Chapter 257

Helló! 😊

Már itt is van az újabb fejezet, aminek az eleje elég vegyes lett, van benne komorság, de azért cukiság is. A Liam-Harry beszélgetés nagy kedvencem, különösen a vége 😂😉 Utána viszont komolyabb dolgok jönnek, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni a fejleményekről. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 257

 
Több mint két órája ébren vagyok most már, türelmesen várva Harryre, hogy felébredjen. Mire lezuhanyozok és teljesen felöltözök, a konyha ki van takarítva, és bevettem két Ibuprofent, hogy megszabaduljak szörnyű fejfájásomtól. Visszaindulok a hálószobába, hogy én ébresszem őt fel. Gyengéden megrázom a karját és a nevét suttogom, ez nem működik.
- Harry, ébredj – fogom meg keményen a vállát, majd hátrálok, amikor felvillan a fejemben az a kép, ahogy anya megfogta és lerántotta apám alvó testét a kanapéról. Egész reggel figyelmen kívül hagytam a gondolatokat anyáról és a szívszorító történelmi leckéről, amit megkaptam tegnap este. Apa még mindig alszik, képzelem, mennyire kimerült ő is anya rövid látogatásától.
- Nem – morogja álmosan.
- Ha nem kelsz fel, egyedül fogok menni apukád házába – felelem, felvéve lábaimra lapos cipőmet. Sok Toms cipőm van, de mindig azon találom magam, hogy a barnás, lyukacsos párt hordom a legtöbbször. Harry „förtelmes mokaszin”-nek hívja, de én imádom ezt a kényelmes cipőt.
Harry felnyög és a hasára fordul, felnyomva magát a könyökére. Szemei még mindig csukva vannak, amikor felém fordítja a fejét.
- Nem, nem fogsz – tudtam, hogy nem fog tetszeni neki az ötlet, pontosan ezért használtam ezt, hogy kiszedjem a hátsóját az ágyból.
- Akkor kelj fel, én már lezuhanyoztam meg minden – nyafogok. Izgatott vagyok, hogy Liamék házához menjek és lássam őt, Kent és Karent ismét. Éveknek tűnik, mióta láttam ezt az édes nőt az epermintás kötényt viselni, amit alig vesz le.
- A fenébe – duzzog, kinyitva egyik szemét. Elfojtok egy kuncogást a lusta arckifejezésen, mely az arcán van. Én is fáradt vagyok, mentálisan és fizikailag is ki vagyok szipolyozva, de annak a gondolata, hogy kimenjek ebből a lakásból a mai napra borzasztóan felélénkített. – Először gyere ide – nyitja ki a másik szemét.
Abban a pillanatban, hogy mellette vagyok az ágyon, nehéz testével az enyémre gördül, melegébe zárva. Szándékosan dörzsöli hozzám keménységét, körözve csípőjével, amíg tökéletesen befészkeli magát combjaim közé, reggeli erekciója kínzóan nyomódik rám.
- Reggelt – most már ébren van, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
Lassan köröz a csípőjével megint, ezúttal megpróbálok kitekergőzni. Csatlakozik hozzám a nevetésben, de gyorsan elcsendesít azzal, hogy számat elfedi az övével. Nyelve köröz az enyémmel, lágyan simogatva, csípőjének éles mozdulatainak szándékának teljes ellentétére utalva. Kezei már a mellkasomhoz vándoroltak, szívem pedig gyorsan kalapál. Harry elhúzódik, szemei lassan átkutatják az arcomat, majd nyelvét végig húzza alsó ajkán, benedvesítve azt.
Szekrények nyitódásának és csukódásának zajai hallatszanak végig a folyosón, melyeket a serpenyők csattanása követ a betonpadlón.
- Kurvára pompás – forgatja a szemeit Harry. – Nos, azt terveztem, hogy megduglak, mielőtt elmegyünk, de most, hogy ő ébren van… – bámul le rám. Én a szemeimet forgatom, miközben lemászik rólam és lábra áll, magával véve a takarót. – Gyors leszek a zuhanyzóban – vág morcos arcot az ajtó felé.
Harry kevesebb mint öt percen belül visszatér, éppen ahogy benyomogatom az ágynemű szélét. Az egyetlen ruhadarab rajta a fehér törölköző, mely a dereka köré van terítve. Az arcához kényszerítem a szemeimet, miközben a szekrényhez sétál, majd elővesz egy aláírásos fekete pólót. Gyorsan áthúzza a fején, aztán felvesz egy alsónadrágot is.
- A tegnap este egy kibaszott katasztrófa volt – Harry szemei sérült ujjperceire fókuszálnak, ahogy begombolja a farmerét.
- Igen – sóhajtok fel, megpróbálva elkerülni a további beszélgetést, ami a szüleim körül forog.
- Menjünk – veszi el a kulcsait és a telefonját a szekrényről, majd a zsebeibe teszi őket. Nedves haját hátra löki a homlokáról, aztán kinyitja a hálószoba ajtaját. – Nos? – jegyzi meg türelmetlenül néhány pillanattal később. Mi történt a játékos Harryvel csak néhány perccel ezelőttről? Ha a rossz hangulata így folytatódik tovább, akkor gyanítom, a mai nap éppen olyan rossz lesz, mint a tegnap.
Szó nélkül követem őt ki az ajtón és végig a folyosón. A fürdőszoba ajtaja be van csukva, a víz pedig folyik.
- Szóltál neki, hogy elmegyünk? – kérdezem halkan.
Nem akarok arra várni, hogy apa kijöjjön a zuhanyzóból, de úgy se akarok elmenni, hogy nem mondom el neki, hová indulunk, és nem bizonyosodom meg róla, hogy semmire sincs szüksége. Mit csinál ebben a lakásban, míg egyedül van? Egész nap a drogokra gondol? Átjönnek hozzá emberek? Kirázom a második gondolatot a fejemből, Harry rájött volna már, és az pokolian biztos, hogy az apám nem lenne még mindig itt, ha ez lenne a helyzet.
- Igen – válasza rövid, megmutatva növekvő irritációját.
Harry csendben marad az út alatt az apja házához. Az egyetlen biztosíték arra, hogy a mai nap nem egy totális szörnyűség, az a combom felső részén pihenő keze, miközben az útra fókuszál.
Harry, mint mindig, nem kopog az apja házának ajtaján, mielőtt besétálunk. Szirup édes illata tölti meg a házat, mi pedig követjük az illatot a konyhába. Karen a sütő mellett áll, egyik kezében spatula, a másikkal a levegőbe int beszélgetés közben. Egy ismeretlen nő ül a konyhasziget egyik székén. Hosszú barna haja az egyetlen dolog, amit látok, míg körbe nem fordul a székkel, amikor Karen figyelme felénk irányul.
- Louis, Harry! – majdnem sikítja örömében Karen, aztán óvatosan leteszi az eszközt a pultra, mielőtt idesiet, hogy körülöleljen karjaival. – De rég volt már! – feleli kartávolságban tartva engem, majd visszahúzva testéhez. Meleg köszöntése pontosan az, amire szükségem volt a tegnap este után.
- Csak három hete, Karen – jegyzi meg gorombán Harry. Karen mosolya egy picit halványodik, aztán haját a füle mögé tűri.
- Mit készítesz? – terelem el figyelmét mostohafia mogorva viselkedésétől, és elnézek mellette a pultra, ami tele van pékáruval.
- Juharsütiket, juhar cupcake-et, juharkockákat és juhar muffinokat – húz Karen óvatosan, hogy kövessem őt, Harry meglapul a sarokban, mély homlokráncolás van az arcán. Figyelmen kívül hagyom őt. Ismét a fiatal nőre nézek, bizonytalanul, hogyan mutatkozzak be. – Ó! – veszi észre Karen. – Sajnálom, be kellett volna mutatnom titeket először – int kezével a nő felé. – Ő itt Sophia, a szülei itt laknak az utcában – a nő elmosolyodik, majd előre nyúl, hogy megrázza a kezemet.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolyodik el. Ő gyönyörű, nagyon gyönyörű. Szemei fényesek, mosolya meleg, idősebb tőlem, de nem lehet több huszonötnél.
- Én Louis vagyok, Liam egyik barátja – mutatom be magamat. Harry köhög mögöttem, nyilvánvalóan elégedetlen szóhasználatomon a bemutatkozásnál. Feltételezem, Sophia ismeri Liamet, és mivel Harry és én… nos, akármik is vagyunk, könnyebbnek tűnk Liam egy barátjaként bemutatkoznom.
- Még nem találkoztam Liammel – mondja nekem Sophia. Hangja lágy és édes, azonnal megkedvelem őt.
- Ó? – feltételeztem, hogy ismeri Liamet, mivel a családja az utcában lakik.
- Sophia nemrég diplomázott le az Amerikai Kulturális Intézetben, New Yorkban – dicsekszik helyette Karen, mire Sophia elmosolyodik. Nem hibáztatom őt, ha a legjobb gasztronómiai iskolában diplomáztam volna le az országban, én is engedném, hogy dicsekedjenek rólam az emberek.
- A családomat látogatom meg, és belefutottam Karenbe az úton, néhány szirupot vett – vigyorodik el, a nagy mennyiségű juhar ízesítésű pékárukra nézve.
- Ó, ő meg itt Harry – jut eszembe komor pasim a háttérben.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolyog rá Sophia.
- Igen – Harry még csak nem is néz a szegény lányra. Megajándékozom őt egy vállvonással és egy együttérző mosollyal.
- Hol van Liam? – kérdezem Karentől. Szemei Harryhez villannak, aztán hozzám, mielőtt válaszol.
- Az emeleten… Nem érezte jól magát – feleli. Gyomrom felfordul, valami történik a legjobb barátommal, tudom.
- Felmegyek az emeletre – fordul el Harry, hogy felsétáljon a lépcsőn.
- Várj, megyek én is – ajánlom fel. Ha van valami Liammel, az utolsó dolog, amire szüksége van, az az, hogy Harry kötekedjen vele.
- Nem – rázza meg a fejét Harry. – Majd én megyek. Egyél egy kis szirupos sütit vagy akármi – morogja, aztán két lépcsőfokkal haladva egyszerre felmegy, nem adva nekem esélyt a vitatkozásra. Karen és Sophia mindketten rám néznek, mire megvonom a vállamat.
- Ő Harry, Ken fia – feleli Karen, Harry mai rossz viselkedése ellenére is elmosolyodik Ken nevének említésére.

Harry szemszöge
Kinyitom Liam hálószobájának ajtaját egy gyors kopogás után, és megkönnyebbülök, hogy éppen nem veri ki magának, amikor kinyitom az ajtót. Az állítható támlájú fotelben ül a falnál egy tankönyvvel a kezében.
- Mit keresel itt? – kérdezi, hangja rekedt.
- Tudtad, hogy jövünk – veszem a bátorságot, hogy leüljek az ágya szélére.
- Úgy értettem, hogy a szobámban – tisztázza.
Úgy döntök, nem válaszolok neki, nem tudom, miért vagyok a szobájában. Az pokolian biztos, hogy nem akartam a földszinten maradni azzal a hárommal, túlimádva egymást.
- Szarul nézel ki – mondom neki.
- Köszi – néz vissza a tankönyvbe.
- Mi a baj veled? Miért vagy idefent szomorkodva? – nézek köbe az általában tiszta szobájában, és valamennyire rendetlennek találom azt, tiszta az én színvonalamnak, de az övének és Louis-énak nem.
- Nem szomorkodok.
- Ha valami baj van, mondd el – kérem tőle.
- Miért mondanék el neked bármit is? Hogy kinevethess? – csukja be a könyvet, majd rám néz.
- Nem. Nem tenném ezt – mondom neki. Valószínűleg igen, igazából azt terveztem, hogy mondok neki valami hülye szarságot arról, hogy rossz jegyet kapott, így levezethetem rajta a feszültségemet, de most, hogy itt van, előttem, teljesen sajnálatra méltóan kinézve, az, hogy nyomorúságossá tegyem őt nem annyira nyeri el a tetszésemet. – Csak mondd el, talán segíthetek – ajánlom. Kurvára fogalmam sincs, miért ajánlottam fel, hogy segítek neki. Mindketten tudjuk, hogy szar vagyok abban, hogy bárkinek is segítsek. Nézzük csak meg, milyen kibaszott katasztrófa lett a tegnap estéből. Richard szavai egész reggel mardostak.
- Segíteni nekem? – tátja el a száját Liam, nyilvánvalóan bizalmatlankodó ajánlatomon.
- Ó, ne már, ne akard, hogy kiverjem belőled – fekszem hátra az ágyán, majd figyelem a mennyezeti ventilátor lapjait körbe-körbe forogni. Hallom kis kuncogását, és annak a hangját, ahogy a könyvet az asztalra teszi maga mellé.
- Danielle és én véget vetettünk a dolgoknak – vallja be lágyan. Mi a fasz?
- Mi? – ülök fel gyorsan. Ez volt az utolsó dolog, amit elképzeltem, hogy elhagyhatja a száját.
- Igen, megpróbáltuk működtetni… – ráncolja a homlokát, szemei elhomályosulnak. Ha kurvára elsírja magát, én kimegyek innen.
- Ó – nézek el tőle.
- Szerintem már egy ideje véget akart vetni ennek – vallja be. Újra rápillantok, nem akarva túl sokat fókuszálni szomorú vonásaira. Tényleg olyan, mint egy kiskutya, főleg most. Bár én nem szeretem a kiskutyákat, kivéve ezt, talán…
- Miért gondolod ezt? – hirtelen jött gyűlöletem a göndör hajú lány felé magas.
- Nem tudom – von vállat. – Nem mondta ezt, csak… olyan elfoglalt volt mostanában, és soha nem hívott vissza. Olyan ez minthogyha minél közelebb jött az, hogy New Yorkba menjek, annál távolibbá vált ő.
- Valószínűleg valaki mással dug – mondom neki, mire észrevehetően megrándul.
- Nem! Ő nem olyan – védi meg a lányt. Valószínűleg nem kellett volna ezt mondanom.
- Bocs – vonok vállat.
- Ő egyáltalán nem olyanfajta ember – mondja nekem Liam. Louis sem volt az, mégis remegett tőlem és a nevemet nyögte, miközben még mindig találkozgatott Natalie-val. Ezt a megállapítást megtartom magamnak.
- Oké – értek egyet a kedvéért.
- Olyan régóta jártam már vele, hogy nem is emlékszem, milyen volt az élet előtte – hangja halk, és annyira tele van szomorúsággal, hogy attól összeszorul a mellkasom. Ez egy furcsa érzés.
- Tudom, mire gondolsz – értek egyet. Az élet Louis előtt semmi sem volt, csak részeg emlékek és sötétség, pontosan ilyen lenne utána is.
- Igen, de neked nem kell megtudnod, hogy milyen lesz utána.
- Mitől vagy olyan biztos ebben? – kérdezem, észrevéve, hogy elkalandozok a szakításának bejelentésétől, de tudnom kell a választ.
- Semmit sem tudok elképzelni, ami titeket elszakítana egymástól, eddig semmi sem tette ezt meg – feleli úgy, mintha ez a legnyilvánvalóbb válasz lenne a világon. Talán neki az, bárcsak ilyen nyilvánvaló lenne nekem is.
- És most mi lesz? Még mindig elmész New Yorkba? Mikor kellene indulnod, két hét múlva?
- Igen, és nem tudom. Olyan sok mindent tettem meg, hogy bekerüljek a NYU-ra, már felvettem az óráimat meg minden. Egyszerűen pazarlásnak tűnik nem menni, de értelmetlennek tűnik menni – dörzsöl köröket ujjaival a halántékára. – Nem tudom, mit csináljak.
- Nem kellene menned, az nagyon kínos lenne – mondom neki.
- Ez egy nagy város, valószínűleg sosem futunk egymásba, ezen kívül még mindig barátok leszünk.
- Persze, az egész „barátok” dolog – nem tehetek róla, de a szememet forgatom. – Miért nem mondtad el Louis-nak, hogy mi történt? – kérdezem tőle. Louis-nak össze fog törni a szíve érte. Liam felsóhajt.
- Lou-nak van elég baja, nem akarom, hogy miattam aggódjon.
- Azt akarod, hogy eltitkoljam ezt előle, ugye? – kérdezem tőle. Meg tudom mondani bűnbánó arckifejezéséből, hogy igen.
- Csak egyelőre, amíg nem lesz egy kis szünete. Túl stresszes mostanában, és félek, hogy az egyik ilyen napon valami átlöki a határon – aggodalma az én Louis-mért erős és kissé irritáló, de a jobb ítéletem ellen döntök és csukva tartom a számat.
- Meg fog engem ölni ezért, tudod ezt – nyögök fel. Én sem akarom elmondani neki. Liamnek igaza van, elég sok minden történik most vele, aminek a kilencven százalékáért én vagyok a hibás.
- Van még… – kezdi el. Persze, hogy van. – Anya, ő… – egy kis kopogás az ajtón elcsendesíti őt.
- Liam? Harry? – hallatszik át a fán Louis hangja.
- Gyere be – hívja be őt Liam. Könyörgő szemekkel néz rám, hogy újra megerősítsem ígéretemet, miszerint nem mesélek Louis-nak a szakításukról.
- Tudom – biztosítom őt, ahogy az ajtó kinyitódik, és Louis lép be egy tányért és a szirup tömény illatát hozva magával.
- Karen azt akarta, hogy próbáld ki ezeket – teszi le a tálat az asztalra, majd rám néz, mielőtt gyorsan Liamhez fordul egy mosollyal. – A kockát próbáld ki először, Sophia megtanította nekünk, hogyan kell rendesen cukormázzal bevonni, nézd meg a kis virágokat – mutat kis ujjával a csomónyi cukormázra, ami fel van halmozva a barna külső részen. – Megtanította nekünk, hogyan csináljuk ezeket, ő olyan bájos.
- Ki? – kérdezi Liam felhúzva szemöldökét. Biztosan egész reggel a szobájában rejtőzködött.
- Sophia, az előbb ment el, hogy visszamenjen a szülei házába az utcában. Anyukád eléggé megőrült, hogy rengeteg sütési titkot tudhat meg tőle – mosolyodik el Louis, majd a szájához teszi a kockasütit. Tudtam, hogy kedvelni fogja azt a Sarah lányt, azonnal meg tudtam mondani, hogy hárman visítozni fognak egymáson a konyhában, ezért jöttem el.
- Ó – vonja meg a vállát Liam, majd elvesz egy kockát. Louis félénken felém tartja a tányért, mire megrázom a fejemet visszautasítva. Vállai leroskadnak, de nem szól semmit.
- Veszek egy kockát – motyogom, azt akarva, hogy homlokráncolása eltűnjön. Egész reggel seggfej voltam. Louis jobb kedvre derül és ad nekem egyet. Az úgynevezett virágok ezen úgy néznek ki, mint a sárga maszlagnyi gömbök. – Ezt biztosan te vontad be cukormázzal – ugratom őt, aztán csuklójánál fogva az ölembe húzom.
- Azon gyakoroltam – védi meg magát felemelt állal. Meg tudom mondani, hogy össze van zavarodva hirtelen megváltozott hangulatomtól, ahogyan én is.
- Persze, bébi – vigyorodok el, majd lepöccint egy darabot a sárga cukormázból a pólómra.
- Nem vagyok séf, oké? – biggyeszti az ajkát.
Liamre nézek, akinek tele van a szája cupcake-kel, míg a földre bámul. Ujjamat a pólómhoz teszem, hogy összeszedjem a cukormázat, és mielőtt Louis megállíthatna engem, elhúzom ujjamat az orrán, elkenve rajta a förtelmes sárgaságot.
- Harry! – próbálja meg letörölni, de kezeit az enyémbe fogom, a sütik Liam padlójára esnek.
- Ó, ne már, srácok! – rázza meg a fejét ránk Liam. – Már így is felfordulás van a szobámban – szid le minket. Figyelmen kívül hagyom őt, aztán visszaszerzem lenyalva a cukormázat Louis összeráncolt orráról.
- Segítek majd kitakarítani a szobát – nevet fel Louis, ahogy nyelvemet végighúzom az arcán.
- Tudod, hiányoznak azok a napok, amikor meg sem fogtad a kezét előttem – panaszkodik Liam. Lehajol, hogy felvegye az összetört kockákat a padlójáról.
Az pokolian biztos, hogy nekem nem hiányoznak azok a napok, és remélem, hogy Louis-nak sem.

…

- Ízlettek a sütik, Harry? – kérdezi Karen, miközben kihúz egy sonkát a sütőből. Valószínűleg ezt a rohadt kaját is bevonta sziruppal.
- Rendben voltak – vonom meg a vállaimat. Louis haragos tekintetet vet rám a mellettem lévő helyről, mire visszatáncolok. – Jók voltak – javítom ki magamat, elnyerve egy mosolyt a fiúmtól. Végre elkezdtem rájönni, hogy a legkisebb dolgok mosolyogtatják meg őt, ez pokolian furcsa, de működik, így tovább folytatom.
- Hogy halad a diplomai csomagod? – fordul hozzám apa. Felemeli a pohár vizet, majd iszik egy kortyot. Sokkal jobban néz ki, mint amikor láttam őt az irodájában múlthéten.
- Jól, komplikált. Nem fogok odasétálni, emlékszel? – tudom, hogy emlékszik, csak azt reméli, hogy meggondoltam magam.
- Mit értesz azalatt, hogy nem fogsz odasétálni? – szól közbe Louis. A kurva életbe.
- Nem fogok sétálni azon a diplomaosztón, postán kapom meg a diplomámat – válaszolom komolyan. Ez nem fog egy tapossuk meg Harryt és meggondolja magát-dologként végződni.
- Miért nem? – ráncolja a homlokát Louis. Apám elégedettnek néz ki. Az a seggfej eltervezte ezt, tudom.
- Nem akarok – nézek Liamre segítségért, de elkerüli tekintetemet. Ennyit a mi korábbi kötődési szarságunkról, egyértelmű, hogy visszatért a Louis csapatba. – Ne erőltesd most, nem fogom meggondolni magamat – mondom neki, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghalljon engem, így nem lesz több hiba szándékomban.
- Majd később beszélünk róla – fenyegetőzik Louis elpirult arccal. Persze, Lou, persze.
- Anyukád mondta, hogy úgy döntöttél, mész Angliába – feleli apám. Nem tűnik úgy, hogy kellemetlenül érzi magát erről a témáról beszélve Karen előtt. Feltételezem, elég hosszú ideje vannak együtt ahhoz, hogy ez nem kínos.
- Igen – adok neki egyszavas választ, aztán eszem egy falatot a vacsorámból, ahogy jelzem, befejeztem az asztali csevegést.
- Te is mész, igaz, Louis? – kérdezi tőle.
- Igen, véglegesítenem kell az útlevelemet, de megyek – az arcán lévő mosoly egy kicsit lejjebb viszi irritációmat.
- Csodálatos élmény lesz neked, tudom, hogy elmondtad nekem, mennyire imádod Angliát. Utálom, hogy ezt kell mondanom, de a modern London nem egészen olyan, mint a regényekben lévő London – vigyorog apa Louis-ra, aki felnevet.
- Köszönöm a figyelmeztetést, tudatában vagyok annak, hogy Dickens Londonjának a köde igazából szmog volt – ragyog apámra. Louis olyan jól illik apámhoz és az új családjához, sokkal jobban, mint én. Ha nem érte lenne, egyikükkel sem beszélnék.
- Harry elvitt már Chawtonba? Kevesebb mint két órányira van Hampsteadtől, ahol Anne lakik – ajánlja apa. Terveztem, hogy elviszem őt oda amúgy, köszi.
- Az remek lenne – fordul hozzám Louis, keze megmozdul az asztal alatt, és megszorítja a combomat. Tudom, hogy azt akarja, hogy jó legyek a vacsora alatt, de apa megnehezíti ezt. – Sokat hallottam már Hampsteadről – teszi hozzá Louis.
- Sokat változott az évek alatt, nem az a kis, csendes város, mint akkor volt, amikor ott laktam. Az ingatlanok az egekbe szöktek – mondja neki Ken. Mintha nem szarná le Louis az ingatlanokat a szülővárosomban. – Van egy csomó hely, amit meg lehet nézni, míg ott vagytok, meddig maradtok? – kérdezi.
- Három napig – válaszol Louis mindkettőnk helyett. Nem tervezem, hogy elviszem őt máshová Chawtonon kívül, teljesen úgy tervezem, hogy elzárva tartom őt, így a hétvégéje nem lesz tönkretéve semmilyen kísértetem által.
- Gondolkoztam, és – nyom apa egy szövetszalvétát a szájához – telefonálgattam néhány helyre ma reggel, és találtam egy nagyon jó intézményt az apukádnak.
Louis villája kiesik a kezéből, majd a porcelán tányéron landol csörögve. Liam, Karen és apa mindannyian rá néznek, várva, hogy megszólaljon.
- Mi? – töröm meg a csendet, így nem kell Louis-nak.
- Találtam egy nagyon jó kezelőintézetet, három hónapos programot ajánlanak arra, hogy felépüljön…
Louis nyöszörög mellettem, olyan halk a hang, hogy senki sem hallja meg, de nekem ez végigrezonál az egész testemen. Hogy merészeli apa felhozni ezt a szarságot Louis-nak közönség előtt az ebédlőasztalnál?!
- Ők a legjobbak Washingtonban, nézhetnek más helyet is, ha szeretnéd – apa hangja lágy, nincs benne jelen egy csipetnyi ítélkezés sem, de Louis arca elpirult a szégyenkezéstől, én pedig le akarom tépni Ken kibaszott fejét.
- Nem ez a legjobb alkalom, hogy felhozd Louis-nak ezt a szarságot – figyelmeztetem apámat. Louis megrándul kissé kemény hangsúlyomtól.
- Semmi gond, Harry – szemei könyörögnek az enyéimnek. – Csak egy kicsit meglepődtem – feleli udvariasan.
- Nem, Louis, nem az. Honnan tudod amúgy egyáltalán, hogy az apja egy narkós? – újra megrezzen Louis, ezúttal nem tudom, miért.
- Liam és én beszéltünk róla tegnap este, és mindketten azt gondoltuk, hogy jó ötlet lenne megbeszélni Louis-val egy rehabilitációs tervet, nagyon nehéz a függőknek maguktól leszokniuk – feleli.
- Te tudod ezt, ugye? – a szavak kicsúsznak, mielőtt átgondolhatnám őket.
- Igen, mint egy gyógyult alkoholista, tudom – jelenti ki. Szavaim nem voltak a tervezett hatással rá, de amikor átnézek a feleségére, a szomorúság tiszta a szemeiben.
- Mennyibe kerül? – kérdezem tőle, elég pénzt keresek, hogy teljesen eltartsam magamat és Louis-t, de a rehabnak talán várnia kell, amíg lediplomázok, a fizetésem majdnem a duplája lesz.
- Én állnám – válaszolja nyugodtan apa.
- Kizárt – próbálok meg felállni az asztaltól, de Louis fogása a karomon erős. Visszaülök. – Nem fizeted ki.
- Harry, több mint kész vagyok arra, hogy kifizessem.
- A másik szobában kellene erről beszélnetek – javasolja Liam. Amit igazából mond az az, hogy ne beszéljünk erről Louis előtt.
Fogása enyhül a karomon, majd apa lábra áll ugyanakkor, amikor én is. Louis nem néz fel a tányérjából, miközben elhagyjuk a helyiséget.
- Sajnálom – hallom, ahogy Liam mondja Lou-nak, éppen mielőtt a falhoz szegezem apámat. Több erővel lök le, mint általában.
- Miért nem hoztad ezt fel nekem, mielőtt az arcába dobtad volna a kurva ebédlőasztalnál? – kiabálok rá, szorosan ökölbe szorítva kezeimet az oldalaimnál.
- Szerintem kellene, hogy beleszólása legyen a dologba, és tudtam, hogy nem engednéd meg nekem, hogy kifizessem – hangja nyugodt, nem úgy, mint az enyém. Rohadtul dühös vagyok, vérem pedig felforr. Eszembe jut az a sok alkalom, amikor kiviharzottam a családi vacsorákról a Styles rezidenciából. Lehet, hogy ez egy rohadt hagyomány.
- Rohadtul igazad van, nem engedtem volna, nincs szükség arra, hogy körülöttünk dobáld a pénzedet, nincs szükségünk rá.
- Nem ez az én szándékom, csak segíteni akarok neked bármi módon, ahogy tudok.
- Hogy fog segíteni nekem az, hogy rehabra küldöd az elbaszott apját? – kérdezem még akkor is, ha tudom a választ.
- Mert ha ő jól van, akkor Louis is. Ő az egyetlen mód, hogy segítsek neked, én ezt tudom, ahogy te is – sóhajt fel.
Kifújok egy mély levegőt, nem is vitatkozva, mert ezúttal igaza van.

Chapter 256

Helló! 😊

Most kivételesen végre időben jelentkezem ezzel a fejezettel, ami az előzőekhez képest elég nyugalmas lett. Sok új infó is kiderül, kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni. És szerintem most más mondanivalóm nincsen, kitartást a sulihoz, nemsokára itt az őszi szünet 😊

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 256

 
Harry szemszöge
A hideg víz kiáramlik a csapból rá a szakadt húsomra. Lenézek a lefolyócsőre, figyelve ahogy a pirosra festett víz körözik a fém körül. Megint, ez a szarság megtörtént megint? Persze, hogy igen, csak idő kérdése volt.
A fürdőszoba ajtót nyitva hagytam, így könnyen bemehetek a szobába folyosón át, ha kiabálást hallok. Kurvára fogalmam sincs, mit gondoltam, amikor felhívtam ezt a ribancot. Nem kellett volna felhívnom őt… de ő egy olyan… ribanc, amilyen. Legalább nem Louis előtt mondom ki. Amikor felhívtam őt, csak Louis üres arckifejezésére és naiv megjegyzéseire tudtam gondolni, „ő nem drogozik”, próbálta meggyőzni magát. Tudtam, hogy bármelyik órában darabokra fog esni, és valamilyen hülye, kibaszott oknál fogva azt gondoltam, hogy az, hogy itt lesz az anyja, segíteni fog neki.
Pontosan ezért nem próbálok meg segíteni az embereknek, nincs tapasztalatom benne. Eléggé rohadtul kiváló vagyok abban, hogy elbasszam a dolgokat, de nem vagyok megmentő.
Egy mozdulat megvillanása elkapja a tekintetemet a tükörben, aztán felnézve Richard tükörképét látom meg visszanézve rám. A keskeny ajtókeretnek támaszkodik, arckifejezése óvatos.
- Mi van? Jöttél megpróbálni még egyszer rám támadni? – jegyzem meg laposan. Ő felsóhajt, és végighúzza kezét borotvált arcán.
- Nem, ezúttal nem.
A számat húzom, félig azt kívánva, hogy megpróbáljon rám jönni. Kétségkívül eléggé fel vagyok húzva ahhoz, hogy verekedjek egyszer, vagy kétszer.
- Miért nem mondta el nekem egyikőtök sem? – kérdezi Richard. Kurvára komolyan gondolja?
- Miért mondtam volna el neked? És az pokolian biztos, hogy nem vagy elég hülye ahhoz, hogy elhidd, Louis elmondana az apjának ilyen szarságot – zárom el a csapot, majd elveszek egy törölközőt, hogy az ujjperceimre nyomjam, legnagyobb részben már nem véreznek. Meg kellene tanulnom kezet váltani, most már a jobb kezemmel ütni.
- Nem tudom… Úgy érzem, el lett hallgatva előlem az igazság, azt hittem, nálatok csak az ellentétek vonzzák egymást dolog van, de most…
- Nem a beleegyezésedet kérem, nincs is rá szükségem – sétálok el teste mellett az ajtónál, aztán végigsietek a folyosón. Liam cipői már nincsenek az ajtó mellett, az égett zacskónyi pattogatott kukorica pedig még mindig a padlón van.
„Engedd, hogy az övé legyen az egyetlen hang a fejedben.” Visszhangzik Liam hangja a fejemben. Bárcsak ilyen könnyű lenne, talán egy nap az lesz… pokolian remélem, hogy igen.
- Tudom, hogy nem, csak meg akarom érteni ezt az egész szart. Az apjaként kötelességemnek érzem, hogy szétrúgjam a seggedet – rázza meg a fejét.
- Rendben – fújtatom lehajolva, hogy felvegyem a padlóról a zacskót. Emlékeztetni akarom őt, hogy több mint kilenc évig nem is volt az apja.
- Carol nagyon hasonlított Louis-ra, amikor fiatal volt – feleli. Meghátrálok, a zacskó majdnem kicsúszik ujjaim közül.
- Nem, nem olyan volt – nincs az az Isten, hogy ez igaz lehet. Őszintén, régen azt gondoltam, hogy Louis éppen olyan prűd, rosszindulatú ember, de most, hogy ténylegesen ismerem Lou-t, ez nem lehetne messzebb az igazságtól. A küzdelme, hogy tökéletesnek tűnjön a nőtől származik, de Louis semmiben sem hasonlít rá.
- Ez igaz. Nem volt egészen olyan kedves, de nem volt mindig… – halkul el, elvéve egy üveg vizet a hűtőmből.
- Egy ribanc? – fejezem be helyette. Szemei az üres folyosóra vándorolnak, mintha attól félne, hogy Carol megjelenik és megint ellöki őt. Igazából szeretném látni, hogy ez megtörténik…
- Igen. Mindig mosolygott, a mosolya valami különleges volt. Az összes férfi őt akarta, de ő az enyém volt – mosolyodik el az emléken. Én nem jelentkeztem erre a szarra… Nem vagyok egy kibaszott tanácsadó. Louis anyja pokolian dögös, de folyamatosan van egy karó a seggében, amit valakinek el kellene távolítania, vagy talán a teljes ellentétét…
- Oké… – nem értem a lényeget itt.
- Olyan sok ambíciója és együttérzése volt akkor. Ez tényleg elbaszott, mert Louis nagymamája éppen olyan volt, mint Carol, ha nem rosszabb – nevet fel. Én összerezzenek. – A szülei utálták, úgy értem, utáltak engem. Soha nem is rejtették el, azt akarták, hogy egy tőzsdeügynökhöz menjen feleségül, egy politikushoz, bárkihez, csak ne hozzám. Én is utáltam őket, nyugodjanak békében – néz fel a plafonra. Amennyire elbaszott is ez, hálás vagyok, hogy Louis nagyszülei nincsenek itt, hogy elítéljenek.
- Nos, akkor nyilvánvalóan nem kellett volna elvenned feleségül – csukom le a kuka fedelét, majd a pultra könyökölök. Dühös vagyok Richardra és az ő hülye, kibaszott szokásaira, amik felzaklatják Louis-t. Ki akarom rúgni a seggét innen, egyenesen visszaküldeni az utcára, de ő már majdnem egy bútordarabbá vált ebben a lakásban. Ő olyan, mint egy régi kanapé, aminek rossz a szaga és mindig nyikorog, amikor leülsz rá, és rohadtul kényelmetlen, de valamilyen oknál fogva nem tudod kidobni, ez Richard.
- Nem házasodtunk össze – arca komor lesz, mire kissé oldalra billentem a fejemet összezavarva. Mi van? Tudom, hogy Louis azt mondta nekem, hogy összeházasodtak… – Louis nem tudja, senki sem. Legálisan sosem házasodtunk össze. Volt esküvőnk, hogy a szülei kedvében járjunk, de sosem csináltuk meg a papírmunkát, nem akartam.
- Miért? – miért érdekel ennyire ez a szarság? Percekkel ezelőtt azt képzeltem el, hogy Richard fejét a gipszkartonhoz vágom, most meg részt veszek ebben a fecsegésben, mint egy kibaszott tinédzserlány. A hálószobám ajtajánál kellene hallgatódznom, megbizonyosodva róla, hogy Louis anyja nem tölti meg baromságokkal a fejét, hogy megpróbálja távol tartani őt tőlem.
- Mert a házasság nem nekem való volt, – vakarja meg a fejét – vagyis így gondoltam. Mindent házaspárként csináltunk, felvette a vezetéknevemet. Nem egészen vagyok biztos benne, hogy intézte ezt el, de senki sem tudott arról az áldozatról, amit az önzőségemért hozott meg.
Kíváncsi vagyok, Louis hogyan érezne ezzel az információval kapcsolatban… annyira megszállott a házasság gondolatával, csökkenne megszállottsága vagy fellobbanna? Richard tovább folytatja.
- Az évek alatt belefáradt a viselkedésembe. Úgy veszekedtünk, mint a macskák és kutyák, és hadd mondjam el neked, ez a nő kiengesztelhetetlen volt, de ezt elfogadtam tőle. Amint abbahagyta a veszekedést, akkor tudtam, hogy vége van. Figyeltem a tüzet lassan kialudni benne az évek alatt – ő már nincs ebben a helyiségben, elmerült a múltjában. – Minden egyes este várt rám az ebédlőasztalnál, ő és Louis mindketten szép ruhában, csak azért, hogy bebotladozzak és a lasagna égett széle miatt panaszkodjak. Az alkalmak felében kidőltem, mielőtt a villa elérte volna a számat, és minden este veszekedéssel végződött, a felére sem emlékszem – egy látható borzongás fut rajta végig a visszaemlékezéstől.
Egy fiatal Louis látványától, kiöltözve az asztalnál, izgatottan várva, hogy lássa az apját egy hosszú nap után, csak azért, hogy összezúzza az érzéseit, ettől át akarok nyúlni és megfojtani a férfit.
- Nem akarok hallani még egy szót – figyelmeztetem őt, komolyan gondolva.
- Abbahagyom most – szégyenkezés borítja az arcát. – Csak azt akartam, hogy tudd, Carol nem volt mindig ilyen, én csináltam ezt vele. Én csináltam belőle ezt a megkeseredett, dühös nőt, aki ő ma. Nem akarod megismételni a történelmet, ugye?
Nem, nem, nem akarom.

Louis szemszöge
Anya és én csendben ülünk, agyam folyamatosan jár, miközben ő egy vastag hajtincset tesz a füle mögé. Nyugodt és összeszedett, nem úgy, mint az én túlterhelt állapotom.
- Miért engedted meg apádnak, hogy idejöjjön? Megannyi idő után? Megértem, hogy többet akartad látni őt, miután belefutottál az utcán, de azt nem, hogy megengedted neki, hogy ideköltözzön – szólal meg végre.
- Én nem engedtem meg neki, hogy ideköltözzön, már nem itt lakom. Harry engedte meg neki, hogy itt maradjon kedvességből, kedvességből, amit te kizsákmányoltál és az arcába dobtad – nem rejtem el azon undoromat, ahogy Harryvel bánt.
- Mi az vele kapcsolatban, amitől annyira gyorsan megvéded őt? Mindenki ellen fordulsz, még a saját anyád ellen is, hogy megvédd azt a fiút.
Zayn szavai visszhangoznak a fejemben, majd a homlokomat ráncolom az emléken. Egyikük sem fogja megérteni soha. Bár ez nem számít, mert nincs erre szükségem.
- Azért hívott fel téged, mert azt gondolta, hogy itt leszel nekem – sóhajtok fel, fejben eldöntve, milyen irányba akarom kormányozni a beszélgetést, mielőtt ledózerol engem az ő tipikus, Carol Tomlinson stílusában.
- Nekem nem vetted fel a telefont, miért fordulsz mindenki ellen, hogy megvédd őt mindazok után, amit veled tett? Olyan sok mindenen mentél keresztül miatta, Louis – kék szemei komorak, a földre szegeződnek.
- Megéri azt, hogy megvédjem, anya. Ezért – jelentem ki.
- De…
- Megéri – szakítom őt félbe. – Nem fogom állandóan ezt csinálni veled. Elmondtam neked korábban, ha nem tudod elfogadni őt, akkor nem tudom fenntartani veled a kapcsolatot. Harry és én egy egységcsomag vagyunk, akár tetszik, akár nem.
- Egyszer ezt gondoltam az apádról én is – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne hátráljak, amikor felemeli a kezét, hogy megsimogassa a hajam elejét.
- Harry egyáltalán nem olyan, mint az apám – hebegem. Egy kis nevetés hagyja el anyám kifestett ajkait.
- De, de igen. Olyan, mint ő olyan sok szempontból.
- Elmehetsz, ha ilyen dolgokat fogsz mondani.
- Nyugodj meg – ismétli meg a simogató mozdulatot a hajamon. Őrlődöm aközött, hogy irritál a leereszkedő gesztus, és hogy komfortosan érzem magam a rendes emléktől, amiket ez hoz. – El akarok mondani neked egy történetet.
Kíváncsi vagyok információajánlatától, de nagyon szkeptikus vagyok az e mögött lévő indíték miatt.
- Nem fogom meggondolni magamat Harryvel kapcsolatban – mondom neki. Tudnia kell, hogy állunk, mielőtt az idejét vesztegeti.
Szája sarkai kissé felhúzódnak.
- Apád és én soha nem házasodtunk össze.
Mi?
- Mi? – ülök fel egyenes az ágyon.
Mit ért az alatt, hogy soha nem házasodtak össze? De igen, megtették, láttam a képeket. Anyám csipkeruhája elragadó volt, hasa kissé gömbölyödött, apám öltönye pedig nem volt megfelelően megszabva, úgy lógott rajta, mint a krumplis zsák. Régen imádtam átnézni azokat az albumokat és csodálni, ahogy anya arca ragyogott, ahogy apa úgy nézett le rá, mintha ő lenne az egyetlen ember a világában. Emlékszem a pánikra, ami bekövetkezett, amikor anya rám talált azokat nézegetve egy nap, elrejtette azokat és soha nem láttam a képeket újra.
- Ez igaz – sóhajt fel. Meg tudom mondani, hogy ennek az igazságnak a felfedése megalázó a számára. – Volt egy esküvőnk, de az apád sosem akart összeházasodni. Én tudtam ezt, tudtam, hogy ha nem lettem volna terhes veled, sokkal korábban elhagyott volna. A nagyszüleid erőltették rá az esküvőt. Látod, az apád és én sosem tudtunk kijönni egymással, még egy napig sem. Ez izgalmas volt az elején, felvillanyozó akár, – szeme kékje elveszik az emlékben – de ahogy te is meg fogod látni, meg van szabva, hogy egy ember mennyit bír ki. Ahogy az éjszakák jöttek és mentek, és teltek az évek, minden este imádkoztam Istenhez, hogy megváltozzon értem, érted. Egy este imádkoztam, hogy liliomokkal a kezében sétáljon át azon az ajtón az alkoholos lehelet helyett.
Anyám vallomásától megnémultam. Soha nem volt kész egy nyílt beszélgetésre sem, főleg, amikor az apám a téma. Az együttérzéstől, amit ez iránt a hideg nő iránt érzek, könnyek szöknek a szemembe.
- Hagyd ezt abba – szid le, mielőtt folytatná. – Minden ember reméli, hogy ő az, aki megváltoztatja a partnerét, de ez minden, hamis remény. Nem akarom, hogy ugyanazon az úton menj végig, mint én, többet akarok neked – émelygést érzek. – Ezért neveltelek úgy, hogy kerülj ki abból a kis városból és alakítsd ki az életedet magadnak.
- Én nem… – kezdek el védekezni, de felemeli a kezét, hogy elcsendesítsen.
- Megvoltak a jó napjaink is, Louis. Apád vicces volt és sármos, – mosolyodik el a mondat közepén – és minden tőle telhetőt megtett, hogy az legyen, akire szükségem van, de az igazi énje legyőzte ezt, és frusztrált lett velem, az élettel, amit megosztottunk annyi éven át. Ő az italhoz fordult, és ez soha nem volt ugyanolyan. Tudom, hogy emlékszel – hangja kísértetjárta, egy csipetnyi sebezhetőség fűződik hangszínébe és csillog a szemeiben, de gyorsan összeszedi magát. Anyám sosem kedvelte a gyengeséget.
Még egyszer visszakerülök az ordítozáshoz, az edények összetöréséhez, még az időnkénti az „ezek a sérülések a karomon a kertészkedéstől vannak” mondatokhoz is, mire a gyomromból egy csomó lesz.
- Bele tudsz nézni őszintén a szemeimbe és el tudod mondani nekem, hogy van jövőd ezzel a fiúval? – kérdezi, ahogy csend telepszik ránk.
Nem tudok válaszolni, tudom, hogy a jövőt Harryvel akarom, hajlandó lesz-e azt megadni nekem, ez a kérdés.
- Én nem voltam mindig ilyen, Louis – gyengéden megérinti mindkét mutatóujjával a szemei alatt. – Régen imádtam az életet, mindig izgatott voltam a jövővel kapcsolatban, és nézz rám most. Lehet, hogy azt hiszed, szörnyű ember vagyok, amiért meg akarlak védeni téged a sorsomtól, de csak azt csinálom, ami szükséges, hogy távol tartsalak attól, hogy megismételd a történelmemet. Nem akarom ezt neked.
Küzdök, hogy elképzeljem anyám fiatalabb változatát, boldogan és izgatottan mindennap, egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor hallottam a nőt nevetni az elmúlt öt évben.
- Ez nem ugyanaz, anya – kényszerítem ki a szavakat.
- Louis, nem tagadhatod le a hasonlóságokat.
- Van néhány, igen – vallom be inkább magamnak, mint neki. – De nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a történelem megismétli önmagát. Harry már így is olyan sokat változott.
- Ha meg kell változtatnod őt, miért vesződsz vele egyáltalán? – hangja nyugodt most már, miközben körbenéz a megfertőzött hálószobában, ami egyszer az enyém volt.
- Nem én változtattam őt meg, magától változott. Még mindig ugyanaz a férfi, az összes dolog, amit imádok benne ott van, csak megtanulta máshogy kezelni a dolgokat és jobb emberré vált.
- Láttam a véres kezeit – mutat rá.
- Van egyfajta temperamentuma – vonok vállat. Egy elég kemény, de nem fogok egyetérteni azzal, hogy leírja Harryt. Meg kell értenie, hogy Harry oldalán állok, és mostantól, hogy eljusson hozzá, át kell mennie rajtam is.
- Ahogy az apádnak is volt.
Lábra állok.
- Harry soha nem bántana szándékosan. Ő nem tökéletes, anya, de te sem vagy az – magabiztosságom jelentős, ahogy karba teszem a kezemet és haragos tekintetemet az övéhez illesztem.
- Ez több, mint a temperamentuma, gondolj arra, hogy mit tett veled. Megalázott téged, egyetemet kellett váltanod – nincs energiám arra, hogy vitázzak kijelentésével, leginkább azért, mert sok igazság van benne. Mindig is Seattle-be akartam költözni, de a rossz múltam a Pullmanon megadta az extra löketet, amire szükségem volt. – Tetoválásai vannak, legalább azokat a förtelmes piercingeket kiszedte – arca eltorzul undorában.
- Te sem vagy tökéletes, anya – ismétlem meg a szavakat. – A nyakadban lévő gyöngyök elrejtik a sebeidet, éppen ahogy Harry tetoválásai elrejtik az övéit.
Anyám szemei gyorsan hozzám rebbennek, és tisztán látom a szavakat megismétlődni a fejében. Végre megtörtént, végre áttörést értem el.
- Sajnálom, amit az apám tett veled, tényleg, de ő nem Harry – ülök vissza mellé, kezemet az övére merem helyezni. Keze hideg az enyém alatt, és meglepetésemre nem húzza el. – Én pedig nem vagyok te – teszem hozzá olyan lágyan, amennyire csak lehet.
- Az leszel, ha nem kerülsz olyan messze tőle, amennyire csak tudsz.
Elmozdítom kezemet az övétől, majd veszek egy mély lélegzetet, hogy nyugodt maradjak. Ez a beszélgetés sokkal jobban ment eddig, mint azt valaha is reméltem, és szeretném, ha ez így maradna, ha az egyáltalán lehetséges.
- Nem kell egyetértened a kapcsolatommal, de tiszteletben kell tartanod. Ha ezt nem tudod megtenni, – küzdök, hogy magabiztos maradjak – akkor soha nem leszünk képesek arra, hogy kapcsolatban maradjunk egymással.
Anya lassan megrázza a fejét oldalról oldalra. Tudom, hogy azt várta tőlem, hogy beadjam a derekamat, hogy egyetértsek azzal, hogy Harry és én sosem működnénk, tévedett.
- Nem adhatsz nekem ilyenfajta ultimátumot.
- De igen, adhatok. Annyi támogatásra van szükségem, amennyi csak lehetséges, és túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy a világ ellen harcoljak.
- Ha úgy érzed, hogy egyedül harcolsz, talán ideje másik oldalra állni – húzza fel egyik vádló szemöldökét. Újra lábra állok.
- Nem harcolok egyedül, hagyd ezt abba – sziszegem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy türelmes legyek vele, de türelmem kezd elfogyni, ahogy ez a hosszú este a végéhez közeledik.
- Soha nem fogom kedvelni őt – feleli anyám. Tudom, hogy minden szót komolyan gondol.
- Nem is kell, de nem fogod elmondani a mi dolgainkat mindenki másnak. Ez hihetetlenül helytelen volt és a legkevésbé sem jogos.
- Az apádnak joga volt tudni, hogy mit okozott ő.
Nem érti! Még mindig nem érti meg. A fejem bármelyik pillanatban fel fog robbanni, érzem a nyomást felépülni a nyakamban.
- Harry nagyon keményen próbálkozik értem, ő soha nem ismert jobbat – mondom neki. Anya egy szót sem szól, még csak rám sem néz. – Ennyi akkor? A második opciót választod? – kérdezem.
Rám néz, csendben, a fejében lévő fogaskerekek forognak és forognak erősen beárnyékolt szemei mögött.
- Megpróbálom majd tiszteletben tartani. Tényleg – nem maradt szín az arcában a rózsaszín pirosító ellenére sem, mely fel volt kenve az arccsontjára, amikor megérkezett.
- Köszönöm.
Nem tudom, mit gondoljak erről a… fegyverszünetről az anyámmal. Nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy elhiggyem amíg be nem bizonyítja, de még mindig elég jó érzés, hogy az egyik nehéz kő legördült a mellkasomról.
- Mit fogsz csinálni az apáddal? – áll anya is lábra. Fölém tornyosul négy hüvelyknyi magassarkújában.
- Nem tudom – túlságosan elterelte a figyelmemet a Harry-téma ahhoz, hogy az apámra fókuszáljak.
- El kellene őt küldened, nincs oka annak, hogy itt legyen, elhomályosítva a fejedet és megtöltve azt hazugságokkal.
- Nem csinált ilyen dolgot – szólok vissza. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, fejlődtünk valamennyire, éles sarkait használja, hogy lerugdosson.
- De igen! Idegenek bukkantak itt fel miatta, pénzt kérve! Harry mindent elmondott.
Miért tette volna ezt? Megértem az aggodalmát, de anya egy kicsit sem segített a helyzeten.
- Nem fogom kirúgni őt, ez nem az én lakásom, és nem tud sehova máshova menni.
Anyám lehunyja szemeit, majd a fejét rázza rám tizedjére már az elmúlt húsz percben.
- Abba kell hagynod azt, hogy megpróbáld rendbe hozni az embereket, Louis. Én megpróbáltam rendbe hozni az apádat, és nézd, hogyan végeztem.
- Lou? – szólal meg Harry hangja az ajtó másik oldaláról. Kinyitja az ajtót, mielőtt válaszolhatnék, aztán szemei azonnal átvizsgálják az arcomat bánatot keresve. – Jól vagy? – kérdezi, teljesen figyelmen kívül hagyva anyám jelenlétét.
- Igen – indulok el felé, de elkerülöm azt, hogy karjaimmal körülöleljem őt az anyám kedvéért. Szegény nő már így is át lett rángatva húsz évnyi emléken.
- Éppen indultam – húzza le a tenyerét anya még egyszer a ruháján, megállva a szélénél, hogy megismételje a cselekedetet, a homlokát ráncolja.
- Helyes – jegyzi meg Harry durván, gyorsan megvédve engem. Tudom, hogy azt feltételezi, felzaklatott engem anya a beszélgetésünk alatt.
Felnézek Harryre, némán kérve, hogy maradjon csendben. A szemeit forgatja, de nem szól még egy szót, miközben anya ellépked mellettünk és végig a folyosón. Magassarkújának kellemetlen kopogása teljes migrént okoz nekem. Megfogom Harry kezét, aztán csendben követem anyámat. Apa megpróbál beszélni vele, de lerázza őt.
- Nem hoztál kabátot? – kérdezi apa váratlanul anyától. Ő éppen annyira zavart, mint én, amikor elmotyogja, hogy:
- Nem – aztán hozzám fordul. – Felhívlak holnap, felveszed ezúttal? – ez egy kérdés a követelés helyett, ez egy jó kezdet.
- Igen – bólintok. Anya nem köszön el, tudtam, hogy nem teszi meg.
- Ez a nő a rohadt őrületbe kerget! – kiáltja apám, amikor becsukódik az ajtó, kezei a levegőbe repülnek dühében.
- Elmegyünk aludni. Ha bárki más kopog azon a rohadt ajtón, ne nyisd ki – morogja Harry, majd visszavezet a hálószobába.
Túlságosan is kimerült vagyok, alig állok a lábamon.
- Mit mondott anyukád? – húzza át a pulóverét a fején Harry, aztán nekem dobja azt. Felismerem a bizonytalanság felvillanását, miközben vár rám, hogy összeszedjem azt a padlóról. A fényes vaj ellenére is, amely el van maszatolva a fekete anyagon, boldogan leveszem az én pólómat és húzom át a fejemen ezt. Belélegzem Harry ismerős illatát, ez segít megnyugtatni az idegeimet.
- Többet, mint az egész életemben tette – vallom be. Fejem még mindig szédül.
- Meggondoltad magad bármelyik részétől is, amit mondott? – néz rám, pánikkal és félelemmel van tele a szeme. Van egy olyan érzésem, hogy apám biztosan egy hasonló beszélgetést folytatott le Harryvel, kíváncsi vagyok, hogy apa ugyanazt az ellenszenvet osztja-e az anyám iránt, vagy hogy bevallja-e, hogy ő a hibás a felfordulásért mindkettőjük életében.
- Nem – húzom le laza nadrágomat a lábaimon, majd a székre teszem.
- Biztos vagy benne? Nem aggódsz, hogy megismételjük az ő… – kezdi el Harry.
- Nem, nem ismételjük meg. Egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint ők – állítom őt meg, nem akarom, hogy bárki más is belemásszon a fejébe, nem ma este. Harry nem tűnik meggyőzöttnek, de kényszerítem magamat, hogy ne fókuszáljak most erre.
- Mit akarsz, mit csináljak az apáddal? Kirúgjam? – kérdezi. Megmozdul, hogy leüljön az ágyra hátával a háttámlának dőlve, míg én felveszem a piszkos farmerját és zokniját a padlóról. Harry felemeli a karjait, hogy a feje mögé tegye, teljesen bemutatva tónusos, tetovált testét.
- Ne, ne rúgd őt ki. Kérlek – fekszem le az ágyba, ő pedig az ölébe húz.
- Nem fogom, – biztosít engem – nem ma este legalábbis – felnézek rá egy mosolyért, de az nincs ott.
- Annyira össze vagyok zavarodva – nyögök fel a mellkasába.
- Ezen segíthetek – emeli fel a medencéjét, mire előrefelé vagyok kényszerítve, a tenyeremet használva, hogy megtámasszam magamat szabaddá tett mellkasán.
- Persze, hogy tudsz – forgatom a szememet. Államat hosszú, megsérült ujjai közé veszi, majd megmozdítom a csípőmet, hozzádörzsölve magamat.
- Aludnod kell, bébi, helytelen lenne, hogy megdugjalak most – feleli lágyan. Szemtelenül az ajkamat biggyesztem.
- Nem, nem lenne az – csúsztatom le tenyeremet a hasán.
- Ó, nem, nem csinálod ezt – állít meg engem. Szükségem van a figyelemelterelésre, és Harry tökéletes erre.
- Te kezdted – nyafogok. Kétségbeesettnek hangzom, mert az is vagyok.
- Tudom, és sajnálom ezt. Az enyém leszel holnap a kocsiban – ujjai a pulóver alá csúsznak és ismeretlen formákat kezdenek el rajzolni csupasz hátamon. – És ha jó fiú vagy, még rá is fektetlek az asztalra az apám házában, éppen ahogy szereted – feleli a fülembe. Légzésem akadozik, majd játékosan megütöm őt, mire felnevet. Nevetése majdnem ugyanolyan figyelemelterelő, mint a szex lenne. Majdnem. – Ezen kívül, nem akarunk hangosak lenni itt ma este, ugye? Apukáddal odakint? Valószínűleg meg fog hallani téged és vissza bejön ide – harapja meg az arca belsejét. Én az ajkamat biggyesztem rá. – Ahh, bébi, ne legyél ilyen – csípi meg a hátsómat, mire megugrom, még jobban az ölébe csúszva.
Felnyögök és megpróbálok legördülni róla, de Harry megállít és orrával a nyakamhoz simul.
- Hadd nézzem meg a kezedet – nyúlok a hátam mögé, aztán gyengéden megfogom őt a csuklójánál fogva. A középső ujjperce a legrosszabb, egy nagy vágás van az ujjpercei között. – Meg kellene ezt nézetned, ha nem kezd el gyógyulni holnap.
Ő felnyög.
- Jól vagyok.
- Ezt is – húzom végig mutatóujjam párnáját gyűrűsujjának szétroncsolt bőrén.
- Ne akadékoskodj, hanem menj aludni – morogja. Én egyetértően bólintok, majd arra merülök álomba, hogy hallgatom őt arról panaszkodni, hogy apám megint megette a Frosted Flakes gabonapelyhét.

Chapter 255

Helló! 😊

Jó, tényleg mindig van valami program péntekre, de igyekeztem minél előbb jelentkezni 😅 A rész közepe körül zárójelbe írtam a sorozat eredeti címét, kicsivel később pedig egy film eredeti címét is, biztos, ami biztos 😃 Utána szintén zárójelbe írtam egy rövid magyarázatot, ez volt már korábban is, szóval nem hiszem, hogy nagyon idegen lesz, itt viszont nem akarom leírni, mert fontos részletet árulnék el 😉 Amúgy folytatódik az őrület, ha ezt egyáltalán lehet még fokozni. De tudjuk, hogy itt simán lehet 😂 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre. Jövőhét pénteken találkozunk újra!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 255

 
Louis szemszöge
- Jól vagy? – kérdezi tőlem Liam, ahogy Harry és én visszasétálunk a lakásba. A levegő megváltozott száraz és kínos állapotba.
- Igen – jelentem ki egyszerűen, hazudva.
Össze vagyok zavarodva, meg vagyok bántva, mérges és kimerült vagyok. Még csak néhány óra telt el azóta, hogy megérkeztünk a Pullmanra, és máris készen állok arra, hogy visszamenjek Seattle-be. Bármi esély, amiről gondoltam, hogy lehet arra vonatkozóan, hogy újra itt akarok lakni, eltűnt valahol a csendes séta alatt a lifttől a lakásajtóig.
- Pumpkin… nem akartam, hogy ebből bármi is megtörténjen – követ engem apám a konyhába. Szükségem van egy pohár vízre, a fejem lüktet.
- Nem akarok beszélni róla – a mosdó nyikorog, amikor megnyitom a csapot, majd türelmesen várok, hogy tele legyen a pohár.
- Szerintem kellene legalább beszélni…
- Kérlek – fordulok meg, hogy szemben legyek vele.
Nem akarok beszélni róla. Nem akarom hallani a szörnyű igazságot, sem a védekező hazugságot. Csak vissza akarok menni oda, amikor izgatott, mégis spekulatív voltam azzal kapcsolatban, hogy újraépítsem a kapcsolatomat vele, ami gyerekként sosem volt meg. Tudom, hogy Harrynek nincs oka hazudni nekem apám vádlott szokásairól, de talán téved?
- Pumpkin… – kéri apám.
- Azt mondta, nem akar beszélni róla – szól közbe Harry, megjelenve a helyiségben. Jobban besétál a konyhába, majd az apám és közém áll. Hálás vagyok ezúttal befurakodásáért, de kissé aggódom mellkasa gyors mozgása miatt, miközben légzése egyre felületesebbé és nehezebbé válik.
Hálás vagyok, amikor apám legyőzötten felsóhajt, aztán egyedül hagy engem Harryvel a konyhában.
- Köszönöm – támaszkodom meg a pultnál, és még egy kortyot iszom a langyos csapvízből.
- Nem kellett volna engednem, hogy ide gyere, tudtam, hogy ez fog történni – aggodalom borítja Harry homlokát, és nem próbálja meg elrejteni a mély ráncolást rajta. Ujjait a halántékához teszi, majd az ellenkező pultnak dől.
- Jól vagyok.
- Mindig ezt mondod.
- Mert mindig annak kell lennem. Különben, amikor a következő katasztrófa bekövetkezik, nem leszek felkészülve.
A csak néhány perccel ezelőtt bennem áramló adrenalin eltűnt, elillant azzal a reménnyel együtt, hogy most az egyszer valami jól sikerülhet az egész hétvégén. Nem bánom meg azt, hogy idejöttem, mert nagyon hiányzott Liam, és el akartam vinni a levelet, a nook-ot és a nyakláncot.
A szívem még mindig fáj a levél miatt, nem tűnik észszerűnek, hogy egy tárgynak ilyen jelentőséget tulajdonítsak, de ez így van. Az volt az első alkalom, amikor Harry valaha is olyan nyitott volt velem, nem volt több rejtőzködés, nem volt több titok a múltjával kapcsolatban, az összes kártyája az asztalon volt, és nem kellett kikényszerítenem belőle a vallomást. A gondoskodás, amit beletett, és ahogy kezei remegtek, ahogy kinyújtotta nekem, mindig a fejemben fog maradni. Tényleg nem vagyok dühös Harryre, azt kívánom, bárcsak ne tette volna tönkre, de ismerem az ingerültségét és én vagyok az, aki ott hagyta, tudva ezt. Nem fogom megengedni magamnak, hogy ezen tovább rágódjak, bár még mindig fáj az ott maradt papírdarabokra gondolni, a kis darabban sosem lehet akkora mennyiségű érzelem a szavakban, amiket leírt Harry az oldalra.
- Utálom, hogy ez ilyen neked – feleli halkan Harry.
- Én is – sóhajtok fel egyetértve. A fájdalmas kifejezéstől az arcán hozzáteszem: – Nem a te hibád.
- A picsát nem – túr bele elkeseredetten hajába. – Én vagyok az, aki összetépte azt a rohadt levelet, én hoztalak ide, és én gondoltam azt, hogy eltitkolhatom előled apád szokásait. Azt hittem, eltűnt az a seggfej a saját érdekében, amikor odaadtam neki az órámat a pénzért cserébe, amivel apád tartozott neki.
Harryre nézek, aki mindig annyira fel van húzva, és meg akarom ölelni őt. Odaadott valamit abból, ami az övé, függetlenül a ténytől, miszerint azt állítja, nincs kötődése a tárgyhoz, feladta azt, megkísérelve, hogy kiszedje apámat a gödörből, amit saját magának csinált. Istenem, szeretem őt.
- Nagyon hálás vagyok, hogy itt vagy nekem – mondom neki. Vállai kiegyenesednek, fejét pedig gyorsan felemeli, hogy rám nézzen.
- Nem tudom, miért, én csináltam majdnem minden katasztrófát az életedben.
- Nem, én is ugyanolyan hibás vagyok – biztosítom őt. Bárcsak többet gondolna magáról, bár úgy látná magát, ahogyan én őt.
- Hazudsz, – néz rám várakozó szemekkel – de elfogadom.
Csendben a falra bámulok, az agyamon ezer gondolat fut át percenként.
- Még mindig mérges vagyok, hogy utána futottál, mint egy kibaszott őrült – szid le Harry. Tudtam, hogy megteszi. Azt is tudtam, hogy ő utánam fog jönni nevetséges tervemben, miszerint Chad után szaladok, hogy visszavegyem tőle az órát. Mi a fenét gondoltam?
Azt gondoltam, hogy az óra Harry és az apja közti bimbózó kapcsolatot jelenti. Harry azt mondta, utálja azt az órát és nem volt hajlandó hordani, azt állítva, hogy szörnyűséges. Harry nincs tudatában azon alkalmaknak, amikor elmentem a hálószobánál és megláttam őt a dobozában lévő tárgyra bámulva. Egyszer még a nyitott tenyerében is volt, megvizsgálva alaposan, mintha az talán megégetné vagy meggyógyítaná őt. Arckifejezése eldöntetlen volt, amikor hanyagul visszadobta azt a túlméretezett, fekete dobozba.
- Az adrenalinom átvette az irányítást – vonok vállat, megpróbálva elrejteni a gyengéd remegést, mely átmegy rajtam annak a gondolatára, hogy ténylegesen utólérem a förtelmes embert.
Volt egy rossz érzésem vele kapcsolatban az első alkalommal, amikor eljött, hogy felvegye az apámat a lakástól, de nem tudtam, hogy valaha is visszatér. Az összes sejtés közül, amiket gyanítottam ahhoz kapcsolódóan, hogy pontosan mi történik itt, az, hogy egy mocskos férfi drogot árul és órával kereskedik, soha nem volt egy gondolatig se a fejemben. Nyilvánvalóan ez volt az, amire Harry úgy utalt, hogy „gondoskodik róla anélkül, hogy nekem emiatt aggódnom kellene”. Ha egyszerűen bent maradtam volna a lakásban, lehetnék boldog tudatlanságban az egész helyzettel kapcsolatban, még mindig jó fényben láthatnám az apámat.
- Nos, akkor nem érdekel az adrenalinod, nyilvánvalóan elvágja az oxigén útját a rohadt agyadba – fújtatja Harry a mögöttem lévő hűtőre nézve.
- El kellene kezdenünk a következő filmet? – szólal meg apám hangja a nappaliból. Egy megfontolás nélküli pánikolt pillantást intézek Harry felé, ő pedig kinyitja a száját, hogy válaszoljon helyettem.
- Egy perc – hangja durva, Harry mérges. Lenéz rám, magassága és bosszús arckifejezése legyőz engem. – Nem kell kimenned oda és valami hülye beszélgetést imitálnod velük, ha nem akarod. Merjen csak bármelyikük valami szart mondani neked erről.
Annak a gondolata, hogy megnézzek egy filmet az apámmal egy kicsit sem hangzik vonzónak, de nem akarom, hogy kínosak legyenek a dolgok, és nem akarom, hogy Liam elmenjen.
- Tudom – sóhajtok fel.
- Tagadásban vagy és megértem ezt, de előbb vagy utóbb szembe kell nézned a helyzettel – szavai durvák, de szemei együttérzőek, ahogy lenéz rám. Érzem ujjai melegét, miközben lehúzza őket mindkét karom hátsó részén.
- A későbbet választom, egyelőre – kérem tőle, mire bólint, nem helyeselve, de elfogadva tagadásomat. Egyelőre.
- Rajta, gyerünk be oda akkor, ott leszek egy perc múlva – int fejével a nappali felé.
- Oké, csinálnál egy kis pattogatott kukoricát? – mosolygok fel rá, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy meggyőzzem őt, a szívem nem kalapál a mellkasomban és a tenyereim nem izzadnak.
- Túl feszíted a húrt – egy játékos mosoly húzódik az ajkai sarkára, amikor kitol a konyhából. – Menj.
Amikor belépek a félig megvilágított nappaliba, az apám a szokásos helyén ül a kanapén, Liam pedig áll a sötét téglafalnak dőlve. Apám kezei az ölében vannak, az ujjai körül lévő bőrt piszkálja, egy szokás, ami rám ragadt gyerekként, amíg az anyám arra nem kényszerített, hogy hagyjam abba. Most már tudom, honnan jött ez.
Apám szemei felnéznek rám az öléből, mire a hideg kiráz. Nem tudom megfejteni, hogy a megvilágítástól vagy attól, hogy a agyam szórakozik velem, de a szemei majdnem feketék, amitől émelygek. Tényleg drogozik? Ha igen, hányszor és milyen fajtát? A drogokról való tudásom csak annyi, hogy megnéztünk néhány részt Harryvel a Sokkoló függőségekből (Intervention). Összehúztam magamat és eltakartam a szememet, amikor a függők a bőrükbe szúrták a tűt, vagy ahogy felszívták a habzó lét egy kanálról. Alig bírtam ki, hogy nézzem őket tönkretenni magukat és mindenki mást körülöttük, míg Harry arról beszélt, hogy egy szemernyi sajnálatot sem érez a „kibaszott narkósok” iránt. Az apám tényleg egyike ezeknek?
- Megértem, ha azt akarod, hogy elmenjek… – apám hangja nem illeszkedik kísérteties szemeihez. Kicsi, gyenge és megtört. Fáj a mellkasom.
- Nem, semmi gond – nyelek egyet, aztán leülök a padlóra, hogy megvárjam Harryt, hogy csatlakozzon hozzánk. Hallom a magok kis pukkanásait, és a kukorica illata meg megtöltötte a lakást.
- Elmondok neked bármit, amit tudni a…
- Semmi gond, tényleg – biztosítom apát egy mosollyal. Hol van Harry?
Néma kérdésem megválaszolódik csak néhány pillanattal később, amikor belépked a nappaliba egy zacskó pattogatott kukoricával az egyik kezében és egy pohár vízzel a másikban. Szó nélkül ül le mellém a padlóra, majd a zacskót az ölembe teszi.
- Egy kicsit megégett, de még mindig ehető – jegyzi meg halkan. Szeme egyenesen a tévé képernyőjére vándorolnak, én pedig tudom, hogy sok kimondatlan gondolatot tart vissza. Megszorítom a kezét, hogy megköszönjem neki, amiért ez így van. Nem hiszem, hogy képes leszek kezelni bármi mást ma este.
A pattogatott kukorica finom és vajas. Harry zúgolódik, amikor megkínálom Liamet és az apámat, gyanítom, hogy ezért nem kérnek.
- Milyen baromságot nézünk most? – kérdezi Harry.
- A szerelem hullámhosszán (Sleepless in Seattle) – válaszolom egy vigyorral.
- Komolyan? – forgatja a szemeit az irónián, én pedig nem tehetek róla, de szórakozom rajta.
- Ez egy jó film – védekezek.
- Persze – néz rám, de tekintete nem marad rajtam olyan sokáig, mint általában. A pulóverét használja, hogy letörölje a zsíros vajat az ujjairól. Én megrázom magamat, és fejben megjegyzem, hogy a szokásosnál tovább áztassam azt a pólót holnap.
- Valami baj van? Ez a film nem olyan rossz – suttogom neki. Apám befejezi a pizza maradékát, Liam meg ismét elfoglalja a helyét az állítható támlájú fotelben.
- Nem – még mindig nem néz rám. Nem akarom erőltetni furcsa viselkedését, már így is mindenki ideges a mai este eseményeitől.
A film eltereli a figyelmemet magamtól és gonosz agyamtól elég hosszú ideig ahhoz, hogy nevessek Liammel és az apámmal. Harry a képernyőt bámulja, vállai megint merevek, elméje mérföldekre innen. Kétségbeesetten meg akarom kérdezni, hogy mi a baj, hogy rendbe hozhassam, de tudom, az a legjobb most, ha hagyom őt. Helyette odasimulok a mellkasára a térdeimmel behajlítva magam mögött, egyik kezemet pedig sovány törzse köré fonva. Meglep azzal, hogy közelebb húz és egy lágy csókot nyom a homlokomra.
- Szeretlek – suttogja Harry, én majdnem meg vagyok győződve róla, hogy hangokat hallok, amíg fel nem nézek várakozó zöld szemeibe.
- Szeretlek – válaszolom halkan.
Néhány percig rá bámulok, csak hogy feldolgozzam, milyen gyönyörű ő nekem. Az őrületbe kerget engem, ahogyan én is őt, de szeret engem, és a ma esti nyugodt viselkedése egy másik mutatója ennek. Nem számít, milyen kényszerített a viselkedése, próbálkozik, ebben pedig megnyugvást találok, egy állandó komfortot, még a készülő vihar közepén is, ő lesz a horgonyom. Egyszer attól féltem, hogy magával fog húzni, most nem is bánom, ha megteszi.
Egy kemény kopogás az ajtón rángat ki Harry öléből. Valahogy elvándoroltam itt félálmomban, Harry elveszi körülöttem lévő karjait, majd gyengéden a betonpadlóra helyez, hogy lábra tudjon állni. Tanulmányozom arcát haragot keresve rajta vagy meglepődést, de helyette aggódónak… néz ki?
- Nem mozdulsz – mondja nekem. Én egyetértően bólintok. Nem akarok még egyszer szembe nézni Chaddel.
- Csak fel kellene hívnunk a rendőrséget, különben sosem áll le azzal, hogy idejöjjön – nyögök fel, elgondolkozva azon, milyen drasztikusan változott meg ez a lakás az elmúlt néhány hét alatt. Pánik bontakozik ki a mellkasomban ismét, aztán amikor felnézek, hogy felmérjem az apám és Liam reakcióját az alkalmatlankodóra, mindketten alszanak. A tévé a menü képernyőn van a fizetős adás résznél, biztosan anélkül aludtam el ténylegesen, hogy észre vettem volna.
- Nem – feleli Harry. Felemelkedek a térdeimre, amikor eléri az ajtót. Mi van, ha Chad nincs egyedül? Megpróbálja majd bántani Harryt? Lábra állok, aztán a kanapé felé fordulok, hogy felébresszem az apámat.
Alig ismerem fel a magassarkúak nehéz kopogását a kemény padlózaton. Elfordítom a fejemet, hogy meglássam anyámat az ő teljes szűk, piros ruha, göndörített haj és piros rúzs-fényében. Szép arcán mély homlokráncolás van, miközben kék szemei találkoznak az enyéimmel.
- Te mit… – kezdem el. Harryre pillantok. Nyugodt… majdnem várakozó. Megengedi anyának, hogy elviharozzon mellette és felém lépkedjen. – Felhívtad őt? – hangom visításként jön ki, ahogy helyükre kerülnek a puzzle darabok. Harry elnéz tőlem. Hogy hívhatta fel anyát? Ő tudja első kézből, milyen anyám, mi a fenéért vonná bele őt ebbe?
- Figyelmen kívül hagytad a hívásaimat, Louis – csattan fel anyám. – Most pedig azt tudom meg, hogy apád itt van! Ebben a lakásban, és drogozik! – halad el mellettem is, és egyenesen apához megy. Tűzoltóautó-piros körmeivel megfogja apám karját, aztán lerántja őt a kanapéról és a padlóra esik. – Kelj fel, Richard! – zengi. Összerándulok a hangjában lévő keménységtől.
Apám felküzdi magát, gyorsan használva a kezeit, hogy megtartsa testsúlyát, aztán megrázza a fejét. Szemei majdnem kiugranak a koponyájából, ahogy feldolgozza az előtte lévő nőt. Figyelem őt gyorsan pislogni, majd lábra botladozik.
- Carol? – hangja még halkabb, mint az enyém. (nem Johanna a neve a karakter miatt)
- Hogy mered?! – int ujjaival apám arcába, aki hátrál tőle, így lábai megütik a kanapét, amitől hátra esik. Rémültnek néz ki, én pedig nem hibáztatom őt.
Liam megmozdul a fotelben, majd kinyitja szemeit, arckifejezése ugyanolyan, mint az apámé, összezavarodott és rémült.
- Louis, menj a szobádba – követeli anya. Mi?
- Nem. Nem fogok – állok ellen. Miért kellett Harrynek felhívnia őt? Minden rendben volt, túlléptem.
- Ő már nem gyerek, Carol – véd meg apa.
Anya arca felfújódik, mellkasa megemelkedik, tudom, hogy mi következik.
- Ne merészelj úgy beszélni róla, mintha ismernéd őt egyáltalán! Mintha lenne bármi befolyásod rá!
- Megpróbálom helyre hozni az elveszett időt… – apa elég jól kiáll magáért ahhoz képest, hogy a mérges ex-feleségére ébredt fel, aki éppen kiabál vele. Nem tudom, mit gondoljak az előttem lévő jelenetekről, ahogy azok feltárulnak. Van valami az apám hangjában, valami a hangszínében, miközben közelebb lép anyához magabiztosságot szerezve, ami majdnem ismerősen néz ki. Nem igazán tudom, hogy mi az.
- Elveszett idő! Nem hozhatod rendbe az elveszett időt! Most pedig azt hallom, hogy drogozol?
- Már nem! – kiabál vissza anyára apa. Harry mögött akarok meglapulni, de most nem tudom, hogy igazából kinek az oldalán áll. Liam szemei rám fókuszálnak, Harryé az apámra és az anyámra.
- El akarsz menni? – tátogja halkan Liam a szoba másik feléből. Megrázom a fejemet csendesen visszautasítva és remélve, hogy szemeim át tudják adni, milyen hálás vagyok ajánlatáért.
- Már? Már! – anya biztosan a legnehezebb magassarkúját viseli. Kezdek azon gondolkozni, hogy be fogja horpasztani a betonpadlót, ahogy rajta járkál.
- Igen, már! Nézd, nem vagyok tökéletes, oké? – apa kezei rövid hajához vándorolnak, mire lefagyok. Gesztusa olyan ismerős, ez rejtélyes.
- Nem vagy tökéletes! Hah! – nevet fel anya, fehér fogai világítanak a félhomályos szobában. Fel akarom kapcsolni a villanyt, de nem tudom rávenni magamat, hogy megmozduljak. Nem tudom, hogyan érezzek, vagy mit gondoljak, miközben figyelem a szüleimet egymással ordítozni a nappali közepén. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a lakás átkozott, annak kell lennie. – Az, hogy nem vagy tökéletes, rendben van, drogozni és ugyanarra az útra rángatni a fiadat nyomorúságos!
- Nem rángatom őt semmilyen útra! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rendbe hozzam azt, amit tettem vele és veled!
- Nem! Nem ezt csinálod! Az, hogy visszajöttél, csak még jobban össze fogja őt zavarni! Már így is eléggé elrontotta az életét!
- Nem rontotta el az életét – szól közbe Harry. Anyám egy tüzes pillantással illeti őt, mielőtt figyelmét ismét az apámnak szenteli.
- Ez a te hibád, Richard Tomlinson! Mindez! Ha nem lettél volna, nem is lenne ebben a mérgező kapcsolatban ezzel a fiúval! – int kezével Harry felé. Tudtam, hogy csak idő kérdése, mielőtt megtalálja őt. – Soha nem volt előtte egy férfi példa, hogy megmutassa neki, hogyan kellene egy férfinek viselkednie, ezért állt össze vele! Házasságon kívül, bűnben élve, és az Úr tudja, hogy Harry mit csinál még! Valószínűleg veled drogozik!
Hátrahőkölök, vérem azonnal felforr, és a tomboló szükség, hogy megvédjem Harryt, felszínre tör.
- Ne merészeld belevonni ebbe Harryt! Vigyázott az apámra és megengedte neki, hogy lakjon valahol, hogy ne az utcán legyen! – utálom, ahogy a szóhasználatom hasonlít az anyáméhoz.
Harry átmegy a szobán, aztán mellém lép, tudom, hogy figyelmeztetni fog, hogy maradjak ki ebből.
- Ez igaz, Carol. Ő egy jó ember, és szereti Louis-t, jobban mint azt valaha is láttam – szól közbe apa. Anya ökölbe szorítja a kezeit az oldalainál, és tökéletesen pirosított arca mélyvörös színűre lobban.
- Ne merészeld védeni őt! Mindez – int egyik összeszorított öklével a sűrű levegőbe – miatta van! Louis-nak Seattle-ben kellene lennie megteremtve magának az életét, találva magának egy hozzáillő társat…
Alig hallok bármit is a fülembe tóduló és átömlő vértől. Mindennek a közepén szörnyen érzem magam Liam miatt, aki kedvesen visszavonult a hálószobába, hogy egyedül hagyjon minket, és Harry miatt, aki ismét anyám bűnbakjaként van használva.
- Louis Seattle-ben él, az apját látogatja itt. Ezt elmondtam telefonon – tör át a káoszon Harry bátortalan hangja, mely alig kontrollált és hidegrázást küld végig a testemen, felemelve a kis szőrszálakat a karomon.
- Ne gondold, hogy csak azért, mert felhívtál, hirtelen barátok lettünk – csattan fel anya Harryre. Visszaránt engem a karomnál fogva, mire felpillantok rá zavartan. Nem is jöttem rá, hogy elkezdtem anya felé közeledni, amíg meg nem állított.
- Ítélkező, mint mindig. Soha nem fogsz megváltozni, még mindig ugyanaz a nő vagy, aki annyi évvel ezelőtt voltál – rázza meg a fejét apa rosszallóan. Hálás vagyok, hogy Harry oldalán áll.
- Ítélkező? Tudatában vagy annak, hogy ez a fiú, akit védesz, beásta útját a fiad lábai közé, hogy pénzt keressen egy játékban a barátai között? – anyám hangja hideg, akár önelégült. Az összes levegő elhagyja a szobát, én pedig fulladozok, egy egyszerű levegővételért küzdve. – Ez igaz! Dicsekedett a kampuszon a hódításával. Szóval ne védd meg nekem – sziszegi. Apa szemei kitágulnak, látom a viharos áramlatot összegyűlni mögöttük, ahogy Harryre néz.
- Mi? Ez igaz? – apám is levegőért küzd.
- Ez nem fontos! Már túl vagyunk ezen – mondom neki.
- Látod, Louis olyan valakit talált magának, aki pontosan olyan, mint te, imádkozzunk, hogy ne adjon át neki valamilyen betegséget és aztán ne hagyja el, amikor kemény idők jönnek.
Nem tudom tovább hallgatni, nem hagyhatom, hogy Harryt mindkét szülőm belerángassa ebbe. Ez egy katasztrófa.
- Meg sem említve, hogy csak három héttel ezelőtt egy srác tette le Louis-t a kanapéra eszméletlen állapotban az ő – mutat Harryre – barátai miatt! Majdnem kihasználták őt!
Annak az estének az emléke fájdalmat okoz, de az zavar a legjobban, ahogy anyám Harryt hibáztatja. Egyáltalán nem az ő hibája volt, és ezt tudja is.
- Te rohadék! – szűri ki apám a fogai között.
- Ne – figyelmezteti őt Harry nyugodtan. Imádkozom, hogy hallgasson rá.
- Megtévesztettél! Én itt azt gondoltam, hogy csak rossz a híred, néhány tetoválás meg egyfajta viselkedés! Ezen túl tettem magam, de felhasználtad a fiamat! – indul meg apám Harry felé, mire elé állok. Az agyamnak nincs esélye, hogy felzárkózzon a számhoz.
- Hagyjátok abba! Mindketten!! – ordítom. – Ha háborúzni akartok a múltatokon, az a ti döntésetek, de nem fogjátok belerángatni ebbe Harryt! Okkal hívott fel téged, anya, erre te mégis a haragodat töltöd ki rajta. Ez az ő lakása, nem a tiétek. Mindketten elmehettek a fenébe! – szemeim égnek, könyörögve nekem, hogy meleg könnyeket hullajtsak, de nem vagyok hajlandó. Anya és apa mindketten haboznak, rám néznek, aztán egymásra. – Rendezzétek el a szarságaitokat vagy menjetek el, mi a hálószobában leszünk – fonom ujjaimat Harryé köré, és megpróbálom őt magam után húzni.
Hezitál egy pillanatig, mielőtt hosszú lábaival elém lép és végig vezet a folyosón, még mindig a kezemet fogva. Fogása a kezemen szoros, majdnem kibírhatatlan, de csendben maradok. Még mindig le vagyok sokkolva anyám érkezésétől és veszekedésétől, a kezemen lévő nyomás miatt a legkevésbé aggódom.
Becsukom az ajtót mögöttem éppen időben, hogy tompítsam a szüleim kiabáló hangját a folyosón. Hirtelen újra kilenc éves vagyok, végig szaladva anyám házának hátsó kertén a biztonságos menedékhez, a kis üvegházhoz elrejtve a fák között. Mindig hallottam a kiabálást, nem számított, hogy Natalie milyen hangosan próbálta meg elrejteni a kellemetlen hangokat.
- Bárcsak ne hívtad volna őt fel – szakadok ki az emlékeimből, majd felnézek Harryre. Liam az asztalnál ül, igyekezve nem ránk bámulni.
- Szükséged volt rá, tagadásban voltál – hangja reszelős.
- Rosszabbá tette a dolgokat, elmondta apának, hogy mit csináltál.
- Akkor volt értelme, hogy felhívjam, segíteni próbáltam neked – győz meg engem.
- Tudom – sóhajtok fel. Bárcsak elmondta volna előbb nekem az ötletét, de tudom, hogy azt csinálta, amiről azt gondolta, hogy a helyes dolog.
- Rohadék vagyok, ha megteszem, rohadék, ha nem – rázza meg a fejét, majd lehuppan az ágyra. – Mindig emlékeztetni fognak minket erre a szarra, tudod ezt, ugye? – néz rám.
Harry kezd bezárkózni, olyan kétségkívül érzem ezt, mint amennyire látom azt megtörténni magam előtt.
- Nem, ez nem igaz – hazudom.
Van egy kis igazság a szavaimban, amint mindenki megtudja, akivel kapcsolatba kerülünk, nem lesz több esély arra, hogy emlékeztessenek minket. Megborzongok annak a gondolatán, hogy Kimberly és Christian is megtudja, most már mindenki más tudja körülöttünk a megalázó igazságot.
- De igen, az! Tudod, hogy az! – emeli fel a hangját Harry, majd a padlón járkál. – Ez soha nem fog elmúlni, minden alkalommal, amikor kurvára megfordulunk, valaki az arcodba dobja, emlékeztetve, hogy mennyire elbaszott vagyok! – öklével az asztal tetejére üt egyet, mielőtt megállíthatnám őt. A fa megreped, Liam pedig talpra ugrik a székről.
- Ne csináld ezt! Ne engedd, hogy belemásszon anyám a fejedbe, kérlek! – markolom meg fekete pulóverét, megállítva őt attól, hogy még egyszer megtámadja a már törött fát. Ő elrántja magát, de én nem engedem el, ezúttal mindkét ujját megfogom, mire megfordul füstölögve.
- Te nem fáradtál bele ebbe a szarba? Nem fáradtál bele a folyamatos veszekedésbe? Ha csak elengednél, sokkal könnyebb lenne az életed! – Harry szavai csípnek, hangosak és mélyre vágnak minden egyes szótaggal. Mindig ezt csinálja, mindig önpusztításba kezd. Ezúttal nem fogom engedni.
- Hagyd ezt abba! Tudod, hogy nem akarom, hogy egyszerű legyen. Téged akarlak és az összes őrültséget, amit hozol – veszem arcát kezeim közé, és kikényszerítem a szemkontaktust.
- Mindketten, hallgassatok rám – szól közbe Liam. Harry nem néz rá, rajtam tartja dühös tekintetét. A legjobb barátom, Harry mostohatestvére átsétál a szobán, hogy csak néhány lépésnyire megálljon tőlünk. – Nem csinálhatjátok ezt még egyszer. Harry, nem engedheted, hogy így belemásszanak a fejedbe az emberek, Louis véleménye az egyetlen, ami számít. Engedd, hogy az övé legyen az egyetlen hang a fejedben – tanácsolja Liam. A fekete karikák Harry szemei körül láthatóan összezsugorodnak, ahogy feldolgozza a szavakat. – És Lou, - sóhajt fel – nem kell bűntudatot érezned és megpróbálnod meggyőzni Harryt, hogy vele akarsz lenni, annak, hogy mindenen keresztül itt maradsz elég bizonyítéknak kellene lennie.
Igaza van Liamnek, de nem vagyok biztos benne, hogy Harry meglátja-e a haragján és fájdalmán keresztül.
- Louis-nak szüksége van most rád, hogy erősítsd őt, a szülei egymással ordítoznak idebent, szóval legyél itt neki, ne alakítsd ezt úgy, mintha rólad szólna – mondja mostohatestvérének Liam. Valami Liam szavaiban összekapcsolódik Harry fejével és bólint, lehajtva fejét, hogy homlokát az enyémhez nyomja, durva légzése lelassul minden egyes levegővétellel.
- Sajnálom… – suttogja Harry.
- Hazamegyek most – néz el Liam az ölelésünktől, látszólag kellemetlenül érzi magát. – Majd szólok anyának, hogy átjössz.
Elmozdulok Harrytől, hogy karjaimat Liam nyaka köré fonjam.
- Köszönök mindent, annyira örülök, hogy itt voltál – felelem a mellkasába. Karjai szorosan ölelnek engem, és ezúttal nem húz el Harry.
Amikor ellépek az öleléstől, Liam elhagyja a szobát, aztán visszanézek Harryre. Véres ujjperceit tanulmányozza, egy látvány, ami már kezdett egy távoli emlékké válni, most újra emlékeztet, miközben a sűrű vér a padlóra esik.
- Amit Liam mondott arról – feleli Harry, megtörölve véres kezét a pulóvere aljában. – Amikor azt mondta, hogy a tiédnek kellene lennie az egyetlen hangnak a fejemben, ezt akarom – vallja be, arckifejezése riadt. – Annyira kurvára ezt akarom. Úgy tűnik, nem tudom kirázni őket, Steph, Zayn, most meg anyukád és apukád.
- Ki fogjuk találni, így lesz – ígérem meg neki.
- Louis – hallatszik anyám hangja az ajtón kívülről. Túlságosan el voltam merülve Harryben, hogy észrevegyem a nappaliban lévő csendet. – Louis, bejövök – nyílik ki az ajtó az utolsó szóra, majd Harry mögé lépek. Úgy tűnik, ez egy rendszer már. – Beszélnünk kell erről, minderről – néz engem és Harryt is egyaránt.
Harry elfordítja fejét és lenéz rám, felhúzva szemöldökét a beleegyezésemért.
- Nem hiszem, hogy sok mindent kellene megbeszélnünk – szólalok meg védelmem mögül.
- Bőven van mit megbeszélni, sajnálom a ma esti viselkedésemet. Elvesztettem az eszemet, amikor megláttam itt az apádat, annyi év után, adj egy kis időt, hogy megmagyarázzam. Kérlek – a szó idegennek hangzik anyám szájából.
Harry ellép, felfedve engem anyának.
- Megyek, rendbe teszem ezt – emeli fel a levegőbe megütött kezét, aztán elhagyja a szobát, mielőtt megállíthatnám őt.
- Ülj le, sok mindent kell megbeszélnünk – húzza le a tenyerét anya a ruhája elején, majd sűrű haját az egyik oldalra teszi, mielőtt leül az ágy szélére.

Chapter 254

Sziasztok! 😊

Bocsánat, hogy nem jelentkeztem tegnap, teljesen kiment a fejemből, mert kb. minden hétvégén valamilyen beadandót kell csinálnom, szóval kicsit szét vagyok csúszva mostanában. Elnézést még egyszer a késésért. Nem is tudom, hogyan lehetne jellemezni ezt a részt... teljes káosz, talán valahogy így, nem túl boldog fejezet. Kíváncsi vagyok, mit szóltok a fejleményekhez. Jövőhét pénteken jövök ismét, remélhetőleg már időben 😅

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 254

 
- Shh – duruzsolja Harry lágyan a hajamba. A karjaiban tart engem, miközben végigmegy rajtam zokogásom utolsó hulláma.
Nem tudom, miért sírok ennyire, csak szörnyen hiányzott Liam, és meleg reakciója a visszatérésemre érzelgőssé tett.
- Ez az öregember is jöhet? – hallom meg apám hangját a végtag ketrec mögül, amit Harry csinált nekem.
- Egy pillanat – húzódik el Harry eléggé ahhoz, hogy lenézzen rám, megállapítva mentális állapotomat.
- Jól vagyok, csak örülök – biztosítom őt.
Vállai láthatóan ellazulnak, aztán elveszi karjait rólam. Liam csak egy lépésnyire áll, mosolya még mindig fényes és szerető, miközben megölelem az apámat. Biztosan tudta, hogy látogatóba jövök, az ő… Liam ruhái szorosak a testén, arca pedig simára borotvált.
- Nézzenek csak rád! – kiáltok fel egy mosollyal. – Nincs szakáll! – ő egy hangos nevetést hallat, és szorosabban ölel.
- Igen, nincs most szakállam – mondja nekem.
- Milyen volt az út? – kérdezi Liam, kezeit sötétkék színű nadrágjának zsebébe dugva.
- Szar – feleli Harry pontosan abban a pillanatban, amikor én azt mondom:
- Jó.
Liam és az apám mindketten felnevetnek, Harry bosszúsan néz ki, én pedig csak boldog vagyok, hogy itthon vagyok… nem itthon, a Pullmanon, a legjobb barátommal és a legközelebbi rokonommal, akivel tartom a kapcsolatot. Tényleg fel kell hívnom az anyámat hamarosan, folyamatosan halasztgatom.
- Beviszem a táskádat a szobába – jelenti be Harry, otthagyva hármunkat, hogy folytassuk a köszöntést. Figyelem Harryt eltűnni a hálószobában, amit egyszer megosztottunk, vállai alacsonyan vannak, én pedig követni akarom őt, de nem teszem.
- Túlságosan is hiányoztál, Pumpkin. Milyen Seattle? – kérdezi apám. Furcsa ránézni most, Liam egyik galléros pólóját viseli, nadrágja elegánsabb, szőr nélkül az arcán. Teljesen más embernek néz ki. A szeme alatt lévő karikák viszont nagyon megnagyobbodtak, és észreveszem, ahogy kezei kissé remegnek az oldalainál.
- Jó, még mindig igyekszem megszokni – mondom neki.
- Ezt jó hallani – mosolyodik el.
Liam közelebb lép, apám pedig helyet foglal a kanapé szélén.
- Olyan, mintha már egy hónapja elmentél volna – jegyzi meg Liam, tartva a szemkontaktust. Ő is fáradtnak néz ki, talán attól, hogy a lakásban maradt az apámmal? Nem tudom, de rá akarok jönni.
- Igen, az idő furcsa Seattle-ben, na és mi a helyzet? Úgy érzem, mintha alig beszéltünk volna – ez igaz. Nem hívtam fel Liamet olyan gyakran, mint kellett volna, és biztosan nagyon elfoglalt volt az utolsó félévével Washingtonban. Ha a kevesebb mint három hét ilyen kemény, hogy fogom kibírni azt, mikor egészen New Yorkba költözik?
- Tudtam, hogy elfoglalt leszel, minden rendben – feleli, szemei megtalálják a falat, én meg felsóhajtok. Mi történt a Pullmanon, mióta eljöttem, és miért érzem úgy, hogy lemaradok valami nagyon nyilvánvalóról?
- Biztos vagy benne? – pillantok oda-vissza a legjobb barátom és apám között, feldolgozva kimerült arckifejezését.
- Igen, majd később beszélünk róla. Mesélj Seattle-ről – ragyogja Liam, a benne lévő gyenge fény felerősödik és megnagyobbodik a boldogság fényes égésévé, a boldogsággá, amit annyira hiányoltam.
- Seattle jó… – halkulok el, mire a homlokát ráncolja. – Tényleg, jó. Sokkal jobb most, hogy Harry többször látogat oda.
- Egy kis távolság, mi? – csipkelődik játékosan, meglökve a vállamat a tenyerével. – Nektek van a legfurcsább meghatározásotok a szakításról – nevet fel halkan, mire én a szememet forgatom egyetértve.
- Nagyon jó, hogy ott volt, még mindig nagyon össze vagyok zavarodva, de Seattle sokkal inkább hasonlít az álmaimban lévő Seattle-höz, amikor Harry ott van velem – vallom be éppen, amikor Harry csatlakozik hozzánk a nappaliban.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodik el Liam, tekintete Harryre mozdul, ahogy Harry idesétál és megáll mellettem.
- Ez a hely sokkal jobb állapotban van, mint gondoltam – mondom a három férfinek.
- Kitakarítottuk, míg Harry Seattle-ben volt – feleli az apám, én meg felnevetek, emlékezve Harry mogorva panaszkodására, hogy ők ketten a cuccaival szórakoztak.
Körbepillantok a lakásban, emlékezve a legelső alkalomra, amikor átléptem az ajtón Harryvel. Azonnal szerelmes lettem a hely régi varázsába, a klasszikus téglafal olyan elbűvölő volt, és nagyon le voltam nyűgözve a nagy könyvespolctól, ami a falat borította. A betonpadlózat hozzáadott a lakás egyéniségéhez, páratlan és gyönyörű. Nem tudtam elhinni, hogy a legtökéletesebb helyet választotta Harry, hangsúlyozva mindkettőnket olyan módon, amiről nem gondoltam, hogy lehetséges volt. Nem volt extravagáns, a legkevésbé sem, de olyan gyönyörű volt és figyelmes. Emlékszem, milyen ideges volt Harry, hogy nem fog nekem tetszeni, de azért én is ideges voltam. Azt hittem, őrült volt, amiért azt akarta, hogy összeköltözzek vele ilyen hamar a mi oda-vissza kapcsolatunkban, most már tudom, hogy a rossz előérzetem nagyon jól indokolt volt, Harry csapdaként használta ezt a lakást. Azt hitte, arra leszek kényszerítve, hogy vele maradjak, miután megtudtam a fogadást a baráti körében. Egy módon ez működött, de nem változtatnám meg most.
Valamilyen oknál fogva nem tudom lerázni a nyugtalanító érzést a gyomromban. Idegennek érzem itt most magam. Az egykor elbűvölő téglafal túl sokszor lett vérfoltos ahhoz, hogy megszámoljam, a könyvek azokon a polcokon túl sok veszekedésnek voltak tanúi, az oldalak sok könnyet felszívtak a végtelen harcok mindkét végéről, és annak a képe, ahogy Harry térdre omlott előttem a betonpadlóba vésődött. Ez a hely már nem kincs nekem, ahogyan az egyszer volt, ezek a falak most a szomorúság és árulás emlékeit őrzik, nem csak Harryét, hanem Steph-ét is.
- Mi a baj? – veszi észre Harry szomorú arckifejezésemet, abban a pillanatban, hogy az megmutatkozik.
- Semmi, jól vagyok – mondom neki. Ki akarom rázni a kellemetlen emlékeket, melyek megszállták a fejemet, elvéve ezeket a boldog pillanatokat, hogy újra együtt lehetek Liammel és az apámmal a magányos hetek után, melyeket Seattle-ben szenvedtem el.
- Ezt nem veszem be – fújtatja Harry, majd a konyhába sétál. – Itt nincs kaja? – szűrődik be hangja a nappaliba.
- Ahh, tessék. Szép volt és csendes – suttogja apám Liamnek, aztán egy barátságos nevetést osztanak meg egymással. Annyira hálás vagyok, hogy Liam az életemben van, és hogy kiépített valamiféle bimbózó kapcsolatot az apámmal, bár úgy tűnik, Harry és Liam mindketten jobban ismerik őt, mint én.
- Egy perc és visszajövök – mondom nekik.
Át akarok öltözni ebből a nehéz pulóverből, túl meleg van a kis lakásban, és érzem, hogy a tüdőm friss levegőért küzd, ahogy telnek a másodpercek. El kell olvasnom Harry levelét még egyszer, ez a kedvenc dolgom az egész világon. Sokkal több ez nekem, mint egy dolog, ebben olyan módon fejezi ki a szerelmét és szenvedélyét, ahogyan a szája sosem tudná. Olyan sokszor olvastam el, hogy már megtanultam, de meg kell érintenem fizikailag még egyszer. Amint a rongyos és kopott oldalakat az ujjaim között tartom, az összes negatív aggodalom helyét át fogják venni figyelmes szavai, és képes leszek újra levegőhöz jutni és élvezni a hétvégémet itt.
Átkutatom a szekrény felső részét és minden egyes fiókot, mielőtt átmegyek az asztalhoz. Ujjaim átnézik gémkapcsok és tollak halmát, hová máshová rakhatta? Megtalálom a nook-omat és a nyakláncot a vallásórai naplómon pihenni, de a levél sehol sincs. Miután az asztal tetejére teszem a nyakláncot, a szekrényhez megyek, aztán átkutatom az üres cipős dobozt, amit Harry használ arra, hogy a munkáit tárolja benne a hét alatt. Felemelem a tetejét, de üres, leszámítva egyetlen darab papírt, szomorúan látom, hogy az nem a levél. A fejembe vésem, hogy visszajöjjek és elolvassam az irkálást a lapon. Visszateszem a tetőt a dobozra, majd visszatolom oda, ahol találtam.
Aggódva, hogy talán elkerülte a figyelmemet a fiókban, visszasietek oda. Mi van, ha Harry eldobta? Nem tenné, tudja, mennyit jelent nekem a levél. Ezt soha nem tenné.
Még egyszer kiveszem a naplómat és fejjel lefelé fordítom, remélve, hogy a levél ki fog esni belőle. Elkezdek pánikolni, amíg valami fehér villanás meg nem ragadja a figyelmemet. Ez egy papírdarab, forogva a levegőben a naplóm és a padló között. Lenyúlok, hogy felvegyem, éppen ahogy megáll a betonpadlón.
Azonnal felismerem a szavakat, belevésődtek a fejembe. Ez csak egy fél mondat, majdnem túl kicsi, hogy el lehessen olvasni, de az elkenődött toll tisztán Harry kézírásával íródott. Gyomrom összezuhan. A papírtöredékre bámulok, aztán a ráébredés megüt. Egyszerűen tudom, hogy megtette, tényleg tönkretette. Elkezdek könnyezni, majd engedem, hogy a darabka kicsússzon remegő ujjaim közül és visszaessen a padlóra. Szívem azonnal összetörik, és elkezdek azon gondolkozni, hogy egy szív mennyit bírhat ki.

Harry szemszöge
- Most már elmehetsz – szabadítom fel Liamet bébiszitterkedő feladata alól.
- Nem megyek el, Louis csak most jött – provokál. Azt hiszem, ő az egyik legnagyobb oka, ha nem az egyetlen, annak, hogy Louis erre a rohadt helyre akart jönni egyáltalán.
- Rendben – sziszegem, aztán halkabbra veszem a hangomat. – Hogy volt Richard, amíg nem voltam itt? – kérdezem halkan.
- Jól volt, kevésbé remeg és tegnap reggel óta nem hányt.
- Kibaszott narkós – túrok bele kezemmel a hajamba. – Baszki.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – biztosít engem mostohatestvérem.
Figyelmen kívül hagyom bölcs szavait, majd egyedül hagyom őt a konyhában, hogy megkeressem Louis-t. Amikor elérem a folyosót, egy elfojtott zokogást hallok meg a hálószobából. Gyorsan előrelépek, és meglátom őt kezeivel a száján, kék szemei véreresek és tele vannak könnyel, ahogy a padlóra fókuszálnak. Még egy lépés kell ahhoz, hogy meglássam, mire néz le.
Baszki. Baszki.
- Lou?
Terveztem, hogy kitalálok valamit, hogy rendbe hozzam ezt a problémát, amit azzal kreáltam, hogy szétszaggattam azt a rohadt levelet, csak még nem volt esélyem rá. Meg akartam keresni a megmaradt darabokat és megpróbálni újra összerakni… vagy legalább elmondani Louis-nak, hogy mit csináltam, mielőtt magától jön rá. Most már túl késő.
- Lou, sajnálom! – siet ki a számon a bocsánatkérés, ahogy a könnyek lefolynak színezett arcán.
- Miért csi… – zokogja, képtelen arra, hogy befejezze a mondatot. Szívem összeszorul a mellkasomban. Egy rövid pillanatra meg vagyok győződve róla, hogy én jobban meg vagyok bántva, mint ő.
- Olyan mérges voltam, miután elhagytál – kezdek el magyarázkodni. Odasétálok hozzá, de ő hátrál. Nem hibáztatom őt. – Nem gondolkoztam, az meg ott volt, az ágyon, ahogy hagytad.
Louis nem szólal meg vagy néz el tőlem.
- Annyira sajnálom, esküszöm – ígérem neki kétségbeesetten.
- Én… – fuldoklik, vadul megtörölve az arcát. – Csak… szükségem van egy percre, oké? – szemeit lehunyja, még néhány könny kiszökik rebbenő szemhéjai alól.
Adni akarok neki egy percet, ahogy kérte, de önző módon félek, hogy egyre jobban és jobban meg fog bántódni, ahogy az idő telik, és úgy dönt, nem akar látni engem.
- Nem fogom elhagyni a szobát – mondom neki. Egy elfojtott sírás töri meg az akadályt, amit a kezeivel csinált magának, én pedig összerezzenek, ahogy a hang egyenesen átvág rajtam.
- Kérlek – könyörög fájdalmán keresztül. Tudtam, hogy meg lesz bántódva, amikor megtudja, hogy tönkretettem azt a levelet, de arra nem számítottam, hogy így fog bántani engem.
- Nem, nem fogok – nem vagyok hajlandó itt hagyni őt egyedül, hogy a hibáim miatt sírjon. Hányszor történt már ez meg ebben a lakásban?
Louis elnéz tőlem, aztán leül az ágy lábához, remegő kezeit összerakja az ölében, szemei félig le vannak hunyva, ajkai remegnek, miközben megpróbálja lenyugtatni magát. Figyelmen kívül hagyom kezei lökéseit a mellkasomon, amikor térdre esek előtte és karjaimat teste köré fonom. Néhány kimerült elutasítás után végre beadja a derekát, és megengedi nekem, hogy megvigasztaljam.
- Annyira sajnálom, bébi – ismétlem meg a szavakat, nem tudom, hogy valaha is ennyire komolyan gondoltam-e a szavakat korábban.
- Imádtam azt a levelet, – sírja a vállamba – olyan sokat jelentett nekem.
- Tudom, hogy igen. Annyira sajnálom – nem is próbálkozom azzal, hogy megvédjem magamat, mert egy kibaszott idióta vagyok, és tudtam, mennyit jelentett neki. Gyengéden hátralököm őt a vállainál, aztán könnyáztatta arcát a kezeimbe veszem, és halkabbra veszem a hangomat. – Nem tudom, mit mondjak azon kívül, hogy sajnálom.
Végre kinyitja a száját, hogy megszólaljon.
- Nem fogom azt mondani, hogy rendben van, mert nincs… – szemei ki vannak vörösödve és már duzzadtak hirtelen összeomlásától.
- Tudom – hajtom le fejemet, elvéve kezeimet az arcától. Pillanatokkal később érzem az ujjait az államnál, megbillentve a fejemet, hogy ránézzek, ahogy ezt általában én csinálom vele.
- Feldúlt vagyok… zaklatott tényleg, de nincs semmi, amit tehetek ezzel kapcsolatban, és nem akarok itt ülni és sírni egész hétvégén, és kétségkívül nem akarom, hogy visszalépj és emiatt ostorozd magad – minden tőle telhetőt megtesz, hogy kibeszélje magát, tettetve azt, hogy nem zavarja őt úgy, ahogyan tudom, hogy zavarja.
Kifújom a levegőt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam.
- Rendbe fogom hozni neked, valahogy. Oké? – erőltetem.
Ujjaival megtörli a szemeit, a rajtuk lévő smink bepiszkolja az ujjhegyeit. Csendességétől aggódom, inkább kiabálna rám, minthogy csendben sírjon.
- Lou, kérlek, beszélj hozzám. Akarod, hogy visszavigyelek Seattle-be? – még ha igent is mond, az pokolian biztos, hogy nem fogom megtenni, de az ajánlat ott lóg köztünk, mielőtt átgondolhatnám.
- Nem – rázza meg a fejét. – Jól vagyok.
Egy sóhajtással lábra áll, oldalra lépve az előtte lévő testemtől. Louis elhagyja a hálószobát, míg én is felállok, követve őt. Becsukja a fürdőszoba ajtót, én meg visszamegyek a hálóba, hogy megfogjam a kis táskáját. Ismerem őt, tudom, hogy majd rendbe akarja hozni magát, mielőtt szembenéz Liammel és az apjával.
Megkopogtatom a fürdő ajtaját, mire Louis kinyitja kissé, éppen eléggé ahhoz, hogy beadjam neki a kis táskát a nyíláson.
- Köszi – hangja halk, legyőzött.
Már tönkretettem ezt a hétvégét, és még alig kezdődött el.
- Anya és az apukád azt akarja, hogy elhozd Louis-t a házhoz holnap – feleli Liam a folyosó végéről.
- És…
- Csak mondom, anyának hiányzik Louis.
- És… anyukád láthatja őt valamikor máskor – ki kell gondolnom valamit, ami elveszi Louis gondolatait arról a rohadt, széttépett levélről. – Rendben – vágok közbe, mielőtt szóhoz juthatna. – Elviszem őt holnap.
- Louis sír? – lát át rajtam.
- Ő… nem igazán a te dolgod, ugye? – csattanok fel.
- Kevesebb mint húsz perce jöttél vissza, és már bezárta magát a fürdőbe – teszi karba a kezeit.
- Nem ez a jó alkalom arra, hogy ezt a szart elkezd velem, Liam. Már így is a robbanáspontomnál vagyok, az utolsó dolog, amire szükségem van az az, hogy beleüsd a rohadt orrodat abba, amibe nem tartozik – morgom, de ő a szemét forgatja egy nagyon Louis-ra hasonlító módon.
- Ó, szóval akkor csak akkor szólhatok bele, amikor arról van szó, hogy szívességet kell tennem neked? – provokál a mostohatestvérem. Mi a fasz problémája van, és miért utalok rá továbbra is úgy, hogy mostohatestvérem?
- Menj a picsába.
- Louis valószínűleg már így is túl van terhelve, szóval kettőnknek abba kell ezt hagynia, mielőtt kiengedi magát abból a fürdőből – próbál meggyőzni engem.
- Rendben, akkor ne beszélj szarságokat nekem – felelem.
Mielőtt válaszolhatna, kinyílik a fürdő ajtaja, aztán Louis lép a folyosóra, úgy néz ki, hogy összeszedte magát, de nagyon kimerült.
- Mi folyik itt? – aggodalom jelenik meg az arcán.
- Semmi. Liam rendel pizzát, és mindannyian együtt töltjük az este hátralévő részét, mint egy nagy, boldog család, – pillantok rá – nem igaz?
- Igen – ért egyet Liam Louis kedvéért.
Hiányoznak azok a napok, amikor Liam nem okoskodott velem. Kevés volt és régen is volt, de növesztett néhány tököt, ahogy a hónapok teltek. Vagy talán én váltam gyengébbé… Rohadtul fogalmam sincs, de nem tetszik a változás.
- Oké – egy nehéz, nyúzott sóhajtástól Louis leengedi a vállait, majd intek a fejemmel Liamnek, elküldve őt, hogy rendeljen pizzát.
Lenézek rá abban a pillanatban, hogy meghallom Richardot pizzafeltéteket javasolni.
- Nem akarom tönkretenni a hétvégédet – teszem kezemet az ő mindkét keze köré, aztán az ajkaimhoz emelem őket. – Viselkedni fogok egész végig, oké?
- Oké – sóhajtja ismét. Szükségem van rá, hogy mosolyogjon, tudnom kell, hogy túl tud ezen jutni.
- Holnap elviszlek az apám házába, talán Karen megoszthat veled néhány receptet, vagy valami szart? – ajánlom. Szemei felderülnek, és végre elvigyorodik.
- Recepteket vagy valami szart? – rágja az alsó ajka szélét, hogy ne vigyorogjon tovább. A mellkasomban lévő nyomás eltűnik.
- Igen, vagy valami szart – mosolygok rá vissza, aztán a nappaliba vezetem őt, ahol előttünk áll egy kínzó este élvezése, ami alatt szórakoztathatjuk Richardot és Liamet.

…

- Adnál nekem még egy supreme pizzát? – kérdezi Richard harmadjára, mióta elkezdtük ezt a förtelmes filmet.
Louis-ra és Liamre nézek, akik természetesen teljesen el vannak bűvölve az e-mailes szerelmi viszonytól Meg Ryan és Tom Hanks között. Ha ez egy modern film lenne, az első e-mail után dugtak volna, nem vártak volna az utolsó jelenetig, hogy egyáltalán csókolózzanak.
- Tessék – nyögök fel Richardhoz csúsztatva a pizzás dobozt. Már így is befoglalta az egész kanapét, most meg félbeszakít engem minden tíz percben még több kurva pizzáért.
- Ettől a résztől régen mindig sírt anyád – nyújtja ki a kezét Richard, hogy megszorítsa Louis vállát, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne rohanjak kettejük közé vagy ne üssem el a kezét. Ha Louis-nak bármi fogalma is lenne arról, hogy mit csinált az apja múlthéten, ha látta volna, ahogy a drogok elhagyják az apja szervezetét hányás és görcsös visszahúzódások formájában, ő maga ütné el a kezét.
Richard a kanapén fekszik, Liam a széken van, Louis és én pedig a padlón ülünk.
- Tényleg? – néz fel Lou az apjára fényes szemekkel.
- Igen. Még mindig emlékszem, hogy néztétek minden alkalommal, amikor adták a tévében. Leginkább az ünnepek alatt persze.
- Annak a… – kezdem el, de megállítom gonosz szavaimat, mielőtt kiadnám őket magamból.
- Mi az? – kérdezi tőlem Louis.
- Annak a… uhm, kutyának ott kellene lennie? – kérdezem bután. Ennek nincs értelme, de Louis, amilyen ő, teljes beszélő módba megy át a film utolsó jelenetéről, és hogy az a kutya, Barkley, úgy hiszem ez volt a neve, lényeges. Blah, blah.
Egy kopogás az ajtón megállítja Louis magyarázatát, aztán Liam lábra áll, hogy kinyissa.
- Majd én – sietek el mellette. Ez az én kurva lakásom végül is.
Nem zavartatom magamat azzal, hogy belenézzek a kukucskálóba, de amint kinyitom az ajtót, azt kívánom, bárcsak megtettem volna.
- Hol van ő? – kérdezi a bűzös narkós.
Kilépek a folyosóra, aztán becsukom az ajtót magam mögött, nem fogja megzavarni Louis-t ezzel a szarsággal.
- Mi a faszt keresel itt? – sziszegem.
- Csak azért vagyok itt, hogy lássam a haveromat, ez minden – Chad fogai barnult ak, arcszőrzete pedig a bőréhez tapad. Még csak a harmincas éveiben lehet, de olyan arca van, mint aki az ötvenhez közelít. Az óra, amit az apám vett nekem, ott pihen piszkos csuklóján.
- Ő nem jön ki ide, és senki sem ad neked semmit, szóval javaslom, hogy vidd vissza a segged oda, ahonnan jöttél, mielőtt az arcodat ahhoz a rácshoz verem – mutatok a fém rácsra, amely az ezen az emeleten lévő tűzoltó készüléket fedi be. – Aztán amíg te elvérzel, hívom a rendőrséget és le fognak tartóztatni birtokháborításért és törvénysértésért – tudom, hogy be van drogozva, kibaszott seggfej. Szemei rám fókuszálnak, majd teszek egy lépést felé. – Én nem tesztelném a türelmemet, nem ma este – figyelmeztetem.
Kinyitja a száját, éppen amikor kinyílik az ajtó a lakáshoz mögöttem. A kurva életbe.
- Mi folyik itt? – kérdezi Louis elém jőve. Ösztönösen hátra húzom őt, mire még egyszer megkérdezi.
- Semmi, ő éppen távozik – nézek Chadre, Isten segítsen neki, ha kurvára…
- Az a te órád? – Louis szemei összeszűkülnek a fényes tárgyon, mely a csuklóján lóg.
- Mi? Nem… – kezdek el hazudni, de Lou már tudja. Nem elég hülye ahhoz, hogy azt gondolja, véletlen, hogy ennek a drogfüggő fasznak pontosan ugyanolyan rohadt drága órája van, mint nekem.
- Harry – vet rám haragos pillantást. – Akkor most mi van, vele lógsz együtt, vagy valami? – teszi karba a kezét, és még több távolságot tesz közénk.
- Nem! – félig kiáltom, miért ezt a következtetést vonná le ebből? Küzdök azzal, hogy eláruljam-e az apját és megvédjem magamat, vagy kitaláljak még egy hazugságot. – Nem vagyok a barátja, és távozik is – illetem meg még egy figyelmeztetéssel. Ezúttal felfogja és hátrál a folyosón. Feltételezem, csak Liam az, aki nincs megfélemlítve tőlem már, úgy tűnik, nem vesztettem sokat.
- Ki van itt? – csatlakozik hozzánk Richard a folyosón. Hát nem nagyszerű ez…
- Az a férfi, Chad – válaszolja Louis, az inkvizíció tiszta a hangjában.
- Ó – sápad le Richard, majd tehetetlenül rám néz.
- Tudnom kell, hogy mi folyik itt – kezd ideges lenni Louis. Nem kellett volna engednem, hogy visszajöjjön ide, láttam az arcán abban a pillanatban, hogy belépett erre a rohadt helyre. – Liam! – szólítja Louis a legjobb barátját, mire az apjára nézek. Liam el fogja neki mondani, nem fog úgy az arcába hazudni, ahogyan azt én tettem olyan sokszor.
- Apukád tartozott neki pénzzel, és odaadtam neki azt az órát fizetségként – vallom be. Louis-nak tátva marad a szája, aztán az apjához fordul.
- Pénzzel tartoztál neki miért? Harry apja adta neki azt az órát ajándékba, te meg engedted, hogy fizetségként odaadja! – kiabálja.
Oké… ez nem pontosan az a reakció, amire számítottam. Jobban fókuszál arra a hülye órára, mint az egész „az apád pénzzel tartozott ennek a patkánynak” aspektusra.
- Sajnálom, Pumpkin. Nem volt pénzem, Harry meg…
Mielőtt rájönnék, hogy mit csinál Louis, már félúton van a lifthez. Mi a fasz?! Bepánikolok utána futva, de becsusszan a liftbe éppen mielőtt elérhetném őt. Azok a rohadt ajtók kínzóan lassan mozognak össze bármikor máskor, azonban mikor menekül előlem, azonnal összecsukódnak.
- Az Isten verje meg, Louis! – ütöm könyökömet még egyszer a fémhez. Van ezen a helyen egyáltalán lépcső? Amikor visszanézek a folyosón, Liam és Richard mindketten üres tekintettel bámulnak, mozdulatlanul. Kösz a kibaszott segítséget, seggfejek.
Sietve megkeresem a lépcsőt, két fokonként haladva, hogy leérjek az aljára. Elérem az előteret, aztán körbe pillantok Louis-ért. Amikor nem látom őt meg, ismét elkezdek pánikolni. Chadnek lehetnek itt vele barátai… Louis közelébe mehetnek… vagy bánthatják őt… A lift egy csöngéssel kinyílik, majd Louis lép ki rajta, a lehető legeltökéltebb arc uralja vonásait, amíg észre nem vesz engem.
- Elment a kibaszott eszed? – kiabálok rá, hangom megtölti az előteret.
- Visszaadja azt a rohadt órát, Harry! – ordítja vissza. Nagy léptekkel halad az üvegajtó felé, én pedig karom a dereka köré fonom, visszarántva őt a mellkasomhoz. – Szállj le rólam! – karmolja meg a karomat, de nem engedek.
- Nem futhatsz csak úgy utána, mit gondolsz? – továbbra is küzd velem. – Ha nem hagyod abba a mozgást, szó szerint vissza fogom vinni a seggedet a lakásba. Most pedig hallgass rám – felelem.
- Nem tarthatja meg azt az órát, Harry! Az apukád adta azt neked, és olyan sokat jelentett az neki és neked.
- Az az óra szart se jelentett nekem – mondom neki.
- De igen. Soha nem fogod bevallani, de jelentett, tudom – szemei ismét könnyeznek. Baszki, ez a hétvége pokoli lesz.
- Nem, nem jelentett semmit – ugye?
Kezei abbahagyják a mozgást, és kissé megnyugszik. Gyengéden visszacsábítom őt a lifthez, a drogdíler üldözési küldetése megszakadt, és nem boldog emiatt.
- Nem fair veled szemben, hogy elvitte azt azért, mert az apám sörpénzzel tartozik neki! Mennyi rohadt alkoholt fogyaszthat el valaki, hogy ténylegesen pénzzel tartozzanak embereknek? – kérdezi, haragja lángol, én pedig őrlődök aközött, hogy azt gondoljam, ez szórakoztató, és hogy szörnyen érezzem magamat amiatt, hogy mit kell neki elmondanom.
- Nem alkohol volt, Lou – figyelem, ahogy oldalra billenti a fejét, bárhová és mindenhová nézve, csak nem a szemeimbe.
- Annak kellett lennie – egészségtelen sebességgel emelkedik és süllyed a mellkasa.
- Sajnálom – nem tudom, mi mást mondjak neki. Sajnálom, sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni őt az elbaszott apjától, éppen ahogy nem tudtam megvédeni anyát az enyém káros hatásaitól.
- Nem, ő nem… ő nem drogozik – rázza meg a fejét. Benyomom a gombot a lift falán, ő pedig az űrbe bámul, ahogy becsukódnak az ajtók.