Chapter 249

Helló! 😊

Kis késéssel ugyan, de csak sikerült jelentkeznem, úgy gondoltam, előbb géphez jutok ma este 😅 Érdekes a rész, összességében talán mondhatjuk rá, hogy boldog... bár a végének nem hiszem, hogy örülni fogtok. Harry szemszöge különösen érdekes, Louis-é meg... a telefonálás örömteli lényegében, a későbbi ebédnél meg nagyon sírtam a nevetéstől, szerintem majd ti is tudni fogjátok, hogy melyik részére gondolok 😂 Lehet, kicsit zavaros lett a jellemzésem, próbáltam összegyűjteni minden fontosabb dolgot 😃 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek ezekről az eseményekről. Egyébként remélem, jól telt mindenkinek az iskola első napja 🏫 És sajnos nekem is nemsokára kezdődik az egyetem, szóval most már vissza kell térnünk a heti egy fejezethez. Egyelőre úgy tűnik, marad a péntek délután és/vagy estefelé, aztán majd meglátjuk, hogy megy a gyakorlatban. Tehát egy hét múlva jövök ismét, ez biztos. Ó, és bocsánat a sok beszédért 😅

Kellemes olvasást, és kitartást az iskolához! 😊😘

Chapter 249

 
Louis szemszöge
Anglia? Miért menne Harry Angliába? Odaköltözik, miután lediplomázik? Újra elolvasom Kim üzenetét.
*Tudtad, hogy Loverboy Londonba megy a jövő hétvégén?*
Jövő hétvégén!
Homlokomat az autóm kormányának döntve pihentetem, aztán lehunyom a szemeimet. Azt hittem, Harry és én végre megtanultunk kommunikálni egymással, miért nem mondta el nekem, hogy ilyen hamar Angliába tervez menni?
Az első ösztönöm az, hogy felhívjam őt és megkérdezzem, miért titkolja előlem az utazást. Megállítom magamat attól, hogy ezt megtegyem, mert ez a tökéletes lehetőség számomra, hogy megpróbáljak nem következtetésekbe ugrani anélkül, hogy először megkérdezzem őt. Van esély, egy kicsi arra, hogy Kimberly téved, és Harry nem megy Angliába a jövő hétvégén. Mellkasom összeszűkül annak a gondolatára, hogy még mindig vissza akar oda költözni.
Még mindig megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy én elég leszek ahhoz, hogy itt tartsam őt.

Harry szemszöge
Éveknek tűnik, mióta utoljára bekanyarodtam ebbe a parkolóba. Az elmúlt egy órában körbe vezetgettem, átgondolva a lehetséges kimeneteleit annak, hogy idejövök. Miután fejben készítek egy listát az érvekről és ellenérvekről, ez egy olyan valami, amit soha, de soha nem csinálok, leállítom az autómat, majd kilépek a hideg, délutáni levegőbe.
Körbe pillantok az épület körül, aztán meglátom a kocsiját közvetlenül kint parkolva. Feltételezem, itthon van, ha nem, elvesztegettem az egész délutánomat és még idegesebb leszek, mint amilyen vagyok. A barna épület az utca mellett van csak, és egy rozsdás lépcső vezet fel a második emeletre, ahol a lakása van. Minden egyes lépésemmel a csizmámmal a fém lépcsőre, átgondolom, miért vagyok itt mindenek előtt.
Éppen ahogy elérem a „C” jelzésű lakást, a telefonom rezeg a hátsózsebemben. Ez vagy Louis, vagy anya, egyikükkel sem akarok beszélni most. Ha beszélek Louis-val most, el fogom dobni a tervemet, anya meg csak fel fog idegesíteni azzal, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy elmenjek az esküvőjére Angliába.
Figyelmen kívül hagyva telefonom rezgését, kopogok az ajtón. Másodperceken belül kinyitja, csak egy zsinórral megkötött nadrágot viselve. Lába csupasz, és egy bonyolult tetoválás látszódik a hasán, ezt még nem láttam korábban. Biztosan azután csináltatta, hogy megpróbált összejönni a kibaszott pasimmal.
Zayn nem üdvözöl engem, helyette az ajtóban áll nyilvánvaló döbbenettel és gyanúval az arcán.
- Beszélnünk kell – szólalok meg végül, aztán elvonulok mellette, hogy belépjek a lakásába.
- Hívnom kellene a rendőrséget? – kérdezi, hangja száraz.
- Az attól függ, együttműködsz-e velem vagy sem – helyet foglalok Zayn kopott bőrkanapéján és felnézek rá.
Sötét szőr fedi állát és keretezi a száját. Olyan érzés, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy láttam őt Louis anyjának háza előtt, a másfél hét helyett.
- Nos, akkor térj a lényegre – sóhajt fel, majd hátával kis nappalijának ellenkező falának dől.
- Tudod, hogy Louis-ról van szó.
- Erre rájöttem – ráncolja a homlokát, aztán karba teszi tetovált kezeit.
- Nem mész Seattle-be.
Zayn felhúzza szemöldökét, mielőtt elmosolyodik.
- De igen. Már elterveztem mindent.
Sokkal nehezebbé teszi ezt, mint amennyire ez szükséges, és kezdem seggbe rúgni magamat, amiért azt gondoltam, hogy ez bárhogyan fog végződni, csak úgy nem, hogy hordágyon viszik őt el.
- Az a helyzet, hogy… – veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magamat és ragaszkodjak a tervhez – nem mész Seattle-be.
- A barátaimat látogatom meg ott – provokál.
- Baromság. Pontosan tudom, mit csinálsz – szólok vissza.
- Néhány barátomnál leszek Seattle-ben, de ha netalán kíváncsi vagy, tényleg meghívott, hogy látogassam meg – abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyják a száját, lábra állok.
- Ne kényszeríts, a helyes módon próbálom ezt csinálni – fenyegetőzök. – Nincs okod arra, hogy meglátogasd őt, ő az enyém.
- Felfogod, hogyan hangzik ez? Úgy mondod, hogy ő a tiéd, mintha a tulajdonod lenne?
- Leszarom, hogyan hangzik, ez igaz – teszek még egy lépést felé. A köztünk lévő levegő megváltozott feszültből nagyon ősivé. Mindketten követelést akarunk beállítani, én pedig nem akarok meghátrálni.
- Akkor te miért nem vagy Seattle-ben? – erőlteti.
- Ezután a félév után diplomázok, azért – miért válaszolok egyáltalán a kérdéseire? Azért vagyok itt, hogy beszéljek, nem azért, hogy hallgassak és részt vegyek a beszélgetésben. Meg fog állni az eszem, ha megpróbálja ezt a szart rám kenni.
- Az, hogy én nem vagyok ott, lényegtelen. Nem fogsz találkozni vele, amíg ott vagy.
- Ezt neki kell eldöntenie, nem gondolod?
- Ha ezt gondolnám, nem lennék itt, ugye? – ökleim szorosabbak lesznek az oldalaimnál, majd elnézek tőle, hogy a dohányzóasztalán lévő halom tudományos tankönyveket figyeljem. – Egyszerűen miért nem hagyod őt békén, azért van ez, amit én csináltam…
- Nem, – szakít félbe – semmi köze ahhoz. Törődök Louis-val, éppen ahogy te. De veled ellentétben, én úgy bánok vele, ahogy azt megérdemli.
- Semmit nem tudsz arról, hogy én hogyan bánok vele – sziszegem.
- De igen, ember, igazából tudom. Hányszor futott hozzám sírva, mert mondtál neki vagy csináltál vele valamit? Túl sokszor. Csak bántod, és tudod ezt.
- Először is, nem is ismered őt, másodszor pedig, nem gondolod, hogy egy kicsit szánalmas az, hogy folyamatosan olyan valaki után epekedsz, aki sosem lesz a tiéd? Hányszor beszéljük még ezt meg?
Zayn óvatosan figyel engem, feldolgozva nyilvánvaló haragomat.
- Nem, – nyújtja ki nyelvét, hogy megnedvesítse ajkait – nem szánalmas. Ez zseniális igazából. A háttérben fogok várni arra a napra, amikor megint elbaszod, ami elkerülhetetlen, és amikor ez megtörténik, én ott leszek.
- Te egy kibaszott… – megyek át a szobán, hogy minél több hely legyen a teste és az enyém között, mielőtt a fejét beleverném a falba. – Mi lesz akkor? Azt akarod, hogy ő maga mondja el neked, hogy nem akarja, hogy a közelében legyél? Azt hittem, már megtette ezt, erre te mégis itt vagy…
- Te vagy az, aki a lakásomban vagy.
- Az Isten verje meg, Zayn! – kiáltom. – Miért nem tudsz egyszerűen csak megállni? Tudod, hogy mit jelent nekem Louis, és mindig megpróbálsz útban lenni. Találj valaki mást, akivel játszhatsz, sok kurva van még a kampuszon.
- Kurva? – kötekedik velem.
- Tudod, hogy nem Louis-ra értettem – morgom, küzdve, hogy ökleimet az oldalaimnál tartsam.
- Ha ő olyan sokat jelent neked, nem tetted volna meg a szarságok felét sem, amiket csináltál vele. Tudja, hogy megdugtad Mollyt, miközben utána futkostál?
- Igen, tudja ezt. Elmondtam neki.
- És nem bánta? – hangja az enyém teljes ellentéte. Annyira összeszedett és nyugodt, én meg próbálom forrongó dühömön tartani a fedőt.
- Tudja, hogy semmit sem jelentett nekem, és ez még minden előtt volt. Nem azért jöttem ide, hogy megbeszéljem a kapcsolatomat.
- Akkor miért jöttél ide pontosan? – Zayn egy akkora önelégült köcsög.
- Hogy tudassam veled, nem fogsz találkozni vele Seattle-ben. Azt hittem, megbeszélhetjük ezt egy… – keresem a megfelelő szavakat – civilizáltabb módon.
- Civilizált? Bocs, de nehéz elhinnem, hogy jó szándékkal jöttél ide – gúnyolódik az orrára mutatva, amin egy kis dudor van az orrnyergén.
Lehunyom a szemet egy pillanatra, majd elképzelem az orrát eltörve, vérezve, elroppanva a fém burkolat alatt, amikor hozzávágtam a fejét. A hang emléke felfokozza a már amúgy is zúgó adrenalinomat.
- Ez civilizált nekem! – emelem fel a hangomat. – Azért jöttem ide, hogy beszéljünk, nem azért, hogy verekedjünk. Azonban, ha nem maradsz távol tőle, nem lesz más választásom.
- Akkor mi? – kérdezi Zayn.
- Mi?
- Akkor mi? Csináltuk már ezt korábban, nincs már olyan sok alkalom, hogy megtámadhatsz, mielőtt letartóztatnak, és ezúttal végigviszem a feljelentést.
Igazat állít. Ez még jobban feldühít. Utálom a tényt, hogy szó szerint kurvára semmit sem tehetek ezzel kapcsolatban, kivéve azt, hogy szó szerint meggyilkoljam, ami nem lehetőség… ezen a ponton legalábbis.
- Úgy jöttem ide, hogy azt gondoltam, juthatunk valamiféle egyezségre – ajánlom fel utolsó lehetőségemet. Azt, amit nem akartam felhasználni, de nem sok teret ad nekem.
- Miféle egyezség? Még egy fogadás? – billenti oldalra a fejét a lehető legönteltebb módon.
- Tényleg túlfeszíted a húrt – szűröm ki a fogaim között. – Mondd el, mi kell neked ahhoz, hogy békén hagyd őt. Mit adhatok neked, amitől elmész? Nevezd meg és a tiéd.
Zayn rám bámul, gyorsan pislogva, mintha még egy fejem nőtt volna.
- Na, ugyan már. Minden férfinek megvan az ára – mormolom szárazon. Felbőszít az, hogy tárgyalnom kell vele, de igaza van, nincs semmi, amit tehetnék, amitől elmenne.
- Hadd lássam őt még egyszer – ajánlja. – Seattle-ben leszek csütörtökön.
- Nem. Egyáltalán nem – Zayn kibaszottul hülye?
- Nem az engedélyedet kérem, éppen azt próbálom meg, hogy kellemesebben érezd magad ezzel.
- Nem történik meg. Nektek nincs okotok, hogy időt töltsetek együtt, ő nem elérhető a számodra, vagy bárki más embernek, és soha nem is lesz az.
- Tessék, megint totál birtokló vagy – forgatja a szemeit, én pedig elgondolkozom azon, mit mondana Louis, ha látná Zaynnek ezt az oldalát, az egyetlen oldalt, amit én valaha is ismertem.
Megharapom a nyelvemet, míg ő a plafonra bámul, mintha átgondolná következő ajánlatát. Ez egy akkora kibaszott baromság, tiszta és teljes kibaszott baromság. Fejem kavarog, és őszintén kezdek azon elgondolkozni, hogy meddig bírom még megtartani hidegvéremet.
- Az autód – feleli végül.
Állam leesik vakmerőségén, és nem tehetek róla, de felnevetek.
- Kurvára kizárt! – teszek két lépést felé. – Nem adom neked a kibaszott autómat cserébe azért, hogy békén hagyd őt. Kurvára elment az eszed? – repülnek kezeim a levegőbe.
- Akkor bocs, úgy látszik, mégsem jutunk egyezségre – szemei ragyognak hosszú pilláin keresztül, aztán ujjaival megdörzsöli az arcát fedő dús szőrt.
A rémálmomból való képek úsznak a fejemben, ahogy Louis-ba csapódik, amitől elélvez… Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak a képektől. Kiszedem a kulcsaimat a zsebemből, majd a köztünk lévő dohányzóasztalra dobom.
- Ez komoly? – tátja el a száját, lehajolva, hogy felvegye a kulcstartót. Tanulmányozza azt, átfordítva párszor a tenyerében, mielőtt újra felnéz rám. – Baszakodtam veled! – dobja nekem a kulcsokat, de nem kapom el időben, csak néhány centivel odébb landolnak a csizmámtól. – Feladom, baszki. Nem számítottam arra, hogy tényleg nekem adod a kulcsaidat – nevet fel, gúnyolódva velem.
- Nem adtál nekem sok választási lehetőséget.
- Barátok voltunk egyszer, emlékszel? – jegyzi meg Zayn.
Csendben maradok, miközben mindkettőnknek eszébe jut, milyen volt régen minden, az összes szarság előtt, mielőtt ténylegesen érdekelt bármi is, ő előtte. Nehéz emlékezni azokra az állítólagos napokra.
- Túlságosan is be voltam baszva, hogy emlékezzek rá.
- Tudod, hogy ez nem igaz, abbahagytad az ivást, miután…
- Nem azért jöttem ide, hogy az emlékeken rágódjak veled. Feladod vagy sem? – szakítom őt félbe.
- Persze, ja.
- Komolyan mondom.
- Én is.
- Ez azt jelenti, hogy egyáltalán semmilyen kapcsolat nem lesz vele. Semmilyen – emlékeztetem őt újra.
- Csodálkozni fog rajta, hogy miért. Küldtem neki egy üzenetet korábban – tájékoztat. Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom ezt.
- Mondd meg neki, hogy már nem akarod, hogy barátok legyetek.
- Nem akarom megbántani az érzéseit – feleli.
- Leszarom, hogy megbántod az érzéseit, világossá kell tenned, hogy már nem fogsz utána epekedni.
A pillanatnyi nyugalom, amit éreztem, megszűnt, haragom ismét emelkedik. Annak a lehetősége, hogy az bántaná Louis érzéseit, hogy Zayn nem akar a barátja lenni, a kibaszott őrületbe kerget.
Az ajtó felé sétálok, elég jól ismerve magamat ahhoz, hogy tudjam, nem fogom öt percnél tovább bírni ebben a dohos lakásban. Eléggé rohadtul büszke vagyok magamra, amiért ilyen sokáig kibírtam Zaynnel egy szobában az összes szarság után, amiket tett, hogy beleavatkozzon a kapcsolatomba. Kezem megpihen a rozsdás kilincsen, aztán megszólal Zayn.
- Megteszem, amit meg kell tennem egyelőre, de ez akkor sem fogja megváltoztatni ennek az egésznek a kimenetelét.
- Igazad van. Nem fogja – értek egyet vele, tudva, hogy ő pontosan az ellentétét érti ezalatt, mint ami az én fejemben van.
Mielőtt még egy szót szólhatna, kisétálok a lakásából, majd le a lépcsőn amilyen gyorsan csak lehet.

…

Mire bekanyarodok apa kocsifelhajtójára, a nap éppen lemegy, és még mindig nem tudtam elérni Louis-t. A telefonja egyenesen a hangpostára kapcsol. Még Christiant is felhívtam kétszer, még nem hívott vissza. Louis dühös lesz, amiért elmentem Zayn lakására, érez valamit iránta, amit soha nem fogok megérteni vagy tolerálni.
A mai nap után imádkozom, hogy ne kelljen tovább miatta aggódnom. Kivéve, ha Louis ragaszkodik hozzá…
Nem. Megállítom magamat attól, hogy kételkedjek Louis-ban. Tudom, hogy Steph baromságokkal etetett, és az beszivárgott kő arculatom minden bizonytalan repedésébe. Ha Zayn tényleg megdugta Louis-t, felhasználta volna a mai délutánt a tökéletes lehetőségként arra, hogy az arcomba vágja ezt.
Kopogás nélkül sétálok be apám házába, majd átkutatom a földszintet Karen vagy Liam után. Karen a konyhában van a tűzhely felett állva, egy habverővel a kezében. Megfordul, aztán egy meleg mosollyal, de aggódó, fáradt szemekkel köszönt. A bűntudat ismeretlen érzése áraszt el, ahogy eszembe jut a törött virágcserepe.
- Liamet keresed? – kérdezi. Leteszi a habverőt egy tányérra, aztán megtörli a kezeit az eper mintás kötényének aljában.
- Én… nem igazán tudom – vallom be. Mit keresek itt?
Milyen szánalmas az életem most, hogy vigaszt lelek abban, hogy ebbe a házba jövök az összes hely közül? Tudom, hogy ez a Louis-val való itt kreált emlékek miatt van.
- Az emeleten van, telefonál Danielle-lel – meglep valami Karen hangjával kapcsolatban.
- Ő… – nem vagyok nagyon jó abban, hogy emberekkel kommunikáljak, kivéve Louis-val, és különösen rossz vagyok abban, hogy más emberek érzelmeivel foglalkozzak. – Rossz napja van vagy valami? – kérdezem seggfejként hangozva.
- Szerintem igen. Nehéz időszaka van szerintem, nem beszélt nekem semmiről, de mostanában zaklatottnak tűnik.
- Igen – én semmi szokatlant nem vettem észre a mostohatestvérem viselkedésével kapcsolatban. Viszont túl elfoglalt voltam azzal, hogy rákényszerítsem arra, hogy vigyázzon Richardra, hogy észre vegyem. – Mikor megy New Yorkba megint?
- Három hét múlva – próbálja meg elrejteni a hangjában lévő fájdalmat, ami a szavakkal együtt jön ki, de nem sikerül neki.
- Ó – egyre jobban és jobban kellemetlenebbül érzem magam a perc elteltével. – Nos, megyek és…
- Nem akarsz maradni vacsorára? – kérdezi lelkesen.
- Uh, nem. Jól vagyok.
Az apámmal való ma reggeli beszélgetésem, a Zaynnel töltött idő, és most e között a kínos szar között Karennel, túl vagyok terhelve. Nem kockáztathatom, hogy tényleg valami baj van Liammel. Nem leszek képes kezelni őt úgy, hogy totál érzelmes meg minden szar, nem ma. Már amúgy is haza kell mennem egy felépülő drogfüggőhöz és egy kibaszott üres ágyhoz.

Louis szemszöge
Kimberly a konyhában vár rám, amikor hazaérek a munkából. Két borospohár v an előtte, az egyik tele, a másik üres, tudtomra adva, hogy hallgatásomat megerősítésnek vette, miszerint nem tudtam Harry várható kirándulásáról Angliába.
- Szia, jóképű – ajándékoz meg egy együttérző mosollyal, amikor leülök a mellette lévő székre a reggeliző pultnál.
- Szia.
- Nem tudtad? – szőke haja ügyesen be van göndörítve ma, tökéletesen megpihenve a vállain. Fekete íj alakú fülbevalója csillog a felettünk lévő fényes világítás alatt.
- Nem, nem mondta el nekem – sóhajtok fel a borral teli pohárért nyúlva. Kimberly felnevet, aztán az üvegért nyúl, hogy megtöltse az üres poharat, ami eredetileg az enyém lett volna.
- Christian azt mondta, Harry még nem adott egyértelmű választ Anne-nek, semmit sem kellett volna mondanom, amíg meg nem tudtam, de volt egy olyan érzésem, hogy nem említette meg neked az esküvőt.
Gyorsan lenyelem a számban lévő fehér bort, még mielőtt kiköpném.
- Esküvő? – sietek még egy kortyot inni, mielőtt majd újra meg kell szólalnom.
- Az anyukája férjez megy. Ma reggel hívta fel Christiant, hogy meghívjon minket.
- Hmph – gyorsan lenézek a sötét gránitra. – Ez újdonság nekem.
Harry anyja két hét múlva összeházasodik, Harry meg egyáltalán nem említette meg nekem. Furcsán viselkedett azzal kapcsolatban, hogy többször is csörgött a telefonja, úgy viselkedve, mintha egyszerűen ok nélkül rázná le az anyját.
- Akkor ezért telefonált olyan sokszor! – kezdem megérteni. – Mit kellene csinálnom? Csak tettessem azt, hogy nem tudok róla? Sokkal jobban kommunikáltunk mostanában… – halkulok el.
Tudom, hogy csak egy hete, de egy csodálatos hét volt ez nekem. Úgy érzem, mintha jobban fejlődtünk volna a múlt héten, mint az elmúlt hét hónapban. Harry és én mindketten kis problémákat beszéltünk át, amikből korábban nagy veszekedések lett volna, erre most visszakerültem abba az időbe, amikor Harry eltitkolt dolgokat előlem. Én mindig rájövök, nem tudja ezt már mostanra?
- El akarsz menni? – kérdezi Kim.
- Még akkor sem mehetnék, ha meghívtak volna – pihentetem arcomat a kezemben. Kimberly oldalra fordítja a székét, majd megfogja az enyémnek a szélét, hogy szembe fordítson magával.
- Azt kérdeztem, hogy el akarsz-e menni – javít ki engem.
- Nagyszerű lenne, de…
- Akkor menned kellene. Elviszlek téged vendégként, ha kell. Biztos vagyok benne, hogy Harry anyukája nagyon szeretné, hogy elmenj. Christian azt mondja, hogy teljes mértékben imád téged – szavai izgalomba hoznak, én is teljes mértékben imádom Anne-t.
- Nem mehetek, nincs útlevelem – és soha nem engedhetnék meg magamnak egy repülőjegyet ilyen rövid időn belül.
- Felgyorsíthatod a megszerzését.
- Nem tudom… – Anglia említésétől a hasamban lévő pillangók arra ösztönöznek, hogy szaladjak végig a folyosón és keressem ki újra, hogyan kaphatok gyorsított útlevelet két héten belül, de annak a mély igazsága, hogy Harry szándékosan eltitkolja előlem az esküvőt, arra kényszerít, hogy a helyemen maradjak.
Biztos vagyok benne, hogy megvan az oka rá, miért nem mondja el nekem. Ha elmegy, valószínűleg nem akar magával rángatni egészen Angliáig. Tudom, hogy a múltja kísérti őt, és a démonjai könnyen ott osonhatnak London utcáin.
- Ne kételkedj. Anne imádná, ha te is elmennél, és az Úr tudja, hogy Harrynek nem ártana egy kis lökés az elköteleződés felé – iszik a borból, a poharának szélén hagyva egy mélyvörös nyomot telt ajkairól.
- Harry nem így működik. Mindél jobban erőltetem, ő annál jobban elhúzódik.
- Nos, akkor… – teszi piros orrú magassarkúját az én fekete cipőmhöz, kissé meglökve lábfejével az enyémet – a rohadt piszokba kell ásnod a cipődet és nem engedni neki, hogy elhúzódjon.
Rögzítem szavait és elmentem őket, hogy analizáljam később, amikor nem leszek éber tekintete alatt.
- Harry nem szereti az esküvőket.
- Mindenki szereti az esküvőket.
- Harry nem. Szó szerint utálja őket és a házasság teljes fogalmát – mondom Kimnek, aztán tréfásan figyelem, ahogy kitágulnak a szemei és óvatosan visszateszi boros poharát a pultra.
- Szóval… akkor mi… úgy értem… – pislogja. – Nem is tudok mondani semmit, és ez tényleg sokat elárul! – tör ki nevetésben Kimberly.
- Igen, mesélj még – nem tehetek róla, de én is felnevetek. Nevetése ragályos a hangulatomtól függetlenül is, és imádom ezt vele kapcsolatban.
Kimberly időnként rendkívül kíváncsiskodó, és nem mindig érzem kellemesen magam, ahogy Harryről beszél, de nyílt őszintesége történetesen az a dolog, amit a legjobban szeretek benne. Úgy mondja el, ahogy van, és nagyon könnyű olvasni őt.
- Akkor mit fogtok csinálni? Csak örökké jártok?
- Én is ugyanezt mondtam – nem tehetek róla, de felkuncogok. Talán a pohár bor miatt van, amit az előbb ittam meg, vagy a tény, miszerint Harry elutasítása bármiféle állandó elkötelezettség felé, kiment a fejemből múlt héten, nem tudom, de jó érzés Kimmel nevetni.
- Mi van a gyerekekkel? Nem bánod a házasságon kívüli gyerekvállalást?
- Gyerekek! – nevetek ismét. – Nem akar gyerekeket.
- Ez folyamatosan egyre jobb és jobb – forgatja a szemeit, aztán megdönti poharát, hogy kiigya a bort.
- Ezt mondja most, de reménykedek, hogy… – nem fejezem be a kívánságot. Túl kétségbeesetten hangzik, amikor kimondom hangosan.
- Ahh, értem – jegyzi meg tudatosan, én pedig hálás vagyok, amikor témát vált egy vörös hajú nőre az irodában, akinek bejön Trevor.
Mire beérek a szobámba, elmúlt kilenc óra. Szándékosan kikapcsoltam a mobilomat, hogy legyen néhány zavartalan órám Kimberlyvel. Meséltem neki Harry tervéről, hogy szerdán jönne a péntek helyett, amin csak nevetett, elmondva nekem, hogy tudta, Harry nem sokáig marad távol.
Hajam még mindig nedves a zuhanyzástól, majd kihasználtam az időmet, hogy kiválasszam a ruhámat a holnapi munkára. Az időt húzom, és tudom ezt. Tudom, hogy amikor bekapcsolom a telefonomat, szembe kell néznem Harryvel és konfrontálódnom kell vele, vagy nem, az esküvő miatt. Egy tökéletes világban könnyedén felhoznám, Harry meghívna engem, elmagyarázva, hogy megpróbálta kigondolni a jó módot arra, hogy felhozza a témát. De ez nem egy tökéletes világ, és egyre nyugtalanabb vagyok a másodpercek telésével. Fáj tudni, hogy akármit mondott neki Steph, az annyira zavarta őt, hogy visszatért ahhoz, hogy titkolózzon előttem. Utálom Steph-et. Annyira szeretem Harryt, és csak azt akarom, hogy meglássa, hogy semmi, sem Steph vagy más, sem fogja megváltoztatni ezt.
Habozva kiveszem a telefonomat a táskámból, majd visszakapcsolom. Vissza kell hívnom anyámat és írnom kell Zaynnek, de először Harryt akarom hívni. Az értesítések a kis képernyőm tetején megjelennek, felvillan a boríték, üzenet üzenet után érkezik, az összes Harrytől. Mielőtt bármelyiket is elolvasnám, tárcsázom a számát.
- Louis, mi a fene?! – veszi fel az első csörgésre.
- Megpróbáltál felhívni? – kérdezem tőle bátortalanul, megpróbálva olyan nyugodt szinten tartani a hangulatot, amennyire csaj lehet.
- Hogy megpróbáltalak-e felhívni? Viccelsz, ugye? Megállás nélkül hívlak három órája. Még Christiant is felhívtam – fújtatja.
- Bocs, Kimmel lógtam – kezdem el összehajtani a piszkos ruháimat, aztán a szennyesbe teszem őket, hogy levigyem a mosógéphez lefekvés előtt.
- Hol?
- Itt, a házban.
- Nos, legközelebb tényleg muszáj lesz… – kienged egy frusztrált nyögést, majd hangja meglágyul – talán legközelebb írhatnál nekem vagy valami, ha kikapcsolod a telefonodat – fújtatja, aztán hozzáteszi: – Tudod, milyen vagyok.
Értékelem a változást a hangjában, és a tényt, hogy megállította magát attól, hogy kimondja azt az akármit, ami eredetileg tervezett mondani, inkább nem akarom tudni.
A kis bizsergés, ami a bortól volt, legnagyobb részben eltűnt, és a hír, miszerint Harry Angliába tervez menni, keményen ül a mellkasomon.
- Milyen volt a napod? – kérdezem tőle remélve, hogy ha megadom neki a lehetőséget, hogy felhozza a témát, megteszi.
- A napom… nos, hosszú volt – sóhajt fel.
- Az enyém is – nem tudom, mit mondjak neki anélkül, hogy elárulnám magam és rákérdezzek. – Zayn írt ma.
- Igen? – Harry hangja nyugodt, de van benne egy bizonyos erélyesség, ami általában megijeszt.
- Igen, ma délután. Azt mondja, hogy Seattle-be jön csütörtökön.
- És mit írtál neki vissza?
- Még semmit.
- Miért mondtad el nekem? – kérdezi Harry.
- Mert azt akarom, hogy nyitottak legyünk egymással. Nincs több titok, nincs több titkolózás – hangsúlyozom ki mondatom utolsó részét, remélve, hogy elhúzom előtte az igazságot.
- Nos, köszi, hogy elmondtad.
Komolyan?
- Van valami, amit el akarsz nekem mondani? – kérdezem, még mindig ragaszkodom az egyre csökkenő esélyhez, hogy meg fogja említeni Anne esküvőjét.
- Beszéltem ma apával.
- Tényleg? Miről? – hála Istennek, tudtam, hogy magához fog térni.
- Hogy átiratkozzak Seattle-be.
- Tényleg?! – a szó sokkal inkább visításként jön ki belőlem, mint azt akartam, aztán Harry mély nevetése hallatszik a vonalban.
- Igen, de azt mondja, hogy ez elhalasztaná a lediplomázást, szóval nem lenne értelme költözni ilyen későn a félévben.
- Ó – biggyesztem az ajkamat. Hezitálok egy pillanatra, mielőtt megkérdezem: – De a diplomázás után?
- Igen, persze.
- Igen, persze? Ennyi? Ilyen egyszerű? – mosolyodom el, elfeledve az esküvőt. Azt kívánom, bárcsak itt lenne, megragadnám a gallérjánál fogva és megcsókolnám, erősen.
- Miért halogatnám az elkerülhetetlent.
Mosolyom elhalványul.
- Úgy beszélsz, mintha börtönbüntetés lenne.
Ő csendben marad.
- Harry?
- Én nem így gondolom. Csak bosszant az egész dolog. Egész eddig elvesztegettük az időt, és ez feldühít.
- Tudom – még mindig forog velem a világ attól, hogy Harry végre beleegyezett, hogy elköltözik Seattle-be velem. Hónapok óta harcolunk ezen a problémán, erre hirtelen beadja a derekát egy utolsó veszekedés nélkül. – Akkor Seattle lesz? Biztos vagy benne? – még egyszer meg kell kérdeznem.
- Igen – válaszolja. – Készen állok, hogy újrakezdjem valahol, az meg Seattle is lehet.
Karjaimmal átölelem a testemet izgatottságomban.
- Nem Anglia akkor? – adok neki egy utolsó esélyt, hogy felhozza az esküvőt.
- Dehogy. Nem Anglia.
Már megnyertem Seattle Nagy Csatáját, úgyhogy nem erőltetem tovább ma este.

…

Amikor az ébresztőm megszólal másnap reggel, ki vagyok merülve. Alig aludtam valamit. Órákat töltöttem azzal, hogy hánykolódtam és forgolódtam, mindig az alvás határán álltam, de soha nem értem el azt.
Nem tudom, hogy az izgatottság volt-e, amiért Harry beleegyezett, hogy Seattle-be költözik, vagy pedig a fenyegető beszélgetés, amit meg kell ejtenünk Angliáról, akár így, akár úgy, semmit sem aludtam és pokolian nézek ki. A sötét karikákat nem olyan könnyű elrejteni a forgalomban lévő korrektorral, és rakoncátlan hajam úgy néz ki, mintha konnektorba nyúltam volna.
Szaván fogom Kimberlyt az ajánlatával kapcsolatban, miszerint menjünk együtt dolgozni ma reggel, amitől lett néhány extra percem, hogy feltegyen a korrektort, miközben Kim vakmerően ki-be húzódik az autópálya vonalon. Harryre emlékeztet engem, szitkozódva majdnem minden autón és túl gyakran dudálva, hogy előzzön, mint az indokolt.
Harry nem említette, hogy jön-e Seattle-be ma, vagy sem. Amikor megkérdeztem tőle, éppen mielőtt letettük a telefont tegnap este, azt mondta, hogy majd reggel szól. Majdnem kilenc óra van most, és még nem hallottam felőle. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valami történik, valami Harryben, ami ha nincs megfelelően kezelve, felfordulást fog okozni nekünk. Tudom, hogy Steph belemászott a fejébe, meg tudom mondani abból, hogy kétségbe von mindent, amit mondok neki. Megint eltitkol előlem dolgokat, és rettegek attól az ösvénytől, amihez vezethet.
- Talán vissza kellene menned a Pullmanra a hétvégére ahelyett, hogy Harry jön hozzád – szakítja félbe a gondolataimat Kimberly.
- Ennyire nyilvánvaló? – kérdezem, elemelve arcomat a hideg ablaktól.
- Igen, nagyon nyilvánvaló.
- Bocs, olyan hangulatromboló vagyok – sóhajtok fel.
Visszamenni a Pullmanra a hétvégére nem rossz ötlet. Szörnyen hiányzik Liam, és jó lenne újra látni az apámat.
- Igen, – vigyorodik rám – de ez semmi, amit egy kis kávé és fánk ne hozna rendbe.
- A kávét választom, tartsd meg a fánkot – értek egyet, mire Kim bólint, csinál egy U-kanyart, aztán megkeresi a legközelebbi kávézót.

…

Ebédre a reggeli komorságom eltűnt, de még mindig nem hallottam Harry felől. Írok neki kétszer, de megállítom magamat attól, hogy felhívjam őt. Trevor egy üres asztalnál vár rám az ebédlőben, két tányér tészta van előtte.
- A rendelésem dupláját küldték, szóval gondoltam, megmentelek mára a mikrózott ételtől – mosolyodik el, átcsúsztatva az asztalon egy csomag műanyag evőeszközt.
A tészta olyan ízletes, mint amilyen az illata. A finom alfredo-szósz arra emlékeztet, hogy kihagytam a mai reggelit, aztán elpirulok, amikor egy kis nyögés elhagyja a számat, amikor eszem egy falatot.
- Jó, mi? – ragyogja Trevor, megtörölve nagyujjával a szája sarkát, hogy leszedje a krémes szószt. Nagyujját a szájához teszi, én pedig nem tehetek róla, de elgondolkozom azon, milyen furcsán néz ki a hétköznapi gesztus, miközben öltönyt visel.
- Mhmm – alig tudok válaszolni, mert túl elfoglalt vagyok azzal, hogy megrágjam a tésztát.
- Örülök… – Trevor mélykék szemei elmozdulnak az enyéimtől, majd mozgolódik a helyén.
- Minden rendben? – kérdezem tőle.
- Igen… én, nos… beszélni akartam veled valamiről.
Kezdem megkérdőjelezni azt, hogy szándékosan volt-e megrendelve a kaja.
- Oké… – válaszolok, remélve, hogy nem fogja ezt kínossá tenni.
- Lehet, hogy egy kicsit kínos lesz.
Nagyszerű.
- Rajta – bátorítom őt egy mosollyal.
- Oké… nos hát – áll meg, aztán végighúzza ujjhegyét az ezüst mandzsettagombján. – Carine megkért, hogy menjek el vele Krystal esküvőjére.
Felhasználom a lehetőséget, hogy egy villányi tésztát nyomjak a számba, így még nem kell megszólalnom. Bólintok, jelezve neki, hogy folytassa. Carine biztosan a vörös hajú nő, akit Kimberly említett.
- És kíváncsi voltam, hogy van-e bármilyen ok, ami miatt nemet kellene mondanom neki.
Meg vagyok győződve róla, hogy a fuldokló hang, amit kiadtam, megrémítette őt, de gyorsan összeszedem magam és lenyelem a falatot, mielőtt válaszolok.
- Nincs semmilyen ok, ami miatt nem mehetnél vele szerintem.
- Én úgy értem, hogy… – pontosan tudom, hogyan érti, és imádkozom, hogy ne magyarázza el. – Tudom, hogy se vele, se nélküle kapcsolatban vagy Harryvel, és azt is tudom, hogy ez egy „nélküle” időszak, és csak meg akartam bizonyosodni, mielőtt beleegyezem, hogy neki tudom szentelni a teljes figyelmemet, elterelés nélkül.
- Figyelemelterelő vagyok? – kérdezem csendesen. Annyira kellemetlenül érzem magamat, de Trevor olyan édes, arca pedig olyan mély árnyalatú pirosban úszik, hogy ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy bátorságot öntsek belé.
- Igen, az vagy, amióta megérkeztél a Vance-hoz – kapkodja el a szavakat. – Nem rossz értelemben mondom, csak én a háttérben vártam, és azt akartam, hogy tiszták legyenek a szándékaim, mielőtt megvizsgálom annak a lehetőségét, hogy más valakivel legyek kapcsolatban.
Az én saját Mr. Collins-om ül velem szemben, egy sokkal helyesebb változatban persze, és éppen olyan kínosan és zavarban érzem magam, ahogy Elizabeth Bennett is.
- Trevor, sajnálom, ha…
- Semmi gond, tényleg – az őszinteség a szemeiben majdnem elsöprő. – Megértem. Csak meg akartam erősíteni még egyszer utoljára. Azt hiszem, az elmúlt néhány alkalom nem volt egyértelmű nekem – nevet fel halkan, ez egy ideges nevetés, én pedig csatlakozom hozzá.
- Carine szerencsés, hogy te leszel a párja az esküvőn – mondom Trevornak, remélve, hogy tompíthatom a zavart, amit tudom, hogy érez.
Nem kellett volna őt Collins-hoz hasonlítanom, ő közel sem olyan pimasz vagy ellenszenves.
- Köszönöm – feleli, aztán iszom egy kortyot a vizemből. – Talán most már Harry nem fog kibaszott Trevornak hívni – mosolyodik el. Felemelem a kezemet, hogy elkapjam a vizet, amit kiköpök a számból.
- Nem tudtam, hogy tudsz erről! – elszörnyedt nevetésem tölti meg a termet.
- Igen, észrevettem – Trevor szemei humorral ragyognak, és annyira meg vagyok könnyebbülve, hogy tudunk nevetni barátokként, összezavarodottság nélkül.
Pillanatnyi boldogságom rövid ideig tart, amikor Trevor mosolya eltűnik, majd megfordulok, hogy kövessem tekintetét az ajtóhoz.
- Jó illat van idebent! – feleli az egyik nő. Kicsinyesnek érzem magam, amiért ennyire nem kedvelem a két pletykázó nőt, de nem tehetek róla.
- Mennünk kellene – suttogja Trevor, figyelve az alacsonyabb nőt.
Visszanézek Trevorra zavartan, de lábra állok és a kukába dobom az üres műanyag dobozt.
- Jól nézel ki ma, Louis – dicsér meg a barna hajú. Nem tudom leolvasni az arckifejezését, de elég biztos vagyok benne, hogy gúnyolódik velem. Tudom, hogy pokolian nézek ki.
- Uhm, köszönöm.
- Olyan kicsi a világ, tudod? Harry még mindig a Bolthouse-nál dolgozik? – a telefonom majdnem kicsúszik a kezemből, de gyorsan megfogom, mielőtt a padlóra esne. Ismeri Harryt?
- Igen, ott – egyenesítem ki a hátamat, megkísérelve, hogy teljesen magabiztosnak nézzek ki nevének említésére.
- Mondd meg neki, hogy üdvözlöm őt, megtennéd? – vigyorodik el, aztán sarkon fordul és eltűnik ördögi barátnőjével együtt.
- Mi a fene volt ez? – kérdezem Trevortól, miután leellenőrzöm a folyosót, hogy megbizonyosodjak róla, nem leselkednek. – Tudtad, hogy mondani fognak nekem valamit?
- Nem voltam biztos benne, de gyanítottam. Véletlenül meghallottam, hogy rólad beszéltek.
- Rólam mit? Nem is ismernek engem.
- Nem pontosan rólad… – megint kellemetlenül érzi magát. Könnyebb Trevoron olvasni, mint bárki máson, akivel valaha is találkoztam.
- Harryről beszéltek, ugye? – kérdezem, mire bólint, megerősítve a gyanúmat. – Mit mondtak pontosan?
- Én… nem igazán akarom megismételni. Meg kellene kérdezned Harryt – gyűri élénkpiros nyakkendőjének sarkait, én pedig megborzongok a gondolatra, hogy Harry talán lefeküdt az egyikükkel, vagy mindkettővel.
Nem sokkal idősebbek nálam, huszonöt legfeljebb, és be kell vallanom, mindketten szépek. Mindennek a tetejébe túl sok rajtuk a spray-barnító, de mégis vonzó ez.
A séta vissza az irodámba hosszú, és a gyötrő féltékenység megesz engem. Ha nem kérdezem meg Harryt a nővel kapcsolatban, meg fogok őrülni. Úgy döntök, felhívom őt abban a pillanatban, hogy beérek az irodámba. Tudom kell, hogy idejön-e ma este, és szükségem van rá, hogy megszabaduljak a mögöttem lévő zöld szemű szörnytől.
Zayn neve villan fel a telefonom képernyőjén, mielőtt tárcsázhatnám Harryt. Akkor már ezt is lerendezhetem.
- Szia – távolinak hangzom, túl izgatottnak, túl hamisnak.
- Szia, Louis, mi a helyzet? – kérdezi. Olyan érzés, mintha ezer éve lett volna, hogy hallottam selymes hangját még akkor is, ha nem ez a helyzet.
- Semmi… különös – teszem homlokomat az asztalom hűvös felszínére.
- Keménynek hangzik.
- Nem gond, csak sok minden történik.
- Nos, ezért hívtalak igazából. Tudom, hogy azt mondtam, a városban leszek csütörtökön, de megváltoztak a tervek.
- Ó – megkönnyebbülés áraszt el. – Semmi baj.
- Igazából Seattle-ben vagyok most. Tegnap este érkeztem, pokoli utam volt. Csak néhány háztömbnyire vagyok a munkahelyedtől tulajdonképpen. Nem fogok megállni vagy bármi, de talán vacsorázhatnánk vagy valami, amikor végzel?
- Uhm – pillantok az órára. Negyed három van, és Harry még mindig nem válaszolt. – Igazából nem tudom, hogy ez jó-e nekem. Szerintem Harry idejön ma este – vallom be.
Először Trevor, most Zayn.
- Biztos vagy benne? Láttam őt a városban… elég késő volt.
Harry és én tizenegy körül tettük le a telefont tegnap este. Megint elment este, miután letettük a telefont? Újra azzal a körrel tölti az idejét?
- Nem tudom – ütöm fejemet drámaian az asztalomba, túl gyengéden ahhoz, hogy bármi kárt okozzak, de elég erősen ahhoz, hogy Zayn is meghallja a vonalban.
- Ez csak egy vacsora, aztán hagylak menni, bármilyen terveid is vannak – kéri. – Jó lesz látni egy ismerős arcot, igen? – el tudom képzelni mosolyát most, azt, amit annyira imádok.
- Valaki mással jöttem ma be… fel tudnál venni ötkor? – kérdezem, mire boldogan beleegyezik.