Chapter 241

Helló! 😊

Ebben a kellemes kb. 40 °C-ban hozom nektek az új részt, ti hogy bírjátok? Felénk eléggé pokol van 😅🔥 A fejezet hangulata összességében elég jó, szerintem tetszeni fog nektek. Liam és Harry beszélgetése a rész eleje-közepe felé külön kedvencem 😂 Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni. Más mondanivalóm szerintem nincs, találkozunk kedden!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 241

 
Harry szemszöge
- Harry? Jól vagy? – Louis hangja álmossággal teli.
- Én… nem tudom – nyögöm ki. Csupasz lábaimmal oda-vissza járkálok a padlón, tomboló ujjaim izzadsággal áztatott hajamat húzzák.
- Mi a baj?
- Ágyban vagy? – kérdezem tőle.
- Igen, hajnali három óra van. Hol máshol lennék? Mi a baj, Harry?
- Csak nem tudok aludni, ez minden.
- Ó – enged ki egy hosszú megkönnyebbült lélegzetet. – Egy pillanatig aggódtam.
- Beszéltél Zaynnel megint? – kérdezem tőle.
- Mi? Nem, nem beszéltem vele azóta, hogy elmondtam neked, hogy ide akar jönni látogatóba.
- Hívd fel és mondd meg neki, hogy nem mehet – pszichopatának hangzom, de rohadtul leszarom.
- Nem hívom fel őt ilyen későn, mi ütött beléd?
- Semmi, Louis. Mindegy – csattanok fel, aztán megszakítom a hívást. Louis megpróbál visszahívni, de addig nyomom a kikapcsoló gombot, amíg a képernyő el nem sötétül.

Louis szemszöge
- Nem maradsz megint egész nap a pizsamádban, ugye? – teszi fel a kérdést Kimberly. Teszek egy harapásnyi müzlit a számba, így képtelen vagyok válaszolni neki.
Pontosan ezt terveztem csinálni ma. Nem aludtam jól Harry hívása után az éjszaka közepén. Előtte küldött néhány üzenetet, de egyikben sem említette a tegnap esti furcsa viselkedését. Fel akarom hívni őt, de nem töltöttem túl sok időt Kimberlyvel, mióta megérkeztem. Szabadidőm nagy részét azzal töltöttem, hogy Harryvel beszéltem telefonon, vagy a beadandóim első részét csináltam meg az új óráimra. Legalább annyit megtehetek, hogy beszélgetek vele reggelizés közben.
- Soha nincs rajtad ruha – szól közbe Smith, mire majdnem kiköpöm a müzlit az asztalra.
- De igen, van – válaszolom, szám még mindig tele van.
- Igazad van, Smith, nincs rajta – vihog fel Kimberly, én pedig a szememet forgatom rá. Christian lép be a helyiségbe, majd egy csókot nyom Kim halántékára, Smith az apjára mosolyog és a jövendőbeli mostohaanyjára, mielőtt visszanéz rám.
- A pizsama sokkal kényelmesebb – mondom neki, mire egyetértően bólint. Zöld szemeivel lenéz magára, a Pókember mintás pizsamájára pillantva. – Szereted Pókembert? – kérdezem beszélgetést kezdeményezve.
- Nem – kis ujjai a pirítósát piszkálják.
- Nem? Az van rajtad – mutatok a ruhájára.
- Ő vette – int Kim felé. – Ne mondd el neki, hogy utálom, sírni fog – suttogja, mire felnevetek. Smith öt éves, aki húsz éves fejjel gondolkozik.
- Nem fogom – ígérem meg neki, aztán kellemes csendben fejezzük be az étkezést.

Harry szemszöge
- Mi volt olyan sürgős, hogy ide kellett jönnöm ebben az ónos esőben? – kérdezi Liam. Lerázza az esőt a sapkájáról a padlóra, majd összecsukott esernyőjét a falhoz teszi.
- Ő – intek Richard felé, aki kiterült a kanapén álmában.
- Ez ki? Várj… Ő Louis apja? – esik le az álla.
- Nem, csak egy random hajléktalan fasz, akinek megengedtem, hogy a kanapémon aludjon – forgatom a szememet a kérdésén.
- Miért van itt? Louis tudja?
- Igen, tudja. Azonban azt Louis nem tudja, hogy elvonókúrán megy keresztül az elmúlt öt napban és telehányja az egész rohadt helyet.
Richard felnyög álmában, én megfogom Liamet a kockás ingének ujjánál és a bejárathoz húzom őt.
- Elvonókúra? Drogoktól?
- Igen, és alkoholtól.
- Még nem találta meg az italaidat? Vagy már elfogyasztotta? – emeli fel rám a szemöldökét Liam.
- Nincs már semmilyen ital itt, te pöcs.
Visszapillant a sarokból a kanapémon lévő alvó férfire.
- Még mindig nem látom, hogy jövök én ehhez.
- Te fogsz rá vigyázni – tájékoztatom őt, mire tesz egy lépést hátra.
- Kizárt! – próbál suttogni, de sokkal inkább úgy hangzik ez, mint egy elfojtott ordítás.
- Nyugi – ütögetem meg a vállát. – Csak egy éjszakára.
- Kizárt, nem maradok itt vele. Nem is ismerem őt.
- Én sem – szólok vissza.
- Jobban ismered őt, mint én, az apósod lenne egy nap, ha nem lennél ilyen idióta – Liam szavai erősebben ütnek meg, mint kellene. Az apósom? A megnevezés furcsán hangzik, mikor újrajátszom a fejemben.
- Látni akarom őt – kérem őt.
- Kit, Lou-t?
- Igen, Louis-t – javítom őt ki. – Ki mást?
- Ő miért nem jöhet ide? Nem hiszem, hogy jó ötlet, ha itt maradok vele.
- Ne legyél már ilyen punci, ő nem veszélyes vagy ilyesmi – mondom a mostohatestvéremnek.  – Csak bizonyosodj meg róla, hogy nem hagyja el a lakást. Van egy halom kaja és víz itt.
- Ő nem egy kutya – jegyzi meg Liam.
- Jelenleg lehet, hogy az – dörzsölöm meg halántékomat bosszúsan. – Segítesz nekem vagy nem? – Liam haragos pillantást vet rám. – Louis-ért? – használom fel Louis-t ellene, tudva, hogy ez működni fog.
- Csak egy éjszakára – egyezik bele, én pedig elfordulok tőle, hogy elrejtsem mosolyomat.
Nem tudom, Louis hogy fog reagálni arra, hogy megtöröm a „távolság” megegyezésünket, de csak egy éjszakáról van szó. Egy rövid éjszakára vele, erre van szükségem most. Szükségem van rá. A telefonhívások és üzenetek elegendők a hét alatt, de látnom kell őt a rémálmom után. Meg kell erősítenem, hogy a testén nincsenek nyomok senki mástól, csak tőlem.
- Tudja, hogy mész? – kérdezi Liam. Átkutatom a padlót egy pólóért, amit felvehetek csupasz mellkasomra.
- Tudni fogja, amint megérkezem, nem igaz?
- Mesélt nekem rólatok telefonon.
Igen?
- Miért mesélt volna neked arról, hogy kivertük telefonálás közben? – csodálkozom.
- Woah! Mi?! Én nem… Ó, Istenem – nyög fel. Megpróbálja eltakarni a füleit, de túl késő már. Arca mélyvörös, nevetésem pedig megtölti a hálószobát.
- Konkrétabbnak kell lenned, amikor Louis-ról és rólam van szó, nem tudod ezt már mostanra? – vigyorodom el, élvezve annak az emlékét, ahogy Louis nyögéseit hallottam a vonalon keresztül.
- Úgy látszik, nem – néz morcosan. – Úgy értettem, hogy telefonon beszélgettek mostanában.
- És?
- Boldognak tűnik neked? – kérdezi tőlem, mire mosolyom eltűnik.
- Miért kérdezed?
- Csak kíváncsi vagyok, egy kicsit aggódom miatta. Nem tűnik olyan izgatottnak és boldognak Seattle miatt, mint ahogy feltételeztem – aggódás árasztja el vonásait.
- Nem tudom, – dörzsölöm meg kezemmel a tarkómat – nem igazán hangzik boldognak, de nem tudom megmondani, hogy ez amiatt van-e, hogy seggfej vagyok, vagy hogy nem tetszik neki Seattle annyira, mint amennyire gondolta – válaszolok őszintén.
- Remélem az első. Azt akarom, hogy boldog legyen ott – feleli Liam.
- Én is, nagyjából – jegyzem meg, Liam pedig elrúg a lába alól egy piszkos fekete farmert.
- Azt akartam felvenni – csattanok fel, majd lehajolok, hogy felvegyem a piszkos farmert.
- Nincs más tiszta ruhád?
- Pillanatnyilag nincs.
- Mostál már ruhát egyáltalán mióta elment Louis?
- Igen… – hazudom.
- Nem úgy néz ki – mutat a fekete pólómon lévő foltra, mustár talán?
- Baszki – veszem le a pólót, majd a padlóra dobom. – Szart se tudok felvenni – kihúzom a szekrény alsó fiókját, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor meglátok egy rakás tiszta fekete pólót a fiók végében.
- Mi van ezzel? – mutat Liam a sötétkék farmerre, ami a szekrényben lóg.
- Nem.
- Miért nem? Soha nem viselsz mást, csak fekete farmert.
- Pontosan – vágok vissza.
- Nos, az egyetlen nadrágod, amit hordasz, az piszkos, szóval…
- Öt nadrágom van, csak történetesen ugyanolyan a stílusuk – javítom őt ki, de Liam figyelmen kívül hagy.
Egy fújtatással elnyúlok mellette a szekrénybe, aztán leveszem a fogasról a farmert. Utálom ezt a kibaszott farmert, anya vette nekem karácsonyra, és megfogadtam, hogy soha nem veszem fel, erre mégis felhúzom a lábamon most.
- Egy kicsit… szűk – harapja meg Liam az alsó ajkát, hogy visszatartsa a nevetést.
- Menj a picsába – emelem fel a középső ujjamat neki, aztán befejezem a szarjaim bepakolását a táskámba.
Húsz perccel később Richard még mindig alszik, Liam még mindig bosszantó megjegyzéseket tesz a kurva farmeremre, én pedig készen állok, hogy Seattle-be menjek Louis-hoz.
- Mit kellene mondanom neki, amikor felébred?
- Akármit, amit akarsz, elég vicces lenne, ha szórakoznál vele egy kicsit. Azt tettethetnéd, hogy te vagy én, vagy hogy nem tudod, miért van ott, olyan összezavarodott lenne – nevetek fel. Liam nem látja a humort az ötletemben, és lényegében kilök az ajtón.
- Óvatosan vezess, az utak csúsznak – figyelmeztet engem.
- Értettem – emelem át a vállamon a táskámat, aztán elhagyom a lakást, mielőtt Liam még egy rohadt érzelgős megjegyzést tehetne.
Az út alatt nem tehetek róla, de a rémálmomra gondolok. Olyan tiszta volt, olyan kurvára eleven. Hallottam Louis-t Zayn nevét nyögni, még azt is hallottam, ahogy végighúzta körmét Zayn hátán.
Bekapcsolom a rádiót, hogy kiszorítsam a saját gondolataimat, de nem működik. Úgy döntök, hogy Louis-ra gondolok, a mi emlékeinkre, hogy megállítsam a képeket, amik kísértenek, különben ez lesz életem leghosszabb útja.
- Nézd, milyen édesek azok a babák – sikongatott Louis, miközben egy babakocsira mutatott, ami tele volt babákkal. Csak kettővel igazából, de akkor is.
- Igen, igen. Nagyon édesek – forgattam a szemeimet, majd végighúztam őt a bolton.
- Még összeillő szalag is van a hajukban – nagyon mosolygott, hangja meg olyan furcsán, magasan hangzott, mint amit akkor csinálnak az emberek, amikor kisgyerekek közelében vannak.
- Igen – folytattam a sétát tovább Louis mögött, végig a szűk folyosón a Conner’s-ben, míg ő valami különleges sajtot keresett, amire szüksége volt, hogy elkészítse a vacsoránkat azon az estén.
- Valld be, hogy cukik voltak – ragyogott fel rám, mire ellenszegülve megráztam a fejemet. – Gyerünk, Harry, tudod, hogy cukik voltak, csak mondd ki.
- Cukik voltak… – válaszoltam laposan, Louis szája meg egy kemény vonallá préselődött, miközben karba tette a kezét a mellkasánál, mint egy megtévedt gyerek.
- Talán csak azok közé az emberek közé tartozol, akik azt gondolják, hogy csak a saját gyerekük cuki – felelte, én pedig figyeltem, ahogy a ráébredés ellopta mosolyát. – Ha valaha is akarsz gyerekeket – tette hozzá komoran, és én el akartam csókolni a homlokráncolást gyönyörű arcáról.
- De nagy kár, hogy nem akarok – folytattam, hogy a fejébe véssem a kijelentést.
- Tudom – aztán megtalálta az árut, amit annyira keresett, majd beledobta a kosárba, amire kényszerített, hogy hozzam körbe a boltban.
Mosolya még mindig nem tért vissza, mikor sorban álltunk a fizetésnél.
- Hé – néztem le és gyengéden meglöktem őt a könyökömmel. Amikor felnézett rám, szemei el voltak homályosulva és arra vártak, hogy beszéljek. – Tudom, hogy megegyeztünk, hogy nem beszélünk többet a gyerekekről… – kezdtem el, szemei a padlóra fókuszáltak. – Hé – ismételtem meg, aztán letettem a kosarat a padlóra a csizmám mellé. – Nézz rám – mindkét kezem az arcát fogta, homlokomat az övéhez döntöttem.
- Semmi gond, nem gondolkoztam, amikor azt mondtam – vallotta be egy vállrándítással. Én néztem, ahogy körbepillantott a kis üzletben, megnézve a környezetünket, én pedig gyakorlatilag látom őt azon csodálkozni, hogy miért érek hozzá így nyilvánosan.
- Nos, akkor egyezzünk meg újra, hogy nem hozzuk fel a gyerekeket. Semmit sem csinál, csak problémákat okoz köztünk – feleltem, majd egy gyors csókot nyomtam az ajkaira, amit egy másik követett. Ajkaim elidőztek az övéin, kis kezeit meg az én kabátom zsebébe rakta.
- Szeretlek, Harry – mondta, amikor Gloria, a mogorva pénztáros megköszörülte a torkát.
- Szeretlek, Lou. Eléggé foglak szeretni ahhoz, hogy nem lesz szükséged gyerekekre – ígértem meg neki, ő pedig elfordult tőlem, hogy elrejtse homlokráncolását.
Ahogy folytatom a vezetést, azon kezdek el gondolkozni, hogy volt-e valaha is olyan alkalom az életemben, amikor nem voltam egy önző pöcs?

Louis szemszöge
- Csak nincs kedvem elmenni ma este sehová – mondom Kimberlynek.
- Te félsz, Louis, és mint a barátod és mentorod, az én felelősségem, hogy kiszedjelek belőle – mosolyodik el.
- Mentor? Tényleg? – kuncogok fel, mire ő az erősen árnyékolt szemeit forgatja.
- Oké, talán nem annyira mentor, hanem barát – javítja ki magát.
- Nem félek, csak sok beadandóm van az órákra.
- Tizenkilenc éves fiú vagy, viselkedj úgy! Amikor én voltam tizenkilenc, folyamatosan kimozdultam, alig bukkantam fel az óráimon, fiúkkal jártam, sok, sok fiúval.
- Esetleg most? – szól közbe Christian. Valamiféle kötést bont ki a kezeiről.
- Egyik sem olyan csodálatos, mint te, természetesen – kacsint rá Kim, mire Christian felnevet.
- Ezt kapom, amiért ilyen fiatal nővel járok, egyetemi korú férfiak friss emlékeivel kell versenyeznem – vigyorodik el.
- Nem vagyok annyira sokkal fiatalabb nálad.
- Tizenkét évvel – mutat rá Christian, Kim pedig a szemét forgatja.
- Igen, de a lelked fiatal. Nem úgy, mint Louis, aki úgy viselkedik, mintha negyven éves lenne.
- Persze, édes, – dobja Christisan a használt kötést a kukába – most pedig gyerünk, világosítsd fel a fiút, hogy hogyan ne viselkedjünk az egyetemen – ajándékozza meg Kimberyt egy utolsó mosollyal, aztán eltűnik, otthagyva őt fülig érő vigyorral.
- Annyira szeretem ezt az embert – mondja nekem Kim, én meg bólintok, mert tudom, hogy ez igaz. – Tényleg akartam, hogy velünk gyere, Christian és a szülei nemrég nyitottak meg egy új jazz klubbot a belvárosban. Nagyon szép és olyan jól éreznéd magad.
- Christian jazz klubbot nyitott? – kérdezem.
- Befektetett, szóval igazából nem sok munkája volt vele – suttogja nekem egy ravasz mosollyal. – Zenész vendégeik lesznek szombaton, ilyen nyílt napos dolog lesz.
- Talán a jövő hétvégén? – vonok vállat. Az utolsó dolog, amit csinálni akarok most az az, hogy készülődjek és egy klubba menjek.
- Rendben, jövő hétvégén. Ragaszkodom hozzá. Smith sem akar jönni, úgyhogy a bébiszittere néhány órán belül itt lesz.
- Figyelhetek rá – ajánlom fel. – Amúgy is itt leszek.
- Nem kell megtenned.
- Tudom, de akarom.
- Az nagyszerű lenne és sokkal könnyebb is. Valamilyen oknál fogva nem kedveli a bébiszitterét.
- Engem sem kedvel – nevetek fel.
- Igaz, de többet beszél veled, mint a legtöbb emberrel – Kim lenéz az ujján lévő eljegyzési gyűrűre, aztán fel Smith iskolai portréjára, ami a mesterséges kandalló felett lóg. – Olyan édes fiú, csak nagyon óvatos – feleli csendesen. Félbeszakít minket az ajtócsengő hangja. – Ki a fene jönne ide a délután közepén? – kérdezi Kimberly, mintha én tudnám a választ. – Nocsak… nocsak… nocsak… Nézd, ki van itt! – kiáltja Kimberly az ajtóból. Amikor megfordulok, hogy szemben legyek vele és a vendéggel, a szám tátva marad és azonnal talpra állok.
- Harry! – szalad ki a számon neve egyetlen gondolat nélkül, látványára azonnali adrenalin hajt át a szobán. Zoknim csúszik a keményfapadlón, amitől majdnem orra esek. Amint szilárdan állok, hogy folytassam, hozzátapadok, szorosabban ölelve őt, mint korábban bármikor.