2018. augusztus 31., péntek

Kettő

Helló! 😊
Hű, majdnem elfelejtettem, hogy hoznom kell ma az új részt, de még időben eszembe jutott 😀 Azt korábban elfelejtettem említeni, hogy tényleg nem mindig volt egyszerű fordítani ezt az epilógust, mert néhol jelenidőben írták, néhol múltban, próbáltam jelenidőben fordítani, ahogyan az After is íródott, de ha netalán ez valahol nem sikerült, akkor az emiatt volt 😅 Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, írjatok bátran, és egy hét múlva találkozunk a szokásos módon.
Kellemes olvasást! 😊😘



Kettő
 
Egy emlékezetes, örömteli alkalom volt, amikor Kimberly kisbabája világra jött. Apránként Kimberly barátai és családja tehet látogatást. Amikor Louis és Harry következik, Harry szorosan megszorítja Louis kezét, miközben követik az orvost. Harry megajándékozza a babát egy furcsa nézéssel, mert olyan kicsi és fura. Louis gyengéden oldalba löki őt, így Harry nem vág olyan arcot, Louis meg titokban aranyosnak találja Harry összezavarodott arcát. Louis a leglágyabb arckifejezéssel figyeli meg a babát. Megajándékozza egy gyengéd mosollyal, majd megszorítja Harry kezét. Harry a babára pillant, és megérti, miért szereti az emberek többsége a babákat. Ártatlanok, és nincsenek tudatában annak, milyen szörnyű lehet az élet. Harry úgy néz a babára, mintha azt mondaná, „Ne bassz el túl sokat”, és a legjobb szerencsét kívánja neki. Louis gratulál Kimberlynek, míg Harry egyetértően bólint.



Harry vesz egy kis Gatorade-et egy CVS gyógyszertárban a felső keleti oldalon.
- Azt hittem, a mosdót kellett használnod? – kérdezi Louis.
- Hazudtam. Nagyon szomjas vagyok.
- Volt egy üveg vizem, tudod?
- Tudom. Csak Gatorade-et akartam.
Louis felsóhajt, majd egy sorba áll Harryvel. Harry megajándékozza Louis-t egy mosollyal, megmutatva gödröcskéit. Louis a szemeit forgatja, elfordítva a fejét, visszautasítva azt, hogy megmutassa, mekkora hatással van rá Harry.
- Dögös vagy – emlékezteti őt Harry. – És rendkívül aranyos.
Louis elpirul, aztán elmotyog egy köszönömöt.



Harry majdnem a szívrohamot hozza Louis-ra, amikor lábait rácsapja a pedálokra és bejelenti, hogy van egy ötlete. Louis azt várja Harrytől, hogy megkéri, házasodjanak össze megint, ehelyett azt mondja:
- Menjünk el randizni. Úgy értem, akarsz?
- Harry, ezért döntöttél úgy, hogy majdnem megölsz minket? Vezetned kell, egyszerűen nem állhatsz meg ennek az útnak a közepén. Parkolót is kell találnunk…
Louis-t félbeszakítja Harry, valami sofőrre szitkozódva, aki elkezd rá dudálni.
- Utálok vezetni errefelé. Annyira kurvára idegesítő – feleli Harry, elkezdve vezetni. Louis nem tudja elhinni, hogy ebbe a srácba szerelmes. Nem tehet róla, de el is mosolyodik az ő nevetséges Harryjén.
- Mi az? – kérdezi Harry felhúzva szemöldökét.
- Szitkozódtál. Már egy ideje nem hallottam ezt.
- Azt mondod, hogy nem hallottál, amikor…
- Shhh. Menjünk el arra a randira.
Harry elmosolyodik, majd azt mondja:
- Oké. De mivel járunk…
- Ki mondja, hogy járunk? Azt mondtam, hogy elvihetsz egy randira.
- Vagy ágyba vihetlek…
- Harry! – üti meg a karját Louis. Harry felnevet, majd folytatja.
- Akkor kiteszlek majd…
Louis megdöbben.
- Ó. Maradhatnál…
Harry hirtelen tesz egy U-kanyart.
- Elmegyünk az első randinkra. Az ötödikre. Mindegy. Sötét van kint.
- Hová?
- Meglepetés lesz.
Louis elmosolyodik, majd hátradől az ülésében, lehunyva szemeit. Ez csodálatos tényleg. Harry és ő békében vezetnek, elmennek valahová ahelyett, hogy elfutnának valamitől.

….

Louis arra ébred fel, hogy Harry simogatja a haját. Egy parkolóházban van, Harry pedig kikapcsolja a biztonsági övét.
- Elaludtál rajtam. Fáradt vagy?
- Nem, nem igazán. Mennyi ideig aludtam?
- Tíz percet mondanék? Nem olyan sokáig.
- Ó. Nos, akkor elkezdjük a randinkat? – nevet fel Louis, Harry bólint, aztán kiszállnak az autóból. Kisétálnak a garázsból, miközben Louis észreveszi, mennyire rendkívül drága itt parkolni egy kocsival. – Harry, nem kellett volna…
- Akartam – vág közbe Harry.
Kisétálnak, Louis pedig azonnal felismeri a helyet. Az egyetlen Times Square. De meglepő módon majdnem üres. Nem olyan zsúfolt, mint azt a filmekben vagy a képeken látni. Nincsen óceánnyi sétáló embertömeg, és csendes a nappali harsogó hangokhoz képest. Persze van ott néhány ember, a világítás pedig fényes. Louis megnézi az időt, ami hajnali három órát mutat.
- Hajnali három óra van, Harry! – kiált fel Louis.
- És?
- Azt mondtad, hogy tíz percig aludtam. Nem azt, hogy több mint öt órát!
- Még mindig jó idekint – von vállat Harry, majd tovább halad a járdán. Louis követi őt, kérdezgetve, hogy hová mennek. Harry nem válaszol, csak megy tovább. – Soha nem akartam idejönni igazán – feleli Harry néhány pillanatnyi csend után. Louis kicsit fájdalmat érez.
- Elmehetünk…
- Úgy értem, ide. A Times Square-re. A fények városába.
- Az álmok városa – javítja ki Louis egy önelégült nézéssel. Harry elrúg egy vizes palackot, azt mormogva, hogy „mindegy.
Folytatják sétájukat. Hülyeségekről beszélgetnek, elveszve egymásban, maguk köré véve a várost. Egy újságpapír akad meg Harry cipőjében, és küzd azzal, hogy megszabaduljon tőle. Végül szétszakítja, de még mindig a cipőjében van megakadva.
- Mi a fasz – motyogja Harry. Louis felnevet, majd rálép az újságra, elmondva Harrynek, hogy emelje fel a lábát.
- Jobb? – mosolyog Louis.
- Veled persze – mosolyog vissza Harry.
Ahogy sétálnak, egyre közelebb jutnak a híres vörös szőnyeghez. Díszes üzletek és drága éttermek mellett haladnak el. Megérkeznek a vörös szőnyeghez, aztán leülnek. A lépcsők alján foglalnak helyet. A lépcső alján összegabalyodnak a lábaik, Louis pedig a kezét Harryébe csúsztatja. A lépcső alján megfigyelik a fényeket maguk körül. Nekik, fényeket látnak, hihetetlen ételeket és árnyékokat, melyek tehetséges előadóktól maradtak itt. Mások az álmaikként és az végső céljukként látják ezt a helyet az életben. Hogy egyszerűen képesek legyenek az otthonuknak hívni ezt a várost, az egy valóra vált álom lenne nekik. Elbűvölő, hogy mennyire más jelentése van a dolgoknak más embereknek.
Itt van, amikor Louis kinyílik, bevallva, hogy fogalma sincsen a jövőjéről. Drasztikusan változott meg neki minden. Úgy érzi, többé már nincs álma. Ennek a városnak segítenie kellett volna neki. Ez csak megismételte, mennyire elveszett.
Harry bólint és hallgat. Már megtanult megbocsátani magának. Agya Louis-ra fókuszál, ahelyett, hogy elterelné a figyelmét azzal, hogy önmagát hibáztatja ezért. Az elméje hátsó része késlelteti a bűntudatot, de nincs semmi, amit tehetne, hogy megváltoztassa a kimenetelt. Úgyhogy túl kell tennie magát. Úgyhogy meg is teszi.
Ülnek egy ideig, megbeszélve dolgokat és megállva, hogy a fényeket nézzék. Hihetetlen. New Yorkban vannak. Voltak már a külvilágban többször mostanra, de ez más. Nyilvánvaló, hogy idősebbek. Még nyilvánvalóbb, az elméjük. Az idő, amit külön töltöttek a jobb célért volt. Megadták egymásnak a távolságot, amire szükségük volt. Fejlődtek és felnőttek, hogy a legjobb irányba változzanak. Önmagukért.

….

Valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva Harry megtartotta szavát. Kiteszi Louis-t. Egy gyönyörű este (vagy reggel) után Louis zavarban van, hogy bevallja magának, meg akarta ismételni azt, amit a mosdóban történt. De tud várni.
Amilyen rendellenesen működő pár ők, úgy döntenek, hogy „lassan” haladnak. Akármit is jelent ez. Tovább folytatják azt, hogy időt töltenek együtt nappal, majd elkülönülnek estére. Ahogy mindketten elalszanak, egymásra gondolnak, szerelembe esnek teljesen elölről még akkor is, ha mindenek előtt ez soha nem is szűnt meg.
Louis pedig „beleegyezik”, hogy járjon Harryvel. (De ezt már tudjuk).

„Néha az álmok, amelyek valóra válnak azok az álmok, amelyekről soha nem tudtál.” – Alice Sebold

2018. augusztus 24., péntek

Egy

Sziasztok! 😊
Itt is van a várva várt epilógus első része! Elsőre kissé furcsa volt nekem az After stílusa után, ez másabb ugye, nem is igazán nyerte el a tetszésemet, de szerintem egy kis idő után hozzá lehet szokni. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek, és ha netalán nem annyira tetszene, ne felejtsétek el, hogy ez egy nem hivatalos befejezés, ha ti nem így képzeltétek el, az sem gond 😊 Ezt csak azért mondom, mert az én fejemben például teljesen úgy volt, hogy a 295. fejezet eseményei alapján szépen elmennek rögtön Las Vegasba és összeházasodnak, ebben meg kissé máshogy van, és nem voltam túl elégedett vele 😄 Na, nem akarom negatívan beharangozni az első részt, nagyon aranyos lett egyébként, szóval remélem, tetszeni fog nektek és várom a véleményeiteket! Egy hét múlva találkozunk ismét, addig is élvezzétek ki a szünet végét 😊
Kellemes olvasást! 😊😘



Egy
 
Harry pislog, és az összezavarodottság egy elsöprő érzése borítja őt el. Louis előtte áll egy aggódó kifejezéssel az arcán, kezeivel simogatja a karját, szavak jönnek ki a száján, de a hangok nem érik el Harryt. Harry le van döbbenve. Nem érti, miért fogadja el ezt, miért fogadja el Louis-t, kétség nélkül a fejében.
Most az egyszer tudja, hogy ez az, amit akar, és tudja, hogy végig tudja csinálni. Most az egyszer teljesen nyitott arra a gondolatra, hogy házas lehet, és lehetséges az, hogy valaki szereti őt. Most az egyszer Harry nem várja azt, hogy tovább fusson Louis után. És most az egyszer nem akar.
Szóval jó húsz másodpercnyi bámulás után a végtelen mélységbe, Harry elkezd bekönnyezni. Elárasztja őt olyan sok érzelem, a zavarodottság a domináns. Megfogja Louis-t és közel húzza őt, szorosabban tartva őt, mint valaha. Csak elkezd sírni és nevetni, a könnyek Louis öltönyére esnek.
Louis meghökkent egy kicsit. Nem várta ezt Harrytől. Soha nem számított erre. De, amikor Harry karjai köré van fonódva, mindennek értelme van, ahogy az mindig is volt. Louis tudja, hogy az elkerülhetetlen meg fog történni. Nem akar az esküvőre vagy a bulira gondolni most. Kevésbé sem érdekelhetné. Elégedett azzal, hogy tudja, ebben a pillanatban, ebben a furcsán megvilágított mosdóban, Harry és ő elválaszthatatlanok. Nem kell harcolnia ezzel többé. Nincs semmi, amiért harcolhatna.
Ez, ez az. Minden, ami történt, megtörtént. Az égő fájdalmak és kínok meghalnak a tűzzel együtt. Minden, ami marad, az a melegség.
Tovább ölelkeznek és csendben fogják egymást, és valahogy tudták, hogy az, hogy Vegasba menjenek, nem fog megtörténni. Harry visszateszi a kulcsait a zsebébe, és fogja Louis-t. Szereti őt. Elkezdenek elhúzódni, aztán Harry kinyitja a száját, de Louis félbeszakítja őt.
Louis megcsókolja Harryt keményen. Kezei megfogják Harry haját, még közelebb húzva őt. Ajkaik összekapcsolódnak, majd Harry karja Louis dereka köré fonódik. Elfogy a levegőjük, így elhúzódnak. Harrynek még mindig könnyek vannak a szemeiben, míg Louis szemei elkezdenek könnyezni. Csak nevetnek, míg fogják egymást, összetéve homlokukat.
- Van bármi ötleted, hogy mi történik? – kérdezi Louis.
- Nekem soha nincs – mosolyodik el Harry. – Nem kell most Vegasba mennünk – mosolyog Harry. – Talán húsz perc múlva. Vagy pár hét múlva.
- Persze. Jó tervnek hangzik – mosolyog Louis, majd felnevet. – Még mindig gondolkozni fogok rajta – feleli egy pillanat után.
- Jobban is teszed.
És csak így történik, hogy az élet úgy dönt, egy újabb „vizes” helyzetet dob hozzájuk a könnyeiket leszámítva. Szétugranak, ahogy meghallják a kinti káoszt. Harry megüti Louis seggét, mielőtt elhagyják a mosdót, mire Louis elpirul és azt motyogja, hogy „hagyd abba”. Egymás mögött sétálnak ki arra, hogy Kimberly pánikol, az emberek pedig körbe veszik őt.
- Elfolyt a magzatvize a kedvenc dalom alatt. Nem volt esélyem, hogy megcsináljam a jellegzetes mozdulatomat – feleli Liam mosolyogva, de aggódva Kimberlyért.  Felesége felnevet.
Harry gúnyolódik, majd átnéz Louis-ra, aki megpróbálja megtudni, hogy melyik kórházba megy Kimberly. Louis-hoz sétál, elhúzva őt az útból, amerre Kimberlyt kiviszik. Louis megajándékozza Harryt egy kis mosollyal és egy gyors csókkal az arcán, míg Kimberly ordítása félbeszakítja őket.
- T-ti, aú, együtt? Mi… mikor?
- Majd elmondom később. Ne aggódj – válaszolja Louis.
- Utál-lak. Megyek szü-szülni. Ni… nincs szükségem erre – sikerül kimondania, mire Louis felnevet.
Elviszik őt a kocsiba, hogy induljanak a kórházba, miközben Kim bocsánatot kér, amiért alaposan félbeszakította az esküvőt.
A házaspárról az összes figyelem Kimberlyre irányul, de a pár nem bánja. Az emberek többsége Kimberlyről beszél, míg néhányan észreveszik Louis-t és Harryt. Smith Harryre néz, aki a szemét forgatja rá, kinyújtva rá a nyelvét. Karen megpróbálja nem megkérdezni, miért ragyog Harry ebben a pillanatban, így Liamet húzza oldalra, megkérdezve tőle, hogy Louis és Harry megint együtt vannak-e. Liam vállat von és azt mondja, amúgy is együtt kötöttek volna ki. Nem nagy ügy.



Louis megpróbál gondolkozni és nem gondolkozni egyszerre. Reméli, hogy hamarosan túllép azon a tényen, hogy nem lehet gyereke. De a helyzet megtörtént, ő meg tehetetlen és önzőnek érzi magát, amiért így érez, ahelyett, hogy Kimberlyre gondolna. Magával rángatta Harryt a kórházba, most pedig mások között ülnek a váróteremben. Harry karja Louis körül van, míg a másikkal a kezét fogja. Louis elég kicsi ahhoz, hogy behajlítsa a térdeit, lekuporodva a széken. Mérges magára, amiért szomorú. Harrynek, mint mindig, egy szó sem jut eszébe, de Louis-nak nincs is rá szüksége.
Harry végighúzza kezét Louis haján, becsben tartva őt, és soha nem érezve úgy, hogy hozzászokott a tényhez, miszerint az egész világa a kezeiben van. Louis felköhög kicsit, Harry pedig tudja, hogy mi következik.
- Akarsz egyet kint sétálni? Bármikor visszajöhetünk majd.
Louis bólint. Kimennek, majd Harry arra számít, hogy Louis elkezd sírni, de helyette hátradől a falhoz, fejét hátra hajtja, szemeit lehunyja.
- Az élet nem fair – feleli Louis.
- Ezt nem is tudtam – válaszolja Harry, mire Louis megüti a karját.
- Fogd be.
Egy pillanat után elkezdi mondani Harry:
- Sajnálom. Nem tudom, mit mondjak…
- Nem is kell. Menjünk át oda – kezd el sétálni Louis figyelmeztetés nélkül, és követi őt Harry. Meglátja Louis-t, aki azon van, hogy kinyisson egy ajtót, amikor rájön, hogy hová mennek.
- Nem gondolom, hogy nekünk itt kellene… – feleli Harry megfogva a karját,
- De. De igen. Akarok… Csak nem egyedül.
- Nem, Louis.
- Kérlek?
- Rendben, még mindig azt gondolom, ez nem jó ötlet – adja be a derekát Harry.
Louis kinyitja az ajtót, majd besétál. Belépnek a kórház gyermek részlegére. Színes kanapék, színes padlócsempék és kis szőnyegek mindenhol. Kis gyerekfestmények vannak kiakasztva, a helyiség pedig fénnyel teli. Van egy kis játszóház középen kényelmes székekkel és könyvespolccal.
Louis csak bámul, aztán elkezd a játszóházhoz menni. A sok felnőtt és a gyerekeik figyelme túlságosan el van terelve a játékokkal ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék azt, hogy bejöttek. Harry össze van zavarodva, aggódik és szeretné elhagyni ezt a kínos helyzetet. Louis kifejezés nélkül megfigyeli a helyet. Feldolgozza. Elmondja magának, hogy lépjen túl a tényen, miszerint neki ez sosem lesz meg. Soha nem lesz képes arra, hogy a gyerekével térdeljen a padlón, kockákat pakolva egymás tetejére. Vesz egy mély lélegzetet, majd kimegy. Kisiet, aztán elkezd sírni.
- Louis, sajnálom. Én nem… Vannak más módok… Ki fogjuk találni…
- Ne mondd ezt – csuklik Louis. – Nem akarsz gyerekeket.
- Most nem. De talán a jövőben. A mi jövőnkben – húzódik vissza Harry, majd lágyan megfogja Louis arcát, így a szemeibe néz. Louis felnéz rá, és letörli könnyet a ruhája ujjával.
- Vennél nekem egy kis teát a kávézóból?
Harry felnevet.
- Természetesen nem. Miért tenném?
Louis megajándékozza őt egy kis mosollyal, Harry pedig elkezdi elővenni a pénztárcáját.



„Néha a helyes módon töröd össze a szívedet, ha érted, mire gondolok.” – Gregory David Roberts

2018. augusztus 17., péntek

Denouement

Helló! 😊
Ahogy ígértem, ismét itt vagyok, és már hozom is az infókat a folytatásról 😊 Először is bemásolom ide a wattpadon lévő bejegyzés egy részét, amit kitettek az After 3 vége után, nem a teljes posztot, mert abból nem fontos nekünk minden, a lényeget fordítottam le csak. Íme:

Denouement (kifejlet): az utolsó része egy színdarabnak, filmnek vagy elbeszélésnek, amiben a cselekményszálak össze vannak húzva, a problémák pedig meg vannak magyarázva vagy meg vannak oldva.

Majdnem 300 fejezettel az After történetének Larry verziója elékezik a végéhez. Hogy tovább tisztázzam, nem lesz After 4.
Ez a „könyv” néhány fejezetből fog állni, utoljára lezárva a történetet. Az After korábbi három könyve nagyon Anna Todd After történetén alapult (nyilván). Szóval a következőnél úgy tűnhet (úgy fog tűnni), hogy különbözik az „írói stílus”.
Ez egy teljesen eredeti epilógus a történet befejezéséhez.

Tehát ennek a több részes epilógusnak Denouement a címe, ott láthatjátok a definícióját. Bár wattpadon a címbe bele van írva az epilógus is egy per jellel elválasztva, én csak a Denouement-et használnám itt, ha nem gond 😀
Nagyon fontos, hogy ezt a befejezést nem Anna Todd írta, hanem azok közül a lányok közül valaki, akik az Aftert csinálták meg Larry verzióban! Tehát ebből adódóan valóban más lesz az írói stílus, ahogyan az fentebb is le van írva. Csak jelzem én is, hogy erre készüljetek fel, kicsit furcsa volt nekem is 😀
A legtöbb rész végén (nem mindegyiknél) egy idézet szerepel, ezeket én fordítottam le, szóval nem hivatalos meg semmi ilyesmi, csak ezt is jelezni szeretném. Próbáltam kikeresni őket a neten, de nem találtam és nem is akartam ezzel eltölteni az egész napomat, úgyhogy inkább lefordítottam én, mert az gyorsabb volt, ez az oka 😀
A fejezetek címe is más lesz ennél, több okból kifolyólag is. Az egyik, hogy wattpadon is ezek a fejezetcímek csak ugye angolul és ezt meg akartam tartani. A másik pedig, hogy ezzel is elkülönül egy kicsit az Aftertől, hiszen ezt más írta, rövidebb és ez csak a lezárása egy néhány részes epilógusban. Tehát kapcsolódik az Afterhez persze, de mégsem teljesen. Remélem, érthető, hogy mit akartam itt elmagyarázni 😄
És akkor jöjjön az, amire vár mindenki, gondolom, hogy mikor jön a Denouement első része. Nem fogtok szeretni, de csak a jövő héten hozom az elsőt. Ezt sem ok nélkül teszem természetesen. Kell egy pici idő még nekem, hogy lefordítsam mindegyik részt és akkor biztosan nem leszek elmaradva (😅), illetve szeretném, ha eltelne egy kis idő az After és a Denouement között, amíg megnyugszik mindenki a három évad után és elengedjük kicsit (de csak egy kicsit 😉) a történetet, vagy legalábbis azon részét, amiben bizonytalan volt mindig, hogy együtt maradnak-e. De! Most kaptok egy kis részletet belőle, valamint egy úgymond nyitóidézetet, remélem elnyeri a tetszéseteket 😊

„Nagy reményem annyit nevetni, amennyit sírok; megcsinálni a munkámat és megpróbálni szeretni valakit, és hogy legyen bátorságom elfogadni a szeretetet cserébe.” – Maya Angelou

"Louis meghökkent egy kicsit. Nem várta ezt Harrytől. Soha nem számított erre. De, amikor Harry karjai köré van fonódva, mindennek értelme van, ahogy az mindig is volt. Louis tudja, hogy az elkerülhetetlen meg fog történni. Nem akar az esküvőre vagy a bulira gondolni most. Kevésbé sem érdekelhetné. Elégedett azzal, hogy tudja, ebben a pillanatban, ebben a furcsán megvilágított mosdóban, Harry és ő elválaszthatatlanok. Nem kell harcolnia ezzel többé. Nincs semmi, amiért harcolhatna.
Ez, ez az. Minden, ami történt, megtörtént. Az égő fájdalmak és kínok meghalnak a tűzzel együtt. Minden, ami marad, az a melegség."

Egy hét múlva kiderül, hogy a fejezet melyik pontján van ez a kis részlet 😉
Végül még egy fontos dolog! A Denouement fejezeteit is erre a blogra fogom posztolni! Egyrészt azért, mert ennek a néhány résznek feleslegesnek tartottam másik blogot csinálni, és ugye nem teljesen független ez a történet az Aftertől, csak részben.
Nos, azt hiszem, elmondtam minden fontosat, amit akartam, szokás szerint ha mégsem, írjatok nyugodtan, és kérdezzetek, ha nem érthető valami. Tehát egy hét múlva érkezik az első rész az epilógusból, ne felejtsetek el felnézni ide! 😊
Addig is, további kellemes nyarat kívánok! 😘🌊⛱🌞

„- Mióta – kérdezte – az az első sora és az utolsó sora bármilyen versnek, ahol a vers kezdődik és végződik?” – Seamus Heaney

2018. augusztus 10., péntek

The end... or not?

Sziasztok! 😊
Ahogy említettem a múlt héten, itt is vagyok egy bejegyzéssel, ami nem biztos, hogy a véget jelenti, ahogy az a címből is kiderül 😉 Először viszont válaszolok az utolsó fejezettel kapcsolatos kérdésekre, hiszen biztosan mindenki nagyon kíváncsi 😀
  • Én is úgy gondolom, mint ti, hogy a könyv miatt szakítottak, feltételezem, ez sok lett volna Louis-nak. Bár rosszabb dolgokon is keresztülmentek már ennél, így én se igazán értettem, de hát ez így alakult, így látta jónak Louis.
  • Igen, Robert a pincérsrác korábbról, amikor bálnalesre mentek Harry családjával és egy étteremben vacsoráztak ott. Nincsenek túl jó emlékeink arról a vacsoráról.
  • Ki az a lány, akit elvett Liam feleségül? Ez számomra is egy nagyon jó kérdés 😄 Én vagy Danielle-re vagy Sophiára gondoltam, mivel ők szerepeltek a barátnőiként, de hogy közülük melyik, arról fogalmam sincsen. Szándékosan írta így Anna Todd, aki ugye az eredeti történetet csinálta (Harry+Tessa), mivel tervezte, hogy Liamnek és annak a lánynak a sztoriját is megírja. Hogy azóta ez megvalósult-e, nem tudom, néztem wattpadon a történetei között, de nem találtam eddig.
  • Összeházasodott végül Vegasban Louis és Harry? Én nagyon remélem 😀 Legalábbis én úgy gondoltam tovább a történetet, hogy azonnal el is mentek oda és azóta happy minden az életükben.
  • Végül pedig pár szó a Before-ról, mivel korábban felmerültek kérdések ezzel kapcsolatban is, és bár kommentben elég részletesen válaszoltam rá, szeretnék így is, hogy biztosan lássa mindenki 😊 Ez egy külön könyv, tehát nem nevezhető After 4-nek, hiszen az a három After könyv arról szól, hogyan alakult az élete Harrynek Louis (vagy az eredetiben Tessa) után, after=után, ugyebár. A Before pedig arról szól, hogy milyen volt az élete Harrynek Tessa előtt, before=előtt. Ez már nem fog elkészülni Larry verzióban, ezt nagyon sajnáltam, hiszen akkor természetesen lefordítottam volna, de a külföldi (szerintem amerikai) csajok, akik az Aftert írták át, úgy döntöttek, hogy azt már nem csinálják meg. Ezt el kell fogadnunk. És én sem szeretném átírni, én megmaradok a fordításnál, hiszen közel sem biztos, hogy az minőségben ugyanolyan jó lenne, ha én írnám át. Később lehet, hogy esetleg meggondolom magam, ha nagyon kíváncsi leszek rá és még senki sem írta meg Larry verzióban, de egyelőre én biztosan nem fogom, ezt is el kell fogadnunk, és remélem, hogy megértitek.
És ha már az a bejegyzés címe, hogy vége... vagy sem?, akkor jöjjön egy kis magyarázat hozzá 😀 Nincs még teljesen vége a történetnek. Ugyanis kaptunk egy, azt hiszem, 8 részes epilógust úgy mond, amit már el is kezdtem fordítani természetesen, mert tudom, hogy biztosan kíváncsiak lesztek rá 😀
A többi információt viszont csak a jövő héten szeretném elárulni, ne haragudjatok ezért, nem szándékosan húzom az időt, csak hagyok időt, hogy a válaszokat meg úgy az egész 3 évad eseményeit feldolgozzátok még, illetve nekem is kell egy kis idő, hogy haladjak a több részes befejezéssel 😅 Mert bár már itthon vagyok ebben a hónapban, van sulis és itthoni dolgom bőven, meg aztán nem is mindig megy a fordítás, úgyhogy a csúszás elkerülése végett még előrébb szeretnék dolgozni ezzel. Remélem, megértitek, és addig is lehet azon gondolkozni, hogy vajon mi lehet ez a folytatás 😉
Tehát továbbra is lehet várni a péntekeket még egy kis ideig, és ne szomorkodjon senki azért, mert az Afternek vége, Harry és Louis történetének még nincsen! 😊 Remélhetőleg egy hét múlva érkezem ismét, akkor már mindent megtudhattok a több részes befejezésről, ígérem.
Nos, remélem, minden fontosat elmondtam, ha nem, írjátok meg kommentben nyugodtan, meg ha bármi kérdésetek van, vagy valami nem volt világos, azt is, mindenképp válaszolni fogok rájuk.
További kellemes nyarat kívánok nektek, pihenjetek sokat, és egy hét múlva találkozunk újra, ne felejtsetek el akkor sem felnézni ide! 😘❤🌞🌊

2018. augusztus 3., péntek

Chapter 295

Sziasztok! 😊
Hát eljött ez is, annyi sok év után, hogy az utolsó fejezetet hozom nektek. Ahogy ti, úgy én sem tudom elhinni, pedig tudtuk, hogy ez elérkezik egyszer. De! Ez még mindig nem a vég, a jövő héten jövök egy bejegyzéssel, amiben elárulok mindent a jövővel kapcsolatban. Annyit megsúgok, hogy nem kell teljesen elköszönnünk még az Aftertől 😉 És akkor térjünk vissza a fejezetre. Nagyon sok érzelem ment bennem végig, amikor ezt olvastam először, örültem, szomorú voltam, még szomorúbb voltam, reménykedtem, meghatódtam és megnyugodtam, valami ilyesmi érzelmi hullámvasút volt. Az eleje körül zárójelbe írtam a man of honor kifejezést, ez nem pontosan a vőfélyt jelenti, de egyszerűen nem jutott eszembe jobb szó rá. Ennek a párja a maid of honor, ami udvarhölgyet, koszorúslányt jelent, így a man of honor ennek a férfi megfelelője, de fogalmam sincs, hogy arra van-e szó magyarul, így maradtam a vőfélynél 😀 Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek, több kérdést is felvet ez a fejezet, ezekre a következő bejegyzésben igyekszem majd válaszolni, nem akarom külön leirkálni mindenkinek, addig is lehet találgatni 😀 Tehát élvezzétek most ezt az utolsó fejezetet, de egy hét múlva jövök még, úgyhogy ne felejtsetek el akkor sem ellátogatni ide 😊
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 295

Louis szemszöge
- Teljesen lenyűgöző vagy, az esküvőd csodálatos lesz – áradozik Karen. Én bólintok, egyetértve vele. Megigazítom az öltönyömet, majd visszanézek a tükörbe.
- Annyira ki lesz készülve. Még mindig nem tudom elhinni, milyen gyorsan eljött ez a nap – mosolyodom el.
- Mi van, ha elesek? Mi van, ha nem lesz ott az oltárnál?
- Ott lesz, Ken hozta ide kocsival a templomba ma reggel – nevet fel Karen, biztosítva mindkettőnket.
- Nem hagyná ki ezt a világért se – biztosítom róla.
- Nagyon remélem, hogy nem. Nagyon dühös leszek – enged ki egy ideges nevetést Liam menyasszonya. Mosolya olyan bájos, még a szépség felszíne alatt zúgó szorongással is elég jól tartja egyben magát.
Ujjaim lágyan végig simítják sötét fürtjeit, megigazítva az áttetsző fátylat a fején. Gyönyörű arcára pillantok a tükörben, aztán felemelem a fejemet, hogy megérintsem csupasz vállát. Barna szemei könnyekkel vannak megtelve, és idegesen rágja az alsó ajkát.
- Rendben lesz, rendben leszel – biztosítom őt. Minden részlet szépségét csodálom, ami e mögött az esküvő mögött van.
- Túl korán van? Csak néhány hónapja vagyunk együtt újra. Gondolod, hogy ez túl korai, Louis? – kérdezi tőlem a barátom. Közel kerültünk egymáshoz az elmúlt két évben, megéreztem, hogy valami nem volt jó abból, ahogy remegtek az ujjai.
- Nem túl korai. Olyan sok mindenen mentetek keresztül már egyedül tavaly. Csak túl gondolod ezt – öntök belé erőt. – Tudok egy-két dolgot erről – mosolyodom el.
- Ideges vagy, hogy látni fogod őt? – kérdezi, szemei az arcomat tanulmányozzák.
Igen. Rettegek. Teljesen és tökéletesen pánikolok belül.
¬- Nem, rendben leszek. Olyan rég volt már – Karenre nézek, aki szemeivel az előtte lévő padlóra fókuszál.
- Túl rég – feleli Liam anyja az orra alatt.
Szívem nehézzé válik, és elnyomom a távoli fájdalmat, ami minden egyes gondolatot kísér, amely őt körülveszi. Lenyelem a szavakat, amiket kimondhatnék és amiket talán ki kellene mondanom.
- El tudod hinni, hogy az egyetlen fiadnak ma van esküvője? – váltok témát gyorsan. Figyelemelterelésem varázslatként működik, mire Karen elmosolyodik, felsikít és elkezd könnyezni egyszerre.
- Ó, a sminkem tönkre fog menni – ér ujjaival a szeme alá, világosbarna haja pedig vele együtt mozog, ahogy megrázza a fejét.
Egy kopogás hallatszik az ajtón, ami mindhármunkat elcsendesít.
- Édes? – Ken hangja lágy és körültekintő. Előfordul ez, amikor valaki besétál a menyasszony szobájába, ami tele van érzelmes emberekkel. – Abby az előbb ébredt fel a szudijából – mondja Ken a feleségének, ahogy kinyitja az ajtót, lányával a csípőjén. Sötétbarna haja és világoszöld szemei feltűnőek, felderítve minden helyiséget, ahová belép a kislány. – Úgy tűnik, nem találom a pelenkás táskát.
- Ott van, a szék mellett – mutat rá. – Megetetnéd őt? Félek, hogy pépesített borsót fog a ruhámra dobni – nevet fel Karen. – A szörnyű kétéves időszak kicsit korán jött el nekünk – nyúl Karen Abbyért, mire a kislány elmosolyodik, megmutatva egy teljes sort kicsi fogaiból.
- Mama – feleli a pufók kisgyermek, mindkét kis kezével nyúlva, hogy megfogja Karen ruhájának a pántját. A szívem minden alkalommal ellágyul, amikor hallom az édes kislányt beszélni.
- Szia, Abby kisasszony – érek a kislány arcához ujjammal, amitől felkuncog. Ez egy gyönyörű hang. Figyelmen kívül hagyom, ahogy Karen és Liam jövendőbeli felesége bámul engem együttérzéssel a szemeikben.
- Szia – temeti arcát anyja vállába.
- Mindannyian majdnem készen vagytok? Csak körülbelül tíz percünk van, amíg el nem kezdődik a zene – figyelmeztet Ken.
- Ő jól van? Még mindig el akar venni feleségül? – kérdezi az aggódó menyasszony jövendőbeli apósát. Ken elmosolyodik, szemei összeráncosodnak a sarkainál.
- Igen, kedves, persze, hogy igen. Olyan ideges, amennyire csak lehet, de Harry segít neki az idegeivel – közülünk mindenki, beleértve engem is, felnevet ezen.
- Ha Harry segít neki az idegeivel, jobb, ha most lemondom a nászutat – forgatja humorosan a szemeit a menyasszony, majd megrázza a fejét.
- Jobb, ha megyünk, megetetem Abbyt valamivel egy kicsit, hogy kibírja a fogadásig – csókolja szájon feleségét Ken, mielőtt visszaveszi a karjaiba a kisgyermeket, és elhagyja a helyiséget.
- Jól vagy, igaz? – kérdezi egyszerre Karen és Liam menyasszonya.
- Igen. Kérlek, ne aggódjatok értem, jól vagyok – biztosítom mindkettőjüket. Jól vagyok, hol jól voltam, hol nem az elmúlt két évben.
A legrosszabb része annak, hogy jól van az ember, hogy a jól messze van a boldogtól. A jól az a szürke terület középen, ahol felébredhetsz minden nap és haladhatsz az életeddel, még nevethetsz és mosolyoghatsz is gyakran, de a jól az nem öröm. A jól nem az, hogy várod a napod minden percét, és a jól nem az, hogy a legtöbbet hozod ki az életből. A jól lenni az, amivel a legtöbb ember megelégszik, magamat is beleértve, és azt tettetjük, hogy a jól rendben van, amikor igazából utáljuk ezt, és az időnk nagy részt azzal töltjük, hogy várunk arra, hogy kitörjünk a jól lenni dologból.
Ő adott nekem egy ízelítőt abból, milyen nagyszerű lehet az élet a jól lennin kívül, ami azóta is hiányzik.
Már hosszú ideje jól vagyok, és nem vagyok biztos benne, hogyan jöjjek ki belőle most, de reménykedem, hogy elérkezik a nap, amikor azt mondhatom, hogy nagyszerűen vagyok ahelyett, hogy jól vagyok.
- Készen vagy, Mrs. Payne? – mosolygok az előttem lévő szerencsés nőre.
- Nem, – feleli – de az leszek, amint meglátom őt.

Harry szemszöge
- Az utolsó esély, hogy meglépj – mondom Liamnek, miközben segítek neki megigazítani a nyakkendőjét.
- Köszi, köcsög – szól vissza, ellökve kezeimet, hogy a görbe nyakkendővel szórakozzon. – Már vagy száz nyakkendőt hordtam életemben, ez mégsem hajlandó kiegyenesedni – Liam ideges, én pedig együttérzek vele. Valamennyire.
- Akkor ne viselj nyakkendőt – javaslom.
- Nem lehet az, hogy nem viselek nyakkendőt. Megnősülök – forgatja a szemeit.
- Pontosan ez az, amiért nem kell viselned nyakkendőt. Ez a te napod, és te vagy az, aki elkölti ezt a sok pénzt. Ha nem akarsz viselni nyakkendőt, kurvára ne vedd fel. A pokolba, ha az én esküvőm lenne ma, szerencsések lennének, ha lenne rajtam nadrág.
- Akkor jó dolog, hogy nem a te esküvőd van ma. Nem mennék el – nevet fel a legjobb barátom. Ujjai megforgatják és meghúzzák a nyakkendőt a nyaka körül.
- Mindketten tudjuk, hogy nekem soha nem lesz esküvőm – bámulok magamra a tükörben.
- Talán – Liam tekintete találkozik az enyémmel a tükörben. – Jól vagy, igaz? Ő itt van. Apukád látta őt.
Dehogy, nem vagyok jól.
- Igen, jól vagyok. Úgy viselkedsz, mintha nem tudtam volna, hogy eljön. Ő a legjobb barátod és a jövendőbeli feleséged vőfélye (man of honor). Ez nem meglepetés nekem – mondom neki. Leveszem a nyakkendőt a saját nyakamból, aztán neki adom. – Tessék, mivel a tiéd szar, a tiéd lehet az enyém.
- Kell, hogy legyen nyakkendőd, az a szmokingodhoz jár – szid le Liam.
- Rohadt jól tudod, hogy szerencsés vagy, hogy mindenek előtt felvettem ezt a cuccot – húzom meg a nehéz anyagot, ami a testemet borítja. Liam szemei lecsukódnak egy rövid időre, majd felsóhajt egyszerre megkönnyebbülésében és frusztrációjában.
- Feltételezem, igazad van, köszönöm a nyakkendőt.
- És hogy ruhában vagyok az esküvődön? – erőltetem.
- Fogd be – forgatja a szemeit, majd végighúzza kezeit vasalt, fekete szmokingján. – Mi van, ha nem lesz ott az oltárnál? – kérdezi Liam.
- Ott lesz.
- De mi van, ha nem? Őrült vagyok, amiért ilyen gyorsan megnősülök?
- Igen – vallom be.
- Nos, köszi.
- Az őrült nem mindig rossz dolog – mutatok rá. Liam feldolgoz engem, szemeivel az arcomat tanulmányozva valamiféle nyom után, hogy talán bármikor feltárom magam.
- Megpróbálsz majd beszélni vele? – kérdezi.
- Nem tudom. Szerintem az, hogy kihagyta a próbavacsorát, hogy elkerüljön engem, elég jó előjele annak, hogy nem akar látni.
- Ő sem ugyanaz már. Úgy viselkedik, mintha boldog lenne, de tudom, hogy nem az.
Az ő boldogsága a legfontosabb dolog, nem csak nekem, de a világ egyszerűen nem ugyanaz, amikor Louis Tomlinson nem boldog. Én csak tudom, egy egész évet töltöttem azzal, hogy elszipolyoztam tőle az életet, míg egyidejűleg ragyogott is tőlem. Ez elbaszott és nincs értelme a külvilágnak, de engem rohadtul soha nem érdekelt, és soha nem is fog érdekelni a külvilág.
- Próbáld meg átvészelni az esküvőt anélkül, hogy jelenetet rendeznél, de nektek beszélnetek kell. Már hónapok óta mondom ezt neki.
- Öt perc, srácok – hallatszik apám hangja az ajtó másik feléről.
Ez a helyiség kicsi és régi bőr és molyirtó szaga van, de ez Liam esküvőjének napja. Várok a fogadás utánig, hogy panaszkodjak erről. Talán csak egyenesen az apámnak mondom el, feltételezem, amúgy is ő az, aki ezért a szarért fizet, tekintettel a menyasszony szüleinek helyzetére meg minden.
- Készen vagy, te őrült köcsög? – kérdezem Liamtől utoljára.
- Nem, de az leszek, amint meglátom őt.

Louis szemszöge
- Hol van Robert? – néz körbe Karen a kis esküvői partin. – Louis? Tudod, hol van? – kérdezi.
Tudtam, hogy rá kellett volna vennem őt, hogy az én kocsimmal jöjjünk a templomhoz, csak nem akartam, hogy szétunja az agyát, amíg vár rám, hogy megcsináljam a hajamat, és aztán egyedül legyen, míg én a násznéppel maradtam.
- Megpróbáltam felhívni őt, de nem vette fel. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz – felelem, nem tudva, hogy ez igaz vagy sem.
- Ha nem bukkan fel a következő harminc másodpercben… – nem hallom Karen mondatának maradék részét. Teljesen eltereli a figyelmemet Harry hangja. Kisétál a hosszú folyosóról a bal oldalamhoz, szája azon a lassú módon mozog, ahogy mindig is, miközben Liamhez beszél.
Haja hosszabb, mint amilyen azokon a képeken volt, amiket mostanában láttam. Nem tehetek róla, de elolvasom minden egyes interjúját, minden cikket róla, akár igaz, akár nem, és talán, csak talán elküldtem pár heves panasz emailt bloggereknek, akik szörnyű dolgokat nyomtattak ki róla és a történetéről. A történetünkről.
A fém ajakpiercing látványa meglep, még akkor is, ha tudtam, hogy újra megjelent, elfelejtettem, milyen jól néz ki rajta személyesen. El vagyok veszve, teljesen elfogyasztva attól, hogy újra látom őt, visszakerültem egy világba, amiben keményen harcoltam és majdnem minden csatát elvesztettem, ami az utamba került, csak hogy elhagyjam azt az egyetlen dolog nélkül, amiért harcoltam, nélküle.
- Kell valaki, aki Louis-val vonul be, a párja nem jött el – feleli valaki. A nevem említésére Harry előre fókuszál, szemei fél másodpercig kutatnak, mielőtt megtalálnak engem. Én töröm meg elsőnek a kapcsolatot, lenézve a cipőimre.
- Ki tudna bevonulni a vőféllyel? Látod, ezért kellene mindenkinek eljönnie a próbavacsorára – fújtatja az esküvőszervező, ahogy elhalad mellettem.
- Majd én – szólal meg Harry, felemelve a kezét.
Olyan összeszedettnek néz ki, olyan borzasztóan jóképű fekete szmokingban nyakkendő nélkül. Fekete tinta megmutatkozik a tiszta, fehér inge alatt, aztán egy lágy érintést érzek a karomon.
- Ez rendben van veled? – kérdezi tőlem Karen. Pislogok néhányszor, megpróbálva megérteni, hogy mi történik, miközben össze vagyok zavarodva és egy kicsit zavarban vagyok, hogy ő még mindig ilyen hatással van rám ennyi idő után is.
- Igen, persze – bólintok, megköszörülve a torkomat és elszakítva a szemeimet Harrytől.
- Akkor megbeszélve, gyerünk. Vőlegény az oltárhoz, kérem – tapsol kezeivel a szervező, Liam pedig odasiet, lágyan megszorítva a kezemet, ahogy elhalad.
Belégzés. Kilégzés. Ez csak néhány percig tart, kevesebb annál, tényleg. Meg tudom csinálni ezt. Végig tudok sétálni a padsorok között úgy, hogy mellettem van. Liam esküvőjén, természetesen. Futólagosan harcolok magamban, hogy ne gondoljak arra, hogy bármilyen más módon megyek végig a padsorok között.
Harry egy szó nélkül mellém áll, a zene pedig elkezdődik. Engem bámul, tudom, hogy igen, de nem tudom rávenni magamat arra, hogy felpillantsak rá. Olyan közel áll, hogy érzem a lágy kölnit a szmokingján.
A kis templom át lett alakítva egy gyönyörű, mégis egyszerű helyszínné, a vendégek csendesen megtöltöttek már majdnem minden sort. Gyönyörű virágok, olyan fényes színűek, hogy az talán már neon, borítják a régi fa ülőhelyeket és fehér anyagot tettek fel sorról sorra.
- Egy kicsit túl világos, nem gondolod? Szerintem egyszerű piros és fehér liliom megtette volna – lep meg Harry azzal, hogy ezt mondja. Karját az enyém köré fonja, ahogy az esküvőszervező int nekünk, hogy kezdjük meg a menetet végig a padsorok között.
- Igen, a liliom káprázatos lett volna. Ez is szép, nekik – ügyetlenkedek a szavakkal.
- Az orvos barátod nem jött el? – kínoz Harry. Átnézek rá és mosolyogva látom őt, csak csipkelődés van zöld szemei mögött. Állkapcsa még határozottabb, mint korábban, szemei pedig mélyebbek, nem annyira megfontoltak, mint amilyenek mindig is voltak.
- Az orvosira jár, még nem orvos. De nem, még nincs itt. Itt lesz, biztos vagyok benne, csak késésben van – felelem. Tudom, hogy itt lesz, ő nem az a fajta, aki lógva hagy anélkül, hogy figyelmeztetne.
- Hogy vagytok? Most már egy éve, nem igaz? – kérdezi, hangja elárulja azt az érzelmet, amit megpróbál elrejteni.
- Nem, csak néhány hónapja. A közelében sincs az egy évnek – a padsorok közötti rész sokkal hosszabb, mint amilyennek a folyosóról kinézett. Nem tudom rávenni magamat arra, hogy megkérdezzem, ő találkozgat-e valakivel, és még nem kérdeztem meg Kimberlyt az újdonságokról a randizási szokásait illetően az elmúlt hat hónapban.
- Nem hosszabb a miénknél akkor?
Lábam megcsúszik, mire Harry megfogja a könyökömet egyensúlyba hozva, mielőtt a fehér selyemre esek, ami a padsorok közötti részt borítja.
- Nem.
- Helyes – válaszolja szemeit a templom eleje felé tartva, ahol Liam áll.
- Visszatetted az ajakpiercingedet – váltok témát, mielőtt tovább hoznám magam zavarba.
Elsétálunk az anyám mellett, aki csendesen ül a férje, David mellett. Kissé aggódónak néz ki, de megérdemli a dicséretet, amikor Harryre és rám mosolyog, ahogy elhaladunk mellette. David hozzáhajol valamit suttogva, mire anya elmosolyodik ismét, bólintva neki.
- Sokkal boldogabbnak tűnik most – suttogja Harry. Valószínűleg nem kellene beszélnünk, miközben végig sétálunk a padsorok között, de Harry és én arról vagyunk ismertek, hogy olyan dolgokat teszünk, amiket nem kellene.
Jobban hiányzott nekem, mint azt ő valaha is tudná.
- Az is. David hihetetlen hatással van rá.
- Tudom, elmondta nekem.
Ismét megállok, ezúttal Harry mosolyog, míg segít nekem tovább haladni ezen a soha véget nem érő folyosón.
- Hogy érted?
- Anyukád, beszéltem vele néhányszor. Tudod ezt.
Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
- Eljött egy dedikálásra tavaly ősszel, amikor kijött a második könyvem.
Mi?
- Mit mondott? – kérdezem. Hangom túl hangos, és néhány vendég túl sokáig bámul ránk.
- Majd beszélünk ezután. Megígértem Liamnek, hogy nem teszem tönkre az esküvőjét – mosolyog rám Harry, ahogy elérjük az oltárt, én pedig megpróbálok, tényleg megpróbálok a legjobb barátom esküvőjére fókuszálni, de nem tudom levenni a szemeimet vagy elvonni a figyelmemet a tanúról.

Harry szemszöge
A fogadás az esküvő legelviselhetőbb része. Mindenki egy kicsit kevésbé feszült és könnyen ellazulnak pár pohár ingyen piától és egy túlárazott ingyenes étkezéstől.
Az esküvő hibátlan volt, a vőlegény többet sírt, mint a menyasszony, én pedig büszke vagyok magamra, amiért csak az idő kilencvenkilenc százalékában bámultam Louis-t. Hallottam a fogadalmak egy részét, esküszöm, hogy igen. Bár ez csak ennyi. Abból ítélve, ahogy Liam karjai az új felesége dereka köré vannak fonódva és ahogy a lány nevet valamit, amit Liam mond, miközben táncolnak mindenki előtt, azt mondanám, hogy jól ment az esküvő.
- Egy szódavizet kérnék, ha van – kérem a nőtől a bár mögött.
- Vodkával vagy ginnel? – kérdezi a sornyi üveg italra mutatva.
- Egyik sem, csak szóda. Semmi alkohol – tisztázom. Rám bámul egy pillanatra, mielőtt bólint és megtölt egy tiszta poharat jéggel és szódával.
- Hát itt vagy – feleli egy ismerős hang, miközben egy kéz érinti meg a vállamat. Vance van mögöttem, terhes felesége mellette.
- Kerestél már engem, nem igaz? – jegyzem meg szarkasztikusan.
- Nem keresett – mosolyodik el Kimberly, keze hatalmas pocakján pihen.
- Te jól vagy? Úgy nézel ki, mintha elesnél abban a nagy dologban – nézek le duzzadt lábaira, aztán vissza savanyú arckifejezéséhez.
- Az a dolog a kisbabám odabent. Kilenc hónapos terhes vagyok, de akkor is megütlek – figyelmeztet engem, pimaszsága még mindig érintetlen.
- Ha át tudsz nyúlni a hasadon, persze – ugratom őt. Bebizonyítja, hogy nincs igazam, és naná, hogy megüt egy terhes nő egy esküvőn. A karomat dörzsölöm, mintha támadása ténylegesen fájna, Kimberly pedig felnevet, amikor a férje seggfejnek nevez, amiért piszkálom a feleségét.
- Jól néztél ki a padsorok között sétálva Louis-val – feleli Vance. Légzésem megakad, és megköszörülöm a torkomat, átvizsgálva a sötét helyiséget őt keresve.
- Ja, nem fogok semmi esküvőszarságot csinálni azon kívül, hogy megengedtem Liamnek, hogy a tanújának hívjon, de Louis tetű barátja nem érkezett meg.
- Most már itt van – tájékoztat Kim. – De ő igazából nem a párja. Nem vetted be ezt a szart, ugye? Időt tölt vele, de meg tudod mondani abból, ahogy viselkednek, hogy ez semmi komoly. Nem úgy, mint ti vagytok.
- Voltunk – emlékeztetem őt.
Kim rám vigyorog egy ravasz vigyorral, majd int a fejével, hogy figyelmemet a bárhoz legközelebbi asztalhoz irányítsa. Louis ott ül. A hold ragyog az arcán, kihozva vonásait. Hirtelen felnéz, szemei rajtam landolnak, vagy talán Kimberlyn. Nem, szemei rajtam vannak, aztán gyorsan elnéz.
- Látod, mint mondtam, vagytok – önelégülten és terhesen nevet a káromon, én pedig lenézek a szódavizemre, a kukába dobom a poharat, mielőtt vizet rendelek. Gyomrom kavarog és forog, és úgy viselkedek most, mint egy kibaszott kislány, megpróbálva nem a gyönyörű fiúra bámulni, aki annyi évvel ezelőtt ellopta a szívemet.
Nem csak ellopta azt a rohadt dolgot. Megtalálta, ő volt az, aki felfedezte, hogy nekem egyáltalán van ilyenem, és kiásta. Küzdelem után küzdelem, soha nem adta fel. Megtalálta a szívemet és biztonságban tartotta. Elrejtette az elbaszott világ elől. Ami a legfontosabb, elrejtette előlem, amíg készen nem álltam arra, hogy én magam törődjek vele. Megpróbálta visszaadni két évvel ezelőtt, de a szívem nem volt hajlandó elhagyni az oldalát. Soha, soha nem fogja elhagyni az oldalát.
- Ti vagytok a legmakacsabb emberek, akikkel valaha is találkoztam – feleli Vance, miközben rendel egy vizet Kimberlynek és egy pohár bort magának. – Láttad a testvéredet? – kérdezi tőlem. Körbenézek a helyiségben Smith-t keresve, majd megtalálom őt néhány asztallal lejjebb ülve Louis-tól, egyedül.
A fiúra mutatok, Vance pedig megkér, hogy tudjam meg, akar-e inni valamit. Elég idős ahhoz, hogy kikérje a saját rohadt italát, de inkább nem ülök itt és nem beszélgetek Önelégülttel és Önelégültebbel, így átsétálok az üres asztalhoz, majd helyet foglalok az öcsém mellett.
- Igazad volt – feleli rám nézve.
- Ezúttal miben? – hátradőlök a feldíszített széken, aztán elgondolkozom azon, hogy hívhatja Liam az esküvőjét „kicsinek és egyszerűnek”, amikor valami függönyféle cucc borít minden egyes széket a rohadt helyen.
- Hogy az esküvők unalmasak – mosolyodik el. Hiányzik néhány foga, az egyik éppen az egyik elől lévő foga. Valamennyire imádnivaló egy agytröszt gyerekhez képest, akit a legtöbb ember nem érdekel.
- Rá kellett volna vennelek, hogy tegyél rá fel pénzt – nevetek fel, megállítva tekintetemet Louis-n ismét.
- Jól néz ki ma – feleli.
- Most már évek óta figyelmeztetlek téged vele kapcsolatban, ne akard, hogy temetést csináljak egy esküvőn – ütöm meg gyengéden a vállát, mire egy görbe és fogatlan mosolyt villant.
Oda akarok sétálni az asztalához és lelökni az orvos barátját a székről, így leülhetek mellé én. El akarom mondani neki, milyen gyönyörűen néz ki, és hogy milyen büszke vagyok rá, amiért kiválóan teljesít a NYU-n és amiért néhány hónap múlva lediplomázik. Figyelni akarom őt túljutni az idegein, hallani akarom őt nevetni és látni akarom őt mosolyogni, ahogy az átveszi az irányítást az egész helyiség felett.
- Tegyél meg nekem egy szívességet – hajolok Smith-hez.
- Milyen fajta szívességet? – kérdezi.
- Azt kell, hogy odasétálj és elkezdj beszélgetni Louis-val.
- Kizárt – pirul el, gyorsan megrázva a fejét.
- Ne már. Csak csináld.
- Dehogy – ő egy makacs gyerek.
- Emlékszel arra a személyre szabott vonatra, amit akartál, de apukád nem vette meg neked?
- Igen? – fel lett keltve az érdeklődése.
- Én megveszem neked.
- Megvesztegetsz engem, hogy beszéljek vele?
- Rohadtul igen.
- Mikor veszed meg?
- Ha ráveszed, hogy táncoljon veled, a jövő héten.
- Nem, a táncolás miatt holnapnak kell lennie – tárgyal.
- Rendben – a fenébe, ő túl jó ebben.
Louis asztala felé néz, aztán vissza hozzám.
- Megegyeztünk – egyezik bele, miközben feláll. Nos, ez könnyű volt.
Figyelem, ahogy odasétál hozzá. Louis Smith-re mosolyog, ami még két asztalnyira is kinyomja a levegőt a tüdőmből. Körülbelül harminc másodpercet adok neki, mielőtt felállok és elindulok az asztalhoz. Figyelmen kívül hagyom az orvost, aki mellette ül, és örömöt találok abban, ahogy arca felderül, ahogy Smith mellé állok.
- Hát itt vagy – pihentetem meg kezeimet a fiú vállain.
- Táncolsz velem, Louis? – kérdezi az öcsém.
Louis meglepődik, arca a zavarba eséstől ragyog a fények alatt, de ismerem őt, és tudom, hogy nem fogja visszautasítani Smith-t.
- Persze – mosolyog rá. A párja feláll, és talpra segíti őt. Udvarias rohadék.
Figyelem, ahogy Louis követi Smith-t a táncparkettre, és hálás vagyok, hogy Liam és az új felesége imádja a lassú és nyálas dalokat. Smith nyomorúságosan néz ki, Louis pedig idegesnek, miközben elkezdenek táncolni.
- Na, és hogy vagy? – kérdezi tőlem az orvos, ahogy mindketten ugyanazt a férfit bámuljuk.
- Jól, és te? – kedvesnek kellene lennem a sráchoz, azzal a férfival jár, akit szeretek és ezzel fogom tölteni az életemet.
- Jól, már a második évemben vagyok az Orvosi Egyetemen.
- Akkor már csak mennyi van hátra? Tíz? – mosolyodok el, hogy enyhítsem bosszús hangsúlyomat, mire ő felnevet, egyetértve abban, hogy az orvosi egyetem rohadt hosszú.
Kimentem magamat, aztán Louis-hoz és Smith-hez lépek. Louis lát meg engem először, és lefagy, amikor tekintete találkozik az enyémmel.
- Közbevághatok? – kérdezem, meghúzva Smith ingének hátulját, mielőtt bármelyikük is visszautasíthatna. Kezeim azonnal a derekához mozdulnak, megpihenve a csípőjén. Átveszem a vezetést, majd lefagyok, legyőzöttnek érezve magamat attól, hogy ujjaim megérintik őt.
Olyan rég volt már. Túl rég, azóta a spontán éjszaka óta New Yorkban csak kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt. Abba kell hagynom azt, hogy annak az éjszakának az eseményeire gondoljak, vagy bármi másra a múltunkból, és rá fókuszálni most, előttem.
- Gondoltam, megmentelek attól, hogy vele táncolj, egy kicsit alacsony. Szörnyű táncpartner – felelem végül, amikor ki tudom húzni a fejemet a seggemből.
- Elmondta, hogy megvesztegetted őt – mosolyog rám, megrázva a fejét.
- Az a kis köcsög – vetek haragos pillantást az árulóra, miközben leül egy asztalhoz, egyedül.
- Elég közel kerültetek egymáshoz, látom – csodálat van szavai mögött, én meg nem tudom megállítani azt, hogy elpiruljon az arcom, még ha megpróbálnám se.
- Ja, azt hiszem – vonok vállat. Ujjai szorosabbá vállnak a vállaimon, mire felsóhajtok. Szó szerint kurvára felsóhajtok, és tudom, hogy ő is hallja.
- Nagyon jól nézel ki – feleli a számra bámulva.
- Jól? Nem tudom, hogy ez jó dolog-e – húzom őt közelebb magamhoz, amit enged.
- Nagyon jó, jóképű. Nagyon dögös – az utolsó szavak kicsúsznak telt ajkain véletlenül. Meg tudom mondani abból, ahogy szemei kitágulnak és megharapja az alsó ajkát.
- Te vagy a legszexibb ember a helyiségben, mindig is az voltál.
Lehajtja fejét, megpróbálva elrejteni arcát.
- Ne rejtőzködj, ne előlem – felelem halkan. Nosztalgia tölt el az ismerős szavaktól, és meg tudom mondani az arckifejezéséből, hogy ugyanígy érez.
- Mikor jön ki a következő könyved? – vált témát gyorsan.
- A jövő hónapban. Elolvastad? Küldtem neked egy korai példányt.
- Igen, elolvastam – feleli, én pedig kihasználom a lehetőséget arra, hogy a mellkasomhoz húzzam őt. – Elolvastam mindet.
- Mit gondolsz? – a dal véget ér, majd elkezdődik egy másik. Ahogy egy női hang tölti meg a helyiséget, egymás szemeibe nézünk.
- Ez a dal – nevet fel lágyan Louis. – Persze, hogy ezt dalt játsszák.
- Nem akartam elmenni arra az esküvőre – emlékezek vissza. – Csak azért mentem el, hogy boldoggá tegyelek téged, de most köszönöm, hogy erőltetted, hogy menjek. Tényleg – húzom végig ujjamat az arcán, mire Louis nyel egyet, lassan pislogva.
- Annyira örülök neked, Harry. Hihetetlen író vagy, aktivista az öngyógyulásnak és az alkoholfüggőségnek. Láttam azt az interjút, amit a Times-szal csináltál arról, hogyan foglalkozzunk a durva bánásmóddal gyerekként – szemei bekönnyeznek, és biztos vagyok benne, hogy ha kicsordul a könnye, elvesztem minden önuralmamat.
- Semmiség tényleg – vonok vállat, imádva büszkeségét felém, de bűntudatot érezve amiatt, hogy ez mit okozott neki. – Soha nem számítottam ebből semmire, tudnod kell ezt. Nem akartam, hogy kínos helyzetbe kerülj nyilvánosan attól, hogy kinyomtattam azt a könyvet.
- Ne aggódj miatta – mosolyog fel rám. – Nem volt olyan rossz, és tudod, sok embernek segítettél, és sok ember imádja a könyveidet. Engem is beleértve – pirul el Louis, én pedig ugyanezt teszem.
- Ha annyira szeretted őket, miért nem hívtál fel azután az éjszaka után? – várnom kellene, amíg nem vagyunk nyilvános helyen, hogy felhozzam azt az estét, de úgy tűnik, nem tudom csukva tartani a számat.
- Megpróbáltam néhányszor, de nehézzé vált kapcsolatba kerülni veled anélkül, hogy kaptam volna időpontot – ráncolja a homlokát. – Az az éjszaka szörnyű volt, és nagyon nem akarok beszélni róla. Bár minden működött, most itt vagyunk az esküvőjükön – nevet fel egy kis humorral.
- Ennek a mi esküvőnknek kellene lennie – kotyogom ki. Lábai abbahagyják a mozgást, és a ragyogás egy része eltűnik gyönyörű bőréből.
- Harry – vet rám haragos pillantást.
- Louis – ugratom. Nem viccelek, ő pedig tudja ezt. – Azt hittem, az utolsó oldaltól meggondolod magad. Tényleg azt hittem – vallom be.
- Tényleg meggondoltam magam. Attól össze akartam házasodni veled és elszaladni veled a naplementében, de az esélyek mindig ellenünk voltak. Tudod ezt.
- Ki nem szarja le az esélyeket most? Itt vagy Washingtonban ezen az esküvőn, én meg itt vagyok a jövő hétvégéig, mielőtt visszarepülök Chicagóba…
- Már évek teltek el, szó szerint évek.
- Együtt voltunk tavaly, New Yorkban – emlékeztetem őt.
- Egy éjszakára.
- Egy nagyon jó éjszakára – csipkelődök.
Bár a felszín alatt komolyan gondolom. Arra ébredni másnap reggel, hogy ő elment, a legrosszabb éjszakáim egyike. Azt hittem, ad nekem egy másik esélyt, de meggondolta magát, ismét. Nem tudtam hibáztatni őt.
- Figyelne mindenki, kérem? – mondja a mikrofonba az esküvőszervező. Ez a nő pokolian idegesítő. A színpadon áll a helyiség középpontjában, de alig látom őt, az előttünk lévő asztal másik feléről, olyan alacsony.
- Fel kell készülnöm a beszédemre – nyögök fel, beletúrva kezemmel a hajamba.
- Beszédet mondasz? – kérdezi Louis, követve engem az esküvői partira kijelölt asztalhoz. Biztosan elfelejtette az orvost, és nem mondhatom azt, hogy egy kicsit is bánom. Imádom ezt, tényleg.
- Igen, én vagyok a tanú, emlékszel?
- Tudom – löki meg gyengéden a vállamat, mire a csuklójáért nyúlok. Azt terveztem, hogy a számhoz húzom, hogy egy csókot nyomjak az ott lévő csupasz bőrre, de meglepődöm egy kis fekete karikától, amit ott van.
- Mi a fasz ez? – húzom csuklóját közelebb az arcomhoz.
- Elvesztettem egy fogadást a huszonegyedik születésnapomon – nevet fel.
- Ténylegesen csináltattál egy mosolygós fej tetoválást? Mi a fene? – nem tehetek a nevetésről, ami kiszakad belőlem. A kis mosolygó arc olyan nevetséges és olyan rosszul megcsinált, hogy az már vicces. Bár azt kívánom, bárcsak ott lehettem volna vele a szülinapján.
- Persze – bólint büszkén, végighúzva mutatóujját a tintán.
- Van még? – kérdezem tőle, őszintén remélve, hogy nincs.
- Dehogy. Csak ez.
- Harry! – szólít engem az alacsony nő, én pedig elhalasztom a szándékomat, hogy megcsókoljam Louis csuklóját. Elrántja kezét, nem undorból, hanem sokkból, remélem, ahogy a színpad felé sétálok.
Liam és a felesége az első asztalnál ülnek, Liam karja a lány háta köré van fonódva, akinek a kezei Liam egyik kezén pihennek. Ahh, fiatal házasok, alig várom, hogy lássam őket készen arra, hogy letépjék a másik fejét jövő ilyenkor.
Elveszem a mikrofont a szervezőtől, majd megköszörülöm a torkomat.
- Helló – kezdem el. Hangom kurvára furcsán hangzik, és meg tudom mondani Liam arcából, hogy ezt élvezni fogja. Folytatom. – Általában nem szeretek sok ember előtt beszélni, a pokolba, általában emberek között sem szeretek lenni, úgyhogy ez gyors lesz – biztosítom az esküvői vendégekkel teli helyiséget. – A legtöbbetek valószínűleg amúgy is részeg vagy halálra unja magát, szóval nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni ezt.
- Térj a lényegre – nevet fel Liam menyasszonya, feltartva egy pohár pezsgőt. Liam egyetértően bólint, mire feltartom mindkettőjüknek a középső ujjamat mindenki előtt.  Louis felnevet, aztán eltakarja száját az első sorban.
- Látjátok, leírtam ezt, mert nem akartam elfelejteni, hogy mit mondjak – húzok ki egy összegyűrt szalvétát a zsebemből, és kihajtom. – Amikor először találkoztam Liammel, azonnal utáltam őt – folytatom beszédemet. Mindenki felnevet, mintha viccelnék, de nem. Tényleg utáltam őt, de csak azért, mert utáltam önmagamat. – Mindene megvolt, amit én akartam az életben, család, barátnő, terv a jövőjére – amikor Liamre nézek, mosolyog, arca meg kissé piros. Ezért a pezsgőt hibáztatom. – Mindenesetre, az évek alatt, míg megismertem őt, barátokká váltunk, családdá akár, és nagyon sokat tanított nekem arról, milyen férfinek lenni, főleg az elmúlt két évben, azokkal a küzdelmekkel, amelyekkel nekik meg kellett birkózniuk – mosolygok Liamre és a menyasszonyára, nem akarva nagyon belemenni a depressziós szarba. – Mindjárt véget vetek ennek a szarnak most, lényegében azt akarom mondani, köszönöm, Liam, hogy őszinte férfi voltál, és hogy megadtad nekem a poklot, amikor arra volt szükségem. Igazán felnézek rád egy elbaszott módon, és azt akarom, hogy tudd, megérdemled, hogy boldog legyél és összeházasodj életed szerelmével, nem számít, milyen korán van az – a tömeg nevet ismét. – Nem fogod megtudni, milyen szerencsés vagy, hogy képes vagy a lelked másik felével tölteni az életedet, amíg nem kell nélküle élned az életedet – elveszem a mikrofont, majd az esküvőszervező tenyerébe teszem. Elkapok egy pillantást Louis-ról ahogy átrohan a tömegen, én pedig lesietek a színpadról, hogy kövessem őt.
Amikor végre utolértem Louis-t, kinyitja a fürdő ajtaját. Eltűnik odabent. Amikor elérem őt, a mosdónak támaszkodik, tenyerei a márvány két oldalán pihennek. Felnéz a tükörben, szemei pirosak, arca könnyekkel áztatott, aztán megfordul, hogy szemben legyen velem, amikor rájön, hogy követtem őt.
- Mi a fene volt ez? – kiabálja, kezei a levegőbe repülnek.
- Tessék? – emelem fel a hangomat hozzá.
- Egyszerűen csak nem… – kezdi el. – Te… – dühös, nyilvánvalóan.
- Beszélj hozzám, mi a probléma? Ez csak egy beszéd volt – mondom neki, megpróbálva lenyugtatni őt. A csempepadlón járkál. Cipői nyikorognak a felszínen.
- Nem beszélhetsz rólunk úgy. A lelkünkről – egy nyöszörgéssel fejezi be mondatát.
- Miért nem?
- Mert… – úgy tűnik, nem talál magyarázatot.
- Mert tudod, hogy igazam van? – noszogatom őt.
- Mert nem mondhatsz olyan dolgokat nyilvánosan úgy. Az interjúidban is ezt csinálod – pihenteti meg kezeit a csípőjén.
- Megpróbálva felhívni rám a figyelmedet – lépek felé.
- Egy telefonhívás nem lenne elég? – kiabálja.
Egy idősebb férfi siet ki egy fülkéből, majd elhagyja a mosdót akár annyi nélkül is, hogy megmosná a kezeit.
- Hívtalak, sokszor. Te is hívtál sokszor. Miért megyünk folyamatosan oda-vissza? Miért nem hagyhatjuk abba azt, hogy makacs seggfejek legyünk és együtt legyünk már? – kérdezem tőle. Orrlyukai kitágulnak, és egy pillanatra azt hiszem, ténylegesen toporzékol a lábaival.
- Nem fogunk működni, sose működünk.
- Mégis itt vagyunk, együtt egy mosdóban a legjobb barátunk esküvője alatt – mutatok rá.
- Nem azért jöttem ide, hogy rád másszak, te követtél engem ide – hangja ellágyul, és nem tagadhatja le azt, ahogy rám néz most.
- Szóval azt akarod, hogy rád másszak? – próbálom meg felderíteni a hangulatot.
- Nem, természetesen nem – hazudja, mellkasa köré fonva a karjait.
- Akkor a szíved miért verdes úgy? Miért nem tudod csak abbahagyni azt, hogy úgy nézz rám, mintha azt akarnád, hogy megdugjalak azon a pulton? – nyúlok az ingem nyakához, majd kigombolom a felső két gombot.
- Én… – hallgat el. – Ez csak szexuális, annak, hogy ver a szívem, semmi köze nincs semmilyen érzelemhez vagy bármihez – hazudja.
- Persze, persze – nyújtom ki a karomat érte. – Gyere ide – könyörgök.
Louis szót fogad, kitárt karjaim közé sétálva, én pedig megölelem őt. Az, hogy a karjaimban van így, kielégítőbb, mint akármilyen szex, amink lehetett volna. Csak az, hogy itt van, még mindig hozzám húzva olyan módon, amit csak mi ketten értünk, ettől én vagyok a legboldogabb gazember.
- Már annyira hiányoztál – mondom a hajába. Kezei a vállamhoz mozdulnak, lehúzva rólam a nehéz kabátot, aztán a drága ruhadarab a padlóra esik. – Biztos vagy benne? – kérdezem tőle, kezeim között tartva gyönyörű arcát.
- Mindig biztos vagyok veled – vallja be. Érzem a sebezhetőséget és az édes megkönnyebbülést, ahogy száját az enyémhez nyomja, ajkai remegnek, légzése lassú és mély.
Túl korán elhúzódok, mire leejti kezeit az övemtől.
- Csak eltorlaszolom az ajtót – biztosítom őt. Hálás vagyok a székekért, amik össze vannak gyűjtve egy helyen, majd kettőt elhúzok az ajtóhoz, hogy távol tartsak mindenkit attól, hogy bejöjjön.
- Tényleg ezt csináljuk? – kérdezi tőlem Louis, miközben kikapcsolom az övét és lehúzom a nadrágját a bokáihoz.
- Meg vagy lepve? – nevetek egy újabb csókba. Szája otthon ízű nekem, és egy ideje már messze vagyok az otthontól, egyedül élve Chicagóban, olyan régóta.
- Nem – ujjai gyorsan lehúzzák a cipzárt a nadrágomon, nekem pedig elakad a lélegzetem, amikor megfogja a farkamat az alsónadrágomon keresztül. Olyan régen volt már, rohadtul túl rég. – Mikor volt az utolsó alkalom, amikor te… – kezdi el feltenni a kérdést.
- Nem akarunk erről beszélni – sürgetem őt. – Nem akarok tudni rólad és róla.
- Mi nem – feleli. Hátra húzódok a szemeibe nézve, és csak igazságot találok állítása mögött.
- Tényleg? – kérdezem még akkor is, ha úgy tudom olvasni az arcát, mint egy nyitott könyvet.
- Igen, senki mással. Csak veled – húzza le a bokszeremet, majd felemelem őt a pultra, szétválasztva mindkét kezemmel vastag combjait.
- Baszki – harapom meg a nyelvemet, amikor felfedezem, hogy bugyi van rajta.
- Kényelmesek ezek – néz le izgatottan.
- Te leszel a halálom, bébi – olyan kemény vagyok, mint egy kibaszott kő, amikor elkezdi kiverni nekem, mindkét kis kezét használja fel-le mozgatva hosszomon.
- Sietnünk kell – nyafogja kétségbeesetten és keményen, amikor végighúzom ujjamat bejáratánál. Louis felnyög, feje hátraesik a tükörre, lábai pedig még tovább szétnyílnak.
- Óvszer? – kérdezem tőle, alig vagyok képes arra, hogy tisztán gondolkozzak.
- Nem, érezni akarlak – feleli, szemei vággyal telnek meg.
Válasz helyett belé nyomom egyik ujjamat, aztán nyelvét az enyémmel simogatom. Minden egyes csók egy vallomást hordoz, „szeretlek”, próbálom megmutatni neki, „szükségem van rád”, szívom meg az alsó ajkát, „nem veszíthetlek el újra”, nyomom belé farkamat, amikor előkészítettem őt eléggé, majd felnyögök vele, ahogy megtöltöm őt.
- Annyira kurvára szűk – vinnyogom.
Kínos helyzetbe fogom magamat hozni azzal, hogy másodperceken belül el fogok élvezni, de ez nem a szexuális kielégülésről szól nekem, hanem arról, hogy megmutassam neki és magamnak azt, hogy valóban elválaszthatatlanok vagyunk. Olyan erő vagyunk, amellyel nem lehet számolni, nem számít, milyen keményen próbálunk mi, vagy bárki más harcolni vele.
Összetartozunk, és ez valóban tagadhatatlan.
- Ó, Istenem – karmolja meg a hátamat, miközben kihúzódok melegségéből és belé hatolok ismét, ezúttal teljesen. Kitágul körülöttem, igazgatja testét, hogy illeszkedjen hozzám, ahogy mindig is teszi. – Harry – nyög Louis a nyakamba.
Érzem fogait a bőrömbe nyomódni, ahogy megkönnyebbülésem felkúszik a gerincemen. Egyik kezemet a hátához teszem, közelebb húzva őt magamhoz, kissé felemelve őt, hogy egy mélyebb szöget érjek el benne, aztán a másik kezemmel körülfonom hosszát. Oldalra billenti a fejét, én pedig megszívom a bőrt ott, sóhajtva és a nevét nyögve, miközben elélvezek benne.
Nevem gyors zihálások között jön ki száján, ahogy hosszát dörzsölöm gyorsabban, míg belé hatolok. Annak a hangja, ahogy combjai hozzám csattannak, a pult meg elég forró ahhoz, hogy újra kemény legyek tőle. Csak olyan kibaszottul rég volt már, ő pedig a legtökéletesebb illeszkedés hozzám. Teste követeli az enyémet, teljesen kurvára birtokolva engem.
- Szeretlek – mondja nekem, miközben elélvez, hangja feszített, ahogy elveszíti önmagát velem, engedve nekem, hogy megtaláljam őt. Louis orgazmusa végtelennek tűnik, én meg nem tehetek róla, de kibaszottul imádom ezt. Teste elernyed hozzám hajolva, fejét pedig a mellkasomon pihenteti, ahogy lélegzethez jut.
- Hallottam ezt, tudod? – nyomok egy csókot verejtéktől gyöngyöző homlokára, mire egy izgatott mosolyt villant.
- Káosz vagyunk – suttogja felemelve a fejét, így tekintete találkozik az enyémmel.
- Egy tagadhatatlanul, gyönyörűen kaotikus káosz – javítom őt ki.
- Ne menj át annyira íróba – csipkelődik levegőért kapkodva.
- Ne húzódj el tőlem, tudom, hogy találkozgatsz azzal a pincérrel.
- Harminc perccel ezelőtt még orvosnak hívtad őt – fonja karjait a derekam köré, én pedig hátralököm haját a homlokáról.
- Nos, ő mindkettő. De most az enyém vagy, nem az övé.
- Sosem voltam az övé. Barátok vagyunk. Ez minden.
Nem vitatkozom, mert nincs rá okom. Boldog vagyok, kurvára el vagyok ragadtatva, hogy itt van velem annyi idő után is, a karjaimban, mosolyog, csipkelődik, nevet, és nem fogom tönkretenni ezt. Már megtanultam a kemény módon, hogy az életnek nem kell egy csatának lennie. Néha már a legelejétől sok szart kapsz, és néha elbaszod közben, de mindig van remény.
Mindig van egy újabb nap, mindig van rá mód, hogy rendbe hozd a szarságot, amit tettél és az embereket kárpótold, akiket megbántottál, és mindig van valaki, aki szeret téged, még akkor is, amikor úgy érzed, hogy teljesen egyedül vagy és csak úszol az árral, várva a következő csalódásra, mindig van valami jobb, ami eljön.
Nehéz meglátni, de ott van. Louis ott volt, a baromság és önutálat alatt. Louis ott volt a függőségem alatt, Louis ott volt az önsajnálatom és a szar döntéseim alatt. Ott volt, miközben átvágtam az utamat, az egész kibaszott úton fogta a kezemet, még azután is, hogy elhagyott engem, akkor is ott volt, átsegítve engem.
Soha nem veszítettem el a reményt, mert Louis az én reményem. Mindig az volt, és mindig az is lesz.
- Velem maradsz ma este? Elmehetünk innen most. Csak maradj velem – könyörgök neki. Ismét előre hajol. Arca kipirult.
- Mondhatok valamit? – kérdezi.
- Mióta kérdezed? – érintem meg az orra hegyét a mutatóujjammal.
- Igaz – mosolyodik el. – Utálom, hogy nem próbálkoztál keményebben.
- Próbálkoztam, de… – kezdem el megmagyarázni. Feltartja egyik ujját, hogy elcsendesítsen.
- Utálom, hogy nem próbálkoztál keményebben, de nem fair tőlem, hogy egyáltalán kimondjam ezt, mert mindketten tudjuk, hogy én húzódtam el tőled. Folyamatosan erőltettem és erőltettem a dolgokat, túl sokat várva tőled, és olyan mérges voltam a könyv miatt és az összes figyelem miatt, amit nem akartam, és hagytam, hogy ez irányítsa a fejemet. Úgy éreztem, mintha nem tudnék megbocsátani neked más emberek véleménye miatt, de most azért vagyok mérges magamra, amiért egyáltalán hallgattam rájuk. Nem érdekel, hogy mit mondanak rólunk vagy rólam. Csak az érdekel, hogy azok az emberek mit gondolnak rólam, akiket szeretek, ők pedig szeretnek és támogatnak engem. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, amiért olyan hangokra hallgattam, amik nem tartoznak a fejembe.
A mosdókagyló előtt állok, Louis-val, aki még mindig előttem ül, és hallgatok. Nem számítottam erre. Nem számítottam egy ilyen fordulatra, vagy bocsánatkérésre. Abban a reményben jöttem el erre az esküvőre, hogy talán egy mosolyt kapok tőle.
- Nem tudom, mit mondjak.
- Hogy megbocsátasz nekem? – suttogja idegesen.
- Megbocsátok neked, persze – nevetek fel rá. Megőrült? Persze, hogy megbocsátok neki. – Te megbocsátasz nekem? Mindent? Vagy közel mindent?
- Igen – bólint a kezemért nyúlva.
- Most tényleg nem tudom, hogy mit mondjak – túrok bele kezemmel a hajamba.
- Talán azt, hogy még mindig össze akarsz házasodni velem? – szemei kitágultak, az enyémek meg olyan érzés, mintha egyenesen kiugranának a helyükről.
- Mi?
- Hallottál – feleli.
- Összeházasodni veled? Körülbelül tíz perccel ezelőtt még utáltál? – valóban ő lesz a halálom.
- Igazából szexeltünk ezen a pulton tíz perccel ezelőtt – mutat rá.
- Tényleg komolyan gondolod ezt? Össze akarsz házasodni velem? – nem tudom elhinni, hogy ezt mondja. Kurvára kizárt, hogy ezt mondja. – Ittál? – kérdezem tőle, megpróbálva visszaemlékezni arra, hogy éreztem-e alkoholt a nyelvén.
- Nem, ittam egy pohár pezsgőt több mint egy órája. Nem vagyok részeg, csak belefáradtam abba, hogy ezzel küzdjek. Elválaszthatatlanok vagyunk, emlékszel? – gúnyolódik velem egy szörnyű angol akcentust használva. Szájon csókolom, elcsendesítve őt.
- Mi vagyunk a legkevésbé romantikus pár, ami valaha is létezett, tudod ezt, igaz? – kérdezem tőle, nyelvemet végighúzva lágy ajkain.
- A romantika túlértékelt, a realizmus divatos – idéz egy sort a legutóbbi regényemből.
Szeretem őt. Baszki, annyira kurvára szeretem ezt az embert.
- Összeházasodni? Tényleg, megtennéd?
- Nem ma, vagy bármi, de gondolkozni fogok rajta – száll le a pultról, majd szerez egy kéztörlőt, hogy megtisztítsa magát, mielőtt visszaveszi a ruháit.
- Meg fogod gondolni magad, tudom, hogy igen – igazítom meg a ruházatomat, megpróbálva megérteni mindent, ami a mosdóban történik. Louis valamennyire beleegyezik abba, hogy összeházasodjunk. Azt a kurva élet.
- Lehet, de lehet, hogy nem – von vállat rám mosolyogva.
- Vegas, menjünk Vegasba most – nyúlok a zsebembe, aztán előveszem onnan a kulcsaimat.
- Kizárt, nem fogok összeházasodni Vegasban. Őrült vagy.
- Mindketten őrültek vagyunk, ki nem szarja le?
- Kizárt, Harry.
- Miért nem? – érvelek, tenyereimbe véve az arcát.
- Vegas tizenöt órányi autóútra van – feleli.
- Akkor valahová közelebbre, és akkor nem fogod meggondolni magad? – próbálok meg kockáztatni. Louis rám pillant, aztán a saját képére a tükörben.
- Gondolkoznom kell ezen. Csak két perccel ezelőtt döntöttem el – látom a részleteket kavarogni a fejében, túl gondolja. Persze, ez házasság, úgyhogy érthető.
- Gondolod, hogy egy tizenöt órás út elég hosszú idő ahhoz, hogy gondolkozz rajta? – viccelődök, elhúzva a székeket az ajtótól.
- Igen, azt hiszem – döbbent meg azzal, hogy ezt mondja.