Chapter 277

Helló! 😊

Bocsánat, hogy ilyen későn, már tegnap este hazaértem, de ma teljesen elfelejtettem, hogy új részt kellene hoznom. De a lényeg, hogy még nagyjából időben eszembe jutott 😄 Annyira gyönyörű, kissé fájdalmas is, de gyönyörű gondolatok vannak az elején, sírni tudnék, annyira szépek. A közepén lévő események szerintem meglepőek, ami pedig a végén van, még meglepőbbek. Érdekes fejezet, és úgy gondolom, tetszeni fog nektek. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Egy hét múlva találkozunk szokás szerint.

Kellemes olvasást és boldog húsvéti ünnepeket! 💖😊😘🐇🐣🐥🥚🍫🎈

Chapter 277

 
Harry szemszöge
- Harry, kérlek. El kell készülnöm – nyafogott Louis a mellkasomba. Meztelen teste el volt nyúlva rajtam, elvonva minden egyes agysejtem figyelmét, amim még maradt.
- Nem győzöl meg, babe. Ha tényleg el akarnál menni, már kint lennél az ágyból mostanra – nyomtam ajkaimat fülkagylójához, mire tekergőzött rajtam. – Biztosan nem dörgölnéd magadat a farkamhoz most – mutattam rá.
Louis felkuncogott, majd hozzám csúszott, szándékosan kapcsolatot létesítve a már kemény erekciómmal.
- Most, hogy megtetted ezt, – nyögtem fel, ujjaimat csípőjének görbéje köré fonva – soha nem fogsz beérni az órádra – kezem az elejéhez csúszik, megfogva őt egy zihálással. Baszki, mindig olyan kemény és kész rám.
Szó nélkül az oldalára fordult, majd körém fonta kezét, lassan kiverve. Nagyujjával letörölte a már jelenlévő élvezet cseppjét, elárulva az arcomon lévő hűvös vigyort, miközben többért nyafogott.
- Több mit? – ugrattam őt, remélve, hogy bekapja a csalit. Így is-úgyis tudtam, mi következik, csak imádtam hallani őt kimondani.
Szavai valami valódibbá, kézzelfoghatóbbá váltak, amikor hangosan ki lettek mondva. Ahogy nyafogott és nyöszörgött értem több volt, mint egy kielégülés vagy a vágy kérése. A szavak a bennem lévő bizalmát jelentették, testének mozdulatai belém vésték hűségét, és irántam érzett szerelmének ígérete megtöltött engem, a testemet és lelkemet.
Teljesen el voltam fogyasztva általa, teljesen kurvára elvesztem benne, minden egyes alkalommal, amikor szeretkeztem vele a kezdetek óta, még akkor is, amikor tisztességtelen voltam vele. Ez az alkalom nem volt kivétel.
- Mondd el, Louis – erőltettem őt a szavakért, amiket hallani akartam. A szavakért, amikre szükségem volt.
- Több mindent, csak… csak mindenedet – nyögte, végighúzva ajkait a mellkasomon, aztán felemeltem az egyik combját, hogy a sajátom köré fonjam. Mélyebb volt így, nehezebb, de sokkal mélyebb és könnyen figyelhettem őt. Figyelhettem, amit csak én tudtam tenni vele, és kurvára élvezhettem, ahogy elnyílt a szája és elment, egyedül a nevemet kiejtve.
- Már megkaptad mindenemet – kellett volna mondanom. Helyette elé nyúltam, majd elővettem egy óvszert az éjjeliszekrényből és felhúztam azt, lábai közé nyomódva. Elégedett nyögésétől majdnem elmentem pontosan akkor, elég hosszú ideig kitartottam ahhoz, hogy a határhoz vigyem őt magammal. Elsuttogta, mennyire szeret engem, és hogy milyen jót éreztetek vele, nekem pedig el kellett volna mondanom, hogy ugyanúgy érzek, még jobban, mint azt ő el tudja képzelni, de helyette csak a nevét ejtettem ki, miközben kiürítettem magamat az óvszerbe.
Olyan sok dolog volt, amit ki kellett volna mondanom, kimondhattam volna, és az pokolian biztos, hogy ki mondtam volna, ha tudtam volna, hogy a napjaim meg voltak számlálva a mennyországban. Ha tudtam volna, hogy olyan hamar ki leszek dobva, úgy imádtam volna őt, ahogy megérdemli.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz itt maradni még egy éjszakára? Hallottam, hogy Louis azt mondja Carolnak, marad még egy éjszakát – lök ki Natalie a fejemből és vissza a valóságba a maga bosszantó módján. – Jól vagy? – teszi hozzá.
- Ja – el kellene mondanom neki, hogy mi történik a fejemben, Louis keserédes emléke körém fonódva, ahogy a hátamat karmolta, miközben elélvezett. Viszont nem akarom ezt a képet a fejében.
- Szóval? – emeli fel a szemöldökét rám.
- Elmegyek. Adnom kell neki egy kis távolságot – magyarázom, miközben elgondolkozom azon, hogy a faszba juttattam magamat ebbe a helyzetbe mindenek előtt. Egy kibaszott idióta vagyok, úgy. A hülyeségem tényleg egyedülálló. Kivéve az apáimét és anyáét, feltételezem. Biztosan tőlük kaptam ezt a hülyeséget. Biztosan a hármójuk az, ahonnan elsajátítottam a szükséget, hogy szabotáljam magamat, hogy tönkretegyem az egyetlen jót az életemben.
Hibáztathatnám őket. Megtehetném, de az, hogy mindenki mást hibáztatok, még sehová sem juttatott el eddig. Talán ideje, hogy máshogy csináljak valamit.
- Távolságot? Nem tudtam, hogy ismered ezt a szót – próbál meg viccelni velem Natalie. Biztosan észreveszi haragos pillantásomat, mert gyorsan hozzáteszi: – Ha bármire szükséged van, nem tudom mi, de csak bármire általában, felhívhatsz – pillant körbe kínosan a hatalmas nappaliban a családi házában, én pedig a mögötte lévő falra bámulok, hogy elkerüljem azt, hogy ránézzek.
Egy kellemetlen oda-vissza után Natalie-val és több mint néhány ideges pillantás után Mrs. Portertől, felveszem a kis táskámat, majd kimegyek a házból. Nincs nálam semmilyen szarság, csak ez a kis táskányi piszkos ruha és a mobiltöltőm. És ami még rosszabb, legnagyobb bosszúságomra, csak most, amikor kint vagyok a szemerkélő esőben, jut eszembe, hogy hol van az autóm. Bassza meg.
Elsétálhatnék Louis anyjáékhoz és elmehetnék Kennel, ha még mindig itt van, de nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Ha bárhol a közelébe jutok, ha akár még ugyanazt a levegőt is szívom, mint Louis, senki nem lesz képes arra, hogy elszakítson tőle újra. Engedtem, hogy Carol könnyen elküldjön az üvegházban, de ez nem fog megtörténni még egyszer. Olyan közel voltam, hogy áttörjek Louis-hoz. Éreztem, és tudtam, hogy ő is. Láttam őt mosolyogni. Láttam az üres, szomorú fiút mosolyogni nekem.
Még mindig elég irántam érzett szerelme van, hogy egy újabb mosolyt elpazaroljon rajtam, ez pedig a kibaszott világot jelenti nekem. Talán, csak talán, ha megadom neki a távolságot, amire szüksége van most, továbbra is eldob nekem ilyen kis darabokat. Örömmel fogom venni ezeket a darabokat. Egy kis mosoly, egy egyszavas üzenet válaszként, a pokolba is, ha nem szerez távoltartást ellenem, akkor örömmel beérem bármivel, amit megad nekem, amíg emlékeztethetem őt arra, hogy mink van együtt.
Emlékeztetni őt? Ez igazából nem nagyon emlékeztető, mivel valójában sosem mutattam meg neki, hogy milyen lehetek. Csak önző voltam és féltem, engedve, hogy a félelmem és az önutálatom vezessen, mindig elvéve a figyelmemet tőle. Fókuszálhattam magamra és az undorító szokásomra, miszerint elveszem minden csepp szerelmét és bizalmát, majd az arcába dobom.
Az eső kezd rákezdeni most, és ez tényleg nem baj. Az eső általában segítene elmerülni az öngyűlöletemben, de nem ma, ma az eső nem olyan rossz.

Louis szemszöge
Az eső visszatért, nehéz, magányos cseppekben esve a fűre. Az ablaknak hajolok most, kibámulva rajta, mintha meg lennék babonázva tőle. Régen szerettem az esőt, vigasz volt valamennyire gyerekként, az a vigasz pedig eltartott a tinédzser éveimig és most a felnőtt éveimig, de most csak a bennem lévő magányosságra emlékeztet.
A ház kitisztult már, még Liam és a családja is visszamentek a Pullmanra. Úgy tűnik, nem tudom eldönteni, hogy örülök-e, hogy elmentek, vagy szomorú vagyok, hogy egyedül vagyok.
- Szia – egy lágy kopogás hallatszik a hálószoba ajtón, emlékeztetve engem, hogy végül is nem vagyok egyedül. Zayn felajánlotta, hogy itt tölti az éjszakát ma este az anyámnál, én meg nem tudtam visszautasítani őt. Leülök az ágy fejtámlájához közel, majd várok rá, hogy kinyissa az ajtót. Eltelik néhány másodperc, és még nem lépett be a szobába.
- Bejöhetsz – szólok ki. Hozzászoktam, hogy egy bizonyos valaki bejön, mielőtt megadnám neki az engedélyt. Nem mintha valaha is bántam volna, valamennyire tetszett.
Zayn belép a kis szobába ugyanabba ruhába öltözve, ami a temetésen volt rajta, csak most néhány gomb az ingén nincsen begombolva, bezselézett haja pedig le van lapítva, egy lágyabb, kényelmesebb kinézetet adva neki.
- Hogy érzed magad? – foglal helyet az ágy szélén, majd felém mozgolódik.
- Nos, jól vagyok. Nem tudom, hogyan kellene éreznem – válaszolom őszintén. Nem tudom elmondani neki, hogy két férfi elvesztését gyászolom ma este, nem csak egyet.
- El akarsz menni valahová? Vagy talán megnézni egy filmet, vagy valami? Hogy elvidd a gondolataidat a dolgokról?
Felhasználok egy pillanatot, hogy elgondolkozzak kérdésén. Nem akarok sehová sem menni vagy bármit is csinálni, még akkor se, ha valószínűleg ezt kellene tennem. Rendben voltam azzal, hogy üljek az ablaknál és kínozzam magamat a sivár eső közben.
- Vagy csak beszélgethetnénk? Még soha nem láttalak ilyennek, nem vagy önmagad – pihenteti meg kezét Zayn a vállamon, én pedig nem tehetek róla, de hozzá hajolok. Igazságtalan volt tőlem, hogy olyan durva voltam vele korábban ma. Csak megpróbált vigasztalni engem, csupán az ellentétét mondta annak, amit hallani akartam.
Nem Zayn hibája, hogy mostanában tettem egy kanyart az Őrültvárosba, az enyém és egyedül az enyém. A népesség kettő, csak az enyém és a tudatalattimé. Ő megkapja a saját számát, mivel úgy tűnik, ő az egyetlen, aki itt maradt velem állva a harc után. Még mindig piszok fedi és föld, fehér zászlót lengetve, remélve, hogy a legrosszabb már elmúlt.
- Louis? – Zayn ujjai megérintik az arcomat, hogy megszerezze figyelmemet. Kínosan megrázom a fejemet rá.
- Bocs, mondtam, hogy egy kicsit dühös vagyok – kísérlek meg egy mosolyt, ő pedig ugyanezt teszi. Aggódik értem, látom aranybarna szemeiben. Látom a gyenge mosolyt, ami telt ajkaira húzódik.
- Semmi gond. Sok minden történik most veled. Gyere ide – ütögeti meg az üres helyet mellette, mire közelebb csúszok. – Kérdezni akarok valamit – Zayn lebarnult arcán egy nyilvánvaló pirulás jelenik meg, én meg bólintok, kérve, hogy folytassa. Fogalmam sincs, mi lehet a kérdése, de olyan nagyszerű barát volt nekem, egészed idáig jött, hogy vigasztaljon. – Oké, nos… – tart szünetet, kifújva egy hosszú levegőt – kíváncsi voltam, hogy mi történt közted és Harry között – harapja meg alsó ajkát, én pedig gyorsan elnézek.
- Nem tudom, hogy meg kellene-e beszélnünk Harryt és engem…
- Nem kellenek a részletek, csak tudni akarom, hogy tényleg, valóban vége van-e ezúttal?
- Igen – nyelem le a kemény igazságot.
- Biztos vagy benne?
- Igen, de nem értem, mi… – félbe szakadok attól, hogy Zayn ajkai az enyéimhez nyomódnak. Kezei a hajamba mozdulnak, nyelve átlökődik csukott számon. Zihálok meglepődésemben, amit ő meghívásnak vesz, hogy tovább menjen és hozzám nyomja testét, kényszerítve engem, hogy közelebb legyek a matrachoz.
Összezavarodottan és hihetetlenül meglepetten, a testem gyorsan reagál, majd kezeim eltolják a mellkasánál. Zayn hezitál egy pillanatra, még mindig megpróbálva az enyémhez tenni száját.
- Mit csinálsz? – zihálom abban a pillanatban, hogy végre elhúzódik.
- Mi? – szemei kitágultak, ajkai meg duzzadtak az enyémen lévő nyomástól.
- Miért csináltad ezt? – állok gyorsan lábra, teljesen meglepve indíttatásaitól, és kétségbeesetten megpróbálom nem túlreagálni.
- Mit? Hogy megcsókoltalak?
- Igen! – kiabálok rá, mielőtt gyorsan eltakarom a számat. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy anya bejöjjön a szobába.
- Azt mondtad, hogy te és Harry befejeztétek! Az előbb mondtad! – hangja hangosabban jön ki az enyémnél, nem tesz mozdulatot arra, hogy elcsendesítse magát, ahogy én tettem.
Miért gondolná azt, hogy ez rendben van? Miért csókolna meg?
- Az nem volt felhívás arra, hogy rám mozdulj! Azt hittem, azért vagy itt, hogy megvigasztalj, barátként – hangsúlyozom túl a szavakat. Ő kötekedik.
- Barátként? Tudod, hogyan érzek veled kapcsolatban! Mindig is tudtad, hogyan érzek veled kapcsolatban!
Kiábrándítólag hat rám hangsúlyának durvasága. Mindig olyan megértő volt, mi változott meg?
- Beleegyeztél, hogy barátok leszünk, tudod, hogyan érzek vele kapcsolatban – olyan nyugodtnak és semlegesnek tartom a hangomat, amennyire csak tudom, a mellkasomban lévő pánik ellenére. Nem akarom megbántani Zayn érzéseit, de túlment a határon.
- Nem, nem tudom, hogyan érzel vele kapcsolatban, mert ti oda-vissza mentek, oda-vissza. Hetente gondoljátok meg magatokat, én meg mindig csak várok, várok, várok – forgatja a szemeit, mire megriadok. Alig ismerem fel ezt a Zaynt, a régit akarom visszakapni. Az a Zayn, akiben megbízom és akivel törődök, nincs itt.
- Tudom ezt. Tudom, hogy ezt csináljuk, de tisztáztam magamat azzal kapcsolatban, hogy… – kezdem el.
- Az, hogy rajtam lógsz, nem pontosan ezt az üzenetet küldi – hangja színtelen, hideg, és a hideg fut végig a gerincemen a benne lévő különbségen, ami az elmúlt két percben jelent meg.
- Nem lógtam rajtad – nem hihette ezt tényleg? – Körém raktad a karodat, hogy megvigasztalj az apám temetésén. Azt gondoltam, hogy ez egy kedves gesztus, nem akartam, hogy bárhogy máshogy vedd. Harry ott volt, nem gondolhattad, hogy ragaszkodó leszek veled előtte? – meg vagyok sértve és össze vagyok zavarodva vádjától.
A szekrények visszhangja hangzik a kis házban, aztán Zayn erőfeszítést tesz, hogy halkabbra vegye a hangját.
- Miért nem? Korábban használtál már arra, hogy féltékennyé tedd őt – suttogja durván. Meg akarom védeni magamat, de tudom, hogy igaza van. Nem mindennel kapcsolatban, de az álláspontja itt igaz.
- Tudom, hogy megtettem a múltban, ezt pedig sajnálom. Tényleg, elmondtam már korábban, mennyire sajnálom, és újra el fogom mondani. Te mindig ott voltál nekem és nagyra értékellek, de azt hittem, megbeszéltük ezt. Azt hittem, megértetted, hogy közted és köztem csak barátság lehet, már ha lehet.
- Annyira el vagy nyelve általa, hogy nem is látod, mennyire mélyen vagy – int kezével a levegőben. Szemeinek meleg fényének hőmérséklete lecsökkent, megállva a sárgás színnél.
- Zayn – sóhajtok fel legyőzötten. Nem akartam veszekedni vele, nem egy ilyen hét után, amilyenem volt. – Sajnálom, oké? Tényleg, de teljesen helytelenül viselkedsz most. Azt hittem, barátok vagyunk.
- Nem vagyunk – köpi a szavakat. – Azt hittem, csak több időre van szükséged, azt hittem, ez lesz az én dobásom, hogy végre megkaplak, te pedig eldobtál engem. Megint.
- Nem tudom megadni neked, amit akarsz, tudod, hogy nem tudom megtenni. Ez lehetetlen nekem. Helyes vagy helytelen, Harry rajtam hagyta a nyomait, és nem lennék képes neked adni magamat, vagy bárkinek, attól félek – abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyják a számat, megbánom őket.
A tekintettől Zayn szemeiben, amikor befejezem szánalmas beszédemet, megszédülök, belekapaszkodva bármilyen nyomába annak a Mr. Collinsnak, akiről azt gondoltam, hogy ismerem. Helyette ebben a hálószobában állok, Wickhamre bámulva, aztán megmozdulok, hogy kinyissam az ajtót.
- Louis, várj! Sajnálom! – kiált utánam, de már a bejárati ajtót nyitom ki és kisietek az esőbe, mire hangja leér a folyosóra.
Csupasz lábam tocsog a betonon, ruháim pedig már eláznak, mire Porterék házához érek. Nem tudom az időt, még az órát se tudom kitalálni, de hálás vagyok, hogy a fények égnek az előtérben. Hideg esőként áraszt el a megkönnyebbülés, amikor Natalie anyja kinyitja az ajtót.
- Louis? Kedvesem! Jól vagy? – siettet engem be, majd megborzongok a víz hangjára, ahogy legördül rólam és rá a tiszta keményfa padlóra.
- Sajnálom, én csak… – miközben körbenézek a drága és gyakorlatilag makulátlan nappaliban, azonnal megbánom, hogy idejöttem. Harry amúgy se akarna engem látni, mit gondoltam? Ő már nem az enyém, hogy utána fussak, ő nem az a férfi, akiről azt hittem, hogy az.
Az én Harrym eltűnt Angliában, egy idegen vette át a helyét és tönkretett minket. Az én Harrym soha nem szívna be és érintene meg egy másik nőt, soha nem engedné, hogy egy másik nő viselje a ruháit. Az én Harrym nem gúnyolódna velem a barátai előtt és küldene vissza Amerikába, eldobva, mintha semmi sem lennék. Semmi sem vagyok neki amúgy is.
Minél több támadást listázok, annál hülyébbnek hangzom a saját fejemben. Az igazság az, hogy az egyetlen, akit Harry ismertem, megtette az összes korábban említettet újra és újra, és még most is, amikor én vagyok az egyetlen, aki hallgat, még mindig őt védem. Milyen szánalmas vagyok?
- Annyira sajnálom, Mrs. Porter. Nem kellett volna idejönnöm. Sajnálom. Kérlek, ne mondja el senkinek, hogy itt voltam – kérek bocsánatot kétségbeesetten, és amilyen labilis emberré váltam, visszasietek az esőbe, mielőtt ő megállíthatna.
Mire abbahagyom a futást, a posta közelében vagyok. Mindig utáltam ezt a sarkot gyerekként. A kicsi, téglából épült postaépület egyedül áll a város legvégében. Egyetlen ház vagy cég sincs a közelben, és ilyenkor, mint most, amikor sötét van és esik, szemeim szórakoznak velem, és a kis épület egybeolvad a fákkal. Mindig elfutottam mellette gyerekként.
Adrenalinom elenyészett most már, talpam pedig fáj attól, hogy többször is a betonhoz ütődött. Nem tudom, mit gondoltam, hogy ilyen messzire jöttem el a városban. Nem gondolkoztam, feltételezem.
A már amúgy is megkérdőjelezhető józan eszem szórakozik megint, ahogy egy árnyék bukkan fel a posta napellenzője alól. Elkezdek hátrálni lassan, arra az esetre, ha mégsem képzelődnék.
- Louis? Mi a faszt keresel itt? – szólal meg az árnyék Harry hangján. Minden szándékkal, hogy elfussak, sarkon fordulok, de ő gyorsabb nálam. Karjai a csuklóm köré fonódnak, aztán a mellkasához húz, mielőtt elhúzódhatnék. Egy hatalmas kéz kényszerít arra, hogy felnézzek rá, én pedig megpróbálom nyitva és fókuszálva tartani a szemeimet a nehéz esőcseppek ellenére, melyek elhomályosítják látásomat. – Mi a fenéért vagy idekint az esőben, egyedül? – vádol Harry a hangos eső zaján át.
Nem tudom, hogyan érzek. Meg akarom fogadni Harry tanácsát, miszerint érezzek akárhogy akarok, de ez nem ilyen egyszerű. Nem árulhatom el az erő kis darabkáját, ami bennem maradt. Ha megengedem magamnak, hogy érezzem az elsöprő megkönnyebbülését Harry kezeinek az arcomon, cserben hagynám saját magamat.
- Válaszolj. Történt valami?
- Nem – rázom meg a fejemet hazudva. – Miért vagy itt ilyen későn, kint a semmi közepén? Azt hittem, Porterkéknél vagy? – feltételezem, Mrs. Porter már megemlítette a kínos és nagyon kétségbeesett tévedésemet a megítélésben.
- Nem, eljöttem onnan körülbelül egy órája. Taxira várok. Annak a seggfejnek húsz perccel ezelőtt itt kellett volna lennie – Harry ruhái átáztak, haja elázott, keze pedig remeg a bőrömnél. – Mondd el, miért vagy idekint, alig felöltözve és mezítláb – meg tudom mondani, hogy tudatos erőfeszítést tesz arra, hogy nyugodt maradjon, de maszkja nem sértetlen, ahogy ő azt hiszi. Világos, mint a nap, látom a pánikot zöld szemei mögött. Még a sötétben is látom a készülő vihart mögöttük. Harry tudja, úgy tűnik, egyszerűen ő csak mindent tud.
- Semmiség. Nem nagy ügy – teszek egy lépést el tőle, de nem hagyja. Felém lép, még közelebb, mint korábban. Soha nem volt semmi kevesebb, mint követelő.
Fényszórók törnek át az eső fátylán, mire szívem elkezd kalapálni mellkasomban, amikor egy kocsi jön be a látótérbe. Zayn járva hagyja az ajtót, ahogy kiszáll és felém siet. Harry közénk lép, némán figyelmeztetve őt, hogy ne jöjjön közelebb. Ez egy újabb jelenet, amihez már túlságosan is hozzászoktam, és inkább nem akarnám újra látni. Úgy tűnik, életemnek minden aspektusa egy kör, egy ördögi, ami minden alkalommal elvisz egy darabot, amikor a történelem megismétli önmagát.
- Mit tettél? – Harry hangja hangos és tiszta, még az esőn keresztül is.
- Mit mondott neked? – áll ellen Zayn, mire Harry közelebb lép hozzá.
- Mindent – hazudja neki Harry. Küzdök, hogy kivegyem a kifejezést Zayn arcán. Lehetetlen tisztán látni, még a fényszórók segítségével is, melyek ránk világítanak.
- Akkor elmondta neked, hogy megcsókolt? – vigyorodik el Zayn gúnyosan. Hangja egy szörnyű keveréke a rosszindulatnak és az elégedettségnek.
Mielőtt megvédhetném magamat Zayn hazugsága ellen, még egy fényszóró csatlakozik a káoszhoz.
- Hogy mi? – kiabálja Harry. Teste még mindig Zayn felé van fordulva, a taxi fényszórói átvilágítanak a helyen, egy futó pillantást adva nekem az önelégült vigyorra Zayn arcán. Hogy hazudhat Harrynek? Hinni fog neki Harry? És ami még fontosabb, számít az, ha hisz neki, vagy ha nem? Számít ebből igazából bármi is? – Ez Samről szól, ugye? – kérdezi Harry, mielőtt Zayn válaszolhatna.
- Nem, nem róla! – törli meg kezével Zayn az arcát, vizet fröcskölve le róla.
- De igen, róla! Kurvára tudtam, hogy Louis után mész amiatt a kurva miatt!
- Ő nem volt kurva! És ez nem csak róla szól, törődök Louis-val! Éppen ahogy törődtem Samanthával is, neked meg el kellett basznod! Neked mindig bele kell szólnod és elbasznod mindent nekem! – ordítja Zayn, aztán Harry egy lépéssel közelebb megy hozzá.
- Szállj be a taxiba, Louis – utasít Harry. Én egy helyben állok, figyelmen kívül hagyva őt. Kicsoda Samantha? A név kissé ismerősnek hangzik, de nem tudom elhelyezni. – Louis, szállj be a taxiba és várj meg. Kérlek – szűri ki a fogain keresztül. Harry türelme kezd elfogyni, és a kifejezésből ítélve Zayn arcán, az övé már el is illant.
- Kérlek, ne verekedj vele, Harry. Ne megint – könyörgök neki. Elegem van a verekedésből, nem hiszem, hogy el bírom viselni, hogy lássak még egy erőszakos jelenetet, miután megtaláltam az apám testét egy lakás padlóján csak néhány nappal ezelőtt.
- Louis – kezdi el, de félbeszakítom őt.
- Kérlek, ez a hét olyan szörnyű volt, és nem tudom végignézni. Kérlek, Harry. Csak szállj be a taxiba velem. Vigyél el innen, kérlek – józan eszem utolsó darabja hivatalosan is eltűnt, miközben könyörgök Harrynek, hogy jöjjön el velem.
Megugrom ujjai érintésétől, ahogy a csuklóm köré fonódnak. Tudtam, hogy belefárad abba, hogy könyörög nekem, hogy szálljak be a taxiba, de azt nem tudtam, vagy arra nem számítottam, hogy beül velem a taxiba és utasítja a sofőrt, hogy vigyen el anyám házához, hogy összeszedjem a holmimat.

Chapter 276

Sziasztok! 😊

Kissé későn, de csak itt vagyok végre, ezer dolgom volt ma. Elég vegyes érzéseim vannak így a fejezet átolvasása után, de összességében nézve már nem annyira negatív, mint a korábbiak. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni ti. Más mondanivalóm szerintem nincsen, úgyhogy a szokásos módon találkozunk egy hét múlva.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 276

 
Harry szemszöge
Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor részt vettem egy temetésen. Ha jobban belegondolok, elég biztos vagyok benne, hogy még egyen sem voltam. Amikor anya anyja meghalt, egyszerűen nem volt kedvem menni. Elmerültem az alkoholban és egy buliban, amit csak nem hagyhattam ki. Nem volt bennem késztetés, hogy végső búcsút mondjak egy nőnek, akit alig ismertem. Egy dolgot tudtam az öreg nőről, hogy amúgy se nagyon törődött velem. Alig állhatta ki anyát, akkor miért töltöttem volna azzal az időmet, hogy egy templomi padban ülök, azt tettetve, hogy zaklatott vagyok egy olyan halál miatt, ami lényegében egyáltalán nem érintett engem?
Erre mégis itt ülök évekkel később egy pici templomban, gyászolva Louis apjának halálát. Louis, Carol, Zayn és úgy tűnik, a rohadt fél templom, mind az első sorban ülnek. Csak én és egy öreg nő, akivel kapcsolatban biztos vagyok benne, hogy tényleg nem tudja, hol van, mi ülünk egy félreeső sorban a hátsó falnál. Zayn Louis egyik oldalán ül, az anyja pedig a másikon.
Nem bánom, hogy felhívtam Zaynt, vagyis igen, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az élet fellobbanását, ami újjáéledt, a mai korábbi megékezése óta. Louis még mindig nem néz ki úgy, mint az én Louis-m, de kezd odajutni, és ha az a seggfej a kulcs ahhoz a fényhez, akkor kurvára legyen az.
Sok elbaszott dolgot tettem az életemben, sokat. Én tudom ezt, Louis tudja ezt, a pokolba is, ebben a templomban valószínűleg mindenki kurvára tudja, de rendbe fogom ezt hozni Louis-val. Leszarom, hogy ha jóvá kell tennem bármilyen más szarságot a múltamból vagy jelenemből, csak az érdekel, hogy rendbe hozzam azt, ami eltört Louis-ban.
Én törtem őt meg, azt mondja, nem tud rendbe hozni, hogy soha nem lesz rá képes, de az én káromat nem ő okozta. Meggyógyultam tőle, és miközben ő gyógyított engem, túl sok kis szilánkra zúztam gyönyörű lelkét. Lényegében fél kézzel megtörtem őt, megtörtem a kibaszott briliáns szellemét, míg önző módon összevarrtam azt. A legelbaszottabb rész ebben az öldöklésben az, hogy nem is jöttem rá, mennyire bántottam őt, a fényéből mennyit sötétítettem el. Végig tudtam, de nem számított, csak az számított, amikor végre megkaptam. Amikor visszautasított, egyszer és mindenkorra, megértettem. Kibaszott kamionként ütött meg, és nem tudtam elmozdulni az útból, még ha megpróbáltam volna se.
Az apja halála kellett ahhoz, hogy meglássam, mekkora hülyeség volt a tervem valójában, miszerint megmentem őt magamtól. Ha belegondoltam volna, tényleg belegondoltam volna ebbe a zűrzavarba, tudtam volna, mekkora hülyeség volt az egész. Akart engem, Louis mindig jobban szeretett engem, mint azt megérdemeltem, és hogy fizettem vissza neki? Ellöktem és ellöktem, amíg be nem fejezte a szarságaimmal. Most nem akar engem, nem akar akarni engem, és keresnem kell egy módot arra, hogy emlékeztessem őt, mennyire nagyon szeret engem.
Most itt ülök, figyelve, ahogy Zayn karját vállai köré rakja és az oldalához húzza őt. Még csak el sem tudok nézni. Le vagyok ragadva ott, hogy bámuljam őket. Talán büntetem magamat, talán nem, de akárhogy is van, nem tudom nem azt nézni, ahogy Louis Zaynhez hajol, aki meg valamit a fülébe suttog. Ahogy Zayn meggondolt arckifejezése valahogy megnyugtatja őt, majd felsóhajt, bólint egyszer, Zayn pedig rámosolyog.
Valaki becsúszik mellém, ideiglenesen félbeszakítva önkínzásomat.
- Majdnem késésben vagyunk, miért ülsz itt hátul? – kérdezi Liam. Apám, Ken ül le mellé, míg Karen a templom elejébe sétál, hogy megközelítse Louis-t.
- Te is odamehetsz. Az első sor csak azoknak van, akiket elvisel Louis – panaszkodok az embersorra pillantva elől, Caroltól Natalie-ig, én ki nem állhatom egyiküket se, még Louis-t se. Szeretem őt, de ki nem állhatom, hogy ilyen közel vagyok hozzá, miközben Zayn vigasztalja. Ő nem ismeri Louis-t úgy, ahogy én, nem érdemli meg, hogy mellette üljön most.
- Hagyd ezt abba. Elvisel téged. Ez az apja temetése, próbálj meg emlékezni erre – feleli Liam, majd elkapom apa, baszki. Ken, elkapom Ken pillantását rám.
Ő még csak nem is az apám. Tudtam ezt, tudom már múlt hét óta, de most, hogy itt van előttem olyan, mintha először tudnám meg ismét. El kellene mondanom neki most, újra meg kellene erősítenem hosszú ideje tartó gyanakodását és csak kiadnom az igazságot anyáról és Vance-ról.
El kellene mondanom neki itt és most, és engednem, hogy olyan kibaszott csalódottságot érezzen, mint én éreztem. Csalódott voltam? Tényleg nem tudom biztosra, dühös voltam. Még mindig dühös vagyok, de körülbelül eddig jutottam.
- Hogy érzed magad, fiam? – nyúl át karja Liamen, hogy megpihentesse kezét a vállamon.
Elmondom neki. El kellene mondanom neki.
- Jól vagyok – vonok vállat, elgondolkozva azon, hogy a szám miért nem működik együtt az agyammal és miért nem mondja ki egyszerűen a szavakat. Ahogy mindig mondom, a nyomor szereti a társaságot, és én olyan nyomorult vagyok, amilyen csak lehetek.
- Sajnálom mindezt, többször fel kellett volna hívnom az intézményt. Ígérem, hogy leellenőriztem őt, Harry. Megtettem, és fogalmam sem volt, hogy elment onnan, amíg túl késő nem volt. Sajnálom – a szemeiben lévő csalódottság elcsendesít attól, hogy arra kényszerítsem őt, csatlakozzon a szánalom partimhoz. – Sajnálom, hogy mindig elrontom neked – teszi hozzá. Tekintetem találkozik az övével, majd bólintok, ebben a pillanatban eldöntve, hogy nem kell tudnia erről. Nem most.
- Nem a te hibád – jegyzem meg halkan.
Érzem Louis szemeit rajtam, hívva a figyelmemet olyan sok lépésnyi távolságról is. Feje felém van fordulva, Zayn karja pedig már nincs a vállai körül. Rám bámul, ahogy én bámultam rá, és szó szerint kényszerítenem kell magamat, hogy ne siessek át a templomon hozzá, ujjaimat a fapad köré fonva.
- Akárhogy is van, sajnálom – kér bocsánatot Ken, aztán elveszi kezét a vállamról. Barna szemei el vannak homályosulva, összepasszolva Liamével.
- Semmi gond – motyogom, még mindig az engem megfogó kék szemekre fókuszálva.
- Csak menj oda, szüksége van rád – javasolja Liam, hangja lágy. Figyelmen kívül hagyom őt, majd várok Louis-ra, hogy adjon valamiféle jelet, bármilyen pici érzelemtöredéket, hogy megmutassa nekem, tényleg szüksége van rám. Másodpercek alatt mellette lennék.
A prédikátor lép a pódiumra, aztán Louis elfordul tőlem anélkül, hogy magához hívna engem. Mielőtt túlságosan is sajnálhatnám magamat, Karen Zaynre mosolyog, aki arrébb csúszik, megengedve Karennek, hogy elfoglalja a helyet Louis mellett.

Louis szemszöge
- Köszönöm, hogy eljött – ajándékozok még egy hamis mosolyt még egy arctalan idegennek, majd továbblépek a következőre.
A temetés rövid volt, úgy tűnik, ez a templom nem szívesen mond misét egy függő életéről. Néhány kimért szó és hamis dicséret, és ennyi.
Csak még néhány ember, még néhány szimulált köszönöm és kikényszerített érzelem, miközben részvétet nyilvánítanak. Ha még egyszer meghallom, milyen nagyszerű ember volt az apám, szerintem ordítani fogok. Szerintem ordítani fogok pontosan ennek a templomnak a közepén, anyám összes ítélkező barátja előtt, sokuk még csak soha nem is találkozott Richard Tomlinsonnal, miért vannak itt, és milyen hazugságokat mondott nekik anya apáról, ha dicsérték őt?
Nem az, hogy nem gondolom, hogy apám jó ember volt, őszintén nem ismertem elég jól őt ahhoz, hogy pontosan megítéljem a jellemét, de ismerem a tényeket, a tények pedig azok, hogy elhagyott engem és anyát, amikor gyerek voltam, és csak néhány hónappal ezelőtt tért vissza az életembe véletlenül. Ha nem lettem volna Harryvel annál a tetoválószalonnál, meg lett volna az esély rá, hogy nem látom őt többet újra.
Nem akart az életemben lenni. Nem akart apa vagy férj lenni. A saját életét akarta élni és olyan döntéseket hozni, amelyek körülötte és csak körülötte forogtak. Ez rendben van, tényleg, de nem tudom megérteni. Nem tudom megérteni, miért szalad el a feladatai elől, csak hogy egy drogfüggő életet éljen. Emlékszem, hogyan éreztem, amikor Harry megemlítette, hogy apa drogozik, nem tudtam elhinni. Alkoholista igen, de drogfüggő, egyszerűen csak nem tudtam felfogni. Lassan kezdek rájönni, ahogy Harry mindig mondja, hogy naiv vagyok. Naiv vagyok és bolond, hogy folyamatosan megpróbálom megtalálni a jót az emberekben, amikor azok viszonzásként csak annyit tesznek, hogy bebizonyítják, tévedtem. Mindig az bizonyosodik be, hogy tévedtem, és elegem van ebből.
- Néhány ember át akar jönni a házba, amikor elmegyünk innen, szóval szükségem van rád, hogy segíts előkészülni erre, amint hazaérünk – feleli anyám az utolsó ölelés után.
- Kik? Ismerték egyáltalán apát? – csattanok fel. Nem tehetek durva hangsúlyomról, és kissé bűntudatot érzek, amikor anya a homlokát ráncolja. A bűntudat eltűnik, amikor körbe pillant a templomban, hogy megbizonyosodjon róla, egyik „barátja” sem hallotta meg tiszteletlen hangomat.
- Igen, Louis. Néhányan ismerték.
- Nos, én is szeretnék segíteni – szól közbe Karen, miközben kisétálunk. Annyira örülök, hogy kint vagyok innen. – Ha ez rendben van, persze – mosolyodik el. Olyan hálás vagyok Karen jelenlétéért. Mindig olyan édes és figyelmes, úgy tűnik, még anya is kedveli őt.
- Az pompás lenne – viszonozza Karen mosolyát anya, majd elsétál, miközben int egy ismeretlen nőnek a kis tömegben a templom gyepének másik felén.
- Bánod, ha én is jövök? Ha igen, megértem. Tudom, hogy Harry itt van meg minden, de mivel ő hívott fel mindenek előtt… – kérdezi Zayn. Nem tehetek róla, de átvizsgálom a parkolót Harryt keresve nevének megemlítésére.
- Nem, persze, hogy jöhetsz. Egészen idáig vezettél – biztosítom őt.
A parkolóban meglátom Liamet és Kent beszállni Ken autójába, amennyire látom Harry nincs velük. Bárcsak lett volna lehetőségem beszélni Kennel és Liammel, de Harryvel ültek és nem akartam elvenni őket tőle.
A temetés alatt nem tehettem róla, de aggódtam, hogy Harry elmondja az igazat Kennek Christian Vance-ról egyenesen mindenki előtt. Imádkozom, hogy Harryben legyen elég illem, hogy várjon, amíg megtalálja a megfelelő alkalmat, hogy elárulja neki a fájdalmas igazságot. Tudom, hogy ő rendes, mélyen belül Harry nem rossz ember. Ő csak nekem rossz.
- Vissza akarsz sétálni? Nem hosszú út, húsz perc legfeljebb – fordulok Zaynhez. Ujjai a piros ingén lévő bolyhokat piszkálják.
Beleegyezik, majd elindulunk, mielőtt anya benyomhatna engem a kis autójába. Ki nem állhatom annak a gondolatát, hogy beszoruljak egy zárt térbe vele most. Az anyámmal való türelmem egyre fogy. Nem akarok goromba lenni, de érzem a frusztrációmat növekedni minden alkalommal, amikor kezeivel ellöki tökéletesen begöndörített haját.
- Akarsz beszélni róla? – töri meg a csendet Zayn tíz percnyi séta után a kis szülővárosomban.
- Nem tudom. Amit mondok, valószínűleg semminek sem lesz értelme – rázom meg a fejemet, nem akarva, hogy Zayn megtudja, milyen őrültté váltam múlt héten. Még nem kérdezett a Harryvel való kapcsolatomról, amiért hálás vagyok. Bármi, ami Harryt és engem foglal magába, az nem nyitott a beszélgetésre.
- Próbálj ki – provokál egy meleg mosollyal.
- Dühös vagyok – mondom neki.
- Zaklatott dühös vagy őrült dühös? – csipkelődik, játékosan hozzáérve vállával az enyémhez, miközben várunk egy autóra, hogy elhaladjon, mielőtt átmegyünk az úton.
- Mindkettő – próbálok meg elmosolyodni. – Többnyire csak zaklatott dühös. Az rossz, hogy valamennyire mérges vagyok apára amiért meghalt? – utálom, ahogy a szavak hangzanak. Tudom, hogy ez helytelen, de olyan helyes érzés. A harag jobb érzés, mint a semmi, és a harag egy figyelemelterelés. Egy figyelemelterelés, amire kétségbeesetten szükségem van.
- Nem rossz így érezni, viszont valamennyire igen. Nem hiszem, hogy mérgesnek kellene rá lenned. Biztos vagyok benne, hogy nem tudta, mit tesz, amikor megtette – pillant le rám Zayn, én pedig elnézek.
- Tudta, hogy mit csinált, amikor bevitte a drogokat abba a lakásba. Persze, nem tudta, hogy meg fog halni, de azt tudta, hogy ez egy lehetőség, de csak az érdekelte, hogy beszívjon. Nem gondolt senkire, kivéve magára és a betépésére, tudod? – lenyelem a bűntudatot, ami a szavakkal érkezik. Szeretem az apámat, de őszintének kell lennem, ki kell engednem az érzéseimet.
- Nem tudom, Louis – ráncolja a homlokát. – Nem hiszem, hogy ez ilyen volt. Nem hiszem, hogy mérges tudnék lenni valakire, aki meghalt, főleg a szülőmre.
- Nem nevelt fel vagy bármi. Elment, amikor kisfiú voltam – mondom neki. Tudta már ezt? Nem vagyok biztos benne. Annyira hozzá vagyok szokva, hogy Harryvel beszélek, aki mindent tud rólam, hogy néha elfelejtem, más emberek csak annyit tudnak, amennyit engedek nekik.
- Talán azért ment el, mert tudta, hogy az jobb lesz neked és anyukádnak? – próbál meg vigasztalni, de ez nem működik. Ettől csak ordítani akarok.
- Nem tudom – sóhajtok fel. – Csak ne beszéljünk erről többet – és nem is tesszük. Csendben maradunk, amíg megérkezünk anya házába, aztán megpróbálom figyelmen kívül hagyni a bosszúságot a hangjában, amikor leszid engem, amiért túl sokáig tartott megérkeznem.
- Szerencsére Karen itt van, hogy segítsen – feleli, miközben elsétálok mellette és belépek a konyhába.
Zayn kellemetlenül áll, bizonytalanul, hogy segítsen vagy sem, mielőtt anya a kezeibe ad egy doboz sós kekszet, kinyitva a tetején, majd egy üres tálcára mutat. Ken és Liam is munkára lett fogva, zöldségeket szeletelnek és elrendezik a gyümölcsöket anya legjobb tálaló tálcáin. Csak akkor használja őket, amikor le akarja nyűgözni az embereket.
- Ja, szerencsére – motyogom az orrom alatt.
Azt gondoltam, a tavaszi levegő segít lenyugtatni haragomat, de nem így történt. Anya konyhája túl kicsi, túl fülledt, és túlságosan kiöltözött nőkkel telik meg, hogy valamit bizonyítsanak.
- Levegőre van szükségem. Visszajövök, csak maradj itt – felelem Zaynnek, amikor anya végig siet a folyosón. Amennyire hálás vagyok, amiért egészen idáig vezetett, hogy vigasztaljon, nem tehetek róla, de neheztelek rá a beszélgetésünk miatt. Biztos vagyok benne, hogy amint kitisztítom a fejemet, máshogy fogom látni, de most csak egyedül akarok lenni.
A hátsó ajtó egy nyikorgással nyílik ki, mire szitkozódom magamra, remélve, hogy anya nem fog kirepülni a kertbe, hogy visszarángasson a házba. A nap csodát tett a vastag sárral, ami befedte az üvegház padlóját. Sötét, nedves foltok még mindig elfedik a hely felét, de szerencsére képes vagyok száraz helyet találni, ahol állhatok. Az utolsó dolog, amire szükségem van az az, hogy tönkretegyem ezt a cipőt, amit anya mindenek előtt nem is engedhetett meg magának, hogy megvegye.
Egy mozdulat kapja el a szememet, és elkezdek pánikolni, amíg Harry be nem jön a látókörömbe egy polc mögül. Szemei tiszták, és sötét karikák árnyékolják sápadt bőrét. A szokásos rózsás arcszín, Harry bőrének meleg barnulása eltűnt és gyenge, zavaros csontszín vette át a helyét.
- Bocs, nem tudtam, hogy itt vagy – kérek gyorsan bocsánatot, majd azonnal elkezdek hátrálni a kis helyiségből. – Elmegyek.
- Nem, semmi gond. Ez a te rejtekhelyed volt eredetileg – ajándékoz meg egy kis mosollyal, és még a legkisebb mosoly is tőle őszintébbnek érződik, mint a számtalan hamis, amit ma kaptam.
- Igaz, de amúgy is be kell mennem – nyúlok a hálós ajtó kilincséért, de Harry előre nyúl, hogy megállítson abban, hogy kinyissam. Elrántódom abban a pillanatban, hogy ujjai súrolják a karomat, ő pedig keményen beszívja a levegőt elutasításom miatt. Gyorsan összeszedi magát, majd elnyúl mellettem, hogy a kilincset fogja, megbizonyosodva, hogy ne tudjak elmenni.
- Mondd el, miért jöttél ki ide – követeli lágyan.
- Én csak… – küzdök a szavakért. A Zaynnel való beszélgetésem után elvesztettem a késztetést, hogy megbeszéljem az apám haláláról való szörnyű gondolataimat. – Semmiség.
- Louis, mondd el – elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, hazudok, én pedig elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, nem fogja hagyni, hogy elhagyjam ezt az üvegházat, amíg el nem mondom neki az igazat.
Szemeim átnéznek rá, és nem tehetek róla, de az új ingre fókuszálok, amit visel. Biztosan vett egyet kizárólag a temetésre, mert ismerem az összes ingét. A fekete ujj ki van gombolva a mandzsettánál, helyet csinálva a gipszének.
- Louis – erőlteti, elhúzva engem belső zavaromtól. A felső gomb az ingén nincs begombolva, a gallér meg ki van hajtva.
- Nem hiszem, hogy ezt kellene csinálnunk – teszek egy lépést el tőle.
- Csinálni mit? Csak tudni akarom, hogy mi elől rejtőzködsz.
Milyen egyszerű, mégis beugratós követelés. Túl sok dolog elől rejtőzködöm ahhoz, hogy megnevezzem azokat, és ő a legfontosabb egyik ilyen dolog. Meg akarom osztani az érzéseimet Harryvel, de csak túl könnyű visszacsúszni a rendszerünkbe, és nem vagyok hajlandó már ezeket a játékokat játszani. Nem bírok ki még egy kört. Ő nyert, én meg megtanulok rendben lenni ezzel.
- Te és én mindketten tudjuk, hogy nem hagyod el ezt az üvegházat, amíg el nem mondod, úgyhogy spórold meg nekünk az időt és energiát, és mondd el nekem – próbál meg viccelni, de látom a kétségbeesés felvillanását szemei mögött.
- Dühös vagyok – vallom be végre.
- Persze, hogy az vagy – bólint.
- Úgy értem, tényleg dühös, mármint ki vagyok akadva.
- Annak is kellene lenned – jelenti ki, mire átnézek rá.
- Annak kellene lennem?
- Rohadtul igen, annak kellene lenned. Én is dühös lennék – feleli. Nem hiszem, hogy érti, mit próbálok meg mondani.
- Mérges vagyok az apámra, Harry. Annyira mérges vagyok rá – tisztázom, majd várok a válaszára, hogy megváltozzon.
- Ahogy én is – ért egyet.
- Igen?
- Rohadtul igen. És neked is annak kellene lenned, minden jogod megvan, hogy dühös legyél a seggére. Akár halott, akár nem.
Nem tudom megállítani a nevetést, ami elhagyja az ajkaimat a komoly arckifejezésén, míg ilyen nevetséges szavakat mond.
- Nem gondolod, hogy helytelen, hogy még szomorú sem tudok lenni már, mert annyira átkozottul mérges vagyok rá, amiért megölte magát? – húzom alsó ajkamat a fogaim közé, majd megállok, mielőtt folytatom. – Ezt tette. Megölte magát, és még csak nem is gondolt arra, hogy ez hogyan fog hatni bárki másra. Tudom, hogy önző tőlem ezt mondani, de így érzek – tekintetem a piszkos padlóra fókuszál. Szégyellem magam, hogy kimondom ezeket a dolgokat, hogy komolyan gondolom őket, de sokkal jobban érzem magam most, hogy kint vannak ezek és körülöttünk lebegnek. Remélem, hogy itt maradnak a szavak, ebben az üvegházban, és remélem, hogy ha az apám odafent van valahol, nem hall engem.
- Hé – Harry ujjait az állam alá nyomja, aztán felemeli a fejemet. Nem rándulok el érintésétől, de hálás vagyok, amikor elveszi kezét. – Ne szégyelld, hogy így érzel. Tényleg megölte magát, ez pedig senkinek sem a hibája, csak a sajátja. Láttam, mennyire kibaszottul izgatott voltál, hogy visszajött az életedbe, és ő egy idióta, amiért eldobta ezt, hogy beszívjon – hangsúlya durva, de szavai pontosan azok, amiket hallanom kell most. – Ironikus, mi? Én beszélek, igaz? – hunyja le a szemeit, aztán lassan megrázza a fejét előre-hátra. Gyorsan elirányítom beszélgetésünket a kapcsolatunktól.
- Rosszul érzem magam, amiért így érzek. Nem akarok tiszteletlen lenni vele.
- Baszd meg ezt – int a köztünk lévő levegőben gipsz borította kezével. Meg van engedve, hogy úgy érezz, ahogy kurvára érezni akarsz, és szart se mondhat róla senki.
- Bárcsak mindenki így érezne – sóhajtok fel. Tudom, hogy a bizalom Harryben nem egészséges és lágyan kell lépkednem itt, de egyszerűen csak tudom, hogy ő az egyetlen, aki ténylegesen megért engem.
- Komolyan gondolom, Louis. Ne engedd, hogy azok közül a sznob faszok közül bárki is azt okozza, hogy rosszul érezd magad amiatt, ahogy érzel.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Bárcsak jobban hasonlítanék Harryre és nem érdekelne, hogy bárki mit gondol rólam, vagy más emberek hogyan éreznek, de nem tehetem. Csak nem ilyen vagyok. Együttérzek másokkal, még akkor is, amikor nem kellene, és szeretném azt gondolni, hogy végül ez a jellem nem lesz egy ilyen bukás nekem.
A néhány rövid perc alatt, amit az üvegházban töltöttem Harryvel, majdnem az összes haragom eltűnt. Nem vagyok biztos benne, mi vette át a helyét, de már nem érzem a düh égését, csak az állandó fájdalom égését, amiről tudom, hogy hosszú ideig a társam lesz mostantól.
- Louis! – hallatszik át a kerten anya hangja, mire Harry és én is megrezzenünk a félbeszakítástól.
- Nincs problémám azzal, hogy bármelyiküknek is elmondjam, őt is beleértve, hogy menjenek a picsába. Tudod ezt, ugye? – szemei az enyéimet keresik, én pedig bólintok. Tudom, hogy nincs problémája ezzel, és egy részem ki akarja őt engedni a kíváncsi emberek tömegére, akiknek nincs dolguk itt.
- Tudom – bólintok ismét. – Sajnálom, hogy így kitöltöttem a dühömet. Én csak… – a hálós ajtó kinyitódik, aztán anya lép be az üvegházba.
- Louis, kérlek, gyere be – feleli. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy elrejtse felém érzett haragját, de a látszata szétcsúszik, gyorsan.
- Én amúgy is épp indultam – néz Harry anya mérges arcáról az enyémre, mielőtt ellép mindkettőnk mellett.
Annak az emléke, ahogy anya meglátta őt a kollégiumi szobámban olyan sok hónappal ezelőtt, villan át az agyamon. Annyira dühös volt, Harry meg olyan legyőzöttnek nézett ki, amikor elmentem Natalie-val és anyával. Annyira ősinek érződnek azok a napok most, annyira egyszerűnek. Fogalmam sem volt, mi várt ránk, egyikünknek sem.
- Mit csinálsz itt egyébként? – kérdezi anyám, miközben követem őt át a kerten és fel a veranda lépcsőjén.
Nem az ő dolga, hogy mit csináltam. Nem értené meg önző érzéseimet, én pedig soha nem bíznék meg benne, hogy felfedjem neki azokat. Nem értené meg, miért beszéltem Harryvel, miután három napig elkerültem őt, semmit sem értene meg, amit elmondanék neki, mert ő nem ért meg engem.
Így ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére, csendben maradok, és azt kívánom, bárcsak lett volna esélyem megkérdezni Harrytől, hogy ő mi elől jött elrejtőzni az üvegházamba.

Chapter 275

Sziasztok! 😊

Már itt is van az újabb fejezet, és hát sajnos ez sem lesz boldogabb, mint az előző. Sőt, ha lehet még rosszabb 💔 Kitartást kívánok, és ne feledjétek, hogy ez még nem a történet vége 😉 Remélem, jól telik a hosszú hétvége, pihenjetek sokat! 💕 Más mondanivalóm nincsen, egy hét múlva találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 275

 
Harry szemszöge
- Harry, beszélhetek veled egy percre? – Carol hangja lágy, akár még félénk is. Máris össze vagyok zavarodva, pedig a nő még alig szólalt meg.
- Uhm, persze – hátra lépek egy kicsit, biztonságos távolságot tartva tőle. Hátam a falnál van a kis konyhában, mire abbahagyom a mozgást.
- Csak a tegnap estéről akartam beszélni – arckifejezése szilárd, és tudom, hogy ez éppen olyan kínos neki, mint nekem.
Elnézek szemeimmel, majd a lábaimra pillantok. Nem tudom, hová fog ez tartani, de Carol már hátra tűzte a haját és lemosta az összevisszaságot a sminkjét illetően, ami elkenődött a szemei alatt tegnap este.
- Nem tudom, mi ütött belém, soha nem kellett volna úgy viselkednem előtted. Hihetetlenül hülyeség volt, és én…
- Semmi gond – szakítom őt félbe.
- Nem, nagyon is gond. Tisztázni akarom, hogy semmi sem változott itt, még mindig határozottan úgy gondolom, hogy távol kell maradnod a fiamtól – feleli. Semmi mást nem vártam tőle.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy hallgatni fogok magára, de nem tehetem. Tudom, hogy nem kedvel, – tartok szünetet, de felnevetek megértésemen – utál engem, és ezt megértem, de tudja, hogy a véleménye szart se jelent nekem. Ezt a lehető legjobb módon értem, ez csak így van.
Meglep azzal, hogy felnevet velem együtt. Mint az enyém, az övé is fájdalmas, halk nevetés.
- Éppen olyan vagy, mint ő, ugyanúgy beszélsz hozzám, ahogy ő beszélt a szüleimhez. Richard soha nem törődött azzal sem, hogy mit gondolt róla bárki, de nézd, hová juttatta ez őt.
- Én nem ő vagyok – csattanok fel rá. Tényleg próbálok olyan kedves lenni hozzá, amennyire csak lehet, de nehézzé teszi ezt. Louis már túl régóta van a zuhanyzóban, és minden erőmbe beletelik, hogy ne ellenőrizzem őt le.
- Meg kell próbálnod az én szemszögemből nézni ezt az egész dolgot, Harry. Ugyanabban a mérgező fajta kapcsolatban voltam, és tudom, hogyan végződnek ezek a dolgok. Nem akarom ezt Louis-nak, és ha úgy szereted őt, ahogy azt állítod, te sem akarnád ezt neki – néz át rám, aztán folytatja. – A legjobbat akarom neki, lehet, hogy nem hiszel nekem, de mindig úgy neveltem Louis-t, hogy ne függjön egy férfitől, ahogy én tettem, és nézz rá most. A semmivé csökkent le minden egyes alkalommal, és amikor úgy döntesz, hogy elhagyod őt…
- Én… – kezdem el félbeszakítani őt megint, de feltartja a kezét.
- Hadd fejezzem be – sóhajt fel. – Igazából irigyeltem őt, ez szánalmas, de egy részem irigy volt, hogy te mindig visszamentél hozzá, ahogy Richard soha nem jött vissza hozzám, de minél többször mentél el, annál jobban rájöttem, hogy nektek ugyanaz lesz a végetek, mint nekünk, mert bár te visszamész, sosem maradsz. Ha azt akarod, hogy ő úgy végezze, mint én, magányosan és utálatosan, akkor folytasd tovább, amit csinálsz, és biztosíthatlak, hogy pontosan ez fog történni vele.
Utálom azt, ahogy Carol lát engem, de amit még ennél is jobban utálok az az, hogy igaza van. Tényleg mindig elhagyom Louis-t, és bár visszamegyek, addig várok, amíg kellemesen érzi magát, aztán újra elhagyom.
- Ez rajtad áll, te vagy az egyetlen ember, akire úgy tűnik, hogy hallgat, és a fiam túlságosan szeret téged a saját érdekéhez képest – mondja nekem Louis anyja. Tudom, hogy igen, Louis szeret engem, és mert szeret engem, nem fogunk úgy végződni, mint a szülei. – Nem adhatod meg neki azt, amire szüksége van, csak visszatartod őt attól, hogy találjon valakit, aki pedig igen.
Hallom Louis hálószoba ajtaját becsukódni, jelezve, hogy kijött a zuhanyzóból.
- Meg fogja látni, Carol, meg fogja látni – veszek ki egy üres poharat a szekrényből, majd megtöltöm azt vízzel Louis-nak.
Meg tudom változtatni az irányunkat, és bebizonyítani, hogy mindenki tévedett, magamat is beleértve. Tudom, hogy meg tudom tenni.
- Bejövök – figyelmeztetem Louis-t a folyosóról, kinyitva az ajtót anélkül, hogy a válaszára várnék. – Hoztam még vizet – nem mozdul meg, hogy elvegye a poharat, így leteszem az asztalra.
- Köszönöm.
- Jobban érzed magad? – kérdezem lágyan. Nem akarom felzaklatni őt, és már így is olyan törékeny állapotban van. Louis nem válaszol, elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, el van veszve a saját gondolataiban. – Remélem, igen –felelem. Tudom, hogy nem hallott engem, meg tudom mondani az arcán lévő üres kifejezésből. – Hogy jobban érzed magad – tisztázom. Meghökkentő, mennyire jobban tudom olvasni őt, mint saját magamat.
- Igen, valamennyire – vonja meg a vállát, majd szemeit a padlóra szegezi. Azt kívánom, bárcsak rám nézne.
- Azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálok mindent, Lou, vissza kellett volna jönnöm ide veled. Nem kellett volna véget vetnem a dolgoknak veled a saját problémáim miatt. Engednem kellett volna, hogy ott legyél nekem, ahogy én itt akarok lenni neked. Most már tudom, hogyan érzel biztosan, folyamatosan megpróbálva segíteni nekem, amikor én ellöktelek és ellöktelek.
- Harry – alig suttogja. Azt akarja, hogy hagyjam abba, de nem fogom, nem amíg meg nem hallja a szavaimat. Nem amíg meg nem érti őket.
- Nem, Louis, hadd mondjam ezt el. Megígérem, hogy ezúttal más lesz. Soha nem fogom ezt csinálni újra. Sajnálom, hogy az apukád halála kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szükségem van rád, de nem fogom megtenni ismét, esküszöm – annyira kétségbeesett vagyok, hogy meghalljon engem, mániákusnak hangzom.
- Nem lehet. Sajnálom, Harry, de tényleg nem lehet.
Nem lehet? Közelebb mozdulok hozzá, aztán térdre rogyok előtte. De lehet. Meg tudja tenni és meg is fogja. Muszáj.
- Mit nem lehet? Tudom, hogy bele fog telni egy kis időbe, de fel vagyok készülve arra, hogy várjak rád, hogy kigyere ebből a… ebből a bánatos állapotból. Mindent hajlandó vagyok megtenni, úgy értem, hogy mindent.
- Nem tehetjük, soha nem tehetnénk – hangsúlya majdnem elcsendesít.
Ha nem lennék ennyire kétségbeesett, nem lennék képes befejezni. Bármit meg fogok tenni érte, most jövök rá. Nem tudom, mi változott meg, de valami megmozdult bennem, amitől egy kicsivel fényesebbnek tűnik a jövő, egy kicsivel kevésbé nyomorúságosnak Louis-val az oldalamon. Összeházasodhatunk, és az egész életemet eltölthetem vele az oldalamnál, felderítve a legsötétebb napjaimat, mindig áthúzva rajtuk.
Szent szar.
Kurvára összeházasodhatunk. Ennyi! Ezt fogjuk csinálni. Össze fogok házasodni vele, örömmel kurvára összeházasodok vele, és soha, soha többé nem hagyom őt el. Víziók örvénylenek a szemhéjam mögött, túl sok, hogy nyomon kövessem, de Louis ott van. Ő ott van, és boldog és öltönyt visel, virágok vannak mindenhol. Felém sétál, egy sugárzó mosoly van gyönyörű arcán. Nincs nyoma ennek a szellemfiúnak, aki most előttem ül, az esküvőnk napján.
- Összeházasodhatunk – beszélek zavarosan. Boldog lesz ettől a kijelentéstől, tudom, hogy az lesz. – Louis, összeházasodhatunk. Összeházasodhatunk holnap, ha beleegyezel. Felveszem a szmokingot meg mindent.
De nem boldog, nem ugrál fel-le, még csak el sem mosolyodik úgy, ahogy azt gondoltam. Olyan régóta akarta ezt, miért nem mosolyog legalább?
- Nem tehetjük – rázza meg a fejét Louis, mire a szívem megtörik.
A megtörik nem a helyes szó, tényleg. A szívem kibaszott kis fekete szilánkokra törik törött üvegekre, és még az üveg sem elég erős ahhoz, hogy ne váljon hamuvá.
- Van pénzem, több mint elég pénzem, hogy kifizessek egy esküvőt, Louis, és megtarthatod akárhol, ahol akarod. Megkaphatod a legdrágább szmokingot meg virágokat, és nem fogok panaszkodni semmi miatt! – kiáltom, ahogy tompa, élettelen arckifejezése szélként viselkedik, és elfújja a hamvaimat.
- Ez nem erről szól, ez nem helyes.
- Akkor mi az? Tudom, hogy ezt akarod, babe, már olyan sokszor elmondtad nekem.
- Nem maradt semmim, Harry. Nem maradt semmim, amit neked adhatnék. Már elvetted mindet, és sajnálom, de egyszerűen semmi sem maradt.
Még egy fújás.
- Nem akarok elvenni tőled semmit. Meg akarom adni neked, amit akarsz! – kapkodok levegő után. Hogy gondolhatja azt, hogy bármi mást el akarok venni tőle? Össze akarok házasodni vele. Minél többet gondolok erre, annál igazabbá válik. Mitől féltem annyira? Hogy úgy végezzük, mint a szüleim? Az irónia majdnem visszataszító. – Gyere hozzám, Lou. Kérlek, csak gyere hozzám, és esküszöm, hogy soha semmi ilyesmit nem fogok csinálni. Együtt lehetnénk örökre, férjek lennénk. Tudom, hogy túl jó vagy nekem, és tudom, hogy jobbat érdemelsz, de most már tudom, hogy te és én, mi nem hasonlítunk senki máshoz. Megcsinálhatjuk a végéig. Nem hasonlítunk a szüleidhez vagy az enyéimhez, mi mások vagyunk, és mi kurvára megcsinálhatjuk, oké? Csak hallgass rám még egyszer…
- Nézz ránk – int kis kezével köztünk. – Nézd, kivé váltam. Nem akarom többé ezt az életet.
- Nem, nem, nem – állok lábra, majd átmegyek a szobán. – Akarod! Hadd, hozzam rendbe neked – használom szabad kezemet, hogy beletúrjak a hajamba. Ez a gipsz a kibaszott őrületbe kerget.
- Harry, kérlek, nyugodj meg. Sajnálok mindent, amit tettem veled, és legfőképpen azt sajnálom, hogy komplikáltam az életedet, és sajnálom az összes veszekedést és oda-vissza dolgot, de tudnod kell, hogy ez nem működne. Azt hittem, – ajándékoz meg egy gyenge mosollyal – azt hittem, megcsinálhatjuk, azt hittem, a miénk a regényekből való szerelem, egy szerelem, ami nem számít, milyen kemény és gyors és szívós volt, azt hittem, túlélünk bármit és mindent, és élünk, hogy elmeséljük a történetet.
Miért kér bocsánatot tőlem? Ez az egész az én hibám, nem az övé.
- Megtehetjük, túlélhetjük – fuldoklok. Hogy történik ez? Miért nem lát minket?
Miért nem látja azt, hogy mik vagyunk? Hogy mik vagyunk együtt? Minket nem lehet elválasztani. A mi szerelmünk a regényekből való, jobb, mint bármelyik Austen vagy Bronte, amiket megtanult.
- Ez csak ennyi, Harry, nem akarom azt, hogy túl kelljen élni, élni akarok.
Szívem kikalapál a mellkasomból, alig tudok lélegezni. Úgy érzi, hogy nem él? Ezt nem tudom megérteni. Egyszerűen nem. Én csak akkor élek, amikor róla van szó. Ő a bennem lévő élet egyetlen lehelete, és e nélkül az állandó lélegzet nélkül semmi sem leszek. Sem túlélni, sem élni nem fogok. Akkor sem akarnék, ha tudnék.
- Nem tudlak csak elengedni. Tudod ezt. Mindig visszajövök hozzád, tudnod kellett, hogy megteszem. Végül visszajöttem volna Londonból, és…
- Nem tölthetem azzal az életemet, hogy rád várok, hogy visszagyere hozzám, és önző lenne tőlem azt akarni, hogy futással töltsd a tiédet.
- Nem tudok nélküled lenni – tudom, hogy már túl sokszor mondtam ki ezeket a szavakat, de tudnia kell, hogy ezek a legigazabb szavak, amik valaha is elhagyták álnok számat.
- Tudsz. Boldogabb leszel és kevésbé ellentmondásos. Könnyebb lenne, te magad mondtad – feleli érzelem nyoma nélkül.
- Nem! – fejem most már csatlakozott a szívemhez, kétségbeesetten kalapálva testem vázában. Ez minden, ami nélküle vagyok. Ő tart össze minden egyes kis részemet, ami ér bármit is. Az nem sok, de már megkapott mindent, amim van, és ez az övé, hogy megtartsa, soha nem fogom visszakapni azokat a részeimet tőle. Ezek az övéi voltak az első naptól kezdve, és szart se jelentenének, ha még mindig kitartaná őket.
- Olyan keményen harcoltunk, de szerintem itt az ideje abbahagyni.
- Nem! Nem! – teszem ökleimet a homlokomhoz. Két másodpercre vagyok attól, hogy levágjam ezt a kibaszott gipszet. Mielőtt megállíthatnám magamat, elveszem a lámpát az asztalról, majd az másodperceken belül a padlón fekszik darabokra tört izzóval és behajlott lámpaernyővel.
- Ezt akartad, emlékszel? Gondolj vissza arra, Harry. Csak emlékezz, hogy nem akartál engem. Emlékezz, hogy miért küldtél vissza Amerikába egyedül – nem emlékszem, miért tettem azt. Egyik kifogásnak sincs egy csepp értelme sem, amivel etettem magamat.
- Nem tudok nélküled lenni, szükségem van rád az életemben.
- Még mindig az életedben lehetek – sóhajt fel. – Csak nem így.
- Komolyan azt javaslod, hogy lehetünk barátok? – dühöm azzal fenyeget, hogy átveszi az irányítást, de nem engedhetem meg, hogy ez megtörténjen. Irányítanom kell a haragomat, és megmutatni Louis-nak, hogy lehetek az, akire szüksége van. Meg kell mutatnom neki, hogy több lehetek, mint egy rossz, ingerült alkoholista apa-problémákkal. – Nem lehetünk barátok megint minden után. Soha nem tudnék ugyanabban a szobában lenni, mint te, és nem veled lenni. Te vagy nekem minden, és megsértesz azzal, hogy azt javaslod, legyünk barátok? Ezt nem gondolod komolyan. Szeretsz engem, Louis – nézek kék szemeibe. – Muszáj. Nem szeretsz engem?
- De – ráncolja a homlokát, én pedig ismét letérdelek elé. Vennem kellett volna neki egy gyűrűt. Miért nem vettem neki egy istenverte gyűrűt? – Szeretlek, de nem csinálhatjuk ezt tovább egymással – feleli, mire szemeim égnek, nem tudom már tovább visszatartani. Egy szánalmas zokogással teljes hisztériában török ki.
- Hogyan fogom túlélni nélküled? Nem tudom. Nem fogom. Egyszerűen nem dobhatod el ezt, mert valami szarságon mész keresztül. Hagyd, hogy itt legyek neked, ne lökj el – könyörgök neki…
- Ugyanezért könyörgök, amióta találkoztam veled – suttogja egy kis mosollyal.
- Tudom – sírom, aztán a fejem a térdeihez esik. Szükségem van a vigasztalására, szükségem van a következetességre, amije mindig van nekem szánva. – Sajnálom.
A lángokat, melyeket régen növesztettem az évek alatt, kioltotta hűvös viselkedésével. A lángok kihunytak, és minden egyes zokogással, ami kiszakad a testemből, a hőmérséklet csökken. Másodperceken belül tűzből jéggé változtam, és kétségbeesetten megpróbálok ragaszkodni a hőhöz, irántam érzett szerelmének égéséhez, de ez elillan, épphogy nem érem el. Mindig csak épphogy nem érem el.
- Rendben leszünk. Amikor kijössz ebből, rendben leszünk – mondom magamnak. Így kell gondolkoznom. Nem adhatom fel, amíg meg nem lát minket. Amíg meg nem érzi azt, ami mindig is volt köztünk.
Egyszerűen elfelejtette, próbálom meggyőzni magamat. Csak elfelejtette, és az én feladatom, hogy emlékeztessem őt.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak rendbe hozni – van valami elszántság a hangjában, amitől megborzongok. Belsőm kavarog, megfagy, kibaszott jegessé válva.
- Én is – az egyetlen cseppnyi vigasz, az egyetlen hőáramlat az ujjaiból jön, melyek lágyan beletúrnak a hajamba. Ez nem elég, még mindig fagyos vagyok és remegek.
Fázok, és mindig is utáltam a hideget.

Louis szemszöge
- Ki fizeti a temetést? – kérdezem anyától. Nem akarok érzéketlennek tűnni, vagy gorombának, de nincs élő nagyszülőm és mindkét szülőm egyke volt. Tudom, hogy anya nem tud megengedi magának egy temetést, főleg nem az apámét, és aggódom, hogy elvitte ezt egy olyan pontra, hogy csak bebizonyítsa igazát a barátainak a templomban.
Nem akarom felvenni azt, amit anya vett nekem, nem akarom felvenni azt a fekete cipőt, amit biztosan nem tud megengedni magának, és legfőképpen nem akarom látni az apámat, hogy eltemetik a földbe.
- Nem tudom – hezitál anya, a kezében lévő rúzsa éppen az ajkai fölé megy, miközben szemkontaktust létesít velem a tükörben.
- Nem tudod? – nézek rá. Szemei duzzadtak, a bizonyíték, hogy nehezebben érintette őt apa halála, mint az valaha is be fogja vallani.
- Nem kell megbeszélnünk a pénzügyeket, Louis – szid le, véget vetve a beszélgetésnek, mielőtt választ adna nekem.
Én egyetértően bólintok, nem akarva veszekedést okozni vele. Nem ma. A mai nap elég nehéz lesz neki. Önzőnek és egy kicsit megcsavartnak érzem, hogy nem tudom rávenni magamat, hogy megértsem, mit gondolt apa, amikor benyomta a vénájába az utolsó injekciós tűt. Tudom, hogy függő volt, és hogy csak azt csinálta, amit éveken át csinált, de még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet.
Az utolsó három napban, mióta láttam Harryt, elkezdtem visszanyerni a józan eszemet. Nem teljesen, egy részem pedig retteg attól, hogy sosem leszek újra ugyanaz. Harry Natalie-nál maradt.
Ez egy hatalmas meglepetés nekem. Natalie szülei biztosan nem töltöttek sok időt senkivel, aki nem tagja a városi countryclubnak. Imádtam volna látni a kifejezést az arcukon, amikor Natalie hazavitte Harryt, hogy velük maradjon. Nem tudom elképzelni Harryt és Natalie-t, hogy jól kijönnek egymással, vagy hogy egyáltalán kijönnek egymással, szóval tudom, mennyire megbántódott Harry a visszautasításomtól, ha hajlandó volt elfogadni Natalie ajánlatát, miszerint maradhat az ő házukban.
Bánatom nehéz súlya még mindig itt van, még mindig rejtőzködik a semmi korlátja mögött. Érzem a falnak lökődni, kétségbeesetten megpróbálva tönkretenni engem és átlökni a határon. Rettegtem, hogy Harry összeomlása után a fájdalom fog nyerni, de hálás vagyok az ellenkezőjéért.
Ez egy furcsa dolog, tudva, hogy olyan közel van ehhez a házhoz, de még nem próbált meg átjönni. Szükségem van a távolságra, Harry pedig általában nem jó abban, hogy távolságot adjon nekem. Másfelől viszont soha nem akartam korábban. Nem így. Ha nem lennék félig mérges, jobban aggódnék a megjelenésemben lévő különbség miatt.
Közelebb hajolok a tükörhöz, tanulmányozva a szemeimet. Van valami más bennük, amit nem igazán tudok leírni… keményebbnek néznek ki? Szomorúbbnak? Nem vagyok biztos benne, de összeillik a szánalmas mentséghez, ahogy megpróbálok elmosolyodni.
- Louis! – szólít anyám a nappaliból, éppen ahogy elérem a folyosót. Arra számítok, hogy Harryt látom meg, megadta nekem azt a távolságot, amit kértem, de feltételeztem, hogy ma átjön, az apám temetésének napján.
Amikor elfordulok a sarkon, testem megfagy és meglepődöm, egy kellemes, de nem várt meglepetés, hogy Zaynt látom meg az ajtóban állva. Amikor szemei találkoznak az enyéimmel, nagyon nem néz ki biztosnak magában, de amikor érzem ajkaimat egy vigyorba húzódni, arcán egy fényes mosoly terül el. Az, amelyiket imádom, az, amikor a nyelve megjelenik a fogai között és szemei ragyognak.
- Mit keresel itt? – kérdezem tőle, miközben karjaim a nyaka köré fonódnak. Zayn megölel, túl szorosan, mire drámaian köhögök, mielőtt elenged.
- Bocs – vigyorodik el. – Rég volt már – nevet fel, hangulatom pedig azonnal felderül.
Nem gondoltam már rá, majdnem bűntudatot érzek a tény miatt, hogy arca egyszer sem villant fel az agyamban az elmúlt néhány hétben, de örülök, hogy itt van. Jelenléte egy emlékeztető a külvilágra, hogy a világ nem állt meg hihetetlen veszteségem óta. Nem akarom bevallani, melyik veszteséggel nehezebb megbirkóznom.
- Igen – a Zayn és köztem lévő távolság oka ugrik fel a fejemben, félbeszakítva köszöntésünket, aztán óvatosan kinézek a bejárati ajtón. Megpróbálok távolságot tartani Harrytől, és az utolsó dolog, amire szükségem van, az egy verekedés anyám tökéletesen ápolt gyepén. – Harry itt van – tájékoztatom őt. – Vagyis nem itt, ebben a házban, de néhány házzal odébb.
- Tudom – feleli Zayn, a legkevésbé sem néz ki megfélemlítettnek a rossz történelmük ellenére.
- Igen?
Anya Zaynt és engem egyedül hagy a nappaliban, ahogy eltűnik a konyhában. Agyam elkezdi felfogni, hogy Zayn itt van. Én nem hívtam őt fel, honnan tudhatta meg az apámmal történteket? Feltételezem, talán a hírekben volt vagy online, de miért lenne itt egyáltalán?
- Ő hívott fel – Zayn szavaitól felkapom a fejemet, hogy felnézzek a szemeibe. – Ő az, aki azt mondta nekem, hogy jöjjek ide és látogassalak meg. Megszüntetted a telefonodat, szóval bíznom kellett az ő szavaiban – a korábbi bizonytalanság homályosítja el arcát ismét. – Ez rendben van, igaz? Nem bánod, hogy idejöttem, ugye? Elmehetek, ha ez túl sok neked, csak azt mondta, hogy szükséged van egy barátra, és tudtam, hogy rossz dolognak kell lennie, ha engem hív fel az összes ember közül – nevet fel, de tudom, hogy komolyan gondolja. Miért hívná fel őt Harry Liam helyett? Liam amúgy is úton van ide, miért kérné Harry Zayntől, hogy jöjjön el hozzám?
Nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha ez valamiféle terv lenne, mintha Harry tesztelne valamiféle módon. Utálom ennek a gondolatát, hogy ilyen dolgot tenne most, de csinált már rosszabbat is. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elfelejtsem, hogy tett már rosszabb dolgokat, és mindig van valamilyen ok cselekedetei mögött.
Házassági javaslatától bárminél jobban meg vagyok bántva. Megtagadta tőlem a házasság lehetőségét a kapcsolatunk kezdete óta, és csak kétszer hozta fel, mindkét alkalommal, amikor akart valamit. Egyszer, amikor túl részeg volt, hogy tudja, mit beszél, és egyszer, hogy megkíséreljen rávenni, hogy maradjak. Ha mellette ébredtem volna fel másnap reggel, visszavonta volna, éppen ahogy korábban is. Ahogy mindig teszi. Harry semmi sem volt, csak megszegett ígéretek, amióta találkoztam vele, és az egyetlen dolog, ami rosszabb annál, hogy olyan valakivel legyél, aki nem hisz a házasságban, az az, hogy olyan valakivel legyél, aki csak azért akar összeházasodni, hogy bebizonyítsa az igazát, nem azért, mert tényleg a férjed akar lenni.
Emlékeznem kell erre, vagy folyamatosan ilyen nevetséges gondolataim lesznek. Ezek a gondolatok, amik bekúsznak a napjaimba, Harryről szmokingban. A képtől felnevetek, és szmokingban lévő Harry átalakul farmerré és csizmává, még az esküvője napján is, de szerintem rendben lennék ezzel.
Rendben lettem volna. Abba kell hagynom ezeket a fantáziálásokat, nem segítik a józan eszemet.
- Jól vagy? – szakít ki szánalmas gondolataimból Zayn hangja.
- Igen – rázom meg a fejemet, hogy megszabaduljak annak a tökéletes képétől, ahogy Harry rám mosolyog, miközben felé sétálok. – Sajnálom, egy kicsit kivagyok mostanában.
- Semmi gond, aggódnék, ha nem lennél – biztosít engem, majd egy vigasztaló kart fon a vállaim köré.
- Nem tudom elhinni, hogy egészen idáig elvezettél – ahogy értem az az, hogy „nem tudom elhinni, hogy Harry felhívott, hogy gyere ide.
- Nem? Tényleg? – mosolyodik el. – Azt hiszem, nem tűntem annyira kétségbeesettnek korábban, mint gondoltam – csipkelődik, mire majdnem felnevetek. Ha nem lennék olyan üres, nevetve hátra dönteném a fejemet vele együtt.
Amikor belegondolok, tényleg nem kellene meglepettnek lennem, hogy egészen idáig eljött, hogy támogasson. Minél többet gondolok erre, annál jobban emlékszem. Ő mindig ott volt, még akkor is, amikor nem volt rá szükségem, hogy ott legyen. A háttérben volt, mindig Harry árnyékában.

Harry szemszöge
- Nem hiszem, hogy fel kellett volna hívnod azt a srácot. Nagyon nem kedvelem őt. Téged sem kedvellek, de ő még rosszabb, mint te – feleli Natalie a hatalmas nappali másik felében lévő kanapéról, a szülei házában.
- Fogd be – nyögök fel. Ő olyan idegesítő.
- Csak mondom. Nem értem, miért hívtad fel, ha annyira utálod őt – nem tudja, mikor kell befogni. Utálom ezt a várost, amiért húsz mérföldön belül nincs egy hotel Louis anyjának házától.
- Azért, mert – fújok ki egy bosszús levegőt – Louis nem utálja őt. Megbízik benne, még akkor is, ha nem kellene, és szüksége van valamiféle barátra most, mivel engem nem fog látni.
- Mi van velem? És Liammel? – kérdezi. Ujjaival meghúzza egy doboz üdítő fülét, ami egy hangos pukkanással kinyílik. Még az is bosszantó, ahogy kinyitja az üdítőt.
Soha nem fogom bevallani, de valamennyire szükségem van rá, hogy a barátom legyen. Nincs senkim, és valamennyire szükségem van rá, egy módon. Egy kicsit. Nagyon. Kibaszottul nagyon szükségem van rá, és Louis-t leszámítva nincs senki másom, és ő is alig van nekem, szóval nem veszíthetem el Natalie-t is.
- Még mindig nem értem. Ha Louis kedveli őt, miért akarnád, hogy a közelében legyen? Nyilvánvalóan féltékeny típus vagy.
- Haha – forgatom a szemeimet, majd kibámulok a nagy ablakokon, amik a ház elülső felét fedik. Ez a ház a legnagyobb az utcában, valószínűleg a legnagyobb ebben az egész szarfészek városban. Még mindig utálom Natalie seggét, és csak azért engedem meg, hogy a közelemben legyen, mert meg kell adnom Louis-nak a távolságát anélkül, hogy túl messzire mennék. – Miért érdekel egyébként? Miért vagy ilyen kedves velem hirtelen? Tudom, hogy utálsz engem, éppen ahogy én téged – nézek át rá, hülye kibaszott kardigán van rajta.
- Te nem érdekelsz, Louis érdekel. Csak azt akarom, hogy boldog legyen. Hosszú időbe telt, hogy kiegyezzek mindennel, ami történt köztünk, mert annyira megszoktam őt. Kényelemben voltam és úgy voltam beállítva, így nem tudtam megérteni, miért akarna valaki olyat, mint te. Nem értettem, és még mindig nem tényleg, de látom mennyit változott, mióta találkozott veled. Nem rossz értelemben, ez tényleg jó változás – mosolyog rám. – Kivéve ezt a hetet, nyilvánvalóan.
Hogy gondolhatja ezt? Semmit sem tettem Louis-val, csak bántottam őt és leromboltam, mióta becsapódtam az életébe.
- Nos, – mozgolódok kellemetlenül a drága, túlméretezett széken – ennyi haverkodás elég itt. Köszi, hogy nem voltál fasz – állok lábra, majd a konyha felé sétálok. Natalie anyja ott van bent, hallom őt felszeletelni valamit egy turmixgépben, és szórakoztatónak találtam, ahogy ügyetlenkedik a szavakkal és a körmeivel átrajzolja a nyaka körül lévő keresztet minden egyes alkalommal, amikor ugyanabban a szobában vagyok vele.
- Hagyd békén anyát, vagy kirúglak – figyelmeztet Natalie, mire majdnem felnevetek. Ha nem hiányozna Louis annyira rohadtul, nevetnék vele, amilyen seggfej ő. – Elmész a temetésre, igaz? Eljöhetsz velünk, ha akarsz, csak egy óra múlva indulunk – ajánlja.
- Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – vonom meg a vállaimat, és a gipszem aljának a szélét piszkálom.
- Miért nem? Te fizetted ki, szerintem menned kellene.
- Ne beszélj erről, és jusson eszedbe, mit mondtam arról, hogy elmondd Louis-nak, hogy én fizettem ki ezt a szart – fenyegetőzök. – Kurvára ne csináld.
Natalie a hülye szemeit forgatja rám, aztán elhagyom a szobát, hogy az anyját kínozzam és elvonjam a figyelmemet arról, hogy Zayn ugyanabban a házban van, mint Louis. Mit is gondoltam?

Chapter 274

Sziasztok! 😊

Végre viszonylag időben sikerül jelentkeznem, bár kicsit későn. Na, akkor pár szót a fejezetről. Nem tudok jót mondani róla, sajnos. Semmit. Ez volt azon kevés részek egyike, aminek az olvasása közben teljesen tönkrementem. Körülbelül 2 éve volt, hogy ezt először olvastam, és azóta is minden alkalommal sírok, amikor ez a fejezet jön. Készüljetek fel rá, kérlek, fájni fog a vége 💔 Na, most hogy ilyen pozitívan beharangoztam ezt a részt (😅), el is köszönök, a szokásos módon egy hét múlva találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 274

 
Harry szemszöge
Louis végre elhallgatott csak néhány perccel ezelőtt, teste felém dőlt, és megengedte magának, hogy nekem dőljön fizikai támogatásként. Duzzadt szemei le vannak csukódva, és most alszik a hangos eső ellenére, mely a gyenge üvegházra esik.
Ahogy itt ülök a kinti könyörtelen vihar hangjait hallgatva, nem tehetek róla, de a szar viharhoz hasonlítom, amit az életemből csináltam. Egy seggfej vagyok, a legnagyobb, a lehető legrosszabb kibaszott faszfej, ami létezik.
Mozgolódok kissé, remélve, hogy nem fog felébredni, amikor fejét lefektetem az ölembe. Tényleg ki kell őt vinnem innen, ki az esőből és el a sártól, de tudom, mit fog csinálni, amikor kinyitja a szemeit. El fog lökni engem, elmondja, hogy nem kívánatos vagyok itt, és baszki, nem vagyok kész, hogy újra halljam azokat a szavakat.
Megérdemlem őket, az összeset és még néhányat, de ez nem változtatja meg a tényt, miszerint egy istenverte gyáva ember vagyok, és élvezni akarom a csendet, amíg tart. Csak itt az édes csendben tettethetem azt, hogy valaki más vagyok. Lehetek, csak egy percre, tettethetem, hogy Natalie vagyok. Illetve egy kevésbé idegesítő verziója, de ha ő lennék, a dolgok mások lettek volna. Mások lennének a dolgok most. Képes lettem volna használni a szavakat és érzelmeket, hogy megnyerjem Louis-t már a legelején egy hülye játék helyett. Képes lettem volna gyakrabban megnevettetni őt, mint megsirattatni. Teljesen és tökéletesen megbízott volna bennem, nem vettem volna el azt a bizalmat, nem morzsoltam volna hamuvá és nem hugyoztam volna le. Megízleltem volna bizalmát, és talán még méltó is lettem volna rá.
De nem vagyok Natalie, Harry vagyok, és Harrynek lenni szart se jelent.
Ha nem lenne ilyen kurvára sok probléma a fejemben, boldoggá tehettem volna őt. Megmutathattam volna neki a fényt az életben, éppen ahogy ő tette nekem. Helyette itt ül összetörve és teljesen elbaszottan. Bőrén sötét sár van, a piszok a kezein már elkezdett megszáradni, az arca pedig még álmában is egy fájdalmas homlokráncolásba van húzva. Haja néhány helyen nedves, máshol száraz és csapzott, és elkezdek azon gondolkozni, hogy átöltözött-e több mint egyszer, mióta elhagyta Londont. Soha nem küldtem volna őt ide vissza, ha tudtam volna, hogy megtalálja az apja testét a lakásomban.
Az összezavarodottság, amit érzek, amikor Louis apjáról és a haláláról van szó, az nyomasztó. Az ösztön, hogy lerázzam először, de az elvesztése nehéz a mellkasomon. Nem ismertem őt hosszú ideje és alig toleráltam a férfit, de elég tűrhető társaság volt, és soha nem vallanám be, de valamennyire kedveltem őt. Bosszantó volt és abszolút gyűlöltem, ahogy dobozt doboz után ürített ki a gabonapelyhemből, de volt valami, amit imádtam azzal kapcsolatban, hogy szerette Louis-t és az optimista nézését az életre, még akkor is, ha az élete kibaszottul szívás volt.
Amint végre volt valamije, valakije, akiért érdemes élni, elment. Szemeim égnek, hogy kiengedjenek valamilyen érzelmet, bánatot talán. Bánatot, amiért elvesztettem egy férfit, akit alig ismertem vagy kedveltem, bánatot egy apa gondolatának elvesztéséért, akiről azt gondoltam, hogy megvolt Kennel, bánatot Louis elvesztéséért, és egy icipici reményt, hogy ő vissza fog jönni és nem lesz örökké elveszett.
Önző könnyeim keverednek a hajamból leeső csapadékcseppekkel, majd lehajtom fejemet, leküzdve az ösztönt, hogy arcomat Louis nyakába temessem vigaszért. Nem érdemlem meg vigasztalását, nem érdemlem meg senki vigasztalását. Azt érdemlem, hogy itt üljek egyedül és sírjak, mint egy siralmas gazember csenddel és kietlenséggel, a legrégibb és legigazibb barátaimmal.
A szánalmas zokogások, melyek elhagyják a számat, elvesznek az eső hangjában, és hálás vagyok, hogy Louis alszik és képtelen arra, hogy a szemtanúja legyen ennek az összeomlásnak, amit úgy tűnik, nem tudok irányítani. Saját tetteim a hajtóereje minden elbaszott dolognak, ami most történik, még Richard halálának is. Ha nem egyeztem volna bele, hogy elvigyem Louis-t Angliába, ebből a szarságból semmi sem történt volna meg.
Boldogok lennénk és erősebbek, mint valaha, éppen ahogy voltunk kicsivel több mint egy héttel ezelőtt. Baszki, csak ennyi idő telt el? Lehetetlennek tűnik, hogy néhány nap jött és ment, mégis egy életnek tűnik, mióta megérintettem őt, fogtam őt és éreztem a szívverését a tenyerem alatt. Kezem ott kering, a mellkasánál, meg akarva érinteni őt ott, de félve, hogy felébresztem őt.
Ha csak megérinthetem őt egyszer, ha csak érezhetem egyenletes szívverését, az rögzíteni fogja az enyémet és megnyugtat engem. Ki fog szedni engem ebből az összeomlásból, attól nem fognak legördülni ezek az undorító könnyek az arcomon és abbamarad mellkasom erőszakos emelkedése.
- Louis! – hallatszik át Natalie hangja az esőn, miközben egyszerre mennydörgés is zeng a levegőben. Dühösen megtörlöm arcomat, imádkozva, hogy eltűnjön a hűvös tavaszi levegőben, mielőtt Natalie berobog ide. – Louis! – kiáltja ismét, ezúttal hangosabban, én pedig tudom, hogy pontosan az üvegház előtt van.
A fogamat csikorgatom és remélem, hogy nem kiabálja megint a nevét, mert ha felébreszti őt, én…
- Ó, hála Istennek! Tudom kellett volna, hogy itt van! – hangja hangos, arckifejezése megkönnyebbült, amikor besétál.
- Befognád? Éppen elaludt – suttogom durván, majd lepillantok Louis alvó alakjára.
Natalie az utolsó ember, akit akartam, hogy besétáljon, amikor így vagyok, és tudom, hogy látja a pirosságot a szemeimben, egy összeomlás piszkos bizonyítéka egyértelmű arcom pirosságában. Baszki, nem hiszem, hogy egyáltalán tudom utálni ezt a köcsögöt, mert megteszi azt, hogy nem bámul rám, hogy ne hozzon kínos helyzetbe.
- Ő… – néz körül Natalie a sáros üvegházban, aztán vissza Louis-ra. – Tudnom kellett volna, hogy itt lesz. Régen mindig idejött – löki hátra szőke haját a homlokáról, majd tesz egy lépést az ajtó felé. – A házban leszek – vállai lesüllyednek, és elmegy a hálós ajtó halk becsapásával.

Louis szemszöge
- Lou, bébi – nyög fel Harry másodjára. – Szeretlek, de sietned kell, vagy el fogunk késni a saját partinkról – már egy órája nyaggat, a tükörbe nézve figyelve engem, ahogy átöltözök, és letapogatva engem minden lehetséges alkalommal.
- Tudom, csak megfelelően akarok kinézni. Mindenki ott lesz – ajándékozom őt meg egy bocsánatot kérő mosollyal, tudva, hogy nem sokáig marad bosszús, és titokban imádom a kellemetlen kifejezést az arcán. Imádom, ahogy a gödröcske megjelenik a jobb arcán, amikor olyan imádnivalóan morcosan összeráncolja a homlokát.
- Megfelelően? Mindenki figyelmének a központjában leszel – nyafogja, féltékenysége egyértelmű.
- Mire van ez a parti megint? – kérdezem tőle. Nem emlékszem, hogy mire van a parti, csak azt tudom, hogy mindenki izgatott, és el fogunk késni, ha nem készülök el hamarosan. Harry erős karjai körém fonódnak.
- Apukád temetése – suttogja, mire eldobom a fésűt, amit tartottam.

…

- Mi a baj? Mi történt? – Harry itt van, közvetlenül mellettem, lábaim pedig az övéi köré vannak fonódva.
Felülök, majd kibogozom magamat tőle. Nem kellett volna elaludnom, miért tettem ezt? Nem is emlékszem arra, hogy elaludtam, az utolsó dolog, amire emlékszem Harry meleg kezei voltak az enyéimen, elfedve a füleimet.
- Semmi – köhögöm. Torkom ég, aztán feldolgozom a környezetemet, miközben agyam felzárkózik hozzám. – Víz kell – dörzsölöm meg a nyakamat, aztán megpróbálok lábra állni. Botladozva lepillantok Harryre. Arca feszes, szemei pedig pirosak.
- Álmodtál valamit?
A semmi gyorsan visszakúszik belém, éppen a szegycsontom alatt telepedik le és sátrat ver ott, a legmélyebb és legüresebb helyen.
- Ülj le – ujjai égetik a bőrömet, és elhúzódom.
- Kérlek, ne – könyörgök halkan.
A morcos, imádnivaló Harry az álmomból csak az volt, egy értelmetlen álom, most pedig szemben vagyok ezzel a Harryvel, aki folyamatosan visszajön még egy ütésre, miután félrelökött. Tudom, miért teszi ezt, de ez nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok ezzel foglalkozni most.
- Nem tudom, mit tegyek – hajtja le fejét legyőzve, kezeit pedig a padlóra teszi, hogy felemelje magát. Térde tovább csúszik a sárban, én meg elnézek, míg megkapaszkodik a korlátban.
- Semmit sem kell tenned – motyogom, aztán megkísérlem összeszedni az összes erőmet, arra kényszerítve a lábaimat, hogy kivigyenek innen és bele a szakadó esőbe. Az udvar felénél vagyok, amikor meghallom őt mögöttem. Biztonságos távolságot tart mögöttem, amiért hálás vagyok. Távolságra van szükségem tőle, időre van szükségem, hogy gondolkozzak és lélegezzek, és arra van szükségem, hogy ő ne legyen itt.
Kinyitom a hátsó ajtót, majd belépek a házba. A sár azonnal foltot hagy a szőnyegen, és megrezzenek a reakciótól, amit ez majd kivált anyámból. A várakozás helyett, hogy meghalljam a panaszkodását, alsónadrágra vetkőzöm, egy sáros halomban hagyva ruháimat a hátsó tornácon, majd minden tőlem telhetőt megteszek, hogy leöblítsem a lábamat az esőben, mielőtt végig vánszorgok a tiszta csempepadlón. Lábam nyikorog minden egyes lépéssel, aztán megrezzenek, ahogy a hátsó ajtó kinyitódik és Harry csizmái sáros nyomokat hagynak. Tényleg olyan hülye dolog emiatt aggódni, sár? A fejemben lévő összes dolog közül a sár olyan jelentéktelennek tűnik, olyan kicsinek. Hiányoznak azok a napok, amikor a rendetlenség aggodalom volt.
- Louis? Hallottál? – egy hang tör át belső beszélgetésemen.
Pislogok, majd felnézve Natalie-t látom meg a folyosó ajtajában állva nedves ruhában, és nincs cipő a lábán.
- Sajnálom, nem hallottalak – vallom be.
- Semmi gond. Jól vagy? Szükséged van egy zuhanyra? – kérdezi. Én bólintok, ő belép a fürdőbe, a zuhany hangja pedig közelebb húz.
- Ő nem fog segíteni neked lezuhanyozni – feleli Harry, hangja kemény. Én nem válaszolok. Nincs rá energiám. Természetesen Natalie nem fog segíteni abban, hogy lezuhanyozzak, miért tenné? – Sajnálom, de ez nem fog megtörténni – sétál el mellettem Harry, sarat hagyva maga után.
Az agyam elvált tőlem, vagy talán csak olyan érzés, de felnevetek kissé a felforduláson, amit maga mögött hagyott. Nem csak az anyám házában, hanem mindenhol, ahová megy, felfordulást hagy maga mögött. Beleértve engem is, én vagyok a legnagyobb felfordulás az összes közül.
- Louis félmeztelenül van, te meg éppen a zuhanyt engeded meg. Kurvára nem, nem fogsz idebent maradni, amíg ő lefürdik. Kizárt, kurvára nem fog megtörténni – feleli Harry, mire Natalie visszaszól.
- Csak megpróbálok segíteni neki, te meg problémát okozol, amikor…
- Mindketten elmehettek – hangom monoton, robotikus és színtelen, miközben elvonulok mellettük. – Menjetek, veszekedjetek valahol máshol – csukom be az ajtót magam mögött, majd a helyére lököm a zárat, remélve, hogy Harry nem fogja hozzáadni ezt a kis fürdőszobát pusztításának listájához.
A víz forró, olyan forró a hátamon, én meg tiszta piszok vagyok. Utálom ezt. Utálom, ahogy a sár megszáradt a körmeim alatt és a hajamban. Utálom, ahogy dühösen súrolom, és úgy tűnik, nem tudok megtisztulni.

Harry szemszöge
- Nem tehetek róla, hogy le volt vetkőzve. Mindez a sok dolog történik, te meg amiatt aggódsz, hogy meglátom a testét? – a hangjában lévő ítélkezéstől meg akarom fojtani őt a jó kezemmel.
- Nem csak az, hogy… – veszek egy mély lélegzetet. – Ez nem az – ez egy csomó szarság, amit nem fogok elmondani neki.
- Nem tudom, mi történt köztetek, de nem hibáztathatsz engem, amiért segíteni akarok neki. Egész életemben ismertem őt, és még soha nem láttam így – feleli Natalie.
- Nem beszélek meg veled semmit. Te és én nem vagyunk ugyanabban a csapatban itt.
- Riválisoknak sem kell lennünk, a legjobbat akarom neki, ahogyan neked is kellene. Nem vagyok fenyegetés a számodra, nem vagyok elég hülye ahhoz, hogy azt higgyem, Louis valaha is engem választana. Már továbbléptem, még mindig szeretem őt, mert, nos, szerintem mindig szeretni fogom, de nem úgy, ahogy te szereted őt – szavainak sokkal több értelme lenne, ha nem utáltam volna őt rohadtul az elmúlt nyolc hónapban.
Csendben maradok, hátamat a fürdőszoba előtti falnak döntöm, míg arra várok, hogy elzáródjon a zuhany.
- Szakítottatok megint, igaz? – kérdezi kíváncsian. Tényleg nem tudja, mikor fogja be.
- Nyilvánvalóan.
- Nem fogok beleszólni a dolgaitokba, de remélem, mesélsz majd nekem Richardról, és hogy hogyan kötött ki a lakásodban. Nem értem.
- Az én lakásomban maradt, miután Louis elment Seattle-be. Nem tudott sehova máshova menni, így megengedtem, hogy velem maradjon, de amikor elmentünk Londonba, beleegyezett, hogy elmegy a rehabra, szóval képzeld el a meglepetést, amikor teljesen kurvára halottként végzi a fürdőszoba padlón – magyarázom.
A fürdőszoba ajtó kinyitódik, aztán Louis sétál el egyenesen mindkettőnk mellett, csak egy törölközőbe öltözve. Tudom, hogy nem kellene az ilyen szarságok miatt aggódnom, de nem tehetek róla. Natalie még soha nem látta őt meztelenül korábban, senki sem, és önző módon szeretném, ha ez így maradna.
- Amennyire utállak, amiért elvetted őt tőlem, az ő iránta való figyelemből valamennyire hálás vagyok, hogy megtetted – feleli Natalie, majd a nappali felé sétál. – Idekint leszek, de tudod, hogy ha szólít engem, megyek hozzá, akár megpróbálsz velem harcolni, akár nem.

Louis szemszöge
- Bejövök – szólal meg Harry, aztán kinyitja az ajtót, mielőtt válaszolhatnék. Egy tiszta pólót húzok le a hasamon, és leülök az ágyra. – Hoztam még vizet – helyez le egy teli poharat a kis éjjeliszekrényre, majd leül az ágy ellenkező végére.
- Köszönöm.
Kitaláltam egy beszédet a zuhanyzóban, de most, hogy ő itt van előttem, semmire sem emlékszem belőle. Kissé kevésbé érzem magam őrültnek a zuhany után, vagy talán a rövid szundítás után az üvegházban, vagy talán a csend után, amit végre megkaptam. Nem tudom, de tisztábban látom a világot, csak egy kicsivel, de ez segít abban, hogy ne érezzem magam annyira téveszmésnek, és egy kis reményt ad, hogy minden egyes nap több világosságot hoz, több békét.
- Jobban érzed magad? – Harry óvatos.
Biztosan olyan törékenynek, olyan gyengének nézek ki neki. Én is érzem. Legyőzöttnek és mérgesnek és szomorúnak és összezavarodottnak és elveszettnek kellene éreznem magam. A lényeg az, hogy még mindig nincs semmi. Ott van a semmi mély lüktetése, de kezdek hozzászokni, ahogy telnek a percek.
Minden egyes hosszú perc alatt a zuhanyzóban, amíg a víz nem lett hideg, új perspektívából gondoltam a dolgokra. Arra gondoltam, ahogy az életem ezzé az abszolút semmi fekete lyukká változott, és arra gondoltam, mennyire utáltam úgy érezni, és a tökéletes megoldásra gondoltam, de most nem tudom összerakni az összekuszált szavakat helyes mondattá. Biztosan ilyen érzés elveszteni az eszedet.
- Remélem, igen – feleli. Reméli, hogy mi? – Hogy jobban érzed magad – válaszolja meg a gondolataimat. Utálom, ahogy ennyire hozzám van kapcsolódva, ahogy tudja, mit érzek és gondolok, még akkor is, amikor én nem.
- Igen, valamennyire – vonok vállat, és újra a falra fókuszálok.
Könnyebb a falra fókuszálni, mint ragyogó zöld szemeire, amiket annyira féltettem, hogy elveszítem. Amíg feküdtem az ágyunkban vele, emlékszem, azt reméltem, hogy kapok még egy órát, még egy hetet, talán akár még egy hónapot azokkal a szemekkel. Imádkoztam, hogy magához térjen és tartósan akarjon engem, ahogyan én akartam őt. Nem akarom már ezt érezni, nem akarom, hogy az a kétségbeesés áradjon belőlem, amikor róla van szó. Itt akarok ülni a semmimmel, és elégedettnek és csendben lenni, és talán egy nap valaki mássá válhatok, valakivé, akiről azt gondoltam, hogy leszek, mielőtt a Pullmanra költöztem. Ha szerencsém van, legalább lehetek az a fiú, aki voltam, amikor eljöttem otthonról.
Bár az a fiú már rég eltűnt, vett egy jegyet egyenesen a pokolba, ahol ül csendesen égve.
- Azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálok mindent, Lou, vissza kellett volna jönnöm ide veled. Nem kellett volna véget vetnem a dolgoknak veled a saját problémáim miatt. Engednem kellett volna, hogy ott legyél nekem, ahogy én itt akarok lenni neked. Most már tudom, hogyan érzel biztosan, folyamatosan megpróbálva segíteni nekem, amikor én ellöktelek és ellöktelek.
- Harry – suttogom, nem vagyok biztos benne, hogy mit fogok mondani következőnek.
- Nem, Louis, hadd mondjam ezt el. Megígérem, hogy ezúttal más lesz. Soha nem fogom ezt csinálni újra. Sajnálom, hogy az apukád halála kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szükségem van rád, de nem fogom megtenni ismét, esküszöm – a kétségbeesés a hangjában túlságosan is ismerős, sokszor hallottam már ezt a hangsúlyt és ugyanezeket a szavakat tőle.
- Nem lehet – szakítom őt félbe nyugodtan. – Sajnálom, Harry, de tényleg nem lehet.
Pánikolva az oldalamhoz jön, aztán térdre rogy előttem, tönkretéve a szőnyeget ott.
- Mit nem lehet? Tudom, hogy bele fog telni egy kis időbe, de fel vagyok készülve arra, hogy várjak rád, hogy kigyere ebből a… ebből a bánatos állapotból. Mindent hajlandó vagyok megtenni, úgy értem, hogy mindent.
- Nem tehetjük, soha nem tehetnénk – hangom ismét színtelen. Azt hiszem, a robotikus Louis itt van, hogy maradjon. Nincs elég energiám ahhoz, hogy bármilyen érzelmet vigyek a hangomba.
- Összeházasodhatunk – beszél zavarosan. Meglepettnek tűnik a saját szavaitól, de nem vonja őket vissza. Hosszú ujjai mindkét csuklóm köré fonódnak, és folytatja. – Louis, összeházasodhatunk. Összeházasodhatunk holnap, ha beleegyezel. Felveszem a szmokingot meg mindent.
A szavakat, melyeket annyira hisztérikusan akartam és vártam, hogy végre kiejtse a száján, de nem érzem őket. Tisztán hallottam őket, mint a nap, de nem érzem őket.
- Nem tehetjük – rázom meg a fejemet, majd figyelem, ahogy egyre kétségbeesettebb lesz.
- Van pénzem, több mint elég pénzem, hogy kifizessek egy esküvőt, Louis, és megtarthatod akárhol, ahol akarod. Megkaphatod a legdrágább szmokingot meg virágokat, és nem fogok panaszkodni semmi miatt! – hangja most már hangos, visszhangozva a szobában.
- Ez nem erről szól, ez nem helyes – bárcsak be tudnám vésni a szavait és ahogy a hangja olyan őrültnek hangzik, izgatottnak akár, és elvinném ezeket magammal a múltba. A múltba, ahol nem láttam, milyen ártalmas a mi kapcsolatunk igazából, és bármit megadtam volna, hogy halljam ezeket a szavakat tőle.
- Akkor mi az? Tudom, hogy ezt akarod, babe, már olyan sokszor elmondtad nekem – látom a harcot szemei mögött, és azt kívánom, bárcsak tehetnék valamit, hogy könnyítsek a fájdalmán, de nem tehetem.
- Nem maradt semmim, Harry. Nem maradt semmim, amit neked adhatnék. Már elvetted mindet, és sajnálom, de egyszerűen semmi sem maradt – az üresség bennem megnő, elvéve az egész lényemet, és még soha nem voltam ilyen hálás, hogy nem érzek semmit. Ha érezném ezt, bármit is ebből, az megölne.
Ez biztosan megölne, és csak egy kicsivel ezelőtt, hogy élni akarok. Nem vagyok büszke a sötét gondolatokra, amik átfutottak a fejemen, de arra büszke vagyok, hogy rövid ideig voltak jelen, és hogy magamtól legyőztem őket egy hideg zuhanyzó padlóján.
- Nem akarok elvenni tőled semmit. Meg akarom adni neked, amit akarsz! – kapkod levegő után, a hang pedig annyira felkavar, hogy majdnem beleegyezek mindenbe, amit mond, csak hogy ne kelljen még egyszer hallanom ezt a hangot. – Gyere hozzám, Lou. Kérlek, csak gyere hozzám, és esküszöm, hogy soha semmi ilyesmit nem fogok csinálni. Együtt lehetnénk örökre, férjek lennénk. Tudom, hogy túl jó vagy nekem, és tudom, hogy jobbat érdemelsz, de most már tudom, hogy te és én, mi nem hasonlítunk senki máshoz. Nem hasonlítunk a szüleidhez vagy az enyéimhez, mi mások vagyunk, és mi kurvára megcsinálhatjuk, oké? Csak hallgass rám még egyszer…
- Nézz ránk – intek a kezemmel gyengén a köztünk lévő levegőbe. – Nézd, kivé váltam. Nem akarom többé ezt az életet.
- Nem, nem, nem – áll fel, aztán a padlón lépked. – Akarod! Hadd hozzam rendbe neked – könyörög, a haját húzva egy kézzel.
- Harry, kérlek, nyugodj meg. Sajnálok mindent, amit tettem veled, és legfőképpen azt sajnálom, hogy komplikáltam az életedet, és sajnálom az összes veszekedést és oda-vissza dolgot, de tudnod kell, hogy ez nem működne. Azt hittem, – villantok egy szánalmas mosolyt – azt hittem, megcsinálhatjuk, azt hittem, a miénk a regényekből való szerelem, egy szerelem, ami nem számít, milyen kemény és gyors és szívós volt, azt hittem, túlélünk bármit és mindent, és élünk, hogy elmeséljük a történetet.
- Megtehetjük, túlélhetjük – fuldoklik. Nem tudok ránézni, mert tudom, hogy mit látnék.
- Ez csak ennyi, Harry, nem akarom azt, hogy túl kelljen élni, élni akarok.
Szavaim megütnek benne valamit, majd abbahagyja a járkálást, abbahagyja hajának húzását.
- Nem tudlak csak elengedni. Tudod ezt. Mindig visszajövök hozzád, tudnod kellett, hogy megteszem. Végül visszajöttem volna Londonból, és…
- Nem tölthetem azzal az életemet, hogy rád várok, hogy visszagyere hozzám, és önző lenne tőlem azt akarni, hogy futással töltsd a tiédet – mondom neki.
Ismét össze vagyok zavarodva. Össze vagyok zavarodva, mert nem emlékszem, hogy valaha is ilyen gondolataim lettek volna, az összes gondolatom mindig Harry felé irányult, és hogy mit tehetnék, hogy jobbá tegyem őt, hogy maradásra bírjam. Nem tudom, honnan jönnek ezek a gondolatok és szavak, de nem tudom figyelmen kívül hagyni a feloldozást, amit érzek, amikor kimondom őket.
- Nem tudok nélküled lenni – jelenti ki. Ez még egy nyilatkozat, amit már olyan sokszor kimondott, mégis minden erejéből telhetőt megtesz, hogy távol tartson, hogy kizárjon.
- Tudsz. Boldogabb leszel és kevésbé ellentmondásos. Könnyebb lenne, te magad mondtad – mondom neki, komolyan gondolva. Boldogabb lesz nélkülem, a mi folyamatos oda-vissza dolgunk nélkül. Magára fókuszálhat és a mindkét apja iránt érzett haragjára, egy nap pedig boldog lehet. Szeretem őt eléggé ahhoz, hogy a boldogságát akarjam, még akkor is, ha az nem velem van.
- Nem! – szorítja ökölbe kezeit a homlokánál, majd összeszorítja fogait.
Szeretem őt, mindig szeretni fogom ezt a férfit, de elfogytam. Nem lehetek tovább az olaj az ő tüzéhez, amikor folyamatosan visszajön vödör víz után vödör vízzel, hogy kioltsa azt.
- Olyan keményen harcoltunk, de szerintem itt az ideje abbahagyni.
- Nem! Nem! – szemei átvizsgálják a szobát, én pedig tudom, mit fog csinálni, mielőtt ő megteszi. Ezért nem lepődöm meg, amikor a kis lámpa átrepül a szobán és széttörik a falnál. Én nem mozdulok meg, még csak nem is pislogok. Ez az egész túlságosan is ismerős, és ezért csinálom azt, amit csinálok.
Nem vigasztalhatom őt meg, nem tehetem. Még magamat sem tudom megvigasztalni, és nem bízom meg magamban eléggé ahhoz, hogy a vállai köré fonjam a karjaimat és ígéreteket suttogjak a fülébe.
- Ezt akartad, emlékszel? Gondolj vissza arra, Harry. Csak emlékezz, hogy nem akartál engem. Emlékezz, hogy miért küldtél vissza Amerikába egyedül.
- Nem tudok nélküled lenni, szükségem van rád az életemben – ismétli.
- Még mindig az életedben lehetek – ígérem meg neki. – Csak nem így.
- Komolyan azt javaslod, hogy lehetünk barátok? – köpi a szavakat. Szemeinek zöldje majdnem eltűnt most már, fekete veszi át a helyét, ahogy haragja nő. Mielőtt válaszolhatnék, folytatja. – Nem lehetünk barátok megint minden után. Soha nem tudnék ugyanabban a szobában lenni, mint te, és nem veled lenni. Te vagy nekem minden, és megsértesz azzal, hogy azt javaslod, legyünk barátok? Ezt nem gondolod komolyan. Szeretsz engem, Louis – néz a szemeimbe. – Muszáj. Nem szeretsz engem?
A semmi kezd eltűnni, én pedig kétségbeesetten küzdök, hogy kapaszkodjak belé. Ha elkezdem érezni ezt, az levisz magával.
- De – lehelem, mire újra letérdel előttem. – Szeretlek, de nem csinálhatjuk ezt tovább egymással.
Nem akarok veszekedni vele, és nem akarom megbántani őt, de ennek a súlya rajta van. Mindent megadtam volna neki, a pokolba, megadtam neki mindent, ő pedig nem akarta ezt. A nap végén, amikor keményebb időszak jött, nem szeretett engem eléggé ahhoz, hogy harcoljon a démonjaival értem. Feladta minden egyes alkalommal.
- Hogyan fogom túlélni nélküled? – Harry most már sír, közvetlenül az arcom előtt, én meg elpislogom a saját könnyeimet és lenyelem a torkomban lévő bűntudat nehéz csomóját. – Nem tudom. Nem fogom. Egyszerűen nem dobhatod el ezt, mert valami szarságon mész keresztül. Hagyd, hogy itt legyek neked, ne lökj el.
Agyam ismét elkülönül a testemtől, majd felnevetek. Ez nem szórakozott nevetés, ez egy szomorú és megtört nevetés szavainak ötletén. Azt kéri tőlem, amit én már kértem tőle, és még csak nem is jön rá.
- Ugyanezért könyörgök, amióta találkoztam veled – emlékeztetem őt lágyan. Szeretem őt és nem akarom megbántani, de véget kell vetnem ennek a körnek egyszer s mindenkorra. Ha nem teszem, nem fogom élve átvészelni.
- Tudom – feje a térdeimhez esik, teste pedig rázkódik az enyémnél. – Sajnálom.
Harry hisztérikus, a semmi meg túl gyorsan csúszik el tőlem ahhoz, hogy megállítsam. Nem akarom ezt érezni, nem akarom érezni, ahogy sír rajtam, miután megígérte és felajánlotta azokat a dolgokat, amikre már egy örökkévalóságnak tűnő ideje óta vártam, hogy meghalljam.
- Rendben leszünk. Amikor kijössz ebből, rendben leszünk – feleli, azt hiszem. Nem vagyok biztos benne, és nem tudom megkérdezni tőle, hogy ismételje meg, mert nem tudom kezelni azt, hogy újra halljam. Utálom ezt velünk kapcsolatban, utálom, hogy nem számít, mit tesz velem, valahogy találok egy módot arra, hogy magamat hibáztassam fájdalmáért.
Megpillantok egy mozdulatot az ajtóban, aztán intek Natalie-nak, tudatva vele, hogy jól vagyok. Nem vagyok jól, de már egy ideje nem vagyok jól, és ellentétben a korábbiakkal, nem érzem a szükséget arra, hogy jól legyek. Szemei megtalálják a törött lámpát és aggódónak néz ki, de ismét bólintok, némán kérve tőle, hogy menjen el, hogy hagyja, hadd éljem meg ezt a pillanatot. Ez az utolsó pillanat, hogy érezzem Harry testét az enyémnél, hogy érezzem fejét az ölemben, hogy megjegyezzem a tetoválások fekete örvényét a karjain.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak rendbe hozni – mondom neki, miközben lágyan simogatom nyirkos haját.
- Én is – sírja a lábaimnál.