Chapter 294

Helló! 😊

Már itt is van az új fejezet, az utolsó előtti, úgyhogy már a legvégén tartunk. Számomra elég meglepő módon kezdődött ez a rész, és néhány új információt is megtudunk. Az eleje körül egy szólást mond Harry, leírtam szó szerint azt, ahogy ő mondta, és azt, ahogy magyarul szokás, a lényege ugyanaz, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy teljesen megegyeznének, úgyhogy egy per jellel választottam el őket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok gondolni a fejezetről, olyan szép némelyik sor, hogy sírni tudnék tőlük, szóval írjatok bátran! 😊 Találkozunk egy hét múlva!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 294

Zayn szemszöge
Egy újabb buli. Egy újabb túlzsúfolt buli, ahol mindenki ugyanazt a szart csinálja. Italok töltődnek piros poharakba, a zene pedig dübörög helyiségtől helyiségig. Minden ember, aki mellett elhaladok, miközben végigsétálok a folyosón, még unottabban néz ki, mint az utolsó, és furcsának találom, hogy az ez évi évindító buli sokkal zsúfoltabb, mint a legutóbbi.
- Hugyoznom kell – panaszkodok a falhoz hajolva a fürdőszoba ajtó mellett. Egy pillanattal később egy szőke hajú, apró lány lép ki a fürdőből. Arca piros, szemei a padlóra szegeződnek. Egy hosszú ujjú pólót visel, ami tökéletesen fedi csípőjének ívét, de a farmerja laza, bő is akár.
- Elnézést – mosolyog le a szőnyegezett padlóra, aztán elmanőverezik mellettem és végig a folyosón.
Odafigyeltem, hogy ne járjak senkivel egy ideig a Louis dolog után, de azon találom magam, hogy követem a lányt végig a folyosón. Amikor eléri a lépcsőt, lassan megy le rajta, én pedig figyelem, ahogy szemei átvizsgálják a tömeget, keresve valakit. Úgy döntök, hogy megközelítem őt, amikor eléri a lépcső alját.
- Keresel valakit? – kérdezem tőle.
Megfordul, hogy szemben legyen velem, barna szemei nagyok, majdnem túl nagyok az arcához és kissé rémültnek néz ki, miközben beszél.
- A barátaimat kerestem, de szerintem elmentek – ráncolja a homlokát.
- Ó, akarod, hogy segítsek megkeresni őket? Fel tudod hívni őket?
- Nem, a telefonom az egyik barátom táskájában van – sóhajt fel, benyúlva a kis táskába, ami a derekán pihen. – Tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm. A bulik nem az én világom, Macy mégis könyörgött és könyörgött. Jó móka lesz, mondta, csak egy órára maradunk, mondta – fújtatja a lány. Összeráncolja az orrát, én pedig megharapom az alsó ajkamat, hogy megállítsam a nevetést. – Mi az? – pirul el zavarában.
- Semmi – hazudom. Eléggé rohadt aranyos. – Kérsz egy italt vagy valami? – kérdezem tőle.
- Nem szoktam inni – utasítja el lágyan.
- Egyáltalán nem?
- Egyáltalán nem.
- Nos, akkor oké – mosolyodom el, tudatva vele, hogy valamennyire menőnek tartom, hogy ő nem rúg be úgy, mint a többi lány itt.
- Nem az, hogy prűd vagyok vagy valami, csak soha nem csináltam és nem is akarom.
- Oké – bólintok, egyre vonzóbbnak találva őt a másodpercekkel. – Nos, szerezhetek neked egy kis vizet, és lóghatsz velem és a barátaimmal, amíg megtalálod a tiéidet? – ajánlom.
- Uhm, nem vagyok biztos benne – néz körbe az idegenekkel teli nappaliban. – Nem ismerek senkit, és ez az első alkalom, hogy valaha is egy ilyen bulin vagyok.
Niall int nekem a szoba másik feléből, aztán még egyszer a lányra nézek.
- Nos, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz itt állni egyedül, csatlakozz hozzánk nyugodtan ott – mutatok a csoport felé, és figyelem, ahogy kitágulnak a szemei. – Kedvesebbek, mint ahogy kinéznek – csipkelődök. – Vagyis, néhányuk egyébként.
A lány bólint, aztán meglep azzal, hogy követ engem a baráti társaságomhoz. Tristan feláll, megengedve, hogy a lány leüljön a kanapéra, aki udvariasan megköszöni neki. Örülök, hogy Tristan visszajött Louisianából, szingli, és hivatalosan is végzett Steph marhaságaival.
- Igyunk ennek a barom egyetemnek az utolsó évére – emeli fel poharát, majd koccint Tessa poharával. Molly becsatlakozik, aztán megigazgatja magát barátnője ölében.
- Nem az én utolsó évem. Még mindig van kettő – panaszkodik Niall. A lány, akivel találkozgat, a szemeit forgatja, és elveszi a poharat Niall kezéből, hogy igyon egy kortyot. – Kereskedelmi iskolába kellett volna mennem, az egyetem kurvára szívás.
- Megmondtam, el kellett volna fogadnod azt a tanulóidőt a tetoválószalonban – szidja le a csaj. Niall a szemeit forgatja, aztán meghúzza a kis pántot, ami a felsőjét a vállain tartja, barna bőrének fele megmutatkozik, de az pokolian biztos, hogy én nem bánom.
- Még mindig gondolkozom rajta – mondja neki Niall.
- Mindenesetre elég ebből az unalmas szarságból. Ő kicsoda? – mutat Molly a lányra, kivel a folyosón találkoztam az emeleten.
- Ő… – nézek rá segítségért. Elfelejtettem megkérdezni a rohadt nevét.
- Louise – hát persze, hogy ez a neve. A francba.
- Most szórakozol velem – nevet fel Molly Tessához hajolva.
- Szép név – vigyorodik el Jace, végignyalva a cigipapír szélét a kezeiben.
- Akarsz játszani egy játékot, Louise? Felelsz vagy mersz? – gúnyolódik a lánnyal Molly. Ő rám néz, mire megrázom a fejemet.
- Nem, senki sem akarja azt a szart játszani – vetek haragos pillantást Mollyra. Louise nem tud semmiről, nyugtalannak néz ki, és úgy tűnik, kissé kellemetlenül érzi magát.
- Ó, ne már. Biztos vagyok benne, hogy egy fogadás kijönne belőle – feleli Jace.
- Igen, a kinézetéből adódóan talán nyernél ezúttal – fordul hozzám Molly. Tessa felnyúl, hogy eltakarja barátnője száját.
- Elég már – mondja neki. Molly a szemeit forgatja, de csendben marad, amikor Tessa elveszi kezét a nagy szájáról. – Nem veszek részt abban, hogy megismételjük a tavalyi évet. Túl sok dráma volt – csókolja meg Tessa Molly csupasz vállát, aki elmosolyodik, sokkal kevésbé nézve ki egy ribancnak, amíg csinálja.
- Mi volt tavaly? – kérdezi Louise.
- Semmi – nézek a barátaimra, remélve, hogy befogják a szájukat.
- Ez a fasz, akit Harrynek hívnak, ő nincs itt – tisztázza – és Zaynnek volt itt egy fogadásuk, hogy kiderüljön, ki tud megdugni egy srácot, akit Lou-nak hívtak. Zayn veszített nyilvánvalóan, és Larry győzött – gúnyolódik, egyértelműen undorova Harry és Louis megemlítésétől.
- Mi a fasz ez a Larry? – kérdezi Niall csaja.
- Én találtam ki! – emeli fel a kezét Molly büszkén. – Enyém az elismerés ezért a szarért. Én neveztem el azokat az őrült faszokat, és számítok meghívóra az esküvőjükre – nevet fel.
- Nem házasodnak össze – csattanok fel rá. Még csak gondolni sem akarok erre.
- Most nem, de tennék fel pénzt erre a szarságra – mosolyodik el. – És én nyernék – kacsint egyet.
- Ez undorító, hogy ilyesmit megtennél – feleli Louise, felállva a kanapéról. – Megkeresem a barátaimat.
- A francba – mondja valaki, talán Jace?
- Várj! – szólok a lány után.
- Akkor már engedheted is, hogy elmenjen, csak még egy ellenséget fogsz szerezni. Valószínűleg van barátja, aki kilyukasztja a gumikat a kocsidon – emlékeztet engem Tessa drága hibámra.
- Nem tudtam, hogy az a csaj el van jegyezve, és elég biztos vagyok benne, hogy ő volt az, nem a vőlegénye, aki ezt tette.
- Akkor ne feküdj le random csajokkal – von vállat Niall, kortyolva egyet a söréből.
- Az már több mint egy éve volt, és honnan kellett volna tudnom, hogy a vőlegénye egy tanár lesz itt?
Az az egész hétvége egy katasztrófa volt. Ha tudtam volna, hogy a csaj a saját lánybúcsúja miatt volt a klubban, nem mentem volna haza vele. Csak a szerencsémnek köszönhető, hogy életemben az egyetlen alkalommal, amikor egyéjszakás kalandom volt, a csaj házasságot kötött a következő nap. A srác menő volt, menőbb, mint én lettem volna, amíg meg nem próbált kirakni engem a Tudományos Programból, és küzdött, hogy visszatartsa Harryt a kicsapástól.
- Amúgy kik vagytok ti mind, hogy szarságokat beszéljetek, amikor itt Molly a társaság felével dugott – intek a csoportnak.
- Odafigyelj – figyelmeztet Tessa.
Ahelyett, hogy vitatkoznék vele, úgy döntök, hogy követem a lányt. Nem ismerem őt, de édesnek tűnik és halálosan gyönyörű. Igen, Louis-ra emlékeztet, és igen, hosszú időbe telt nekem, hogy túljussak Louis-n, és talán ez egy rossz ötlet. Mindezt szem előtt tartva akkor is a lány után megyek.
Nem akartam, hogy az a helyzet Louis-val azzá váljon, amivé vált. Törődtem vele, jobban, mint Harry, és engedtem, hogy a hülye féltékenységem és a kicsinyes szükségem valamiféle bosszúra Harry ellen, kompenzálja azt, hogy szexelt Samanthával, azonos volt Louis-val Harrynek.
Samantha csodálatos volt, szórakoztató és idősebb nálam. Ez izgató volt, de vad volt a csaj. Lefeküdt Harryvel, és nem csinált belőle nagy problémát. Harry sem persze, de engem érdekelt. Feldúlt voltam és dühös, és hagytam, hogy tönkremenjen az, ami lehetett volna Louis-val. Megbízott bennem, tudom, hogy igen, még az én belekeveredésem után is a fogadásba az elején. Én voltam az, aki elmondta a részleteket róla, és ő mindig hozzám jött, amikor szüksége volt rám.
Engednem kellett volna, hogy ez elég jó legyen, de nem, seggfejnek kellett lennem és engedni, hogy Harry baromságai elérjenek. Nem kellett volna megpróbálnom Louis-ra másznom akkor este az anyja házában, és azoknak a szarságoknak a felét sem kellett volna mondanom, amiket mondtam. A hülyeségem csak visszavezette Lou-t hozzá.
Tudom, hogy New York Citybe költözött a Liam barátjával, de tudom, hogy nem fog sokáig tartani, hogy Harry kövesse őt oda. Amennyire utálom bevallani ezt, van valami különleges köztük. Amennyire működésképtelenek, még soha nem láttam két embert úgy harcolni egymásért, mint őket kettejüket. Harry nem érdemli őt meg, de nem az én dolgom közbelépni, többé nem.
Kilépek, majd átvizsgálom az udvart a lányért, aki kiszaladt. A törött kőfalon ül, egy újabb emléket előhozva a fejemben. A kőfalat piszkálja, és amikor megközelítem őt, megmozdul, hogy leugorjon.
- Várj – kérem. – Adnál egy percet, hogy megmagyarázzam magam? – kérdezem az idegentől.
- Miért tenném? Semmit sem tudok rólad, kivéve azt, hogy benne voltál valami beteg fogadásban – néz rám mogorván. Ezt nem tagadhatom le, és nem fogok azzal védekezni, hogy helyes volt, mert nem volt az.
- Tudom, és tudom, hogy mit gondolsz rólam, de szeretném, ha adnál nekem még egy esélyt. Legalább egy kis időt, hogy megtanuld a nevemet? – húzom fel a szemöldökömet rá, ő megrázza a fejét.
- Körülbelül három perced van, ennyi – mosolyodik el, édes módon gúnyolódva velem.
- Köszönöm – sóhajtok fel, nem tudva, miért érdekel ennyire a véleménye. Nem is ismerem a lányt, de egyszerűen van valami különleges vele kapcsolatban.
- Két és fél perc most már.
- Zayn vagyok – nyúlok ki, hogy megrázzam a kezét. Ő hezitál egy pillanatra, mielőtt a kezemért nyúl. – Örülök, hogy találkoztunk.
- Louise, és még nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt mondhatom – mosolyodik el, ezúttal több erőfeszítés van mögötte, és harminc perccel később még mindig ezen a falon ülünk.

Harry szemszöge
- Beszélnünk kell – ismétlem meg, aztán leülök a lépcsőre éppen alatta, aztán felnézek Louis-ra, kényszerítve a kezeimet, hogy a saját ölemben maradjanak.
- Én is ezt mondanám – kényszerít ki egy mosolyt. Térdei piszkosak, dühös piros vonalakkal vannak megjelölve.
- Mi történt? Jól vagy? – a tervem, miszerint megtartom magamnak a kezeimet, sutba megy, ahogy a lábaihoz nyúlok, közelebbről megvizsgálva a sérüléseket.
- Megbotlottam, ez minden – fordul el, arca piros, szemei illenek hozzá.
- Ebből semminek sem kellett volna megtörténnie.
- Írtál egy könyvet rólunk, és körbe adtad azt a könyvkiadóknak. Hogy volt ez nem szándékos?
- Nem, úgy értem, ez az egész. Te és én, minden – a levegő száraz és nyirkos, és nehezebbnek találom kimondani a szavakat, mint azt vártam. – Ez az év egy egész élettartam volt nekem. Olyan sokat tanultam magamról és az életről, és arról, milyennek kellene lennie az életnek. Volt ez az elbaszott nézőpontom mindenről, utáltam magamat, utáltam mindenkit körülöttem.
Louis ül, csendben a lépcsőn alattam, és meg tudom mondani az alsó ajka remegéséből, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy közömbös arcot vágjon.
- Tudom, hogy nem érted, nem sok ember érti, de a legrosszabb érzés az egész kibaszott világon az, ha utálod önmagad, én pedig ezzel foglalkoztam minden egyes nap. Ez nem mentség volt a szarságra, amit csináltam, soha nem kellett volna úgy bánnom veled, ahogy tettem, és minden rohadt jogod megvolt arra, hogy elhagyj engem úgy, ahogy tetted. Csak remélem, hogy el fogod olvasni az egész könyvet, mielőtt döntesz. Nem ítélhetsz el egy könyvet anélkül, hogy borítótól borítóig elolvastad volna/Ne ítélj el egy könyvet a borítója alapján.
- Próbálok nem ítélkezni, Harry, tényleg, de ez túl sok. Kiestem ebből a rendszerből, nem láttam ezt bekövetkezni, és még mindig nem tudom felfogni – rázza meg a fejét, mintha megpróbálná kitisztítani a gyors gondolatokat, amiket látok meggyulladni kék szemei mögött.
- Tudom, bébi, tudom – amikor egyik kezéért nyúlok és ujjaimat a tenyere köré fonom, Louis megrezzen. Lágyan megfordítom a kezét, hogy megvizsgáljam tenyerének bőrét fedő vonalakat. – Jól vagy? – kérdezem újra, mire bólint, engedve nekem, hogy simogassam a horzsolást az ujjhegyemmel.
- Ki akarná egyáltalán elolvasni? Nem tudom elhinni, hogy olyan sok könyvkiadó akarná – Louis elnéz tőlem, a városra fókuszálva, ami valahogy folyamatosan mozog körülöttünk, olyan forgalmas, mint mindig.
- Sok ember – vonok vállat, kijelentve az igazságot.
- Miért? Ez olyan… nem egy tipikus szerelmi történet. Csak egy kicsit olvastam belőle, és meg tudom mondani, milyen sötét ez.
- Még az átkozottaknak is el kell mondani a történetüket, Lou.
- Te nem vagy átkozott, Harry – biztosít róla. Én felsóhajtok, kissé egyetértve vele, aztán folytatom.
- A megváltás reményében talán? Talán nem, talán néhány ember csak a boldogságról és a klisés szerelmi történetről akar olvasni, de van milliónyi ember, milliónyi ember, akik nem tökéletesek és szarságokon mentek keresztül az életükben és talán össze akarnak kapcsolódni ezzel? Talán meglátják egy részüket bennem, és a pokolba is… – dörzsölöm meg remegő kezemmel a tarkómat – A pokolba is, talán valaki tanulhat az én hibáimból és tiéidből.
Most rám néz, miközben kihányom a szavakat a betonlépcsőre. A bizonytalanság még mindig tiszta a szemeiben, több szót húzva ki a számon.
- Talán néha nem minden fekete és fehér, és talán nem mindenki kurvára tökéletes. Sok szarságot csináltam már az életemben, veled és másokkal, amiket megbántam, és soha, soha nem ismétlem meg vagy bocsátom meg. Ez nem arról szól, ez a könyv egy kilépő nekem. Ez a terápiának egy más formája volt nekem. Olyan helyet adott nekem, ahol kurvára azt írhattam, amit csak akartam, és amit éreztem. Ez én vagyok és az életem, és nem én vagyok az egyetlen ember ott kint, aki hibázott, egy egész kurva könyvnyit, és ha az emberek elítélnek engem a történetem sötét tartalma miatt, akkor ez rajtuk múlik. Nem járhatok a kedvében mindenkinek, és tudom, hogy több ember lesz, emberek, mint mi, Louis, akik kapcsolódnak ehhez a könyvhöz, és látni akarnak valakit, aki bevallja a problémáikat és egy valódi módon foglalkozik velük.
Ajkai felkanyarodnak a széleinél, majd felsóhajt, kissé megrázva a fejét.
- Mi van, ha nem tetszik az embereknek? Mi van, ha meg sem akarják kockáztatni, hogy elolvassák, de utálnak minket azért, ami benne van. Nem vagyok kész erre a fajta figyelemre. Nem akarom, hogy az emberek az életemről beszéljenek és elítéljenek.
- Hagyd, hagy utáljanak minket. Ki nem szarja le, hogy mit gondolnak? Amúgy sem akarták elolvasni – felelem.
- Ez csak… nem tudom eldönteni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Olyan bántó dolgokat írtál le, milyen fajta szerelmi történet ez? – kérdezi, hangja remeg és bizonytalan.
- Ez olyan fajta szerelmi történet, ami valódi kibaszott problémákkal foglalkozik. Egy történet a megbocsátásról és a feltétlen szerelemről, és megmutatja, mennyit tud változni egy ember, ténylegesen változni, ha elég keményen próbálkozik. Ez olyanfajta történet, ami bebizonyítja, hogy kurvára bármi lehetséges, amikor az öngyógyulásról van szó. Megmutatja, hogy ha van valakid, akire támaszkodhatsz, valaki, aki szeret téged és nem mond le rólad, megtalálhatod a kiutadat a sötétségből. Megmutatja, hogy nem számít, milyen szüleid voltak, vagy milyen függőségekkel néztél szembe, legyőzhetsz bármit, ami az utadban áll és jobb emberré válhatsz. Ilyen fajta történet az After.
- After? – teszi fel a kérdést, felbillentve az állát, a kezeit használva, hogy beárnyékolja szemeit a Nap elől.
- Ez a címe – nézek el, hirtelen öntudatosnak érezve magamat a névtől. – Az utazásomról szól, miután találkoztam veled.
- Mennyire rossz? – kérdezi tőlem Louis.
- Nem annyira, amennyire gondolod, a legrosszabbat olvastad el. Azok az oldalak, amiket nem láttál, azok, ami az igazi lényege a történetnek, arról szólnak, hogy mennyire szeretlek, hogyan adsz nekem célt az életben, és hogy az, hogy találkoztam veled, mennyire a legjobb dolog volt, ami valaha is történt velem. Az el nem olvasott oldalak osztják meg a nevetéseinket a küzdelmeimmel együtt, a küzdelmeinkkel.
- El kellett volna mondanod nekem, hogy ezt írod. Olyan sok utalás volt rá, hogyhogy nem vettem észre? – takarja el az arcát a kezeivel frusztrációjában, én pedig hátradőlök a lépcsőn.
- Tudom, hogy ezt kellett volna tennem, de mire megértettem és elkezdtem megváltoztatni azt, amit rosszul csináltam, azt akartam, hogy tökéletes legyen, mielőtt megmutatom neked. Őszintén sajnálom ezt, Lou. Szeretlek, és sajnálom, hogy így tudtad meg. Nem az volt a szándékom, hogy megbántsalak vagy becsapjalak, és sajnálom, hogy így érezted. Nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam, amikor elhagytál engem, Lou. Tudod, hogy nem az vagyok.
- Nem tudom, mit mondjak – hangja alig egy suttogás.
- Csak olvasd el, elolvasnád kérlek, az egész könyvet, mielőtt meghozol bármilyen döntést? Ez minden, amit kérek, kérlek, csak olvasd el.
Szemeit lehunyja, aztán mozgolódik testével, amitől térde a vállamhoz hajol.
- Igen, el fogom olvasni.
Egy töredéknyi levegő tér vissza a tüdőmbe, a súly egy része felemelkedik a mellkasomról, és még akkor sem tudnám szavakba önteni megkönnyebbülésemet, ha megpróbálnám.
Louis feláll, lesimítva felhorzsolt térdeit.
- Szerzek neked valamit, amit rátehetsz azokra – mondom neki.
- Jól vagyok.
- Mikor hagyod abba, hogy harcolsz velem? – próbálom enyhíteni a hangulatot. Ez működik, és kiküzd egy mosolyt.
- Soha – kezd el felsétálni a lépcsőn, én pedig felállok, hogy kövessem őt.
Be akarok menni a lakásba és leülni mellé, miközben elolvassa az egész regényt, de tudom, hogy nem kellene. A kis mennyiségű ítélőképességemet használom, amim van, és úgy döntök, hogy körbesétálok ebben a piszkos városban.
- Várj! – szólok utána, amikor eléri a lépcső tetejét. Benyúlok a zsebembe, majd előveszem az összegyűrt papírdarabot. – Ezt olvasd el utolsónak, kérlek. Ez az utolsó oldal – Louis kinyitja a kezét, aztán kitartja azt maga elé. Én gyorsan veszem a lépcsőfokokat, egyszerre kettőt, és a papírdarabot a kezébe helyezem. – Kérlek, ne less – könyörgök neki.
- Nem fogok – fordul el tőlem Louis, én meg tanulmányozom azt, ahogy elfordítja fejét, hogy visszamosolyogjon rám.
Az egyik legnagyobb kívánságom az életben az lenne neki, hogy megértse, valóban megértse, hogy ő ritkaság. Ő egyike azon kevés embernek ezen a világon, aki ismeri a megbocsátást, és amikor sokan gyengének hívnák őt, ő igazán az ellentéte. Louis erős, erős, amiért olyan mellett állt, aki utálta önmagát. Erős, amiért megmutatta nekem, hogy nem vagyok átkozott, hogy én is méltó vagyok a szerelemre, annak ellenére, hogy úgy nőttem fel, hogy az ellenkezőjét gondoltam. Elég erős volt ahhoz, hogy elsétáljon tőlem, amikor megtette, és elég erős ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressen. Louis erősebb a legtöbbnél, és remélem, hogy tudja ezt.

Louis szemszöge
Amikor belépek a lakásba, felhasználok egy pillanatot arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Jelenleg nem találom őket, amikor az asztalon lévő irattartóért nyúlok. Az összes oldal a tartóban van, nem sorban.
Az első oldalért nyúlok, visszatartva lélegzetemet, miközben felkészítem magamat az olvasásra. A szavaitól meg fog változni a véleményem? Bántani fognak? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán készen állok, hogy megtudjam, de tudom, hogy meg kell tennem ezt magamért, el kell olvasnom a szavait és érzelmeit, hogy meglássam, mi ment végig a fejében mindazon alkalmakkor, amikor nem tudtam leolvasni róla.

Ez volt az, amikor tudta. Az a pillanat volt az, amikor kurvára tudta, hogy vele akarja leélni az életét, hogy az élete értelmetlen és üres lenne a fény nélkül, amit Louis hoz bele. Lou reményt adott neki, tőle úgy érezte, mintha talán, csak talán több lehet, mint a múltja.

Ledobom az oldalt a padlóra, aztán elkezdek egy másikat.

Magának élte az életét, aztán ez megváltozott, sokkal több lett, mint felkelni és lefeküdni aludni. Lou megadott neki mindent, amiről soha nem tudta, hogy szüksége van.

Oldal után oldal. Elolvasom őket és egy halomba dobom le a padlóra.

Nem tudta elhinni, hogy ez a szarság kijött a száján. Undorító volt. Megbántotta azt az embert, aki szerette őt, és csak nem tudta abbahagyni. „Miért szeretnek engem?” Csodálkozott folyamatosan. „Miért szeretne engem bárki is? Nem vagyok rá méltó.” Ezek a gondolatok töltötték meg a fejét, kísértették őt, nem számít, hányszor rejtette el őket, mindig visszatértek.
El akarta csókolni Lou könnyeit, el akarta mondani neki, hogy sajnálja, és hogy ő egy tönkrement ember volt, de nem tudta megtenni. Gyáva volt és javíthatatlanul sérült volt, és attól, hogy így bánt a szerelmével, még jobban utálta magát.
Louis felnevet, nevetése az a hang volt, ami kihozta őt a sötétségből és be a fénybe. Nevetése áthúzta őt a rohadt gallérjánál fogva a fejében lévő baromság felhőjén és azon, ami megfertőzte gondolatait. Nem volt ugyanaz az ember, mint az apja, és eldöntötte akkor, ahogy ő elsétált tőle, hogy soha nem fogja hagyni, hogy a szülei hibái még egyszer irányítsák az életét. Eldöntötte akkor, hogy ez a férfi, az ő Lou-ja, többet ér, mint amit egy megtört ember ajánlani tud, így minden tőle telhetőt megtett, hogy kárpótolja őt.

Oldal után oldal, vallomás után sötét vallomás, folytatom az olvasást. Könnyeim foltot hagytak már az arcomon, és néhány oldalon is gyönyörű, mégis csavart történetének.

El kellett mondania Louis-nak, el kellett mondania neki, mennyire kurvára sajnálja, hogy volt mersze az arcába dobni a gyerekeket. Önző volt, csak arra gondolva, hogyan bánthatja őt, és nem állt készen arra, hogy bevallja, mit is akart igazán az életben Louis-val. Nem állt készen arra, hogy elmondja neki, ő lenne a legcsodálatosabb apa, hogy egyáltalán nem lenne olyan, mint a férfi, aki nem volt az életében. Nem állt készen arra, hogy elmondja Lou-nak, minden tőle telhetőt megpróbálna, hogy elég jó legyen ahhoz, hogy segítsen felnevelni egy gyereket vele. Nem állt készen arra, hogy elmondja neki, teljesen megrémült attól, hogy ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, mint az apja, és nem állt készen arra, hogy bevallja, félt a megbukástól. Nem ismerte a szavakat, amelyekkel kifejezhetné azt, hogy nem akart részegen hazamenni, és nem akarta, hogy a gyerekei elfussanak és elrejtőzzenek előle, ahogyan ő tette a sajt apja elől.
Össze akart házasodni Louis-val, mellette tölteni élete hátralévő részét, szórakozva kedvességében és melegségében. Nem tudta elképzelni az életet nélküle, és megpróbált kitalálni egy módot arra, hogy elmondja neki ezt, hogy megmutassa neki, tényleg meg tud változni, és hogy méltó lehet hozzá.

Az idő eltelik valahogy, és hosszú oldalak százai vannak elszórva a padlón. Nem vagyok tudatában annak, mennyi idő telt el, és egyszerűen nem tudom megszámolni a könnyeket, amik kicsordultak a szemeimből, vagy a zokogásokat, amik kiszöktek ajkaimon.
De folytatom tovább, elolvasok minden egyes oldalt, nem sorrendben, szétszórva és felforgatva, de megbizonyosodok róla, hogy megjegyezzek minden egyes vallomást a férfitől, akit szeretek, az egyetlen férfitől, akit valaha is szerettem az apámon kívül, és mire elérem a halomnyi oldalak végét, a lakásban sötétebb lett és a nap elkezdett lenyugodni.
Körbenézek a rendetlenségen, amit csináltam, aztán megpróbálom feldolgozni mindezt. Szemeim átvizsgálják a padlót, megpihenve az összegyűrt papíron az asztalon. Harry azt mondta, hogy az az utolsó oldal, a legutolsó oldala ennek a történetnek, a történetünknek, és megpróbálom lenyugtatni magamat, mielőtt érte nyúlok. Kezeim remegnek, ahogy felveszem, kihajtom a gyűrött oldalt, majd elolvasom az oda leírt szavakat.

Reméli, hogy ő egy napon el fogja olvasni ezt, és hogy meg fogja érteni, mennyire meg volt törve. Nem kéri a sajnálatát vagy a bocsánatát, csak azt kéri, hogy lássa meg, mennyire hatással volt az életére. Hogy ő, a gyönyörű idegen egy kedves szívvel, a mentőkötelévé vált, és azzá a férfivá lett tőle, aki ma. Reméli, hogy azzal a három szóval, nem számít, milyen durva némelyik, hogy büszke lesz magára, amiért kihúzott egy bűnöst a pokol gödreiből, és a mennyországává nevelte őt, lehetővé téve neki a megváltást és a szabadságot múltjának démonjaitól.
Imádkozik, hogy ő a szívére fog venni minden egyes szót, és hogy talán, csak talán még mindig szereti őt mindazok után, amiken keresztülmentek. Reméli, hogy képes lesz emlékezni arra, miért szerette őt, miért harcolt érte olyan keményen.
Végül reméli, hogy akárhol is ha elolvassa a könyvet, amit én írtam neki, könnyű szívvel olvassa el, és hogy érte fog nyúlni, még akkor is, ha ezek a szavak évekkel később találják őt meg, tudnia kell, hogy én nem adtam fel. Louis-nak tudnia kell, hogy ez az ember mindig szeretni fogja őt, és hogy várni fog rá élete hátralévő részében, akár visszatér oda, akár nem. Azt akarja, hogy tudja, ő volt a megmentője, és hogy soha nem tudja visszafizetni neki azt, amit érte tett, és hogy szereti őt az egész lelkével, és soha, semmi sem fogja megváltoztatni ezt.
Emlékeztetni akarja őt arra, hogy akármiből is készültek a lelkeik, az övék ugyanaz.

Összeszedem az utolsó csepp erőt, ami maradt bennem, majd otthagyom a szétszórt lapokat a lakás padlóján, a könyv utolsó oldala még mindig a kezemben van.

Chapter 293

Helló! 😊

Igyekeztem minél előbb hozni a fejezetet, és hát... meg tudunk belőle jó néhány dolgot erről a könyvről. Én ekkor azonnal megértettem Harry helyzetét, az előző rész után még nehezteltem Harryre, de ennél átéreztem a helyzetét. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok gondolni. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást, és remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár! 😊😘🌞🌊

Chapter 293

Harry szemszöge
Komplikációk.
Az élet tele van velük, úgy tűnik, az enyém rohadtul kurvára tele van velük, túlcsordul és kifolyik a tetején egy soha véget nem érő hullámban. Bonyodalmak hulláma után újabb hullám ütközik össze a legfontosabb pillanatokkal és dolgokkal az életemben, ez a pillanat pedig az, amit nem engedhetek, hogy el legyen árasztva.
Ha nyugodt maradok, ha kurvára nyugodt maradok és megpróbálom megmagyarázni magamat, vissza tudom tartani a szökőárat, ami össze fogja törni ezt a kis nappalit bármelyik pillanatban.
Látom azt készülődni kék szemei mögött. Látom az összezavarodottságot haraggal kavarogni, egy nagy vihart kavarva, éppen, mint a tenger a villámlás és mennydörgés előtt. A víz nyugodt, pihentető, csak alig fodrozódik a felszínen, Louis ugyanilyen ebben a pillanatban. A lábain áll, egy fehér papírlapot szorít remegő kezei között, arckifejezése pedig baljós, figyelmeztet engem a közelgő veszélyre.
Őszintén kurvára fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, hogy hol kezdjem. Ez egy olyan bonyolult történet és színtiszta szar vagyok a problémamegoldásban. Nagyobb erőfeszítést kell tennem, hogy megformáljam és alakítsam a szavaimat, hogy olyan magyarázatot adjak, amitől nem fog elfutni, ismét.
- Mi ez? – néz végig szemeivel egy oldalt, mielőtt a levegőbe dobja azt egy kezével, majd összegyűri a markában maradt kis halom szélét.
- Louis – teszek egy elővigyázatos lépést felé.
- Ne tegyél még egy lépést felém – arca kemény, védekező egy olyan módon, amihez nem vagyok hozzászokva, ahogy lábaival hátrafelé csoszog.
- Meg kell hallgatnod – könyörgök, kutatva összezavarodott vonásait. Szarul érzem magam, teljesen és tökéletesen szarul. Éppen nemrég tértünk vissza magunkhoz és már végre visszajutottam hozzá, most meg ez van.
- Ó, hallgatlak, rendben – hangja hangos, hangsúlya szarkasztikus.
- Nem tudom, hol kezdjem, csak adj egy percet és megmagyarázom.
Ujjaim beletúrnak a hajamba, meghúzva a tövénél, azt kívánva, bárcsak el tudnám cserélni az ő fájdalmát az enyémre, és kitépni a hajamat egyenesen a koponyámból. Igen, elbaszott kép.
Louis megáll, türelmetlenül türelmesen, szemei oldalról oldalra mozognak. Szemöldökét felemeli és leengedi, szemei összeszűkülnek és kitágulnak, miközben elkezdem.
- Hagyd abba az olvasást – teszek egy lépést, majd kiveszem kezei közül a kéziratot. Az oldalak a padlóra esnek, csatlakozva a többi baromsághoz, összegyűlve a lábainál.
- Magyarázd meg. Most – sürget, szeme hideg, egy viharos szürkeség, ami őszintén megijeszt.
- Oké, oké – mozgolódok a sarkamon. – Oké, írok egy ideje – vallom be.
- Mióta? – lép felém. Meg vagyok lepve attól, ahogy a testem reagál, mintha félnék tőle.
- Hosszú ideje – kerülöm el az igazságot.
- El fogod mondani nekem, és most fogod elmondani.
- Lou.
- Ne Lou-zz nekem. Nem ugyanaz a srác vagyok, akivel egy évvel ezelőtt találkoztál. Elmondod nekem most, vagy elmész innen a francba – szándékosan rálép az egyik lapra, én pedig nem tudom rávenni magamat arra, hogy hibáztassam őt. – Vagyis, nem tudlak kirúgni, mert ez Liam lakása, de elmegyek, ha nem magyarázod ezt meg. Most – teszi hozzá, megmutatva azt, hogy dühe ellenére még mindig édes.
- Hosszú ideje írok, a legelejétől, hogy találkoztunk, de semmilyen szándékom nem volt az, hogy bármit is csináljak vele. Csak kiöntöttem a mérgemet, a papírt használva, hogy kitaláljam, mi a fasz volt a fejemben, viszont jött ez az ötlet…
- Mikor? – ujját a mellkasomhoz nyomja, megbökve engem erősen, biztosan ezt gondolja, de nem is tévedhetne nagyobbat. Ezt nem fogom elmondani neki, nem most.
- Azután kezdtem el, hogy csókolóztunk.
- Először? – széttárja kezeit, megütve mellkasomat, mire ujjaimat köréjük fonom, ahogy újra nekem nyomja őket. – Játszottál velem – szakítja el kezét az enyémtől, aztán nyitott kezeivel a hajába túr.
- Nem, nem játszottam! Ez nem olyan volt! – próbálom meg nem felemelni a hangomat rá, de nem sikerül.
- „Alig bírta ki a hangját éjjel kettőkor” – gúnyolódik mérgesen. Egy másodperc kell hozzá, hogy felismerjem szavait.
- Az nem rólad szólt, az a rész nem rólad szólt, esküszöm.
- Tényleg, Harry? Nem rólam szólt? Ki máshoz mennél haza éjjel kettőkor?
- Nos, az rólad szólt, de nem én beszéltem. Csak szarságokat írtam le akkor, tudod, milyen elbaszott volt a fejem még akkor.
- Szóval… – vet rám haragos pillantást. – Szóval szörnyű dolgokat írtál rólam, eleget ahhoz, hogy egy egész könyvet megtöltsön, amiről semmit sem tudok, és rendben kellene lennem ezzel, mert a fejed nem volt normális? Nem számít, milyen volt a fejed, ez nem mentség arra, hogy mostanáig eltitkoltad ezt – lépked a kis nappaliban füstölögve és kavarogva. Kezeit összeszorítja az oldalánál, mielőtt a levegőbe dobja fel őket, ismét. – Olyan sok titok, túl sok titok. Túl vagyok ezen.
- Túl vagy ezen? – tátom el a számat rajta. Teste még mindig nyugtalanul mozog körbe a szobában. – Beszélj hozzám, mondd el, hogyan érzel ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Hogyan érzek? – rázza meg a fejét, szemei vadak. – Úgy érzem, mintha ez egy ébresztő lenne, a madzag visszahúzott engem a valóságba és el az elmúlt pár nap nevetséges reményétől. Ezek vagyunk mi – int kezével oda-vissza. – Mindig van valami bomba, ami arra vár, hogy felrobbanjon, és nem vagyok elég hülye ahhoz, hogy arra várjak, hogy leromboljon. Többé nem.
- Ez nem bomba, Louis. Úgy viselkedsz, mintha szándékosan írtam volna ezt azért, hogy megbántsalak!
Kinyitja a száját, hogy beszéljen, mielőtt újra becsukja, nem találva szavakat, biztos vagyok benne. Amikor összeszedi magát, azt feleli:
- És mégis mit gondoltál, hogy fogom érezni magam, amikor meglátom ezt? Tudtad, hogy végül meg fogom tudni, egyszerűen miért nem mondtad el nekem? Utálom azt, amilyen érzés ez.
- Mi milyen érzés? – kérdezem óvatosan.
- Ez az érzés, mint egy égés a mellkasomban, amikor ilyen dolgokat teszel, és utálom ezt. Olyan régóta nem éreztem már így, és soha nem akartam újra így érezni, mégis itt tartunk – a vereség hangja tiszta lágy hangjában, én pedig libabőrös leszek, amikor elfordul tőlem.
- Gyere ide – nyúlok a karjáért, aztán olyan közel húzom őt magamhoz, amennyire csak engedi. Karjait keresztbe teszi maga előtt, ahogy a mellkasomhoz nyomom őt. Nem ráz le magáról, de nem ölel meg. Mozdulatlanul áll, és nem vagyok biztos benne, hogy vége van-e már a legrosszabbnak. – Mondd el, hogy mit érzel – hangom kínosan és röviden szólal meg. – Hogy mit gondolsz.
Megint lök egyet a mellkasomon, kevesebb erővel ezúttal, majd elengedem őt. Letérdel, aztán felveszi az egyik oldalt.
Ezt eredetileg a kifejezés egyik formájaként kezdtem el írni, és őszintén kifogytam a szarokból, amiket olvastam. A könyvek és Lou között voltam, Louis Tomlinson akkor elkezdte felkelteni a kíváncsiságomat. Elkezdett bosszantani és feldühíteni, és azon találtam magamat, hogy többet és többet gondolkoztam rajta.
Amikor ő a fejemben volt, úgy tűnt, semmi másnak nem volt hely. Rögeszmévé vált, és meggyőztem magamat, hogy ez a játék része volt, de jobban tudtam ennél, viszont nem voltam kész, hogy bevalljam. Emlékszem, hogyan éreztem az első alkalommal, amikor láttam őt, ahogy az ajkait biggyesztette, és ahogy szörnyülködtem a ruháján.
A nadrágja borzasztó volt, a cipője meg még rosszabb. „Um, igen… a nevem Louis”. Bámult le a padlóra, amikor először ejtette ki a nevét, és emlékszem, azt gondoltam, hogy furcsa neve van, ezután nem nagyon figyeltem már. Niall kedves volt hozzá, engem meg irritált, ahogy bámult, elítélve azokkal a kék szemekkel.
Bosszantott minden nap, még akkor is, amikor nem beszélt velem, főleg akkor.
- Figyelsz rám egyáltalán? – tör át hangja az emléken, aztán ránézek, ismét füstölög.
- Én… – hezitálok.
- Nem is hallottál – vádol meg jogosan. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted. Ezt csináltad mindannyiszor, amikor hazamentem és eltetted az irattartódat, ezt találtam meg a szekrényben, éppen mielőtt megláttam az apámat…
- Nem keresek kifogást, de annak a szarnak a fele ostobaság, teljes ostobaság.
- Ostobaság? – szemei átvizsgálják a kezében lévő lapot. – „Nem bírta az italt, rendetlen módon átbotladozik a szobán, ahogy ízetlen emberek mozognak, amikor túl sokat ittak, hogy lenyűgözzenek másokat.”
- Ne olvasd az a szart – veszem el a lapot tőle, de gyorsan utána kap.
- Nem! Nem írhatod le az én történetemet, és nem mondhatod nekem, hogy nem olvashatom el. Még mindig semmit sem magyaráztál el – megy át a nappalin, felemelve cipőjének egyik párját a bejárati ajtó közelében lévő szőnyegről. Mindkét lábára felveszi a cipőt, aztán megigazítja a rövidnadrágját.
- Hová mész? – kérdezem tőle, felkészülve arra, hogy kövessem őt.
- Elmegyek sétálni – meg tudom mondani, hogy fejben leszidja magát, amiért bármilyen információt megad nekem.
- Megyek veled.
- Nem.  Nem jössz – kulcsai a kezében vannak.
- Alig vagy felöltözve, és hűvös van odakint – emlékeztetem őt. Egy gyilkos pillantással ajándékoz meg, éppen ahogy tudtam, hogy ezt fogja tenni, és egy másodpercre esküszöm, hogy szó szerint kibaszottul látom őt megfontolni, hogy teljesen leveszi a ruháit. Egy szó nélkül elhagyja a lakást, becsapva az ajtót maga mögött.
Semmi sincs befejezve most, semmi sincs megoldva. A tervem, miszerint irányítom a komplikációkat egy kibaszott katasztrófába ment át, és most ez a szarság még bonyolultabb. Letérdelek a padlóra, kényszerítve magamat, hogy ne kövessem őt, hogy ne kapjam őt a vállamra, miközben rugdalózik és ordít, és ne zárjam őt be a szobájába, amíg készen nem áll arra, hogy beszéljen velem.
Nem, ezt nem tehetem meg. Az visszalépés lenne az egész „fejlődésen”, amit véghez vittem. Helyette összeszedem az összekevert oldalakat a padlóról, és elolvasok néhány szót, emlékeztetve magamat, miért döntöttem úgy mindenek előtt, hogy megpróbálok csinálni valamit ezzel a szar írással.

..

- Mi az, amit folyamatosan megpróbálsz elrejteni ott? – hajolt le Niall, olyan kíváncsiskodóan, mint mindig.
- Semmit, ember, foglalkozz a saját dolgoddal – vágtam mogorva arcot az udvarra bámulva. Nem tudtam, hogy kezdtem el itt ülni minden nap, pontosan ebben az időpontban. Nem volt semmi dolgom, amit csinálhattam volna Louis-val és rohadt idegesítő Liammel, akik a kávézóban találkoztak minden reggel. Egyáltalán semmi dolgom nem volt ezzel.
Nem akartam látni a bosszantó fiút. Tényleg nem akartam.
- Hallottalak téged és Mollyt tegnap este a folyosón, te beteg – pöccintette le a hamut Niall a cigijéről, majd egy pofát vágott rám.
- Nos, nem akartam beengedni őt a szobámba, ő meg nem fogadta el a nemet válaszként – nevettem fel, büszkén, hogy Molly annyira hajlandó volt leszopni engem bármelyik pillanatban, még a folyosón is a szobám mellett. Azt nem mondtam el nekik, hogy lekoptattam őt és végül magamnak vertem ki, míg egy bizonyos valakire gondoltam.
- Seggfej vagy – rázta meg a fejét Niall. – Nem seggfej? – kérdezte Tessától, ahogy megközelítette a lepusztult piknikasztalt.
- Igen, az – nyújtotta ki a kezét Tessa egy cigiért Nialltől, én pedig megpróbáltam nem a fiúra nézni krumpliszsák nadrágban, várva, hogy átmenjen az úton.
- Egy ilyen napon szerelmes leszel, én meg kurvára szét fogom röhögni az agyamat. Te fogsz leszopni valakit a folyosón, és majd te nem mehetsz be a másik szobájába – Niall élvezte, hogy így gúnyolódik velem, de én alig hallottam őt.
Miért öltözött úgy? Azon találtam magam, hogy elgondolkoztam, miközben felhajtotta ingének hosszú ujját. Figyeltem, tollal a kezemben, ahogy közelebb sétált, szemei az előtte lévő járdára fókuszáltak, és túl sokszor kért bocsánatot, amikor nekiment egy vézna srácnak, amitől kiesett a kezéből egy könyv.
Lehajolt, hogy segítsen neki és túlságosan sokszor kért bocsánatot. Rámosolygott, én pedig nem tehettem róla, de emlékeztem, hogy milyen lágyak voltak ajkai, amikor rám nyomult az egyik este. Kurvára meglepődtem, nem olyan típusnak gondoltam őt, aki megteszi az első lépést, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy csak a rohadt béna barátnőjével csókolózott előttem. Zihálása, és az, ahogy a kezei olyan mohók voltak, hogy megérintsenek engem, elég egyértelművé tették ezt.
- És mi a helyzet a fogadással? – int Tessa Louis felé, miközben ő szélesen elmosolyodik, meglátva Liamet az ő teljes kocka fényében, hátizsákkal meg minden.
- Semmi új – válaszoltam azonnal, eltakarva az előttem lévő papírt a karommal.
Honnan kellene tudnom, mi történik a nagyhangú, rosszul öltözött fiúval? Alig beszélt hozzám, mióta a rohadt őrült anyja és a rohadt béna barátnője felbukkant az ajtaján dörömbölve szombat reggel.
Miért volt a neve leírva erre a papírra? És miét éreztem úgy, hogy totálisan le fogok izzadni, ha Tessa nem hagyja abba azt, hogy úgy bámuljon rám, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Ő bosszantó, de úgy tűnik, jobban kedvel engem, mint Zaynt legalábbis.
- Dögös – mondják egyszerre.
- Ha faszfej lennék, kettőtök ellen mennék. Én amúgy is jobban nézek ki – csipkelődött Niall, együtt nevetve Tessával.
- Én semmit sem akarok kezdeni ezzel a szarsággal. Ez az egész kibaszottul hülyeség tényleg, nem kellett volna megdugnod a barátnőjét -  próbált meg leszidni Tessa.
- Megérte – nevettem fel, visszanézve az udvar másik felén lévő járdára. Louis eltűnt, én pedig témát váltottam a közeledő hétvégi buliról kérdezve.
Miközben ők ketten azon civakodnak, hogy mennyi hordót vegyenek, én azon találom magamat, hogy leírom, mennyire félt Louis pénteken, amikor majdnem beverte az ajtómat, hogy megszabaduljon attól a hátborzongató Neiltől, aki megpróbált rámozdulni. Neil egy köcsög. Biztos voltam benne, hogy mérges maradt rám, amiért az ágyára öntöttem azt az üveg fehérítőt vasárnap este. Nem mintha nem szartam volna le, ez volt a helyzet alapja.

Ezután a szavak csak folyamatosan írták magukat. Nem volt irányításom felette, és minden egyes interakcióval, amim volt vele, több mondanivalóm volt róla. Ahogy undorodva összeráncolta az orrát, amikor elmagyarázta nekem, hogy utálja a ketchupot. Minden kis részlettel, amit megtanultam róla, nőttek az érzéseim. Később letagadtam őket, de ott voltak.
Amikor együtt laktunk, nehezebb volt írni, azon találtam magam, hogy sokkal kevesebbet írok, de amikor megtettem, elrejtettem a legutóbbi írásomat a szekrényben egy cipős dobozban. Fogalmam sem volt idáig, hogy Louis megtalálta azt a rohadt cuccot, erre most itt vagyok, azon gondolkozva, mikor fogom abbahagyni azt, hogy komplikáljam a rohadt életemet.
Több emlék árasztja el az agyamat, és azt kívánom, bárcsak bedughatnám őt a fejembe, így olvashatná a gondolataimat és megfejthetné a szándékaimat. Ha a fejemben lenne, láthatná a beszélgetést, ami New York Citybe vezetett engem, hogy könyvkiadókkal találkozzak. Ez nem olyan valamit volt, amit valaha is szándékoztam megtenni, csak megtörtént. Olyan sok pillanatot írtam le, olyan sok emlékezetes pillanatot köztünk. Az első alkalmat, amikor kimondtam, hogy szeretem őt, a második alkalmat, amikor nem vontam azt vissza. Mindezekre az emlékekre gondolni, míg feltakarítom ezt a rendetlenséget, elsöprő, és nem tehetek az emlékekről, melyek felállnak a fejemben.

..

A kapufának támaszkodtam, dühösen és sérülésekkel. Miért kezdem el egy verekedést azokkal a srácokkal egy hülye, rohadt tábortűz közepén egyébként is? Ó, igen, mert Louis elment Zaynnel, Zayn meg rám rakta a telefont, otthagyva semmivel, csak egy szarkasztikus hangsúllyal, és a tudattal, hogy Louis a lakásában volt.
Ez sokkal jobban az őrületbe kergetett, mint kellett volna. El akartam felejteni ezt, kizárni és fizikai fájdalmat érezni a nem szívesen látott féltékenység égetése helyett, amit éreztem. Dugna vele Louis? Folyamatosan gondolkoztam. Zayn nyerne? A győzelemről szól még ez egyáltalán? Nem tudtam megmondani. A vonalak elmosódtak néha, és nem tudtam pontosan, hogy mikor történt, de tudatában voltam, nagyjából.
Leültem a fűre, letörölve a vért a számról, amikor Louis megközelített engem. Látásom kissé homályos volt, de ő olyan tiszta volt nekem, emlékszem erre. A visszaút alatt Ken házához nyugtalan volt, bizonytalan, és úgy viselkedett, mintha valami veszett állat lennék. Az útra fókuszált, majd azt kérdezte: „szeretsz engem?”
Pokolian meglepődtem, kibaszottul meglepődtem, és nem voltam felkészülve arra, hogy megválaszoljam a kérdését. Már kijelentettem a szerelmemet iránta, aztán visszavontam, és ott volt ő, őrülten, mint valaha, azt kérdezve tőlem, hogy szeretem-e őt, míg az arcom duzzadt volt és zúzódásos. Persze, hogy szerettem őt, ki a fasszal akarok viccelni?
Elkerültem azt, hogy válaszoljak a kérdésére egy ideig, amíg elkerülhetetlenné nem vált, a szavak pedig kiömlöttek belőlem. „Te vagy az. Te vagy az a személy, akit a legjobban szeretek a világon.” Vallottam be. Igaz volt ez, amilyen zavarba ejtő és kellemetlen volt bevallani, szerettem őt, és ettől kezdve tudtam, hogy az életem sosem lesz ugyanolyan ő Utána (After).
Ha elhagy engem, ha élete hátralévő részét tőlem távol tölti, akkor sem lennék ugyanaz. Átalakított engem, és ott álltam, véres ujjpercekkel meg minden, azt akarva, hogy jobb legyek neki.
A következő nap azon találtam magam, hogy a halom összegyűrt, kávé áztatta oldalaknak címet adok. After.

..

Még mindig nem voltam kész vagy ténylegesen fontolóra sem vettem, hogy kiadjam ezt, amíg el nem követtem azt a hibát, hogy elvittem azt az egyik csoportterápiás foglalkozásomra néhány hónappal ezelőtt. Luke elvette az irattartót a műanyag székem alól, miközben elmeséltem annak a történetét, hogy földig égettem anyám házát. A szavak kényszerítettek voltak, utálok erről a szarságról beszélni, de szemeimet a kíváncsi tekintetek felett tartottam, melyek figyeltek engem, és azt tettettem, hogy Louis ott volt, a helyiségben mosolyogva és büszkén rám, amiért megosztom a legsötétebb időszakomat egy csoportnyi idegennel, akik éppen olyan elbaszottak voltak, mint én vagyok… voltam.

..

Lenyúltam, hogy elvegyem az irattartót, miközben Dr. Tran elengedte a csoportunkat. Pánikom rövid életű volt, amikor átnéztem Luke-ra és megtaláltam a tartót a kezeiben.
- Micsoda mindez? – kérdezte tőlem, szemei átnéztek egy oldalt.
- Ha egy hónappal ezelőtt találkoztál volna velem, a kurva fogaidat nyelnéd le most – vetettem rá haragos pillantást, elvéve az irattartót fogásából.
- Bocs, ember, nem vagyok jó a társadalmi etikettben – mosolya kellemetlen volt, és valamilyen oknál fogva úgy éreztem ettől, mintha megbízhatnék benne.
- Nyilvánvalóan – forgattam a szemeimet, visszanyomva az elvesztett oldalakat a zsebekbe.
- Elmondod nekem, hogy mi az, ha veszek neked gyökérsört (root beer) a szomszédban? – nevetett fel.
- Milyen szomorúak vagyunk? Egy pár gyógyuló alkoholista, rábeszélve arra, hogy elolvassanak egy élettörténetet – ráztam meg a fejemet, elgondolkozva azon, hogyan jutottam el erre a pontra ilyen fiatal korban, de olyan hálás voltam Louis-ért, ha nem érte lett volna, még mindig a sötétségben rejtőzködnék, rothadásra hagyva.
- Nos, a gyökérsörtől nem fogsz semmilyen házat leégetni, én meg nem fogok bántó dolgokat mondani Kacinak – válaszolta. Tudtam, hogy többért jár Dr. Tranhez, mint a pártanácsadás, de úgy döntöttem, nem leszek totális faszfej és nem szólok rá érte.
- Rendben. Jó lesz a gyökérsör – egyeztem bele, majd elsétáltunk a szomszédban lévő étterembe. Egy nagy rakás kaját rendeltem végül az ő számlájára, és végül engedtem, hogy elolvasson néhány oldalt a vallomásomból.
Húsz perccel később véget kellett vetnem neki. Az egész cuccot elolvasta volna, ha hagyom neki.
- Ez csodálatos, tényleg, ember. Ez… elbaszott néhány részben, de megértem. Nem te beszéltél, a démonok voltak.
- Démonok, mi? – ittam egy nagy kortyot, kiürítve poharamból a gyökérsört.
- Igen, démonok. Amikor részeg vagy, tele vagy velük. Ebből néhányat, amit az előbb olvastam, tudom, hogy nem te írtad. A démonoknak kellett lenniük – mosolygott, mire megráztam a fejemet.
Igaza volt, természetesen, de nem tehettem arról, hogy elképzeljek egy hátborzongató kis piros sárkány dolgot a vállamon, leírva az elbaszott szarságokat, amik azon a néhány oldalon voltak rajta.
- Engeded majd, hogy elolvassa, ha befejezted, igaz? – kérdezte.
Én egy sajtrudat mártottam a szószba, és megpróbáltam nem kiosztani őt, amiért tönkretette a szórakoztató gondolataimat a kis démon teremtményekről.
- Nem, kizárt, hogy megengedném, hogy elolvassa ezt a szart – ütögettem meg ujjammal a bőrkötést, emlékezve, mennyire izgatott volt Louis, hogy használjam, amikor megvette. Harcoltam az ötlettel persze, de most imádom ezt a hülye cuccot.
- Pedig kellene. Úgy értem, vegyél ki párat abból a megcsavart dologból, főleg azt a részt, hogy ő terméketlen. Az egyszerűen helytelen volt.
- Tudom – nem néztem rá, lenéztem az asztalra és zavarban voltam, elgondolkozva azon, hogy mi a fene ment át az agyamon, amikor leírtam azt a szart.
- Fontolóra kellene venned, hogy többet csinálsz ezzel, nem vagyok irodalom-szakértő vagy Heningsway, de tudom, hogy amit olvastam, az nagyon, nagyon jó volt.
Nyeltem egyet, úgy döntve, hogy figyelmen kívül hagyom Hemingway helytelen kiejtését.
- Kiadni ezt? – kuncogtam fel. – Kurvára kizárt – véget vetettem a beszélgetésnek itt.

Állásinterjú után állásinterjú, unatkoztam. Annyira kurvára unatkoztam, és mindegyiket úgy hagytam el, hogy még kevésbé éreztem kihívásnak, mint az utolsót, és nem tudtam elképzelni, hogy bármelyik szar irodában üljek. A könyvkiadásban akartam dolgozni, tényleg akartam, de azon találtam magam, hogy oldalt oldal után olvasok újra az elbaszott gondolataimról, és minél többet olvastam és emlékeztem, annál jobban akartam… nem, annál jobban volt szükségem arra, hogy tegyek valamit vele.
Csak ültem ott, könyörögve magamnak, hogy legalább próbáljam meg, és volt ez a gondolat a fejemben, hogy ha ő meglátta, miután kiszedtem néhányat a durva szarságokból, imádná. Rögeszmévé vált ez, és meglepődtem az emberek érdeklődésén, ami úgy tűnt, hogy van, hogy figyeljék valaki más útját az öngyógyulásig.
Elbaszott, de ették ezt a szart. Mindegyik lehetséges kiadónak egy másolt verziót küldtem emailben. Látszólag a napok, hogy bevigyek egy kötegnyi félig kézzel írt, félig begépelt oldalt, véget értek.
De ennyi lenne, vagy azt hittem. Azt gondoltam, ez a könyv lesz a nagy gesztus, amire szüksége van, hogy visszafogadjon az életébe. Persze, úgy gondoltam, hónapok lesznek, amikor a könyv ki van nyomtatva és több ideje van, hogy azt az akármi szart csinálja, amit csinált itt New York Cityben.
Nem tudok tovább itt ülni. Van egy limitje az újonnan talált türelmemnek, és elértem azt. Utálom, abszolút gyűlölöm annak a gondolatát, hogy Louis egyedül sétálgat ebben a hatalmas városban, pizsamába öltözve délután. Elég hosszú ideje elment már, és meg kell magyaráznom sok mindent.
Megfogom a könyv utolsó oldalát, majd a zsebembe tűröm, nem zavartatva magamat azzal, hogy összehajtsam. Aztán írok Liamnek, hogy ne zárja be az ajtót, ha kimegy vagy bejön, és elindulok a lakásból, hogy megkeressem őt. Nem kell messzire mennem. Amikor kilépek, az első lépcsőn ül, ami az épülethez vezet. A semmibe bámul, szemei fókuszáltak és kemények. Nem vesz észre engem, amikor megközelítem őt. Csak akkor néz fel rám, amikor leülök mellé, szemei még mindig távoliak, de közelről figyelem, ahogy lassan meglágyulnak.
- Beszélnünk kell – mondom neki. Louis bólint, majd elnéz, várva egy magyarázatra.

Chapter 292

Helló! 😊

Ismét egészen időben sikerült hoznom az újabb fejezetet, jövő héten már sajnos újra estefelé tudom majd hozni, csak jelzem előre. A rész... hát nem is tudom, mit mondjak róla. Az eleje és közepe csodás, egyre jobb lesz 😏 A vége viszont... megint nem lesz egyszerű. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek az eseményekről. Egyébként már nagyon a végén vagyunk, a 295. fejezet lesz az utolsó. Egy hét múlva jövök ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 292

 
Louis szemszöge
- Jó reggelt, bébi – a fecskék alakjának fekete tintája az első dolog, amit meglátok, amikor kinyitom a szemeimet. Harry bőre barnább, mint valaha, az izmok a mellkasán pedig sokkal szembetűnőbbek, mint akkor voltak, amikor utoljára láttam őt.
Harry mindig hihetetlenül jól nézett ki, de most jobban néz ki, mint valaha, és ez a kínzásnak a legédesebb formája, itt feküdni, a csupasz mellkasán, egyik karjával a hátam köré fonódva, míg a másikat felemelve, hogy kisöpörje a hajat az arcomból.
- Reggelt – pihentetem meg államat a mellkasán, megadva nekem a tökéletes szöget, hogy csodáljam arcát.
- Jól aludtál? – ujjai lágyan átsiklanak a hajamon, mosolya pedig még mindig tökéletesen a helyén van.
- Igen – lehunyom szemeimet egy pillanatra, hogy kitisztítsam agyamat, ami hirtelen péppé vált.
Harry nem szólal meg, csak engem bámul. Érzem szemeit az enyéimbe égni, és tudom, hogy mosolyog, még ha nem is látom őt. Kinyitom szemeimet, amikor meghallom Liam hálószobájának ajtaját kinyitódni, aztán amikor megmozdulok, hogy felüljek, Harry karjai szorosabbá válnak körülöttem.
- Nem, nem – nevet fel. Hátát a kanapéhoz nyomja és felemeli a testét, magával véve engem.
Liam lép be a nappaliba, póló nélkül, Sophiával maga mögött. Ő a tegnap esti munkaruhájában van, a fekete egyenruhát egy fényes mosoly kíséri, jól áll neki.
- Szia – Liam arca elpirul, majd Sophia a kezéért nyúl, és rám mosolyog. Szerintem elkapok egy kacsintást tőle, de egy kicsit még mindig zavaros vagyok attól, hogy Harryvel ébredtem fel.
- Felhívlak a műszakom után – hajol hozzá, aztán egy lágy csókot nyom Liam arcára. Az arcán lévő szőr olyan valami, amihez még mindig hozzá kell szoknom, de nagyon jól néz ki rajta. Liam lemosolyog Sophiára, majd kinyitja neki az ajtót.
- Nos, most már tudjuk, miért nem jött ki Liam a szobájából tegnap este – suttogja Harry a fülembe, lehelete forró rajtam. Túlérzékenyen és felizgultan megpróbálom elmozdítani testemet az övétől.
- Kell egy kávé – érvelek. Harry bólint, aztán engedi, hogy kimásszak az öléből.
Figyelmen kívül hagyom, ahogy Liam megrázza a fejét mosolyogva, és a konyhába sétálok. A serpenyő tegnap estéről, tele van meg nem evet vodkaszósszal, még mindig a tűzhelyen van, majd amikor kinyitom a sütőt, egy serpenyőnyi csirkemellet találok még mindig benne.
Nem emlékszem, hogy bekapcsoltam a sütőt vagy a tűzhelyet, másfelől viszont nem sokat gondolkodtam tegnap este. Úgy tűnt, az agyam nem akar elgondolni Harrytől, és hogy milyen érzés volt az ajkai az enyéimen több hónapnyi nélkülözés után.
- Jó dolog, hogy kikapcsoltam a sütőt, igaz? – lép be a konyhába Harry, a melegítőnadrág alacsonyan lóg a csípőjén. Új tetoválásai kiemelik törzsének síkját, levonva tekintetemet kidolgozott hasához.
- Uhm, ja – köszörülöm meg torkomat, és megpróbálok valami következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy hirtelen miért vagyok ilyen hormonális.
- Hánykor mész dolgozni ma? – hajol a pulthoz velem szemben, majd figyel, ahogy elkezdek azon dolgozni, hogy összetakarítsam a rendetlenséget.
- Délben – válaszolom, kiöntve a meg nem evett szószt a mosogatóba. – Csak egy műszakom lesz, öt körül itthon kellene lennem.
- Elviszlek vacsorázni – mosolyodik el, karba téve a kezét mellkasa előtt. Én elbillentem a fejemet, felhúzva rá a szemöldökömet, majd bekapcsolom a hulladékmegsemmisítést. – Arra gondolsz, hogy tegyem bele a kezemet most, ugye? – nevetése lágy és elragadó, amitől én is szórakozott leszek.
- Talán – mosolygok. – Szóval ezt egy kérdéssé kell fogalmaznod.
- Itt van a pimasz Louis, akit ismerek és imádok – csipkelődik, széttárva tenyereit a pult tetején. Megpróbálok mogorva tekintetet vágni rá, de egy mosoly áttöri az útját. – Megadnád nekem, kérlek, azt a megtiszteltetést, hogy időt szánsz arra, hogy elköltesz velem egy étkezést egy nyilvános helyen ma este? – játékos szarkazmusától nevetek, aztán amikor Liam belép a konyhába, csak egy pillantást vet ránk, és a pultnak dől.
- Jól vagy? – kérdezem tőle.
- Igen, csak fáradt vagyok – válaszolja.
- Azt képzelem – húzogatja Harry a szemöldökét, mire Liam meglöki a vállát.
Én csak bámulok, úgy érezve, mintha valami alternatív univerzumban lennék. Ahol Liam meglöki Harry vállait és Harry nevet, seggfejnek hívva őt, ahelyett, hogy haragos tekintetet vetne rá vagy megfenyegetné őt. Tetszik ez az univerzum itt, azt hiszem, imádnék itt maradni egy ideig.
- Ez nem olyan. Fogd be – teszi Liam őrölt kávét a kávéfőzőbe, három csészét vesz ki a szekrényből, majd a pultra helyezi őket.
- Persze, persze – forgatja a szemeit Harry, mire Liam azzal gúnyolja őt, hogy azt mondja: „Pehrsze, pehrsze.
Hallgatom őket heccelődni és ártatlan szurkálódásokat fogadni a másiktól, miközben egy doboz gabonapehelyért nyúlok, ami a legmagasabb polcon van. Lábujjhegyen állok, amikor érzem Harry ujjait lehúzni a rövidnadrágomat, hogy többet eltakarjon felfedett bőrömből. Egy részem tovább akarja felhúzni, vagy még akár teljesen levenni is, csak hogy lássam a kifejezést, ami ebből adódna, de Liam kedvéért ez ellen döntök.
Helyette meglátom a humort gesztusában és a szemeimet forgatom rá, miközben kiszedem a zacskó müzlit a dobozból.
- Frosted flakes? – kérdezi Harry.
- A szekrényben – válaszolja Liam. Egy homályos emlék villan fel bennem Harryről és apámról, ahogy civakodnak, amiért apa megette Harry összes gabonapelyhét. Elmosolyodom az emléken, és elhessegetem azt.
Egy órával később fel vagyok öltözve, és készen állok, hogy elinduljak a sétámra az étteremhez. Harry a kanapén ül felhúzva a csizmáit a lábára, amikor belépek a nappaliba.
- Kész vagy? – néz fel rám egy mosollyal.
- Mire? – veszem el a kötényemet a szék támlájáról, a telefonomat pedig a zsebembe teszem.
- Munkába sétálni, természetesen.
Bólintok, imádva a gesztust, úgy vigyorogva, mint egy idióta, majd követem őt ki az ajtón.
A séta a munkába jó, Harry kérdést kérdés után tesz fel arról, hogy mit csináltam az elmúlt öt hónapban, én pedig mesélek neki az anyámról, Davidről és a lányáról. Mesélek neki Natalie helyéről a focicsapatban az egyetemén Kaliforniában, és arról, hogyan vitt vissza anya és David ugyanabba a városba, ahová Harry családjával mentem.
Mesélek neki az első két éjszakámról New York Cityben, és arról, hogyan voltam ébren egész éjjel a zajoktól, és hogy a harmadik éjjel felkeltem az ágyból és körbesétáltam a háztömböt, és ekkor találkoztam először Joe-val. Mesélek neki arról az édes, hajléktalan férfiről, aki egy módon az apámra emlékeztet, és szeretném azt hinni, hogy az, hogy ételt viszek neki, segít neki egy olyan módon, ahogy az apámnak nem tudtam segíteni. Ettől a vallomástól Harry kezébe veszi az enyémet, én pedig nem próbálok meg elhúzódni.
Mesélek neki arról, mennyire aggódtam amiatt, hogy ideköltözök, és mesélek neki arról, hogy örülök, hogy idelátogatott. Nem említi meg, hogy nem volt hajlandó szexelni velem, és hogy addig ugratott, amíg végül el nem aludtam a karjaiban. Nem említi meg a házassági ajánlatát, és rendben vagyok ezzel. Még mindig próbálom megérteni ezt, ahogy már megpróbáltam megérteni azt, ahogy iránta érzek, amióta becsapódott az életembe egy évvel ezelőtt.
Amikor Robert találkozik velem a sarkon, ahogy szokott, amikor együtt van a műszakunk, Harry közelebb mozdul, egy kicsivel szorosabban fogja a kezemet. Egyikük sem mond sokat, csak figyelik egymást, én pedig a szemet forgatom azon, ahogy a férfiak viselkednek, amikor olyan valaki jelenlétében vannak, aki tetszik nekik.
- Itt leszek, amikor végzel – hajol közel Harry, hogy ajkait az arcomhoz nyomja. – Ne dolgozz túl keményen – suttogja az arcomnak. Hallom a mosolyt a hangjában, de azt is tudom, hogy van egy kis komolyság is javaslatában.
Harry „ne dolgozz túl keményen” mondata elátkozta az egész műszakomat. El voltunk árasztva, asztalnyi férfi és nő után asztalnyi férfi és nő érkezett, túl sok bort vagy brandyt ittak, és túlfizették a kis adag ételt a kidekorált tányérokon. Az egész műszakomban nincsen szünet, a lábaim pedig meghalnak, mire végre beütöm az időmet a speciális gépbe, hogy végezzek a munkával öt órával később.
Ahogy megígérte, Harry az előtérben vár rám. Sophia áll a pad mellett, amin Harry ül. Elköszönök Sophiától, aztán Harry és én elindulunk vissza a lakásba.
- Meghaltak a lábaim – nyögök fel, levéve a cipőimet a lábaimról és félredobva őket, amikor elérem a szobámat. Harry szemei követik őket, és gyakorlatilag látom a szarkasztikus megjegyzéseket létrejönni a haja alatt. – Egy perc múlva elrakom őket, természetesen.
- Gondoltam – mosolyodik el, majd leül mellém az ágyra. – Gyere ide – veszi bokámat a kezei közé, én pedig megfordulok, hogy szemben legyek vele, miközben lábaimat az ölében pihenteti meg. Kezei elkezdik masszírozni fájó lábfejemet, aztán hátradőlök a matracon, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a tényt, miszerint a lábaim órákig voltak benyomva abban a cipőben.
- Köszönöm – nyögöm félig.
Szemeim le akarnak csukódni az azonnali kikapcsolódástól, ami abból fakad, hogy Harry kezei masszírozzák a lábaimat, de rá akarok nézni, eleget szenvedtem hónapokon át attól, hogy nem nézhettem rá, most pedig nem akarok elnézni.
- Nem probléma. El tudom viselni a szagot, hogy lássam azt a kikapcsolódó, kibaszottul álmodozó tekintetet a szemeidben.
Felemelem a kezemet a levegőbe ütve, mire felnevet, ahogy kezei továbbra is varázslatosan dolgoznak a lábaimon. Kezei a vádlimhoz mozdulnak, aztán fel a combomhoz, nem zavartatom magamat azzal, hogy megállítsam az ajkaimat elhagyó hangokat, ez csak annyira relaxáló és megnyugtató, hogy megérint engem, megdolgozva a fájó izmokat a testemben.
- Gyere, ülj le előttem – utasít, gyengéden eltolva a lábaimat az öléből. Felülök, bemászva az ölébe és a lábai közé ülve. Kezei először megfogják a vállamat, ujjait a feszült izmokba nyomja és kimasszíroz belőlük minden csepp feszültséget. – Ha nem lenne rajtad az az ing, ez sokkal jobb érzés lenne – jegyzi meg Harry.
Nevetek egy pillanatra, de elcsendesedek annak az emlékétől, ahogy csipkelődött velem a konyhában tegnap este. Előre hajolva a laza munkaingem aljáért nyúlok, hogy kihúzzam a nadrágomból. Hallom a zihálást Harrytől, miközben leveszem a trikóval együtt, áthúzva a fejemen.
- Mi az? A te ötleted volt – emlékeztetem őt, hátradőlve hozzá. Kezei durvábbak most, szándékosan a bőrömbe nyomódva, fejem pedig hátraesik a mellkasához. Motyog valamit az orra alatt, én meg fejben megveregetem a hátamat, amiért izgatott lett.
- Ez új – feleli Harry, miközben kezei folytatják a munkát a vállaimon.
Én nem szólalok meg, csak kissé hátra csúszok, hátamat kitárt lábaihoz nyomva. Harry felnyög, kezét a nyakam aljához téve, ujjai lágyan dörzsölik az állam alját és le a finom bőrhöz a fülem alatt.
- Jó érzés? – kérdezi, tudva a választ.
- Mhmm – ez az egyetlen összefüggő hang, amit ki tudok adni. Amikor felkuncog, jobban hozzá nyomom magamat, lényegében az ágyékához dörzsölve a testemet. Keze szorosabbá válik a torkomon.
- Nincs csipkelődés – figyelmeztet.
- Mondja a művészet mestere – panaszkodok, majd hátra csúszok ismét. Félmeztelenül ülve előtte, testemet az ágyékához dörzsölve, míg keze még mindig egy helyben tart engem, ami az őrületbe kerget. Fel vagyok izgatva, Harry pedig szórakozik a hormonjaimmal azzal, hogy zihál és hozzám dörzsöli magát.
- Nincs csipkelődés – utánozom szavait. Nincs esélyem arra, hogy nevessek a kárára, mielőtt kezeit a vállaimra teszi, aztán fejemet maga felé fordítja.
- Öt hónapja nem dugtam senkivel, Louis, minden csepp önuralmammal szórakozol – suttogja durván, éppen az ajkaim felett.
Én teszem meg az első lépést, számat az övéhez nyomva, amitől eszembe jut az első alkalom, amikor csókolóztunk a szobájában abban a rohadt diákszövetségi házban.
- Nem? – tátom el a számat, megköszönve a csillagjaimnak, hogy senkivel sem volt a különlétünk alatt. Úgy érzem, mintha tudtam volna ezt valahogy, tudtam, hogy ezt nem tenné meg. Vagy ez, vagy pedig kényszerítettem magamat, hogy meggyőzzem magam, nem érne hozzá máshoz.
Harry nem ugyanaz az ember, aki egy évvel ezelőtt volt. Nem használ vágyat és durva szavakat, hogy megszerezzen embereket. Nincs szüksége más emberre minden este, erősebb most… Ugyanaz a Harry, akit szeretek, de sokkal erősebb most.
„Észre sem vettem, milyen kék a szemed”, mondta nekem. Mindössze ennyi kellett. Az alkohol és a hirtelen kedvessége között nem tudtam megállítani magamat attól, hogy megcsókoljam. Szája mi más, mint menta ízű volt, ajakpiercingje pedig hűvös volt a számon. Idegennek és furának érződött, de imádtam.
Harry ölébe mászok most, ugyanúgy, ahogy olyan régen is tettem, majd kezei megfogják a csípőmet, gyengén nyomva engem, hogy együtt mozogjak a testével, amikor lefekszik az ágyra.
- Lou – nyögi, éppen ahogy az emlékeimben is tette. Ez tovább tüzel engem, mélyebbre nyom engem a köztünk lévő elsöprő szenvedélybe. El vagyok veszve ott, és az pokolian biztos, hogy nem akarom megtalálni a kiutat.
Combjaimmal közre fogom a törzsét, aztán kezeim a hajába túrnak. Rászoruló vagyok és eszeveszett és sietek, és csak arra tudok gondolni, ahogy ujjai végig futnak oly’ gyengéden lefelé a gerincemen.

Harry szemszöge
Az egész tervemnek rohadtul lőttek most már. Kurvára kizárt, hogy megállítom őt, tudhattam volna, hogy nem lesz esélyem rá. Szeretem őt, úgy érződik, mintha már egész életemben szerettem volna őt, és hiányzott az, hogy ilyen módon legyek vele.
Hiányoztak a pokoli szexi hangok, amelyek elhagyják dugható ajkait. Hiányzott, ahogy mozgatja telt csípőjét, átcsúszva velük rajtam, amitől annyira kibaszottul kemény vagyok, hogy csak arra tudok gondolni, hogy szeretem őt, hogy megmutassam, mennyire kurvára jót éreztet velem, mind érzelmileg, mind fizikailag.
- Már vágytam rád minden kurva nap minden másodpercében – felelem nyitott szájába.
Nyelve átcsúszik az enyémen, mire ajkaimmal körülölelem azt, játékosan megszívva a nyelvét. Lélegzete elakad, kezei a pólóm aljához nyúlnak, felhúzva azt a karjaimig. Én felülök, félig felöltözött testét az enyémmel véve, majd könnyebbé teszem neki, hogy levegye a pólómat rólam.
- Fogalmad sincs, hányszor gondoltam rád, hányszor vertem ki a farkamat, emlékezve arra, milyen érzés volt a kezed rajtam, milyen érzés volt a forró szád rajtam.
- Ó, Istenem – nyögése csak sarkallja szavaimat.
- Hiányozott már ez neked, ugye? Az, ahogy a szavaimtól érzed magad, ahogy elázottan kurvára kemény leszel tőlük?
Bólint és újra felnyög, amikor nyelvemet lehúzom a nyakán, lassan csókolva és megszívva a bőrt. Már annyira nagyon hiányzott ez az érzés, ahogy teljesen és egészen elvisz, levisz és visszahúz a felszínre érintésével.
Karjaimat a dereka köré fonom, megfordítva a testünket, így le tudom fektetni őt magam alá. Ujjaim kigombolják a nadrágját, kezeim pedig lehúzzák azt a bokájáig másodpercek alatt. Louis egyre türelmetlenebb lesz és rúg a lábaival, lelökve a nadrágot a padlóra.
- Vedd le a tiédet – utasít, arca kipirult, kezei remegnek, a hátam alsó részén pihenve.
Szeretem őt, kibaszottul szeretem őt, és azt ahogy még mindig szeret engem ő, annyi idő után is. Valóban elválaszthatatlanok vagyunk, még az idő sem tudott közénk állni.
Teszem, amit mondott, és visszamászok rá, levéve az övét.
- Baszki – csodálom csípőjének görbületét, combjai meg egyszerűen kurvára ordítanak, hogy ragadják meg a kezeim. Meg is teszem, Louis rám bámul azokkal a kibaszott kék szemeivel, amikkel átvészeltem a sok órányi baromságot Dr. Trannel. Azok a szemek még arra is rávettek, hogy néhányszor felhívjam Vance-t.
- Kérlek, Harry – nyafog Louis, felemelve seggét a matracról.
- Tudom, bébi – teszem ujjaimat a számhoz, hogy egy kis nedvességet szedjek össze. Az egyikkel szűk nyílásánál körzök, a farkam pedig megrándul, ahogy felsóhajt, többet akarva. Belé nyomom egyik ujjamat, amitől vonaglik alattam és a legszexibb kibaszott hangokat okozva ezzel, amiket valaha is hallottam, amikor belé teszem egy másik ujjamat.
Baszki. Baszki.
- Olyan jó – zihálja, ujjai a förtelmes ágyneműt markolják a kis ágyán.
- Igen? – ösztönzöm őt, gyorsabban mozgatva az ujjaimat, megütve azt a helyet, amiről tudom, hogy kurvára az őrületbe kergeti. Izgatottan bólint, majd keze a farkamhoz vándorol, fel-le csúszva egy lassú, de masszív mozdulattal. – Már olyan rég volt. Ha nem tehetem beléd a farkamat most, el fogok élvezni az ágyneműdre teljesen.
Szemei tovább tágulnak ki, aztán még néhányszor pumpálom az ujjaimat benne, mielőtt összehangolom testemet az övével. Még mindig markol engem, magába vezetve a farkamat, majd lehunyja szemeit, amikor megtöltöm őt.
- Szeretlek, kibaszottul annyira nagyon szeretlek – mondom neki, aztán lehajolok a könyökeimre, benyomódva és kihúzódva, benyomódva és kihúzódva. Louis a hátamat karmolja az egyik kezével, ujjait pedig a hajamba fonja a másikkal. Meghúzza, amikor mozgolódok csípőmmel, még tovább széttárva combjait.
Több hónappal az után, hogy fejlesztettem magam, az élet naposabb oldalát néztem, meg minden szar, annyira kurvára jó érzés vele lenni. Az életemben minden e körül a férfi körül forog, és néhány ember lehet, hogy azt mondja, ez egészségtelen vagy megszállott, őrült is akár, de tudod mit? Kurvára leszarom, kibaszottul nagyon. Szeretem őt, és ő nekem a minden. Ha bárki szarságot akar mondani, elviheti máshová az ítélkező baromságát, mert kurvára senki sem tökéletes, Louis pedig olyan közel visz engem a tökéleteshez, amennyire valaha is leszek.
- Szeretlek, Harry, mindig is szerettelek – szavaitól megállok, és egy újabb darabom kerül vissza a helyére. Louis minden nekem, és hallani őt kimondani ezt a szart, és ahogy az arca kinéz, amikor lenézek rá, ez minden nekem.
- Tudnod kellett, hogy mindig szerettelek, tőled lettem én… én, Louis, és ezt soha nem fogom elfelejteni – belé hatolok ismét, remélve, hogy nem végzem sírva, mint egy ribanc, míg kiverem neki.
- Tőled lettem én én szintén – ért egyet, felmosolyogva rám.
- Nem is mi lennénk, ha nem egy ilyen alkalomkor folytatnánk le egy érzelmes beszélgetést – csipkelődök egy csókot helyezve a homlokára. – Viszont milyen más alkalom lenne jobb ennél erre a fajta beszélgetésre – csókolom meg mosolygó ajkait, ő pedig lábaival szorosabban öleli a derekamat.
Kezdek közel kerülni már, gerincem bizsereg és érzem magamat közelebb és közelebb kerülni ahhoz, hogy elélvezzek, miközben Louis légzése mélyül, felgyorsul és összeszorítja lábait.
- El fogsz élvezni – zihálom a fülébe. Ujjai meghúzzák a hajamat, nagyon a határhoz lökve engem. – El fogsz élvezni most, velem, én pedig meg foglak tölteni téged – ígérem, tudva, mennyire imádja a kurvára mocskos számat. Lehet, hogy kevésbé vagyok seggfej, de soha nem fogom elveszíteni önmagamat.
Louis a nevemet kimondva megy el mindkettőnk mellkasára. Én csatlakozom hozzá, és ez a legenyhítőbb, kibaszott borderline mágikus érzés az egész kurva világon. Ez a leghosszabb idő, ami eltelt úgy, nem dugtam meg senkit, és boldogan kibírtam volna még egy évet, várva rá.
- Tudod – kezdem el, miközben legördülök róla és lefekszem mellé – azzal, hogy szeretkeztél velem, beleegyeztél abba, hogy összeházasodj velem.
- Csitt – ráncolja össze az orrát. – Tönkreteszed a pillanatot.
Én felnevetek.
- Amilyen keményen elélveztél, kétlem, hogy van bármi is, ami tönkretehetné a pillanatodat.
- Pillanatunkat – gúnyolódik, úgy vigyorogva, mint egy őrült, szemeit szorosan lehunyva.
- De komolyan, beleegyeztél, szóval mikor fogod megvenni a szmokingodat? – erőltetem tovább. Ő átfordul.
- Még mindig olyan őrült vagy, mint valaha – feleli.
- A terápia csak a haragomra működik, nem a megszállottságomra, miszerint örökre velem leszel.
Louis a szemeit forgatja, majd felemeli a karját, hogy eltakarja az arcát.
- Ez igaz – nevetek fel, és játékosan elhúzom őt az ágyról.
- Mit csinálsz? – sikítja, amikor felemelem őt a vállamra. – Meg fogsz sérülni amiatt, hogy felemeltél! – próbál meg letekergőzni rólam, de szorosabban fogom karommal a lába hátsó részét.
Nem tudom, hogy Liam itt van-e vagy sem, így figyelmeztetésként kiszólok a biztonság kedvéért. Az utolsó dolog, amit látnia kell az az, ahogy végig viszek a folyosón egy meztelen Louis-t a matchbox méretű lakásában.
- Liam! Ha itt vagy, maradj a rohadt szobádban!
- Tegyél le! – rúg a lábaival megint Louis.
- Le kell zuhanyoznod – ütöm meg tenyeremmel a seggét, mire felsikít, megütve az enyémet viszonzásként.
- El tudok sétálni a zuhanyzóhoz! – nevet most már, vihog és sikít, mint egy kisgyerek, én pedig kibaszottul imádom. Imádom, hogy még mindig meg tudom nevettetni őt, hogy megadja nekem ezeket a gyönyörű hangokat.
Végül leteszem őt a lehető leggyengédebben a fürdőszoba padlóra, aztán megnyitom a vizet.
- Hiányoztál – bámul fel rám a padlóról.
Mellkasom összeszorul, kurvára arra van szükségem, hogy az életemet ezzel a férfival töltsem el. El kell mondanom neki mindent, amit csináltam, mióta elhagyott engem, de most nincs itt az idő. Holnap, elmondom neki holnap.
Ma este élvezni fogom a pimasz megjegyzéseit, ízlelni fogom a nevetéseit, és megpróbálom kiérdemelni a szeretet lehető legtöbb formáját tőle.

Louis szemszöge
Amikor felébredek hétfő reggel, Harry nincs az ágyamban. Tudom, hogy van valamiféle interjúja vagy találkozója, de nem említette, hogy pontosan miféle interjú, vagy a város melyik részében van. Fogalmam sincs, hogy vissza fog-e jönni, mielőtt el kell indulnom munkába.
Átfordulok, ragaszkodva az ágyneműhöz, aminek még mindig Harry illata van, aztán arcomat a matrachoz nyomom. A tegnap este… nos, a tegnap este elképesztő volt. Harry elképesztő volt, mi elképesztőek voltunk. A kémia, a heves kémia köztünk még mindig annyira tagadhatatlan, mint valaha, és most végre egy olyan helyen vagyunk az életünkben, ahol látjuk a hibáinkat, egymás hibáit, és elfogadni és megoldani őket olyan módon, ahogy azt nem tudtuk a múltban.
Szükségünk volt erre a külön töltött időre, szükségünk volt arra, hogy képesek legyünk önállók lenni, mielőtt összejövünk, és annyira hálás vagyok, hogy átvészeltük a sötétséget, a veszekedést, a fájdalmat, és kéz a kézben bukkantunk elő, erősebben, mint valaha.
Szeretem őt, az Úr tudja, hogy szeretem ezt a férfit, az összes különléten át, az összes káoszon át, bemászott a lelkembe és azt az övének jelölte meg, felejthetetlenné téve. Akkor sem tudtam volna, ha megpróbáltam volna, és tényleg megpróbáltam, hónapokig megpróbáltam tovább haladni, napról napra, folyamatosan elfoglalva magamat, kísérletet téve arra, hogy elvegyem az eszemet róla.
Természetesen ez nem működött, és a róla való gondolatok soha nem kalandoztak el túl messzire az agyamtól, és most, hogy beleegyeztem, hogy megoldjuk a dolgokat, a mi a saját módunkon, végre úgy érzem, mintha minden megoldódna a számunkra. Lehetünk azok, amiket egyszer jobban akartam mindennél.
„Tudnod kellett, hogy mindig szerettelek, tőled lettem én… én, Louis, és ezt soha nem fogom elfelejteni.” Mondta, miközben belém hatolt. Izgatott volt, lágy és szenvedélyes. Elvesztem az érintésében, ahogy az ujjai bejárták a gerincem hosszát.
A bejárati ajtó kinyitódásának hangja szed ki álmodozásomból és a tegnap esti emlékeimből. Kiszállok az ágyból a rövidnadrágomért nyúlva a padlóhoz, majd felhúzom a lábaimon. A hajam csapzott rendetlenség, hagyni, hogy a levegő szárítsa meg a zuhanyozás után Harryvel, szörnyű ötlet volt. Minden irányban áll, kivéve a megfelelőt, de ujjaimmal beletúrok amennyire csak tudok.
Harry a nappaliban áll, telefonja a füléhez van nyomva, amikor elérem a helyiséget. A szokásos teljesen fekete stílusában van felöltözve, hosszú haja pedig egy vad rendetlenség, mint az enyém, mégis tökéletesen néz ki rajta.
- Igen, tudom. Ben szólni fog, amikor eldöntöm – feleli, miközben észreveszi, hogy a kanapé közelében állok. – Visszahívlak – hangja rövid, türelmetlen majdnem, aztán megszakítja a hívást. A bosszús arckifejezés eltűnik, ahogy tesz egy lépést felém.
- Minden rendben? – kérdezem tőle.
- Igen – bólint, ismét lenézve a telefonjára. Kezével beletúr a hajába, én pedig az enyémet a csuklója köré fonom.
- Biztos vagy benne? – nem akarom erőltetni, de úgy tűnik, hogy messze jár fejben. Telefonja csörög a kezében, majd lenéz a képernyőre.
- Ezt fel kell vennem – sóhajt fel. – Mindjárt visszajövök – csókolja meg a homlokomat, mielőtt kilép a folyosóra és becsukja maga mögött a bejárati ajtót.
Szemeim az asztalon lévő irattartóra tévednek, nyitva van és egy papírhalom széle lóg ki az oldalánál. Felismerem az irattartót, ez az, amit én vettem neki, aztán elmosolyodom a tényen, hogy még mindig megvan neki. Kíváncsiságom legyőz, és azon találom magamat, hogy kinyitom az irattartót és az első oldalért nyúlok.
HARRY STYLES: AFTER
Ez van az első oldalra nyomtatva. A másodikhoz lapozok.
„Ősz volt, amikor találkozott vele, a legtöbb ember azzal volt megszállva, ahogy a levelek színe megváltozott, és az égő erdővel, ami úgy tűnik, mindig hosszasan elidőzik a levegőben az évnek ennek a szakában, ő nem, ő csak egy dolog miatt aggódott. Önmaga miatt.”
Mi? Oldalt oldal után lapozok, keresve valamiféle magyarázatot, hogy lenyugtassam a kaotikus gondolatokat és az összezavarodottságomat. Ez nem lehet az, aminek gondolom…
„Panaszkodása elsöprőnek érződött neki, alig állhatta ki az ő hangját éjjel kettőkor, amikor bebotladozott a lakásukba.”
Könnyek töltik meg a szemeimet, aztán megrezzenek, amikor néhány papír leesik a padlóra.
„Egy Darcy inspirálta gesztusként kifizette az ő apjának temetését, ahogy Darcy állta Lydia esküvőjét. Ebben az esetben megkísérelt elfedni egy családi kínos helyzetet, amelyet egy drogfüggő okozott, nem az, hogy egy kiskorú lánytestvér váratlanul férjhez megy, de a vége ugyanaz volt. Az ő Elizabeth-je visszaszaladt hozzá, miután bedobott egy kis pénzt, éppen ahogy Darcyé is tette.”
Érzem a savat emelkedni a torkomban. Visszaszaladt hozzá, miután bedobott egy kis pénzt? Fogalmam sem volt, hogy ő fizette ki az apám temetését.
„Még ha képtelen is volt arra, hogy saját gyereke legyen, nem tudta elengedni a róluk való álmát. Tudta ezt, és még jobban szerette őt. Megpróbált nem önzőnek lenni, de nem tudott nem a szerelmének kis verzióira gondolni, amit elloptak tőle.”
Éppen ahogy úgy döntök, többet nem tudok elviselni, a bejárati ajtó kinyitódik, majd Harry sétál be. Szemei egyenesen megtalálják a fehér papír káoszt, melyre undorító fekete szavak vannak nyomtatva, telefonja pedig a padlóra esik, csatlakozva a rendetlenséghez.

Chapter 291

Sziasztok! 😊

Kivételesen korán tudtam most hozni az új fejezetet, úgyhogy itt is van, élvezzétek 😀 Lesz is mit, leginkább a végénél 😉 És tele van csupa-csupa érdekes dologgal a rész, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Ja, és Delilah az Danielle akar lenni, csak gondoltam, szólok, ha valaki elfelejtette volna, mert nekem csak később esett le, hogy miről is van szó 😄 Mást nem árulok el, hogy ne lőjem le a poént, én szakadtam ezen 😂 Na jól van, nem húzom az időt, tiétek a rész 😀 Egy hét múlva jövök újra.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 291

 
SZEPTEMBER

Louis szemszöge
- Biztos vagy benne, hogy jól vagy, ugye? Jusson eszedbe, hogy azt mondta Sophia, vele maradhatsz a hétvégére, ha nem érzed magad jól – mondja nekem Liam, egy rakás tiszta, összehajtott törölközőt téve a szekrénybe. A lakása kicsi és a gardrób rész alig létezik, de ez működik neki. Vagyis nekünk. Minden alkalommal, amikor emlékeztetem Liamet, hogy ez az ő lakása, nem az enyém, ő viszont arra emlékeztet engem, hogy itt élek most, ebben a lakásban, New York Cityben.
- Semmi gond, tényleg. Amúgy is a hétvége legnagyobb részében dolgoznom kell – bólintok neki, eltitkolva az égető szorongást az előttem álló hétvége miatt.
Ez a második péntek szeptemberben, Harry repülője pedig bármelyik percben landolni fog. Nem kérdeztem meg, miért jön, nem tudtam rávenni magam, és amikor Liam kínosan felhozta, hogy itt akar maradni, én csak bólintottam és kikényszerítettem egy mosolyt.
- Taxival jön a Newarktól, szóval körülbelül egy óra múlva itt lesz. Úgy érzem, ez nem fog jól menni, nem kellett volna beleegyeznem – Liam végighúzza kezét az állán, mielőtt arcát a kezeibe temeti. Felnyúlok és elhúzom őket az arcától.
- Rendben van. Nagy fiú vagyok, tudok kezelni egy kis Harry Styles-t – csipkelődök, tudva, hogy ideges vagyok, mint a fene, de a munka kényelme és tudni azt, hogy Sophia csak a háztömb végén van, át fog juttatni ezen a hétvégén.
- Tudod-ki is errefelé lesz a hétvégén? Nem tudom, ez hogyan fog menni Harryvel… – pánikoltnak néz ki Liam, mintha sírna vagy ordítana bármelyik pillanatban.
- Nem, ő is dolgozik egész hétvégén – sétálok a kanapéhoz, majd felemelem a kötényemet a rakás tiszta ruháról. Liammel lakni könnyű, az újonnan felmerült kapcsolati problémái ellenére, és szeret takarítani, így jól kijövünk egymással.
A barátságunk gyorsan visszaállt, és egy kínos pillanatunk sem volt mióta megérkeztünk négy héttel ezelőtt. A nyarat az anyámmal töltöttem, a párjával, Daviddel és a lányával, Heatherrel. Üzenetet írtam és még Skype-olni is megtanultam Liammel, a napjaimat pedig azzal töltöttem, hogy terveztem a költözést.
Ez egyike volt azoknak a nyaraknak, amikor elalszol egy júniusi estén és felébredsz egy augusztusi reggelen. Túl gyorsan telt el, és az időm legnagyobb része azzal telt, hogy minden Harryre emlékeztetett. David kibérelt egy kabint egy hétre júliusban, aztán a Styles kabintól öt mérföldre kötöttünk ki, ahová Harryvel és a családjával mentem.
Ugyanazokon az utcákon sétáltam végig, ezúttal David lányával, aki megállt minden háztömbnél, hogy virágot szedjen nekem. Ugyanabban az étteremben ettünk, ahol életem egyik legfeszültebb éjszakája volt, és még ugyanazt a pincért is kaptuk, Robertet. Meglepődtem, amikor azt mondta nekem, hogy ő is New Yorkba költözik az orvosi egyetem miatt. Egy jelentősen nagyobb ösztöndíjat kapott, hogy a New York University-re járjon, mint a korábbi választása Seattle-ben, szóval elfogadta.
Telefonszámot cseréltünk és üzeneteket írtunk egymásnak a nyár alatt, és mindketten körülbelül ugyanakkor költöztünk a városba. Ő egy héttel előttem érkezett meg, és most ugyanazon a helyen dolgozik, ahol én. Majdnem ugyanannyit is dolgozik, mint én, egyelőre a következő két hétben, amíg el nem kezdi az iskolát teljes munkaidőben. Én is ugyanezt tenném, de sajnos túl késő volt már, hogy bejussak az őszi félévre a NYU-n.
Ken azt tanácsolta, hogy várjak, legalább a tavaszi félévig, hogy jelentkezzek egy másik egyetemre. Azt mondta, hogy nem kellene oda-vissza járkálnom megint, ez csak be fogja sározni a felvételi papírjaimat, a New York University meg olyan válogatós, amilyen. Rendben vagyok azzal, hogy szünetet tartsak, annak a ténynek az ellenére is, hogy keményebben kell dolgoznom, hogy felzárkózzak, mert az időmet a munkára használom fel és arra, hogy megpróbáljam feltérképezni a várost.
Harry és én csak néhányszor beszéltünk, mióta anélkül hagyta el a diplomaosztóját, hogy elköszönt volna tőlem. Írt párszor itt és ott, és néhány emailt is küldött. Az emailek merevek voltak, kínosak és hivatalosak, így csak néhányra válaszoltam.
- Van valami tervetek a hétvégére? – kérdezem Liamtől, miközben a derekam köré kötöm a kötényem zsinórját.
- Semmi olyan, amiről tudok. Szerintem csak itt alszik és elmegy hétfő délután.
- Oké. Dupla műszakom van ma, úgyhogy ne várjatok rám. Legalább kettőig nem leszek itthon.
Liam felsóhajt.
- Tényleg azt kívánom, bárcsak ne dolgoznál olyan sokat. Nem kell segítened kifizetni semmit, elég pénzem van az ösztöndíjakból, és tudod, hogy Ken nem hajlandó megengedni, hogy sokat fizessek.
Liamet a legédesebb mosolyommal ajándékozom meg.
- Nem megyek ezen végig veled megint – rázom meg a fejemet, aztán berakom az ingemet a dolgozói nadrágomba. A munkaegyenruhám nem túl rossz, egy fekete ing, fekete nadrág és fekete cipő. Az együttes egyetlen része, ami zavar, az a neon zöld nyakkendő, amit viselnem kell. Két hét kellett, hogy hozzászokjak a kinézethez, de olyan hálás voltam, hogy Sophia szerzett nekem egy állást pincérként egy ilyen elegáns étteremben, a nyakkendő színe nem számított. Ő a vezető cukrász a Lookoutban, egy újonnan nyitott és nagyon túlárazott, modern étteremben Manhattanben.
Én kimaradok az ő és Liam… barátságából? Főleg miután találkoztam Sophia szobatársaival, az egyikükkel már találkoztam még Washingtonban. Liamnek és nekem úgy tűnik, ugyanaz a „nagyon, nagyon kicsi a világ” féle szerencsénk van.
- Írj, ha végeztél akkor? – nyúl Liam a tartón lévő kulcsaimért, aztán a kezembe teszi. Beleegyezek, biztosítva róla őt, hogy Harry érkezése nem fog felzaklatni, és ezzel el is indulok dolgozni.
Nem bánom a húsz perces sétát minden irányba, még mindig tanulom az utakat a hatalmas városban, és minden alkalommal, amikor eltévedek az elfoglalt emberek tömegében, valahogy úgy érzem, jobban kapcsolódok a városhoz. Az utcák zaja, a folyamatos hangok, szirénák, autódudák harsogása, ezek csak ébren tartottak az első héten. Most majdnem megnyugtató, ahogy valamennyire beleolvadtam a tömegekbe.
Az emberek figyelése New Yorkban semmihez sem hasonlítható, amit valaha is megtapasztaltam. Mindenki olyan fontosnak, olyan hivatalosnak tűnik, és imádom kitalálni az élettörténetüket, hogy honnan jöttek, miért vannak itt. Nem tudom, milyen hosszú ideig tervezek itt maradni, nem véglegesen, de egyelőre tetszik itt.
A legjobb, és őszintén az egyetlen jó dolog abban, hogy egyedül vagyok az az, hogy szabadon élek, ahol akarok veszekedés nélkül. Kivel akarok viccelni? Ezerszer inkább választanám azokat a veszekedéseket, hogy ő itt legyen velem most.
Hagyd ezt abba. Abba kell hagynom azt, hogy így gondolkozzak, boldog vagyok most, ő pedig nyilvánvalóan kialakított magának egy életet, amiben én nem vagyok benne. Rendben vagyok ezzel, csak azt akarom, hogy boldog legyen, ez minden. Imádtam őt az új barátaival látni a diplomaosztóján, imádtam, hogy olyan összeszedett volt, olyan… boldog.
Csak utáltam, hogy elsétált, amikor túl sokáig tartott, hogy visszatérjek a mosdóból. A telefonomat a pulton hagytam és félórát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam megtalálni a talált tárgyaknál, vagy egy őrt, hogy segítsen megkeresni. Amikor sikerült, le volt merülve. Megpróbáltam megkeresni Harryt azon a helyen, ahol otthagytam őt, de már elment. Ken azt mondta, a barátaival ment el, és akkor valami hirtelen érthetővé vált, ennek vége.
Azt kívánom, bárcsak visszajött volna értem? Természetesen, de nem tette, én pedig nem élhetem az életemet azt kívánva, hogy bárcsak megtette volna.
Szándékosan vettem fel extra műszakokat erre a hétvégére, azt akarva, hogy olyan elfoglalt legyek, amennyire csak lehet, és olyan minimálisra csökkenteni a lakásban tölthető időmet, amennyire csak lehet. A feszültségnek, illetve a Sophia és a szobatársai között lévő civakodásnak köszönhetően megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy elkerüljem azt, hogy ott kelljen maradnom, de biztosan ott fogok, ha a dolgok túl kínosak Harryvel.
Sophia és én közelebbi barátságba kerültünk, de megpróbálok kimaradni az ő és Liam… helyzetéből. Túlságosan elfogult vagyok köszönhetően a Liammel való barátságomnak, és őszintén, nem hiszem, hogy hallani akarom a részleteket.
Lenézek a telefonomra, hogy leellenőrizzem az időt, miközben a zebránál várok két háztömbnyire a Lookouttól, és majdnem egyenesen Robertbe sétálok. Kezeit kinyújtja és megállít engem, mielőtt beleütköznék a testébe, aztán a jelzés átvált zöldre.
- El van terelve a figyelmed? – mosolyodik el, miközben megigazítja a saját lime-zöld nyakkendőjét. Ez sokkal jobban néz ki rajta, mint rajtam, szőke haja meg rendezetlen, feláll néhány helyen.
Vitatkozom magammal, hogy megbeszéljem-e vele Harryt vagy sem, és csendben maradok, míg átmegyünk az úton egy csapat tinédzser lánnyal, akik mind vihognak és mosolyognak Robertre. Nem hibáztatom őket, Robert nagyon helyes.
- Egy kicsit – vallom be végül, ahogy elfordulunk a sarkon.
- Ma jön, igaz? – nyitja ki nekem az ajtót Robert, én pedig belépek a sötéten megvilágított étterembe.
Annak a ténynek ellenére, hogy alig van dél, a Lookout belseje olyan sötét, hogy kell néhány másodperc a szemeimnek, hogy hozzászokjanak a különbséghez, amikor besétálok a napos délutánból. Követem őt hátra a pihenőszobába, ahol a táskámat egy kis öltözőszekrényben tárolom, Robert meg a felső polcra csúsztatja a mobilját.
- Igen – csukom be a szekrényhez tartozó ajtót, majd neki dőlök a hátammal.
- Tudod, hogy rendben vagyok azzal, hogy beszélj nekem róla. Nem pontosan szeretem a srácot, de beszélhetsz velem bármiről – feleli Robert, kinyújtva kezét, hogy megérintse a könyökömet.
- Tudom – sóhajtok fel. – Nagyon értékelem ezt, csak nem hiszem, hogy jó ötlet kihúzni ezt a fiókot. Már túl régóta be van zárva – nevetek fel, és remélem, hogy igazibbnak jön ez ki, mint ahogy azt érzem. Mutatom az utat ki a pihenőhelyiségből, Robert pedig jön mögöttem.
Elmosolyodik, aztán felnéz a falon lógó órára. Ha nem világító piros lenne sötétkék számokkal, nem hiszem, hogy képes lennék leolvasni az időt a folyosón. A folyosók a legsötétebb részei az étteremnek, a konyha és a pihenő helyiség az egyetlen terület, ahol normális a világítás.
A műszakom a szokásos módon kezdődik, az órák gyorsan telnek, amikor az ebédelő tömeg elmegy és a vacsorázó tömeg elkezd bejönni. Már eljutottam arra a pontra, hogy majdnem képes voltam elfelejteni Harry érkezését egészen öt percre, amikor Robert sétál hozzám egy aggódó kifejezéssel az arcán.
- Itt vannak. Liam és Harry – feleli. Kezei megfogják a köténye szélét, aztán az anyaggal megtörli a homlokát. – Azt kérik, hogy a te részlegedben üljenek.
Nem pánikolok úgy, ahogy arra számítottam, helyette egyszerűen követem Robertet az előtér felé, és Liamet keresem. Kényszerítem a szemeimet, hogy csak Liamet keressék és a kockás ingét, ne Harryt. Idegesen körbe pillantok a területen, arc után arcot keresve, egyik sem Liamé.
- Lou – egy kéz érinti meg a karomat, mire hátra ugrok az érintkezéstől. Ez az a hang, az a mély, akcentusos hang, amit hónapokig és hónapokig lejátszottam a fejemben. – Louis? – érint meg Harry ismét, ezúttal keze a csuklóm köré fonódik, ahogy régen mindig.
Nem akarok megfordulni és szembenézni vele, vagyis akarok, de rettegek. Rettegek, hogy lássam őt, hogy lássam az arcot, ami állandóan eszembe jutott, soha nem változott vagy tompult el idővel, ahogy azt feltételeztem. Az arca, a mosolya mindig olyan élénk lesz, mint amilyen azóta, ahogy először megláttam őt.
Gyorsan kilépek révületemből, majd megfordulok. Abban a puszta másodpercben, amim tervezem, hogy lesz, megpróbálom Liam szemeit megkeresni Harryé előtt, de ez lehetetlen. Lehetetlen elhagyni azokat a szemeket, azokat a zöld szemeket, amiket soha nem lehet lemásolni.
- Szia – mosolyog rám Harry, én meg ott állok, képtelenül arra, hogy beszéljek néhány másodpercig. Össze kell szednem magam.
- Szia.
- Harry ide akart jönni – jelenti be Liam.
Hallom a hangját, de úgy tűnik, a szemeim nem akarnak együttműködni az agyammal. Harry éppen ugyanúgy bámul rám, ujjai még mindig a csuklómon lévő bőrt nyomják. El kellene húznom, mielőtt pulzusom dobogása elárulja reakciómat arra, hogy három hónap után látom őt.
- Nem kell itt maradnunk és ennünk, ha elfoglalt vagy – teszi hozzá Liam.
- Nem, semmi gond. Tényleg – biztosítom a legjobb barátomat.
Tudom, hogy mire gondol, tudom, hogy bűntudata van és aggódik amiatt, hogy az, hogy Harry itt van, tönkre fogja tenni az új Louis-t. A Louis-t, aki nevet és viccelődik, a Louis-t, aki a saját emberévé vált, talán még egy kicsit makacsul is. Bár ez nem fog megtörténni, kordában tartom magamat, ellenőrzés alatt, teljesen nyugodtan és összeszedetten. Tényleg.
Gyengéden elhúzom a csuklómat Harry lágy fogásából, aztán két étlapot veszek el a tartóból.
- Mióta dolgozol itt? – sétál Harry mellém úton az asztalukhoz. Ugyanúgy van felöltözve, mint mindig, ugyanaz a fekete póló, ugyanaz a szűk, fekete farmer. Ennek van egy kis szakadás a térdénél, a csizmája pedig ugyanaz a pár, amit régen is hordott.
Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy csak öt hónap telt el, mióta elhagytam anya házát. Sokkal több időnek érződik, éveknek akár, ami eltelt.
- Csak három hete.
- Liam azt mondta, ma déltől itt vagy már? – kérdezi, mire bólintok. Egy kis boxhoz intek, ami a falnál van, majd Harry beül az egyik oldalra, Liam pedig a másikra. – Mikor végzel?
- Egykor zárunk, szóval általában kettő körül érek haza, amikor zárásig van a műszakom – teszem le az étlapokat a két férfi elé, aztán Harry ismét a csuklómért nyúl. Ezúttal elhúzom, azt tettetve, hogy nem vettem észre szándékait.
- Éjjel kettőkor? – esik le az álla, drámai módon marad nyitva.
- Igen, éjjel. Így dolgozik majdnem minden nap – feleli Liam. Egy haragos pillantást vetek rá, azt kívánva, bárcsak megtartotta volna ezt magának, majd elgondolkozok azon, miért érzek így. Nem kellene, hogy számítson Harrynek, hogy hány órát töltök itt.
Harry nem mond sokat ezután, csak az étlapot bámulja, a bárány raviolira mutat és inni vizet rendel. Liam a szokásosat kéri, megkérdezve, hogy Sophia elfoglalt-e a konyhában, és több „sajnálom” mosollyal ajándékoz meg, mint az szükséges.
A következő asztalom lefoglal, a nő részeg és nem tudja eldönteni, hogy mit akar enni, a férje pedig túl elfoglalt a telefonjával ahhoz, hogy figyeljen. Igazából hálás vagyok, amiért a részeg nő háromszor is visszaküldi a kajáját, ez könnyebbé teszi, hogy csak azért álljak meg Liam és Harry asztalánál, hogy megtöltsem a poharukat és elvigyem a tányérjaikat. Sophia írja meg a számlájukat, Harry meg egy nevetséges borravalót hagy nekem, amire kényszerítem Liamet, hogy tegye el és adja vissza neki, amikor visszaérnek a lakásba.

Harry szemszöge
- Baszki – szitkozódok, amikor rálépek valami műanyagra.
A lakás sötét, rohadtul túl sötét, szart se látok, és pisilnem kell. A kanapén aludni, miközben tudom, hogy Louis gardróbja, amit szeret szobának nevezni, üres, a kibaszott őrületbe kerget. Utálom annak a gondolatát, hogy egyedül sétál a városban a rohadt éjszaka közepén.
Leszidtam Liamet, amiért a két szoba közül a legkisebbet adta neki, de esküszik rá, hogy Louis nem engedi, hogy megváltoztassák a megállapodást. Hát hogyne. Nem lep meg, hogy még mindig olyan makacs, mint amilyen mindig is volt. Még egy példája ennek, hajnali kettőig dolgozik.
Hamarabb kellett volna gondolnom erre, az előtt a nevetséges helyiség előtt kellett volna várnom, ahol dolgozik, már éjfél óta. Elveszem a telefonomat a kanapéról, és megnézem az időt. Most csak egy óra van, foghatok egy taxit és kevesebb mint tíz perc alatt odaérhetek, még a péntek éjszakai forgalomban is.
Tizenöt perccel később Louis munkahelye előtt állok, rá várva. Írnom kellene neki, de nem akarom megadni neki az esélyt arra, hogy nemet mondjon nekem, főleg mivel már itt vagyok.
Emberek haladnak az utcákon, főleg férfiak, és elkezdek elgondolkozni azon, vajon biztonságban van-e ő itt úgy, hogy egyedül jön el a munkából egy ilyen késői órán. Louis biztonságának elemzése alatt meghallom őt nevetni. Az étterem ajtói kinyitódnak, majd ő sétál ki, nevetve és eltakarva a száját a kezével. Egy pasi van mellette, megfogva neki az ajtót. Ismerősnek néz ki, túl ismerősnek… Ki a fene ez a srác? Esküszöm, hogy már láttam őt korábban, de nem emlékszem, hol láttam a pincért… a pincér. Hogy a fenébe lehet ez? Mi a francot csinál ez a srác New Yorkban?
Louis hozzá hajol még mindig nevetve, én pedig teszek egy lépést közelebb, ki a sötétből, mire Louis tekintete azonnal találkozik az enyémmel.
- Harry? Mit keresel itt? – hangja hangos.
- Eljöttem, hogy megbizonyosodjak róla, rendben hazaérsz.
Louis és a pincér összenéznek, mielőtt bólint és megvonja a vállait.
- Írj, amikor hazaérsz – feleli, kezével súrolva Louis kezét.
A több hónapnyi munkának azon, hogy enyhítsem a haragot, a több hónapnyi beszélgetésnek szarságokról Dr. Trannel, hogy irányítsam az érzéseimet nem sikerült és soha nem is tudott volna felkészíteni erre. Volt néhány gondolatom arról, hogy Louis-nak barátja lehet, de nem számítottam arra, vagy nem voltam felkészülve arra, hogy ténylegesen foglalkoznom kell ilyennel.
- Leintek egy taxit – mondom neki, lebeszélve magamat a fejemben. Mit gondoltam? Hogy még mindig gondolkozik a szarságokon? Igen, azt hiszem, azt gondoltam.
- Általában sétálok – feleli.
- Sétálsz? Egyedül? – megbánom, hogy ennek a kérdésnek feltettem a második felét abban a pillanatban, hogy elhagyja a kibaszott számat. – Ő kísér haza – következtetem ki, mire Louis arca megrezzen.
- Csak azok után a műszakok után, amikor együtt dolgozunk.
- Mióta jársz vele?
- Mi? – kérdezi, megállítva magunkat, mielőtt egyáltalán a sarokhoz érnénk. – Nem járunk – húzza össze szemöldökét.
- Pedig úgy tűnik – vonok vállat, kurvára minden tőlem telhetőt megpróbálva, hogy ne legyek duzzogó seggfej emiatt.
- Nem járunk. Időt töltünk együtt, de nem járok senkivel, egyáltalán nem.
- Ő akar.
- Én nem. Még nem – bámul le a lábaira, miközben átmegyünk az úton. Közel sincs olyan sok ember kint, mint korábban ma, de az utcák még mindig messze vannak attól, hogy üresek legyenek.
- Még nem? Nem jártál senkivel? – kérdezem Louis-tól, imádkozva azért a válaszért, amit hallani akarok.
- Nem, nem szándékozok járni egy ideig – érzem a szemeit rajtam, amikor hozzáteszi: – És te? Jársz valakivel, úgy értem?
- Nem. Nem szoktam járni senkivel – mosolygok rá, remélve, hogy megérti a viccemet. A megkönnyebbülés, amit érzek amiatt, hogy megtudtam, nem jár senkivel, túl van a szavakon. Most már mosolyog.
- Ezt már hallottam korábban.
- Állandó srác vagyok, emlékszel?
Louis felnevet, de nem tesz hozzá semmilyen megjegyzést, miközben háztömb után háztömb mellett sétálunk el. Beszélnem kell vele arról, hogy ilyen későn sétál haza. Éjszakát éjszaka után töltöttem azzal, hetet hét után azzal, hogy megpróbáljam elképzelni, hogyan éli az életét itt. Hosszú napokat dolgozva pincérként és hazasétálva New York City sötétségében, ez nem olyasmi volt, ami átfutott az agyamon.
- Miért dolgozol pincérként? – meg kell kérdeznem tőle.
- Sophia szerezte nekem az állást, ez egy nagyon szép hely, és több pénzt keresek, mint gondolnád.
- Több pénzt, mint amennyit Vance-nál keresnél? – kérdezem tőle, tudva a választ.
- Nem bánom. Ez elfoglal.
- Vance azt mondta nekem, hogy nem is kértél ajánlást, és tudod, hogy tervez itt is megnyitni valamit.
Louis elkezd lebámulni az útra, gondtalanul bámészkodva a forgalomba.
- Tudom, de csinálni akarok valamit magamtól. Tetszik a munkám, egyelőre, amíg be nem jutok a NYU-ra.
- Nem kerültél még be a NYU-ra? – nem tudom elrejteni meglepődésemet. Miért nem mondott nekem erről senki semmit? Kényszerítem Liamet, hogy tájékoztasson Louis életéről, de úgy látszik, szereti kihagyni a fontos szarokat.
- Nem, de reménykedek a tavaszi félévben – nyúl kezével a táskájába, aztán egy kulcscsomót húz elő. Biztosan közel vagyunk.
- Rendben vagy ezzel? – kérdezem tőle, meglepődve hangjának nyugodt tónusán.
- Igen, még csak tizenkilenc vagyok. Rendben lesz – vonja meg a vállait, mire szerintem a szívem megáll. – Ez nem ideális, de van időm, hogy bepótoljam. Mindig vehetek fel dupla órákat, és talán még korábban is lediplomázni, ahogy te csináltad.
Nem igazán tudom, mit mondjak erről a… nyugodt, nem pánikoló Louis-ról, de több mint boldog vagyok, hogy a közelében vagyok.
- Igen, feltételezem, hogy megcsinálhatod… – mielőtt befejezhetném, egy férfi lép ki elénk. Arcát piszok fedi és benőtt arcszőrzet. Ösztönösen Louis elé lépek.
- Szia, pajtás – feleli a férfi.
Helyzetem megváltozik a paranoiásból védekezővé, és egyenesen állok, várva erre a seggfejre, hogy megpróbálkozzon valamivel.
- Szia, Joe. Hogy vagy ma este? – lök el lágyan Louis az útból, aztán előhúz egy kis zacskót, ami az ételmaradékok hazavitelére szolgál, a táskájából.
- Jól vagyok. Mit hoztál nekem? – mosolyodik el a férfi, majd kinyújtja a kezét a zacskóért. Kényszerítem magamat, hogy távol maradjak, de nem túl messze.
- Egy kis sült krumplit és azokat a kis szendvicseket, amiket imádsz – mosolyog a férfire, aki visszavigyorog, kigöngyölve a papírzacskót és az arcához emelve azt, hogy megszagolja a tartalmát.
- Túl jó vagy hozzám – nyúl bele piszkos kézzel a papírzacskóba, majd kihúz egy maréknyi sült krumplit, hogy a szájába nyomja. – Kérsz egy kicsit? – kérdezi úgy, hogy az egyik kilóg a szájából.
- Nem – kuncog fel Louis, kezével intve maga előtt. – Jó étvágyat a vacsorádhoz, Joe. Holnap találkozunk – mosolyodik el, aztán int nekem, hogy kövessem őt körbe a saroknál, majd beüti a kódját Liam bérlakásához.
- Honnan ismered azt az embert? – kérdezem tőle. Ő megáll a sornyi postaláda előtt, ami az épület előterében sorakozik, és a kulcsait használja, hogy kinyissa, míg én várok a válaszára.
- Ott lakik, azon a sarkon. Minden egyes éjszaka ott van, így amikor van maradékunk a konyhában, megpróbálom elhozni neki.
- Ez biztonságos? – kérdezem tőle magunk mögé nézve, miközben végigsétálunk az üres folyosón.
- Igen – nevet fel. – Nem vagyok olyan törékeny, mint régen – mosolya őszinte, egyáltalán nem megsértett, és nem tudom, hogy mit mondjak.
Amikor visszasétálunk a lakásba, Louis kilép a cipőjéből, majd leveszi a nyakkendőjét a nyakából. Nem engedtem meg magamnak túl sok pillantást a testére. Megpróbáltam a szemeimet az arcán, a haját, a pokolba, még a fülein is tartani, de most, ahogy kigombolja a fekete ingét, csak egy izomtrikót felfedve alatta, ez eltereli a figyelmemet, és úgy tűnik, nem emlékszem rá, miért nem áldoztam több időt arra, hogy egy ilyen gyönyörű dolgot csodáljak. A kibaszott teste a legtökéletesebb, kurvára a legnyálcsorgatóbb test, csípőjének íve pedig olyan valami, amiről naponta fantáziálok.
- Megyek, lefekszem aludni, korán kezdődik a műszakom holnap – szólal meg a konyhából.
- Holnap is dolgozol? – csatlakozom hozzá a konyhában, majd várok, hogy kiigya a pohár vizét.
- Igen, egész nap dolgozom.
- Miért? – kérdezem tőle. Ő felsóhajt.
- Nos, vannak számláim, amiket fizetnem kell – hazudik.
- És? – erőltetem.
- És talán megpróbáltalak elkerülni – vallja be.
- Elég hosszú ideig kerültél már el engem, nem gondolod? – húzom fel rá a szemöldökömet, mire ő nyel egyet.
- Nem kerültelek téged. Már alig keresel engem.
- Azért, mert kerülsz engem.
Elsétál mellettem, a haját húzva, ahogy szokta.
- Nem tudtam, mit mondani. Eléggé meg voltam bántva, hogy elmentél a diplomaosztóról, és…
- Te mentél el. Nem én – szakítom őt félbe.
- Mi? – fordul meg, megállítva lépéseit.
- Te mentél el a diplomaosztóról, én csak akkor mentem el, miután harminc percig kerestelek.
- Én kerestelek téged – sértődöttnek néz ki. – Tényleg. Soha nem léptem volna csak le úgy a diplomaosztódról.
- Oké, nos, úgy tűnik, én egy másik történetre emlékszem, de nincs értelme ezen vitatkozni most.
Szemeit lesüti, és úgy tűnik, egyetért velem.
- Igazad van – emeli fel üres poharát, hogy újratöltse azt a vízsugár alatt.
- Nézz csak ránk, semmi veszekedés meg szarság – ugratom őt. A pultra könyököl, aztán elzárja a csapot.
- Meg szarság – ismétli meg egy mosollyal.
- Meg szarság.
Mindketten felnevetünk, és tovább bámuljuk egymást.
- Ez nem olyan kínos, mint gondoltam, hogy lesz – feleli Louis. Kioldja a kötényét, ujjai nem boldogulnak a csomóval.
- Kell segítség? – kérdezem tőle.
- Nem – válasza gyorsan jön, majd újra meghúzza a kötőket.
- Biztos vagy benne?
Még néhány percnyi küszködés után végül morcos arcot vág és hátat fordít nekem. Másodperceken belül kibontom a kötőket, ő pedig a borravalóját számolja a pulton.
- Miért nem jelentkezel egy másik szakmai gyakorlatra? Több vagy, mint egy pincér.
- Nincs semmi rossz, abban, hogy pincér vagyok, nem ez a végcél nekem. Most pincérként dolgozom, mert nem bánom, és…
- És mert nem akarsz segítséget kérni Vance-tól – szemei kitágulnak. – Úgy viselkedsz, mintha nem tudnám, Lou – rázom meg a fejemet, hátra lökve a hajamat.
- Nem csak az, csak tetszik, hogy ez a munka az enyém. Neki komoly szálakat kellett volna meghúznia, hogy szakmai gyakorlatot szerezzen nekem New York Cityben, néhány hónapig még nem is vagyok aktívan beiratkozva egyetemre.
- Sophia segített, hogy megkapd az állást – mutatok rá. Csak hallani akarom őt kimondani az igazságot. – Akartál valamit, ami nem kötődik hozzám, igazam van?
Vesz néhány levegőt, mindenhová nézve a helyiségben, csak rám nem.
- Igen, igazad van.
Csendben állunk, egymásra nézve a kis konyha két végéből. Néhány másodperc után egyenesen feláll, majd összeszedi a kötényét és a vizes poharát.
- Mennem kell aludni. Egész nap dolgoznom kell holnap, és már késő van.
- Telefonálj be – javaslom mellékesen, még ha követelni is akarom.
- Nem telefonálhatok be csak úgy – hazudja.
- De igen, megteheted.
- Soha nem hagytam ki egy napot sem.
- Még csak három hete vagy ott. Nem volt időd, hogy kihagyj egy napot, és most komolyan, ez az, amit az emberek csinálnak szombaton New Yorkban, betelefonálnak a munkába és jobb társasággal töltik az idejüket.
- És te vagy ez az említett jobb társaság? – egy játékos mosoly húzódik meg telt ajkainak szélén.
- Persze – húzom kezemet végig a törzsemen, hogy bebizonyítsam igazamat.
Louis tanulmányoz engem egy pillanatig, én pedig meg tudom mondani, hogy ténylegesen fontolóra veszi, hogy kivegyen egy napot.
- Nem, nem tehetem. Sajnálom, csak nem tehetem. Nem kockáztathatom azt, hogy nem lesz senki a műszakomban, ez rossz fényben fog feltüntetni és szükségem van erre az állásra – ráncolja a homlokát, az összes játékosság eltűnt most már, átvette a helyét a túlgondolkodás.
Majdnem elmondom neki, hogy igazából nincs szüksége az állásra, arra van szüksége, hogy összeszedje a szarjait és visszajöjjön Seattle-be velem, de megharapom a nyelvemet. Dr. Tran azt mondja, hogy az irányítás egy negatív faktor a kapcsolatunkban, és nekem „meg kell találnom az egyensúlyt az irányítás és az útmutatás között”. Dr. Tran nagyon feldühít.
- Megértem – vonok vállat, a fejemben leszidva Dr. Trant néhány pillanatig, mielőtt Louis-ra mosolygok. – Akkor hagylak lefeküdni.
Ezzel Louis egyedül hagy a konyhában, én meg ott duzzogok, még mindig kiosztva azt a rohadt orvost a fejemben.

Louis szemszöge
Az álmaimban megjelenik Harry hangja, könyörögve nekem, hogy hagyjam abba. Könyörög nekem, hogy hagyjam abba? Mi? Szemeim kinyitódnak, majd felülök az ágyban.
- Hagyd abba – hallatszik a hangja ismét. Beletelik nekem egy pillanatba, hogy rájöjjek, a hang nem az álmaimban van, ez Harry valódi hangja.
Kisietek a szobámból és végig a folyosón a nappaliba, ahol Harry beszél álmában. Nem kiabál vagy kapálódzik, ahogy régen, de a hangja könyörgő, és amikor azt mondja, „kérlek, hagyd abba”, a szívem elszorul.
- Harry, ébredj fel. Kérlek, ébredj fel – felelem nyugodtan, végighúzva ujjaimat nyirkos bőrén.
Szemei kinyitódnak, majd felemeli kezeit, hogy megérintse az arcomat. Kicsit meg van zavarodva, amikor felül és az ölébe húz engem. Én nem harcolok, nem is tudnék. Néma másodpercek telnek el, mielőtt fejét a mellkasomon pihenteti meg.
- Milyen gyakran? – kérdezem tőle, szívem összeszorul és fáj érte.
- Csak körülbelül egy héten egyszer, nagyjából. Szedek rájuk gyógyszert, de az olyan estéken, mint a mai, túl késő volt, hogy bevegyem.
- Sajnálom – kényszerítem magamat, hogy elfelejtsem, hogy hónapok óta nem láttuk egymást. Nem gondolok arra, ahogy már visszacsúsztunk oda, hogy megérintjük egymást. Bár nem érdekel, soha nem fordulnék el attól, hogy vigasztaljam őt, nem számítanak a körülmények.
- Nem kell. Jól vagyok – bújik orrával közelebb a nyakamhoz, aztán mindkét kezét a derekam köré fonja. – Sajnálom, hogy felébresztettelek.
- Nem kell – ismétlem meg szavait, majd a kanapé hátához hajolok.
- Már hiányoztál – ásítja, mellkasához húzva testemet. Hátra fekszik, magával vonva engem is, én pedig hagyom neki.
- Nekem is – engedem meg magamnak, hogy bevalljam.
Érzem az ajkait a homlokomhoz nyomódni, mire kiráz a hideg, fürödve annak a melegében és ismerősségében, hogy ajkai a bőrömön vannak. Nincs értelme nekem, hogy lehet ez ilyen könnyű, ilyen természetes, hogy újra Harry karjaiban találom magamat.
- Imádom, hogy milyen igazi ez – suttogja. – Ez soha nem fog elmenni, tudod ezt, ugye?
- Más életünk van most már – próbálkozom megragadni egy darabka logikát.
- Még mindig várok rád, hogy meglásd, ez minden.
- Hogy meglássak mit? – kérdezem tőle. Amikor nem válaszol, felnézek rá, szemeit lehunyva találom, ajkai kissé elváltak egymástól álmában.

…

A konyhában sípoló kávéfőző hangjára ébredek fel. Harry arca az első dolog, amit meglátok, amikor kinyitom a szemeimet, és nem vagyok biztos benne, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.
Eltávolítom testemet az övétől, felemelve karjait a derekamról, majd lábra botladozok. Liam sétál ki a konyhából, egy csésze kávét tartva a kezei között. Egy félreérthetetlen mosoly van az arcán.
- Mi az? – kérdezem kinyújtva karjaimat.
Senkivel nem aludtam egy ágyban vagy kanapén Harry óta. Egy este Robert itt maradt, mert kizárta magát a lakásából, de ő a kanapén aludt, én pedig az ágyamban.
- Semmi – Liam mosolya megnő, aztán megpróbálja elrejteni azt azzal, hogy iszik egy kortyot a gőzölgő kávéjából.
A szemeimet forgatom rá, leküzdve egy mosolyt, majd a szobámba sétálok, hogy megfogjam a telefonomat. Pánikolok, amikor meglátom, hogy az óra tizenegy harmincat mutat, nem aludtam ilyen sokáig, amióta ideköltöztem, és most már nincs időm, hogy lezuhanyozzak, mielőtt elindulok a munkába.
Töltök magamnak egy csésze kávét, aztán a fagyasztóba teszem azt, hogy lehűljön, mielőtt megmosom a fogamat, az arcomat és felöltözök. Nagyon megszerettem a jeges kávét, de utálom kifizetni a túl drága árat érte a kávézókban, csak hogy a csészébe dobják a jeget. Az enyém éppen olyan ízű, Liam is egyetértett.
Harry még mindig alszik, amikor elindulok, és azon találom magamat, hogy fölé hajolok, készen arra, hogy búcsúcsókot adjak neki. Mi bajom van? Liam pont jókor sétál be a szobába, megállítva őrült viselkedésemet.
A munkába való séta közben a gondolataim Harryvel vannak megtelve, hogy milyen érzés volt a karjaiban aludni, hogy milyen komfortos volt felébredni a mellkasán. Össze vagyok zavarodva, mindig össze vagyok, és sietek, hogy időben beérjek dolgozni.
Robert a pihenő helyiségben van, kinyitva a szekrényemet, amikor besétálok.
- Elkéstem, észrevették? – kérdezem, sietve, hogy bedobjam a táskámat és bezárjam.
- Nem, csak öt percet késtél. Milyen volt az estéd? – kérdezi, kék szemei kíváncsiságtól fénylenek.
- Rendben volt – vonok vállat. Tudom, hogyan érez Robert velem kapcsolatban, és nem fair tőlem, hogy Harryről beszéljek neki, akár bátorít rá, akár nem.
- Rendben, mi? – mosolyodik el.
- Jobb, mint gondoltam – ragaszkodok a rövid válaszokhoz.
- Semmi gond, Louis. Tudom, hogyan érzel iránta – feleli megérintve a vállamat a kezével. – Azóta tudom ezt, hogy először találkoztunk.
Érzelmes vagyok most, azt kívánva, hogy bárcsak Robert ne volna ilyen kedves, bárcsak Harry ne volna New Yorkban a hétvégére, aztán visszaszívva ezt és azt kívánva, bárcsak tovább maradna.
Robert nem tesz fel több kérdést, és mindketten olyan elfoglaltak vagyunk a munkával, hogy nincs időm semmi másra gondolni, csak arra, hogy felszolgáljam az ételeket és italokat egészen éjjel egyig. Még a szüneteim is gyorsan eltelnek, csak annyi időt engedve meg nekem, hogy megegyek egy tányér húsgolyót és queso sajtot.
Amikor elérkezik a zárás, én megyek ki utoljára. Biztosítottam Robertet, hogy rendben leszek, ha korábban elmegy, hogy megigyon valamit más pincérekkel. Van egy olyan érzésem, hogy amikor kisétálok az étteremből, Harry ott fog várni. Igazam van, a falnak dől kint, amikor kilépek a járdára.
- Nem mondtad nekem, hogy Delilah és Sarah szobatársak – ez az első mondat, ami elhagyja a száját. Mosolyog, az a mosoly, amikor az orra feláll kicsit a végénél, mert olyan nagy a mosolya.
- Igen, ez egy káosz – rázom meg a fejemet a szemeimet forgatva. Harry felnevet.
- Ez valami nagy szarság, mégis mennyi kurva esély volt erre? – kezét a mellkasához emeli, nevetése pedig a testét rázza. – Ez tisztára valami szappanopera szarság.
- Nekem mondod? Nekem kell foglalkoznom ezzel. De szegény Liam, látnod kellett volna az arcát, amikor találkoztunk Sophiával és a barátaival néhány italra azon az estén, amikor megtudta. Majdnem leesett a székről.
- Ez túl sok – kuncog fel Harry.
- Ne nevess ezen Liam előtt, nehéz időszakon megy keresztül, hogy elfogadja őket.
- Igen, igen. Tudom – forgatja a szemeit. Én témát váltok.
- Megkérdezhetem, hogy mindenek előtt mit keresel New Yorkban? – a szél kezd erősödni most már, Harry hosszú haja lobog a feje körül. Nem tehetek róla, de felmutatok rá és elnevetem magam.
- A hajam jobban néz ki így, és több mindent húzhatnak meg az emberek – ugrat, de a szavak egyenesen átvágnak rajtam.
- Ó – nevetek vele, nem akarva, hogy tudja, a fejem szédül, mellkasom pedig fáj annak a gondolatára, hogy bárki más megérinti őt.
- Hé – nyúl értem, megfordít, hogy ránézzek, mintha egyedül lennénk a járdán. – Vicceltem, egy szar, hülye, tényleg kurvára ostoba vicc volt.
- Semmi gond, jól vagyok – mosolygok fel rá, végighúzva ujjaimat a hajamon.
- Lehet, hogy totál független és elég bátor vagy ahhoz, hogy hajléktalan emberekkel lógj együtt, de még mindig szarul hazudsz – leplez le. Én megpróbálom megtartani a jó hangulatot.
- Hé, ne beszélj így Joe-ról. Ő a barátom – nyújtom ki rá a nyelvemet, miközben elhaladunk egy padon csókolózó pár mellett.
- Öt dolcsit rá, hogy a srác keze kevesebb mint két perc múlva a csaj szoknyája alatt lesz – jegyzi meg Harry, elég hangosan ahhoz, hogy meghallják őt. Játékosan meglököm a vállát, mire egy karját a derekam köré fonja.
- Ne kezdj túl nyúlkálós lenni, Joe kérdezgetni fog – húzogatom rá a szemöldökömet, ő pedig nevetésben tör ki.
- Mi van veled meg a hajléktalan férfiakkal?
Az apámról való gondolatok töltik meg a fejemet, és abbahagyom a nevetést egy pillanatra.
- Baszki, nem így értettem – feleli Harry. Feltartom a kezemet, aztán elmosolyodok.
- Nem, semmi gond. Tényleg, csak reméljük, hogy Joe-ról nem derül ki, hogy a nagybácsim – viccelek. Harry úgy néz rám, mintha még egy pár szemem lenne, én meg nevetek rajta. – Jól vagyok! Tudok viccelni már, megtanultam, hogy ne vegyem magamat olyan komolyan.
Úgy tűnik, elégedett ezzel, és még Joe-ra is mosolyog, amikor a kezébe adom a harcsával és a kukoricadarás sült golyókkal teli papírzacskót. A lakás sötét, amikor megérkezünk, Liam a legnagyobb valószínűséggel már alszik néhány órája.
- Ettél már? – kérdezem Harrytől, amikor követ engem a konyhába.
- Nem, igazából nem. El akartam lopni azt zacskónyi kaját, ami Joe-é volt, de ellene döntöttem – ül le Harry a két személyes asztalhoz, majd a felszínére teszi a könyökét.
- Csinálhatok neked valamit? – ajánlom fel. – Én is éhes vagyok.
Húsz perccel később belenyúlok ujjammal a vodka szószba, tesztelve az ízt.
- Kapok én is? – kérdezi Harry mögülem. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy leeszek valamit az ujjadról – csipkelődik egy vigyorral. – A cukormáz volt az egyik kedvenc Louis-ízem.
- Emlékszel arra? – kérdezem tőle, megkínálva őt egy kis szósszal egy kanálon.
- Emlékszem mindenre, Louis. Vagyis mindenre, amikor nem voltam túl részeg vagy túlságosan beszívva közben – egy homlokráncolás veszi át ugrató mosolyának helyét, aztán végighúzom ujjamat a kanálon és Harrynek nyújtom. Ez megteszi a hatását, mosolya visszatér.
Nyelve meleg az ujjamon, tekintete pedig az enyémhez kapcsolódik, amikor lenyalja a szószt a mutatóujjam hegyéről. Meghúzza ujjamat az ajkai között és újra megszívja, sokkal azután, hogy eltűnt a szósz.
- Beszélni akartam veled valamiről, azzal kapcsolatban, amit mondtál, hogy emlékszem dolgokra.
Ujjam még mindig az ajkain van, elterelve a figyelmemet.
- Most?
- Hamarosan, nem kell ma este lennie – suttogja, kinyújtva nyelvét, hogy megnedvesítse az ujjam hegyét.
- Mit csinálunk? – kérdezem tőle.
- Túl sokszor tetted már fel nekem ezt a kérdést – mosolyodik el, még egy lépést téve.
- Olyan régóta nem láttuk egymást, ez nem jó ötlet – felelem, nem gondolva komolyan egy rohadt szót sem belőle.
- Hiányoztál, és már vártam rád, hogy te is hiányolj – keze a csípőmön van, ott pihenve, a munkába való ingem anyagához nyomódva. – Nem tetszik, hogy teljesen feketében látlak, nem illik hozzád – hajtja le fejét, majd kissé meglöki az államat az orrával.
Ujjaim ügyetlenkednek a gombokkal az ingemen, esetlenül lecsúszva a kis műanyag gombokról.
- Örülök, hogy nem bukkantál fel egy másik színben – mondom neki. Ő elmosolyodik a nyakamnál.
- Nem változtam sokat, Lou. Csak lett néhány orvosom, és többet járok az edzőterembe.
- Még mindig nem iszol? – kérdezem, ledobva az ingemet a padlóra mögénk, aztán feltesz a pultra.
- Egy kicsit igen. Általában csak bort vagy egy lágy sört. De nem, többet nem fogok rákattanni a vodkás üvegre.
Bőröm ég, az agyam lassan megpróbálja összerakni, hogyan kerültünk ide, annyi sok hónappal később, kezeimmel engedélyre várva, hogy levegyem a pólóját. Úgy tűnik olvas a gondolataimban, aztán felemeli kezeimet az övéiben és pólójának vékony anyagához teszi őket.
- Az évfordulós hónapunk van, tudod?
Áthúzom Harry pólóját a fején, majd feldolgozom csupasz hátának látványát. Szemeim átvizsgálják a területet, új mintákat keresve, és örülök, hogy csak a leveleket, páfrányokat találom, úgy hiszem, így hívta őket Harry.
- Nekünk nincs évfordulós hónapunk, te őrült ember – azon találom magamat, hogy megpróbálok egy pillantást vetni a hátára, aztán zavarba jövök, amikor ő észreveszi és megfordul.
- De igen, van – ellenkezik Harry. – Még mindig csak a tiéd vagyok a hátamon – magyarázza tömören, miközben az újonnan kifejlesztett izmokat bámulom a vállán és a hátán.
- Örülök – vallom be halkan, szám száraz.
- Megőrültél már és csináltattál magadra egy tetoválást? – szemei tele vannak szórakozottsággal, amikor felteszi a kérdést.
- Nem – ütöm meg őt, mire hátrál a pulthoz és értem nyúl.
- Rendben vagy azzal, hogy így érintselek meg?
- Igen – ismeri be a szám, mielőtt az agyamnak lenne ideje egyetérteni. Az egyik kezét használja, hogy ujjait végighúzza trikóm felső vonalánál.
- Mi a helyzet ezzel?
Bólintok.
Szívem kalapál a mellkasomban, és meg vagyok győződve róla, hogy ő is hallja. Úgy érzem, annyira összhangban vagyok, olyan élettel teli és éber, és éhes az érintésére. Már olyan rég volt, és erre itt van előttem, kimondva és csinálva azokat a dolgokat, amiket régen annyira nagyon imádtam, csak ezúttal egy kicsit körültekintőbb, türelmesebb.
- Már annyira nagyon szükségem volt rád, Lou – szája kevesebb mint két centire van az enyémtől, ujjai lassan köröket rajzolnak vállam csupasz bőrén. Részegnek érzem magam, fejem zavaros.
Amikor ajkai elérik az enyéimet, ismét le vagyok húzva. Elkerülök egy olyan helyre, ahol csak Harry létezik, csak az ujjai a bőrömön, csak az ajkai, melyek simogatják az enyéimet, csak a fogai, melyek megcsípják a szám sarkát, csak a lágy nyögések, melyek a torkából hangzanak, amikor kigombolom farmerjét.
- Megint megpróbálsz szexre használni? – mosolyodik el a számnál, átnyomva nyelvét, hogy betakarja az enyémet, így nem tudok válaszolni. – Csipkelődő – motyogja, aztán teljesen hozzám nyomja testét. Karjaim a nyaka köré fonódnak, ujjaim beletúrnak a hajába. – Ha nem lennék úriember, megdugnálak itt, ezen a pulton – veszi kezeibe seggemet. – Felemelnélek itt, lecsúsztatnám ezt a förtelmes nadrágot a lábaidon, szétválasztanám a combjaidat, és magamévá tennélek pontosan itt.
- Azt mondtad, nem vagy úriember – emlékeztetem őt lélegzetvisszafojtva.
- Meggondoltam magam. Most már félig úriember vagyok – ugrat.
Annyira be vagyok indulva, hogy kezdem azt hinni, talán elégek és rendetlenséget csinálok a konyhában. Kezemmel lehúzom az alsónadrágját, majd szemeim hátra fordulnak, amikor azt mondja: „Baszki, Lou.”
- Félig? Ez mit jelent? – nyögök, amikor ujjait könnyen elhúzza nadrágom laza szélénél.
- Azt jelenti, függetlenül attól, mennyire nagyon meg akarlak dugni, mennyire kurvára nagyon meg akarlak dugni ezen a pulton, és a nevemet ordíttatni veled, hogy az egész háztömb tudja, ki miatt élvezel el – szívja meg a bőrt a nyakam vonalánál. – Ebből semmit se fogok megtenni, amíg össze nem házasodsz velem.
Kezeim lefagynak, az egyik a bokszerénél, a másik meg a hátán.
- Mi? – köhögöm, megköszörülve a torkomat.
- Hallottál. Nem foglak megdugni, amíg hozzám nem jössz – biztosan ugrat engem. Igaz?
- Ezt nem mondod komolyan, ugye? – kérlek, ne mondd komolyan. Nem lehet, hónapok óta alig beszéltünk.
- Még csak a vicc közelében sem vagyok. Ez nem hülyeség – szemeiben szórakozottság táncol, és szó szerint toporzékolok lábammal a csempepadlón.
- De mi nem… mi nem is – próbálom meg értelmezni, hogy mit mond.
- Ó, nem gondoltad, hogy olyan könnyen feladom, ugye? – hajol közelebb, aztán ajkait hozzáérinti égő arcomhoz. – Egyáltalán nem ismersz engem? – mosolyától meg akarom ütni és csókolni őt egyszerre.
- De feladtad.
- Nem, távolságot adok neked, ahogy arra kényszerítettél, hogy tegyek. Megbízom a szerelmedben ahhoz, hogy végül visszagyere. Bár rohadt hosszú idő kell neked.
Mi a fene?
- De… – szó szerint nem találok szavakat.
- Bántani fogod magadat – nevet fel, majd felemeli kezeit, hogy azokba vegye arcomat. – Alszol velem a kanapén megint? Vagy az túl nagy kísértés lenne neked?
A szemeimet forgatom, aztán követem őt a nappaliba, megpróbálva felfogni, hogy ebből bárminek is hogyan van értelme számára, vagy számomra. Olyan sok dolog van, amiről beszélni kell, olyan sok kérdés, olyan sok válasz, de egyelőre el fogok aludni a kanapén Harryvel, és azt tettetem, hogy minden rendben lehet a világomban, most az egyszer.