oldalra billenti a fejét.
- Tényleg? – meglepődött a könnyű meggyőzéstől, biztos vagyok benne.
- Igen, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne aggódjak ezen, amíg megígéred nekem, hogy jobb, ha nem tudom.
- Ígérem – bólint kétségtelenül.
- Rendben – véglegesítem a megállapodást, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a kínzó szükséget, hogy megtudjam, mi történik az apámmal, az agyam hátsó felébe lökjem.