2017. március 31., péntek

Chapter 218

Helló! 😊
Hoztam is a fejezetet, végre időben. Hát nem is tudom, mit mondjak róla... nem a legboldogabb, nem a legmosolygósabb... Kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd, főleg a végéről. Más mondanivalóm azt hiszem, most nincs, egy hét múlva jelentkezem ismét.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 118
 
Louis szemszöge
A reggeli fények elárasztják szobát, ahogy a nap felkel a távolban. Szemeim a fedetlen erkélyajtóról a hasamra tévednek, ahol Harry karja el van terülve a testemen. Telt ajkai el vannak válva egymástól, lágy horkolás hallatszik közülük. Nem tudom, hogy le kellene-e löknöm őt az ágyról, vagy elhúzni barna haját a homlokáról és kipirosodott bőréhez nyomni az ajkaimat.
Mérges vagyok, annyira rohadtul mérges vagyok Harryre mindaz miatt, ami tegnap történt. Volt mersze visszatérni a kabinba éjjel egykor, és éppen ahogy arra számítottam, lehelete alkohollal volt fűszerezve. Még egy madzag ebben a kusza hálóban. Aztán itt van ez a srác, egy srác, mint én, ahogy Harry állítja, akivel órákat töltött el. Azt mondta, hogy beszélgettek, nem az, hogy nem hiszem el, hogy csak beszélgettek, hanem hogy Harry nem hajlandó megbeszélni Seattle-t, vagy bármit, ami távolról is kapcsolódik Seattle-höz, velem, de úgy tűnik, hogy ezzel a fiúval meg képes beszélni.
Nem tudom, mit gondoljak, és elegem van már a folytonos gondolkozásból. Mindig van valami probléma, amit rendbe kell hozni, valami veszekedés, amit meg kell vívni, és már fáradt vagyok. Belefáradtam az egészbe. Jobban szeretem Harryt, mint azt fel tudnám fogni, de nem tudom, milyen hosszú ideig bírom még ezt. Nem aggódhatok amiatt, hogy részegen jön haza minden alkalommal, amikor problémánk van. Ordítani akartam vele, párnát dobni az arcába, és elmondani neki, milyen nagy bunkó, de végre kezdek rájönni, hogy addig veszekedhetsz valakivel ugyanazon a dolgon ilyen sokszor, amíg ki nem égsz.
Nem tudom, mihez kezdek azzal, hogy nem jön Seattle-be, de azt tudom, az hogy itt fekszem ebben az ágyban, nem segít semmit. Felemelem Harry karját a derekamról, kibújok a súlya alól, aztán óvatosan leteszem a karját a mellette lévő párnára. Felnyög álmában, de szerencsére csak mocorog és nem ébred fel.
Elveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, majd halkan az erkélyajtóhoz lépkedek, minimális zajjal kinyitom, és megkönnyebbülten felsóhajtok, mielőtt becsukom azt magam mögött. A levegő sokkal hűvösebb, mint tegnap, persze még csak reggel hét óra van.
A mobilommal a kezemben elkezdek tűnődni a Seattle-ben lévő élethelyzetemre, ami jelenleg nem létezik. A Seattle-be való költözésem egyre nagyobb vitává válik, mint amire valaha is számítottam, és őszintén, időnként, mint most például, nagyobb vitának tűnik, mint amekkorát megér. Leszidom magamat, amiért foglalkozom a gondolattal. Pontosan ez az, amit Harry megpróbál csinálni, megpróbálja olyan nehézzé tenni nekem a költözést, amennyire csak tudja, remélve, hogy fel fogom adni és vele maradok. Nos, ez nem fog megtörténni.
Megnyitom a böngészőt a telefonomon, majd türelmetlenül várok a Google-re, hogy betöltsön. A kis képernyőre bámulok, várva a bosszantó körre, hogy ne menjen tovább körbe és körbe. Frusztráltan az ősi telefonom lassú válasza miatt, visszamegyek a hálószobába, elveszem Harry telefonját a székről, aztán újra kisétálok az erkélyre anélkül, hogy felébreszteném őt.
Tudom, hogy mérges lesz rám, ha felébred és meglátja, hogy a telefonja nálam van, de nincs oka, hogy az legyen. Nem nézem végig a hívásait vagy az üzeneteit, csak az internetét használom.
„Igen, ő rendben van.” Játszódnak le a fejemben Harry szavai, miközben megpróbálok lakásokat keresni Seattle-ben.
Megrázom a fejemet, megszabadulva az emléktől, majd megcsodálom a képernyőn lévő luxuslakást, amit bárcsak megengedhetnék magamnak. A következőhöz pörgetek, egy kisebb egyszobás lakáshoz egy ikerházban. Nem érzem magam jól egy ikerházban, szeretem annak a gondolatát, hogy valakinek át kell mennie az előtéren, hogy az ajtómhoz jusson, főleg mivel úgy tűnik, hogy egyedül leszek Seattle-ben. Elhúzom ujjamat a képernyőn még néhányszor, mielőtt végre találok egy egyszobásat egy közepes méretű toronyházban. Túl megy a költségvetési határomon, de nem sokkal. Ha el leszek élelmiszerek nélkül, amíg be nem rendezkedem.
Elmentem a számot a telefonomba, aztán tovább folytatom a böngészést a listában. Lehetetlen gondolatok kísértenek arról, hogy Harryvel keresek lakást. Mindketten az ágyon ülnénk, én törökülésben, Harry a hosszú lábaival kinyújtva maga előtt, háta pedig az ágytámlának döntve. Lakást mutatnék neki lakás után, mire ő a szemeit forgatná és panaszkodna a folyamatról, de rajtakapnám, ahogy mosolyog szemeivel az ajkaimra fókuszálva. Elmondaná nekem, milyen cuki vagyok, amikor izgatott vagyok, mielőtt elvenné tőlem a laptopot és biztosítana, hogy találni fog nekünk egy lakást.
Bár ez túl egyszerű lenne, túl könnyű. Az életemben minden egyszerű és könnyű volt hat hónappal ezelőttig. Anya segített a kollégiumi szobámmal kapcsolatban, nekem pedig mindenem el volt rendezve és sorban volt, mielőtt egyáltalán megérkeztem volna Washington államba. Anya… nem tehetek róla, de hiányzik. Fogalma sincs, hogy újra találkoztam az apámmal. Olyan mérges lesz, tudom, hogy igen. Mielőtt lebeszélhetném magam róla, tárcsázom a számát.
- Helló? – veszi fel simán.
- Anya?
- Ki más lenne? – máris megbánom ezt a telefonhívást.
- Hogy vagy? – kérdezem nyugodtan.
- Jól, egy kicsit elfoglalt voltam mindennel, ami történik – sóhajt fel. Fazekakat és serpenyőket hallok csörögni a háttérben.
- Mi történik? – tud az apámról? Gyorsan eldöntöm, hogy ha nem, nem most a jó alkalom elmondani neki.
- Semmi különös tényleg, csak sokat túlóráztam, és van egy új lelkészünk, ó, és Ruth meghalt.
- Ruth Porter?
- Igen, fel akartalak hívni – figyelmeztet kissé hideg hangja.
Natalie nagymamája, Ruth volt az egyik legédesebb, akivel valaha is volt szerencsém találkozni. Mindig olyan kedves volt, és Karen mellett ő csinálta a legjobb csokis kekszet a bolygón.
- Natalie hogy van? – merem megkérdezni. Nagyon közel állt a nagymamájához, és tudom, hogy ez biztosan nehéz neki. Nekem soha nem volt lehetőségem közel kerülni egyik nagyszülőmhöz se, apám szülei meghaltak, mielőtt elég idős lettem volna, hogy emlékezzek, anya szülei pedig nem olyan típusú emberek voltak, akik megengedték, hogy bárki is közel kerüljön hozzájuk.
- Elég nehezen dolgozza fel. Fel kellene hívnod őt, Louis.
- Én… – kezdem el mondani neki, hogy nem hívhatom fel őt, de megállítom magamat. Miért nem hívhatom fel őt? Megtehetem és meg is fogom tenni. – Meglesz, felhívom őt most.
- Tényleg? – a meglepődés nyilvánvaló anya hangjában. – Vagyis legalább várj kilenc óra utánig – emlékeztet engem, én pedig nem tehetek róla, de elmosolyodom a hangsúlyán. Tudom, hogy mosolyog a vonal másik végén. – Hogy megy az iskola?
- Hétfőn költözöm Seattle-be – vallom be, majd hallok valamit zörögve esni a földre.
- Mi?
- Mondtam neked, emlékszel? – elmondtam neki, ugye?
- Nem, nem szóltál. Említetted, hogy oda költözik a munkahelyed, de azt soha nem mondtad, hogy biztosan költözöl.
- Sajnálom, csak annyira elfoglalt voltam Seattle-lel és Harryvel.
- Ő veled megy? – hangja hihetetlenül irányított.
- Én… nem tudom – sóhajtok fel.
- Jól vagy? Zaklatottnak hangzol.
- Jól vagyok – hazudom.
- Tudom, hogy nem a legjobb viszonyban voltunk mostanában, de én még mindig az anyád vagyok, Louis. Beszélhetsz velem, ha valami történik az életedben.
- Jól vagyok, tényleg, csak stresszelek a költözés és az új kampuszra való átmenetel miatt.
- Nagyszerű leszel ott, bármelyik kampuszon kiemelkednél.
- Tudom, de már annyira hozzászoktam ehhez az iskolához, és megismerhettem néhány tanárt, és vannak barátaim… néhány barátom – nem igazán vannak olyan barátaim, akik szörnyen hiányoznának, kivéve Liam és Tristan, de leginkább csak Liam.
- Ez az, amiért éveken át dolgoztunk, és nézz magadra most, ilyen rövid idő alatt megcsináltad. Büszke lehetnél magadra – meg vagyok lepve szavaitól, az agyam pedig siet, hogy feldolgozza őket.
- Köszönöm – dadogom.
- Szólj, amint beköltözöl a lakásodba Seattle-ben, hogy meglátogathassalak, mivel nem fogsz hazajönni egyhamar – feleli.
- Fogok – hagyom figyelmen kívül durva hangját.
- Majd később visszahívlak, készülődnöm kell, hogy elmenjek dolgozni. Bizonyosodj meg róla, hogy nem felejted el felhívni Natalie-t.
- Tudom, pár óra múlva felhívom.
Felkelti az érdeklődésemet egy mozdulat az erkélyen, felnézek és Harryt látom meg. Már fel van öltözve a szokásos fekete pólójába és fekete farmerébe. Lábain nincs még zokni, szemei pedig rám fókuszálnak.
- Ki volt az? – kérdezi abban a pillanatban, hogy megszakítom a hívást.
- Anya – válaszolom, majd felhúzom a térdeimet a mellkasomhoz a széken.
- Miért hívott? – fogja meg egy üres szék támláját, mire az nyikorog, ahogy közelebb húzza hozzám, mielőtt leül.
- Én hívtam őt – felelem szárazon.
- Miért van idekint a telefonom? – veszi el a kezemből, és átvizsgálja.
- Az internetet használtam.
- Ó – mondja, mintha nem hinne nekem. Ha nincs semmi, amit rejtegethet, miért érdekelné? – Kiről beszéltél, amikor azt mondtad, hogy fel fogod hívni őt? – kérdezi.
- Natalie-ról – válaszolom anélkül, hogy ránéznék.
- A francokat fogod – feleli, szemei összeszűkülnek.
- De igen – provokálom.
- Miért kell beszélned vele? – helyezi kezeit a térdeire. – Nem.
- De te eltölthetsz órákat valaki mással és jöhetsz vissza részegen, de…
- Ő az ex-barátnőd – szakít félbe.
- És azt én honnan tudom, hogy az a srác nem az egyik exed?
- Mert nincsenek exeim, emlékszel?
Frusztráltan fújtatok, korábbi elhatározásom már elhalványult, és megint kezdek mérges lenni.
- Nem mondhatod meg nekem, hogy kivel szabad telefonálnom. Akár ex, akár nem – figyelmeztetem, hangom halk és tiszta.
- Azt hittem, hogy nem vagy dühös rám?
- Nem vagyok, tényleg nem. Pontosan azt tetted, amire számítottam – sóhajtok fel, a vízre bámulok, és nem az átható, zöld szemeibe.
- És mi volt az, amire számítottál?
- Hogy elszöksz, elmész pár órára, aztán alkohollal a leheleteden térsz vissza.
- Azt mondtad, hogy menjek el.
- Az nem hozza rendbe azt, hogy részegen jöttél vissza.
- És tessék! – nyög fel. – Tudtam, hogy nem maradsz csendben, mint ahogy tegnap este tetted.
- Csendben maradni? Látod, ez a te problémád, azt várod tőlem, hogy csendben maradjak. Túl vagyok ezen.
- Min vagy túl? – hajol előre, arca túl közel van az enyémhez.
- Ezen – intek a kezemmel drasztikusan, majd lábra állok. – Egyszerűen túl vagyok az egészen. Gyerünk, csinálj, amit csak akarsz, de kereshetsz valaki mást, aki itt ül és csendben lesz, mert én nem csinálom ezt tovább – fordulok el tőle. Harry talpra ugrik, aztán ujjait a karom köré fonja, hogy visszahúzzon.
- Hagyd abba – utasítja. Hatalmas keze elterül a derekamon, míg a másik egy helyben tartja a karomat. A mellkasához húz, én pedig eltolom őt tiltakozásul. – Hagyd abba a veszekedést velem, nem mész sehová.
Ajkait egy kemény vonallá préseli, miközben kihúzom kezemet fogásából.
- Engedj el és leülök – fújtatom. Nem akarom beadni a derekamat, de arra sem vagyok hajlandó, hogy tönkretegyem bárki más időtöltését ezen a kiránduláson. Ha lemegyek a földszintre, Harry biztosan követni fog és végül a családja előtt fogunk veszekedni.
Harry gyorsan elenged, aztán újra lehuppanok a székre. Ő leül mellém és várakozóan néz rám a könyökeivel a combjain.
- Mi az? – csattanok fel.
- Szóval akkor elhagysz? – suttogja, mire durva magatartásom megenyhül.
- Ha arra gondolsz, hogy elmegyek Seattle-be, igen.
- Hétfőn?
- Igen, hétfőn. Már átmentem ezen veled újra és újra. Tudom, hogy azt hitted, az a kis mutatvány, amivel előrukkoltál, elbátortalanít engem – forrongok. – De ez nem történt meg, és semmit sem tehetsz, amitől ez így lenne.
- Semmit? – néz fel rám a nagy szempilláin át.
„Összeházasodhatunk.” mondta nekem, miközben részeg volt. Most komolyan gondolja? Amennyire meg akarom kérdezni tőle itt és most, nem lehet. Nem hiszem, hogy készen állok a józan válaszára.
- Mi van Seattle-ben, amit annyira el akarsz kerülni? – kérdezem. Szemeit elkapja az enyéimtől.
- Semmi fontos.
- Harry, esküszöm, ha van valami, amit eltitkolsz előlem, soha többet nem fogok beszélni veled – felelem, és komolyan is gondolom.
- Semmiség, Louis, van ott néhány régi barátom, akik nem különösebben érdekelnek, mert ők a régi életem részei.
- Régi élet?
- Az életem előtted, a piálás, a bulik, az, hogy megdugtam minden lányt az utamban – mondja, mire megfeszülök, amit észrevesz. – Bocs – motyogja, aztán folytatja. – Nincsenek nagy titkok, csak rossz emlékek. Nem ez az, amiért nem akarok menni egyébként.
- Akkor mondd el, mert nem értem.
- Miért kell neked magyarázat? Nem akarok menni, és nem akarom, hogy te nélkülem menj – arca mindenféle érzelemtől mentes, ahogy a szemeimbe néz.
- Nos, ez nem elég magyarázat. Elmegyek, és tudod mit? Már nem akarom, hogy velem gyere.
- Mi? – sötétülnek el a szemei.
- Nem akarom, hogy gyere – olyan nyugodt vagyok, amennyire csak lehet, majd felállok a székről. Büszke vagyok magamra, amiért kiabálás nélkül folytattuk ezt a beszélgetést. – Megpróbáltad tönkretenni ezt nekem, ez volt az álmom, amióta csak emlékszem, te pedig megpróbáltad tönkretenni nekem. Olyasminek kellene lenned, amit alig várok, de olyanná váltál, amit ki nem állhatok. Izgatottnak és késznek kellene lennem, hogy megyek, ehelyett megbizonyosodtál róla, hogy ne legyen hol laknom, és egyáltalán nincs támogatásom. Szóval nem, nem akarom, hogy gyere.
Szája kinyitódik, majd becsukódik, mielőtt feláll és végiglépked a fa fedélzeten.
- Te… – kezdi el, aztán abbahagyja, mielőtt folytatja – te… tudod mit, Louis? Mindenki leszarja Seattle-t, kivéve, ki a fene nő fel úgy, hogy azt tervezi, hogy Seattle-be költözik kibaszott Washingtonból, nagyon ambiciózus, – morogja – és abban az esetben, ha elfelejtetted volna, én vagyok az egyetlen okod, hogy ilyen lehetőséget kaptál. Azt hiszed, bárki más is kap egy kibaszott fizetett gyakornoki állást elsőévesként az egyetemen? Kurvára nem! A legtöbb ember küzd azért, hogy kapjanak egy fizetett gyakornoki állást, még akkor is, miután lediplomáztak, szóval az istenverte lábamat kellene csókolgatnod, amiért megszereztem neked azt a kurva állást, te hálátlan kis…
Teszek egy lépést felé, a kezem pedig majdnem közénk repül az agyam engedélye nélkül. Harry túl gyors és megfogja a csuklómat, megállítva engem csak centikkel az arcától.
- Ne – figyelmeztet, hangja hidegrázást küld végig a gerincemen, és azt kívánom, bárcsak ne állított volna meg attól, hogy megüssem őt. Mentás lehelete az arcom körül mozgolódik, miközben megpróbálja kontrollálni a hidegvérét. Na, gyerünk, Harry, provokálja őt a tudatalattim, míg keresi a bokszkesztyűit.
Egyikünk sem szól egy szót sem, ahogy leengedi a kezemet, aztán sarkon fordul, hogy elsétáljon, otthagyva engem teljesen füstölögve.



- Biztos vagy benne, hogy ez jól néz ki? – kérdezem Liamtől, miközben a hosszú tükörbe bámulok.
- Igen, rendben van – mosolyodik el, mire felsóhajtok.
- Sajnálom. Csak szépen akarok kinézni.
A sötétkék öltöny fura érzés a bőrömön, az anyag kemény és nehéz, ahogy mozgok. A városban lévő kis ruházati butikban nem volt túl sok minden, amiből választhattam, és biztosan nem akartam a fekete öltönyt választani, ami teljesen bőrből készült. Szükségem van valamire, amit felvehetek erre a szörnyű vacsorára ma este, Harry ajánlata pedig, hogy farmert viseljek, nem fog működni.
- Gondolod, hogy egyáltalán visszajön, mielőtt el kellene indulnunk? – kérdezem Liamtől.
Harry lelépett, mint mindig a veszekedésünk után, és azóta sem jött vissza. Nem is hívott vagy írt. Valószínűleg azzal a titokzatos sráccal van, akivel annyira szereti megbeszélni a problémáinkat. Nem lennék meglepve, ha dühében csinálna vele valamit, hogy engem bosszantson. Nem, nem tenné.
- Őszintén nem tudom. Remélem, igen, anya csalódott lesz, ha nem érkezik meg.
- Igen – kezdem el megcsinálni a hajamat az elején hátra fésülve.
- Vissza fog jönni, csak makacs.
- Nem tudom, hogy visszajön-e – sóhajtok fel. – Kezdem elérni a töréspontomat, érzem. Tudod mit éreztem tegnap este, amikor azt mondta, hogy egy másik sráccal volt?
- Mit?
- Egy kis dühöt, ennyit. Mintha érzéketlenné váltam már ehhez, az egészhez. Csak nincs meg bennem az erő, hogy folyamatosan ezt csináljam újra és újra. Kezdem azt hinni, hogy ő egy veszett ügy, ez pedig összetöri a szívemet – felelem, megtiltva magamnak a sírást.
- Nem egy veszett ügy, csak azt gondolja, hogy az, így néha nem is zavartatja magát azzal, hogy próbálkozzon.
- Készen vagytok, srácok? – szólal meg Karen hangja a nappaliból, mire Liam biztosítja őt, hogy bármelyik percben lent leszünk. Felveszem az új barna cipőmet, sajnos olyan kényelmetlen, mint amilyennek kinéz. Az ilyen alkalmakkor hiányzik, hogy Toms cipőket hordjak mindennap.
Harry még mindig nem jött vissza, mire beszállunk az autóba.
- Nem várhatunk tovább – feszül meg egy csalódott rosszallásba Ken álla.
- Semmi gond, hozhatunk neki majd valamit – ajánlja Karen édesen, tudva, hogy nem ez a megoldás, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy feloldja férje irritációját.
Liam átnéz rám, én pedig rámosolygok, hogy biztosítsam őt, jól vagyok Harry távolléte miatt.
Az étterem pompás. Az épület egy hatalmas faház, elég nagy ahhoz, hogy egy ház legyen, a belseje meg megcáfolja a külső megjelenésének fás érzését. Modern és fényes, fekete-fehér mindenhol szürke díszítéssel a falakon és padlón. A fények pont annak a határán vannak, hogy túl sötét legyen, de ez csak hozzátesz a varázshoz.
- Styles – hallom meg, ahogy Ken mondja az emelvény mögött lévő gyönyörű nőnek.
- A társasága már itt van – mosolyodik el, fehér fogai majdnem vakítóak a hely sötétségében.
- Társaság? – fordulok Liamhez, mire ő vállat von.
A terem sarkában lévő asztalhoz követjük a nőt. Utálom, hogy úgy tűnik, mindenki engem bámul emiatt az öltöny miatt. A bőr szörnyűséget kellett volna választanom, az kevesebb figyelmet vonzott volna. Egy középkorú férfi dönti le az italát, ahogy elsétálunk, Liam pedig közelebb húz az oldalához, miközben elhaladunk a görény alak mellett. Az öltöny nem ide nem illő. A probléma az, hogy ez valaki olyannak készült, akinek sokkal kisebb a segge, mint nekem.
- Éppen ideje, hogy csatlakoztok hozzánk – feleli egy ismeretlen férfihang, mire körbe kémlelem Karent, hogy megkeressem a forrást.
A férfi, akiről feltételezem, hogy Ken barátja, feláll, hogy megrázza a kezét. Szemeim a jobb oldalához vándorolnak, a felesége mosolyog, üdvözölve Karent. Mellette egy fiatal fiú van, a fiú, a gyomrom pedig összeugrik. Gyönyörű, rendkívül gyönyörű, és pontosan ugyanazt az öltönyt viseli, mint én. Persze. Innen látom szemei világoskék árnyalatát, és amikor rám mosolyog, még gyönyörűbb. Majdnem túlságosan is elvonja a figyelmemet növekvő féltékenységem, hogy észre vegyem, Harry pontosan mellette ül, fehér ingbe öltözve.

2017. március 24., péntek

Chapter 217

Helló! 😊
Már itt is van a fejezet, szerintem rendben van, majdnem végig Harry szemszög, amit mindenki szeret, feltételezem, én imádom a gondolatait, főleg a hatodik világháborúsat 😂 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, mik történhetnek majd. Még az elején zárójelbe írtam néhány dolgot, hogy érthetőbb legyen. Az elsővel nem lesz probléma, a második viszont nekem is elég homályos, hogy pontosan mi akar lenni, azért megpróbáltam megfogalmazni valamennyire érthetően a lényegét, de nem baj, ha nem értitek, én sem értem igazán, meg nem is annyira fontos. Jövőhéten találkozunk.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 217
 
Louis szemszöge
Kisétálok az erkélyhez, hogy becsukjam az ajtókat, mielőtt az öltözködőasztalhoz megyek, hogy átöltözzek a pizsamámba. A száguldó agyammal nehéz az öltözködésre fókuszálnom. Semmi sem gyakorol olyan hatást, hogy Harry viselt pólóját kellene felvennem, és nem vagyok hajlandó felvenni a szék karján pihenő fehér pólót, képesnek kell lennem a saját rohadt ruháimban aludni. Feladom, miután átkutatom a fiókot, és úgy döntök, hogy a rövidnadrágot és a pulóvert választom, ami rajtam van, aztán lefekszem az ágyra.
Ki ez a rejtélyes srác, akivel Harry van? Ironikusan jobban fel vagyok dúlva a lakásom miatt Seattle-ben, mint Ken barátjának a fia miatt. Ha Harry veszélyeztetni akarja a kapcsolatunkat a megcsalással, az az ő választása. Igen, darabokra szakítaná azt, ami maradt belőlem, és nem hiszem, hogy valaha is helyre jönnék, de nem fogok erre fókuszálni.
Egyáltalán nem tudom elképzelni ezt, nem tudom elképzelni azt, hogy Harry tényleg megcsalna engem, az összes dolog ellenére is, amiket a múltban tett, egyszerűen nem látom. A levele után nem, a megbocsátásomért való könyörgése után nem. Igen, irányító, túl irányító, és nem tudja, mikor kell abbahagyni azt, hogy beleavatkozzon az életembe, de a szándékai a tettei mögött nem annyira rosszindulatúak, mint hogy hűtlen legyen.
A Harry iránt érzett haragom folyamatos lüktetése nem enyhül, miután a plafonra bámulok megszámolva a festett gerendás faburkolatot, ami a lejtős felületen van.
Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy beszéljek vele egyelőre, de tudom, hogy nem leszek képes aludni, amíg nem hallom őt visszatérni a kabinba. Minél tovább van távol, annál erősebben nő a féltékenység csavarja a mellkasomban. Nem tehetek róla, de észreveszem az itt lévő kettős elvárást, ha én lennék kint egy sráccal, Harry megőrülne, és valószínűleg megpróbálná leégetni a helyet körülvevő erdőt. Nevetni akarok a nevetséges gondolaton, de egyszerűen nem megy. Helyette újra lehunyom a szemeimet, könyörögve, hogy elnyomjon az álom.

Harry szemszöge
- Kérsz egy italt? – kérdezi Logan.
- Persze – vonok vállat, majd az órára pillantok.
- Nem lehetsz örökké gyáva, tudod.
- Fogd be.
- Annyira hasonlítasz rá – kuncog fel, levéve egy brandys üvegről a tetejét, amiről biztos vagyok, hogy többe kerül, mint a hatalmas tévé, amely a falon lóg.
- Kire? Nem hasonlítok senkihez, akit te ismersz.
- Riley.
- Hogyhogy?
Logan egy kis pohárba tölti a sötét folyadékot, aztán a kezembe adja, mielőtt visszaül a kanapéra.
- Hol van a te italod? – kérdezem.
- Én nem iszom.
Persze, hogy nem. Tényleg nem kellene innom, de a brandy forró égetése a nyelvemen ellöki a nyugtalanító emlékeztetőt.
- Elmondod, miért vagyok olyan, mint Riley vagy sem? – nézek rá várakozóan.
- Csak olyan vagy, Rileyra is ez a komor, mérges vagyok a világra-dolog jellemző – forgatja a szemeit, majd keresztbe teszi a lábait a széken.
- Nos, talán van valami oka arra, hogy mérges legyen – védem meg a lányt anélkül, hogy egyáltalán ismerném őt, aztán lehúzom a pohárnyi italom felét. Erős, a tökéletességhez idősödött, és érzem az égést le egészen a csizmám talpáig. Logan nem válaszol, helyette összenyomja az ajkait és elgondolkozva bámul a mögöttem lévő falra. – Nem vagyok benne ebbe az egész Dr. Phil (szakértő egy amerikai talk show-ban), te beszélsz, én beszélek, Kumbaya (a Kumbaya Törvény: bármilyen beszélgetésben, ahol a résztvevők közül néhányan bal oldali véleménnyel vannak a többi részvevőről, valaki konzervatívabb állásponttal összehasonlítja az említett ember véleményét annak a természetességéhet, hogy „egy tábortűz körül éneklik a Kumbaya-t.) szarságban – mondom neki, mire bólint.
- Nem várom el a Kumbaya-t, de szerintem legalább ki kellene találnod egy tervet, hogy bocsánatot kérj Lewis-tól.
- A neve Louis – csattanok fel, hirtelen bosszúsan kis hibája miatt.
- Louis, bocs. Van egy unokatestvérem, akit Lewis-nak hívnak, és azt hiszem, ez volt a fejemben – mosolyodik el.
- Miből feltételezed azt egyébként, hogy bocsánatot fogok kérni? – csettintek a nyelvemmel a szájpadlásomnál, míg válaszára várok.
- Viccelsz, ugye? Tartozol neki egy bocsánatkéréssel – feleli hangosan. – Legalább el kell mondanod neki, hogy Seattle-be fogsz menni.
- Nem megyek Seattle-be az ég szerelmére – nyögök fel. Mi van Louis-val és kibaszott Louis kettővel és azzal, hogy Seattle-lel nyaggatnak.
- Nos, akkor remélem, hogy ő elmegy nélküled – jegyzi meg kurtán.
- Mit mondtál? – teszem le a poharamat az előttem lévő asztalra, barna folyadék folyik le a pohár tetejéről és rá az asztal fehér felületére.
- Azt mondtam, hogy remélem, tényleg elmegy, mert megpróbáltad tönkretenni a lakását, és még mindig nem vagy hajlandó elköltözni vele.
Mi a fasz?
- Jó dolog, hogy leszarom, hogy mit gondolsz – állok fel, hogy távozzak. Tudom, hogy igaza van, de túl vagyok ezen a baromságon.
- De nem, nem szarod le, csak nem fogod bevallani. Már megtanultam, hogy az emberek, akik azt tettetik, hogy a legkevésbé törődnek valamivel, igazából ők törődnek a legjobban.
- Szart se tudsz rólam – szűröm ki a fogaim között. Felveszem a poharat, majd kiiszom a maradék italt, mielőtt az ajtó felé indulok.
- De igen, tudok. Mint mondtam, éppen olyan vagy, mint Riley.
- Nos, sajnálom őt, mert el kell viselnie… – kezdek el feldühödni a srácra, de megállítom magamat. Ő semmi rosszat nem tett, valójában megpróbál segíteni nekem, és nem érdemli meg a haragomat. – Bocs, oké? – sóhajtok fel, visszahuppanva a kanapéra.
- Látod, nem túl nehéz bocsánatot kérni, ugye? – teszi fel a kérdést Logan, aztán felkel a helyéről a kanapén, hogy a polcon lévő tálcához menjen. – Nyilvánvalóan szükséged van egy újabb italra – mosolyodik el, és elveszi az üres poharamat.



- Louis utálja, amikor iszom – morgom a harmadik poharam után.
- Úgy érted, amikor részeg vagy?
- Nem – eltűnődöm a kérdésen, és átgondolom. – Néha.
- Hmm…
- Te miért nem iszol? – kérdezem.
- Nem tudom, csak nem szoktam.
- A baráto… – kezdem el, de kijavítom magamat – barátnőd szokott inni?
- Igen, néha. Nem annyit, mint korábban.
- Ó – ebben a Rileyban és bennem talán több a közös, mint gondoltam.
- Logan? – hallatszanak az apja léptei a lépcsőn.
Én felülök és elmozdulok tőle ösztönből, Logan az apjának szenteli figyelmét.
- Igen, apa?
- Majdnem éjjel egy óra van, azt hiszem, ideje távozni a társaságodnak – feleli.
Éjjel egy? Szent szar.
- Oké – bólint Logan, aztán visszanéz rám –, úgy tűnik, elfelejti, hogy felnőtt vagyok – suttogja, a bosszúság tiszta hangjában.
- Amúgy is mennem kell, Louis meg fog ölni – morgom, lábaim nem olyan szilárdak alattam, mint ahogy kellene lenniük.
- Nyugodtan gyere vissza holnap, Harry – mosolyodik el apám barátja, én pedig elérem az ajtót.
- Csak kérj bocsánatot és fontold meg Seattle-t – emlékeztet a fiú. Figyelmen kívül hagyom őt, aztán kisétálok az ajtón, le a lépcsőn, és rá a kikövezett kocsifelhajtóra. Nagyon szeretném tudni, mit csinál Logan apja a megélhetéséért, nyilvánvalóan kurvára gazdag.
Koromsötét van idekint, szó szerint alig látom a kezemet, ahogy hülyén az arcom előtt lóbálom. Amikor elérem a kocsifelhajtó végét, az apám kabinjának fényei láthatóvá válnak, és végigvezet engem a kocsifelhajtón, majd fel a veranda lépcsőjén.
A szúnyoghálós ajtó nyikorogva kinyitódik, amiért szitkozódom. Nem akarom felébreszteni az egész kabint. Az utolsó dolog, amire szükségem van az az, hogy apám felébredjen és megérezze a brandyt a leheletemen, másfelől viszont lehet, hogy akarhat egy kicsit. Louis hangja leszid a gondolataimon keresztül, aztán megszorítom az orrnyergemet, megrázva a fejemet, hogy kiszedjem őt onnan.
Majdnem feldöntök egy lámpát, miközben megpróbálom levenni a csizmámat a lábamról. Megfogom a fal sarkát, hogy megtámasszam magamat, aztán a csizmáimat Louis cipői mellé helyezem a lábtörlőhöz.
Tenyereim elkezdenek izzadni, ahogy olyan lassan megyek fel a lépcsőn, amennyire csak lehet. Nem vagyok részeg, de eléggé bizsergető érzést érzek, és tudom, hogy Louis még feldúltabb lesz, mint volt. Kimondottan rohadtul dühös volt korábban, most pedig, hogy ilyen sokáig kimaradtam és ittam, meg fog őrülni. Igazából egy kicsit… félek tőle most. Annyira mérges volt korábban, csúnyán beszélt velem és kiparancsolt.
Az ajtó a szobához, amit megosztunk, egy kis nyikorgással kinyílik, én meg megpróbálok olyan csendes lenni, amennyire csak lehet, és végigvezetem magam a sötét szobán anélkül, hogy felébreszteném őt. Nincs ilyen szerencsém.
Az éjjelin lévő lámpa felkapcsolódik, Louis pedig láthatóvá válik.
- Bocs… nem akartalak felébreszteni – kérek bocsánatot, mire rosszallás formálódik telt ajkain.
- Nem aludtam – jelenti ki, mire a mellkasom elkezd összeszorulni.
- Tudom, hogy késő van, sajnálom – felelem, szavaim összemosódnak.
- Ittál? – kérdezi, szemei fényesek. Attól, ahogy a lámpa lágy fénye az arcára vetül, át akarok nyúlni az ágyon és megérinteni őt.
- Igen – vallom be, majd várok az én igazi saját Lyssám haragjára.
Louis felsóhajt, aztán kezeit a homlokához teszi. Nem tűnik riasztónak vagy meglepettnek a valamennyire részeg állapotom miatt.
Még mindig várok a dühre. Semmi.
Csak ül ott az ágyon, hátradőlve a karjain, engem bámulva elkeseredett szemekkel, míg én kínosan állok a szoba közepén.
- Fogsz mondani bármit is? – kérdezem meg végül, remélve, hogy megtöröm ezt a kísértő csendet.
- Nem, nem fogok.
Hogy mi van?
- Mi?
- Én kimerült vagyok, te meg részeg, tényleg nincs semmi, amit mondhatnék.
Mindig idegesen arra számítok, hogy végre felcsattanjon, hogy végre elérjen ahhoz a ponthoz, ahol belefárad abba, hogy elviselje a szarságaimat, és őszintén kibaszottul halálra vagyok rémülve, hogy talán ez az.
- Nem vagyok részeg, csak három pohárral ittam. Tudod, hogy az szart se ér nekem – felelem, majd leülök az ágy szélére. Hidegrázás fut végig a gerincemen, amikor Louis közelebb mozdul a háttámlához, hogy távolabb kerüljön tőlem.
- Hol voltál? – hangja lágy.
- A szomszédban.
Louis továbbra is engem bámul, több információt várva.
- Ezzel a sráccal voltam, akit Logannek hívnak, az apja az enyémmel járt egyetemre, és beszélgettünk, egyik dolog vezetett a másikhoz és…
- Ó, Istenem – Louis eltakarja kezeivel a füleit, térdét pedig a mellkasához húzza fel. Átnyúlok, hogy mindkét csuklóját az egy kezembe vegyem, aztán gyengéden az ölébe húzzam le.
- Nem, nem, nem úgy. Baszki.
- Össze vagyok zavarodva – vallja be.
- Rólad beszélgettünk – mondom neki, majd várok a szokásos szemforgatására, és arra, hogy semmit sem hisz el, amit mondok neki.
- Rólam mit?
- Csak ezt a Seattle szarságot.
- Beszéltél vele Seattle-ről, de velem nem fogsz beszélni? – Louis hangja nem mérges, csak kíváncsi, én meg kurvára nagyon össze vagyok zavarodva.
Nem mintha akartam volna beszélni a sráccal, gyakorlatilag kurvára kényszerített, de egy módon azt hiszem, valamennyire örülök, hogy megtette.
- Ez nem olyan, elküldtél – emlékeztetem az előttem lévő srácot, akinek olyan az arca, mint Louis-nak, de nincs meg a szokásos viselkedése.
- És egész végig vele voltál? – ajka megremeg, mire belenyomja a fogait.
- Nem, elmentem sétálni és belefutottam. Nagyon hasonlít rád – nyúlok át, hogy megsimogassam az arcát, Louis pedig nem húzódik el. Bőre forró az érintésem alatt, arca úgy néz ki, mintha ragyogna a tompa fényben. A tenyerembe hajol, szemei megrebbennek, ahogy nagyujjamat végighúzom az arccsontján.
Ez nem az, ahogy elképzeltem, hogy hogyan fog ez menni, mostanra már a kibaszott hatodik világháborúra számítottam.
- Kedveled őt akkor? – kérdezi tőlem Louis, kissé kinyitja kék szemeit, hogy találkozzon az enyéimmel.
- Igen, rendben van – vonom meg a vállam, mire ismét lehunyja a szemeit.
Meg vagyok lepve a nyugodt viselkedésétől, és ez összekeveredve az idős brandyvel egy összezavarodott Harryt eredményez.
- Fáradt vagyok – feleli Louis, majd felnyúl, hogy elvegye a kezemet az arcáról.
- Nem vagy mérges? – teszem fel a kérdést, valami szekálja a gondolataimat, de egyszerűen nem tör a felszínre. Kurva ital.
- Csak fáradt vagyok – válaszolja, aztán lefekszik a párnákra.
Oké…
Riasztócsengők… Nem, kibaszott tornádószirénák kapcsolódnak be a fejemben a hangja mögött lévő érzelmek hiányára, de úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom ma estére. Késő van, és ha túlságosan is nagyon erőltetem őt, megint el fog küldeni, azt nem hagyhatom. Nem tudok nélküle aludni, és hálás vagyok, hogy egyáltalán kibaszottul hagyja, hogy a közelében legyek a Sandrával való szarság után.

2017. március 17., péntek

Chapter 216

Sziasztok! 😊
Végre valahára (valamennyire) sikerül időben jelentkeznem, el se hiszem 😅 A fejezet elején rögtön több mindent is zárójelbe írtam. Az elsőnél a pontos kifejezést, amit használtak, mert őszintén szólva fogalmam se volt, hogy ez mit akar jelenteni pontosan, de azért írtam valamit magyarul is 😂 A másodiknál pedig ismét egy olyan van, ami az angol nyelvben megtalálható, a magyarban meg nem. Az ők (they are vagy they're) ragozásáról van szó, ez ugye a magyarban nincs, de muszáj voltam odaírni, hogy mikor melyiket használták, mert amúgy elég fura lenne 😃 Más megjegyezésem nincs szerintem, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek majd, érdekes a rész. Egy hét múlva találkozunk újra.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 216
 
Harry szemszöge
- Az egész visszaúton követni fogsz? – kérdezem a zaklató sráctól.
- Nem, visszamegyek a szüleim kabinjába.
- Nos, menj a kabinjukhoz egyedül.
- Nem vagy nagyon udvarias – hümmögi.
- Tényleg? Azt mondták, ez az egyik legerősebb jellegzetességem – forgatom a szemeimet, még akkor is, ha nem látja az arcomat.
- Valaki hazudott neked – vihogja mögöttem, én pedig elrúgom a csizmám talpa alatt lévő köveket. Most az egyszer örülök, hogy Louis azt mondta, vegyem le a csizmámat a kabin ajtajánál, különben Liam tornacipőjét kellett volna felvennem. Nem néz ki jól, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a lába sokkal kisebb, mint az enyém. – Szóval honnan jöttél? – kérdezi.
Figyelmen kívül hagyom őt, és folytatom az utamat az úton, azt hiszem, balra kellene fordulnom a következő stop táblánál, pokolian nagyon remélem.
- Anglia? – teszi fel a kérdést.
- Igen, melyik irányba? – kérdezem tőle, mire jobbra mutat. Persze, hogy tévedtem. – Tudják a szüleid, hogy elmentél? – az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy feldühítsek valaki mást.
- Kétlem, társaságuk van, és amúgy is figyelmen kívül hagytak – sóhajt fel.
Szeme jégkék színű, nadrágja pedig kicsit áthúzott a lábai alatt lévő kavicsokon (drag across the gravel). Louis-ra emlékeztet, vagyis arra a Louis-ra, akinek először bemutattak. Az én Louis-m többé már nem hordja a förtelmes khaki nadrágjait. Új szókincse is lett, ez mind annak köszönhető, hogy túl sokszor dühítettem őt fel.
- Te is a szüleiddel vagy itt? – a srác hangja halk, édes is akár.
- Nem, vagyis nagyjából.
- Ők (they are) nagyjából a családod? – mosolyodik el, azt használva, hogy ők (they are) az átlagos ők (they’re) helyett, ami szintén Lou-ra emlékeztet.
Újra a fiúra nézek, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg ott van, és ez nem valamiféle furcsa, Karácsonyi énekes fajta hülyeség, ahol ő egy kísértet, ami azért jött, hogy valamilyen leckét taníttasson meg velem.
- A családom és a párom. Egyébként van barátom – figyelmeztetem őt. Nem látom úgy, hogy ezt a srácot érdekelném, viszont egyszer Louis-ról is ugyanezt gondoltam.
- Oké… – feleli.
- Oké – veszem fel a tempómat, azt akarva, hogy egy kis teret hozzak létre köztem és az idegen között.
Mindketten jobbra fordulunk a stop táblánál, aztán a fűre sétálunk, ahogy egy teherautó elhalad mellettünk.
- Akkor hol van? A párod?
- Alszik – értelmesnek tűnik, hogy ugyanazt a hazugságot használjam, amit az apámnak és Karennek is mondtam.
- Hmm.
- Hmm, mi? – nézek rá.
- Semmi – bámul előrefelé.
- Már a visszaút feléig követtél, ha van valami mondanivalód, akkor mondd – jegyzem meg durván.
- Csak azon gondolkoztam, hogy úgy tűnik, mintha megpróbálnál elszökni valamitől vagy rejtőzködni, nem tudom, mindegy.
- Nem rejtőzködöm, azt mondta nekem, hogy menjek a picsába, így azt tettem.
Mi a fenét tud ez az önjelölt Louis egyébként is?
- Miért rúgott ki?
- Mindig ilyen kíváncsi vagy?
- Igen, az vagyok – mosolyodik el.
- Utálom a kíváncsi embereket – figyelmeztetem őt.
Kivéve Louis-t, persze. Nem számít, mennyire szeretem őt, néha be akarom ragasztani a száját egyik kihallgatását követően. Szó szerint ő a legtolakodóbb emberi lény, akivel valaha is találkoztam.
De igazából hazudok, imádom a nyaggató viselkedését, régen utáltam, de most már értem. Én is tudni akarok róla mindent, hogy mit gondol, mit csinál, mit akar. Rádöbbenek, kibaszott rémületemre, hogy most már több kérdést teszek fel, mint ő.
- Szóval elmondod nekem? – erőlteti a srác.
- Mi a neved? – kérdezem tőle, figyelmen kívül hagyva kérdését.
- Logan – feleli.
- Én Harry vagyok.
- Mesélj a barátodról.
- Miért?
- Úgy tűnik, hogy feldúlt vagy, és kivel lenne jobb beszélni, mint egy idegennel?
Nem akarok beszélni vele, hátborzongatóan hasonlít Louis-ra, és ettől kellemetlenül érzem magam.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – a nap elkezdett lejjebb menni az égen, mély árnyalatú rózsaszínűvé változtatva a horizontot.
- És az az, hogy ha bent tartod?
- Nézd, te… kedvesnek tűnsz meg minden, de nem ismerlek téged, te sem ismersz engem, szóval ez a beszélgetés nem fog megtörténni – mondom neki, mire a homlokát ráncolja.
- Rendben – sóhajt fel Logan.
Végre meglátom apám kabinjának ismerős lejtős tetejét a távolban.
- Nos, én itt vagyok – köszönök el.
- Tényleg? Várj… az apukád Ken, ugye? – üti meg kis kezével a homlokát.
Mi a fene?
- Igen? – mindketten abbahagyjuk a sétálást a kocsifelhajtó végén.
- Idióta vagyok, hát persze! Az akcentussal hogy nem gondoltam erre korábban – nevet fel.
- Nem értem – nézek le rá.
- A te apukád és az enyém barátok, együtt jártak egyetemre vagy valami. Az elmúlt egy órát éppen azzal töltöttem, hogy a fénykorukról hallgattam történeteket.
- Ó, ez ironikus – mosolyodom el félig, nem érzem olyan kellemetlenül magamat ezzel a sráccal, mint néhány perccel ezelőtt.
- Szóval akkor tényleg nem vagyunk idegenek – mosolyodik el.

Louis szemszöge
- Sütik – válaszoljuk Liammel egyszerre.
- Akkor sütik – mosolyodik el Karen, majd kinyitja a szekrényt.
Karen soha nem áll meg, mindig süt, főz, pirít. Nem mintha panaszkodnék, a főztje hihetetlen.
- Most már sötét van kint, remélem, nem tévedt el – szólal meg Ken, mire Liam bólint.
Harry már majdnem három órája elment, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne essek pánikba. Tudom, hogy jól van, ha bármi is történne vele, azt tudnám. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de mélyen legbelül tudom, hogy egyszerűen csak tudnám.
Azonban nem amiatt aggódom, hogy valami bántja őt. Amiatt aggódok, hogy a frusztrációját használja kifogásként velem és önmagával szemben, hogy a helyi bárba menjen.
Amennyire nagyon azt akartam, hogy menjen el tőlem, megölne, ha látnám őt átbotorkálva az ajtón alkoholos lehelettel. Csak szükségem volt egy kis távolságra, időre, hogy gondolkozzak és lenyugodjak. Nem jutottam el a gondolkodós részhez, minden áron elkerültem.
- Arra gondoltam, hogy mindannyian bemehetnénk a jakuzziba ma este vagy talán reggel? – ajánlja Karen. Liam visszaköpi a szódáját a poharába, én meg gyorsan elnézek, az arcom belsejét megharapva. Annak az emléke, hogy Liam észrevette a pezsgőfürdőben úszó alsónadrágomat, túl friss, és érzem a hőt az arcomban.
- Karen, édesem, nem hiszem, hogy a jakuzziba akarnak jönni velünk – nevet fel Ken, mire Karen elmosolyodik, rájőve, hogy egy kicsit kínos lenne ötünknek beszállnia egy pezsgőfürdőbe együtt.
- Azt hiszem, igazad van – nevet fel, elválasztva az előre elkészített tésztamasszát kis labdákká. – Utálom ezt a dolgot – húzza össze az orrát.
Biztos vagyok benne, hogy Karennek szörnyű az előre elkészített tésztamassza, de nekem mennyország. Főleg most, amikor úgy érzem, bármelyik pillanatban felrobbanhatok.
Kínos volt, amikor Karen és Ken megérkeztek a szomszédlátogatásból, egy régi barátja Kennek az egyetemről, azt mondták. Liam és én egy beszélgetés közepén voltunk Danielle-ről és a jövendőbeli lakásukról, amikor az anyja és Ken hívtak minket. Megemlítették, hogy belefutottak Harrybe, miközben ő távozott, úgy tűnik, azt mondta nekik, hogy aludtam, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy folytassam hazugságát, azt felelve, hogy csak akkor ébredtem fel, amikor Liam bejött a szobába.
Kíváncsi voltam, hogy hol van Harry és mikor jön vissza azóta a pillanat óta, hogy elment. Egy részem egyáltalán nem akarja látni őt, de egy részemnek, egy sokkal nagyobb részemnek tudnia kell, hogy semmi olyat nem csinál, ami veszélyezteti a már amúgy is törékeny kapcsolatunkat.
Még mindig rendkívül mérges vagyok rá, amiért beavatkozott a Seattle-i lakásommal kapcsolatos dologba, és fogalmam sincs, mi a fenét fogok csinálni ezzel.

Harry szemszöge
- Szabotáltad a lakását? – kérdezi Logan, leesett állal.
- Mondtam, hogy elbaszott – emlékeztetem őt.
Újabb fényszórók villannak fel mellettünk, miközben a szülei kabinjához sétálunk. Minden szándékom megvolt, hogy az apáméba menjek vissza, de Logan bebizonyította, hogy megfelelő hallgató eddig, szóval amikor felajánlotta, hogy menjünk vissza az ő kabinjába és fejezzük be a megbeszélésünket, elfogadtam. Távollétem egy kis időt fog adni Louis-nak, hogy lenyugodjon, és remélhetőleg készen fog állni, hogy beszéljen velem, mire visszatérek.
- Azt nem mondtad, hogy milyen szinten lett elrontva, nem hibáztatom őt, amiért mérges rád – feleli a srác, persze, hogy Louis oldalára áll.
Nem tudom elképzelni, mit gondolna rólam, ha tudná az összes szarságot, amiken keresztülment miattam Louis az elmúlt hat hónapban.
- Nos, mit fogsz tenni ezzel kapcsolatban? – kérdezi, kinyitva a bejárati ajtót a szülei kabinjához. Nagyon extravagáns, még nagyobb, mint az apámé.
Kibaszott gazdag emberek.
- Az emeleten kellene lenniük – feleli, ahogy besétálunk.
- Kiknek kellene az emeleten lenniük? – teszi fel a kérdést egy nő hangja, mire Logan fintorog, mielőtt a nőhöz fordul, akiről feltételezem, hogy az anyja. Logan úgy néz ki, mint a nő.
- Ő ki? – sétál be a nappaliba egy középkorú férfi, pólót és khaki nadrágot viselve.
Nagyszerű, kibaszott nagyszerű. Egyszerűen csak vissza kellett volna mennem Louis-hoz. Kíváncsi vagyok, hogyan érezné magát, ha tudná, hogy itt vagyok, bánná? Amúgy is elég mérges rám, és van egy múltja azzal kapcsolatban, hogy néhány emberre féltékeny, de ez a srác egyikőjükhöz sem hasonlít.
- Ő Harry, Ken fia – mutat be engem, aztán egy vigyor jelenik meg a férfi arcán.
- Azon gondolkoztam, hogy megismerhetlek-e! – angol, ez megmagyarázza, honnan ismeri az apámat az egyetemről.
Idesétál és megveregeti a vállamat, én teszek egy lépést hátra, mire kissé a homlokát ráncolja, de úgy tűnik, ezt a reakciót várta tőlem. Apa biztosan figyelmeztette őt velem kapcsolatban. Majdnem felnevetek a gondolaton.
- Édesem, ő Anne fia – feleli a férfi.
- Ismeri anyát? – kérdezem tőle, mielőtt a feleségéhez fordulok.
- Igen, ismertem anyukádat, még mielőtt az anyukád lett – mosolyodik el a nő.
Össze vagyok zavarodva.
- Mindannyian barátok voltunk, öten – teszi hozzá.
- Öten? – kérdezem.
- Édesem – néz a férfi a feleségére, feltételezem, hogy elcsendesítse őt.
- Egyébként pont úgy nézel ki, mint anyukád! Csak annyi, hogy apukád szemeit örökölted, azóta nem láttam Anne-t, hogy visszaköltöztem Amerikába, hogy van? – kérdezi.
- Jól van, hamarosan férjhez megy.
- Tényleg? – visítja. – Add át neki gratulációmat, ezt csak olyan nagyszerű hallani.
- Oké – válaszolom, ezek az emberek rohadtul túl sokat mosolyognak. Olyan, mintha három Karennel lennék egy szobában, csak sokkal több a bosszúság és sokkal kevesebb a báj. – Lassan megyek – mondom Logannek, ez már elég kínos volt.
- Nem kell indulnod, felmegyünk az emeletre – szólal meg Logan apja, majd karját felesége dereka köré fonja, hogy felvezesse őt a lépcsőn.
- Bocsi, ők…
- Elbizakodottak? – felelem helyette.
- Igen, nagyon – nevet fel, aztán leül a kanapéra. Én kínosan állok az ajtónál. – Bánni fogja a párod, ha itt vagy? – kérdezi tőlem.
- Nem tudom, valószínűleg – nyögök fel, bosszankodva beletúrok a hajamba az ujjaimmal.
- Akarnád, hogy ő is ugyanazt a dolgot tegye? Hogyan éreznél te, ha ő egy sráccal lógna, akivel csak nemrég találkozott? – amint a szavak elhagyják az ajkait, düh árasztja el a mellkasomat.
- Mérges lennék – morgom.
- Gondoltam – vigyorogja, majd megütögeti a kanapét mellette. Veszek egy mély levegőt, aztán odalépkedek, hogy a kanapé ellenkező oldalára üljek. – Akkor te vagy a féltékeny típus?
- Azt hiszem – úgy értem, tényleg majdnem megöltem Zaynt, és még mindig meg akarom tenni.
- Fogadok, hogy a párodnak nem nagyon tetszene, ha megcsókolnál – mozdul közelebb, mire felugrok a kanapéról. Félúton vagyok az ajtóhoz, mielőtt Logan elkezd nevetni.
- Mi a franc? – próbálom halkan tartani a hangomat.
- Csak szórakoztam veled, nem vagyok érdekelt, hidd el, – mosolyodik el – és megkönnyebbülés tudni, hogy te sem, most pedig ülj le – lehet, hogy sok ugyanolyan vonása van, mint Louis-nak, de nem olyan érdes vagy ártatlan, mint Lou.
Leülök a kanapéval szemben lévő székre, nem ismerem ezt a srácot eléggé ahhoz, megbízzak benne, és az pokolian biztos, hogy nem akarom, hogy meg kelljen védeni magamat attól, hogy megpróbáljon megcsókolni ismét.
- Most pedig mondd el, mi van Seattle-ben, amivel nem vagy hajlandó szembenézni Louis-ért?
- Semmi különleges. Tényleg van ott egy kis rossz előéletem, de ez több annál. A tény, hogy ő virágzani fog – válaszolom, tudva, milyen kibaszott őrülten hangzok, de leszarom, ez a srác egy óráig követett, szóval ha bárki is őrült, az ő.
- És ez egy rossz dolog?
- Nem, azt akarom, hogy virágozzon, természetesen, csak a része akarok lenni – sóhajtok fel, kétségbeesettül hiányolva őt, még akkor is, ha csak pár órája. A ténytől, hogy ennyire mérges rám, még jobban hiányolom őt.
- Szóval nem vagy hajlandó Seattle-be menni vele, mert részt akarsz venni az életében? Ennek nincs értelme – jelenti ki a nyilvánvalót.
- Tudom, hogy nem érted, ő sem, de ő az egyetlen dolog, amim van. Szó szerint, ő az egyetlen dolog az életemben, amit nem szarok le, és nem veszíthetem őt el, semmim sem lenne nélküle, ő mindenem, amim van – miért mondom el ezt a szarságot neki? – Tudom, hogy kibaszott szánalmasan hangzom.
- Nem, nem hangzol úgy – ajándékoz meg egy együtt érző mosollyal, én pedig elnézek. Az utolsó dolog, amit akarok az az együttérzés.
A lépcsőn lekapcsolódnak a fények, mire visszanézek Loganre.
- Mennem kellene? – kérdezem.
- Nem, biztos vagyok benne, hogy apám el van ragadtatva, hogy hazahoztalak téged – feleli, nincs szarkazmus a hangjában.
- Miért van ez?
- Nos, amióta bemutattam nekik Rileyt, azt reméli, hogy szakítunk.
- Nem kedveli őt vagy valami szarság?
- Ja.
- Miért lenne az jobb, hogy én itt vagyok?
- Apa utálja Rileyt, és tudja, hogy biszexuális vagyok, de inkább a lányok felé hajlok – feleli, mire majdnem rámosolygok.
Rosszul érzem magam, amiért az apja nem fogadja el a kapcsolatát, de be kell vallanom, hihetetlenül megkönnyebbültem.

Louis szemszöge
- Nagyon jó, mert a lakás sétatávon belül van a kampusztól, szóval nem kell majd vezetnem a városban – magyarázza Liam.
- Hála az égnek ezért – teszi a kezét Karen a fia vállára, mire Liam megrázza a fejét.
- Jól vezetek, jobban, mint Louis – csipkelődik.
- Nem vagyok annyira rossz, jobb vagyok, mint Harry – jegyzem meg, elvéve egy sütit az előttünk lévő tányérról a pulton.
Folyamatosan az ajtót figyelem, várva Harryre, hogy visszatérjen. Haragom lassan aggódássá változott, ahogy a percek teltek.
- Oké, köszönöm, hogy elmondtad, holnap találkozunk – mondja Ken a telefonjába, miközben csatlakozik hozzánk a konyhában.
- Ki volt az?
- Max, Harry az ő kabinjukban van Logannel – feleli Ken, mire a gyomrom összeszorul.
- Logan? – nem tudom megállítani magamat attól, hogy megkérdezzem.
- Max fia, nagyjából veled egykorú.
Miért lenne Harry a szomszédok kabinjában a fiúkkal? Ismeri őt? Járt vele korábban?
- Hamarosan visszajön, biztos vagyok benne – ráncolja a homlokát Ken, nekem pedig olyan érzésem támad, hogy nem vette fontolóra a reakciómat erre az információra, mielőtt kimondta azt.
- Igen – fulladozom, felállva a pultnál lévő székről. – Én csak… elmegyek lefeküdni – mondom nekik, megpróbálva egyben tartani magamat. Érzem, hogy dühöm újjáépül, és el kell mennem tőlük, mielőtt kiforr.
- Felmegyek veled – ajánlja Liam.
- Ne, jól vagyok, tényleg. Korán keltem, mindannyian, és kezd késő lenni – biztosítom őt, mire bólint, még akkor is, ha meg tudom mondani, hogy nem veszi be.
Ahogy elérem a lépcsőt, hallom Liamet megszólalni:
- Harry egy rohadt idióta.
Igen, Liam. Igen, az.

2017. március 11., szombat

Chapter 215

Helló! 😊
Bocsánat, hogy már megint késtem, megint nem sikerült időben hazaérnem, este pedig nem volt már energiám. Most viszont van, és itt is a fejezet. Ami... hát nem túl vidám, az előzőben történtek fényében, kíváncsi vagyok, mit gondoltok, hogy mit fog tenni ezután Louis. Jövőhéten tényleg próbálom már időben hozni a következőt, elvileg csak ez a 2 hét volt ilyen káosz.
Kellemes olvasást! 😊😘



Chapter 215
 
Louis szemszöge
Nem tudom elhinni Harryt, minden olyan jól ment, hihetetlen tényleg, abban a forró kádban, amíg meg nem említette Angliát. Egyszerűen csukva kellett volna tartania a száját.
Valószínűleg csak frusztrált emiatt az egész nem vagyunk együtt-káosztól, túlreagálta, és talán én is.
Köszönhetően Harry durva megjegyzéseinek és az az iránt érzett bosszúságomnak, hogy tönkretette a… pillanatunkat a kádban, egy forró zuhanyra van szükségem. Pillanatokkal azután, hogy a víz elkezd dolgozni feszült izmaimon, a samponomért nyúlok. Olyan gyorsan jöttem el Harrytől, hogy elfelejtettem behozni a piperetáskámat, nagyszerű.
- Harry? – szólok ki, kétlem, hogy meghall engem a vízsugaraktól, de visszahúzom a virágos zuhanyfüggönyt, és figyelem őt a biztonság kedvéért.
Amikor nem jelenik meg az ajtóban néhány másodperc után, a törölközőért nyúlok, ami az állványon lóg, majd a testem köré tekerem. Éppen ahogy elérem az ágyon lévő bőröndöket, meghallom Harry hangját.
- Van még több lakás, amit megtölthet? – feleli. Lakást próbál szerezni nekem?
Annyira le vagyok sokkolva, mint amennyire izgatott vagyok a gondolattól, végre megbarátkozott Seattle gondolatával, és ténylegesen megpróbál segíteni nekem ahelyett, hogy hátráltatna. Most az egyszer.
Halk léptekkel haladok a szoba fapadlóján, óvatosan, hogy ne fedezzen fel, miközben folytatom a hallgatózást.
- Te keltetted azt a benyomást, hogy az egyik barátod, Louis, nem olyan valaki, akivel az időmet kellene vesztegetnem, hogy lakást adjak neki, ha nekem nem tud fizetni, nem adhatok neki lakást, ahol élhet – szólal meg a nő a vonalban.
Mi? Ez? Nem tenne ilyet.
- Az a helyzet, hogy… nem olyan rossz ő, mint ahogy beállítottam. Igazából nem vandalizált semmilyen lakásban, vagy lépett le fizetés nélkül – mondja Harry, mire felfordul a gyomrom.
Megtette.
- Te beteg, önző rohadék – ezek az első szavak, amelyek eszembe jutnak.
Harry gyorsan felém fordul, arca lesápad, szája pedig nyitva van. Telefonja a padlóra esik, és továbbra is rám bámul.
- Helló? – szólal meg Sandra hangja a hangszórón keresztül, majd Harry lenyúl, felvegye a telefonját, hogy elcsendesítse őt.
- Hogy? Hogy tehetted? – fut végig rajtam a düh.
- Én… – kezdi el.
- Nem! Ne is vesztegesd az időmet a kifogásaiddal! Mi a fenét gondoltál? – viharzok át az ajtókon, aztán be a hálószobába.
- Louis, hallgass meg – feleli. Hallgassam meg?
- Nem! Te hallgass meg, Harry - szűröm ki a fogaim között, hangomat megpróbálom halkan tartani. – Annyira elegem van már ebből, elegem van abból, hogy mindent megpróbálsz szabotálni az életemben, ami nem forog körülötted! – ordítom, szorosan ökölbe szorítva kezeimet az oldalamnál.
- Ez nem az, amit…
- Fogd be! Fogd be a szád, te vagy a legönzőbb, a legarrogánsabb, te egyszerűen… ugh! – nem tudok tisztán gondolkozni, a dühös szavak kirepülnek a számból, kezeim a levegőbe mozdulnak előttem.
- Nem tudom, mit gondoltam, az előbb próbáltam meg rendbe hozni.
Nem kellene ennyire meglepettnek lennem tényleg, tudnom kellett volna, hogy Harry állt Sandra hirtelen eltűnése mögött. Nem tudja, mikor kell abbahagynia azt, hogy beleavatkozzon az életembe, a karrierembe, és elegem van ebből.
- Pontosan, pontosan ez az, amiről beszélek. Te mindig csinálsz valamit, mindig rejtegetsz valamit, mindig találsz új módokat arra, hogy megpróbálj irányítani minden egyes dolgot, amit teszek, és ezt már nem tudom elviselni! Ez túl sok – nem tehetek róla, de oda-vissza járkálok a szobában, Harry óvatos szemekkel figyel engem. – Azt tudom kezelni, hogy egy kicsit túlvédelmező vagy, tudom kezelni, hogy időről-időre verekedsz, a pokolba is, még azt is tudom kezelni, hogy az idő felében totális seggfej vagy, mert mélyen legbelül mindig tudtam, hogy azt csinálod, ami szerinted a legjobb nekem, de ezt nem. Megpróbálod tönkretenni a jövőmet, ezt pedig kurvára nem viselem el.
- Sajnálom.
- Te mindig kibaszottul sajnálod! Mindig ugyanaz a szar, te csinálsz valamit, eltitkolsz valamit, mondasz valamit, én sírok, te azt mondod, hogy sajnálod, és bumm! Minden meg van bocsájtva, ezúttal nem – nézek körbe valamiért, amin kitölthetem a dühömet, késztetést érzek rá, hogy megpofozzam Harryt. Helyette elveszek egy párnát az ágyról és a földre dobom. Nem sok mindent csinál a bennem lángoló haraggal, de még rosszabbul érezném magam, ha tönkretettem volna bármit is Karen és Ken dolgaiból.
Ez annyira kimerítő, nem tudom, mennyit bírok még el, mielőtt összetörök.
Basszák meg ezt, nem fogok összetörni. Elegem van az összetörésekből, folyton ezt csinálom. Fel kell szednem a saját darabjaimat, szépen összeraknom őket újra és elrejteni őket Harrytől, hogy ne egy halomban végezzék a lábainál, megint.
- Elegem van a végtelen körből, már mondtam neked korábban, és nem hallgatsz rám. Új módokat találsz, hogy folytasd a kört, de én befejeztem, annyira kurvára befejeztem! – dobok még egy párnát a padlóra.
Nem tudom, hogy voltam-e már ennyire mérges rá valaha is. Igen, tett rosszabb dolgokat, de túlléptem azokon. Soha nem voltunk még ilyen helyzetben korábban, ahol azt gondoltam, hogy befejezte a dolgok eltitkolását előlem, és azt hittem, megértette, hogy nem szórakozhat a karrieremmel.
- Befejezted velem? – kérdezi, hangja remeg.
- Azt mondtam?
Mindig a legrosszabbat feltételezi, és őszintén, ez még frusztrálóbb.
- Azt mondtad, hogy befejezted – tör meg a hangja.
Nem tudom, mit fejeztem be, ő kellene, hogy legyen, de jobban ismerem magamat, minthogy válaszoljak erre most.
- Azt mondtam, hogy befejeztem ezt a kört, annyira kurvára kimerült vagyok, és ki nem állhatom ezt. Nem csinálhatom tovább ezt a szarságot így! Engedted volna, hogy Seattle-be költözzek anélkül, hogy bárhol is lakhatnék, csak azért, hogy megpróbálj arra kényszeríteni, hogy ne menjek! – általában mostanra már sírnék és megbocsátanék neki egy csókkal, ma este nem.
Harry csendben elém áll, én pedig veszek egy mély lélegzetet, azt várva, hogy csökkenjen a haragom, de ez nem történik meg. Növekszik és növekszik, amíg szó szerint pirosat nem látok. Elveszem a többi párnát, azt képzelve, hogy igazából üvegvázák, amik összetörnek a padlón, rendetlenséget hagyva valaki másnak, hogy összetakarítsa. A probléma az, hogy én lennék az, aki feltakarítja, Harry nem kockáztatná meg, hogy megvágja magát, hogy kíméljen engem.
- Kifelé! – ordítok rá.
- Ne, sajnálom, oké, én…
- Menj a picsába. Most – köpöm a szavakat, ő pedig úgy néz rám, mintha fogalma se lenne, hogy ki vagyok én, talán tényleg így van.
Elhagyja a szobát, aztán becsapom az ajtót mögötte, mielőtt kimegyek az erkélyre újra. Leülök a fonott székre és a vízre bámulok, megpróbálva lenyugtatni magamat, mielőtt valami még rosszabbat mondok neki.
Könnyek nem jönnek, csak emlékek. Emlékek és megbánások.

Harry szemszöge
Nem tudom, hová a faszba kellene mennem, de azt tudom, hogy nem jó ötlet, ha visszamegyek oda, és még jobban mérges lesz rám.
Tudom, hogy Louis kimerült, látom az arcán minden alkalommal, amikor elbaszom. A verekedés Zaynnel, a hazugság a kicsapásról, minden megszegés megfizetődik rajta, ő meg azt hiszi, nem veszem észre, de igen.
Miért kellett Sandrát kihangosítanom? Ha ezt nem csináltam volna, megoldhattam volna ezt a szart, és elmondhattam volna neki az elcseszésemet, miután rendbe hoztam, úgy nem lett volna annyira dühös.
Magamhoz hűen beleütök a falba a lépcső mellett.
- Bassza meg! – ez nem gipszkarton, ez igazi kibaszott fa, és elfelejtettem, mennyivel kurvára erősebb.
Megfogom öklömet a másik kezemmel, hogy megállítsam magamat attól, hogy megismételjem idióta reakciómat. Szerencsém van, hogy nem szakította fel a bőrt, tuti seb lesz ott, de mi újdonság lenne ebben.
„Elegem van a végtelen körből, már mondtam neked korábban, és nem hallgattál rám.”
Letrappolok a lépcsőn és a kanapéra dobom magam, mint egy szeszélyes gyerek. Ez vagyok én igazából, egy kibaszott gyerek. Louis tudja ezt, én tudom, a pokolba, mindenki kurvára tudja. Egyszerűen egy rohadt pólóra kellene nyomtatnom ezt a szart.
Csak fel kellene mennem oda és megpróbálni megmagyarázni magamat megint, de őszintén, egy kicsit félek. Korábban még soha nem láttam Louis-t ennyire dühösnek. Többet beszélt velem csúnyán az utolsó három percben, mint azóta a nap óta, hogy találkoztam vele. Feltételezem, ha azok a párnák nem lettek volna ott, engem ütött volna meg, bárcsak megtette volna. Az holtbiztos, hogy megérdemlem.
El kell húznom innen, ha Louis nem kényszerített volna rá, hogy együtt jöjjek az egész kurva Partige családdal (amerikai, zenei televíziós vígjátéksorozat), most elmehetnék, és korán véget vethetnék ennek a hülye, szar kirándulásnak. Nem is akartam jönni.
A hajó nagyjából rendben volt… De a kirándulás általában véve baromság, és most, hogy Louis mérges rám, szó szerint nincs értelme annak, hogy itt legyek.
Kivéve, hogy megláttassam vele azt, hogy jól értettem, vagyis akkor nem, de most már igen. Tudom, hogy elbaszott tőlem, hogy szórakozok a lakásával Seattle-ben, de az utolsó szalmaszálba kapaszkodok most, megpróbálva rávenni őt, hogy ne hagyjon el engem. Tudom, mi fog történni Seattle-ben, és az nem fog jól végződni.
A plafonra bámulok fel, bizonytalanul, hogy mit kellene most tennem. Nem ülhetek csak itt, és tudom, hogy ha ezt teszem, fel fogok szaladni az emeleten, és tovább erőltetem Louis-ra a témát.
Elmegyek sétálni, ez az, amit a normális emberek csinálnak, amikor dühösek. Nem falakat ütögetnek és összetörnek szarokat.
Fel kell vennem valamilyen rohadt ruhát, mielőtt bármit is teszek. Ha nem lennék ennyire összezavarodva Louis viselkedésétől, jobban érdekelne, hogy mit fogok tenni most. Az ajtó Liam szobájához kinyílik, és azonnal a szemeimet forgatom. Ruhái szépen egymásra vannak rakva az ágyon, biztosan azt tervezte, hogy elteszi őket, mielőtt az anyja és az apám elrángatta őt a szomszéd kabinjába.
Kiszűröm a förtelmes szarokat, és kétségbeesetten keresek valamit, amin nincs egy kibaszott gallér. Végre találok egy egyszerű kék pólót és egy fekete melegítőnadrágot. Kurva bájos.
Most már ahhoz folyamodtam, hogy megosszam a ruhákat Liammel. Remélem, Louis dühe nem tart sokáig, de most az egyszer nem tudom, mi fog következőnek történni. Nem vártam tőle, hogy fele annyira rosszul reagál, mint ahogy tette, nem igazán a szavak, amiket felém használt, hanem ahogy rám nézett, miután kiküldött a szobából. Az a nézés többet mondott, mint amennyit ő valaha is tudna, másfelől pedig jobban megijesztett, mint azt valaha is tehetné.
Az ajtóra pillantok, ami húsz perccel ezelőttig a miénk volt, visszaindulok lefelé a lépcsőn, majd ki az ajtón. Alig jutok le a rohadt kocsifelhajtón, mielőtt kedvenc mostohatestvérem megjelenik. Legalább egyedül van.
- Hol van apám? – kérdezem tőle.
- Az én ruhám van rajtad? – teszi fel a kérdést, egyértelműen összezavarodott.
- Uhm, ja. Nem volt választásom, ne csinálj belőle nagy ügyet – vonok vállat, tudva az arcán lévő mosolyból, hogy éppen ezt tervezte.
- Oké? Hol van Louis?
- Odabent.
- Mit csináltál most?
Mi a fene?
- Miből gondolod, hogy csináltam valamit? – kérdezem, mire felhúzza a szemöldökét. – Oké… szóval csináltam valamit, valami kurva nagy hülyeséget, de nem akarom hallani a szarjaidat, úgyhogy ne aggódj emiatt – fújtatom.
- Rendben – von vállat, aztán elkezd elsétálni tőlem. Reméltem tőle néhány szót, rendben szokott lenni azzal, hogy tanácsot ad néha.
- Várj! – szólok utána, mire megfordul. – Nem fogod megkérdezni, hogy mi volt az?
- Az előbb mondtad, hogy nem akarsz beszélni róla – válaszolja.
- Igen, de én… vagyis… – nem tudom, mit mondjak, és úgy néz rám Liam, mintha két fejem nőtt volna.
- Azt akarod, hogy megkérdezzem? – elégedettnek néz ki, de szerencsére nem viselkedik nagyon seggfejként ezzel kapcsolatban.
- Én vagyok az oka – kezdem el éppen, ahogy Karen és az apám elkezd felsétálni a kocsifelhajtón.
- Az oka minek? – kérdezi Liam, visszanézve rájuk.
- Semmi, mindegy – sóhajtok fel, ujjaimmal beletúrva nedves hajamba frusztráltan.
- Szia, Harry! Hol van Louis? – kérdezi Karen.
Miért kérdezi tőlem ezt mindenki úgy, mintha nem tudnék öt lépés távolságban lenni tőle? A mellkasomban épülő fájdalom éppen erre emlékeztet engem, hogy nem tudok.
- Bent alszik – hazudom, majd Liamhez fordulok. – Elmegyek sétálni, megbizonyosodnál róla, hogy Louis jól van? – kérdezem tőle, mire bólint.
- Hová mész? – szól utánam az apám, ahogy elsétálok mellettük.
- Ki – csattanok fel és gyorsabban sétálok.
Mire elérem a stop táblát néhány utcával arrébb, rájövök, hogy fogalmam sincs, hová megyek, vagy hogy egyáltalán hogyan jutok vissza oda, ahonnan jöttem. Hivatalosan is utálom ezt a rohadt helyet.
Nem tűnt olyan rossznak, amíg Louis haját figyeltem, ahogy finoman fújta a szél, szemei a vízre fókuszáltak, ajkai egy kicsi, elégedett mosolyba húzódtak. Olyan kipihentnek tűnt, mint a nyugodt hullámok messze a parttól, zavartalan, amíg a hajónk be nem hatolt a nyugalmukba.
- Eltévedtél vagy valami? – szakítja félbe egy srác a gondolataimat Louis napsütötte bőréről.
Amikor megfordulok, meglepődök, hogy egy srácot látok meg, az én korom körül, azt hiszem. Barna haja ugyanolya hosszú, mint Louis-é, és egyedül van. Körbenézek magunk körül, nincs semmi. Csak egy üres kavicsos út és föld.
- És te? – kérdezem tőle, észre véve khaki nadrágját.
Ő rám mosolyog, majd közelebb sétál. Biztosan hiányzik pár agysejtje, hogy itt van kint a semmi közepén egy teljesen idegent kérdezgetve, egy tetováltat, ha már itt tartunk, hogy el vagyok-e tévedve.
- Nem, menekülök – feleli, füle mögé tűrve a haját.
- Szökésben vagy? – akkor jobb, ha megy tovább az utcán a seggével. Az utolsó dolog, amire szükségem van az valami mérges apa, aki a túlöltözött, tini fiát keresi.
- Nem – nevet fel. – Az egyetemről látogatom meg a szüleimet, és halálra untattak.
- Ó, jó neked – válaszolom, aztán elkezdek elsétálni tőle.
- Rossz irányba mész.
- Nem érdekel – vonok vállat, majd felnyögök, amikor meghallom a lépteit zörögni a kavicsokon, miközben követ engem.

Louis szemszöge
- Louis? – hallatszik át Liam hangja a szobán, ki az erkélyre.
- Itt vagyok kint – válaszolom, hálásan, hogy felvettem egy rövidnadrágot és pulóvert.
Harry mindig csipkelődik, amikor ezt csinálom, de kényelmes ilyen időkben, nem túl meleg, de nem túl hideg.
- Szia – mondja, aztán leül a székre mellém.
- Szia – pillantok rá, mielőtt visszanézek a vízre.
- Jól vagy?
Egy pillanatig elgondolkozom kérdésén, jól vagyok? Nem. Az leszek? Igen.
- Igen, ezúttal azt hiszem, igen – húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz, karjaimmal pedig körülölelem.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem, nem akarom tönkretenni a kirándulást a drámáimmal, rendben vagyok, tényleg.
- Oké, csak tudd, ha akarsz róla beszélni, én meghallgatlak.
- Tudom – nézek át rá, mire egy biztató mosollyal ajándékoz meg.
Nem tudom, mit fogok csinálni nélküle.
- Az ott…? – tágulnak ki a szemei, én pedig odanézek, ahová az ujjával mutat.
- Ó, Istenem! – ugrok fel a helyemről, és elveszem az úszó alsónadrágot a víz tetejéről, aztán a pulóverem elején lévő zsebbe nyomom be.
Liam megharapja az alsó ajkát, hogy elfojtsa a nevetését, de én nem tudom visszatartani az enyémet. Mindketten nevetésben törünk ki, az övé valódi, az enyém megalázott, de inkább választom ezt a nevetést a szokásos sírásom helyett egy Harryvel való veszekedés után, bármelyik nap.

2017. március 4., szombat

Chapter 214

Sziasztok! 😊
Először is bocsánat a késésért, tegnap este későn tudtam csak eljönni Pestről, aztán pedig még nem is haza mentünk rögtön, szóval nagyon random volt a tegnap 😅 De már itt is van az új rész, és ezt elolvasva szerintem annyira nem is bánjátok, hogy később hoztam. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, eléggé megkavarodtak a dolgok ismét. Jövőhéten pedig valószínűleg este jelentkezem, remélhetőleg úgy is lesz.
Kellemes olvasást! 😊😘

Ui.: Több mint 11.000 kattintás, nagyszerűek vagytok! 😍💖



Chapter 214
 
Harry szemszöge
Megkísérlem még közelebb húzni magamhoz Louis majdnem meztelen testét, miközben elmélyíti a csókot. Kezei megfogják a karjaimat, én pedig a combjai közé vezetem le az én kezemet. Nincs értelme bármennyi időt is elvesztegetni itt.
- Le kellett volna venned – emlékeztetem őt, ázott alsónadrágjának a szélét húzva.
Louis egy kifulladt nevetést hallat, mielőtt élesen beszívja a levegőt, amikor kezemet hossza köré fonom. Nyögéseit félbeszakítom azzal, hogy számat az övéhez nyomom. Alsó ajkamat az övéi közé húzza, mire majdnem elveszek emiatt. Louis annyira kibaszottul szexi és csábító, és még csak kurvára nem is próbálkozik.
Amikor elkezdi lökni a csípőjét, megfogom a derekát a szabad kezemmel, majd elmozdítom őt az ölemből. Teste a műanyag ülésen pihen, lábai szélesre széttárva, kezem még mindig köré fonódik.
Az a kibaszott bokszer az idegeimre megy.
Az ajkát biggyeszti, amikor elmozdítom tőle a kezemet, aztán megfogom az alsónadrágját, olyan gyorsan lehúzva, amennyire csak lehet, majd mellé dobom a vízbe. A vízsugarak a kád másik felébe viszik el, Louis pedig megfogja a csuklómat, hogy kényszerítsen rá, hogy újra hozzáérjek.
- Mit akarsz? – erőltetem, hallani akarom a szavakat tőle.
- Téged – mosolyodik el édesen, aztán még jobban széttárja a lábait, megmutatva, milyen mocskos is valójában. Megadom neki, amit akar, és azzal jutalmaz meg Louis, hogy kezét körém fonja.
- Fordulj meg – mondom neki.
Anélkül, hogy adnék neki esélyt a válaszra, megfordítom a testét, mire felkiált. Pánikba esek egy pillanatra, de gyorsan rájövök, hogy közvetlenül a vízsugarak előtt van. Persze, hogy felkiált, kibaszottul ordítani fog egy perc múlva.
Mögé térdelek, imádok így lenni vele, sokkal többet érezhetek belőle, megérinthetem krémes bőrét a hátán, és figyelhetek minden izomra, ami mozog a bőre alatt, nézhetem az összes levegővételt, amiért küzd, ahogy belé lököm magam.
Végighúzom kezemet a gerincén és közelebb mozdulok, lassan belé nyomva magamat. Háta ívben meghajlik felém, én pedig megfogom a hosszát, miközben elkezdek lassan ki-be mozogni belőle. Baszki, annyira rohadtul jó érzés, jobb, mint általában.
Biztosan a forró víz miatt, ami körülöttünk van, miközben ki-be mozgok belőle. Szemei szorosan össze vannak csukva, szája pedig kitátva. Ujjpercei majdnem fehérek attól, hogy a kád szélét szorítja.
Gyorsabban akarok mozogni, belé csapódni, de kényszerítem magamat, hogy ennél a lassú, kínzó tempónál maradjak.
- Harry – nyög fel.
- Hiányozni fog, hogy megdugjalak, amikor elköltözöl – felelem.
- Igen – nyögi, miközben hátra húzódik lassú lökéseimhez.
- Velem kellene jönnöd Angliába, és akkor nem hiányozna – mondom.
Louis kizökken eksztázissal teli állapotából, majd a jakuzzi másik felébe megy.
- Nem megyek veled Angliába, Harry. Mindig is arról álmodtam, hogy Seattle-be menjek, és most, hogy itt a lehetőség, nem mondok le róla – feleli.
- Louis, nem mehetsz el. Még egy kurva lakásod sincs. Mit fogsz csinálni, az autódban fogsz lakni? – mondom, miközben düh áraszt el.
Látom, hogy Louis kezd zaklatott lenni, de nem tudom rávenni magamat, hogy érdekeljen ebben a pillanatban.
- Találni fogok egy rohadt lakást. Sandra fel fog hívni bármelyik percben a lakással kapcsolatban. És ha nem, Ken felajánlotta, hogy segít nekem, veled ellentétben – mondja.
- Nem valószínű – motyogom az orrom alatt.
- Mit mondtál az előbb? – nem válaszolok neki, így folytatja. – Azt hittem, hogy egy jó kirándulásunk lesz bármiféle dráma nélkül, de mint mindig, bebizonyítottad, hogy tévedtem. Belefáradtam a szarságaidba, Harry.
- Te voltál az, aki azt akarta, hogy jöjjek erre a kurva kirándulásra, és senki sem kérte, hogy viseld el a szarságaimat – mondom. Látom a szemeiben, hogy feladja ezt a veszekedést velem.
- Oké, te nyertél, mint mindig. Megyek lezuhanyozni – feleli, szemei fényesek, miközben kiszáll a kádból.
Figyelem, ahogy eltűnik a hálószobában, dühből becsapva az ajtókat, miközben bemegy.
- Bassza meg! – kiáltom, beleütve a bugyborékoló vízbe, azt kívánva, hogy az visszaütne. Bűntudatom emiatt a Seattle-szarság miatt azt okozza, hogy elveszítem a kibaszott eszemet, már ami maradt belőle amúgy is.
Rendbe kell hoznom ezt, vagy legalább megpróbálni. Tartozok Louis-nak ezzel, főleg ezután a veszekedés után.
Be kell mennem és bocsánatot kérnem, amiért fasz voltam vele, mielőtt az egész banda visszatér. Talán szerencsém lesz és elvesznek az erdőben néhány órára, nekem pedig lesz egy kis nyugalmam és baszott csend Louis-val, elvéve a csendet.
Tudom kellett volna, hogy az, hogy felhívom Sandrát, rossz ötlet. Csak nem tudtam, mi mást tehetnék, hogy rávegyem Louis-t, engedje el Seattle-t és jöjjön velem Angliába. Az a nő folyamatosan szinte felrobbantotta Louis telefonját, amikor zuhanyozott, tényleg nem volt választásom, hogy beszéljek-e Sandrával vagy sem. Fel kellett vennem a telefonját.
El kellett mondanom neki, hogy Louis már nem alkalmazott, és talán vagy talán nem egy megbízható bérlő. El kellett mondanom neki, hogy Louis már lelépett néhány lakásból fizetés nélkül. El kellett mondanom neki, hogy ne hívja Louis-t, és egyik hívását se fogadja. Hamis információim közül kurvára egyiknek sincs érelme, de Sandra szerintem egyszerűen nem akarta a drámát, ami Louis-val járt volna.
Nem gondoltam arra, hogy Louis mit csinálna, ha rájönne, és az pokolian biztos, hogy nem gondoltam arra, hogy hol lakna, ha nem gondolja meg magát. Azt hittem, amilyen irányításmániás, elhalasztja a költözését, ha nincs hol lennie.
Kibaszottul gratulálok, Harry.
Kiszállok a forró kádból, majd besétálok a szobába, ami most már pokolian hideg.
Oda-vissza pillantgatok a telefonom és a fürdő ajtaja között, amely a szobánkhoz kapcsolódik. Vagy bemegyek oda és bocsánatot kérek tőle, mielőtt megdugom a zuhanyzófalon, vagy felhívom Sandrát, hogy megtudjam, rendbe hozhatom-e a káoszt, amit csináltam, Louis segítsége nélkül most az egyszer.
Megfogom a telefonomat és egy takarót a szék támlájáról, mielőtt visszamegyek az erkélyre.
Végigpörgetem a névjegyzékemet, majd megtalálom a Samuel nevet, kurva nagy csali. Amúgy se tudom, miért mentettem el a nő számát, azt hiszem, tudtam, hogy összekuszálom a szálakat, és megint fel kell hívnom a ribancot. Megváltoztattam a nevét abban az esetben, ha Louis átnézné a cuccaimat, amit tudtam, hogy megtesz. Azt hittem, rajtakapott korábban, amikor a kitörölt előzményeimre kérdezett rá és meghallotta, hogy Mollyval kiabálok telefonon, de nem. Biztos vagyok benne, hogy amúgy is inkább látná meg az ingatlanügynököt a híváslistámban, mint Mollyt.
- Sandra Kennedy – veszi fel a telefont az elbizakodott nő. Alig hallom őt. – Helló? – feleli, én pedig kihangosítom őt, majd leteszem a telefont a székre, míg én a kis takarót a derekam köré tekerem.
- A nevem Harry Styles, beszéltem magával múlthéten egy… barátomról, Louis Tomlinsonról, akit érdekelt az egyik lakása – szólalok meg.
- Igen, emlékszem – szó szerint hallom, ahogy a szemeit forgatja.
- Oké, nos, még mindig megvan az a lakás?
- Nem, nincs.
- Mi a fenéért nincs?
- Mert ingatlanügynök vagyok, és az a munkám, hogy üres lakásokat töltsek meg.
- Van még több lakás, amit megtölthet? – próbálok meg olyan udvarias lenni, amennyire csak lehetséges, annak a ténynek az ellenére, hogy le akarom szedni a fejét.
- Te keltetted azt a benyomást, hogy az egyik barátod, Louis, nem olyan valaki, akivel az időmet kellene vesztegetnem, hogy lakást adjak neki, ha nekem nem tud fizetni, nem adhatok neki lakást, ahol élhet – feleli Sandra.
- Az a helyzet, hogy… nem olyan rossz ő, mint ahogy beállítottam. Igazából nem vandalizált semmilyen lakásban, vagy lépett le fizetés nélkül – kezdem el megmagyarázni.
- Te beteg, önző rohadék – ijeszt meg Louis hangja, mire visszarándulok, leütve a telefonomat a szék széléről a fapadlóra.
- Helló? – szólal meg Sandra hangja hangosan a hangszóróból.
Lenyúlok és felveszem a telefont, aztán kikapcsolom, mielőtt visszanézek Louis-ra.
- Hogy? Hogy tehetted ezt? – kezd el kiabálni.
- Én… – nem tudom, hogy mi a faszt mondjak.
- Nem! Ne is vesztegesd az időmet a kifogásaiddal! Mi a fenét gondoltál? – sétál vissza a kabinba, én pedig rohanok utána.
- Louis, hallgass meg.
Egy kibaszott seggfej vagyok, ez a baj velem.
- Nem! Te hallgass meg, Harry – szűri ki a fogai között, hangja halk. – Annyira elegem van már ebből, elegem van abból, hogy mindent megpróbálsz szabotálni az életemben, ami nem forog körülötted! – hangja már kétségkívül nem halk.
- Ez nem az, amit…
- Fogd be! Fogd be a szád, te vagy a legönzőbb, a legarrogánsabb, te egyszerűen… ugh! – majdnem üvölt, kezei a levegőbe emelkednek.
- Nem tudom, mit gondoltam, az előbb próbáltam meg rendbe hozni.
- Pontosan, pontosan ez az, amiről beszélek. Te mindig csinálsz valamit, mindig rejtegetsz valamit, mindig találsz új módokat arra, hogy megpróbálj irányítani minden egyes dolgot, amit teszek, és ezt már nem tudom elviselni! Ez túl sok – járkál oda-vissza a szobában, én pedig egy helyben állok, figyelve őt, ahogy elveszti a hidegvérét. – Azt tudom kezelni, hogy egy kicsit túlvédelmező vagy, tudom kezelni, hogy időről-időre verekedsz, a pokolba is, még azt is tudom kezelni, hogy az idő felében totális seggfej vagy, mert mélyen legbelül mindig tudtam, hogy azt csinálod, ami szerinted a legjobb nekem, de ezt nem. Megpróbálod tönkretenni a jövőmet, ezt pedig kurvára nem viselem el.
- Sajnálom.
- Te mindig kibaszottul sajnálod! Mindig ugyanaz a szar, te csinálsz valamit, eltitkolsz valamit, mondasz valamit, én sírok, te azt mondod, hogy sajnálod, és bumm! Minden meg van bocsájtva, ezúttal nem – vesz el egy párnát az ágyról, majd a padlóra dobja.
Oké…
Tudom, hogy igaza van, és tudom, hogy dühös, talán dühösebb, mint korábban valaha is láttam őt, így befogom a számat.
- Elegem van a végtelen körből, már mondtam neked korábban, és nem hallgatsz rám. Új módokat találsz, hogy folytasd a kört, de én befejeztem, annyira kurvára befejeztem! – még egy párnát dob a földre, én pedig nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy mennyire nagyon különbözőek vagyunk.
- Befejezted velem?
- Azt mondtam?
- Azt mondtad, hogy befejezted – hangom elárul, megtörve a végén.
- Azt mondtam, hogy befejeztem ezt a kört, annyira kurvára kimerült vagyok, és ki nem állhatom ezt. Nem csinálhatom tovább ezt a szarságot így! Engedted volna, hogy Seattle-be költözzek anélkül, hogy bárhol is lakhatnék, csak azért, hogy megpróbálj arra kényszeríteni, hogy ne menjek! – kiabálja. Könnyek nem hullanak a szeméből, amitől ideges vagyok. Én nem mondok semmit, engednem kell, hogy kiengedje felém érzett haragját.
A lágy zajok, amelyek abból fakadnak, hogy a párnák a földre esnek, olyan ellentét az én ökleimhez képest, amikkel a gipszkartont ütöm, amikor mérges vagyok. Ezek mi vagyunk megszemélyesítve, ő a csend, a tompított, gyönyörű zaj, én meg egy kibaszott kalapács vagyok, lerombolva mindent, ami az utamba kerül.
- Kifelé! – ordítja, aztán egy másik párna esik a földre.
- Ne, sajnálom, oké, én…
- Menj a picsába. Most – fordul meg, hogy rám nézzen olyan méreggel a szemeiben, ami lábaimat az ajtóhoz viszi, mielőtt az agyam felzárkózhatna.