Chapter 240

Helló! 😊

Ahogyan ígértem egy héttel ezelőtt, már itt is vagyok az újabb fejezettel. Az esküvő szuper volt, hála az égnek, kár, hogy ilyen gyorsan eltelt :') Na, de a rész. Új események vannak benne, amik eléggé érdekesek, a vége meg... egy kicsit megint megszakadt a szívem 💔 Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Pénteken jelentkezem ismét most már.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 240

 
Louis szemszöge
Nem tehetek a szorongásról, ami eltölt, miközben átvezetek a kampuszon. A Seattle-i kampusz nem olyan kicsi, mint ahogy azt Ken korábban felvázolta.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felkészüljek erre a napra, hogy biztosítsak mindent, hogy úgy menjen, ahogy elterveztem. Két órával korábban eljöttem, hogy megbizonyosodjak róla, időben beérek az első órámra. Az idő felét azzal töltöttem, hogy a dugóban ültem rádiót hallgatva. Soha nem értettem ezt a hóbortot ma reggelig, amikor egy zavarodott nő betelefonált, és elmondott egy történetet, miszerint a legjobb barátja elárulta azzal, hogy lefeküdt a férjével. Könnyek között tartotta meg méltóságát bizonyos mértékig, már amennyire ezt meg tudja tenni valaki úgy, hogy betelefonál egy rádióállomásra, hogy elmesélje a titkait. A beszélgetés felénél felfedezte benne a humort, én pedig azon találtam magam, hogy teljesen elmerültem drámai történetében.
Mire megállok az Adminisztrációs Épületnél és megkapom az új diákigazolványomat és parkolási igazolványomat, már csak harminc percem van. Az idegeim pattanásig feszülnek, és nem tudok szabadulni a szorongástól, hogy elkések az első órámról ezen az új kampuszon. Szerencsére időben beérek, még tizenöt percem maradt. Miközben helyet foglalok az első sorban nem tehetek róla, de magányosnak érzem magam, nem találkoztam Liammel a kávézóban óra előtt és nem foglalta a helyet mellettem, most, hogy itt ülök, eszembe jut az egyetemi első félévem.
A terem megtelik diákokkal, én pedig kezdem megbánni döntésemet, hogy a szakom legkevésbé kívánatos óráival töltöttem meg az órarendemet erre a félévre. Jó tervnek hangzott, hogy felvegyem őket most és túlesek rajtuk, de ahogy a terem megtelik férfiakkal és nőkkel azt kívánom, bárcsak ne vettem volna fel a politológiát.
Egy helyes, világos barna bőrű fiú ül le az üres székre mellettem, én pedig megpróbálom nem őt bámulni. Fehér inge frissen mosott és tökéletesen van kivasalva a varrás mentén, és nyakkendőt visel. Úgy néz ki, mint egy politikus, fényes fehér mosoly meg minden.
- Segíthetek neked valamiben? – kérdezi egy vigyorral, hangja tele van tekintéllyel, mégis sármos ugyanakkor. Igen, biztosan politikus lesz egy nap.
- Nem, bocsi – dadogom, nem találkozva a tekintetével. Elkerülöm azt, hogy ránézzek, majd a jegyzetelésre fókuszálok, többször is átolvasva a tanmenetet, és az órára bámulva, amíg véget nem ér az óra.
A következő órám művészettörténet, ez sokkal jobb. Kellemesebben érzem magam a művésztanulók hétköznapi tömegében. Egy kékre festett hajú srác ül le mellém és Michaelként mutatkozik be. Én vagyok az egyetlen angol szakos hallgató a teremben, de mindenki barátságos, Michaelnek pedig jó humorérzéke van, viccelődik az óra alatt, amivel mindenkit szórakoztat, beleértve az oktatónkat is.
A kreatív írás az utolsó és minden bizonnyal a legélvezetesebb órám. Olyan, mintha csak tíz perc telt volna el, mikor a tanár elküld minket. A hetem további része így telik. Mintha folyamatosan várnék valamire, ami sosem jön el.

…

Mire elérkezik a péntek este, ki vagyok merülve és az egész testem feszült. Ez a hét kihívó volt, pozitív és negatív értelemben is. Hiányzik a régi kampusz ismerőssége, és az, hogy Liam ott legyen velem. Hiányzik, hogy Harry találkozzon velem az órák között, és még Zayn is hiányzik és a fénylő virágok, ami megtöltik a tudományos épületet.
Zayn.
Azóta egyszer sem beszéltem vele, hogy megállította Steph-et és Dant a bulin, majd elvitt egészen anya házához. Megmentett a további erőszaktól és megaláztatástól, és még csak meg sem köszöntem neki. Leteszem a politológia tankönyvemet, aztán a telefonomért nyúlok.
- Helló? – hangja olyan idegennek hangzik a tény ellenére, hogy kevesebb mint egy hete hallottam utoljára.
- Zayn? Szia, itt Louis – rágom az arcom belsejét, és várok a válaszára.
- Uhm, szia.
- Annyira sajnálom, hogy nem hívtalak fel korábban, hogy megköszönjem, olyan elfoglalt voltam ezen a héten, nem mintha ez jó mentség lenne. Egy barom vagyok, sajnálom – szaladnak ki a számon a szavak, ő pedig félbeszakít engem, mielőtt folytathatnám.
- Semmi gond, tudom, hogy sok minden történt veled.
- Akkor is fel kellett volna hívnom téged, főleg azután, amit tettél. Annyira boldog vagyok, hogy ott voltál akkor – mondom neki.
- Én is. Ne aggódj emiatt, nem kell megköszönnöd.
- De igen, kell! Ha nem bukkantál volna fel, Isten tudja csak, hogy mit csináltak volna velem – borzongok meg a visszaemlékezésen, ahogy Dan ujjait végighúzta a combomon.
- Hé – csendesít el engem. – Megállítottam őket, mielőtt bármi történhetett volna, próbálj meg nem gondolni rá.
- Tudom, csak tényleg fáj, hogy Steph megtette volna ezt. Soha nem csináltam vele semmit, vagy bármelyikőtökkel.
- Kérlek, ne számíts bele engem is közéjük.
- Sajnálom, nem úgy értettem, hogy te is benne voltál, a baráti társaságodra értettem – kérek bocsánatot azért, hogy a szám már mozgott, mielőtt az agyam jóváhagyta volna a szavakat.
- Semmi gond – motyogja. – Amúgy már nem nagyon vagyunk társaság. Tristan korán elmegy New Orleansba, igazából néhány napon belül, Steph-et meg egész héten nem láttam a kampuszon egyszer sem.
- Ó – lehelem. – Azt is sajnálom, hogy téged vádoltalak azzal, hogy Harry telefonjáról írtál nekem, Steph bevallotta, hogy ő volt.
- Be kell vallanom, én tűntem a legvalószínűbbnek, hogy megtegyem ezt – válaszol édesen. – Na, és mi a helyzet?
- Seattle… más – mondom neki.
- Ott vagy? Azt hittem, hogy talán mivel Harry az anyukád házában volt…
- Nem, itt vagyok – szakítom őt félbe, mielőtt elmondhatná nekem, hogyan várta azt ő is, hogy maradok Harryért.
- Lettek már barátaid?
- Mit gondolsz? – mosolyodom el, aztán nyúlok át az ágyon, hogy elvegyem a félig teli lévő pohár vizemet.
- Hamarosan lesznek – nevet fel, én pedig csatlakozom hozzá.
- Kétlem – a két nőre gondolok az ebédlőben a Vance-nál. Minden egyes alkalommal, amikor látom őket, úgy tűnik, hogy maguknak nevetnek, és nem tehetek róla, de azt gondolom, hogy rajtam nevetnek. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott felhívnom téged…
- Nem gond, ne kérj folyton bocsánatot. Túl sokszor teszed ezt.
- Bocs – tenyeremet a homlokomhoz teszem. Robert és Zayn is egyetértenek abban, hogy túl sokszor kérek bocsánatot, talán igazuk van.
- Gondolod, hogy eljössz ide látogatóba a közeljövőben? Vagy még mindig… nem lehetünk barátok? – kérdezi lágyan.
- Lehetünk barátok – jegyzem meg. – De fogalmam sincs, mikor megyek látogatóba – őszintén vissza akartam menni haza ezen a hétvégén, hiányzik Harry és a Pullman dugómentes utcái. Miért hívtam az előbb otthonnak? Csak hat hónapig laktam ott.
Harry miatt, bárhol is van ő, nekem az érződik otthonnak mindig.
- Nos, az nagy kár. Talán hamarosan teszek egy kirándulást Seattle-be, van ott néhány barátom – mondja nekem Zayn. – Az rendben lenne? – kérdezi néhány másodperc után.
- Ó, igen! Persze.
- Oké – nevet fel. – Elrepülök Floridába a szüleimet meglátogatni a hétvégén, igazából lekésem a járatomat, de talán elugorhatnék Seattle-be a jövő hétvégén vagy valami?
- Igen, persze. Csak szólj. Jó szórakozást Floridában – felelem, éppen mielőtt leteszem a telefont.
Néhány másodperccel a Zaynnel való hívás után a telefonom elkezd rezegni a kötegnyi jegyzetemen. Harry neve jelenik meg a képernyőn, majd veszek egy mély levegőt, figyelmen kívül hagyva a mellkasomban lévő izgalmat, és felveszem.
- Mit csinálsz? – kérdezi azonnal.
- Uhm, semmit.
- Hol vagy?
- Kimberlyék házában, te hol vagy? – válaszolok szarkasztikusan.
- Itthon. Hol máshol lennék?
- Nem tudom, az edzőteremben? – Harry rendszeresen az edzőteremben van, mindennap, egész héten.
- Az előbb jöttem el onnan, most itthon vagyok.
- Milyen volt?
- Ugyanolyan – jegyzi meg kurtán.
- Valami baj van? – kérdezem tőle.
- Nem. Jól vagyok. Milyen volt a napod? – vált témát gyorsan, de nem akarom erőltetni, úgy nem, hogy a Zaynnel való telefonálás máris súlyként nehezedik a mellkasomra.
- Rendben volt. Hosszú, azt hiszem. Még mindig nem szeretem a politológia órát – nyögök fel.
- Mondtam már, hogy add le, felvehetsz egy másik órát a választott történelmedhez – emlékeztet.
- Tudom, rendben leszek – biztosítom őt.
- Otthon maradsz ma este? – kérdezi tőlem, az óvatosság tiszta a hangjában.
- Igen, már pizsamában vagyok.
- Helyes – feleli. Én a szememet forgatom.
- Felhívtam Zaynt, csak néhány perccel ezelőtt – fecsegem ki, túl is esek rajta.
Csend telepedik a vonalra, én pedig türelmesen várok, hogy Harry légzése lelassuljon.
- Hogy mi?
- Felhívtam, hogy megköszönjem neki a… múlt hétvégét.
- De miért? Azt hittem, hogy mi… – haragja alig kontrollált, ahogy nehezen lélegzik a kagylóba. – Louis, azt hittem, hogy mi a problémáinkon dolgozunk.
- Igen, de tartoztam neki ezzel. Ha nem bukkan fel akkor, amikor megtette…
- Tudom – csattan fel Harry.
- Azt mondta, hogy gondolkozik az idelátogatáson – nem akarok veszekedni Harryvel, de nem várhatom azt, hogy bármi is megváltozzon, ha eltitkolok előle dolgokat.
- Nem megy oda. Megbeszélés vége.
- Harry…
- Louis, nem. Nem megy oda. Én minden tőlem telhetőt megteszek itt, oké? Tényleg kurvára nagyon próbálkozok, hogy rohadtul ne veszítsem el a hidegvéremet most, szóval legalább annyit megtehetsz, hogy egyetértesz velem.
- Oké – sóhajtok fel legyőzötten.
Az, hogy időt töltök együtt Zaynnel, nem végződhet jól senki számára, beleértve Zaynt is. Nem vezethetem őt meg ismét. Nem fair vele szemben, és nem hiszem, hogy Zayn és én képesek leszünk valaha is egy szigorúan plátói kapcsolatot megtartani, sem Harry szemében, sem Zaynében.
- Köszönöm, bárcsak mindig ilyen könnyen engedelmeskednél.
- Én soha nem engedelmeskedem olyan egyszerűen, ez van.
- Ugratlak, nem kell rögtön mérgesnek lenned – jegyzi meg. – Bármi más, amiről tudnom kéne, amíg benne vagy ebben?
- Nincs.
- Helyes, most pedig meséld el, mi történt abban a béna rádióban, amivel megszállott lettél mostanában – hallom mosolyát a telefonon keresztül, miközben belemegyek a részletekbe egy nőről, aki a középiskolából régen elveszett szerelmét kereste, míg terhes volt a szomszédja gyerekével. Harry végig nevet, én pedig lehunyom a szemeimet és azt tettetem, hogy itt van mellettem.

Harry szemszöge
- Sajnálom – leheli Richard. Egy rétegnyi izzadság jelent meg az egész testén, miközben letörli a hányást az álláról.
Én az ajtófélfának dőlök, és azon vitatkozom magammal, hogy elsétáljak-e vagy sem, otthagyva a saját piszkával. Ezt csinálta egész nap, hány, remeg, izzad, nyafog.
- Hamarosan kikerül a szervezetemből – hajol vissza a wc-re és még több hányást ad ki magából. Kibaszott nagyszerű. Legalább ezúttal odaért a wc-hez.
- Nagyon remélem – megfordulok, aztán elhagyom a fürdőszobát.
Kinyitom az ablakot a konyhában, beengedve a hideg szellőt, majd kiveszek egy tiszta poharat a szekrényből. A mosogató nyikorog, ahogy elfordítom a csapot, hogy megtöltsem a poharat, és megrázom a fejemet magamra. Mi a fenét kellene csinálnom vele? Összemocskolja az egész rohadt fürdőmet. Egy utolsó sóhajtással beviszek a fürdőszobába egy pohár vizet és kekszeket, aztán a mosdó szélére teszem őket.
- Edd meg ezeket – ütögetem meg a vállát, mire bólint. Bőre sápadt és nyirkos, az agyagra emlékeztet. Igazából nem hiszem, hogy segíteni fog, ha megeszi a kekszeket, de a lehetőség ott van.
- Köszi – nyög fel végre, én pedig ott hagyom őt, hogy összehányja az egész fürdőszobámat.
Ez a hálószoba, az én hálószobám nem ugyanaz Louis nélkül. Az ágy soha nincs helyesen megcsinálva, amikor befekszek este. Időről időre megpróbáltam bedugni a lepedőt az ágykeretbe, ahogy Louis szokta, de egyszerűen lehetetlen. A ruháim, tiszták és piszkosak is, szét vannak szóródva a padlón, üres vizesüvegekkel és üdítős dobozokkal van telezsúfolva az asztal, és hideg van. A fűtés be van kapcsolva, de a szoba egyszerűen… hideg.
Küldök neki egy utolsó üzenetet, amiben jó éjszakát kívánok neki, aztán lehunyom a szemeimet, imádkozva egy álom nélküli alvásért, most az egyszer.
- Louis? – szólítom őt a bejáratnál, bejelentve, hogy itthon vagyok. A lakás csendes, csak lágy hangok töltik meg a levegőt. Louis telefonál valakivel? – Louis! – szólok még egyszer, majd lenyomom a kilincset. Az előttem lévő látványtól földbe gyökerezik a lábam.
Louis ki van terülve a fehér paplanon, haja a homlokához tapad az izzadságtól, egyik kezén ujjai az ágyat markolásszák, míg a másik egy fekete hajat. Ahogy megbillenti csípőjét, jég veszi át a pumpáló forró vér helyét az ereimben. Zayn feje van a combjai közé temetve, kezei bebarangolják testét.
Megpróbálok feléjük mozdulni, hogy a torkánál fogva ragadjam meg Zaynt és a falhoz vágjam őt, de a lábaim nem mozdulnak. Megpróbálok ordítani velük, de a szám nem nyílik ki.
- Ó, Zayn – nyög fel Louis, mire eltakarom kezeimmel a füleimet. Nem működik, hangja egyenesen a fejembe vándorol, nincs menekvés előle.
- Olyan gyönyörű vagy – gügyögi Zayn, Louis pedig ismét felnyög. Zayn egyik keze felvándorol Louis mellkasához és végighúzza rajta ujjbegyeit, miközben száját Louis-éhoz nyomja…
Lefagytam.
Ők nem látnak engem, még csak azt sem vették észre, hogy itt vagyok. Louis még egyszer a nevét kiáltja, és amikor Zayn feje felemelkedik Louis combjai közül, Zayn végre meglát engem. Szemkontaktust tart velem, miközben ajkai felszaladnak Louis testén az állához, végigpuszilva azt. Szemeim nem hagyják el meztelen testüket, belsőm pedig kiszakad a testemből és kilökődik a hideg betonra. Nem bírom ezt nézni, de kényszerítve vagyok rá.
- Szeretlek – mondja Zayn Louis-nak, miközben rám vigyorog.
- Én is szeretlek – nyöszörgi Louis. Körmeit végighúzza Zayn tetovált hátán, miközben ő belé hatol. Hangom végre visszatér, ahogy ordítok, elcsendesítve nyögéseiket.
- Bassza meg! – üvöltök fel, majd elveszem a poharat az éjjeliszekrényről. Egy csattanással a pohár széttörik a falnál.