Chapter 272

Sziasztok! 😊

Sikerült egy kis időt szakítanom, úgyhogy itt is az új fejezet. Van benne fordulat bőven, azt kell, hogy mondjam. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, érdekes részek jönnek majd, ennyit elárulhatok. Ez talán már nem annyira szomorú, mint a korábbiak, de tartsátok észben, hogy ez itt bármikor változhat. Na, talán más mondanivalóm nincsen most, egy hét múlva találkozunk újra.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 272

Harry szemszöge
- Kézközépcsont törésed van – tájékoztat a kövérkés doktor. Szemüvege az orrnyergén lóg, és gyakorlatilag érzem az ítélkezést sugározni róla. Feltételezem még mindig mérges, amiért nagyon dühösen reagáltam, miután megkérdezte, hogy „Biztos vagy benne, hogy egy falba ütöttél bele?” tizedjére. Tudom, hogy mit gondol, és elmehet a picsába.
- Érthetően, kérem? – morgom. Legnagyobb részben már lenyugodtam, de még mindig túl mérges vagyok a kérdezősködése és a kemény nézései miatt. London legforgalmasabb klinikáján dolgozva biztosan látott már nálam rosszabbat, de akkor is minden alkalommal, amikor csak tud, haragos tekintetet vet rám.
- El van törve – feleli lassan. – A kezed el van törve, és gipszet kell hordanod pár hétig. Adok neked receptet, hogy az segítsen kezelni a fájdalmat, de csak ki kell várnod amíg a gipsz meggyógyítja a csontokat.
Nem tudom, melyik a nevetségesebb, annak a gondolata, hogy gipszet viseljek, vagy a tény, miszerint úgy gondolja, hogy segítségre van szükségem a fájdalmam kezelésében. Nincs semmi, amit bármilyen gyógyszertár nyújthatna, hogy segítsen a fájdalmamon. Kivéve, ha van egy önzetlen, barna hajú fiú kék szemekkel a polcukon, addig nincs semmijük számomra.
Egy órával később a kezemet vastag gipsz borítja. Megpróbáltam nem az idős férfi képébe nevetni, amikor megkérdezte, hogy milyen színű öntvényt akarok választani. Emlékszem, amikor kicsi voltam és azt kívántam, legyen egy gipszem, amire az összes barátom ráírhatja a nevét és hülye képeket rajzolhatnak rá alkoholos filccel, nagy kár, hogy egy barátom se volt, amíg meg nem találtam a helyemet Markkal és James-szel.
Annyira mások most, mint tinédzser korukban voltak. Mark még mindig egy szar ember, az agya elázott a túl sok drogtól, James meg egy papucs lett valami orvostanhallgató miatt, de a változás mindkét férfiben nyilvánvaló. Valamikor az elmúlt három évben elvesztették azt a keménységet, ami befedte őket, mint egy takaró… nem, mint egy pajzs. Nem tudom, mi okozta ezt a változást bennük, de a jelenlegi… helyzetemre tekintettel nem üdvözlöm a változást. Ugyanazokra a seggfejekre számítottam három évvel ezelőttről, de sehol sem találhatóak.
Igen, még mindig többet drogoznak, mint az emberileg lehetséges, de ők nem ugyanazok a rosszindulatú delikvensek, akik akkor voltak, amikor elhagytam Londont évekkel ezelőtt.
- Állj meg a gyógyszertárnál és rendben leszel – az orvos megajándékoz egy gyors bólintással, aztán egyedül hagy engem a vizsgálószobában.
- Baszki – ütögetem meg a hülye gipsz kemény felszínét. Ez olyan baromság. Képes leszek vezetni? Írni?
Bassza meg, nem, amúgy sincs szükségem arra, hogy bármit is írjak. Ennek a szarságnak meg kell állnia most, elég hosszú ideig tartott, józan fejem pedig folyamatosan baszogat, gondolatokat és emlékeket engedve be, amikor túlságosan el van terelve a figyelmem ahhoz, hogy kinn tartsam őket.
Karma folyamatosan szórakozik velem, és rosszindulatú hírnevéhez hűen tovább folytatja gúnyolódását, ahogy előveszem a telefonomat a zsebemből, és Liam nevét látom meg a képernyőn. Figyelmen kívül hagyom a hívást, majd visszateszem a mobilt a farmerzsebembe.
Milyen egy kibaszott felfordulás, amit én csináltam.

Louis szemszöge
- Milyen hosszú ideig lesz ilyen? – kérdezi Liam valakitől. Mindenki úgy viselkedik, mintha nem hallanám őket, mintha nem is lennék itt, de nem bánom. Nem akarok itt lenni, és jó érzés egyedül hagyottnak lenni.
- Nem tudom. Sokkban van, édes – válaszolja Karen édes hangja a fiának.
Sokk? Nem vagyok sokkban?
- Be kellett volna mennem vele – fuldoklik Liam egy zokogás közben, és ha el tudnék nézni a krémszínű faltól, tudom, hogy az anyja karjai közt látnám őt. – Ott volt fent egyedül a testével majdnem egy órán át. Azt hittem, csak összeszedi a cuccait, és talán még lezárja a dolgokat, de engedtem őt odafent ülni a halott testével egy órán át – annyira sír, és meg kellene vigasztalnom őt, tudom, hogy meg kellene, és megtenném, ha tudnám.
- Ó, Liam – Karen is sír.
Úgy tűnik, mindenki sír, kivéve engem. Mi bajom van?
- Nem a te hibád, nem tudhattad, hogy ott volt, nem tudhattad, hogy otthagyta a programot.
Valamikor a halk suttogások és az együttérző kísérletek alatt, hogy rávegyenek, mozduljak el a helyemről a padlón, a Nap lement, a kísérletek pedig kevésbé gyakoribbak lettek, amíg végül abba nem maradtak teljesen, és egyedül maradok a túlméretezett nappaliban, térdeim szorosan fel vannak húzva a mellkasomhoz, szemeim pedig soha, soha nem hagyják el a falat.
A mentősök és a rendőr sietős hangján és utasításain keresztül megtudtam, hogy az apám valójában halott volt. Tudtam ezt, amikor megláttam őt, amikor megérintettem őt, de ők megerősítették. A saját keze által halt meg, ahogy belenyomta az injekciós tűt a vénájába. A farmerja zsebében talált heroinzacskók elárulták szándékát a hétvégére. Arca olyan sápadt volt és mosott, hogy a szemeim mögött lévő kép inkább néz ki egy maszknak, mint egy emberi arcnak. Egyedül volt a lakásban, amikor megtörtént, és már órák óta halott volt, amikor belebotladoztam testébe. Élete elvérzett a vénáin át, hogy a heroin beszivárgott a fecskendőn át, tovább átkozva azt a poklot, ami lakásnak van álcázva.
Pontosan ez az a hely, az volt attól a pillanattól, hogy beléptem oda. Könyvespolcok és téglafalak rejtették el az ördögöt ott, egy ördögöt, amihez úgy tűnik, az életemben minden démon visszamutat. Ha nem léptem volna át a lábammal azon a küszöbön, még mindig meglenne mindenem.
Meglenne a szüzességem, nem adtam volna oda egy olyan férfinek, aki soha nem szeretett eléggé ahhoz, hogy itt maradjon. Még mindig meglenne az anyám, ő nem sok, de ő az egyetlen családtagom most már. Még mindig lenne egy hely, ahol lakhatok, és soha nem vettem volna fel a kapcsolatot az apámmal csak azért, hogy megtaláljam élettelen testét a fürdőszoba padlón két hónappal később.
Nagyon jól tudatában vagyok a sötét helynek, ahová elrángatnak a gondolataim, de nincs meg bennem az erő, hogy tovább harcoljak. Harcoltam valamiért, amiről azt gondoltam, hogy minden volt, rohadtul túlságosan sokáig, és nem tudom tovább csinálni.

…

- Aludt egyáltalán? – Ken hangja halk és óvatos.
A Nap már felkelt, én pedig nem találom a választ Ken kérdésére. Aludtam? Nem emlékszem arra, hogy elaludtam vagy felébredtem volna, de nem tűnik lehetségesnek, hogy egy egész éjszaka eltelt, míg az üres falra bámultam.
- Nem tudom, nem sokat mozdult tegnap este óta – legjobb barátom hangjában lévő szomorúság mély és fájdalmas.
- Az anyukája megint hívott egy órája. Hallottál Harry felől? – a név, Ken szájából kiejtve, megölt volna, ha már nem lennék amúgy is halott.
- Nem, nem fogadja a hívásaimat, és tárcsáztam azt a számot, amit megadtál Anne-nek, de ő sem vette fel. Biztosan a nászútján van vagy valami. Nem tudom, mit tegyek, Louis olyan…
- Tudom – sóhajt fel Ken. – Csak időre van szüksége, ez biztosan traumatikus volt neki. Még mindig keresem, hogy mi a fene történt, és miért nem tájékoztattak, amikor elhagyta az intézményt. Szigorú utasításokat adtam nekik túl sok pénzzel együtt, hogy hívjanak fel, ha történt valami.
El akarom mondani Kennek és Liamnek, hogy ne hibáztassák magukat az apám hibáiért. Ha bárkit is hibáztatni lehet, az én vagyok. Soha nem kellett volna Londonba mennem, itt kellett volna lennem, hogy figyeljek rá. Helyette a világ másik felén voltam egy másik veszteséggel foglalkozva, Richard Tomlinson pedig harcolt és elvesztette a harcot a saját démonjaival, teljesen egyedül.

…

- Louis, kérlek, igyál egy kis vizet. Már két napja, kedvesem – ébreszt fel Karen hangja. Aludtam egyáltalán? Nem tudom. – Anyukád idejön, hogy elvigyen, drágám. Remélem, ez rendben van – a legközelebbi személy, akit egy anyának tekintek, próbál meg átjutni hozzám.
Megkísérlek bólintani, de a testem egyszerűen nem válaszol. Nem tudom, mi bajom van, de belülről kifelé ordítok és senki nem hall meg. Talán mégiscsak sokkban vagyok. Bár a sokk nem olyan rossz hely, olyan sokáig szeretnék itt maradni, ameddig csak tudok. Kevésbé fáj így.

Harry szemszöge
- Már két napja, és ez a szar máris viszket – panaszkodok akárkinek, aki meghallgat.
- Az szívás, ember, de legközelebb nem versz lyukakat a falakba, ugye? – gúnyolódik velem Mark egy vigyorral.
- De igen, fog – szólal meg egyszerre James és Janine.
A lakás megint tele van, én pedig a második italomon és jointomon dolgozom. Az ital folyamatos égése a nyelvemen és a füst a tüdőmben kezd hatni. Ha a józanság nem fájna annyira kibaszottul nagyon, hozzá sem érnék a szarhoz.
- Adj még egyet a fájdalomcsillapítódból – nyújtja ki felém a kezét Janine. Ez a kibaszott narkós már megette a doboz felét kevesebb mint két nap alatt. Nem mintha érdekelne, nekem nincs hasznomra, és az kurvára biztos, hogy nem érdekel, hogy ő mit tesz a szervezetébe.
Először azt gondoltam, a gyógyszer segíteni fog nekem, hogy jobban betépjek, mint attól a szartól, ami James-nek van, de nem így lett. Fáradt vagyok tőle, a fáradtság meg az alváshoz vezet, ami a rémálmokhoz vezet, amik hozzá vezetnek.
A szemeimet forgatom, majd lábra állok.
- Egyszerűen csak neked adom a rohadt üveget.
Mark szobájába sétálok, hogy kivegyem a gyógyszert ruháim kis halma alól. Már majdnem egy hét eltelt, és még csak egyszer öltöztem át. Mielőtt ő elment, Carla, a bosszantó csaj megmentő komplexussal, varrt néhány förtelmes fekete foltot a farmeremen lévő lyukakra. Rohadtul leszidtam volna őt, ha James nem rúgna ki a helyszínen, amiért megteszem.
- Helló, Harry Styles telefonja! – visszhangzik a nappaliból Janine magas hangja.
Bassza meg! Az asztalon hagytam a telefonomat a nappaliban.
- Elfoglalt pillanatnyilag, megkérdezhetem, hogy ki hív?
- Add nekem a telefont, most – próbálok meg nyugodt maradni, miközben Janine felmutatja nekem a középső ujját. Kezdek kurvára belefáradni a szarságaiba.
- Óóó, a Liam egy dögös névnek hangzik, és amerikai vagy. Imádom az amerikai férfiakat…
Kikapom a kezéből a telefont, és a fülemhez nyomom.
- Mi a fenét akarsz, Liam? Nem gondolod, hogy ha beszélni akartam volna veled, felvettem volna az elmúlt… nem tudom, harminc kurva alkalommal, amikor hívtál? – szólalok meg nyers hangon a vonalba.
- Tudod mit, Harry? – hangja ugyanolyan durva, mint az enyém. – Baszd meg. Egy önző seggfej vagy, és jobban is tudhattam volna, mint hogy felhívjalak. Túl fog jutni ezen nélküled, éppen ahogy mindig is ezt kell tennie – a vonal meghal.
Túljutni min? Mi a fenéről beszél? Tudni akarom egyáltalán? Kivel akarok viccelni, persze, hogy kurvára igen. Visszahívom őt, majd másodperceken belül az üres folyosóra sétálok. Pánik emelkedik meg bennem, elbaszott agyam pedig a legrosszabb eshetőségre gondol.
- Mi van? – csattan fel.
- Miről beszélsz? Mi történt? – ő jól van, ugye? Annak kell lennie. – Liam, mondd, hogy ő jól van – nincs türelmem szavainak hiányára.
- Richard az, meghalt.
Nem tudom, mire számítottam, hogy mit fogok hallani, de ez nem az volt. A ködön keresztül, amiben benne vagyok, érzem. Érzem a veszteség szúrását magamban, és kibaszottul utálom. Nem kellene ezt éreznem, egyáltalán alig ismertem a narkós… a férfit.
- Hol van Louis? – kérdezem.
Ezért hívott Liam olyan sokszor. Nem azért, mert ki akart oktatni Louis elhagyása kapcsán, hanem mert az apja meghalt.
- Itt van a házunkban, de az anyja úton van ide, hogy elvigye őt. Sokkban van szerintem, nem szólalt meg azóta, hogy megtalálta őt – a mondat utolsó részétől megszédülök és elszorul a mellkasom.
- Hogy érted azt, hogy megtalálta őt? – kérlek, ne engedd, hogy azt mondja, amire gondolok, hogy következik.
- Louis volt az, aki megtalálta a testét – hangja megtörik a végén, és tudom, hogy sír. Nem zavar annyira, amennyire általában szokott. Most az egyszer azt kívánom, bárcsak olyan érzelmes tudnék lenni, amilyen ő.
- Bassza meg! – miért történt ez? Hogy történhetett ez vele éppen azután, hogy elküldtem őt? – Hol volt Louis? Hol volt az apja teste?
- A lakásodban. Odament, hogy összeszedje az utolsó cuccait, és hogy letegye az autódat – magyarázza Liam. Természetesen Louis még mindig elég kedves volt ahhoz, hogy letegye az autómat azután, ahogy bántam vele.
- Hadd beszéljek vele – erőltetem ki a szavakat. Már hallani akartam a hangját és már mélyponton vagyok, az elmúlt két éjszaka a robotikus üzenetre aludtam el, emlékeztetve arra, hogy megváltoztatta a telefonszámát.
- Nem hallottál? Nem szólalt meg vagy mozdult meg két napja, kivéve, hogy használja a mosdót, és még ebben sem vagyok biztos. Egyáltalán nem láttam őt megmozdulni, nem iszik semmit, nem eszik.
Az összes szarság, amit visszalöktem, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni, eláraszt engem és maga alá húz. Nem érdekel, mik lesznek a következmények, nem érdekel, hogy ha a józan eszem utolsó megmaradt szikrája is eltűnik, beszélnem kell vele.
- Csak próbáld meg a füléhez tenni a telefont, hallgass rám és csak csináld – a bérelt autómban vagyok most már, beindítva a kocsit, és némán könyörgök akárkinek, aki figyel odafentről, hogy ne állítsak meg úton a reptérhez.
- Csak amiatt aggódom, hogy talán rosszabbá teszi a dolgokat az, ha meghallja a hangodat – szólal meg Liam hangja kihangosítva. Teljes hangerőre állítom, majd a középvezérlőpultra teszem a telefont.
- Az Isten verje meg, Liam! – ütöm gipszemet a kormányhoz. Így is elég vezetni egy kibaszott gipsszel. – Tedd a telefont a füléhez, kérlek – próbálom nyugodtan tartani a hangomat a ciklon ellenére, mely belülről kifelé szétszakít engem.
- Rendben, de ne mondj neki semmit, ami felzaklatja őt, már elegen ment keresztül.
- Ne beszélj velem úgy, mintha jobban ismernéd őt nálam – Liam felé érzett haragom új magasságot ért el, és majdnem lemegyek az útról.
- Lehet, hogy nem, de tudod, hogy mit tudok? Tudom, hogy egy rohadt idióta vagy, amiért akármit is csináltál vele ezúttal, és tudod mi mást tudok még? Hogy ha nem lennél olyan rohadtul önző, itt lettél volna vele, és nem lenne abban az állapotban, amiben most van – köpi a szavakat. – Ó, és még egy dolog…
- Elég! – ütöm a gipszemet a kormányhoz megint. – Csak tedd a telefont a füléhez, az, hogy seggfej vagy, semmit nem fog segíteni. Mos pedig add neki a kurva telefont.
Csend követi Liam lágy hangját:
- Louis? Hallasz engem? – kérdezi tőle. – Persze, hogy hallasz – nevet fel félig. Hallom a fájdalmat a hangjában, ahogy megpróbálja rávenni Louis-t arra, hogy megszólaljon. – Harry van a vonalban, és…
Lágy ismétlés hallatszik a hangszóróból, én pedig közelebb hajolok a telefonhoz, megkísérelve, hogy meghalljam a hangot. Mi ez? Tovább folytatódik, halk és kísértő, és túl sokáig tart, hogy rájöjjek, ez Louis hangja, ugyanazt a szót ismételve újra és újra és újra.
- Nem, nem, nem – feleli nem állva meg, nem lassítva. – Nem, nem, nem.
Ami megmaradt a szívemből, az túl sok darabra törik ahhoz, hogy meglehessen számolni.
- Ne, kérlek, ne – sírja a vonal végén. Ó, Istenem.
- Oké, semmi baj. Nem kell beszélned vele… – a hívás véget ér, mire újra tárcsázok, tudva, hogy senki sem fogja felvenni.

Louis szemszöge
- Liam fel fog téged venni most – próbál meg erősíteni az ismerős hang, amit már túl régóta nem hallottam, miközben erős karok emelnek fel a padlóról, és úgy ringatnak, mint egy gyereket. Fejemet Liam szilárd mellkasába temetem, és lehunyom a szemeimet.
- Mi baja van? Miért nem beszél? – anyám hangja is itt van. Nem látom őt, de hallom.
- Csak sokkban van, hamarosan visszatér – feleli Ken.
- Nos, mit kellene csinálnom vele, ha még csak nem is beszél? – szól vissza anya.
- Carol, néhány napja találta meg az apja testét. Legyél toleráns vele – bánik Natalie érzéketlen anyámmal úgy, ahogy senki sem tud.
Soha nem voltam még ennyire megkönnyebbülve egész életemben, hogy a közelében vagyok. Amennyire szeretem Liamet és amilyen hálás vagyok a családjának most, arra van szükségem, hogy elvigyenek ebből a házból.
Megőrülök, tudom, hogy igen. Az agyam nem funkcionál rendesen azóta, hogy lábam megütötte az apám szilárd és nagyon halott testét. Nem voltam képes kidolgozni egyetlen racionális gondolatot sem, mióta a nevét sírtam és olyan erősen ráztam a testét, hogy az állkapcsa kinyílt és az injekciós tű kiesett a karjából, egy csengő hanggal landolva, ami még mindig visszhangzik megtört elmémben.
Éreztem valamit eltörni bennem, amikor apa keze az enyémbe lökődött, egy akaratlan izomgörcs, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy ténylegesen megtörtént-e, vagy az agyam kreált hamis reményt számomra. Az a remény gyorsan eltűnt, amikor újra megnéztem mozdulatlan pulzusát, csak azért, hogy semmit se érezzek, majd halott szemeibe bámultam.
- Majd később felhívom a telefonján, hogy leellenőrizzem őt, kérlek, vedd majd fel, hogy megtudjam, hogy van – kéri lágyan Liam. Tudni akarom, hogy van Liam, remélem, nem látta, amit én láttam, egyszerűen nem emlékszem.
Tudom, hogy apám fejét tartottam a kezeimben, és szerintem ordítottam vagy sírtam, vagy mindkettő, amikor meghallottam Liamet belépni a lakásba. Emlékszem, hogy megpróbál küzdeni velem, hogy engedjem el a férfit, akivel csak elkezdtem felépíteni egy kapcsolatot, de ezután egyenesen agyam odaugrik, amikor a mentőautó megérkezett, majd megint leblokkol egészen addig, amíg a Styles otthonban nem ülök a padlón.
- Fel fogom – biztosítja őt Natalie, én pedig hallom kinyitódni a hálós ajtót.
Hideg esőcseppek landolnak az arcomon, elmosva több napnyi könnyet és piszkot.
- Semmi baj. Hazamegyünk most már, minden rendben lesz – mondja nekem Natalie.
Én lehunyva tartom szemeimet és arcomat Liam mellkasnál pihentetem, annak nehéz üteme csak arra emlékeztet engem, mikor fülemet apa mellkasához nyomtam, semmi szívverést vagy légzést érzékelve.
- Semmi baj – feleli ismét.
Ez éppen olyan, mint régen, Natalie jön a segítségemre, miután apám függőségei pusztítást okoztak. Nincs üvegház, amiben el lehet rejtőzni, ezúttal nincs. Ezúttal csak sötétség van és nincs menekvés a láthatáron.
- Hazamegyünk most már – ismétli Natalie, miközben Liam behelyez az autóba. Nem tudja, hogy nekem nincs otthonom?

…

- Nem mész oda be. Az utolsó dolog, amire szükségünk van az az, hogy kiborítsd őt. Napok óta most alszik először – hallom beszélni anyát. Kihez beszél? Nem alszom, ugye?
Felkönyökölök, mire a vér a fejembe tódul. Olyan fáradt vagyok, olyan fáradt. Natalie itt van, a gyerekkori ágyamban velem. Nem emlékszem sokra az útból, csak a színekre és fényekre, amiktől elszédültem, anya meg folyamatosan panaszkodott, Natalie-t kérdezgetve, hogy vissza kellene-e vinnie a kórházba.
- Nem azért vagyok itt, hogy bántsam őt, Carol. Tudhatná már ezt mostanra. Azt is tudhatná, hogy még mindig leszarom, amit mond.
Hálószoba ajtóm kinyílik, és az utolsó személy, akiről gondoltam volna, hogy látom, vonul el dühös anyám mellett.
Natalie fogása szorosabb lesz a derekamon álmában, üres gyomrom pedig megpróbál rosszul lenni az ő látványára. Átjön a szobán, majd erőteljesen lelöki Natalie karját a testemről, mire arrébb csúszok a kétszemélyes ágyon, hátam pedig megüti a falat, keményen. Elég keményen ahhoz, hogy kinyomja belőlem a levegőt, de még mindig megpróbálok eltávolodni tőle.
Miért van ő itt? Nem lehet itt, nem akarom, hogy itt legyen. Elég kárt csinált már, és nem bukkanhat itt fel csak úgy és nem szedheti fel a darabokat.
- Baszki! Jól vagy? – tesz még egy lépést felém, mire az első dolgot teszem, ami eszembe jut kifordult agyamba. Ordítok. Az összes fájdalmat és dühöt a tüdőmbe kényszerítem, és csak ordítok.

Chapter 271

Helló! 😊

Bocsánat a késésért ismét, terveim szerint tegnap este érkeztem volna haza, de máshogy alakult a napom, úgyhogy csak ma jutottam haza. A fejezet nem meglepő módon fájdalmas hangulatú és sokkoló, főleg a végén. Elővigyázattal olvassátok, kérlek. A közepén van egy dőlt betűs rész, ott zárójelbe írtam egy kis magyarázatot, hogy jobban értsétek, miért teszi Harry azt, amit tesz, ez megint egy olyan eltérés az eredeti (Harry+Tessa) verziótól, ami muszáj volt. Rögtön megértitek, ha eljuttok oda, csak nem akarok lelőni semmit 😃 A végén olvashattok egy idézetet, ott zárójelbe írtam, hogy azt én fordítottam, nem hivatalos meg semmi, tehát lehetnek eltérések ahhoz képest. Találkozunk egy hét múlva, akkor megint egész hétvégés programom lesz, de megpróbálok időben jelentkezni. Ó, és már egy ideje túlléptük a 60.000 kattintást, csodásak vagytok! 💖

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 271

 
Harry szemszöge
- Haver! Kelj fel. Carla már majdnem itt van, te meg elfoglaltad az egyetlen fürdőszobát – cseng James hangja a fülembe, csupasz lábát pedig hozzáérinti az arcomhoz.
- Menj a picsába – nyögök fel, újra lehunyva a szemeimet. Ha meg tudnék mozdulni, eltörném a lábujjait.
- Styles, kurvára kelj fel. Lezuhanhatsz a kanapéra, de egy kibaszott óriás vagy, nekem meg pisilnem kell és legalább megpróbálnom fogat mosni – nyomja lábujjait a homlokomhoz, mire megpróbálok felülni. Olyan érzés a testem, mint egy zsák tégla, szemeim és torkom égnek. – Életben van! – kiált ki James.
- Fogd be a pofád – takarom el füleimet, aztán elsétálok mellette be a nappaliba. Üres sörös üvegeket és piros poharakat dobál egy szemeteszsákba egy félmeztelen Janine és egy túl lelkes Mark.
- Mennyire volt kényelmes a fürdőszoba padlón aludni? – kérdezi Mark cigarettával az ajkai között.
- Nagyon – forgatom a szemeimet, majd leülök a kanapéra.
- Kurvára szét voltál csapva. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor így ittál? – kérdezi.
- Nem tudom – dörzsölöm meg a halántékomat, Janine meg nekem ad egy poharat. Megrázom a fejemet, de ő közelebb nyomja.
- Ez csak víz.
- Jól vagyok – küldöm őt el. Nem akarok fasz lenni hozzá, de baszki, idegesítő.
- Annyira el voltál baszva, azt hittem, hogy… mi volt a neve, Louis? – szívem kalapál nevének említésétől. – Azt hittem, le fogja rombolni a lakást! Heves kis dolog volt.
Képek arról, ahogy Louis kiabált velem, a falhoz vágott egy üveget és elsétált tőlem, elárasztják az emlékezetemet. A szemeiben lévő fájdalom súlya még jobban a kanapéba nyom engem, és úgy érzem, megint rosszul leszek.
Ez a legjobb megoldás. Az.
- Kicsi? Nem mondanám, hogy kicsi volt – forgatja a szemeit Janine. Azonnal védekezem.
- Tudom, hogy nem a kinézetét sértegeted – válaszolom hűvösen az égető ösztön ellenére, hogy Janine arcába dobjam a pohár vizet. Ha Janine azt gondolja, hogy egy kicsit is olyan szép, mint Louis, akkor több kokaint szívott fel, mint azt gondoltam.
- Ő nem olyan vékony, mint én – feleli. Még egy megjegyzés Janine, és darabokra fogom szedni a magabiztosságodat…
- Tesó, ne vedd sértésnek, de az a csávó sokkal dögösebb volt nálad – mondja Mark a nővérének. – Valószínűleg Harry ezért ennyire szerelmeees – húzza el az utolsó szót.
- Szerelmes? Kérlek! Kirúgta a seggét innen tegnap este – nevet fel Janine, a kés pedig megfordul a gyomromban.
- Én nem… – be sem tudom fejezni a mondatot szilárd hanggal. – Ne hozzátok fel őt újra. Nem baszakodok itt – fenyegetem meg a testvéreket. Janine motyog valamit az orra alatt, Mark meg felkuncog, miközben kiürít egy hamutartót a kezében lévő szemeteszsákba.
A hátam mögött lévő díszpárnára fektetem fejemet, aztán lehunyom a szemeimet. Nem leszek képes józannak lenni, soha. Nem, ha azt akarom, hogy elmenjen ez a fájdalom, nem, ha itt kell ülnöm egy kibaszott üres mellkassal. Nyugtalan vagyok és türelmetlen, émelygek és kimerült vagyok, és ez a legrosszabb kurva kombináció.
- Húsz perc múlva itt lesz! – feleli James. Kinyitom a szemeimet és felöltözve látom őt meg, körbesétálva a kis nappaliban.
- Tudjuk. Fogd már be. Ezen megyünk keresztül havonta egyszer – gyújt meg egy jointot Janine, én pedig érte nyúlok abban a pillanatban, hogy kifújja a füstöt.
Öngyógyítást kell végrehajtanom, nincs más lehetőség egy olyan gyáva embernek, mint nekem, a sarokban álldogálva és rejtőzködve annak a fájdalmától, hogy az egész életem elszakadt tőlem.
Az első slukknál köhögök. A tüdőmnek nem hiányzott a száraz égés, attól, hogy túl sok füvet kényszerítek rá. A harmadik slukk után a fájdalom tompul, a zsibbadás veszi át az irányítást, nem teljesen, ahogy kellene, de kezdek odajutni.
- Azt is add ide – nyúlok az üvegért Janine kezeiben.
- Még dél sincs – feleli, rácsavarva a tetejét.
- Rohadtul nem kérdeztem, hogy mennyi az idő, a vodkát kértem – veszem ki a kezeiből, mire bosszúsan fújtat.
- Szóval akkor kirúgtak az egyetemről? – kérdezi Mark, köröket fújva a száját elhagyó füstből.
- Nem – baszki. – Nem tudom, még nem jutottam odáig – iszom egy kortyot az italból, köszöntve az égést, ahogy az leutazik üres testembe.
Kurvára nem tudom, mit fogok csinálni az egyetemmel, már csak egy félévem maradt a lediplomázásig. Már lemondtam a diplomázási csomagról és elutasítottam azt a rohadt ünnepséget. Egy lakásom is van az összes cuccommal benne, és egy autóm a Sea-Tac-nál parkolva.
- Janine, menj és bizonyosodj meg róla, hogy a mosogatóban nincsen edény – mondja Mark a testvérének.
- Nem, mindig rám marad, hogy elmosogassam a kurva edényeiteket…
- Veszek neked ebédet, tudom, hogy le vagy égve – mondja neki, úgy tűnik Janine-nek tetszik az ötlet, mert egyedül hagy minket a nappaliban. Hallom James-t csoszogni a hálószobájában, úgy hangzik, mintha újradekorálná a helyiséget.
- Mi van ezzel a Carla csajjal? – kérdezem Marktól.
- Ő James barátnője. Igazából tényleg menő, de egy kicsit sznob. Nem rosszindulatú, vagy bármi, csak ő nincs benne mindebbe a szarba – int körbe Mark kezeivel a szar lakásban. Az orvosira jár, és a szüleinek van pénze meg minden szar.
Felnevetek.
- Akkor mi a fene baja van, hogy James-szel van?
- Hallak titeket, faszok! – kiabál ki James a hálószobájából. Most már Mark is nevet, sokkal jobban, mint én.
- Nem tudom, de James kibaszott papucs, és minden alkalommal bepánikol, amikor a csaj látogatóba jön. Skóciában él, szóval egy hónapban csak egyszer jön ide, de ez van, amikor jön. James mindig megpróbálja lenyűgözni őt. Ezért iratkozott be az egyetemre, de már két tárgyból megbukott – nevet fel Mark James kárára.
- És ezért dugja meg a testvéredet folyton? – húzom fel a szemöldökömet. James sosem volt az egy-nő típusú férfi, az rohadt biztos.
- Egy hónapban csak egyszer látom Carlat, és hetek óta nem dugtam meg Janine-t! – védi meg magát James. – Most pedig hagyjátok abba, hogy ilyen szarokról beszéltek, mielőtt mindkettőtök seggét kirúgom!
- Rendben! Menj, és borotváld le a golyóidat, vagy valami – gúnyolódik vele Mark, aztán nekem adja a jointot.
- Nézd, én nem vagyok benne ebben az egész kapcsolat dráma baromságban, de nem hülyítesz be itt senkit ezzel az egész színészkedéssel – ütögeti meg a címkét a lábaim között pihenő vodkás üvegen.
- Ez nem színészkedés – csattanok fel.
- Persze-persze. Csak annyit értek ebből, hogy felbukkansz itt Londonban, miután távol voltál három évig, meg sem említve a srácot, akit magaddal hoztál – szemei az arcomról az üvegre vándorolnak, és a jointra. – És mértéktelenül iszol. Plusz, szerintem eltört a kezed.
- Semmi közöd hozzá. Mióta nem szarod le a mértéktelen ivást? Te mindennap csinálod – egyre jobban és jobban dühösebb vagyok Markra és a hirtelen jött szükségére, hogy bele kíváncsiskodjon a kibaszott életembe. Figyelmen kívül hagyom megjegyzését a kezemről. Az a szar gipszkartonfal nem törhette el a kezemet.
- Annyit ihatsz mértéktelenül, amennyit akarsz, ne legyél fasz. Nem emlékszem, hogy ilyen érzékeny lettél volna, kurvára könyörtelen voltál korábban.
- Nem vagyok érzékeny, csak a bolhából elefántot csinálsz. Az a csávó valami random srác az egyetememről Amerikában. Találkoztam vele és megdugtam őt, történet vége – iszom még egy kortyot a vodkából, hogy elfojtsam a baromságot, amit köpök. Mark még mindig nem néz ki meggyőzöttnek.
- Persze – forgatja a szemeit. Biztosan a testévétől örökölte ezt a bosszantó szokást.
- Nézd, amikor találkoztam vele, szűz volt, és megdugtam, hogy megnyerjek egy fogadást, ami kurva sok pénzt ért, szóval nem, nem vagyok érzékeny. Ő senki nekem.
A hányás ismét megemelkedik a torkomban, de ezúttal nem tudom lenyelni. Eltakarom a számat, majd figyelmen kívül hagyom Jamest, ahogy szitkozódik rám, amiért teljesen összehányom a fürdőszoba padlót.

Louis szemszöge
- Ez a dolog olyan, mint egy kis laptop – nyomok meg még egy gombot az új telefonomon. Ez több mint összezavaró, de nem sietek, hogy megtanuljam, hogyan irányítsam ezt. Már egy napja megvan, és semmit sem haladtam vele előre, kivéve azt, hogy megtanultam, hogyan kell vicces kis képeket küldeni Liamnek.
- Majd megmutatom, hogyan szerezd vissza a zenéidet, ezen a telefonon ez amúgy is könnyebb – feleli Liam mosolyogva, miközben az autópályára kanyarodik. Úton vagyunk vissza a plázából, ahol túl sok pénzt költöttem el egy hétre való ruhára.
Amennyire mindig visszautasítottam az új telefont, amikor régen ő nyaggatott, hogy vegyek újat, nagyon örülök, hogy megtettem most. Meglepően felfrissítőnek érződött újra kezdeni, nincsen névjegyzék, nincsenek képek, semmi. A pult mögött lévő nő ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem magammal a régi memóriakártyámat a biztonság kedvéért, ha úgy döntenék, hogy végül is meg akarom tartani az emlékeket. Beleegyeztem egy udvarias mosollyal, amikor nekem adta a kártyát, de abban a pillanatban, hogy elhagytuk a mobilboltot, a legközelebb lévő kukába dobtam azt.
Egy újrakezdés, ennek kell lennie. Nem az emlékezésnek, nem a képek képek utáni átgörgetésén, amiken ő van rajta. Nem tudom, hová menjek, mit tegyek következőnek, de azt tudom, hogy az olyasvalamibe való kapaszkodás, ami sosem volt az enyém, csak jobban fog fájni.
- Tudsz valamit arról, hogy van az apám? – kérdezem Liamtől ebéd közben.
- Ken betelefonált szombaton, és azt mondták, hogy beállítják a dolgokat Richardnak. Az első néhány nap lesz a legrosszabb – mondja nekem, átnyúlva az asztalon, hogy sültkrumplit lopjon el a tányéromról.
- Tudod, hogy mikor látogathatom őt meg? – ha mindenem, amim van csak egy néhány hónappal ezelőttig elidegenedett apa és Liam, mindkettőjükbe olyan szorosan akarok kapaszkodni, amennyire csak tudok.
- Nem tudom biztosra, de majd megkérdezem Kent, amikor visszaérünk a házba. Tudom, hogy csak egy napja, de szántál New Yorkra akár egy gondolatot?
- Igen, egy kicsit – vallom be.
Várok a döntéshozással, amíg beszélhetek Kimberlyvel és Christiannal személyesen. Hallottam Kim felől ma reggel, azt írta, hogy csütörtökön jönnek el Londonból. Még mindig próbálok rájönni, hogy lehet még csak kedd. Sokkal többnek érződik, mint két nap, mióta elhagytam Londont. Gondolataim elkalandoznak hozzá, és hogy mit csinál most… vagy hogy kivel van. Megérinti azt a lányt most? Megint az ő pólója van rajta?
Fájdalmat is okozott és szánalmasan meg is könnyebbültem, amikor egy piszkos, fekete pólót találtam a bőröndöm alján. Nem tudtam rávenni magamat, nem számít, hányszor próbáltam meg lesétálni a földszintre és kidobni Ken kukájába, nem tudtam megtenni. Helyette visszatettem a bőröndbe, és a ruháim alá temettem.
Ennyit az újrakezdésről, gúnyolódik velem tudatalattim. Figyelmen kívül hagyom, nem tudja, hogy ez milyen érzés. Hátradőlhet és élvezheti a show-t, míg széttörik az egész világom, én meg ott maradok egyedül, hogy szétválogassam a darabokat. Ezektől a gondolatoktól sehová sem fogok jutni. Az, hogy sajnálatot érezzek magam iránt, csak rosszabbá teszi ezt.
- Hajlok New York felé, de szükségem van még egy kis időre, hogy eldöntsem – mondom Liamnek.
- Jó – mosolya ragályos. – Másfél hét múlva mennénk el, szóval majd le kell adnod az óráidat a WSU-n erre a félévre. Soha nem gondoltam, hogy az, hogy bárki szünetelteti az egyetemet, jó dolog lenne, de tényleg úgy hiszem, neked jó lenne, ha kiveszel egy félévet.
- Nagyon remélem – sóhajtok fel, kétségbeesetten akarva, hogy teljen az idő. Egy perc, egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, bármennyi idő, ami eltelik, csak jó dolog lehet nekem ennél a pontnál.
És ez így is történik, az idő telik, én pedig azon találom magamat, hogy azzal együtt mozgok én is. A probléma az, hogy még nem döntöttem el, hogy ez jó dolog vagy sem.

Harry szemszöge
Kinyitom a lakás bejárati ajtaját, és meglepődöm, amikor az összes villanyt égve találom. Louis általában nem kapcsolja fel őket egyszerre, állandóan fennakad a villanyszámlánkon.
- Lou, itthon vagyok. A szobában vagy? – szólok neki. Érzem a vacsorát a sütőben és lágy zenét hallok a kis lakásban.
Az irattartómat és kulcsaimat az asztalra dobom, aztán elindulok megkeresni őt. A hálószoba ajtó meg van repedve, hangok szűrődnek át a nyíláson, majd kinyitom azt abban a pillanatban, hogy meghallom a hangját.
- Mi a fasz?! – üvöltöm, hangom végig morajlik a kis hálószobában.
- Harry? Mit keresel te itt? – visítja Louis, felhúzva az ágytakarót, hogy eltakarja csupasz testét.
- Mit keresek én itt? Mit keres ő itt? – fordulok Zaynhez. Ő kimászik az ágyból, hogy felvegye az alsónadrágját, míg Louis továbbra is úgy kiabál rám, mintha én lennék az, aki mással dug az ágyunkban.
- Nem jöhetsz folyamatosan ide, Harry! Ez már a harmadik alkalom ebben a hónapban – sóhajt fel, halkabbra véve hangját. – Megint iszol? – aggodalom fűződik a kérdésbe. Zayn átmegy az ágyon és védekezően Louis elé áll.
Nem…
- Te? Te… te és ő? – fuldoklom. Ő ismét felsóhajt, szorosabbra véve a takarót maga körül.
- Harry, már annyiszor átmentünk ezen. Te nem itt laksz. Már több mint két éve nem itt laksz – szemei Zayn arcát keresik komfortért, mire térdre rogyok kettejük előtt. Louis halkan zokog, én pedig egy kezet érzek a vállamon.
- Sajnálom, de menned kell. Felzaklatod őt – Zayn hangja lágy, miközben gúnyolódik velem. Lábra állok és szembenézek Louis-val.
- Nem csinálhatod ezt velem – könyörgök neki.
- Te csináltad ezt magadnak – feleli, majd kezeim a nyaka felé vándorolnak. – Sajnálom, Harry, de te csináltad ezt – dörzsöli a karjait Zayn, hogy megnyugtassa őt, mire düh hasít végig rajtam.
- Ha hozzáérsz, megöllek. Nem úgy lesz, mint legutóbb – fenyegetőzik Zayn. Legutóbb? Kezeim finom bőréhez nyúlnak Louis nyakán, mire szemei kitágulnak.
- Harry, kérlek („Terhes vagyok” - a Harry+Tessa verzióban) – könyörgése fuldoklásként jön ki, miközben kezeimet szorosabbra veszem nyaka körül. Vér fut a bőre alatt és megkarmolja karomat, megpróbálva megállítani engem.
Erősebben szorítom.
- Harry!! – Mark arca az első dolog, amit meglátok, amikor kinyílnak szemeim. Felemelkedek a kanapéról, aztán pánikolva a padlóra esek. Louis… én meg… – Pokoli álmod volt, ember – rázza meg rám a fejét Mark. – Jól vagy? Át vagy ázva.
Pislogok néhányszor, majd kezeimmel beletúrok izzadság áztatta hajamba. A kezem megöl, azt gondoltam, a zúzódás enyhülni fog mostanra, de ez nem történt meg.
- Jól vagy? – kérdezi ismét.
- Én… – ki kell jutnom innen. El kell mennem valahova vagy csinálnom kell valamit. Vérvörös arcának képe az emlékezetembe égett.
- Vedd be ezt és aludj vissza, hajnali négy óra van – csavarja le egy gyógyszeres doboz tetejét, aztán egy darabot dob izzadt tenyerembe.
Bólintok, képtelen vagyok megszólalni, még akkor sem, ha akarnék. Szárazon lenyelem a pirulát, majd visszafekszem a kanapéra. Mark újra eltűnik a hálószobájában, én pedig előveszem telefonomat a zsebemből és megnézem a képét. Mielőtt megállíthatnám magamat, megnyomom ujjammal a hívógombot. Tudom, hogy nem kellene felhívnom őt, de ha csak egyszer meghallom a hangját, békésen fogok aludni.
- Hívását nem lehet befejezni, a hívott… – szólal meg a robot hang a vonalban. Leellenőrzöm a képernyőmet, és megpróbálom újra. Ugyanaz az üzenet. Újra és újra.
Nem változtathatta meg a telefonszámát, nem tenné ezt.
- Hívását nem lehet… – hallom tizedik alkalommal.
Louis megváltoztatta a telefonszámát. Megváltoztatta a telefonszámát, hogy megbizonyosodjon róla, hogy ne tudjam elérni őt.
Amikor újra elalszom, mást álmodok. Ugyanúgy kezdődik, hazamegyek abba a lakásba, de ezúttal senki sincs otthon.

…

- Még mindig nem engedted meg, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem vasárnap – hajol hozzám Janine, fejét a vállamon pihentetve. Elmozdulok tőle, de ő csak közelebb jön.
- Jól vagyok – állítom őt le századjára az elmúlt négy napban. Tényleg még csak négy napja?
Baszki. Gyorsabban kell telnie az időnek, vagy nem tudom, hogy túlélem-e.
- El kell lazulnod. Ebben segíthetek – vándorolnak le ujjai csupasz hátamon. Napok óta nem zuhanyoztam vagy vettem fel pólót. Nem tudtam rávenni magamat arra, hogy visszavegyem azt a rohadt dolgot, miután Janine-en volt. Olyan illata volt, mint neki, nem, mint Louis-nak.
Kibaszott Louis. Meg fogok őrülni. Érzem az instabil pántok további húzódását, készen arra, hogy teljesen elpattanjanak.
- Kell egy ital – mondom Janine-nek.
Ez történik minden alkalommal, amikor kijózanodok, ő kúszik be a fejembe. A rémálom, ami tegnap este kínzott, még mindig kísért engem. Soha nem bántanám őt, fizikailag nem. Szeretem őt. Szerettem őt. Baszki, még mindig szeretem őt és mindig is fogom, de szart se tehetek már. Inkább nem harcolok életem minden napján, hogy tökéletes legyek neki. Nem az vagyok, amire szüksége van, és soha nem is leszek az.
- Siess – szólok Janine-re.
- Mit gondolsz, ki a fenéhez beszélsz? Ha seggfej leszel, legalább megfizethetnéd – áll lábra, majd elveszi az üveg italt az asztalról.
Azóta nem hagytam el ezt a lakást, hogy megérkeztem, még arra sem, hogy lesétáljak és váltás ruhát hozzak fel a bérelt autómból.
- Még mindig azt mondom, hogy eltört a kezed. Carla tudja, hogy miről beszél. Csak el kellene menned a klinikára – szakítja félbe gondolataimat James.
- Nem, jól vagyok – szorítom ökölbe a kezemet és behajlítom ujjaimat. Megrándulok és szitkozódom a fájdalom miatt. Tudom, hogy el van törve, csak szart se akarok csinálni ezzel kapcsolatban. Öngyógyítást csinálok most már négy napja, még néhány nem fog fájni.
- Soha nem fog meggyógyulni, ha nem teszed meg. Csak intézd el gyorsan, aztán amikor visszaérsz, kiihatod azt az üveget egymagad – erősködik James. Hiányzik a seggfej James. Az a James, aki megdugna egy csajt és megmutatná a felvételt a csaj barátjának egy órával később. Ez az egészségemért aggódó James kurvára idegesítő.
- Igen, Harry, igaza van – Janine-nek közbe kell szólnia.
- Rendben! Baszki – morgom.
Megfogom a kulcsaimat és a telefonomat, majd elhagyom a lakást. Kiveszek egy pólót a hátsóülésről és felkapom, mielőtt elindulok a kórházba.

A várószoba túl sok zajongó gyerekkel van tömve, én pedig az egyetlen üres helyen ragadok egy nyafogó hajléktan férfi mellett, akinek átmentek a lábán.
- Milyen régóta vár? – kérdezem a férfit.
Szemét szaga van, de szart se szólhatok, mert valószínűleg az én szagom rosszabb az övénél ennél a pontnál. Egy módon Richardra emlékeztet, és azon találom magam, hogy elgondolkozom rajta, hogy van a rehabon.
Louis apja a rehabon van, én meg itt fullasztom bele magamat az italba és homályosítom el az agyamat túlzott mennyiségű marihuánával és az alkalmi gyógyszerrel Marktól.
- Két órája – válaszolja. Nagyszerű.
- Kurva élet – motyogom magamnak, aztán a falra bámulok. Tudhattam volna, hogy ne jöjjek ide este nyolckor.
Harminc perccel később szólítják hajléktalan társaságom nevét, én pedig megkönnyebbülök, hogy végre képes vagyok az orromon keresztül lélegezni.
- A menyasszonyom vajúdik – jelenti be egy férfi, ahogy belép az előtérbe. Egy ing van rajta és furcsán ismerősnek néz ki.
Amikor egy kicsi és terhes barna hajú nő lép ki mögüle, lejjebb csúszok a műanyag széken. Persze, hogy ez történik. Én ivászatban vagyok éppen, megnézetem a törött kezemet, míg ő vajúdik.
- Tudna segíteni? Szüksége van egy tolószékre! Húsz perccel ezelőtt elfolyt a magzatvize és csak öt percesek az összehúzódásai! – feleli oda-vissza járkálva. Diana felnevet, kezét a vőlegényéé köré fonja.
- Tudok járni, jól vagyok. Semmi gond – magyarázza a nővérnek, hogy a vőlegénye, Elijah jobban be van pánikolva, mint az szükséges. Felnevetek a helyemről, mire rám néz és meglátja, hogy őket bámulom. – Harry! Micsoda véletlen! – mosolyodik el húsz lépésnyire tőlem.
- Helló – nézek mindenhova, csak a vőlegénye arcára nem.
- Remélem, jól vagy. Nemrég találkoztam a te Louis-dal a minap. Ő itt van veled? – kutatja át az előteret Diana. Nem kellene neki fájdalmában ordítoznia vagy valami?
- Nem, ő, uhm… – kezdek el kitalálni egy magyarázatot.
- Készen vagyunk – lép el egy nővér a pult mögül, majd végigvezeti Dianát és Elijah-ot a folyosón.
- Jó volt látni téged! – kiáltja nekem Diana, integetve búcsúzóul.
Ez biztosan valami beteg vicc odafentről. Nem tehetek róla, de egy kicsit boldog vagyok a lány miatt, nem tettem teljesen tönkre az életét… Itt van mosolyogva és őrülten szerelmesen, készen arra, hogy megszülessen az első gyereke, míg én egyedül ülök a zsúfolt váróban.
Karma végre felzárkózott hozzám.

Louis szemszöge
- Köszönöm, hogy követtél ide, csak le akartam tenni az autót és összeszedni az utolsó dolgaimat – mondom Liamnek autója utasülés felőli ablakán keresztül.
Összeütközésbe kerültem, amikor arról lett szó, hol hagyjam az autóját. Nem akartam otthagyni Ken házánál parkolva, mert féltem, hogy Har… ő mit fog mondani vagy tenni, amikor végül felbukkan, hogy elmenjen érte. Több értelme van annak, hogy a parkolóban tegyem le a lakásnál, ez tényleg egy jó és jól őrzött terület, és nem hiszem, hogy bárki szórakozna vele anélkül, hogy el ne kapnák.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy felmenjek oda veled? Segíthetnék lehozni a cuccokat – ajánlja Liam.
- Nem, egyedül megyek. Amúgy is csak néhány dolgom van. Csak egy forduló lesz, de azért köszönöm.
Amikor besétálok az előtérbe, megpróbálom nem engedi a régi emlékeknek, hogy elárasszák a fejemet. Semmire sem gondolok, üres fehér terek és fehér virágok és fehér szőnyeg és fehér falak. Semmi gondolat róla. Csak fehér terek és virágok és falak, nem ő.
Bár a fejemnek más terve van számomra, így lassan a fehér falak bekenődnek feketével, a szőnyeg bepiszkolódik fekete festékkel, a virágok elrohadnak fekete hulladéklevelekké és elmállanak.
Csak azért vagyok itt, hogy összeszedjek néhány dolgot, csak egy doboznyi ruhát és egy mappát az iskolából, ennyi. Bemegyek és kijövök öt perc alatt. Öt perc nem elég hosszú idő ahhoz, hogy újra beragadjak a sötétségbe.
Már négy napja most már, és egyre erősebb vagyok. Egyre könnyebb lélegezni minden egyes másodperccel, ami nélkül telik el. Visszajönni ide, erre a helyre végződhet egy szörnyű robbanásként a fejlődésemnek, de le kell tudnom ezt, ha tovább akarok lépni és soha vissza nem nézni.
New Yorkba megyek.
Kiveszek egy félévet és megismerem a várost, ami az otthonom lesz, legalábbis néhány évig. Amint ott leszek, nem fogok elmenni, amíg le nem diplomázok az egyetemen. Még egy átiratkozás a másolataimon csak rossz színben tüntet fel, szóval egy helyen kell maradnom, amíg végzek, az a hely pedig New York City lesz.
Anya nem lesz boldog a költözés miatt, de ez nem rajta áll. Ez rajtam áll, én pedig végre olyan döntéseket hozok, melyek a szükségeimen és a jövőmön alapulnak egyedül. Apa befejezi a rehab programját, mire beilleszkedek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretne majd eljönni meglátogatni engem és Liamet New York Cityben.
Elkezdek pánikolni csak annak a felkészülésnek a hiányára gondolva, amit ezzel a költözéssel kapcsolatban tettem, de Liam segíteni fog nekem elrendezni az összes részletet, és az elmúlt két napot azzal töltöttük, hogy ösztöndíjra és ösztöndíjra jelentkeztünk. Ken megírta és elküldte az ajánlólevelet, Karen pedig segített nekem részmunkaidős állásokat keresni a neten. Sophia is mindennap átjött, elárulva nekem a legjobb helyeket a városban és figyelmeztetett arra, hogy mik annak a veszélyei, ha ilyen nagy városban él az ember. Elég édes volt ahhoz, hogy felajánlja, beszél a főnökével arról, hogy segítsen nekem munkát találni hoszteszként abban az étteremben, ahol Sophia fog dolgozni.
Ken, Karen és Liam javasolták, hogy egyszerűen menjek át az új Vance könyvkiadó ágazathoz, ami a következő néhány hónapban fog megnyílni, de elhessegettem. Még mindig nem beszéltem Kimberlyvel a költözésemről, de olyan sok minden történik most velük, és nemrég jöttek vissza Londonból. Alig hallottam felőle, csak egy-egy üzenetet küldött néha, de biztosított róla, hogy fel fog hívni, amint leülepedett minden.
Beteszem a kulcsot a zárba, majd belépek a lakásba. Utálatom a helyiség felé megnőtt az utolsó alkalom óta, mióta itt voltam, és nehéz elhinnem, hogy valaha is annyira imádtam ezt a helyet. Ég a villany a nappaliban, Harry biztosan úgy hagyta, mielőtt elment, hogy találkozzon velem Seattle-ben. Nem tűnik lehetségesnek, hogy csak egy héttel ezelőtt ő még itt volt.
Az idő trükkös, amikor a pokolban vagy.
Egyenesen a hálószobába sétálok és a szekrényhez, hogy kivegyem a mappát, amiért jöttem. Nincs ok arra, hogy tovább húzzam ezt a szükségesnél. A dosszié nincs a polcon, ahogy emlékeztem, hogy ott van, így át kell néznem az ő munkáit. Valószínűleg benyomta a mappát a szekrénybe, miközben megpróbálta kitakarítani a rendetlen szobát.
Az a régi cipős doboz még mindig a polcon van, kíváncsiságom pedig eluralkodik rajtam. Érte nyúlok, kiveszem, aztán törökülésben ülök le a padlóra. Leemelem a tetejét és oldalra teszem azt. A doboz tele van oldalakkal oldalak után az ő kézírásával rajta random sorokban, elfedve az oldalak elejét és hátulját. Észreveszem, hogy néhány oldal le van gépelve, és úgy döntök azok közül olvasok el egyet.
„Átszúrod a lelkemet. Félig gyötrelem vagyok, félig remény. Mondd, hogy nem vagyok túlságosan is késésben, hogy az ilyen drága érzések nem tűntek el örökre. Újra felajánlom magamat neked egy szívvel, mely még jobban a tiéd, mint amikor majdnem összetörted, nyolc és fél évvel ezelőtt. Ne merd azt mondani, hogy a férfi hamarabb felejt, mint te, hogy a szerelme korábban hal meg. Senkit sem szerettem, csak téged.”        (saját fordítás, nem az eredeti)
Azonnal felismerem az Austen idézetet. Átolvasok néhány oldalt, felismerve idézetet idézet után, hazugságot hazugság után, így helyette az egyik kézzel írt oldalért nyúlok.
„Azon a napon, az ötödiken volt az, amikor a súly megjelent a mellkasomon. Egy állandó emlékeztető arról, hogy mit tettem, és leginkább mit veszítettem. Fel kellett volna hívnom őt azon a napon, miközben a képeit bámultam. Ő nézte az én képeimet? A mai napig csak egy van neki, ironikus, hogy azon találom magam, bárcsak megengedtem volna neki, hogy többet csináljon. Az ötödik nap volt az, amikor a telefonomat a falhoz vágtam, abban a reményben, hogy összetöröm, de csak megrepedt a képernyője. Az ötödik nap volt az, amikor kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak felhívna. Ha felhívna, rendben lenne, minden rendben lenne. Mindketten bocsánatot kérnénk, én pedig hazamennék.”
Ahogy másodjára olvasom el a bekezdést, szemeim azzal fenyegetőznek, hogy kicsordulnak a könnyeim.
Miért kínzom magamat azzal, hogy ezt olvasom? Biztosan régen írta ezt, rögtön miután visszatért Londonból legutóbb. Teljesen meggondolta magát és semmit sem akar velem, és végre rendben vagyok ezzel. Annak kell lennem. Még egy fejezetet elolvasok, aztán visszateszem a tetejét a dobozra, csak még egyet, ígérem meg magamnak.
„A hatodik nap dagadt és véreres szemekkel ébredtem fel. Nem tudtam elhinni, hogy hogy összetörtem az előző este. A mellkasomon lévő súly nagyobb lett, és alig láttam egyenesen. Miért vagyok ilyen elbaszott? Miért bántam vele továbbra is szarul? Ő az első ember, aki valaha is képes volt arra, hogy lásson, belém lásson, az igazi énemet, én pedig szarul bántam vele. Őt hibáztatom mindenért, amikor a valóságban én voltam az. Mindig én voltam, még akkor is, amikor nem csináltam semmi rosszat, akkor is elrontottam. Goromba voltam hozzá, amikor megpróbált velem dolgokról beszélni, kiabáltam vele, amikor rám szólt a hülyeségeimért, és újra meg újra hazudtam neki. Ő mindenért megbocsátott nekem, mindig. Mindig számíthattam erre, és talán ez az, amiért úgy kezeltem őt, ahogy tettem, mert tudtam, hogy megtehetem. A hatodik napon összetörtem a telefonomat a csizmámmal.”
Ennyi. Nem tudom tovább olvasni anélkül, hogy össze ne törne minden csepp erőm, amit felépítettem, mióta otthagytam őt Londonban. Visszadobom az oldalakat a dobozba és rácsapom a tetejét. Hívatlan könnyek folynak ki áruló szemeimből, és nem tudok elég gyorsan kijutni innen. Inkább felhívnám az adminisztrációs irodát és újra kinyomtattatnám az összes papíromat, mint hogy még egy percet ebben a lakásban töltsek.
A cipősdobozt a szekrény padlóján hagyom, aztán gyorsan benézek még a fürdőszobába, mielőtt lemegyek a földszintre és szembe nézek Liammel. Kinyitom az ajtót, majd felkapcsolom a villanyt, felkiáltva meglepetésemben, amikor lábam hozzáér valamihez. Valakihez. Vérem jéggé válik, és megpróbálok a fürdőszoba padlóján lévő testre fókuszálni. Ez nem történik meg. Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy ő legyen…
Nem az a fiú fekszik mozdulatlanul a padlón a lábaimnál, aki elhagyott, hanem az apám, egy injekciós tű lóg ki a karjából és nincs semmi szín az arcában.

Chapter 270

Helló! 😊

Az előző hét boldog olvasnivalója után sajnos erről a fejezetről nem tudok túl sok jót elmondani. Bár gondolom, ezen nem lepődtök már meg. Az elején van szó egy újfajta marihuánáról, ott zárójelbe írtam, hogy pontosan milyenről, bár nem hiszem, hogy ez túl sok embert érdekelne 😃 Sok új hír van a részben, főleg a vége felé, szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek, én örültem ezeknek, mikor először olvastam. A fejezetek pedig vagy ilyen tájban, péntek este valamikor érkeznek, vagy szombaton, ha pénteken nem lenne időm rá a gyakorlatom miatt. Találkozunk egy hét múlva 😊

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 270

Harry szemszöge
- Nem tudom elhinni, hogy az összes ruhámat elvesztettem az egykezes pókerben! – jön be a konyhába bukdácsolva Janine, cigaretta az egyik kezében, egy piros pohár a másikban.
- Nos, felvehetnél valamit most – mondja neki egy ismeretlen barna hajú lány.
- Rendben vagyok, tényleg – vág vissza Janine a lánynak. Olyan gonoszak a nők.
Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, Janine félmeztelen, vagyis félmeztelen és teljesen meztelen, kivéve egy kis madzagot, ami feltételezem, elmehetne tangának egy jó napon.
Nem igazán értek most sokat semmiből. A füst a túl sok cigitől, a számtalan joint és vízipipa ütése átalakította ezt a lakást a rémségek házává. Meztelen csajok, kokain és alkohol áramlik bőséggel. Mindenki gondtalanul viselkedik, éppen ahogy én akarok lenni. Nekem is arra van szükségem, hogy gondtalan legyek. Ki kell vernem az arcát a kibaszott fejemből.
Amikor Janine-re nézek ismét, egy mezt húz át a fején.
- Boldog vagy? – forgatja szemeit a barna lányra, a legdrámaibb módon hátra dobva a haját.
Janine túl gyorsan fordul meg, lábfeje megüti az asztallábát a konyhában. Előre botladozik nekem ütközve, mire italom ráborul teljesen a mezre, amit kevesebb mint egy perccel ezelőtt vett fel.
- A fenébe, Styles! – panaszkodik, levéve a mezt és engedve, hogy ismét fedetlen legyen a mellkasa. Nem mintha nem szarná le, hogy meztelen legyen egy emberekkel teli ház előtt, de a barna hajú lány fújtat bosszúsággal és kiviharzik a konyhából, megbizonyosodva róla, hogy magával vigyen egy üveg tequilát is.
- Mi a problémája? – fordul James Janine-hez.
- Nem kedvel, mert dugtam a pasijával, vagyis expasijával – mosolyodik el. Ez egy büszke mosoly. – Add nekem a pólódat – nyújtja ki a kezét Janine James-nek, aki megrázza a fejét.
- Kizárt, Carla itt lesz reggel, és a golyóimnál fogva fog fellógatni, ha meglátja, hogy megint a szarjaimat hordod – emeli fel a kezeit, aztán elhagyja a konyhát.
- Add ide a pulóveredet – fordul felém. Megrázom a fejemet, elutasítva őt. – Ne már, hideg van és nincs semmi ruhám – rázza meg alig létező mellkasát nekem, hogy bebizonyítsa igazát.
- Mi volt rajtad akkor itt? – húzom fel a szemöldökömet Mark testvérére.
- Valaki elrejtette a ruháimat. Valószínűleg az a kurva volt – fonja össze vékony karját mellkasa előtt. – Ne már, a tesóm a másik szobában van. Csak add nekem a pulóveredet, amúgy is van alatta egy póló
- A tesód már sokszor látott téged meztelenül, biztos vagyok benne – hunyom le a szemeimet, és engedem, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, élvezve a marihuána erős ízét a nyelvemet.
- Haha. Most pedig add ide a pólódat, és megosztom veled a jó cuccot. Marknak van valami új marihuánája (dro), amit nemrég szerzett, és jobb, mint az szar – veszi ki ujjaim közül a jointot, majd beleszív.
- Rendben. Baszki, idegesítő vagy – morgom, aztán leveszem a pulóveremet. Ezt nem adom neki oda, helyette felé dobom a fekete pólót. Louis mindig imádja, ahogy kinézek a nagyméretű pulóverben, minden alkalommal megdicsér, amikor ez van rajtam. Baszki. Majdnem sikerült nem rá gondolnom. Baszki, baszki, baszki.
Néhány perccel később Janine ismét csatlakozik hozzám a konyhában. Pólóm úgy lóg rajta, mint egy rohadt függöny. Ő nem tölti meg úgy, ahogy Louis…
- Siess – sürgetem. Ki kell törölnöm a nevét a fejemből.
- Sietek. Már be is van tekerve, tessék – helyezi a drogot a kezembe, aztán felemeli magát a pultra mögém.
- Styles! Add nekem a rohadt vodkát, készítenem kell egy italt az új barátomnak itt, Bambinak – feleli Mark, miközben besétál a konyhába.
- Istenem, olyan idegesítő. Emlékszel, amikor betörtetek abba az italboltba? – kérdezi Janine a fülebe beszélve. Lábait megszorítja a derekam körül, de nem érdekel eléggé ahhoz, hogy újra lerázzam azokat. Már így is megkapta a rohadt pólómat.
Ahelyett, hogy küzdök vele, elmosolyodom annak az emlékén, ahogy megpróbáltuk megelőzni a rendőrséget. Janine nevetése eltűnik a körülöttem lévő üres térben, minden eltűnik és mozgolódik és Louis-ra fókuszál. Miért… hogyan?
- Mi… te mit… – ügyetlenkedek a szavakkal. Janine mondta nekem, hogy ez a fű jó cucc, de a fenébe is, nem gondoltam, hogy úgy értette, hallucinációt okozóan jó.
- Ti ismeritek egymást? – feleli Mark a füstfelhőn keresztül. Ő tényleg itt van. Louis itt, ebben a lakásban. Honnan a faszból tudta, hogy hol vagyok?
Louis közelebb lép. Honnan tudhatta, hogy hogyan kell idejutni? Az ujjaim között lévő joint nehéznek érződik, ahogy Louis szemei ráfókuszálnak. Janine visszaveszi tőlem, Louis szemei pedig Janine-re vándorolnak.
- Ezt igennek veszem – nevet fel Mark, aztán elveszi az üveg italt a kezemből.
Mondani akarok valamit Louis-nak, de mit is mondhatnék? Már elköszöntem, a saját módomon, most pedig itt van, én meg részeg vagyok és be vagyok tépve, és senkivel sem akarok beszélni. Nem akarom a listányi szarságot hallani, amit rosszul csináltam és még mindig rosszul csinálom.
Annak, hogy így lát engem, a tömeggel, amibe tartozom, meg kellene adnia neki a lökést, hogy hazamenjen és soha ne jöjjön vissza.
Hallgatásom és Janine jelenléte a hátamnál működik abban, hogy rávegye, menjen el. Eltűnik a konyhából éppen olyan gyorsan, ahogyan megérkezett. A természetes ösztönöm az, hogy utána menjek, hogy megbizonyosodjak róla, jól van, és elmondjam neki, sajnálom, de nem adom be a derekamat. Idővel ezek az ösztönök el fognak menni, muszáj nekik.
- Ki a fene volt ez? – fordul hozzám Mark.
Nem igazán tudom, hogy mit mondjak neki, még azt sem tudom, mit mondjak magamnak. Szerintem eltelik néhány perc, vagy talán kevesebb, rohadtul fogalmam sincs, de Mark folyamatosan ugyanazt a kurva kérdést teszi fel újra és újra.
- Haver, mondd el nekünk, ki volt az az őrült csávó! – kéri ismét.
- Senki, ember. Ő csak valami random… – kezdek el válaszolni neki, amikor Louis ismét beviharzik a konyhába. Az Isten verje meg.
Alig látok tisztán, annyira be vagyok szívva. Kitépi az üveg vodkát a kezemből, aztán a falhoz vágja, mielőtt megállíthatnám őt.
- Mi a fasz, Bambi? – kiáltja Mark.
El kellene mondanom Marknak, hogy ne hívja már Louis-t így, de tudom, hogy ez semmin sem változtat, és komolyan, ez egy elég ötletes becenév. Ő tényleg olyan, mint egy kis szarvas, félénk és édes és naiv. Beigazolódik ez a becenév, ahogy egyedül áll az oroszlánok körében.
- A nevem Louis! – kiabálja, én lehunyom szemeimet, megpróbálva átbeszélni magamat a marihuána és ital fátylán, ami lelassította és beszennyezte fejemet.
- Nem kellett volna eltörnöd a vodkát! – mondja neki Mark. Tudom, hogy le se szarhatná kevésbé a rendetlenséget, csak a vodka érdekli. Legalább még tíz üveg vodka van a pult és a mélyhűtő között.
- A legjobbtól tanultam, hogyan kell üvegeket a falhoz vágni – vet Louis haragos pillantást rám. Szavai mardosnak, de csak töredékesen. A részegségnek annak a pontjára jutottam, amikor majdnem érinthetetlen vagyok. Még néhány korty, még néhány slukk, és semmi sem fog hatni rám.
- Nem mondtad nekem, hogy most barátod van – mossa össze a szavakat Janine a fülemben. Tudom, hogy Louis biztosan azt gondolja, valami van itt, de meg sem próbálom tisztázni. Azt gondol, amit akar, ez segíteni fog neki a végén.
- Nem is Styles lenne, ha nem hozna egy segg őrült amerikai csávót a lakásomba, aki üvegeket dobál meg minden szar – nézi Mark Louis-t, egyértelműen érdekli őt.
- Ne – lépek kettejük felé. Nem tudom, hogy arra figyelmeztetem-e őt, hogy ne hívja Louis-t őrültnek, vagy arra figyelmeztetem őt, hogy ne menjen Louis közelébe.
- Ki ez a srác? – kérdezi Mark kibaszott ezredik alkalommal.
- Már elmondtam neked – nézek Markra, aztán vissza Janine-re. Louis légzése visszhangzik a helyiségben és az elbaszott fejemben. Közel van ahhoz, hogy megőrüljön, nekem meg csak arra van szükségem, hogy kurvára elmenjen. Látom a haragot a szemeiben, és tudom, hogy robbanásra készülődik.
- Mi a fene bajod van? Azt hiszed, hogy nyomoroghatsz itt és füvet szívhatsz naphosszat, hogy elfelejtsd a problémáidat? – kiabál velem. Louis nem ad esélyt arra, hogy válaszoljak, mielőtt folytatja. – Annyira önző vagy! Azt hiszed, az, hogy ellöksz engem és bezárkózol, az jó nekem? Rohadt jól tudod, hogy megy ez mostanra már! Nem bírod ki nélkülem, boldogtalan leszel, ahogy én is. Semmi jót nem csinálsz nekem azzal, hogy megbántasz, mégis így talállak téged?
Természetesen tudom, hogy mit mond, de abból semmi sem számít. Nyomorúságos szerelmi kampány, nekem meg itt van egy lakásnyi magányos lélek, akikkel elihatom a fájdalmat.
- Nem tudod, hogy egyáltalán miről beszélsz – köpöm a szavakat. El kell tűnnie innen, és abba kell hagynia azt, hogy megpróbáljon meggyőzni engem arról, hogy vele maradjak. Pontosan ezért hagytam ott a kulcsot és a jegyet egy szó nélkül, hogy elkerüljem a rendes elköszönést.
- Nem? – repülnek kezei a levegőbe. – A kibaszott pólód van rajta! – Louis ismét ordít, Janine-nek pedig végre leesik és leugrik a pultról, hátán a pólóval.
- Miért vagy egyáltalán itt? – kérdezem tőle. Elveszett a gondolataiban, valószínűleg még mindig megpróbál okokat kitalálni, hogy miért kellene elmennem vele.
- Mi, azt gondoltad, engedem, hogy megúszd azzal, hogy gyáva vagy?
Igen, azt.
- Adok neked egy utolsó esélyt, hogy elgyere velem most és hazamenjünk, de ha ezen az ajtón nélküled sétálok ki, ennyi lesz – fenyegetőzik. Fenyeget engem? Utánam fut minden szar után, és azt gondolja, hogy fenyegethet engem? – Gondoltam – forgatja a szemeit. – Tudod mit, megkaphatod mindezt, elihatod és elszívhatod az életedet – lép közelebb hozzám, én pedig kényszerítem magamat, hogy ne rezzenjek meg szavaitól. – De ez minden, amid valaha is lesz, szóval élvezd ki, amíg tart.
- Ki fogom – válaszolom nyugodtan. Tudom, hogy ez minden, amim valaha is lesz, és torkig vagyok azzal, hogy ez ellen harcoljak. Rendben voltam, mielőtt felbukkant itt, megpróbálva azt, hogy szarul érezzem magamat.
- Szóval, ha ő nem a párod… – kezdi el Mark, véreres szemei az enyéimet kutatják.
- Senki párja nem vagyok – csattan fel Louis, mire Mark rámosolyog. Kurvára nem.
- Jó, akkor ez meg van beszélve – keze Louis hátán van, és vörösség szivárog át a fejemet elborító ködön.
- Szállj le róla! – lököm meg Markot. Pontosan ezért nem kellene itt lennie Louis-nak! – Kifelé, most – mondom neki. El kell mennie, most. Ismerem Markot, és tudom, milyen ő az emberekkel, főleg az ártatlan emberekkel, mint Lou. Jobban tudom ezt, mint bárki más, mert én is ugyanígy vagyok. Hallom Louis-t utánam jönni, ahogy kilépek a folyosóra, és becsapódik az ajtó. – Mi a fasz volt ez? – sétálok hozzá, megközelítve őt.
- Mi mi volt? Az, hogy rávilágítottam a szarságaidra? Azt hiszed, benyomhatsz egy repülőjegyet és egy kulcstartót egy bőröndbe, és én elmegyek? – kezei meglökik a mellkasomat, a falhoz nyomva engem.
Mit akar tőlem? Már elmondtam neki, hogy befejeztem vele, hogyhogy nem érti ezt meg? Elmondtam neki? Az ital kezd utolérni, még egy réteg zavarodottságot lerakva realitásérzékemre.
- Annyira kurvára el vagyok veszve a saját fejemben most, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, nemhogy kibaszottul magyarázkodni neked az ezredik istenverte alkalommal! – semmit nem érzek, ahogy öklöm átvág a gipszkartonfalon. A támadás egyetlen bizonyítéka Louis arckifejezése és a lyuk a falon mögötte.
- Még csak nem is próbálkoztál! Én semmi rosszat nem tettem! – próbálja megvédeni magát. Nem kell megvédenie magát velem szemben. Tudom, milyen tökéletes ő.
Meghúzom a hajamat, készen arra, hogy kitépjem a fejbőrömből, akarva, hogy érezzek valamit, de semmi fizikai fájdalom nem származik belőle.
- Mi többre van még szükséged, Louis? Az kell, hogy kurvára elbetűzzem neked? Menj el innen, menj vissza oda, ahová tartozol! Nincs semmi dolgod itt, te nem illesz ide – veszem halkabbra hangomat, talán végre hallgatni fog.
- Boldog vagy most? Te nyertél, Harry. Megint te nyertél. Bár mindig ez történik, ugye?
Megfordulok, hogy szemben legyek vele, megbizonyosodva róla, hogy egyenesen a szemeimbe néz, amikor kiadom utolsó csapásomat.
- Te jobban tudod ezt bárki másnál, nem ezt mondanád? – szó szerint látom a vereséget a szemei mögött, és tudom, hogy végre megérti. Végre azt látja, aki igazából vagyok, egy veszett ügy.

…

- Még mindig nem értem, egyszerűen miért nem mondtad el neki, hogy rám öntöttél egy italt – felei Janine, kezembe adva egy itallal teli poharat. – Akkor nem kellett volna ilyen totál kibaszott őrült módon viselkednie.
- Nincs több üveg neked! – nevet fel Mark mellettem, megpróbálva azzal viccelni, hogy Louis eltörte a falnál a vodkás üveget.
Nincs kedvem viccelődni. Nincs kedvem semmihez. Olyan mérges volt. Még soha nem láttam őt annyira dühösnek, mint amennyire az előbb volt. Tudom, mit gondolt rólam és Janine-ről. Nem mintha mondtam vagy tettem volna bármit, hogy meggondolja magát. A ténytől, hogy Louis meglátta Janine-t a pólómban, tudom, hogy azon a repülőn van most.
Tegnap órákat töltöttem volna azzal, hogy bármi szart megtegyek, hogy higgyen nekem, de ma nem. Ma többet fogok inni, többet cigizni, és teljesen kitörlöm őt.
- Hagyd. Már megmondtam neked, hogy kurvára nem fogom megbeszélni őt, szóval hagyd – teszem vissza fejemet a kanapéra, majd lehunyom a szemeimet. A lakás még mindig tele van, túl sok részeg és bedrogozott kibaszott idióta van egy helyen.
A Metallica bábokról zagyvál, én pedig elmosolyodom annak a gondolatán, hogy soha többet nem kell szar zenét hallgatnom.
Több szemet is érzek magamon, amitől paranoiás vagyok. Nyilvánvalóan rám irányult a figyelem Louis megérkezése után, és az elmúlt négy órában kérdésekkel bombáztak a tüzes srácról.
- Értjük. Akkor nem kellene a seggéről beszélnünk, igaz? Mert kibaszott szent…
- Elég! – ütöm sérült kezemet a nehéz fa asztalhoz. A kibaszott utolsó idegszálamon táncolnak ezek a faszok, és minden erőmbe beletelik, hogy ne reagáljak, tudom, hogy ha megteszem, sosem engedik el a témát.
- Rendben! Ne törd el a poharamat, te fasz – mutat Mark az ujjaim között lévő pohárra. Elképzelem öklömet hozzáütődni az állához újra és újra és újra és újra, miközben kiiszom italomat.
- Megyek, lefekszem. Már két napja nem aludtam – áll fel James a kanapé másik felén lévő helyéről.
- Akkor ne szívd fel a cuccot – kötekedik vele Janine. James a szemeit forgatja, majd letörli a felesleges port az orra alól.
- Te beszélsz. Te vagy az, aki rászoktatott – szív még egy slukkot egy jointból, ami körbement a szobában.
Alig tudom nyitva tartani a szemeimet ennél a pontnál. Nem is akarom. Csak el akarok tűnni holnapig, és megismételni, amit ma csináltam, mínusz a félbeszakítás.
Minél jobban betépek, annál jobb. Minél többet szívok, minél többet iszok, annál jobban fakul ki a képe a szemeim mögül. Minden alkalommal, amikor kurvára lehunyom, ott van ő, vagyis volt. Most látom egy vízióját, ami füsttel homályosul el, és kifakul minden egyes füst kifújásával és vodka lenyelésével.

…

- Majd én szórakoztatlak téged idekint – mondja nekem Mark testvére, amikor végre kitisztul a lakás. Majdnem hajnali négy van most, én meg annyira kurvára be vagyok szívva, hogy semmit sem érzek, még a lábamon köröket rajzoló ujjait sem.
- Ja – hallom magamat válaszolni.
Jolene… Janine most lovaglóülésben van rajtam, de alig érzem a súlyát. Ő amúgy is kicsi, de képesnek kellene lennem arra, hogy érezzek valamit. Nem tudom, miért panaszkodok, mert ez volt a cél, hogy érzéketlen legyek.
- Emlékszel az első alkalmadra? – leheli a fülembe Janine.
- Mhm – igazából nem, most amúgy sem. Semmire sem emlékszem.
- Én is. Annyira biztos voltál magadban és olyan pimasz voltál. Ez nagyon izgató volt nekem – nyelvét melegnek kellene éreznem a nyakamon, de szart se érzek. – Akkor hatalmas volt a farkad, el sem tudom képzelni, hogy néz ki most.
Kezeit az enyéimre teszi, majd a pólója alá nyomja őket, fel a mellkasához. Szájának állott cigaretta és vodka íze van, egy gusztustalan keverék. Elfordítom fejemet, mire szája a nyakamra tapad ismét. Kezei még mindig az enyéimet használják, hogy letapizzam kis melleit.
- Tessék, könnyebbé teszem neked – veszi le a pólóját, aztán kezeit a cipzárhoz teszi. Megmarkol engem újra, de semmit se érzek.
- Várj – sikerül megszólalnom nehezen.
- Ne aggódj, gyógyszert szedek – gondolom, hogy mondja.
Engedem, hogy kezeim a kanapé díszpárnájára essenek, miután Janine áthúzza a pulóveremet a fejemen, és eldobja valahová mögé.
- Olyan sok tetkó – feleli, száját végighúzza mellkasomon. – Úgy tudok dugni, mint egy pornósztár most. James azt mondja, tényleg karriert kellene csinálnom belőle – úgy hangzik, hogy büszke magára, miközben tovább folytatja a dörzsölést nem reagáló farkamon. – Jézusom, mi van, halott vagy idelent? – dörzsöli erősebben, de semmi sem történik.
Én a falra bámulok, aztán lemászik rólam, letérdelve előttem.
- Ez segíteni fog, mindig segít – mosolyodik el, én pedig megdöbbenek attól, amit magam előtt látok. A kék szemek, melyekbe régen néztem, tele vannak élettel és szerelemmel. Ennek a lánynak sötét szemei halottak, bármi távolról élőtől mentes, és nem bírok tovább ránézni.
Felkelek a kanapéról, majd kilököm a fürdőszoba ajtaját, mielőtt Janine lábra botladozik.
- Jól vagy? – hallom, ahogy kérdezi tőlem, miközben karjaimat a WC csésze köré fonom és kiürítem bele a gyomromat. – Jól vagy? – mondja megint, magas hangja hangosabb ezúttal.
- Kifelé – nyögök fel, lehunyva szemeimet. A vizelet szagától könnyebb rosszul lenni a mocskos fürdőben.
- Én csak… – nyaggat tovább engem.
- Azt mondtam, húzz a picsába – felelem ismét, ezúttal hangosabban.
- Rendben! – visítja a meztelen lány, majd becsapja az ajtót, azzal sem zavartatva magát, hogy felkapcsolja a villanyt, mielőtt ezt teszi.
Ott maradok a sötétben és magányosan, úgy, ahogy annak lennie kellene.

Louis szemszöge
Annyira megkönnyebbülök, hogy látom Liamet, hogy nem tehetek róla, de karjaimat a nyaka köré dobom abban a pillanatban, hogy kinyitja Ken házának ajtaját.
- Milyen volt az út? Bárcsak engedted volna, hogy felvegyelek Seattle-ben – ha nem ölelne olyan szorosan, felnéznék rá és egy homlokráncolást látnék, biztos vagyok benne.
- Nem volt olyan rossz – hazudom. – Amúgy is el kellett hoznom Harry autóját. Nem akartam, hogy ott maradjon Isten tudja, meddig – húzom el a számat nevének használatától.
A nyolcórás repülőút és a hatórás vezetés alatt megfogadtam, hogy nem használom többé a nevét. Arról nem tehetek, ha körülöttem mások használják, ez elkerülhetetlen, de nem okozom azt magamnak, hogy keresztülmenjek azon a fájdalmon, mely nevének ízével jön a nyelvemen. Többé nem.
Nem akarom elmondani Liamnek, hogy Harry kocsijában aludtam a reptér parkolójában. A gépem tízkor landolt tegnap este, és nem tudtam rávenni magamat arra, hogy megtegyem a hosszú utat vissza a Pullmanra, és nem érzem kellemesen magam azzal, hogy Christian otthonában maradjak most. Megint nincs hová mennem.
- Még mindig nem értem, mi történt. Mi miatt maradt Londonban? – kérdezi Liam, túlságosan is hamar elhúzódva az ölelésből.
Felveszi a bőröndömet és a táskámat a padlóról, majd bevezet a konyhába. Nem válaszolok neki, azt is megígértem, hogy Harry titkait megtartom magamnak. Ha fel akarja fedni őket, megteszi ő maga. Ez nem az én dolgom, többé nem, vagyis igazából sosem volt az, csak nem tudtam átlátni azon az illúzión, amit kreáltam.
- Muffin? – kérdezi Liam, mosolya óvatos, de olyan meleg.
- Nem igazán vagyok éhes… – kezdem el mondani neki, de meggondolom magamat, amikor megkordul a gyomrom az epres tészta illatára. – Hol van anyukád és Ken? – kérdezem tőle, körülnézve a tiszta konyhában Karen epermintás kötényének látványáért.
- Anyának van valami időpontja ma reggelre – Liam háta van velem szemben, ahogy kinyitja a hűtőt és kivesz egy doboz tejet. – Csináltam kávét is, friss.
- Köszönöm. Tényleg nem kellett volna ennyit fáradoznod.
- Ez nem fáradtság – biztosít engem. Egy friss, gőzölgő kávé van elém helyezve, mielőtt megcsinálhatnám magamnak. – Tudod, hogy nem fogok feltenni túl sok kérdést, de legalább elmondod, hogy miért nem maradhatsz Christian Vance házában többé?
- Nem az, hogy nem maradhatok – átmentem minden lehetséges válaszon minden lehetséges kérdésre, amiről tudtam, hogy felteszik nekem, amikor egyedül térek vissza Londonból. Már megjegyeztem az összes válaszomat, többször elismételtem és kész vagyok arra, hogy előadjam. Egy nyolcórás repülőút csodákat tehet, miután a világod kezd összeomlani körülötted. – Éppen azt döntöm el, hová akarok haladni innen. Nem hiszem, hogy Seattle a legjobban illeszkedik hozzám.
- Tényleg? De mindig is oda akartál menni.
- Tudom. A legvalószínűbb, hogy ott maradok, csak általánosságban beszélek. De akárhogy is lesz, szükségem van egy saját lakásra. Ha megtartom a gyakornoki állásomat a Vance-nál, megengedhetem magamnak, hogy egyedül éljek.
- Biztos vagy ebben? Tudom, hogy nehézségekkel teli a kapcsolatotok néha, de mindig megoldódik, és nem akarom, hogy bármi elhamarkodott döntést hozz – Liam biztos arckifejezése elkezdi elmállasztani az akadályt köztem és a fájdalom között. Ez egy újonnan épített, nagyon törékeny akadály, amit kétségbeesetten fenntartok, míg a fájdalom annyira el nem tompul, hogy megengedhetem magamnak, hogy ismét kiadjam magamat. – Bár tudod, hogy támogatni foglak, akárhogy is döntesz – teszi hozzá.
- Tudom, hogy már mondtam korábban, túl sokszor ahhoz, megszámoljam, de Liam, – vájom körmeimet a tenyerembe, hogy eltereljem figyelmemet a mellkasomban lévő csípésről – Harry valami olyat tett, amitől nem mehetek vissza. Nem fogsz hinni nekem most, én sem tenném, ha a helyedben lennék, de majd meglátod. Ezúttal ez végleges.
Nem tudom, hogy olyan valami volt-e, amit mondtam, vagy a hangsúlyom, de Liam arckifejezése azonnal megváltozik.
- Mit csinált?
- Semmi olyat, amit megismételhetek anélkül, hogy ne ragadna az vissza arra a helyre – borzongok meg Janine képére Harry pólójában. – Ne aggódj miattam, ezúttal rendben leszek. Már éreztem ezt korábban, és tapasztalatból tudom, hogy végül nem lesz ilyen érzés – tudom, hogy próbálom meggyőzni magamat a szavakkal éppen annyira, amennyire a legjobb barátomat, de csak imádkozni tudok, hogy ezek igazak legyenek.
- Oké. Nem fogok kíváncsiskodni, de csak tudd, hogy én itt vagyok, oké? – teszi kezét az enyémre, mire bólintok. Nem tudom, mit tettem az életben, hogy megérdemeljek valakit, aki olyan tiszta és hűséges, mint Liam, de annyira hálás vagyok érte.
- Nem tudom, mit fogok csinálni nélküled, amikor elmész – mondom neki, azt kívánva, bárcsak ne engedtem volna be a fejembe a gondolatot, nemhogy a levegőt.
- Két hét múlva alá kell írnom a bérleti szerződésemet, de visszaadhatom, ha szükséged van rám itt. Én…
- Nem! Nem, jól vagyok. Csak úgy értettem, hogy hiányozni fogsz. Ne forgasd fel az egész időbeosztásodat miattam, mert végre megkaptam azt a befejezést, amit látnom kellett volna, hogy közeledik – nézek el bámulásától, zavarban vagyok kirohanásom miatt. Az a mondat egy olyan dolog volt, amivel nyolc órát töltöttem a repülőn, megígérve magamnak, hogy nem fogom kimondani.
- Költözz New Yorkba velem.
A pult másik feléről nézek rá és felnevetek, ez egy őszinte nevetés. Sokkal hamarabb kijött, mint arra számítottam.
- Jó, oké.
- Komolyan gondolom! – mosolyodik el, aztán elveszi a kávéscsészét a kezeimből. – Úgy értem, miért ne? A tanulmányi átlagoddal bejutnál a NYU-ra, Ken írhatna egy ajánlólevelet és felhívhat pár embert, kezdhetnél velem a következő hónapban. A legrosszabb esetben elmehetsz egy másik, kisebb egyetemre, amíg elfogadják.
Nem gondolhatja komolyan. Nem lehet.
- A józan eszedért és a megfontolt döntéseidért számítok rád, Liam. Ezt most éppen tönkreteszed – ugratom őr t.
- Louis, komolyan gondolom. Nevezz meg egy okot, amiért nem kellene. Kivéve, ha te és Harry megoldjátok ezt…
- Nem. Nem fogjuk – mondom neki, ezúttal komolyan gondolva. Tudatalattim bosszantó hangja emlékeztet arra, hogy ezt már százszor mondtam korábban. – Meg fogod látni – felelem Liamnek és a tudatalattimnak is.
- Megértem, ha nem akarod elhagyni Seattle-t, mert az a te álomvárosod, de magad mondtad, ez nem az, amire te gondoltál. Akkor miért ne jöhetnél New Yorkba velem? Mostanában én is kételkedem magamban. Majdnem lemondtam a találkozót a bérbeadó irodával.
- Nem költözhetek New Yorkba veled. Danielle valószínűleg kellemetlenül érezné magát, hogy folyamatosan ott vagyok, és soha nem engedhetnék meg egy bérelt lakást New Yorkban.
Liam szemei meglágyulnak ismét, én pedig tudom, hogy megpróbálja lágyítani az akármilyen szavakat, melyek követni fogják a kiskutya szemeit.
- Danielle szakított velem. El akartam mondani neked, de olyan sok minden történt apukáddal és Seattle-lel, nem akartam, hogy aggódj miattam.
Az akadály le is van rombolva. Csak Liam miatt, csak a legjobb barátom fájdalma miatt, nem a sajátom miatt.
- Annyira sajnálom, ott lettem volna neked. Nem tudom elhinni, hogy annyira magamra fókuszáltam, hogy nem vettem észre, hogy egy szakításon mész keresztül. Tényleg annyira sajnálom.
- Semmi baj. Ne kérj bocsánatot, egy ideje már tudtam, hogy be fog következni. Csak nem voltam kész, hogy szembe nézzek vele – Liam tényleg jól néz ki, egy kicsit szomorú, de jól néz ki. Sokkal jobban, mint én, ebben biztos vagyok.
- Tudom, milyen ez. Ha akarsz beszélni róla, beszélhetünk. Biztos vagy benne, hogy még mindig New Yorkba akarsz menni? – kérdezem tőle.
- Igen, biztos. Anya nagyon akarja, hogy menjek, és ha őszinte vagyok, sokkal szívesebben diplomáznék le a NYU-n, mint a WSU-n. Nincs semmi a WSU ellen, de a NYU csak… nos, a NYU – feleli, és megosztunk egy mosolyt. – Szerezhetek ott barátokat, nem mintha itt lett volna amúgy. Ha nem tetszik ott, mindig visszajöhetek ide a következő félévben.
Liam pozitivitása ragályos.
- Igazad van. Menned kellene, imádni fogod ott. A NYU olyan csodálatos iskola.
- Maradhatnál velem a lakásomban. Tudom, hogy Harrynek nem fog tetszeni, hogy… – áll meg mondat közben. – Bocs, nehéz lesz megtörni a szokást – ráncolja a homlokát. Tudom, Liam, tudom.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy eleget segítsek neked, a diákhitelem meg túl magas lesz a NYU-n – beszélem le magamat az ötlet izgalmáról. Egyszerűen csak nem költözhetek New York Citybe szeszélyből. Az túl kaotikus és be nem tervezett lenne.
- Jelentkezhetsz több támogatásra. Én segíthetek neked. Nem kellene fizetned semmit a tandíjba, ha elég ösztöndíjra és támogatásra jelentkezel.
- Nem tudom – tényleg nem tudom. Jól hangzik, főleg most, amikor egy tiszta szünetet akarok tőle.
- Nos, csak gondolkozz el rajta. Sophia is ott lakik – feleli.
- Sophia? – ismerem a nevet, de kihagy az agyam most. – Ó! Igen, a séf, igaz? – kedveltem őt, nagyon édes volt, a sütési képességei pedig kitűnőek voltak.
- Igen, a séf – pirul el Liam arca. – Szóval legalább elgondolkozol rajta? Ez egy racionális döntés, ha tényleg belegondolsz – magyarázza. Irracionálisnak és teljesen őrültségnek érződik, hogy egyáltalán fontolóra vegyem ajánlatát, de az irracionális és a teljes őrültség az, amire szükségem van most.
- Gondolkozni fogok rajta – ígérem meg neki. – Először kis lépésekkel haladjunk. Eljössz velem új telefont venni?
- Új telefont veszel? – húzza fel szemöldökét rám, és úgy néz, mintha egy másik fejem nőtt volna.
- Azt hiszem, végre itt az ideje – egy új telefon egy másik dolog volt, amit eldöntöttem a repülőn. – Az utolsó szakaszában van az enyém, és kell egy új telefonszám.
Gondolataim fenyegető húzása ellen lökök. Folyamatosan megpróbálnak visszamenni hozzá. Egy új telefonszám az első lépés abban, hogy elfogadjam mindezt. Nem mintha amúgy is zavartatná magát azzal, hogy felhívjon.

Flashback

Sziasztok! 😊

Ahogy látjátok, ez a bejegyzés nem a következő fejezetről fog szólni. Ez egy flashback/visszapillantás, ami az eredeti Afterben (Harry+Tessa) is benne volt, aztán az After Larryre is átírták, én pedig természetesen lefordítottam. Ez a Valentin-napról fog szólni, mert amikor az eredeti sztori készült, közel volt már a Valentin-nap, így az írónő csinált erről egy kis szösszenetet, mivel a történetben ez nem volt külön megemlítve. Szerintem tetszeni fog mindenkinek ( 😏 ), főleg az előző részek szomorúsága után, van benne minden cukiság és boldogság, amit már hetek óta hiányolunk. És azért visszapillantás, mert a történetben már majdnem április van. Na, remélem, nagyjából érthetően elmondtam mindent 😃 Legközelebb szokás szerint egy hét múlva jövök, akkor már a következő, 270. fejezettel.

Kellemes olvasást! 😊😘

Flashback

Liam szemszöge
- Remélem, Danielle megkapta a virágokat, amiket küldtem neki – mondom Harrynek. Úgy tűnik, hogy nem figyel, mint általában. Visszapillantok a számítógépem képernyőjére, hogy megnézzem a három tucat rózsa helyzetét, melyet a barátnőmnek küldtem.
A weboldal biztosít, hogy kézbesíteni fogják a nap utolsó órájában, de New York City-ről beszélünk, és elég biztos vagyok benne, hogy ma milliónyi rendelésük van. A Valentin-nap nyilvánvalóan a virágipar legforgalmasabb napja az évben, és annak a lehetősége, hogy hibát követnek el, sokkal magasabb ma. Talán fel kellene hívnom őket és elmagyaráznom nekik, hogy az ország másik felében vagyok, és bármit megteszek, hogy biztosítsam, eljutnak azok a virágok ahhoz a gyönyörű lányhoz. Csak azt kívánom, bárcsak ott lennék vele, hogy lássam ragyogó mosolyát, miközben kinyitja a kártyát, hogy halljam nevetését, amikor elolvassa az egyszerű, de édes verset, amit a kártyára nyomtattam.
- Virágokat mire? – néz fel Harry a farmerján lévő lyuk piszkálásából.
- Valentin-napra – felelem. A tanácstalan kifejezés az arcán elmondja nekem, hogy fogalma sincs arról, hogy ma van az ünnep. – Ma van Valentin-nap. Nem vettél Louis-nak semmit? – kérdezem még akkor is, ha tudom a választ.
Louis a földszinten van anyával, sütnek valamit, amitől az egész háznak fahéj illata van. Imádom, hogy imád időt tölteni anyával, főleg most, amikor az összes szeretetre szüksége van, amit megkaphat. Bár nem akarok erre gondolni, pozitívnak kell maradnom és minden rendben lesz.
- Baszki – morogja Harry.
- Nem vettél neki semmit? – kérdezem tőle ismét. Gondoltam, hogy nem fog, és még egyszer sem említette meg nekem az ünnepet.
- Nem, arra sem jöttem rá, hogy ma van. A Valentin-nap szó szerint kurvára a legostobább ünnep, nincs értelme annak, hogy kibaszott virágosak legyünk egy napra – panaszkodik.
- Igen, mert te olyan gyakran vagy virágos – jegyzem meg szarkasztikusan. Valószínűleg várnom kellene, amíg nincs a közelben, hogy odaadjam Louis-nak a kis macit és a doboz csokit, amit neki vettem. Elcsépelt, tudom.
- Menj a picsába.
- Alig van dél, még mindig elmehetsz venni neki valamit most – javaslom. – Segíthetnék neked.
- Nincs szükségem a segítségedre – áll fel, majd átmegy a szobán. – Honnan kellene tudnom, hogy mit vegyek? Louis nem az a virágos típus vagy bármi elcsépelt és felületes.
Nem tehetek róla, de felnevetek közvetett sértésén. Minden egyes nap azon találom magam, hogy egyre kevésbé és kevésbé sért meg durva megjegyzéseivel és piszkos nézésével. Törődök vele, mintha a saját testvérem lenne, még akkor is, ha tudom, hogy ő nem így érez irányomba. Amíg továbbra is megpróbál jobban bánni Louis-val, nincs problémánk.
- Nos, néha a férfiak szeretik az elcsépelt ajándékokat – húzom elő a kis macit az asztalom alsó fiókjából, és megmutatom neki.
- Nem, köszi, foglalt vagyok – feleli Harry vigyorogva rám, amilyen gúnyos segg ő.
- Ezt nem te kapod. Hanem Louis – mondom neki, aztán figyelem, ahogy mosolya eltűnik abban a pillanatban, hogy kimondom a nevét.
- Tessék? Nem, kurvára nem – kapja ki a macit a kezeimből, majd összeráncolja az orrát, mintha a cuki kis medve fertőzött lenne.
- De, de igen – állok fel, aztán visszaveszem tőle a macit, mielőtt letépné a fejét vagy valami.
- Miért vennél az én páromnak ajándékot Valentin-napra? – emeli fel a hangját, és haragos pillantást vet rám.
- Mert ő a legjobb barátom, és világosan az van ráírva, hogy „köszi, amiért egy ilyen mackós nagyszerű barát vagy” itt – mutatok a kis szívecskére a plüss állat mellkasán. Tudom, hogy ez nem fog sokat segíteni, mert amikor Louis-ról van szó, Harry a legterritoriálisabb ember a bolygón.
- Nem adod neki ezt oda – veszi vissza tőlem a macit.
El akarom mondani neki, hogy úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett ötéves gyerek, de úgy gondolom, hogy a most nem a legjobb alkalom az indokolatlan testvéri tanácsra.
- Nem kell ennyire birtoklónak lenned. A legjobb barátja vagyok, és mérges lesz rád, ha elmondom neki, hogy letépted a játékmaci fejét, ami neki volt szánva – mutatok rá.
- Olyan utálatos vagy, nem vagyok birtokló – forgatja a szemet, majd az ágyamra dobja a macit. Szórakoztatónak találom, hogy azt állítja, utálatos vagyok, de itt lóg velem, míg Louis anyával süt. Kezdek ránőni, tudom, hogy igen.
- Nem vagy birtokló? – török ki nevetésben. – Te mindig birtokló vagy! – tudom, hogy Harry jó abban, hogy letagadjon dolgokat, de az egyszerűen nem lehetséges, hogy nem látja, mennyire birtokló, amikor Louis-ról van szó.
- Nos, nem tudod, milyen érzés, hogy végre van valami, ami a sajátom. Ő mindenem, amim van, oké? Szóval baszd meg és bárki más is, akinek problémája van azzal, hogy birtokló vagyok. Gyere, beszélgess velem, amikor egyedül és nyomorúságosan töltöd az életedet, aztán végre találsz valakit, aki szeret téged, aztán panaszkodhatsz nekem a birtoklásról.
Nem vitatkozom vele, mert a maga furcsa módján ennek van értelme, és elégedett vagyok a válaszával. Kivéve azt az egészet, hogy „valami”-nek hívta Louis-t, mert ő nem egy tárgy, ő egy csodálatos ember, aki mindenből a legjobbat érdemli az életben, de hagyom ezt egyelőre, mert tudom, hogy jól értette Harry.
- Most szereznem kell neki valamit, mert neked el kellett menni és venni neki egy hülye játékmacit.
- És édességet – teszem hozzá, csak hogy bosszantsam őt.
- És istenverte édességet – nyög fel, mire felnevetek. – Ez nem vicces, seggfej. Ez a te hibád – ül le az ágyam szélére ismét.
- Nos, örömmel elviszem a balhét, ha azt okoztam, hogy valami olyat kell tenned, ami boldoggá teszi Louis-t – úgy tűnik, szavaim megmozgatnak benne valamit, most elmélkedőnek néz ki a szokásos bosszúság helyett.
- Azt hiszem, igazad van, valamennyire – ért egyet a maga Harry-módján. – Még mindig kurvára fogalmam sincs, mit vegyek neki, de ha az boldoggá teszi őt, megpróbálok kitalálni valamit.
Válasza pontosan az, amiért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy támogassam Louis-t, amikor Harryről van szó. Tudom, hogy ő nem tökéletes, tényleg messze van tőle, de próbálkozik. Tényleg próbálkozik. Látom a szemeiben, hallom a hangjában. Kizárt dolog, hogy Harry ne lenne jobb ember Louis-ért, amikor valaki szeret téged és annyira hisz benned, mint Louis Harryben, kizárt dolog, hogy megbukjon.

Harry szemszöge
Két óra.
Ennyi időt pazaroltam el arra az előbb, hogy végigsétáljak a plázában Liammel, abban a reményben, hogy valamilyen tökéletes Valentin-napi ajándékkal távozom onnan Louis-nak. Bár ez nem történt meg. A pláza tele volt, tele volt seggfejekkel, mint én, az utolsó percig várva, hogy ajándékokat vegyenek, én pedig semmit sem találtam, ami elég méltó volt ahhoz, hogy megvegyem Louis-nak.
Az, hogy vegyek Lou-nak valami hatalmas játékmacit vagy plüss majmot, egyszerűen sértésnek tűnik. Ő túl jó az elcsépelt, semmitmondó szarokhoz, mint azok, és tudom, hogy jobban szereti a sós rágcsálnivalót, az édesnél, akkor miért vegyek neki egy doboz csokit, amikor rohadt jól tudom, hogy én leszek az, aki a legnagyobb részét megeszi amúgy is?
- Én kint várok rá, mondd neki, hogy siessen – felelem Liamnek, miközben bekanyarodok az apám kocsifelhajtójára.
- Persze – egyezik bele, aztán másodperceken belül eltűnik a hatalmas házban.
Ha Louis úgy viselkedett volna, mint a nők a tévében, felkészültebb lettem volna erre a hülye ünnepre. Ha tett volna célzásokat és bekarikázott volna dolgokat katalógusokban, amiket a dohányzóasztalon hagyott volna, ahol biztosan megláttam volna őket, vettem volna neki valamit.
Csalódottságom magam felé megnő, amikor kisétál az első ajtón azt a hülye macit és csokit hozva Liamtől. Tudom, hogy ők csak barátok, de nem vagyok boldog amiatt, hogy Liam ajándékot vesz neki, főleg mivel én nem tettem. Ott van neki Delilah, akit elkényeztethet és akinek virágokat küldhet meg minden szar, szóval nincs szükség arra, hogy ebből szokást csináljon.
- Szép maci – motyogom, tudva, hogy úgy hangzom, mint egy kibaszott kisbaba, de rohadtul leszarom.
- Cuki, nem? Olyan édes volt Liamtől, hogy ezt vette nekem, de most bunkónak érzem magam, mert nem gondoltam arra, hogy vegyek neki valamit – feleli, csodálva a hülye állatot a kezeiben.
- Én nem vettem neked semmit – mondom neki, akkor már túlesek ezen, mielőtt ő hozza fel.
- Tudom – válaszolja. Átnézek rá, és megpróbálom leolvasni arckifejezését.
- Megpróbáltam keresni valamit a plázában, de minden olyan nevetséges volt, és egyszerűen nem találtam semmit, amit megvehettem volna. Minden tiszta piros volt és rózsaszín és fodros, csak nem akartam…
- Semmi gond – mosolyodik el, két ujját nyomva a számhoz, hogy megállítson engem a beszédben. – Tényleg, nem gond. Amúgy sem igazán vagy a Valentin-nap híve – feleli Louis.
- Biztos vagy benne? Mert Liam vett neked valamit, én meg nem, és most hülyének érzem magam – beszélek ujjain keresztül.
- Igen, biztos vagyok. Tudod, hogy nem igazán érdekel a virág, és inkább eszem pattogatott kukoricát vagy pizzát, mint édességet – mosolyodik el, aztán lepillant a lábainál lévő doboz édességre. – Tényleg nem gond, ígérem, de azt nagyon imádnivalónak tartom, hogy elmentél a plázába Liammel, hogy találj nekem valamit.
- Imádnivaló? Nem vagyok imádnivaló, bébi – húzom végig lassan nagyujjamat ajkain a mocskos dolgokra gondolva, amiket a szájával akarok csinálni.
- De igen, az vagy – nyel egyet, megérezve a szándékot hangsúlyom és érintésem mögött. – És én sem vettem neked semmit – hangja mély és szexi és csábító, és még csak nem is próbálkozik. Louis előtt sokat dugtam és sok hülye szarságot csináltam, olyan szarságokat, amiknek a gondolatától felfordul a gyomrom, de vele olyan, mintha minden részének lenne egy közvetlen vonala a farkamhoz. A legegyszerűbb megjegyzéstől, érintéstől vagy akár egy pillantástól másodpercek alatt kemény leszek.
- Valami eszembe jutott – ugratom őt, majd abbahagyom a lassú simogatást.
- Neked mindig – mosolyodik el, de látom a pírt a bőrén, tudatva velem, hogy ugyanaz a dolog van az ő fejében is.
- Egy szopás az apám kocsifelhajtóján? Aww, bébi, olyan romantikus vagy – kötekedek vele tovább, imádva, ahogy kuncogása megtölti autóm belsejét.
- Csak szeretnéd – forgatja a szemeit. – Most menjünk haza. Csinálok neked egy korai vacsorát – ütögeti meg a vállamat türelmetlenül.
- Aztán egy szopás? – indítom be a kocsit, majd felnevetek, amikor megüti a karomat, leszidva, amiért perverz vagyok.

…

- Mi az? – ráncolja az orrát Louis a rózsaszínes-pirosas-feketés italon előtte.
- Ez egy turmix. Egy Valentin-napi turmix – magyarázom.
Az ötlet jobban hangzott, amikor online olvastam a szarságot. Azt írta, csak annyit kell tennem, hogy hozzáadok piros ételszínezéket, és nem gondoltam, hogy az, hogy hozzáadtam egy kis feketét, hogy sötétebb legyen, olyan nagy különbséget fog tenni, pokolian tévedtem. Volt egy kis jégkrémünk a fagyasztóban, Louis-nak meg két szekrény van tele random sütős szarsággal, szóval a legártalmatlanabb dolog volt, hogy megpróbálok turmixot csinálni. Összecsaptam kevesebb mint tíz perc alatt, míg Louis átöltözött pizsamába.
Az volt az egyetlen kérésem ma, hogy töltse a napot abban az apró rövidnadrágban és az egyik pólómban. Mindig arról a baromságról beszél, hogy a rövidnadrág nem néz ki jól rajta, de szerintem kibaszottul őrült, amiért ezt gondolja. Minden jól néz ki rajta, még az a förtelmes khaki nadrág is, amit régen hordott.
- Ó – nézi a kotyvalékot. – Jól néz ki – egy udvarias mosoly pihen ajkain, aztán felemeli a poharat, hogy igyon egy kortyot. – Az íze is jó – dicséri meg. Iszom egy kortyot én is, a legrosszabbra számítva, de igaza van, szarul néz ki, de elég rohadt jó az íze. – Köszönöm a Valentin-napi turmixot – mosolyog rám Louis, aztán leülök az asztalhoz vele szemben.
- Mennyire jó? – kérdezem tőle, többet akarva bókjaiból. Ezen a módon szánalmas vagyok, mindig akarom a dicséreteit.
Gyanakodva figyel engem, majd iszik még egy kortyot a turmixából, mielőtt hozzám sétál és letérdel. Ez egy váratlan válasz volt… egy kurvára csodálatos, de váratlan.
- Mit csinálsz? – kérdezem tőle, amikor kezei meghúzzák a rövidnadrágom gumis részét.
- Odaadom a Valentin-napi ajándékodat – feleli, mintha nyilvánvaló lenne. Feltételezem, az is.
A széken ülve maradok, de felemelem magamat, így a padlóra lökheti a rövidnadrágomat és bokszeremet. Louis annyira jó az ártatlan viselkedésben, hogy még fel is pillant rám a szempilláin keresztül, és egy lágy csókot nyom farkam elejére. Az megrándul ajkai alatt, ő pedig elmosolyodik, mielőtt a szájába veszi. A kontraszttól, melyet hideg nyelve és torkának meleg alagútja képez, azonnal kész vagyok, hogy elélvezzek. Meg kellett volna itatnom vele az egész… baszki. Gondolatmenetem teljesen elveszik, amikor Louis felnyög, egyenesen átküldve rajtam a hangot.
- El fogok menni a szádban most, ha még egyszer ezt csinálod, szóval ha azt akarod, hogy megdugjalak, jobb, ha nem teszed – nyögök fel tökéletes arcán tartva a szememet, miközben ki-be dolgoz engem a szájával.
Louis ismét felnyög, ezúttal drámaibban, aztán belemarkolok hajába, hogy gyengéden felemeljem őt magamról. Benne akarok lenni, amikor elmegyek, és meg tudom mondani abból, mennyire ki van pirulva, hogy ő is ezt akarja.
- Állj fel – irányítom őt, a kezéért nyúlva, hogy felsegítsem őt a padlóról. Louis feláll, majd áthúzom fején a pólómat, szavakon túli örömmel, hogy ő az egyetlen, aki valaha is viselte a ruházatomat. Soha nem nézne ki ilyen jól senki máson.
Felemelem őt a csípőjénél fogva az asztalra, fellökve az egyik turmixot a folyamatban.
- Harry – panaszkodik lágyan, ahogyan az lecsöpög a padlóra.
- Shh, szándékosan csináltam – nyúlok bele ujjaimmal a hideg rendetlenségbe, aztán áthúzom őket csupasz hasán. Szemei kitágulnak és kirázza a hideg, majd megismétlem a cselekvést. Extra időt töltve azzal, hogy rádörzsöljem a hideg folyadékot, egyik karomat köré fonom, egy helyben tartva fészkelődő testét, mielőtt lecsúszik az asztalról.
- Ó, Istenem – nyög fel, én pedig megszívom érzékeny bőrét. A turmixnak sokkal jobb íze van a bőrén.
Ujjaim lemozdulnak lábai közé, és a rövidnadrágján keresztül dörzsölöm őt. Louis megrázza fejét, majd kis kezébe, elárulva nekem, mit akar. Elhúzódok tőle, élvezve a tiltakozó nyögéseket, melyek ajkait elhagyják, aztán gyorsan kiveszem az óvszert a padlón lévő rövidnadrágom zsebéből.
- Vedd le a rövidnadrágodat – mondom neki, felcsúsztatva magamra az óvszert. – Aztán feküdj vissza az asztalra.
Azt teszi, amit mondtam, én pedig a lábai közé állok, még jobban széttárva azokat, és egy pillanatig egyszerűen élvezem a kilátást. Mellkasa és hasa össze van kenve a színezett turmixszal, a teste meg, baszki, a teste olyan gömbölyded és kibaszottul szexi, de a bizalom, a bizalom az, ami átsugárzik félig csukott szemein, ahogy rám vár, hogy magamévá tegyem. Louis, ez a tökéletes férfi megbízik bennem és szeret engem, és nincs semmi, amit megvehetnék abban a rohadt plázában, ami valaha is megmutathatná neki, hogy ez mennyit jelent nekem.
- Kérlek – könyörög, én pedig el mosolyodom a hangjában lévő szükségen. Ugyanazt a szükséget érzem, csak felnagyítva egy olyan számmal, ami nem is létezik, lehetetlen felmérni, mennyire van szükségem van rá, mennyire akarom őt és mennyire szeretem őt.
Lassan csúszok belé, teljesen megtöltve őt, testét és elméjét és mindent köztük. Tempóm állandó marad így, mélyen benne azt a pontot ütve meg, ami a kibaszott őrületbe kergeti őt és engem is, amíg meg nem karmolja a hátamat és el nem mondom neki, mennyire kurvára jó érzés ő a farkam köré fonódva.
- Nézz rám, nézz rám, miközben elmész – szűröm ki a fogaim között, saját enyhülésem összegyűlik a gerincemnél. – Bassza meg – felelem a nyakába, karjaim megfeszülnek háta körül, aztán felhúzom őt, így közvetlenül előttem ül, combjai a derekam köré fonódnak, ahogy benne ringatózom.
Louis rám néz a szemeimbe bámulva, homlokát az enyémnek nyomja, miközben mindketten elérjük gyönyörünket. Én visszatartom, várni akarva, míg Louis semmi sem lesz, csak remegő lélegzetvételek zűrzavara. Kihúzódom belőle abban a pillanatban, hogy elélvez, és a padlóra dobom az óvszert, az egész hasára spriccelve magamat, miközben kitágult szemekkel figyel engem.
- Boldog Valentin-napot – mondom neki, csodálva, ahogy a rendetlenség, amit csináltam rajta, és a turmix színe kinéz a bőrén.
- Olyan gusztustalan vagy – ráncolja az orrát, majd hamisít egy undorodó nézést. Tudom, hogy imádja, mikor ezt csinálom, már elmondta néhányszor korábban. Hozzáhajolok, hogy megcsókoljam a homlokát, kiérdemelve egy kielégült, de szarkasztikus mosolyt. – El kell kezdenem a vacsorát – feleli, szemei le vannak hunyva.
- Rendelek pizzát, és találkozunk a zuhanyzóban öt perc múlva – mondom neki, mire beleegyezően bólint.
- Milyen romantikus tőlünk, turmixok, szex és pizza a szerelmesek ünnepén. Austen mit mondana erről? – nevet fel Louis, majd lemászik az asztalról.
- Én mondom neked, olyan, mintha minden nappal egy kicsit jobban Mr. Darcy-vá válnék – kuncogok fel, kezeim közé véve csupasz seggét.
- Én nem mennék ilyen messzire – nevet fel, ütöget meg.
- Menj, zuhanyozz le, mielőtt ráfektetlek az asztalra – fenyegetőzöm, komolyan gondolva minden szót. Louis elballag, mindkét kezével eltakarva a seggét.
- Igazad van, tudod… azt az idézetet is tőle szedted? – beszél vissza nekem a folyosóról. Én megrázom a fejemet még mindig nevetve, miközben felveszem a pultról a telefonomat és megrendelem a pizzát.

…

Louis elmosolyodik, aztán lefényképezi a szív alakú pizzát az ősrégi telefonjával. Haja még mindig vizes a zuhanytól, és csak a pólóm és bokszer van rajta, törökülésben ülve a kanapén.
- A szív alakú pizzát és az asztali szexet választanám bármelyik nap a rózsák és csoki helyett – mondja nekem, beleharapva pazar, Valentin-napi vacsoránkba.
Olyan elcsépelt és imádnivaló, miközben a szemöldökét mozgatja rám, hogy nem tudom megállítani magamat attól, hogy elvegyem a pizzát a kezéből és visszavigyem őt a konyhaasztalra, hogy még egy ajándékot adjak neki.