Chapter 239

Helló! 😊

Egy elég jó fejezetet hoztam most nektek, az elején élvezhetjük a telefonhívás folytatását (😉😏), a közepén van egy kis esemény, a vége pedig ismét édes és nem is olyan függő most. Kíváncsi leszek a véleményeitekre. A következő résszel kapcsolatban viszont megint nem tudok jó hírekkel szolgálni, ugyanis egy hét múlva jövök majd ismét. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a hétvégén esküvőre megyünk (végre 😍), így kicsit be leszek táblázva. A másik ok pedig, hogy nagyon hosszúak már a részek (pl. két fejezet kb. 18 oldal lett legutóbb), úgyhogy felhasználnám ezt a kis időt arra, hogy ne csússzak el a fordítással, hiába igyekszem előre dolgozni. Remélem, most is megértitek a helyzetet 💓

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 239

 
Louis szemszöge
- Ó, nem, nem, – jegyzi meg szemtelenül Harry – először te mondod el, mit akarnál, mit csináljak.
- Már megtettem – jelentem ki, kortyolva az üveg borból.
- Igyál még egy kis bort, úgy tűnik, csak akkor mondod el nekem, hogy mit akarsz, amikor már ittál.
Gondolataim kissé ködösek, úgy érzem, a fejem tele van és nehéz, de a legjobb módon. Vigyorom a füleimig ér, részeg vagyok a bortól és Harry mély hangjától. Imádom ezt a játékos oldalát Harrynek, és ha ő játszani akar, akkor játszani fogok.
- Rendben, azt akarom, hogy rám hajolj ezen az ágyon itt, – húzom végig mutatóujjamat a hűvös fakereten – és úgy legyél velem, ahogy azon az asztalon tetted – nem vagyok zavarban, helyette csak a meleg hőhullámot érzem, ami felkúszik a nyakamon át az arcomhoz. Harry szitkozódik az orra alatt, tudom, hogy igazából nem várta tőlem, hogy válaszolok.
- Aztán? – kérdezi halkan.
- Nos… – kezdem el, megállva, hogy még egy nagy kortyot igyak a fehérborból, hogy növeljem a magabiztosságomat. Harry és én még soha nem csináltuk ezt korábban, küldött nekem néhány pikáns üzenetet a múltban, de ez… ez más.
- Csak mondd ki, ne legyél szégyenlős most már.
- A csípőmnél fognál engem, ahogy mindig is teszed, én pedig az ágyneműhöz tapadnék, hogy stabilan tartsam magam, az ujjaid belém mélyednének, nyomokat hagyva maguk után – szorítom össze a combjaimat, amikor meghallom a vonalon át, hogy lélegzetvétele akadozik.
- Érj magadhoz – feleli, mire gyorsan körbenézek a szobában, futólagosan elfelejtve, hogy senki sem hallja privát beszélgetésünket.
- Mi? Nem – suttogom durván, megmarkolva a telefont.
- De.
- Nem csinálom ezt… itt. Meg fognak hallani – ha Harryn kívül bárki mással beszélnék erről, teljesen meg lennék rémülve, akár van bor, akár nincs.
- Nem, nem fognak. Csináld. Akarod, meg tudom mondani.
Honnan tudja? Tényleg akarom?
- Csak feküdj vissza az ágyra, hunyd le a szemed, én pedig elmondom, hogy mit csinálj – utasít.
- De én…
- Csináld – a hangjában lévő tekintélytől fészkelődöm, míg az agyam és a hormonjaim megküzdenek. Nem tagadhatom, hogy annak a gondolata, hogy Harry hízelegjen nekem erről telefonon keresztül, megnevezve a piszkos dolgokat, amiket tenne velem, legalább tíz fokkal megemeli a szoba hőmérsékletét. – Oké, most, hogy beleegyeztél… – kezdi el anélkül, hogy kimondtam volna beleegyezésemet – szólj, ha már csak bokszerben vagy.
Jaj, nekem.
Csendesen odalépkedek az ajtóhoz, aztán elfordítom a zárat ujjaimmal. Kimberly és Christian szobája, Smith-ével együtt a ház felső emeletén van, de amennyire én tudom, még mindig lehetnek az első emeleten velem. Alaposan hallgatok, hogy meghallok-e valamilyen mozdulatot, majd hallok egy ajtót becsukódni felettem, ez egy jó jel.
Sietve megfogom a borosüveget és kiiszom a maradékot. A bennem lévő hő a kis pislákolásból lángoló pokol lett, én pedig megpróbálom nem túlgondolni a tényt, hogy éppen kilépek a nadrágomból és bemászok az ágyba csak egy vékony pamut pólót és alsónadrágot viselve.
- Még mindig itt vagy? – kérdezi Harry, biztosan egy vigyor van az arcán.
- Igen, én… előkészülök – nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt csinálom.
- Ne gondold túl, utána meg fogod köszönni nekem.
- Ne tudj már mindent, amit gondolok – csipkelődök, remélve, hogy igaza van.
- Emlékszel, mit mutattam neked, igaz? – bólintok, elfelejtve, hogy nem lát engem. – Csak fogd meg magad, mint korábban tetted.

Harry szemszöge
Hallom Louis-t zihálni, és tudom, hogy követte az utasításaimat. Tökéletesen el tudom képzelni, fekszik az ágyon, farka feláll. Szent szar.
- Baszki, bárcsak ott lennék most, hogy nézzelek téged – nyögök fel, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az egyenesen a farkamba áramló vért.
- Tetszik ez, ugye? Hogy nézel engem? – zihál a vonalon át.
- Igen, baszki, igen, tetszik. Neked is tetszik, hogy néznek, meg tudom mondani.
- Igen, éppen ahogy neked is tetszik, amikor a hajadat húzom – jelenti ki, mire a kezem reflexszerűen a lábaim közé mozdul. Képek arról, hogy vonaglik alattam, ahogy ujjai meghúzzák a hajamat, miközben a nevemet nyögi, ezek töltik meg a fejemet, tenyeremet pedig magamhoz nyomom. Csak Louis-tól vagyok ilyen kemény másodpercek alatt.
Nyögései csendesek, túl csendesek. Több bátorításra van szüksége.
- Gyorsabban, Louis, mozgasd a kezed fel és le, gyorsabban, képzeld azt, hogy én vagyok az és az én kezem van körülötted, annyira kurva jót éreztetve veled, amitől elmész – sürgetem, megbizonyosodva róla, hogy halk maradjon a hangom, abban az esetben, ha bosszantó vendégem történetesen a folyosón lenne.
- Ó, te… – lihegi, és újra felnyög.
- A nyelvemet is képzeld el, bébi, ahogy a bőrödnél örvénylik, bűnös ajkaim körülötted vannak, megszívva, csipkelődve – csúsztatom le az edzőnadrágomat, majd lágyan elkezdem simogatni magamat. Lehunyom a szemeimet és Louis lágy zihálására, lihegésére és nyögésére fókuszálok.
- Csináld, amit én csinálok, érintsd meg magad – nyögi, én pedig megkapom azt az ajándékot, hogy elképzelhetem, ahogy a háta ívben felemelkedik a matracról, miközben örömet okoz magának.
- Már csinálom – motyogom, mire nyöszörögni kezd. Baszki, látni akarom őt.
- Beszélj hozzám, megint – kéri Louis. Kibaszottul imádom, ahogy az ártatlansága eltűnik ezekben a pillanatokban, mindig imád ilyen mocskos dolgokat hallani.
- Meg akarlak dugni, nem… le akarlak fektetni az ágyra és szeretkezni veled, keményen és gyorsan, annyira nagyon, hogy a nevemet sikoltod, miközben mélyebbre és mélyebbre lökődöm beléd.
- Én… – nyög fel mélyen a torkából.
- Gyerünk, bébi, engedd el. Hallani akarlak – megállítom szavaimat, amikor hallom őt elmenni, lágy nyöszörgések és nyögések hagyják el a száját, miközben beleharap a párnába vagy a matracba, kurvára fogalmam sincs, de az elképzelés átküld a határon, és megtöltöm a bokszeremet nevének elfojtott nyögésével.
Összeillő légzésünk az egyetlen hang a vonalban másodpercekig vagy percekig, nem tudok lépést tartani.
- Ez… – kezdi el, lihegve és levegőből kifogyva.
- Igen – nyitom ki a szememet, könyökömet pedig az előttem lévő asztalon pihentetem. Mellkasom fel-le mozog, miközben megpróbálok levegőhöz jutni én is.
- Szükségem van egy pillanatra – vihog fel. Egy kis mosoly jelenik meg a szám sarkánál. – Én meg itt azt gondoltam, hogy már közel mindent csináltunk – teszi hozzá.
- Ó, rengeteg más dolog van, amit veled akarok csinálni. Azonban ugyanabban a városban kell lennünk, hogy megtegyük ezeket.
- Akkor gyere ide – válaszolja gyorsan.
- Azt mondtad, nem akarod, hogy ott legyek, távolságra van szükségünk, emlékszel?
- Tudom, tényleg szükségünk van a távolságra… úgy tűnik, hogy ez működik nekünk. Nem gondolod?
- Nem – hazudom.
Tudom, hogy igaza van, próbálkozom egy ideje, hogy jobb legyek érte, és félek, hogy ha gyorsan megbocsájt nekem ismét, akkor megcsúszok és elveszítem a motivációt. Ha mi… amikor megtaláljuk a visszautunkat egymáshoz, azt akarom, hogy más legyen, érte. Azt akarom, hogy végleges legyen, így megmutathatom neki, hogy a rendszer, a „végtelen kör”, ahogy ő hívja, véget fog érni.
- Hiányzol, olyan nagyon – feleli Louis. Tudom, hogy szeret engem, de minden egyes alkalommal, amikor kapok egy szeletnyi megnyugtatást, egy súly emelkedik fel a mellkasomról.
- Te is hiányzol – jobban, mint bármi.
- Ne mondd, hogy „is”, úgy hangzik, mintha csak egyetértenél velem – mondja, mire kis mosolyom megnő, túláradva az egész lényemen.
- Nem használhatod az ötleteimet, nem jó módja, hogy eredeti legyél – szidom le őt játékosan, ő pedig felnevet.
- De igen – szól vissza gyerekesen. Ha itt lenne, kinyújtaná a nyelvét is.
- Istenem, tüzes vagy ma este – állok fel a székből, le kell zuhanyoznom.
- Az is vagyok.
- És hihetetlenül merész, ki gondolta volna, hogy rá tudlak venni arra, hogy kiverd magadnak telefonon keresztül – kuncogok fel, miközben kisétálok a folyosóra.
- Harry! – visít fel rémülten. Tudtam, hogy ezt teszi. – És egyébként tudhatnád már mostanra, hogy majdnem mindenre rávehetsz.
- Bárcsak ez igaz volna – mormolom. Ha ez igaz lenne, most itt lenne Louis.
A betonpadló hideg csupasz talpam alatt, Richard nem tudja, hogyan kapcsolja be azt a rohadt fűtést?
- Bocs, ember, kicsit melegedtem idebent korábban – szólal meg Richard, mire sietek eltakarni a hangszórót a telefonomon. Túl késő.
- Ki volt az? – kérdezi Louis, a folyóvíz, amit csak pillanatokkal ezelőtt hallottam, eláll, és megismétli magát. – Harry, ki volt az?
Baszki. Eltátogok egy „kurva jó”-t az apjának, aztán besietek a fürdőbe.
- Ez… – kezdem el.
- Az apám volt?
Hazudni akarok neki, de az kibaszott hülyeség lenne, és éppen megpróbálok nem annyira rohadtul hülyének lenni már.
- Igen, ő volt – várok, hogy a telefonba ordítson.
- Miért van ott? – teszi fel a kérdést.
- Én… nos…
- Megengeded neki, hogy nálad maradjon? – ment fel az alól a pánik alól, hogy megtaláljam a helyes szavakat, amiket mondhatok neki, hogy megmagyarázzam ezt az elbaszott helyzetet.
- Valami olyasmi.
- Össze vagyok zavarodva.
- Ahogy én is – vallom be.
- Mennyi időre? És miért nem mondtad el nekem?
- Sajnálom, még csak két napja ennek.
- Először is miért ment oda? – kérdezi, majd a folyó víz hangja visszatér.
Nem tudom rávenni magamat arra, hogy elmondjam neki a teljes igazságot, nem most.
- Nem tud máshová menni, azt hiszem – indítom el zuhanyt, Louis pedig felsóhajt.
- Oké…
- Mérges vagy? – kérdezem tőle.
- Nem, nem vagyok dühös. Össze vagyok zavarodva… Nem tudom elhinni, hogy tényleg megengeded neki, hogy ott maradjon – hangja tele van csodálkozással.
- Én sem – a kis fürdőszoba megtelik sűrű gőzzel, majd letörlöm a tükröt a tenyeremmel. Úgy nézek ki, mint egy kibaszott szellem, egy üres forma tényleg. A szemeim alatt már megjelentek a sötét karikák az alváshiánytól. Az egyetlen dolog, ami életet ad most, az Louis vonalon átszűrődő hangja.
- Ez sokat jelent nekem, Harry – szólal meg végül.
- Igen? – ez sokkal, sokkal jobban megy, mint ahogy azt vártam.
- Igen, persze, hogy igen.
Hirtelen úgy érzem, hogy szédülök, mint egy kiskutya, akit csemegével jutalmaz meg a gazdája, és meglepően, de kurvára tökéletesen rendben vagyok ezzel.
- Jó – nem tudom, mi mást mondjak neki, kissé bűntudatot érzek, amiért nem meséltem neki az apja… szokásairól, de ez nem a megfelelő alkalom, és nem jó mondja annak, hogy telefonon mondjam el neki.
- Várj… szóval az apám ott volt, amikor te… tudod? – suttogja, majd egy kis morajlás hallatszik a vonal másik végén. Biztosan bekapcsolta a ventilátort a fürdőben, hogy elnyomja a hangját.
- Nem volt a szobában, nem vagyok benne az ilyenfajta dolgokban – csipkelődök, hogy felvidítsam a hangulatot, mire Louis egy kuncogással válaszol.
- De valószínűleg igen – ugrat.
- Dehogy, ez egyike azon nagyon kevés dolgoknak, amik tényleg nem az én világom – mondom neki egy mosollyal. – Soha nem foglak megosztani, még az apáddal sem – nem tehetek róla, de felnevetek, ahogy egy undorodott hangot hallat.
- Beteg vagy.
- Az biztos is – szólok vissza, mire felvihog. A bortól merész lett és fokozottabb lett a humorérzéke, én… vagyis nekem meg nincs mentségem az arcomon lévő nevetséges vigyorért. – Le kell zuhanyoznom, itt állok úgy, hogy tiszta ondó vagyok – felelem, aztán kilépek a bokszeremből.
- Én is – mondja.
- Oké… akkor azt hiszem, el kellene mennünk…
- Már megtettük – nevet fel büszkén a szörnyű viccpróbálkozásán.
- Haha – ugratom. – Jó éjt, Louis – sietek a szavakkal.
- Neked is – habozik a vonal másik végén, én pedig véget vetek a hívásnak, mielőtt ő megtehetné.
A forró víz végigfolyik a testemen, még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy magához ért, miközben telefonáltunk, ez nem csak az, hogy kurvára beindít, ez sokkal több annál. Ez megmutatja, hogy még mindig bízik bennem, még mindig bízik bennem eléggé ahhoz, hogy így felfedje magát nekem. Elveszve a gondolataimban erősen tetovált bőrömhöz nyomom a szappant. Nehéz elképzelni, hogy csak két héttel ezelőtt ebben a zuhanyzóban álltunk együtt…
„- Szerintem ez a kedvencem – pillantott fel rám nedves pilláin keresztül.
- Miért az? Azt utálom – néztem le kis ujjaira, amik átrajzolták a nagy rózsatetoválást, mely a könyököm környékére lett varrva.
- Nem tudom, valahogy gyönyörű, hogy van egy virág, amit ez az összes sötétség körbevesz – ujjait áthúzza az alatta lévő kísérteties dizájnú kopott koponyán.
- Soha nem gondoltam erre így – tettem nagyujjamat az álla alá, hogy tekintetét összekapcsoljam az enyémmel. – Mindig meglátod bennem a világosságot, hogy lehetséges ez, amikor nincs is bennem?
- Van bőven, te is meglátod majd – mosolyodott el, aztán lábujjhegyre állt, hogy ajkait a szám sarkához nyomja. Víz folyt ajkaink közé, és még egyszer elmosolyodott, mielőtt elhúzódott.
- Remélem, igazad van – suttogtam a vízfolyásba olyan halkan, hogy Louis nem hallotta meg.”
Az emlék kísért engem, újra lejátszódva, ahogy megpróbálom elmosni. Nem az, hogy nem akarok emlékezni rá, mert akarok. Louis minden gondolatom, mindig az. Csak az emlékek és az alkalmak, amikor olyan sokszor megdicsért, amikor megpróbál meggyőzni, hogy jobb vagyok, mint ami ténylegesen vagyok, ez az őrületbe kerget.
Bárcsak úgy látnám magamat, ahogy ő engem, bárcsak elhihetném neki, hogy jó vagyok érte, de hogy lehet ez igaz, amikor olyan elbaszott vagyok?
„Ez sokat jelent nekem, Harry.” Mondta csak néhány perccel ezelőtt. Talán, ha tovább csinálom, amit most csinálok, és távol maradok a szarságtól, ami bajba sodorhat engem, továbbra is olyan dolgokat tehetek, amik sokat jelentenek neki. Boldoggá tehetem őt a boldogtalan helyett, és talán, csak talán, megláthatok egy kis világosságot magamban, amiről ő azt állítja, hogy lát bennem.

Chapter 238

Helló! 😊
Már itt is van a fejezet, elég hosszú lett és több érdekes dolog is van benne, kíváncsi leszek, mi lesz a véleményetek, írjatok bátran. A rész elején az egyik mondatba zárójelbe tettem egy kérdőjelet, mert nem igazán értettem én se, hogy az a rész mit akar jelenteni pontosan, elég fura volt, de szerencsére nem fontos dologról van szó. Más mondanivalóm szerintem nincsen, kitartást ebben a forróságban 😀🔥
Kellemes olvasást! 😊😘

Ui.: Köszönet a sok-sok kattintásért! 💕

Chapter 238

 
Louis szemszöge
Miután a délutánom felét Harryvel telefonáltam végig és elég közel voltam ahhoz, hogy semmilyen tényleges munkát ne vigyek véghez, az első napom az új irodában véget ért, és Trevorra várok türelmesen, hogy találkozzon velem az irodám közelében, ahogy ígérte.
Harry olyan nyugodt volt korábban, olyan tisztának hangzott, mintha fókuszált volna valamire. Itt állva nem tudom féken tartani boldogságomat, hogy még mindig kommunikálunk, ez sokkal jobb, mint amikor elkerültük egymást korábban. Mélyen legbelül tudom, hogy nem lesz folyamatosan ilyen könnyű, így beszélgetni, kis dózisokkal ingerelni magamat Harryből, amikor a valóságban akarom őt, mindenét, folyamatosan. Azt akarom, hogy itt legyen velem, tartson engem, megcsókoljon, megnevettessen.
Biztosan ilyen érzés a visszautasítás. De ezzel egyelőre rendben vagyok. Elég jó érzés a másik opciómhoz hasonlítva, a szomorúsághoz.
Felsóhajtok, fejemet pedig a mögöttem lévő falnak döntöm, miközben tovább várok. Kezdem azt kívánni, hogy bárcsak ne szóltam volna Trevornak, hogy időt töltsön velem, inkább lennék Kimberlyék házában Harryvel telefonálva. Bárcsak egyszerűen idejött volna Harry, találkozhatnék most vele ehelyett. Lehetett volna egy irodája közel az enyémhez, egy nap többször is bejöhetett volna az irodámba, a többi időben pedig kifogásokat kerestem volna, hogy én átmenjek az övébe. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Vance adott volna munkát Harrynek, ha akart volna egyet. Világossá tette, hogy újra azt akarta, hogy neki dolgozzon Harry a régi irodában.
Együtt tölthetnénk az ebédidőnket, talán még újra is játszhattunk volna néhány emléket azokból az időkből, amikor Harry belátogatott az irodámba. Éppen ahogy elkezdem elképzelni Harryt magam mögött, magamat áthajolva az asztalomon, hajam szorosan az ökle köré csavarodva…
- Bocsánat, egy kicsit késtem, tovább tartott a megbeszélésem – szakít félbe Trevor, mire megugrom a meglepődéstől és zavaromban egyszerre.
- Ó, uhm, semmi gond. Én csak… – lököm hátra a hajamat és nyelek egyet – vártam.
Ha csak tudná, hogy min gondolkoztam, hála Istennek, hogy fogalma sincs erről, és hogy nincs erekcióm. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán honnan jöttek ezek a gondolatok.
Fejét a másik irányba fordítja, végig nézve az üres folyosón.
- Készen állsz az indulásra?
- Igen.
Csevegünk kicsit, míg átmegyünk az épületen. Már majdnem mindenki elment a mai napra, amitől csendes az épület. Trevor mesél nekem a testvére új állásáról Ohioban, és hogy hogyan vett új öltönyt az egyik munkatársunk, Krystal esküvőjére, ami a jövő hónapban lesz. Tétlenül azon kezdek el gondolkozni, hogy mennyi öltönye lehet Trevornak. Mindennap ezt hordja munkába.
Követem Trevor BMW-jét, ahogy átvezet a zsúfolt városon, aztán végre megérkezünk a kis környékre, amit Ballardnak hívnak, a Google szerint ez az egyik legmenőbb környék Seattle-ben. Kávézók, vegán éttermek és hipszter bárok sorakoznak a szűk utcákon. Autómmal a mélygarázsba kanyarodok, és felnevetek magamnak, ahogy eszembe jut Trevor ajánlata, miszerint segít nekem lakást találni ebben a drága épületben.
- Csak át kell öltöznöm, nyilvánvalóan – mosolyodik el Trevor, az öltönyére mutatva.
Kíváncsian nézek szét a tágas nappaliban, Trevor lakásában. Képek a családról és kivágott újságcikkek töltik meg a képkereteket a takaróján, üres borosüvegek vannak megolvasztva és megformálva egy nehezen érthető kijelző darabban (?), ami elterül az egész dohányzóasztalon. Egyik sarokban sincs por. Le vagyok nyűgözve.
- Kész vagyok – jelenti be Trevor, felhúzva a cipzárt piros pulóverén. Mindig hirtelen ér, amikor ilyen hétköznapi öltözetben látom őt, olyan hatalmas a különbség attól, hogyan néz ki öltönyben.
Miután két háztömbnyit sétálunk az épületétől, mindketten didergünk és remegünk.
- Éhes vagy? Vehetünk valamit enni – hideg levegő fuvallata követi szavait, mire lelkesen bólintok. Gyomrom korog az éhségtől, emlékeztetve engem hiányos ebédemre, ami mogyoróvajas keksz volt.
Megmondom Trevornak, hogy az éttermet válasszuk, végül egy kis olasz grillnél kötünk ki, ami csak néhány lépésnyire van attól, ahol álltunk. Fokhagyma édes illata tölti meg az érzékeimet, nyálam pedig összefut a számban, míg egy kis boxhoz kísérnek minket hátul.

Harry szemszöge
- Sokkal… higiénikusabban nézel ki most már – mondom Richardnak, ahogy kilép a fürdőszobából, megtörölve frissen borotvált arcát egy fehér törölközővel.
- Hónapok óta nem borotválkoztam már – válaszolja megdörzsölve sima bőrét az állán.
- Nem mondod – forgatom a szememet, mire egy félmosollyal ajándékoz meg.
- Köszönöm még egyszer, hogy itt maradhatok… – halkul el mély hangja.
- Ez nem végleges, szóval nem kell megköszönnöd. Még mindig nagyon mérges vagyok emiatt az egész helyzet miatt – eszek egy újabb harapást a pizzából, amit magamnak rendeltem… és végül megosztom Richarddal.
- Tudom. Meg vagyok lepve, hogy még nem dobtál ki – próbál meg viccelni.
Ránézek, szemei túl nagyok az arcához képest a fekete karikákkal, amik megmutatkoznak fehér bőrén. Felsóhajtok.
- Én is – vallom be bosszúsággal.
Megremeg nézésem alatt, nem félelemből, hanem annak az akármilyen drog hiányától, amit régen szedett.
Tudni akarom, hogy hozott-e drogot a lakásunkba, míg itt volt a múlt héten. Azonban, ha igent mond, elveszítem a hidegvéremet és másodperceken belül a lakáson kívül lesz. Louis kedvéért és az enyémért, felállok és elhagyom a konyhát üres tányérral a kezemben. A halom piszkos edény, amit sikerült a duplájára növelnem, és a mosogatógép bepakolása az utolsó dolog, amit csinálni akarok.
- Csináld meg a mosogatást fizetségként! – kiáltom Richardnak. Hallom mély nevetését a folyosóról, aztán a konyhába sétál, éppen mikor én elérem a hálószobaajtót és becsukom azt.
Újra fel akarom hívni Louis-t, csak hogy halljam a hangját. Tudni akarok a napja további részéről, mit tervezett csinálni munka után? Egy hülye vigyorral az arcán bámult a telefonjára, miután korábban letettük, mint én?
Valószínűleg nem.
Most már tudom, hogy az összes múltbeli hibám végre utolér, ezért kaptam Louis-t. Egy könyörtelen büntetés egy gyönyörű jutalomnak álcázva. Hónapokig az enyém volt csak azért, hogy most elvegyék tőlem, arcom előtt lógatva őt alkalmi telefonhívások és a távolság módjain. Nem tudom, mennyi ideig lesz ez még így, míg meg nem adom magam a végzetemnek és végre ki nem engedem magam ebből a tagadásból.
Tagadás, pontosan ez az.
Bár nem kell annak lennie, megváltoztathatom a kimenetelét ennek. Lehetek az, akire szüksége van, anélkül, hogy újra lerángatnám őt a poklomba. Mosolya villan fel szemeim előtt, önsajnálatomon keresztül, egy börtön, amelyet saját magam csináltam. Az a mosoly emel fel a padlóról, és vesz rá, hogy kiutat keressek cellámból.
Basszák meg ezt, felhívom Louis-t.
Telefonja csörög és csörög, mégsem veszi fel. Majdnem hat óra, már végeznie kellene és Vance házában kellene lennie mostanra. Hova a fenébe menne? Míg vitatkozom magammal, hogy felhívjam-e Christiant vagy sem, felveszem a tornacipőmet, lazán bekötöm, majd a kabátomba is belebújok.
Tudom, hogy Louis mérges lesz, biztosan nagyon mérges, ha felhívom Christiant, de már hatszor hívtam Lou-t és egyszer sem vette fel. Felnyögök, aztán beletúrok mosatlan hajamba ujjaimmal, ez a távolság szar tényleg kurvára irritál.
- Elmegyek – mondom nem kívánatos vendégemnek. Ő bólint, nem tud megszólalni köszönhetően a maréknyi chipsnek, amit a szájába töm. Legalább a mosogatóban már nincs több edény.
Hova a faszba kellene mennem egyáltalán?
Perceken belül leparkolok autómmal a kis edzőterem mögötti parkolóban. Nem tudom, mit fog csinálni az, hogy itt vagyok, vagy hogy ez a szarság segít-e, de most egyre dühösebb vagyok Louis-ra, és csak arra tudok gondolni, hogy kiosztom őt, vagy hogy Seattle-be menjek megkeresni őt. Egyiket sem kell megtennem ezek közül, attól csak rosszabbak lennének a dolgok. A tény, hogy nem válaszol a hívásaimra, tényleg az idegeimre megy, szóval itt vagyok, készen arra, hogy kitöltsem dühömet azon a vacak, régi bokszzsákon.

Louis szemszöge
Mire a tányérom üres, gyakorlatilag rángatózom a helyemen. Abban a pillanatban, hogy megrendeltük a kajánkat, rájöttem, hogy a telefonomat a kocsimban hagytam, ez pedig jobban az őrületbe kerget, mint kellene. Általában senki nem hív engem, azonban nem tehetek róla, de azt gondolom, Harry talán felhívott vagy hagyott legalább egy üzenetet. Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy figyeljek Trevorra, míg egy, a Times-ban megjelent cikkről beszél, megpróbálok nem Harryre gondolni és annak a lehetőségére, hogy talán hívott, de nem tehetek róla. Nem is figyelek erre az egész vacsorára, és elég biztos vagyok benne, hogy Trevor észrevette, csak túl kedves, hogy rám szóljon érte.
- Nem értesz egyet? – húz ki gondolataim közül Trevor hangja.
Végiggondolom a beszélgetés utolsó néhány másodpercét, megpróbálva emlékezni arra, hogy miről beszélhetett. Az egészségügyről szólt a cikk, azt hiszem?
- De, igen – hazudom, fogalmam sincs, hogy egyetértek-e vagy sem, de nagyon azt kívánom, hogy siessen a pincér és hozza a számlánkat.
Végszóra a fiatalember egy füzetet helyez az asztalunkra, mire Trevor sietősen előveszi a pénztárcáját.
- Kif… – kezdem el.
- Majd én állom – csúsztatja oda a bankkártyáját, aztán a pincér ismét eltűnik az étterem konyhájában.
Halkan megköszönöm neki, majd a nagy kőórára pillantok, ami éppen az ajtó felett van. Elmúlt hét, már több mint egy órája itt vagyunk. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor Trevor feláll a bokszból.
A visszafelé úton elmegyünk egy kis kávézó mellett, mire Trevor felhúzza a szemöldökét, csendesen meghívva engem.
- Talán egy másik este ezen a héten? – ajánlom egy mosollyal.
- Jó tervnek hangzik – kanyarodik a szája sarka a híres félmosolyába, majd tovább folytatjuk az utat az épületéhez.
Egy gyors elköszönéssel és egy barátságos öleléssel, beszállok az autómba és azonnal a telefonomért nyúlok. Tudatalattim gúnyolódik velem, a szemét forgatja kétségbeesésemen, de visszalököm őt a sötétségbe. Kilenc nem fogadott hívás, mindegyik Harrytől. Azonnal visszahívom őt, de csak a hangpostára kapcsol. Az út Trevor lakásától Kimberlyék házáig hosszú és unalmas. A forgalom Seattle-ben szörnyű, zsúfolt és hangos. Dudálások, kis autók váltanak sávról sávra, ez kissé nyomasztó, és mire bekanyarodok a kocsifelhajtóra, erős fejfájásom van.
Amikor belépek a házba, Kimberly a fehér bőrkanapén ül, kezében egy pohár bor.
- Milyen volt a napod? – kérdezi. Előre hajol, hogy letegye a poharat az előtte lévő üvegasztalra.
- Jó. Az itteni forgalom irreális – nyögök fel, majd ledobom magam az ablak mellett lévő bíborvörös székre.
- Igen, az. Igyál egy kis bort a fejfájásodra – áll lábra, aztán átsétál a nappalin.
Mielőtt tiltakozhatnék, kitölti a bugyborékoló fehérbort egy hosszú szárú borospohárba, és nekem adja. Hűvös és friss, édes a nyelvemen.
- Köszönöm – mosolyodom el, és még egy kortyot iszom.
- Szóval… Trevorral voltál, igaz? – Kimberly olyan kíváncsi, a legédesebb módon.
- Igen, barátságosan megvacsoráztunk, csak, mint barátok.
- Talán újra megpróbálhatnád és még többször használhatnád a „barát” szót – csipkelődik, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
- Csupán megpróbálom világossá tenni, hogy csak barátok vagyunk.
- Tudja Harry, hogy vele voltál? – kíváncsiságtól csillognak szemei.
- Nem, de tervezem, hogy elmondom neki, amint beszélek vele. Valamilyen oknál fogva nem törődik Trevorral.
Kim bólint.
- Nem hibáztatom őt. Trevor modell is lehetne, ha nem lenne olyan szégyenlős. Láttad már azokat a kék szemeket? – túlozza el szavait azzal, hogy szabad kezével az arcát legyezi, mire mindketten úgy felvihogunk, mint az iskolás lányok.
- Nem zöld szemekre gondolsz, szerelmem? – jelenik meg Christian az előtérben, én pedig majdnem a keményfapadlóra ejtem a pohár boromat.
- Persze, hogy arra – mosolyog Kim a vőlegényére, aki megrázza a fejét.
- Gondolom, lehetnék modell – ajándékoz meg mindkettőnket Christian egy szégyenlős mosollyal, mire megkönnyebbülök, hogy nem dühös. Harry már felborította volna az asztalt, ha rajtakapott volna, hogy így beszélek Trevorról. – Hogy van Harry? Beszéltél már vele, feltételezem? – ül le Christian a kanapéra Kimberly mellé, aki az ölébe mászik. Én elnézek.
- Igen, egy kicsit. Jól van.
- Makacs, nagyon az. Még mindig meg vagyok sértve, hogy nem fogadta el az ajánlatomat – mosolyog Christian Kim nyakába, aztán lágyan megcsókolja őt éppen a füle alatt. Kettejüknek nyilván nincs problémája a szeretet nyilvános megjelenítésével. Ismét megpróbálok elnézni, de nem tudok. Várjunk…
- Milyen ajánlatot? – kérdezem, szavaimból süt a meglepődés.
- Egy munkával kapcsolatban természetesen, egy jól fizető munkával. Neki már csak mi… egy féléve maradt és korábban lediplomázik, igaz?
Mi?
- Erm, igen. Úgy hiszem – válaszolom. Én miért nem tudtam erről?
- Ez a fiú gyakorlatilag egy zseni. Ha többre tartaná magát, tökéletes négyes átlaga lehetne.
- Ő tényleg nagyon okos – értek egyet. Ez igaz, Harry agya sosem okoz csalódást abban, hogy meglepjen és felkeltse a kíváncsiságomat. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek benne.
- Egészen jó író is – iszik egy kortyot Kimberly borából, aztán folytatja. – Nem tudom, miért is hagyta abba egyáltalán. Alig vártam, hogy többet olvassak tőle – sóhajt fel Mr. Vance, miközben Kimberly kibontja a nyaka körül lévő ezüstszínű nyakkendőt.
Túl vagyok terhelve ezzel az információval. Harry ír? Tömören említette már, hogy régen írt egy kicsit első éves korában az egyetemen, de soha nem részletezte. Minden egyes alkalommal, amikor felhoztam, témát váltott vagy lebeszélt, azt a benyomást keltve bennem, hogy ez nem nagyon volt fontos neki.
- Igen – iszom ki a poharamat, és felállok. – Lehet? – mutatok az üvegre, mire Kimberly bólint.
- Persze, igyál amennyit csak szeretnél. Van egy egész pincényink – feleli egy édes mosollyal.
Három pohár fehérborral később a fejfájásom elillant, kíváncsiságom pedig alaposan megnőtt. Várok, hogy Christian újra felhozza Harry írását vagy az állásajánlatot, de nem teszi. Elmerül egy virágzó üzleti tárgyalásban arról, hogy milyen volt a megbeszélése egy médiacsoporttal, ami arról szólt, hogy kibővítik a Vance Könyvkiadót házon belüli filmezéssel és televíziós tevékenységekkel. Amennyire érdekes ez, a szobámba akarok menni és megpróbálni újra felhívni Harryt.
Várok a megfelelő alkalomra, hogy kimentsem magam az ideiglenes hálószobámba, aztán mindkettőjüknek jó éjszakát kívánok.
- Vidd magaddal az üveget – szól utánam Kimberly éppen ahogy elmegyek a pult mellett, ahol a félig teli üveg pihen. Megköszönve bólintok, és azt is teszem.
Telefonom elkezd rezegni a kezemben abban a pillanatban, hogy becsukom a hálószobaajtót. Harry az.
- Hol voltál egész este? – hangja vágott és tele van bosszúsággal.

Harry szemszöge
- Elmentem felfedezni a várost – válaszolja Louis nyugodtan. – Megpróbáltalak visszahívni, de a hangpostára kapcsolt – hangja csillapítja hidegvéremet.
- Visszamentem abba az edzőterembe – fekszek vissza az ágyba, azt kívánva, hogy Louis bárcsak itt lenne, és ne kibaszott Seattle-ben.
- Igen? Az jó, leveszem a cipőmet.
- Oké?
- Nem tudom, miért mondtam ezt el neked – kuncog fel.
- Részeg vagy? – ülök fel, arra használva az egyik könyökömet, hogy megtartsa a súlyomat.
- Ittam egy kis bort – vallja be.
- Kivel?
- Kimberlyvel és Mr. Vance-szal… Christiannal, úgy értem.
- Ó.
- Azt mondja, hogy egy csodálatos író vagy – feleli, a vád tiszta a hangjában. Baszki.
- Miért mondta ezt egyáltalán? Régóta szart se írtam – mondom neki.
-Miért nem?
- Nem tudom, nem akarok magamról beszélni. Rólad akarok beszélni, és arról, hogy miért hagytál figyelmen kívül.
- Nos, azt is mondta, hogy a következő félévben lediplomázol.
Christiannak nyilvánvalóan fogalma sincs, hogyan foglalkozzon a saját kibaszott dolgával.
- Igen, és?
- Ezt nem tudtam – feleli Louis. Hallom őt csoszogni és felnyög, egyértelműen bosszús.
- Nem titkoltam el előled, csak nem jött fel a téma. Neked sok időd van, amíg lediplomázol, szóval ez amúgy sem számít, nem mintha akárhová is akartam volna menni.
- Tartsd – mondja a telefonba. Mi a fenét csinál? Mennyi bort ivott?
- Mit csinálsz? – kérdezem meg végül.
- Nem jól volt begombolva az ingem. Bocs, figyeltem, tényleg.
- Egyébként miért kérdezgetted a főnöködet rólam?
- Ő hozta fel, azt is mondta, hogy felajánlott neked egy állást itt.
- Ezt már elmondtam neked, nem? – nem emlékszem pontosan, hogy említettem neki, de nem szándékosan titkoltam el. – Azt hittem, a Seattle-re vonatkozó szándékaim elég tiszták voltak.
- Mondd ezt még egyszer – feleli, és gyakorlatilag látom magam előtt, ahogy a szemeit forgatja, ismét.
- Nem vetted fel, amikor hívtalak téged, olyan sokszor hívtalak – váltok témát.
- Tudom, a kocsiban hagytam a telefonomat, amikor Trevor… – áll meg mondat közben. Lábra állok. Kurvára tudtam. – Csak körbevezetett a városban barátokként, ennyi – védi meg magát gyorsan.
- Azért nem válaszoltál a hívásaimra, mert kibaszott Trevorral voltál? – esik le az állam, pulzusom felgyorsul minden egyes csendben eltelt másodperccel.
- Ne veszekedj velem Trevor miatt, ő csak egy barát, és te vagy az, aki nincs itt – csattan fel.
- Louis… – figyelmeztetem.
- Harold – szól be, aztán nevetésben tör ki.
- Miért nevetsz? – kérdezem tőle. Nem tehetek a mosolyról, ami elterült az arcomon. Baszki, szánalmas vagyok.
- Nem tudom – még mindig nevet, a hang pedig végig rezonál a fülemen és egyenesen a mellkasomba utazik.
- Le kellene tenned a bort – ugratom őt, azt akarva, hogy lássam őt a szemét forgatni leszidás képpen.
- Vegyél rá – provokál, hangja mély és játékos.
- Ha ott lennék, megtenném, ebben pokolian biztos lehetsz.
- Mi mást tennél még, ha itt lennél? – kérdezi tőlem. Arra vezeti ezt az egészet, amerre gondolom? Soha nem tudom vele kapcsolatban, főleg, amikor már ivott.
- Louis William Tomlinson, te telefon szexelni próbálsz velem? – gúnyolódok vele, mire hevesen felköhög, majdnem megfulladva a korty borban, feltételezem.
- Mi?! Nem! Én… én csak kérdeztem! – visítja.
- Persze, most már letagadhatod – viccelődök, nevetve rémült hangján.
- Kivéve… ha ez egy olyan valami, amit csinálni akarsz? – suttogja.
- Komolyan mondod? – egyedül már csak a gondolattól megrándul a farkam.
- Talán… nem tudom. Mérges vagy Trevor miatt? – hangja sokkal részegítőbb nekem, mint bármilyen mennyiségű bor, amit elfogyaszthatott.
- Leszarom kibaszott Trevort most – hazudom. Naná, hogy dühös vagyok, hogy vele volt, de ezt nem most akarom megbeszélni. Hallom őt hangosan nyelve kortyolni egyet, majd a pohár lágy csengését. – Ne igyál bort – utasítom. Túl jól ismerem őt. – Beteg leszel.
- Onnan nem főnökösködhetsz – megint iszik a borból, magabiztosságért, biztos vagyok benne.
- Bárhonnan főnökösködhetek, bébi – vigyorodom el, végighúzva ujjaimat az ajkaimon.
- Mondhatok neked valamit? – kérdezi halkan.
- Kérlek.
- Rád gondoltam ma, és arra, amikor bejöttél az irodámba akkor először… – halványul el a hangja.
- Azon gondolkoztál, ahogy megdugtalak téged, amikor Trevorral voltál? – kérdezem tőle, imádkozva, hogy igent mondjon.
- Rá vártam.
- Mesélj még erről, mondd el, mire gondoltál – sürgetem.
Ez annyira kurvára összezavaró. Minden alkalommal, amikor beszélek vele, úgy érzem, mintha nem is „tartanánk szünetet”, minden ugyanolyan, mint mindig. Az egyetlen különbség eddig, hogy fizikailag nem láthatom őt, nem érinthetem meg. Baszki, meg akarom érinteni, végighúzni a nyelvemet sima bőrén…
- Azon gondolkoztam, hogyan… – hallom őt elpirulni.
- Ne legyél zavarban – csalogatom a folytatásra.
- Hogy tetszett és ettől újra akarom csinálni.
- Kivel? – kérdezem csak azért, hogy halljam őt kimondani.
- Veled, csak veled.
- Jó – mosolyodom el. – Még mindig az enyém vagy, még akkor is ha ráveszel, hogy távolságot adjak neked, akkor is csak az enyém vagy. Tudod ezt, ugye? – kérdezem Louis-tól a lehető leggyengédebb módon, ahogy tudom.
- Tudom – feleli. Mellkasom dagad, és üdvözlöm az elárasztó megkönnyebbülést, ami szavaival együtt érkezik. – Te az enyém vagy? – hangja sokkal magabiztosabb, mint pillanatokkal ezelőtt volt.
- Igen, mindig – nincs választásom. Azóta a nap óta nincs, hogy találkoztam veled, akarom hozzátenni, de csendben maradok, idegesen várva válaszára.
- Jó – jegyzi meg Louis. – Most pedig mondd el, mit tennél, ha itt lennél, semmilyen részletet ne hagyj ki.
Soha nem okoz csalódást abban, hogy meglepjen.

Chapter 237

Sziasztok! 😊
Ahogy azt egy héttel ezelőtt ígértem, már itt is vagyok ismét. Legnagyobb szomorúságomra elmentek a rokonok, csodás napok voltak velük, és tényleg semmi időm nem volt másra, csak rájuk. Köszönöm, hogy megértettétek 💖 A fejezet érdekes lett, Harry és Louis szemszögében is vannak események, kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Most már szokás szerint találkozunk pénteken is!
Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 237

 
Harry szemszöge
- Kelj fel a padlómról – mondom Richardnak, majd meglököm a combját a csizmámmal. Túlságosan is dühös vagyok, és ez az egész káosz az ő rohadt hibája.
- Sajnálom – nyög fel, megpróbálva felemelni magát a padlóról, másodperceken belül megrezzen és visszacsúszik a betonra. Az utolsó dolog, amit meg akarok tenni az az, hogy felemeljem a szánalmas seggét a padlóról, de ennél a pontnál nem vagyok biztos benne, hogy mi mást tegyek.
- Felteszlek a székre, de nem ülhetsz a kanapémra, amíg le nem zuhanyozol.
- Oké – motyogja, aztán lehunyja szemeit, miközben én lehajolok, hogy felemeljem őt. Nem olyan nehéz, mint amennyire számítottam, főleg a magasságához képest. A székre helyezem őt, ő pedig törzse köré fonja karjait.
- És most? Mit kellene csinálnom veled most? – kérdezem tőle halkan.
Mit tenne Louis, ha itt lenne? Őt ismerve forró fürdőt engedne és rávenné, hogy egyen valamit. Egyik dolgot sem fogom megtenni.
- Vigyél vissza – javasolja. Remegő ujjai felemelik szakadt pólójának nyakrészét, az én régi pólóm az, amit Louis megengedett neki, hogy megtartsa. Azóta ez van rajta, hogy elment innen? Letörli a vért a szájáról, lustán elkenve az állán és az ott lévő durva arcszőrén.
- Hova vissza? – talán ki kellett volna hívnom a rendőrséget, amikor először beléptem a lakásba, talán nem kellett volna Chadnek adnom az órát… nem gondolkoztam jól akkor, csak arra tudtam gondolni, hogy Louis kimaradjon ebből.
- Miért hoztad őt ide? Ha Louis itt lett volna… – halványul el a hangom.
- Kiköltözött, tudtam, hogy nem lesz itt – erőlteti meg magát. Tudom, hogy nehéz beszélnie, de szükségem van a válaszokra és a türelmem kezd elfogyni.
- Néhány nappal ezelőtt is idejöttél?
- Igen, csak, hogy egyek és lezuhanyozzak – lihegi.
- Egészen idáig jöttél, hogy egyél és lezuhanyozz?
- Igen, először busszal jöttem, de Chad… – vesz levegőt és fájdalma kiáltást hallat, mielőtt átmozgatja testsúlyát – felajánlotta, hogy idehoz, de nekem támadt, amikor megérkeztünk.
- Hogy a faszba jöttetek be?
- Elvittem Louis kulcsát.
A kulcsát? Miért nem vette észre? Mindig észreveszi az ilyen szarságokat.
- A fiókból – mutat a konyha felé. Egy pótkulcs, ennek sokkal több értelme van.
- Akkor hadd tisztázzam ezt, elloptál egy kulcsot a lakásomhoz, és azt hitted, akármikor bejöhetsz ide, hogy lezuhanyozz, aztán a házamhoz hozol valami kibaszott drogost, ő meg elveri a seggedet a nappalimban, mert pénzzel tartozol neki? – hogy kerültem A párterápia egyik részének közepébe?
- Senki nem volt itthon. Nem gondoltam, hogy számít.
- Nem gondolkodtál, az a probléma – teljesen ki vagyok kelve magamból. Először ösztönösen kivonszolnám a karjánál fogva a mi… az én lakásomból, és otthagynám őt elvérezni a folyosón. Bár ezt nem tehetem meg, mert történetesen reménytelenül szerelmes vagyok a fiába, és ha ezt megteszem, még jobban megbántam őt, mint azt már tettem. – Nos, mit kellene csinálnunk most? El kellene vigyelek egy kórházba? – vakarom meg az államat.
- Nem kell kórház, csak egy kötés vagy kettő. Felhívnád helyettem Louis-t és elmondanád neki, hogy sajnálom?
- Nem, nem fogom. Nem fog tudni erről. Nem akarom, hogy emiatt a szar miatt aggódjon.
- Oké – ért egyet, aztán újra mozgolódik a széken.
- Milyen régóta használod? – kérdezem tőle. Ő nyel egyet.
- Én nem…
- Ne hazudj nekem, nem vagyok egy kibaszott idióta. Csak mondd el.
- Körülbelül egy éve, de olyan keményen próbálok leszokni róla attól a naptól, hogy az én Pumpkinomba futottam – úgy tűnik, elmerült a gondolataiban, elterelődött a figyelme.
- Össze fog törni Louis szíve, tudod ezt, ugye? – remélem Richard tudja, nekem nincs problémám azzal, hogy többször is emlékeztessem őt, ha valaha is elfelejtené.
- Tudom, kezdek jobb lenni érte – jelenti ki. Hát nem ezt tesszük mindannyian…
- Nos, talán ezt érdemes siettetni, mert ha meglát téged most… – nem fejezem be a mondatot. Vitatkozom magammal, hogy felhívjam-e Louis-t vagy sem, hogy megkérdezzem tőle, mi a fenét kellene csinálnom az apjával, de tudom, hogy nem ez a válasz, nem szabad ezzel zavarni őt, nem most. – Bemegyek a szobámba. Nyugodtan zuhanyozz le, egyél, vagy csinálj akármit, amit terveztél, mielőtt hazajöttem és félbeszakítottalak – sétálok át a szobán, majd be a hálóba. Becsukom az ajtót magam mögött, és nekidőlök. Ez volt életem leghosszabb huszonnégy órája.

Louis szemszöge
- Ez hihetetlen, köszönöm szépen – nem tudom letörölni a nevetséges vigyort az arcomról, ahogy Kimberly és Christian megmutatja nekem az új irodámat.
A falak tiszta fehérek, a szegély és az ajtó sötét szürke, az asztal és a könyvespolc pedig fekete, fényes és modern. A terem mérete ugyanolyan, mint az első irodámé, de a kilátás innen hihetetlen, lélegzetelállító tényleg. Az új Vance Könyvkiadó iroda Seattle belvárosának a közepén található, a város alatta virágzó, folyton mozgó, folyton fejlődő, én pedig itt vagyok mindennek a közepében.
- Minden, amire szükséged van sétatávon belül van, kávézó, bármilyen konyha, amire csak megéhezhetsz, minden itt van – néz le büszkén a városra Christian, majd karját menyasszonya dereka köré fonja.
- Megtennéd, hogy nem hencegsz? – ugratja őt Kimberly, mire Christian egy lágy csókot nyom a homlokára.
- Nos, most már hagyunk téged, tessék dolgozni – szid le játékosan Mr. Vance. Kimberly megfogja őt a sötétkék nyakkendőjénél fogva és gyakorlatilag kihúzza őt az irodámból.
Ebédidőre már legalább tíz képet küldtem Liamnek az irodámról és Harrynek is. Tudtam, hogy Harry nem fog válaszolni, de nem tehettem róla. Azt akartam, hogy lássa a kilátást, talán az ide hozná őt? Csak kifogásokat keresek pillanatnyi téves megítélésemre. Hiányzik, tessék, kimondtam. Szörnyen hiányzik és reméltem egy választ tőle, akár egy egyszerű szöveges üzenet, valami. De semmi nem jött.
Liam izgatott választ küldött minden alkalommal, még akkor is, amikor egy játékos képet küldtem magamról, amin egy kávés csészét tartok „Vance Könyvkiadó” felirattal az oldalán.
Minél jobban elidőzök azon, hogy elküldtem azokat a képeket Harrynek, annál jobban bánom meg. Mi van, ha rosszul értelmezi őket? Megvan a hajlama, hogy ezt tegye. Talán egy emlékeztetőnek látja őket arról, hogy elköltöztem, még talán azt is gondolja, hogy megpróbálom ezt az egész dolgot az arcába dörzsölni. Igazán nem ez volt a szándékom, és csak remélni tudom, hogy nem így értelmezi.
Lehet, hogy egy másik üzenetet kellene küldenem neki, hogy megmagyarázzam? Vagy mondjam el, hogy véletlenül küldtem a képeket, nem tudom, melyik lenne hihetőbb. Egyik sem, biztos vagyok benne. Túlgondolom ezt, ezek csak képek.
Amikor besétálok az emeletemen lévő pihenőszobába, Trevor az egyik négyzet alakú asztalnál ül egy tablettel maga előtt.
- Köszöntelek Seattle-ben – ragyogja, kék szemei fényesek.
- Szia – viszonozom gesztusát, majd végighúzom bankkártyámat a masszív automatán lévő résen. Megnyomom a kis számozott gombokat, aztán kikapok egy csomag mogyoróvajas kekszet. Majd holnap kimegyek ebédelni, miután volt esélyem felmérni a területet.
- Hogy tetszik eddig? – teszi fel a kérdést Trevor. Ránézek engedélyért, mielőtt leülök az egyik székre vele szemben, ő pedig bólint.
- Még nem láttam sokat, csak tegnap érkeztem, de imádom ezt az új épületet.
Két nő lép be a terembe és Trevorra mosolyognak, az egyikük felém is elmosolyodik, mire egy kicsit intek neki. Elkezdenek maguk között beszélgetni, a fekete hajú alacsonyabb nő kinyitja a hűtőt és kivesz egy mikróban felmelegíthető ételt, míg a barátnője a körmeit piszkálja.
- Akkor fel kellene fedezned, olyan sok dolog van, amit csinálni lehet itt. Ez egy gyönyörű város – magyarázza Trevor, míg én szórakozottan elrágcsálom a kekszet. – A Space Needle, a Pacific Science Center, művészeti múzeumok, választhatsz.
- El akarok menni a Space Neddle-höz és a Pike Place Market-hoz – válaszolom. Kezdem kellemetlenül érezni magam, mert minden alkalommal, amikor átpillantok a két nőre, mindketten engem bámulnak, miközben halkan beszélnek. Kissé paranoiás vagyok ma.
- El is kellene, eldöntötted már, hogy hol fogsz lakni? – kérdezi, elhúzva mutatóujját a képernyőn, hogy bezárjon egy ablakot a tabletjén, tudtomra adva, hogy teljesen rám figyel.
- Igazából egyelőre Kimberly és Christian házában lakom most, csak egy hétig vagy kettőig, amíg sajátot nem találok – a sürgetés a hangomban kínos. Utálom, hogy velük kell maradnom, mert Harry tönkretette az egyetlen lakást, amit találtam. Egyedül akarok élni és nem aggódni azon, hogy valaki terhére vagyok.
- Körbe kérdezhetek, hogy van-e szabad lakás az én épületemben? – ajánlja kedvesen. Megigazítja a nyakkendőjét és lehajtja az ezüst szövetet, mielőtt végig húzza kezét az öltönyének kihajtott részén.
- Köszönöm, de nem vagyok benne biztos, hogy a te épületed az én árkategóriámban lenne – emlékeztetem őt finoman. Ő a pénzügy vezetője, én meg egy gyakornok vagyok, egy tisztességesen fizetett gyakornok, de biztos vagyok benne, hogy még azt sem tudom megengedni, hogy kibéreljem az épülete mögötti kukát.
- Oké – pirul el, realizálva a jövedelmünk közti nagy különbséget. – De még mindig körbe kérdezhetek, hogy valaki tud-e valami helyet.
- Köszönöm, biztos vagyok benne, hogy Seattle-ben sokkal otthonosabban fogom érezni magam, amint lesz otthonom – villantok egy meggyőző mosolyt.
- Egyetértek, bele fog telni egy kis időbe, de tudom, hogy imádni fogod itt – ferde vigyora meleg és üdvözlő.
- Van terved munka utánra? – kérdezem tőle, mielőtt megállíthatnám magamat.
- Igen, de törölhetem – hangja tapogató.
- Nem, ne. Semmi gond, csak gondoltam, mivel te ismered a várost, körbevezethetnél, de mivel már van terved, ne aggódj emiatt – remélem lesz lehetőségem néhány barátságot kötni itt Seattle-ben.
- Nagyon szeretnélek körbevezetni, ne aggódj a terveim miatt. Kocogni akartam, ez minden.
- Kocogni? Miért? – ráncolom az orromat.
- Szórakozásból.
- Ez nem hangzik nagy szórakozásnak – nevetek fel, Trevor pedig szórakozottan megrázza a fejét.
- Általában mindennap elmegyek munka után, én is még mindig csak ismerkedem a várossal, és ez egy jó módja, hogy megtanuljam az elrendezését. Valamelyik nap te is eljöhetnél.
- Nem tudom… – a gondolat nem hangzik megnyerően.
- Sétálhatunk helyette. A Ballardon lakom, az egy elég menő környék – kuncog fel.
- Igazából már hallottam a Ballardról – mondom neki, emlékezve, hogy oldalt oldal után böngésztem végig a Seattle-ben lévő összes környékről. – Oké, sétáljunk akkor a Ballardon – zárom össze a kezeimet magam előtt, aztán az ölemben pihentetem őket.
Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy Harry hogyan érezne ezzel kapcsolatban. Utálja Trevort és már amúgy is elég nehéz neki a mi „távolság” megállapodásunk. Nem mintha ezt mondta volna, de szeretném azt gondolni, hogy ez így van. Függetlenül attól, hogy mekkora távolság van Harry és köztem, szó szerinti vagy képletes, Trevort csak barátként látom. Az utolsó dolog a fejemben, hogy romantikázzak valakivel, főleg bárki mással, mint Harry.
- Akkor oké – mosolyodik el, egyértelműen meglepődött, hogy beleegyeztem, hogy elmegyek. – Az ebédszünetemnek vége, szóval vissza kell mennem az emeletemre, de majd megírom a címemet vagy mehetünk egyenesen munka után, ha akarod.
- Mehetünk egyenesen innen, elfogadható cipő van rajtam – mutatok le a Toms cipőmre, vállon veregetve magamat fejben, amiért nem öltönycipőt vettem ma fel.
- Jól hangzik, találkozunk az irodádnál ötkor?
- Igen, az jó lesz – állok fel a székemből, majd a kis ebédem csomagolását a kukába dobom.
- Mindannyian tudjuk, miért kapta meg az állást amúgy is – hallom meg az egyik nőt mögülem. Átpillantok az asztalra kíváncsiságból, mire mindketten gyorsan lenéznek az asztalra. Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy rólam beszéltek. Ennyit arról, hogy lesznek barátaim Seattle-ben.
- Csak pletykálnak, hagyd figyelmen kívül őket – teszi Trevor a lapockacsontjaim közé a kezét, és kivezet a pihenőteremből.
Amikor visszaérek az irodámba, benyúlok az asztalom fiókjába, hogy kivegyem a mobilomat. Két nem fogadott hívás, mindkettő Harrytől. Vissza kellene hívnom őt most? Kétszer hívott, szóval biztos valami baj van, vissza kellene hívnom most, alkudozom magammal. Első csöngésre felveszi.
- Miért nem vetted fel? – hangja sietős.
- Valami baj van? – állok fel a székemből kissé pánikolva.
- Nem. Semmi baj – leheli, pontosan el tudom képzelni, ahogy rózsaszín ajkai mozognak, miközben kimondja az egyszerű szavakat. – Miért küldted azokat a képeket?
- Sajnálom, hogy elküldtem őket, csak izgatott voltam az irodám miatt, és azt akartam, hogy lásd. Remélem, nem gondoltad, hogy goromba akartam lenni és kérkedni.
- Nem, csak össze voltam zavarodva – válaszolja nyugodtan néhány másodpercnyi csend után.
- Nem fogok többet küldeni, nem kellett volna elküldenem őket – döntöm homlokomat az üvegablaknak és lebámulok a széleskörű kilátásra.
- Semmi gond… milyen ott? Tetszik? – hangja komor, én pedig el akarom simítani a ráncot a homlokán, amiről tudom, hogy az arcán van most.
- Nagyszerű itt.
- Nem válaszoltál a kérdésre – lát át rajtam, tudtam, hogy így lesz.
- Tetszik itt.
- Nagyon elragadtatottnak hangzol – Harry hangszíne száraz, humortalan.
- Tényleg tetszik, csak… hozzá kell még szoknom. Ennyi. Ott mi történik? – kérdezem tőle azért, hogy tovább folytassam a beszélgetést, nem vagyok kész arra, hogy máris véget érjen a telefonálás.
- Semmi – válaszolja gyorsan.
- Kínos ez neked? Tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz telefonon beszélni, de te hívtál, szóval én csak…
- Nem, nem kínos – szakít félbe. – Soha nem kínos velünk, csak úgy értettem, hogy nem hiszem, hogy órákig kellene beszélgetnünk mindennap, ha nem leszünk együtt, mert annak semmi értelme és ez csak kínozni fog engem.
- Szóval akkor akarsz beszélni velem? – kérdezem, mert szánalmas vagyok és hallanom kell, ahogy kimondja a szavakat.
- Igen, persze, hogy akarok – autódudálás hallatszik a háttérben, biztosan vezet. – Szóval akkor mi lesz, telefonon fogunk csevegni, mint a haverok? – kérdezi, egyáltalán nincs harag a hangjában, csak kíváncsiság.
- Nem tudom, talán megpróbálhatjuk ezt? – ez az elkülönülés olyan másnak érződik, mint az utolsó, ezúttal jó viszonyban váltunk el és nem volt ez szakítás. Nem vagyok kész eldönteni, hogy valójában egy szakításra van-e szükségem Harrytől, így ellököm a gondolatot, elmentem és megígérem, hogy visszatérek később.
- Nem fog működni.
- Nem akarom, hogy figyelmen kívül hagyjuk egymást, és hogy ne beszéljünk újra, de nem gondoltam meg magam a távolság dologgal kapcsolatban – mondom neki.
- Rendben, akkor mesélj nekem Seattle-ről – feleli végül a telefonba.

Chapter 236

Helló! 😊

Nem is tudom, mit mondjak így közvetlenül a fejezet átolvasása után... elég izgi lett a végére. Az elején nagyon bírtam Liam és Harry beszélgetésének az elejét, a közepe... hát valamiféle fejlődést láthatunk Harryn, a vége meg izgi, ahogy már említettem. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni az új eseményekről. A következő részt viszont csak egy hét múlva tudom hozni most kivételesen. Holnap jönnek hozzánk messziről rokonok és itt maradnak pár napra, szóval nem nagyon lesz időm a fordítással és a bloggal foglalkozni, de jövőhét kedden ismét itt leszek! Remélem, megértitek 💗

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 236

Harry szemszöge
- Milyen volt a kick-box tegnap? – kérdezi Liam, hangja feszült, miközben felemel még egy zsák talajtakaró földet. – Segíthetnél, tudod.
- Tudom – támasztom meg a lábamat egy fapolcon Karen üvegházában. Egy dramatikus szemforgatással Liam a földre dobja a zsákot, majd megtörli a homlokát. – A kick-box rendben volt, az edző nő volt, szóval ez kibaszott béna volt.
- Miért? Mert fenéken rúgott?
- Úgy érted, seggbe? És nem, nem tette.
- Mi miatt mentél el egyébként? Mondtam Lou-nak, hogy ne vegye meg ezeket, mert nem fogod felhasználni – bosszúság lobban fel a mellkasomban, ahogy „Lou”-nak hívta őt, kurvára nem tetszik egy kicsit sem.
Ez csak Liam, emlékeztetem magamat. Az összes szarság közül, ami miatt aggódnom kell most, Liam nincs a listán.
- Mert dühös voltam, és úgy éreztem, hogy mindent össze fogok törni abban az istenverte lakásban, így amikor megláttam az utalványt, miközben az összes fiókot kihúztam a szekrényből, felvettem a cipőmet és eljöttem.
- Kihúztad az összes fiókot? Louis meg fog ölni – rázza meg a fejét, aztán végre helyet foglal a rakás zsáknyi földön. Egyébként se tudom, miért egyezett bele, hogy segít az anyjának elrakni ezt a sok szart.
- Amúgy se fogja látni, az már nem az ő lakása – emlékeztetem őt, megpróbálva nem éles hangon beszélni.
- Bocs.
- Ja – sóhajtok fel, még egy szellemes visszaszólásom sincs.
- Nehéz, hogy sajnáljalak, amikor ott lehetnél vele – szólal meg Liam egy kis csend után.
- Baszd meg – döntöm hátra a fejemet a falhoz, és érzem, hogy engem bámul.
- Ennek nincs értelme – teszi hozzá.
- Neked nincs.
- Vagy neki, vagy bárkinek.
- Senkinek sem kell magyarázkodnom – csattanok fel.
- Akkor miért vagy egyáltalán itt?
Ahelyett, hogy válaszolnék neki, körülnézek az üvegházban, bizonytalanul a válaszomban.
- Nincs hová máshová mennem.
Azt gondolja, hogy nem hiányzik Louis minden kibaszott másodpercben? Ha nem így lenne, sokkal inkább lennék vele, mint itt?
- Mi van a barátaiddal? – teszi fel a kérdést.
- Arra gondolsz, aki kurvára bedrogozta Louis-t? Vagy a másikra, aki átvert, hogy meséljek neki a fogadásról, vagy arra gondolhatsz, ki folyamatosan be akart jutni a nadrágjába – számolom őket az ujjaimon, hogy hozzáadjak a drámai hatáshoz. – Folytassam még?
- Azt hiszem, ne – von vállat. – Akkor mit fogsz csinálni?
- Pontosan azt, amit most csinálok.
- Akkor velem fogsz lógni és errefelé szomorkodni?
- Nem szomorkodok, azt csinálom, amit te mondtál, hogy csináljak, „megjavítom magamat” – gúnyolódok a levegőbe rajzolva az idézőjeleket. – Beszéltél már vele, mióta elment? – kérdezem.
- Igen, írt ma reggel, hogy megérkezett.
- Vance-nál van, ugye?
- Miért nem deríted ki magad? – baszki, Liam bosszantó.
- Tudom, hogy ott van, hol máshol lenne?
- Azzal a Trevor sráccal – vigyorogja Liam, én pedig küzdök az ösztönnel, hogy a földre rántsam őt. Nem fog nagyon fájni, csak körülbelül négy láb magas amúgy is. Valószínűleg sérülést sem hagyna…
- Elfeledkeztem kibaszott Trevorról – nyögök fel, durván megdörzsölve a halántékomat. Trevor majdnem annyira dühítő, mint Zayn, csak úgy hiszem, hogy Trevornak tényleg jó szándékai vannak, ha Louis-ról van szó, ami még jobban feldühít.
- Szóval mi a következő lépés az önfejlesztési projektedben? – mosolyodik el Liam, de az kissé elhalványul, arckifejezése pedig komolyra változik. – Tényleg büszke vagyok rád, amiért ezt csinálod, tudod? Jó látni, hogy tényleg próbálkozol most az egyszer ahelyett, hogy egy órányi erőfeszítést teszel, aztán visszatérsz ahhoz, amilyen voltál, abban a pillanatban, hogy Louis megbocsájt. Sokat fog jelenteni neki, hogy látja, hogy ezeket a változtatásokat csinálod.
- Ne próbálj meg előadást tartani nekem, még szart se csináltam, még csak egy napja – egy hosszú, nyomorúságos, magányos nap.
- Nem fordultál az alkoholhoz és nem keveredtél verekedésbe, nem tartóztattak le, és tudom, hogy azért jöttél, hogy az apáddal beszélj.
- Elmondta neked? – esik le az állam. Az a rohadék.
- Nem, nem mondta el. Itt lakom, és láttam az autódat.
- Ó.
- Szerintem az, hogy beszélsz vele, tényleg sokat jelentene Louis-nak.
- Egyszerűen csak abbahagynád? Baszki, nem vagy a pszichológusom. Ne viselkedj úgy, mintha jobb lennél nálam, én meg valami sérült kibaszott állat lennék, amit meg kell…
- Miért nem tudsz csak elfogadni egy bókot? Soha nem mondtam, hogy jobb vagyok nálad, csak azt próbálom tenni, hogy itt legyek neked, mint egy barát. Nincs senkid, te magad mondtad, és most, hogy engedted, hogy Louis Seattle-be költözzön, nincs senkid sem – pillant rám, de én elnézek. – Abba kell hagynod azt, hogy ellököd magadtól az embereket, tudom, hogy nem kedvelsz engem, utálsz engem, amiért azt hiszed, hogy valahogy felelős vagyok néhány problémádért, ami az apád és közted van, de én nagyon törődök Louis-val és veled, akár akarod hallani, akár nem.
- Nem akarom – szólok vissza neki. Miért kell mindig ilyen szarságokat mondania? Azért jöttem ide, hogy… nem tudom, beszéljek vele. Nem azért, hogy elmondja nekem, mennyire törődik velem. Miért törődne velem? Minden voltam vele csak kedves nem azóta a nap óta, hogy találkoztam vele, de nem utálom őt. Tényleg ezt gondolja?
- Nos, ez egyike azoknak a dolgoknak, amiken dolgoznod kell – áll lábra, majd kisétál az üvegházból, egyedül hagyva engem.
- Baszki – rúgok a lábammal magam elé, ami így összeütközik a fa polcrendszerrel. Egy repedés hallatszik a szobában, mire talpra ugrok. – Ne, ne, ne! – próbálom meg elkapni a virágdobozokat, cserepeket és random szarságokat, mielőtt azok a padlóra esnek. Másodperceken belül az összes a betonpadlón van.
Ez kurvára nem történik meg, nem is akartam összetörni ezt a szart, erre itt vagyok egy halom piszokkal, virággal és összetört cserepekkel a lábaimnál. Talán feltakaríthatom ennek a szarnak valamennyi részét, mielőtt Karen…
- Ó, te… – esik le az álla Karennek.
Baaaszki.
- Nem akartam, esküszöm. Kirúgtam a lábamat és véletlenül eltört a polc, és ez az összes szar elkezdett leesni, én pedig megpróbáltam elkapni őket! – magyarázom kétségbeesve, ahogy Karen odaszalad egy halom törött cseréphez. Megmozgatja kezeivel a kőtörmeléket, megpróbálva összerakni egy kék virágcserepet, aminek semmi esélye, hogy újra egy legyen.
Karen nem mond semmit, de hallom őt szipogni, majd felemeli a karját, hogy megtörölje az arcát piszkos kezeivel.
- Kislánykorom óta megvolt ez a cserép, ez volt az első, amibe valaha is ültettem.
- Én… – nem tudom, mit mondjak neki. Az összes szar közül, amiket eltörtem, ezúttal ez tényleg véletlen volt.
- Ez és a porcelánom volt az egyetlen, ami megmaradt a nagymamámtól – sírja.
A porcelán. A porcelán, amit millió darabra törtem.
- Karen, sajnálom. Én…
- Rendben van, Harry – sóhajt fel, visszadobva a cserép darabkait a halom piszokra.
Nincs rendben, látom a barna szemeiben. Fizikailag látom, mennyire meg van bántva, és meg vagyok lepve a mellkasomon lévő bűntudat súlyosságától, ami a szemeiben lévő szomorúságból ered.
- Befejezem a vacsorát, hamarosan készen lesz – törli meg a szemeit újra, aztán ugyanúgy otthagy, ahogy a fia tette csak néhány perccel ezelőtt.

Louis szemszöge
- Hol van a te Harryd? – kérdezi Smith halkan.
- Otthon van, a Pullmanon.
- Az hol van?
- Messze – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mosolyogjak.
- Ő eljön? – néz fel rám Smith fényes zöld szemekkel.
- Nem hiszem, kedveled Harryt, ugye? – nevetek fel, aztán felteszem egy akasztóra a régi gesztenyebarna felsőmet, és beteszem a szekrénybe.
- Valamennyire, ő vicces.
- Én is vicces vagyok – ugratom, mire ő egy szégyenlős mosolyt villant.
- Nem igazán – válaszolja őszintén, én pedig még jobban nevetek.
- Harry úgy gondolja, hogy vicces vagyok – hazudom.
- Igen? – követi cselekedetemet Smith, és elkezd segíteni nekem összehajtani a ruháimat.
- Igen, bár nem fogja bevallani.
- Miért?
- Nem tudom – vonok vállat. Valószínűleg azért, mert nem vagyok nagyon vicces, és amikor megpróbálok az lenni, még rosszabb.
- Nos, mondd el a te Harrydnek, hogy jöjjön ide és lakjon itt, mint te.
Mellkasom összeszorul az édes kisfiú szavain.
- Elmondom neki. Nem kell azokat összehajtanod – felelem, a kis kezeiben lévő kék ingért nyúlva.
- Szeretek hajtogatni – rejti el az inget maga mögé, mire bólintok.
- Egy nap jó férj leszel – mosolygok rá, gödröcskéi megmutatkoznak, amikor visszamosolyog. Legalább egy kicsivel jobban kedvel engem most, mint korábban.
- Nem akarok férj lenni – mondja, összeráncolva az orrát, én pedig a szememet forgatom az öt évesen, aki úgy beszél, mint egy felnőtt férfi.
- Egy nap meggondolod magad.
- Dehogy – vet véget a beszélgetésnek, így a ruhák hajtogatását csendben fejezzük be.
Az első napom Seattle-ben a végéhez közeledik, a holnapi pedig az első napom lesz az új irodában. Rendkívül ideges vagyok, és nem tehetek róla, de aggódom is. Nem érdekelnek az új dolgok, megijesztenek. Szeretek irányítani minden helyzetet és minden új környezetbe szilárd tervvel belépni. Nem volt időm eltervezni semmit ezzel a költözéssel kapcsolatban, kivéve a beiratkozást az új óráimra, és őszintén nem várom őket annyira, amennyire kellene. Valahol a magamban zajló önmagam leszidásának a közepén Smith eltűnt az ideiglenes hálószobámból, otthagyva egy tökéletesen összehajtott ruhahalmot az ágyamon.
El kell mennem és szétnéznem Seattle-ben holnap munka után. Emlékeznem kell arra, hogy mit szerettem ebben a városban, mert most, ebben az idegen szobában, több órányira mindentől, amit valaha is ismertem, csak olyan… idegen érzés.

Harry szemszöge
- Steph egy pszichopata, senki se tudta, hogy ezt fogja csinálni – biztosít engem Tessa, míg én ledöntök egy hideg korsó sört.
- Dan tudta. És ha megtudom, hogy bárki más is… – figyelmeztetem őt, mire bólint.
- Senki más nem tudta, vagyis senki, akit én ismerek, de tudod, hogy amúgy se mond el nekem senki szart se – egy magas barna jelenik meg Tessa oldalánál, majd karjával átöleli őt. – Niall és Chelsea nemsokára itt lesznek – mondja a srácnak.
- Párok éjszakája – nyögök fel. – Ideje mennem – mozdulok meg, hogy megálljak, de Tessa megállít.
- Ez nem a párok éjszakája. Tristan most már szingli, Niall meg nem jár Chelsea-vel, csak dugnak.
Amúgy se tudom, miért jöttem ide, de Liam alig beszélt velem, Karen pedig olyan szomorúan nézett ki a vacsoránál, egyszerűen nem tudtam tovább ott ülni.
- Hadd találjam ki, Zayn is itt lesz?
- Nem hiszem, szerintem ő még nálad is mérgesebb volt a szarság miatt, ami történt, mert együnkkel sem beszélt azóta.
- Senki sem mérgesebb nálam – szűröm ki a fogaim között.
Az, hogy a régi barátaimmal lógok, nem segít abban, hogy „jobb legyek”, csak feldühít. Hogy merészeli bárki is azt mondani, hogy Zayn jobban törődik Louis-val, mint én.
- Nem úgy gondoltam, az én hibám. Igyál egy sört és lazulj el – feleli Tessa, majd kezével a levegőbe int. Niall, a Chealsea nevű lány és Tristan sétálnak felénk a kis bárban.
- Nem kell egy kibaszott sör se – mondom halkan, megpróbálva irányítani viselkedésemet. Tessa csak segíteni próbál, de idegesít. Mindenki idegesít. Minden idegesít.
- Ezer éve – próbál meg viccelni Tristan, de ez csak kínos és egyikünk se mosolyodik el. – Sajnálom a szarságot, amit Steph csinált, fogalmam sem volt, hogy mit akar tenni – feleli végül, amitől még kínosabb lesz.
- Nem akarok beszélni róla – jegyzem meg erőteljesen, lezárva a beszélgetést.
Míg a barátaim kis csoportja iszik és olyan szarokról beszélget, amiket én leszarok, azon találom magam, hogy Louis-n gondolkozom. Mit csinál most? Tetszik neki Seattle? Kíváncsi vagyok, hogy annyira kellemetlenül érzi-e magát Vance házában, amennyire gondolom. Kedvesek hozzá? Persze, hogy azok, Kimberly és Christisan mindig kedves. Úgy hiányzok Louis-nak, ahogy ő nekem?
- Iszol egyet? – szakítja félbe gondolataimat Niall, aztán egy tele lévő feles pohárral int felém.
- Nem, jól vagyok – mutatok az asztalon lévő szódámhoz, ő pedig vállat von, mielőtt hátra dönti fejét, hogy kiigya pohara tartalmát.
Ez az utolsó dolog, amit csinálni akarok most. Ez a kamasz, igyunk addig, amíg nem hányunk vagy dőlünk ki-szarság talán elég jó nekik, de nekem nem. Nekik nem volt meg az a luxus, hogy valaki leszidja őket a fejükben, elmondva, hogy legyenek jobbak, tegyenek többet az életükkel. Nekik nem volt senki, aki eléggé szerette őket, hogy ettől jobbak akarjanak lenni.
„Jó akarok lenni érted, Lou.” Mondtam neki egyszer. Milyen jó munkát végeztem eddig.
- Megyek – jelentem be, de senki sem veszi észre, ahogy felállok a helyemről és elhagyom a bárt.
Már elhatároztam, hogy többé nem fogom úgy elvesztegetni az időmet, hogy bárokban lógok olyan emberekkel, akik le se szarnak. Semmi bajom a legtöbbjükkel, de igazából egyikük sem ismer engem vagy törődik velem. Csak az ivást, a szórakozást, a random emberekkel való dugást kedvelték, nem engem. Csak egy újabb kellék voltam az egyik nagy bulijukhoz. Szart se tudnak rólam, még azt se tudták, hogy az apám a kibaszott rektor a kampuszunkon.
Senki sem ismer engem úgy, ahogy ő, senki sem törődött velem eléggé ahhoz, hogy megismerjen, úgy ahogy Louis. Ő mindig a legtolakodóbb, legvéletlenszerűbb kérdéseket teszi fel: mire gondolsz, miért szereted ezt a műsort, szerinted az a férfi a szobában mire gondol, mi az első emléked?
Mindig úgy viselkedtem, mintha a szüksége, hogy mindent tudjon, bosszantó lenne, de ettől… különlegesnek… éreztem magam, vagy mintha valakit eléggé érdekeltem volna ahhoz, hogy meg akarja tudni a válaszokat azokra a nevetséges kérdésekre. Nem tudom, az agyam miért nem kapcsolódik össze magával, az egyik fele azt mondja, hogy vegyem rá magam és menjen el a szánalmas seggem Seattle-be, kopogjak Vance ajtaján és ígérjem meg, hogy soha nem hagyom el újra Louis-t. Bár nem mintha ez olyan könnyű lenne, van egy nagyobb, erősebb, másik részem, az a fél, amelyik mindig nyer, elmondva, mennyire elbaszott vagyok. Annyira elbaszott vagyok, és csak kurvára mindent tönkreteszek az életemben és mindenki más életében is, így szívességet tennék Louis-nak azzal, hogy békén hagyom őt. Ez az egyetlen oldal, amelyiknek hinni tudok, főleg Louis nélkül, hogy elmondja itt nekem, hogy nincs igazam.
Liam terve a számomra, hogy jobb emberré váljak jól hangzik papíron, de aztán mi lesz? El kellene hinnem, hogy tényleg olyan tudok maradni örökre? El kellene hinnem, hogy elég jó leszek Louis-nak csak azért, mert úgy döntök, hogy nem iszok meg egy üveg vodkát minden alkalommal, amikor dühös leszek?
Ez sokkal könnyebb lenne, ha nem lennék hajlandó bevallani, mennyire nagyon elbaszott vagyok. Nem tudom, mit fogok tenni, de eldöntöm ma este. Bemegyek a lakásomba és Louis kedvenc tévéműsorait fogom nézni, a legrosszabb műsorok, amik tele vannak nevetséges cselekménnyel és szörnyű alakítással. Valószínűleg még azt is fogom tettetni, hogy Louis ott van, elmagyarázva nekem minden jelenetet még akkor is, ha pontosan mellette nézem és világosan értem, hogy mi történik. Imádom, amikor ezt csinálja. Idegesítő, de imádom, milyen szenvedélyes a legkisebb dologgal kapcsolatban is, mint aki egy piros kabátot visel és fárasztja azokat a bosszantó lányokat.
Miközben kilépek a liftből, tovább tervezem az estémet. Végül azt a szart fogom nézni, aztán eszek, lezuhanyozok, valószínűleg kiverem magamnak, miközben elképzelem Louis ajkait körülöttem, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Talán feltakarítom a rendetlenséget, amit tegnap csináltam.
A lakásom ajtaja elé lépek, majd visszanézek a folyosón. Mi a faszért van nyitva az ajtó? Visszajött Louis vagy megint betört valaki? Nem vagyok biztos benne, melyik válasz dühítene fel jobban.
- Louis? – lököm be az ajtót a lábammal, aztán gyomrom a padlóig zuhan az apjának látványára, aki el van terülve és vér borítja. – Mi a fasz? – kiabálom, és becsapom az ajtót.
- Vigyázz – nyögi Richard, szemeim pedig követik az övét a folyosón lévő mozgáshoz.
- Mi a fene történt vele, és mi a faszért vagytok itt? – kérdezem a férfitől, azt hiszem, Chad a neve.
- Azt reméltem, hogy a másik fiút fogom látni, de te is megteszed – mosolyodik el gúnyosan. Vérem felforr, ahogy ez a hitvány ember megemlíti Louis-t.
- Húzz a picsába és őt is vidd magaddal – mutatok arra a szarra, aki a lakásomba hozta ezt a férfit. Vérétől piszkos lesz a padlóm.
- Az a probléma, hogy ő sok pénzzel tartozik nekem, és nem tudja kifizetni – vakarja meg Chad piszkos körmével a piros pontokat a karján. Kibaszott drogos.
- Ez nem az én kurva problémám, nem fogom elmondani még egyszer, és abban pokolian biztos vagyok, hogy én nem adok neked pénzt.
- Nem tudod, kivel beszélsz, gyerek – vigyorog rám, majd megrúgja Richardot a mellkasa alatt. Egy szánalmas nyöszörgés hagyja el az ajkait, miközben lecsúszik a padlón és nem kel fel.
- Leszarlak téged is meg őt is. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy félek tőled – sziszegem, nem vagyok abban a hangulatban, hogy kibaszott drogfüggőkkel foglalkozzak, akik betörtek a lakásomba. Mi a fasz történhet még a héten? Nem akarom tudni erre a választ.
Chad felé lépek, mire ő hátrál, éppen ahogy azt gondoltam.
- Még egyszer elmondom, húzzatok el vagy kihívom a zsarukat, és amíg várunk rájuk, hogy megérkezzenek, elverlek azzal a baseball ütővel, amit a kanapém alatt tartok arra az esetre, ha valami ostoba fasz ilyet merne tenni – nyúlok a kanapé alá, hogy kivegyem a fegyvert, hogy bebizonyítsam az igazam.
- Ha elmegyek a pénz nélkül, amivel tartozik nekem, akármit teszek vele, az a te lelkeden szárad. A vére a kezeiden lesz.
- Leszarom, hogy mit csinálsz vele – felelem, bizonytalanul, hogy valóban komolyan gondolom-e vagy sem.
- Biztos vagyok benne, hogy a fia imádná tudni, hogy felelős vagy azért, hogy az apját megverték, megégették vagy bármi is az, amihez van kedvem.
Elkap a kísértés, hogy az alumínium ütőt én magam vágjam Richard arcához.
- Mennyi kell? – kérdezem.
- Nem több, mint amennyit meg tudsz engedni, ebben biztos vagyok – néz körbe a nappaliban.
- Mennyi kibaszott pénz kell? – ismétlem meg.
- Ötszáz.
- Nem adok neked ötszáz dollárt.
Attól a gondolattól, hogy milyen lesz Louis arca, amikor megtudja, hogy az apja valójában egy drogfüggő, és hogy bevezette őt a lakásunkba, oda akarom dobni a pénztárcámat ennek a seggfejnek és nekiadni mindent, amim van.
- Nincs nálam ennyi készpénz.
- Kétszáz? – ajánlja.
- Rendben – nem tudom elhinni, hogy tényleg pénzt adok ennek a narkósnak, aki betört a lakásomba és péppé verte Louis apját. Még kétszáz dollár sincs nálam készpénzben, mit kellene tennem, vigyem el magammal egy ATM-hez? Ez egy kibaszott nagy baromság. Ki a fasz jön haza erre a szarra? Én. Kurvára én.
Előveszem a pénztárcámat a zsebemből, majd hozzádobok nyolcvan dollárt, amit a bankból vettem ki, aztán a hálószobába sétálok kezemben még mindig az ütővel. Megfogom az órát, amit az apám és Karen vett nekem karácsonyra, és a férfihez dobom.
- Ez több mint ötszáz dollárt ér. Most pedig húzz a picsába – igazából nem akarom, hogy elmenjen, azt akarom, hogy rám jöjjön, így szétverhetem a fejét ezzel az ütővel.
- Viszlát legközelebb, Rick – fenyegeti meg Chad Richardot, majd az ajtó felé sétál.
- Ha még egyszer látlak, megöllek – biztosítom őt, aztán becsapom az ajtót utána.

Chapter 235

Helló! 😊

Hoztam is a fejezetet, elég hosszú és azért események is vannak benne bőven. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a fejleményekről, főleg a közepéről és a végéről. Más mondanivalóm szerintem most nincsen, kedden ismét találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 235

 
Louis szemszöge
- Harry! – nyitom ki az ajtót, és szólítom meg. Már az udvar felénél tart. Amikor megfordul, arcán zavarodottság van.
- Igen?
- Megmondanád Liamnek, hogy hívjon fel, ha nem akar bejönni? – válaszolom gyorsan. Tudom, hogy Liam bejönne az anyám házába, de biztos vagyok benne, hogy Harry el akar menni most, és Liammel ellentétben, ő nem lenne rendben azzal, hogy az autóban ülve várakozzon.
- Ó, oké.
Várok arra, hogy visszaforduljon hozzám, nem tudom, pontosan mi az, amire számítok, egy elköszönés, egy ölelés, valami, de nem történik semmi. Harry kinyitja Liam kocsijának utasajtaját, aztán beszáll.
Kezem kissé megmozdul a levegőben, hogy szánalmasan integessek búcsúzásként. Liam lehajtja az ablakot és visszainteget, megígérve, hogy felhív holnap. Harry biztosan erősködött, hogy induljon el, most.
Abban a pillanatban, hogy Liam autója nincs a láthatáron, az üresség súlya nehezedik a mellkasomra, majd besétálok. Natalie a nappali és konyha közti küszöbön áll támaszkodva.
- Elment? – kérdezi.
- Igen, elment – hangom távoli, ismeretlen.
- Nem tudtam, hogy nem vagytok együtt.
- Mi, nos… csak megpróbálunk mindent kitalálni.
- Elmondanál nekem egy dolgot, mielőtt témát váltasz? – szemei átvizsgálják az arcomat. – Ismerem ezt a nézést, éppen egy okot keresel rá – még azután is ilyen jól ismer engem, hogy hónapok óta távol van tőlem.
- Mit akarsz tudni? – kérdezem, mielőtt beleegyezem kérésébe.
- Ha visszamehetnél, megtennéd? Hallottam, hogy azt mondtad, ki akarod törölni az elmúlt hat hónapot, tényleg megtennéd? – kérdezi, kék szemei az enyéimbe néznek.
Megtenném?
Leülök a kanapéra, hogy eltöprengjek a kérdésén, visszacsinálnám az egészet? Mindent kitörölnék, ami az elmúlt hat hónapban történt velem? A fogadás, a végtelen veszekedések Harryvel, az anyámmal való kapcsolatom, ami olyan, mint egy lefelé haladó spirál, Steph árulása, az összes magaláztatás, minden.
- Igen, megtenném, egy pillanat alatt.
Harry keze az enyémen, ahogy tetovált karjai körülölelnek engem a mellkasára húzva. Ahogy néha annyira nagyon nevet, hogy a szemei összecsukódnak, és a hang elárasztotta a fülemet, a szívemet és az egész lakást egy olyan ritka boldogsággal, hogy semmi sem tudná kitörölni az emléket.
- Nem, nem tenném. Nem tudnám – változtatom meg válaszomat, mire Natalie megrázza a fejét.
- Melyik? – kuncog fel, majd leül az állítható támlájú székbe a kanapéval szemben.
- Nem törölném ki.
- Biztos vagy benne? Ez egy rossz év volt a számodra, és én még a feléről sem tudok.
- Biztos vagyok benne – bólintok, komolyan gondolva. – Bár néhány dolgot máshogy csinálnék, veled kapcsolatban – mondom neki újra.
- Igen, én is – ért egyet Natalie halkan, aztán elveszi a tévé távirányítóját a pohártartóról, ami a székhez van csatolva.
Füttyszó és tapsoló közönség hangja tölti meg a kis nappalit, én pedig a képernyőre nézek újra lejátszva Harry nevetését a fejemben, amíg végül el nem alszom.

…

- Louis – fogja meg egy kéz a vállamat, és felráz. – Louis, ébredj fel.
- Fent vagyok – nyögök fel, aztán kibújok anyám fogásából. – Hány óra?
- Este hét. Korábban fel akartalak ébreszteni – préseli össze az ajkait. Tudom, hogy biztosan az őrületbe kergette őt, hogy hagyja, hadd aludjam át a napot a kanapéján. Furcsa módon a gondolat szórakoztat.
- Bocs, arra sem emlékszem, hogy elaludtam – nyújtom ki a karjaimat, majd felállok. – Natalie elment? – pillantok a konyhába, de nem látom őt.
- Igen, Mrs. Porter nagyon látni akart téged, de mondtam neki, hogy ez most nem jó alkalom.
- Köszönöm – tényleg azt kívánom, bárcsak rendesen elköszönhettem volna Natalie-tól, de tudom, hogy végül is látni fogom őt újra, ugyanez van Liammel is. Sokkal hamarabb fogom látni Liamet, mint Natalie-t.
- Harry elhozta az autódat, látom – hallom a rosszallást a hangjában, miközben elfordul a tűzhelytől, hogy nekem adjon egy tányért, amin saláta és grillezett paradicsom van. Nem hiányzott a jó fogásról való elképzelése.
- Miért nem mondtad el nekem, hogy itt volt? Most már emlékszem.
- Arra kért, hogy ne tegyem.
- Mióta érdekel téged, hogy ő mit akar? – hangoztatom, idegesen a reakciójától.
- Nem érdekel. Nem említettem meg, mert a te érdeked volt, hogy ne emlékezz rá.
Villám kiesik az ujjaim közül, rá a tányérra egy éles zörgéssel.
- Az, hogy eltitkolsz előlem dolgokat, nem az érdekem – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hangom hűvös és nyugodt maradjon. Megtörlöm a szám sarkát egy tökéletesen összehajtott szalvétával.
- Louis, ne rajtam töltsd ki a frusztrációdat. Akármit is csinált veled az a férfi, amitől ilyen lettél, az a te hibád. Nem az enyém.
Abban a pillanatban, hogy vörös ajkai egy magabiztos mosolyba húzódnak, felállok az asztaltól és a tányérra dobom a szalvétámat, mielőtt kisétálok a szobából.
- Hová mész, fiatalember? – szól utánam.
- Megyek aludni. Reggel négykor kell felkelnem, hogy lezuhanyozzak és elinduljak. Hosszú út áll előttem – kiabálok vissza, majd becsukom az ajtót.
Ribanc.
Úgy tűnik, hogy a világos szürke falak egyre közelednek hozzám, ahogy leülök a gyerekkori ágyamra. Utálom ezt a házat, nem kellene, de utálom. Utálom, hogy úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt anélkül, hogy ne lennék leszidva vagy kijavítva. Soha nem jöttem rá, mennyire ketrecbe voltam zárva és mennyire irányítottak egész életemben, amíg először meg nem ízleltem a szabadságot Harryvel. Szeretek pizzát vacsorázni, az egész napot meztelenül az ágyban tölteni vele. Nincsenek összehajtott szalvéták, nincs belőtt haj, nincsenek förtelmes sárga függönyök.
Mielőtt megállíthatnám magamat, felhívom Harryt, aki második csörgésre felveszi.
- Lou? – ki van fulladva.
- Uhm, szia – suttogom.
- Mi a baj? – zihálja levegőhöz jutva.
- Semmi, te jól vagy?
- Gyerünk, Styles, gyere vissza ide – szólal meg egy női hang a háttérben.
- Ó, te… menj csak – szívem kalapál a mellkasomban, miközben a lehetőségek elárasztják a fejemet.
- Nem, semmi gond. Ő várhat – a háttérbeli hang egyre halkabb és halkabb lesz a másodpercek múlásával. Biztosan elsétál tőle.
- Tényleg, semmi gond. Csak megyek, nem akarlak… félbeszakítani.
- Oké – leheli. Mi?
- Oké, szia – gyorsan leteszem, aztán kezemet a szám elé teszem, hogy megállítsam magamat attól, hogy anyám szőnyegére hányjak. Kell, hogy legyen rá valami logikus…
A telefonom elkezd rezegni a combom mellett, Harry neve tiszta a kis képernyőn.
- Nem azt csinálom, amit gondolsz, hogy csinálok, nem is gondoltam rá, hogy hangzott – jelenti ki azonnal, kemény szél fúj körülötte, tompítva hangját.
- Rendben van, tényleg.
- Nem, Lou, nem lenne. Ha valaki mással lennék most, az nem lenne rendben, szóval ne viselkedj úgy, mintha igen – lát át rajtam, én pedig visszafekszem az ágyra, bevallva magamnak, hogy igaza van.
- Nem gondoltam arra, hogy bármit is csinálsz – hazudom félig, valahogy tudtam, hogy nem, de a gondolat akkor is ott volt.
- Jó, talán végre megbízol bennem.
- Talán.
- Ez sokkal helytállóbb lenne, ha nem hagytál volna el engem – hangja éles.
- Harry.
- Miért hívtál? Anyukád ribancként viselkedik? – sóhajt fel.
- Nem, ne nevezd őt így – forgatom a szememet. – Vagyis valamennyire igen, de semmi különös. Én csak… nem tudom, miért hívtalak, tényleg.
- Nos… – Harry megáll, én meg hallok egy ajtót becsukódni. – Akarsz beszélgetni vagy valami?
- Ez okés? Beszélgethetünk? – kérdezem tőle. Csak néhány órával ezelőtt azt mondtam neki, hogy függetlenebbnek kell lennem, erre most őt hívom fel abban a pillanatban, hogy zaklatott vagyok.
- Persze.
- Hol vagy egyébként? – olyan semlegesnek kell tartanom ezt a beszélgetést, amennyire csak lehet, nem mintha egyáltalán lehetséges lenne Harry és köztem semleges állapotban tartani a dolgokat.
- Egy edzőteremben.
- Edzőteremben? Te nem jársz edzőterembe – majdnem felnevetek.
Harry egyike azon kevés embereknek, akik hihetetlen testtel vannak megáldva anélkül, hogy edzeniük kellene. Természetes, hatalmas alakja tökéletes, magas, széles vállakkal, még akkor is, ha azt állítja, hogy nyurga és vékony volt tinédzser évei alatt. Izmai kemények, de nem túl meghatározottak, teste tökéletes keveréke a lágynak és a keménynek.
- Tudom, szétrúgta a seggemet. Őszintén zavarban voltam.
- Ki? – a nő, akinek a hangját hallottam, nyilvánvalóan.
- Az edző, eldöntöttem, hogy felhasználom azt a kick-box szart, amit a szülinapomra vettél nekem – válaszolja.
- Tényleg? – a kick-boxoló Harry gondolatától olyan dolgokra gondolok, amikre nem kellene.
- Igen.
- Milyen volt?
- Rendben ment, azt hiszem, másfajta edzést preferálok, de sokkal kevésbé vagyok dühös, mint néhány órával ezelőtt – összeszűkül a szemem válaszán, még akkor is, ha nem láthat engem.
- Gondolod, hogy újra elmész? – ujjaim átrajzolják a paplan nyomtatott mintáit.
Végre úgy érzem, hogy levegőhöz jutok, miközben Harry elkezd mesélni nekem arról, milyen kínos volt az edzés első fele, hogyan szidta folyamatosan a nőt, majd a nő tarkón vágta őt, többször, amitől aztán Harry elkezdte tisztelni őt, és végül nem volt már hozzá olyan bunkó.
- Várj – szólalok meg végre. – Még mindig ott vagy?
- Nem, már otthon vagyok.
- Egyszerűen csak… elmentél? Szóltál neki?
- Nem, miért tettem volna? – kérdezi. Tetszik az a gondolat, hogy abbahagyta, amit csinált, csak hogy velem beszéljen telefonon, nem kellene, de tetszik.
- Nem végzünk nagyon jó munkát ebben a távolság-dologban – sóhajtok fel.
- Soha nem végzünk benne jó munkát – el tudom képzelni a vigyorát, még akkor is, ha több mint száz kilométerrel messzebb van tőlem.
- Tudom, de…
- Ez a mi verziónk a távolságra, nem szálltál be a kocsiba és vezettél ide, csak felhívtál.
- Azt hiszem – megengedem magamnak, hogy egyetértsek csavart logikájával. Egy bizonyos módon igaza van. Tudatalattim megpróbál egy éles megjegyzést tenni felé, de nem engedem.
- Nem köszöntél el tőlem – motyogja.
- Te akartál elmenni – emlékeztetem őt.
- Igen, mert azt mondtad nekem, hogy ne mondjak semmit, amit megbánok. Két másodpercnyire voltam attól, hogy valami szarságot mondjak, amit nem gondolok komolyan, így eljöttem.
- Ó.
- Natalie még mindig ott van?
- Nem, elment pár órával ezelőtt.
- Helyes. Annyira kibaszott furcsa telefonon beszélni – nevet fel Harry.
- Miért?
- Nem tudom, már több mint egy órája telefonálunk.
Megnézem az időt a mobilomon, hogy megbizonyosodjak róla, igaza van.
- Nem tűnik annyinak.
- Tudom, soha nem beszéltem telefonon senkivel korábban. Kivéve amikor te felhívsz, hogy megzavarj azzal, hogy valamit hazahozol, vagy csak néhány hívás volt a barátaimmal, de azok soha nem voltak hosszabbak öt percnél.
- Tényleg?
- Igen, miért lett volna? Soha nem foglalkoztatott ez a sulis korban való együttjárás szarság, régen az összes barátom órákat töltött azzal, hogy telefonon hallgatta a barátnőjét áradozni körömlakkról, vagy akármi szarságról, amiről a tinédzserlányok órákig tudnak beszélni – Harry kissé felnevet, én pedig a homlokomat ráncolom kicsit annak az emlékeztetőjén, hogy Harrynek sosem volt esélye arra, hogy normális tinédzserfiú legyen.
- Nem maradtál le sokról – biztosítom őt.
- Te kivel beszéltél órákig? Natalie-val? – az utálat tisztán érzékelhető kérdésében.
- Nem, én sem csináltam ezt a „beszélgessünk órákig” dolgot. El voltam foglalva azzal, hogy eltemetkezzek a regényekben – talán én sem voltam igazi tinédzser.
- Nos, akkor örülök, hogy kocka voltál – feleli, amitől megremeg a gyomrom. Ilyen, amikor jársz valakivel? Csak Natalie-val és Harryvel jártam, Natalie mindig a házunkban volt velem, Harry meg, nos, a mi kapcsolatunkban soha semmi sem hagyományos.
- Louis! – visszakerülök a valóságba, ahogy anyám többször is engem szólít.
- Túlléptük a lefekvési idődet? – csipkelődik Harry.
A kapcsolatunk, nem-kapcsolatunk, teret adunk egymásnak, de telefonon beszélünk-dolog még összezavaróbbá vált az elmúlt egy órában.
- Fogd be – válaszolok, majd eltakarom a hangszórót elég hosszan ahhoz, hogy elmondjam anyának, mindjárt kimegyek. – Meg kell néznem, mit akar.
- Tényleg elmész holnap?
- Igen, elmegyek.
- Oké, vagyis vigyázz magadra, azt hiszem.
- Felhívhatlak reggel? – remeg a hangom, miközben felajánlom.
- Nem, valószínűleg nem kellene újra ezt csinálnunk. Vagyis nem gyakran – feleli, mellkasom összeszorul. – Nincs értelme annak, hogy folyamatosan beszéljünk, ha nem leszünk együtt.
- Oké – válaszom rövid, legyőzött.
- Jó éjt, Louis – a hívás megszakad.
Igaza van, tudom, hogy igaza van, de attól, hogy ezt tudom, még nem fáj kevésbé. Mindenek előtt nem is kellett volna egyáltalán felhívnom őt.

…

- Mindened megvan, amire szükséged van, igaz? – tanulmányoz engem anya.
- Igen, mindenem az autómban van.
- Oké, bizonyosodj meg róla, hogy tankolsz, mielőtt elhagyod a várost.
- Rendben leszek, anya.
- Tudom, csak segíteni próbálok.
Negyedóra van még reggel öt óráig, és most az egyszer anya nincs úgy felöltözve, hogy kész elhagyni a házat. Selyem pizsama és köntös van rajta, lábain pedig ahhoz illő papucs. Hajam még mindig nyirkos a zuhanyzástól, de elment az idő azzal, hogy keressek valamilyen megfelelő ruhát.
- Tudom – tárom szét a karjaimat, hogy búcsúzóul megöleljem őt, aztán beindítom a kocsimat, hogy bemelegedjen, míg töltök egy csésze kávét az útra. A kis keserves remény még mindig ragaszkodik hozzám, a hülye részem, ami annyira nagyon azt kívánja, hogy a fényszórók megjelennek a sötétben, Harry kiszáll az autóból táskákkal a kezében, és elmondja nekem, kész arra, hogy Seattle-be jöjjön velem. Ez a hülye részem csak az, hülye.
Öt óra után tíz perccel még utoljára megölelem anyát, aztán beszállok a kocsiba. Kimberly és Christian címe már benne van a navigációban a telefonomon. A program folyamatosan bezár és újrakalkulál, pedig még el sem hagytam a kocsifelhajtót. Tényleg új telefonra van szükségem. Ha Harry itt lenne, többször is emlékeztetne engem, hogy ez egy újabb ok arra, hogy vegyek egy iPhone-t.
De Harry nincs itt.

…

Az út hosszú, sokkal hosszabbnak érződik a négy óránál. Gyakran meg kell állnom kávéért, kajáért vagy csak azért, hogy levegőhöz jussak. Az idegeim kezdenek felőrölni, miközben a sötét utakon vezetek. A nap végre felbukkan az utam felénél, kedvem pedig az éggel együtt derül fel. Tényleg ezt csinálom, tényleg követem az álmomat és Seattle-be költözöm. Van egy csodálatos gyakornoki állásom és egy autóm, tele az összes holmimmal. Nincs lakásom, nincs semmim magamon kívül, a néhány doboz a hátsóülésen és a munkám.
Működni fog. Igen. Boldog leszek Seattle-ben, éppen olyan lesz, mint ahogy azt mindig is képzeltem. Az lesz.
Minden egyes mérföld rátesz egy lapáttal, minden másodperc emlékekkel, búcsúzásokkal és kétségekkel van megtöltve.

…

Kimberly és Christian lakása még nagyobb, mint ahogy azt Kim elmagyarázta. Ideges vagyok és parázok már csak a kocsifelhajtótól. Fák szegélyezik az ingatlant, a levegő pedig sós víz illatú. Kimberly kocsija mögött parkolok le, majd egy nagy levegőt veszek, mielőtt kiszállok. A hatalmas faajtón egy nagy „V” látható, én pedig felkuncogok az arrogáns elképzelésen, amikor Kimberly kinyitja az ajtót. Felemeli rám a szemöldökét, aztán követi a szemeimet a mögötte lévő ajtóhoz.
- Nem mi tettük ezt ide! Esküszöm, hogy az utolsó család, aki itt lakott, a Vermon nevet viselte – esküdözik.
- Én nem mondtam semmit – vonok vállat.
- Tudom, hogy mit gondolsz, ez förtelmes. Christian egy büszke ember, de nem tenne ilyet – ütögeti meg a betűt piros körmével, mire ismét felnevetek. – Milyen volt az út? Gyere be, hideg van kint – követem őt az előtérbe, és üdvözlöm a meleg levegőt és a kandalló édes illatát.
- Rendben volt, hosszú volt – mondom neki.
- Remélem, soha nem kell még egyszer megtenni ezt az utat – ráncolja az orrát. – Christian az irodában van egész nap, én kivettem ezt a napot, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól berendezkedsz. Smith néhány óra múlva itthon lesz az iskolából.
- Köszönöm még egyszer, hogy megengeditek, hogy itt maradjak. Ígérem, hogy két hétnél tovább nem leszek itt.
- Ne stresszeld magad, végre Seattle-ben vagy – ragyogja Kim, engem pedig megüt végre a tudat, Seattle-ben vagyok.

Chapter 234

Sziasztok! 😊

Már itt is van a fejezet, ez hosszabb, mint az előző, nem is kicsivel 😀 Harry és Louis beszélgetését tovább olvashatjátok, a vége meg... hát volt már ennél jobb is, bár szerintem érdekes lett, főleg Harry miatt. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni utána. Pénteken találkozunk!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 234

 
Harry szemszöge
- Emlékszel rá? Bármire a tegnap estéről? – kérdezem Louis-tól másodjára.
- Miért jöttél ide? – válaszolja, kitérve a kérdésem elől.
- Miért van ő itt? – intek fejemmel a konyha felé, ahol tudom, hogy Natalie a falra van tapadva, a mi beszélgetésünket hallgatva. Tényleg kurvára ki nem állhatom őt.
- Azért van itt, hogy rám nézzen.
- Nem kell rád néznie, ezért vagyok én itt.
- Harry, – rosszallja – ne ma. Kérlek.
- Bocs – visszakozom, egy még nagyobb seggfejnek érezve magamat, mint néhány másodperccel ezelőtt.
- Miért vagy itt? – kérdezi Louis újra.
- Mert elhoztam az autódat. Nem akarod, hogy itt legyek, ugye? – eddig még egyszer sem, vettem fontolóra azt a gondolatot, hogy Louis talán egyáltalán nem akarja, hogy itt legyek. Azok a napok, amikor bennem talált vigaszt már nincsenek.
- Nem az, hogy… Csak össze vagyok zavarodva.
- Mitől?
- Tőled, a tegnap estétől, Steph-től, mindentől. Tudtad, hogy Steph felültette Beccát Zaynnel kapcsolatban, még akkor is, ha tudta, hogy Becca már Natalie-val jár? Az egész csak egy játék volt neki, és tényleg egész végig utált engem – szemei csillognak az anyja nappalijában lévő homályos fények alatt.
- Nem, persze, hogy nem tudtam – mondom neki.
- Fogalmad sem volt, hogy bármilyen rossz érzése van felém?
Francba.
- Talán egy kicsit, említette Molly egyszer vagy kétszer, de nem árult el részleteket és nem gondoltam ilyenre.
- Molly? Mióta törődik velem Molly?
- Nem törődik, még mindig utál téged – mondom neki. – De felhívott az Applebee’s-es szarság után, és dühös voltam. Nem akartam, hogy ő vagy Steph tönkre tegye a dolgokat közted és köztem. Azt hittem, Steph csak megpróbált beleavatkozni, hogy egy kíváncsi ribanc legyen, nem gondoltam, hogy egy kibaszott pszichopata.
Louis könnyeket töröl le a szeméből, amikor ránézek. Arrébb megyek a kanapén, hogy összezárjam a távolságot köztünk, mire ő hátrahőköl.
- Hé, semmi baj – fogom meg a karját, aztán a mellkasomra húzom őt. – Shh – kezem a hajában pihen, és néhány másodpercig el akar húzódni, de végül beadja a derekát.
- Csak újra akarom kezdeni, mindent el akarok felejteni, ami az elmúlt hat hónapban történt – zokogja. Mellkasom összeszűkül, miközben végig bólogatok, egyetértve vele még akkor is, ha nem akarok. Nem akarom, hogy el akarjon engem felejteni. – Utálom az egyetemet, mindig alig vártam, de hibát hiba után követek el itt – húzza meg a pólómat, közelebb vonva engem magához. Én csendben maradok, nem akarva, hogy még rosszabbul érezze magát miattam.
Kurvára fogalmam sem volt, hogy mire sétálok be, amikor kopogtam az ajtón, de az pokolian biztos, hogy nem arra számítottam, hogy egy síró Louis lesz a karjaimban.
- Annyira drámai vagyok – húzódik el túl korán, és egy pillanatra fontolóra veszem, hogy visszahúzom őt magamhoz.
- Nem, nem vagy az. Nagyon nyugodt vagy, figyelembe véve, hogy mi történt. Mondd el, hogy mire emlékszel, ne kelljen még egyszer megkérdeznem – felelem. – Kérlek.
- Egy homály az egész, olyan… furcsa volt. Mindennek tudatában voltam, de semminek sem volt értelme. Nem tudom, hogyan magyarázzam el. Nem tudtam mozogni, de éreztem dolgokat – rázza ki őt a hideg.
- Érezni dolgokat? Hol ért hozzád Dan? – nem akarom tudni.
- A lábamon, levetkőztettek.
- Csak a lábadon? – kérlek, mondd, hogy igen.
- Igen, azt hiszem. Sokkal rosszabb is lehetett volna, de Zayn… – megáll. – Amúgy a tablettától olyan nehéz volt a testem, nem tudom, hogyan magyarázzam el.
- Már használtam korábban pirulákat, tudom, mire gondolsz.
- Igen? – esik le az álla, mire bólintok. – Szándékosan?
- Igen, viccesek lehetnek, ha a jó fajtát veszed be.
Töredékes emlékek száguldanak végig az agyamon bárokban való lerészegedésekről, London utcáin való botladozásokról. Az elképzelésem a viccesről most már teljesen más, mint amit régen annak gondoltam.
- Azt hiszem, nem jó szó a vicces – táncolok vissza. Louis édesen elmosolyodik, majd megigazítja pulóvere nyakrészét. – Ez honnan van? – kérdezem.
- A pulóver? Középiskolából, nem tudod megmondani? – húzzák le ujjai a vastag krémszínű anyagot, ami le van húzva, hogy eltakarja a seggét.
- Nem tudom, Natalie volt az ajtónál, te meg így vagy öltözve, azt hittem, egy időgépbe kerültem – csipkelődöm. Szemei humorral derülnek fel, egy pillanatra az összes szomorúság elmosódik, aztán megharapja ajkát megpróbálva elrejteni mosolyát. Szipog, majd átnyúl a kis asztalhoz, hogy kihúzzon egy zsebkendőt a virágmintás dobozból.
- Nem, nincs időgép – rázza meg a fejét lassan oda-vissza, miközben megtörli az orrát. Baszki, még sírás után is rohadtul gyönyörű.
- Aggódtam miattad – mondom neki. Mosolya eltűnik. Baszki.
- Ez az, ami összezavar engem.
- Mi? Hogy aggódtam?
- Igen.
- Én mindig aggódom miattad, ezt tudod.
- Nem mindig mondod ki.
Igaza van, nem mindig mondom ki, de ez igaz. Órákat töltök egy nap azzal, hogy érte aggódom.
- Azt mondtad nekem, hogy nem akarod többé megpróbálni, erre most azt mondod nekem, hogy aggódtál miattam – néz rám kifejezéstelenül, ajka remeg.
Érzelem, ez az, amire szükségem van tőle. Szükségem van a megnyugtatásra.
- Nem gond, nem vagyok mérges rád – rosszul értelmezi hallgatásomat. – Értékelem, hogy idejöttél és elhoztad az autómat. Sokat jelent nekem, hogy megtetted – folytatja, miközben én csendben ülök a kanapén.
- Semmiség – vonok vállat. Mondom kell valamit, bármit.
- Hogy fogsz hazajutni? Várj… honnan tudtad egyáltalán, hogyan kell idejutni?
Baszki.
- Liam, ő tudta – hazudom.
- Ó, itt van? – szemei újra felderülnek.
- Igen, odakint van.
- Ó! Feltartalak, sajnálom – pirul el, majd lábra áll.
- Nem, nem tartasz fel. Rendben van azzal, hogy odakint vár – dadogom. Nem akarok elmenni. Kivéve, ha velem jössz.
- Be kellett volna jönnie.
- Jól van ő – hangom túl élesen jön ki.
- Köszönöm még egyszer, hogy elhoztad az autómat – megpróbál udvariasan elküldeni.
- Akarod, hogy behozzam a cuccaidat? – ajánlom fel.
- Nem, reggel megyek, szóval könnyebb ott tartani addig.
Miért lep meg minden egyes alkalommal, amikor emlékeztet arra, hogy elmegy Seattle-be? Folyamatosan arra várok, hogy meggondolja magát, de ez nem történik meg.

Louis szemszöge
- Oké – Harry kezei beletúrnak a hajába, végig a tarkójáig. – Akkor mennem kellene.
- Mit csináltál Dannel? – kérdezem, ahogy eléri az ajtót. Többet akarok tudni a tegnap estéről, még akkor is, ha Natalie a konyhában van és biztos vagyok benne, hogy hallgatózik.
- Mi?
-Dan, azt mondtad, Molly szólt neked. Mit csináltál? – elég jól ismerem Harryt ahhoz, hogy tudjam, Dan után ment.
- Semmi olyan nagyon rosszat – mosolyodik el félig. – Nem öltem meg Dant, amikor megtaláltam, csak arcon rúgtam…
- Csak arcon rúgtad… – felelem, megpróbálva átlátni a fejemben lévő káoszon.
- Igen… Ezt Zayn elmondta?
- Én… nem tudom.
„Harry vagyok, nem Zayn.” Mondta Harry. Annyira igazinak érződik a hangja a fejemben.
- Itt voltál, ugye? Tegnap este? – lépek felé. Ő hátrál a falhoz. – Igen, emlékszem rá. Azt mondtad, nem ittál és nem…
- Nem hittem, hogy emlékszel – motyogja Harry.
- Miért nem mondtad el egyszerűen?
- Nem tudom, el akartam, de aztán minden olyan ismerős lett és mosolyogtál és nem akartam tönkre tenni.
- Hogy tette volna az tönkre, hogy elmondod, hogy hazahoztál?
- Nem én hoztalak haza, hanem Zayn.
Erre emlékeztem korábban, nagyjából.
- Akkor utána jöttél? Én mit csináltam? – azt akarom, hogy Harry segítsen összerakni az eseménysort.
- A kanapén feküdtél, alig tudtál beszélni.
- Ó.
- Őt hívtad – teszi hozzá halkan, méreg fűződik bele mély hangjába.
- Kit?
- Zaynt – válasza egyszerű, de érzem az érzelmet mögötte.
- Nem, nem hívtam őt – ennek nincs értelme. – Ez annyira frusztráló – kiszűrtem a homályt és végre kaptam egy kis bepillantást az értelembe, Harry beszélt Danről, Harry megkérdezte, hogy hallom-e őt, én kérdeztem őt Zaynről… – Tudni akartam róla, hogy bántottad-e őt. Azt hiszem.
- Többször is a nevét mondtad, nem gond. Annyira ki voltál ütve, amúgy sem vártam tőled, hogy engem akarj – szemei a szőnyegre szegeződnek.
- Nem akartam őt, lehet, hogy nem emlékszem sokra, de féltem. Elég jól ismerem magamat ahhoz, hogy tudjam, csak téged hívnálak – vallom be gondolkodás nélkül.
Miért mondtam ezt az előbb? Harry és én szakítottunk, megint. Ez a második tényleges szakításunk, olyan érzés, mintha sokkal több lenne. Talán mert ezúttal nem ugrottam a karjaiba a szeretet leghalványabb jelére sem tőle, ezúttal elhagytam a házat és az ajándékokat, ezúttal elmegyek Seattle-be kevesebb, mint huszonnégy órán belül.
- Gyere ide – feleli, kitárva a kajait.
- Nem lehet.
- De igen.
Akármikor amikor Harry körülöttem van, a helyzet ellenére is, az ő ismerőssége mindig beszivárog minden rostba. Vagy ordibálunk egymással, vagy mosolygunk és csipkelődünk. Soha nincs semmi távolság, nincs középút. Ez egy olyan természetes dolog nekem, egy ösztön igazából, hogy hagyom magam vigaszt találni a karjaiban, nevetni elévült hozzáállásán, és figyelmen kívül hagyni a problémákat, amik azt okozták, hogy ebben az akármilyen szörnyű helyzetben legyünk, amiben éppen vagyunk akkor.
- Nem vagyunk már többé együtt – felelem csendesen, saját magam emlékeztetéséért, nem az övéért.
- Tudom.
- Nem tettethetjük azt, hogy igen.
- Nem azt kérem, hogy ezt tedd. Csak azt kérem tőled, hogy gyere ide – karjai még mindig szét vannak tárva, még mindig hosszúak és hívogatóak, nekem szólnak, közelebb és közelebb húzva engem.
- És ha megteszem, visszaesünk a körbe, amivel kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy véget vetünk neki.
- Lou.
- Harry, kérlek – hátrálok. Ez a nappali túl kicsi, hogy elkerüljem őt, az önuralmam pedig ingatag.
- Rendben – sóhajt fel végül, majd kezeivel beletúr a hajába, szokásos jele a frusztrációjának.
- Szükségünk van erre, tudod, hogy igen. Külön kell egy kis időt töltenünk.
- Külön egy kis időt? – sebesültnek néz ki, dühösnek, én pedig egy kicsit félek, hogy mi fogja következőnek elhagyni a száját.
- Igen, egyedül egy kis időt. Nem tudunk kijönni egymással, és úgy tűnik, mindig minden ellenünk dolgozik. Te magad mondtad a minap, hogy eleged van ebből, kidobtál a lakásból.
- Louis… kurvára nem lehetsz… – néz a szemembe, aztán megáll a mondat közepén. – Mennyi idő?
- Mi?
- Mennyi időt töltsünk külön?
- Én… – nem vártam tőle, hogy beleegyezik. – Nem tudom.
- Egy hét? Egy hónap?
- Nem tudom, Harry, mindkettőnknek egy jobb helyet kell találnia magának.
- Te vagy az én jobb helyem, Lou – szavai elárasztják a mellkasomat, és kényszerítem a szemeimet, hogy elmozduljanak az arcáról, mielőtt az összes ellenállásomat elveszítem.
- Te is az enyém, tudod, hogy igen, de te olyan mérges vagy, én meg annyira ki vagyok éleződve veled. Csinálnod kell valamit a dühöddel, nekem pedig idő kell magamnak.
- Szóval akkor csak én vagyok az ok? – csattan fel.
- Nem, én is. Túlságosan is függök tőled. Önállóbbnak kell lennem.
- Mióta számít ebből bármi is?
- Azóta, mióta az a nagy veszekedés volt a lakásban néhány éjszakával ezelőtt. Igazából mióta nem vagy hajlandó Seattle-be jönni velem, még akkor sem, hogy megígértem neked, megpróbálhatjuk és ha nem működik, továbbléphetünk és mehetünk Angliába.
Amikor végre összeszedem a bátorságot, hogy felnézzek Harryre, ő füstölög. Kezei remegnek, arca elpirult.
- Ne mondj semmit, amit majd megbánsz. Kérlek – könyörgök. Látom a mérges szavakat kavarogni szemei mögött. Ajkai egy kemény vonallá préselődnek.
- Rendben. Akkor elmegyek, mikor indulsz holnap?
- Ötkor.
- Reggel?
- Igen.
- Oké – kezeit fekete farmarjának szűk zsebébe nyomja, szemei arcomat méregetik. – Megmondom Liamnek, hogy üdvözlöd őt – feleli, aztán kisétál az ajtón.