Chapter 285

Helló! 😊

Már hoztam is az új részt, egészen időben. Hű, az átolvasása után így hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak... az eleje és közepe egész jó, rettentő cuki Harry, és nagyon jó volt olvasni/fordítani ezeket a gondolatait végre 😍 A vége viszont... hát az már kevésbé pozitív, finoman szólva. Kíváncsi vagyok, mi lesz a ti véleményetek. Egy hét múlva találkozunk, remélhetőleg akkor is időben 😃 Ó, és már eléggé az évad végén tartunk, még 10 fejezet van hátra számításaim szerint, csak hogy senkit se érjen meglepetés az utolsó részeknél majd.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 285

 
Louis szemszöge
A feszültség a levegőben olyan tömény, hogy esküszöm, Kimberly csak ezért az okból nyitotta ki az ablakot.
- Nem olyan nehéz felvenni a telefont, vagy legalább válaszolni egy üzenettel. Egészen idáig vezettem, te meg csak egy órája jeleztél vissza nekem – szidja le Harry Christiant. Én felsóhajtok Kimberlyvel együtt, és mindketten azon gondolkozunk, hogy hányszor fogja Harry elismételni ugyanezt a mondatot.
- Mondtam, hogy sajnálom, a belvárosban voltunk, és nem volt szolgáltatásom – teker el a kerekesszékével Christian Harry mellett, én pedig majdnem hallom Harry gondolatait, és látom a lábát kiugrani egy kicsit, miközben azt fontolgatja, hogy elgáncsolja-e a széket. Visszacsúsztatja a lábát, majd megajándékozza Christiant egy szép haragos pillantással, mielőtt körbe megy a konyhasziget körül és megáll mellettem.
- Szerintem megértette – suttogom Harrynek.
- Ja, nos, jobban teszi – ismétli meg ugyanazt a haragos tekintetet Christiannak, amivel kiérdemel egy bosszús grimaszt a biológiai apjától.
- Rossz hangulatban vagy ma, figyelembe véve, hogy mit csináltunk az előbb – ugratom őt, remélve, hogy enyhítem haragját.
- Mikor akarsz elindulni vacsorázni? – hajol hozzám, remény veszi át a harag helyét szemeiben.
- Vacsora? – szól közbe Kimberly. Hozzá fordulok, pontosan tudva, hogy mit gondol.
- Ez nem olyan – biztosítom őt.
- De, de igen – feleli Harry.
Kimberly kíváncsisága és Harry önelégült vigyora között mindkettőjüket meg akarom ütni. Őszintén szólva, persze, hogy el akarok menni vacsorázni Harryvel. Azóta a nap óta, hogy találkoztam vele, a közelében akarok lenni.
Nocsak, nocsak, ez nem tartott sokáig. Szól közbe az a bosszantó részem.
Nem adom be a derekamat Harrynek, nem dobom vissza magamat pusztító kapcsolatunk körforgásába. Beszélnünk kell, igazán beszélnünk, mindenről, ami történt, és a terveimről a jövőre. A jövő alatt értem New Yorkot, ahová másfél hét múlva megyek Liammel.
Túl sok titok volt köztünk, túl sok elkerülhető kitörés, amikor az említett titkok a legrosszabb módon derültek ki, és nem akarom, hogy ez is azon helyzetek egyike legyen. Itt az ideje érettnek lenni, szerezni egy gerincet és elmondani Harrynek, hogy mit tervezek tenni.
Az én életem, az én döntésem. Harrynek nem kell jóváhagynia, senkinek sem, de tartozok neki annyival, hogy legalább elmondom neki az igazságot, mielőtt valaki mástól tudja meg.
- Mehetünk akármikor, amikor akarsz – válaszolom halkan, figyelmen kívül hagyva Kimberly vigyorát.
- Ezt viseled most? – mosolyog le ráncos pólómra és laza melegítőmre. Nem volt időm arra figyelni, hogy mivel takarom el magamat, túlságosan el voltam foglalva azzal a gondolattal, hogy Kimberly kopog az ajtómon és rajtakap minket ruha nélkül.
- Csitt – forgatom a szemeimet, aztán elsétálok tőle. Hallom őt követni engem, de becsukom a fürdőszoba ajtaját magam mögött, bezárva azt. Próbálkozik a kilinccsel, majd hallom őt nevetni, mielőtt egy csendes puffanás hallatszik a fán. Annak a képe, ahogy fejét az ajtóhoz üti, megmosolyogtat.
Anélkül, hogy egy szót is szólna az ajtó másik oldaláról, megnyitom a zuhanyt és leveszem a ruháimat, majd belépek, mielőtt a víznek esélye lenne arra, hogy felmelegedjen.

Harry szemszöge
- Vacsora, mi? – Kimberly a konyhában áll kezével a csípőjén. Milyen bájos.
- Mi? – gúnyolódok vele, elsétálva mellette, mintha ez az én házam lenne az övé helyett.
- Ne nézz rám így – teszem hozzá, magassarkúja kopog mögöttem.
- Pénzt kellett volna tennem arra, hogy milyen gyorsan leszel itt – feleli, kinyitva a hűtőszekrényt. – Mondtam Christiannak idefelé, hogy az autód a kocsifelhajtónkon lesz.
- Ja, ja. Értem – pillantok végig a folyosón, remélve, hogy Louis gyorsan lezuhanyozik, és azt kívánva, hogy bárcsak a zuhanyzóban lennék vele. A pokolba, boldog lennék akkor is, ha megengedné, hogy csak a fürdőben üljek, akár még a padlón is, és hallgassam őt beszélni, miközben megfürdik.
Hiányzik az, hogy vele zuhanyozzak, hiányzik, ahogy lehunyta szemeit, túl szorosan, és úgy tartja csukva egész végig, amíg megmossa a haját, tudod, „csak abban az estben”, ha a sampon belemenne a szemébe. Ugrattam őt emiatt egyszer, mire kinyitotta a szemeit, csak hogy egy nagy adag szappant kapjon a szemébe. Nem hallottam a végét, csak órákkal később, amikor a szemei végre megszabadultak a körülöttük lévő vörös karikáktól.
- Mi olyan vicces? – helyez Kimberly egy doboz tojást a konyhaszigetre elém. Nem is vettem észre, hogy nevettem, annyira felemésztett annak az emléke, ahogy Louis mogorván haragos pillantást vetett rám, puffadt, piros szemekkel meg minden.
- Semmi – hessegetem őt el.
A pultot mindenféle kaja tölti meg, amit el lehet képzelni, majd Kimberly még egy csésze kávét, feketét, is csúsztat elém.
- Mi van veled? Kedves vagy hozzám, így nem foglak folyamatosan emlékeztetni arra, hogy milyen fasz a vőlegényed? – emelem fel a gyanús csésze kávét a levegőbe. Ő felnevet.
- Nem. Én mindig kedves vagyok hozzád. Csak nem viselem el a szarságaidat, mint mindenki más, de mindig kedves vagyok hozzád.
Én bólintok, nem tudva, hogy mit mondjak következőnek a beszélgetésben. Ez történik most itt? Beszélgetést folytatok Louis legbosszantóbb barátjával? Ugyanazzal a nővel, aki történetesen hozzámegy feleségül az én elbaszott spermadonoromhoz?
- Nem vagy olyan rossz, amint túljutsz azon az egész utálom a világot dolgon, ami mindig megy nálad – tör meg egy tojást egy üvegtál szélén, mire felnézek rá. Kimberly idegesítő, de pokolian hűséges, ezt megadom neki.
Hűségre nehéz szert tenni, még jobban mostanában, és furcsa módon azon találom magamat, hogy Liamen gondolkozom és azon, hogy úgy tűnik, ő az egyetlen ember, Louis-t kivéve, aki hűséges hozzám. Olyan módon volt itt nekem, amit nem vártam, és amit határozottan nem vártam az az, hogy valamennyire tetszeni fog, és még támaszkodni is fogok erre.
Az összes szarsággal, ami az életemben történik, és a küzdelemmel, hogy a jó ösvényen tartsam magamat, az ösvényt kibaszott szivárványok és virágok meg minden szar szegélyezi, mely egy Louis-val való élethez vezet, jó tudni, hogy Liam ott van, ha szükségem van rá. Hamarosan elutazik, ami szívás, de tudom, hogy még New York Cityből is hűséges lesz. Lehet, hogy a legtöbb alkalommal Louis oldalára áll, de mindig őszinte velem. Szart se titkol el előlem, ahogy mindenki más teszi.
- Plusz egy család vagyunk – harapja meg az ajkát Kimberly, hogy megállítsa magát a nevetéstől, és ezzel máris visszatért ahhoz, hogy rohadtul az idegeimre menjen.
- Vicces – forgatom a szemeimet. Ha én mondtam volna ki, az lett volna, de neki csak tönkre kellett tennie a csendet.
- Én a humoromról vagyok ismert – fordul el tőlem, hogy a tojásos tészta szart egy serpenyőbe öntse a tűzhelyen.
Igazából a rohadt nagy szádról vagy híres, de ha az működik, hogy azt gondolod, vicces vagy, rendben. Akarom mondani, és meg is tenném, ha volna rá esély, hogy Kimberly nem árulja el Louis-nak, hogy mit mondtam. De jobban tudom, elmondaná neki abban a pillanatban, hogy Louis besétál a helyiségbe.
- Minden viccet félretéve, tényleg remélem, hogy fontolóra veszed, hogy beszélj Christiannal, mielőtt elmész. Nagyon zaklatott volt és aggódott, hogy a kapcsolatod vele tönkremegy véglegesen. Nem hibáztatnálak téged, ha igen, csak tudatom veled – tekintete elhagyja az enyémet, majd folytatja a főzést, időt adva nekem, hogy összeszedjek egy választ. Kellene adnom neki választ egyáltalán?
- Nem vagyok kész, hogy beszéljek, még – felelem végül. Egy másodpercig nem vagyok biztos benne, hogy hallott-e engem, de bólint a fejével, és látom a mosoly széleit, amikor megfordul, hogy elvegyen még egy hozzávalót.
Érzésre három órával később Louis végre előbukkan a fürdőszobából. Haja száraz és beszárított. Nem tart sokáig észrevennem, hogy feltett egy kis korrektort a szemei alá. Ez nélkül is meglett volna, de azt hiszem, ez egy jó jel, hogy megpróbál visszatérni a normális állapothoz, ami után sóvárog az életben, de úgy tűnik, sosem találja meg.
Túl sokáig bámulok rá, és ide-oda mozgolódik nézésem alatt. Imádom, ahogy felöltözött ma, egy fehér póló, amin Snoopy és Charlie Brown van, és egy fekete skinny jeans. Kibaszottul gyönyörű, ez ő.
- Ebéd helyette? – kérdezem, nem akarva távol lenni tőle ma egész nap.
- Kimberly csinált reggelit? – suttogja nekem.
- És? Valószínűleg amúgy is szar – intek a kaja felé, ami elfedi a pultot. Nem néz ki rosszul, azt hiszem, de ő nem Karen.
- Ne mondd ezt – mosolyodik el Louis, én pedig majdnem megismétlem a mondatot, hogy még egy mosolyt kiérdemeljek.
- Rendben. Elvihetünk egy tányérral és kidobhatjuk, amikor kiértünk? – javaslom. Louis figyelmen kívül hagy, de hallom őt azt mondani Kimberlynek, hogy tegyen félre nekünk egy kicsit, hogy később megegyük.
Harry – 1, Kimberly és az ő szar kajája és bosszantó kérdései – 0.
Az út át a belvároson Seattle-ben olyan rossz, mint általában. Louis csendes, tudtam, hogy az lesz. Érzem a szemeit rajtam néhány percenként, de minden alkalommal, amikor ránézek, ő gyorsan elnéz. Egy kis modern stílusú éttermet választok magunknak, hogy megebédeljünk.
Elégedett vagyok választásommal, amikor a szinte üres parkolóba kanyarodok be. Az üzlet hiánya két dolgot jelenthet, az egyik, hogy csak percekkel ezelőtt nyitottak ki, és a tömeg még nem indult meg, vagy szar a kaja, így senki nem eszik itt. Az elsőben reménykedek, miközben besétálunk az üvegajtókon. Louis szemei tanulmányozzák a helyet, és eszembe jut, mennyire imádom a reakcióját a legegyszerűbb dolgokra is. A dekoráció szép, szeszélyes, és úgy tűnik, tetszik neki.
Harry-2. Nem mintha számolnám vagy bármi… De ha igen… én nyernék.
Csendben ülünk, míg várunk, hogy leadjuk a rendelésünket. A pincér egy fiatal egyetemista, ideges és van valamiféle szemkontaktus problémája. Úgy tűnik, nem akar az enyéimbe nézni, milyen seggfej.
Louis rendel valamit, amiről még sosem hallottam, én pedig megrendelem az első dolgot, amit meglátok az én étlapomon. Egy terhes nő ül a mellettünk lévő asztalnál, én pedig figyelem Louis-t a nőre bámulni, csak egy ütemnyivel túl hosszú ideig.
- Hé – köszörülöm meg a torkomat, hogy megkapjam figyelmét. – Nem tudom, hogy egyáltalán emlékszel-e, hogy mit mondtam tegnap este, de ha igen, sajnálom. Azt, hogy nem akarok gyerekeket, úgy értettem, hogy nem mostanában, de ki tudja, – szívem elkezd kalapálni a bordáimnál – talán egy nap vagy valami.
Nem tudom elhinni, hogy az előbb kimondtam ezt, és Louis arckifejezéséből ítélve ő sem. Száját szélesre tátja, keze meg a levegőben van, egy pohár vizet tartva.
- Mi? – pislogja. – Mit mondtál az előbb?
Mit mondtam? Úgy értem, komolyan gondoltam. Azt hiszem. Talán elgondolkozhatok rajta. Nem szeretem a gyerekeket vagy a kisbabákat, vagy a tinédzsereket, viszont a felnőtteket sem igazán szeretem. Nagyjából csak Louis-t kedvelem, szóval egy kis verziója talán nem lenne olyan rossz?
- Csak mondom, talán nem lenne olyan rossz? – vonok vállat, elrejtve a bennem lévő pánikot. Szája még mindig nyitva van. Kezdem azt hinni, hogy oda kellene hajolnom és megtartanom az állát neki. – Nyilvánvalóan nem egyhamar. Nem vagyok idióta. Tudom, hogy be kell fejeznünk az egyetemet meg minden szar – teszem hozzá.
- De te… – úgy tűnik, annyira lesokkoltam őt, hogy nem talál szavakat.
- Tudom, hogy mit mondtam korábban, de soha nem jártam senkivel sem, soha nem szerettem senkit, rohadtul nem érdekelt senki, úgyhogy gondolom, ez is olyan lehet. Szerintem valamennyi idő múlva, meggondolhatom magamat. Ha megadod nekem az esélyt?
Adok neki néhány másodpercet, hogy összeszedje magát, de csak ül ott, szája tátva, szemei tágra nyíltak.
- Még mindig dolgoznom kell ezen, még mindig nem bízol bennem, tudom ezt. Be kell fejeznünk az egyetemet, és még mindig meg kell győznöm téged, hogy házasodj velem össze először – beszélek zavarosan. – Nem mintha össze kellene házasodnunk először – egy ideges nevetés hagyja el a számat, mire úgy tűnik, Louis végre visszatért a valóságba.
- Mi nem tehetjük meg – feleli, az összes szín kifutott az arcából.
- De megtehetjük.
- Nem…
Feltartom a kezemet, hogy csendben tartsam őt.
- De igen, szeretlek, és veled akarok egy életet. Leszarom, hogy fiatal vagy és én is fiatal vagyok, és rossz vagyok neked, te meg túl jó vagy nekem, kibaszottul szeretlek, és tudom, hogy követtem el hibákat – túrok bele kezemmel a hajamba.
Körbepillantok a kis étteremben, és teljesen tudatában vagyok annak, hogy a terhes hölgy engem bámul. Nincs valami baba dolga, amit csinálhat? Kettő helyett enni? Kifejni egy kis tejet? Fogalmam sincs, de valamilyen oknál fogva ideges vagyok tőle, mintha elítélne engem, és ő terhes, és csak egyszerűen kurvára furcsa. Miért választottam nyilvános helyet arra, hogy kibeszéljem ezt a szart?
- És azt is tudom, hogy már elmondtam ezt a beszédet valószínűleg… harmincszor, de tudnod kell, hogy többet nem baszakodok már. Akarlak téged, mindig. Veszekedések, kibékülések, a pokolba is, még szakíthatsz is velem és elköltözhetsz a lakásunkból hetente egyszer, csak ígérd meg, hogy vissza fogsz jönni, és soha többet nem fogok panaszkodni – veszek levegőt néhányszor, majd átnézek az asztalon rá. – Vagyis, nem fogok sokat panaszkodni – teszem hozzá őszintébben.
- Harry, nem tudom elhinni, hogy kimondod mindezt – feleli előrehajolva, hangja suttogás. – Én… ez minden, amit akartam – szemei megtelnek könnyekkel. Boldog könnyek, remélem. – De… – kezdi el. – Mi nem is vagyunk…
- Tudom – nem tehetek róla, de félbeszakítom őt. – Tudom, hogy még nem bocsátottál meg nekem, türelmes leszek. Esküszöm, nem leszek túl tolakodó. Csak azt akarom, hogy tudd, lehetek az, akire szükséged van, megadhatom neked azt, amit akarsz, és nem csak azért, mert akarod, hanem mert én is akarom.
Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de a rohadt pincér visszatér a kajáinkkal. Leteszi a gőzölgő tányér akármit, amit Louis rendelt, és az én burgeremet elém, aztán elidőzik itt, felettünk állva.
- Szükséged van valamire? – csattanok fel rá. Nem az ő hibája, hogy kiöntöm jövőre néző reményeimet ennek a férfinek, ő meg félbeszakít, de itt van és vesztegeti az időmet Louis-val azzal, hogy itt áll.
- Nem, uram, szükségük van még valamire? – kérdezi, arca piros.
- Nem, köszönjük szépen a kérdést – mosolyog fel rá Louis, enyhítve zavarát és kompenzálva seggfej viselkedésemet. A pincér viszonozza a mosolyt Louis-nak, aztán végre eltűnik.
- Szóval, lényegében csak elmondtam mindent, amit már régen ki kellett volna mondanom. Néha elfelejtem, hogy nem hallod a gondolataimat, nem tudsz egyik dologról sem, amit gondolok rólad. Azt kívánom, bárcsak tudnád, még jobban szeretnél engem, ha így lenne.
- Nem hiszem, hogy lehetséges lenne, hogy jobban szeresselek, mint amennyire már amúgy is szeretlek – feleli, csavargatva ujjait a kezében.
- Tényleg? – mosolygok rá, mire bólint.
- De el kell mondanom neked valamit, nem tudom, hogyan fogod fogadni – hangja elhalkul a végén, amitől bepánikolok. Tudom, hogy lemondott már rólunk, de el tudom érni, hogy meggondolja magát, tudom, hogy igen. Olyan eltökéltséget érzek, amit még korábban soha, amiről soha nem tudtam, hogy létezik.
- Rajta – kényszerítem magamat, hogy harapjak egyet a burgerből. Ez az egyetlen mód arra, hogy befogjam a rohadt számat.
- Tudod, hogy elmentem az orvoshoz – kezdi el mondani. Mi a fene köze van az orvosnak ehhez? Annak a képei, ahogy sírt, miközben az orvosáról motyogott, megtöltik a fejemet.
- Még mindig minden rendben van itt? Szeretne még vizet, uram? – szakít félbe minket a kibaszott pincér. Kurvára komolyan gondolja?
- Rendben vagyunk – morgok rá, szó szerint morgok, mint egy kibaszott veszett kutya. A pincér elmegy, majd Louis ujjával az üres poharára mutat. – Baszki. Itt van – csúsztatom át neki az enyémet, mire elmosolyodik, másodpercek alatt lehúzva a vizet. Talán végül is nem kellett volna elhessegetnem a pincért. – Azt mondtad, hogy? – sürgetem őt, hogy folytassa, ahol abbahagytuk.
- Beszélhetünk róla később – feleli, először eszik egy falatot az ételéből, mióta az megérkezett elé.
- Ó, nem, nem. Ismerem ezt a trükköt, én találtam ki ezt a trükköt. Miután egy kis kaját juttatsz a hasadba, el fogod mondani nekem – felelem. – Kérlek.
Eszik még egy falatot, megpróbálva elterelni a figyelmemet, de nem, ez nem fog működni. Tudni akarom, hogy mit mondott az orvosa, és hogy attól miért viselkedik ilyen furcsán. Ha nem lennénk nyilvános helyen, sokkal könnyebb lenne rávenni őt, hogy beszéljen. Leszarom azt, ha jelenetet rendezek, de tudom, hogy zavarban lesz, így játszom a kedveset. Meg tudom csinálni ezt, tudok egyensúlyozni aközött, hogy kedves és együttműködő vagyok, és aközött, hogy nem érzem magamat egy kibaszott fasznak.
Engedem, hogy még öt perc csend elteljen, most már piszkálja a kajáját Louis.
- Befejezted? – kérdezem tőle.
- Ez… – pillant le az étellel teli tányérjára.
- Mi az?
- Ez nem nagyon jó – suttogja körbe pillantva, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallotta vallomását. Én felnevetek.
- Emiatt pirultál el és suttogsz?
- Csitt – int a köztünk lévő levegőbe. – Annyira éhes vagyok, de ez olyan rossz. Még csak nem is tudom, hogy mi ez, csak rámutattam valamire, mert ideges voltam – vallja be.
- Szólok, hogy valami más akarsz – emelkedek lábra, mire átnyúl, hogy megfogja a karomat.
- Nem, semmi gond. Kész vagyok, hogy menjünk.
- Rendben, bemegyünk egy autós kajáldába és veszünk neked valamit, miután elindultunk, aztán elmondhatod nekem, hogy mi a fene történik a fejedben. Az őrületbe kerget a találgatás – mondom neki. Louis egyetért velem, ő maga is egy kicsit őrültnek néz ki.
Egy autós kajáldás tacoval később Louis tele van, türelmem pedig kezd elfogyni minden egyes néma pillanattal, ami eltelik köztünk.
- Kiborítottalak azzal, hogy a gyerekekről beszéltem, ugye? – kérdezem tőle. – Tudom, hogy sok szarral árasztottalak el egyszerre, de az elmúlt nyolc hónapot úgy töltöttem el, hogy bent tartottam a dolgokat, és többet nem akarom ezt tenni.
El akarom mondani neki az őrült szarságot, ami a fejemben van, el akarom mondani neki, hogy bámulni akarom, ahogy csöpögős módon a Nap az arcára süt az anyós ülésen, egészen addig, amíg már nem látok. Hallgatni akarom őt nyögni és lehunyni a szemeit, amikor beleharap egyet a tacoba, ami esküszöm, hogy kartonpapír ízű, de Louis imádja, amíg már nem hallok többé.
- Ez nem az – szakít félbe engem.
- Akkor mi? Hadd találjam ki, máris megkérdőjelezed a házasságot, most már gyerekeket sem akarsz?
- Nem, ez nem az.
- Kurvára remélem, hogy nem, mert rohadt jól tudod, hogy te leszel a valaha volt legjobb apa.
Louis nyöszörög.
- Nem lehetek.
- Lehetünk. Lehetsz.
- Nem, Harry. Nem lehetek – feleli, hangja hullámzik, amitől hálás vagyok, hogy egy parkolóban vagyunk, lesodródtam volna a rohadt útról.
Az orvos, a sírás, a bor, a kiborulás Karen és a babája miatt, a folyamatos „nem lehet” ma.
- Nem lehetsz – ismétlem meg, pontosan megértve, hogy mire gondol. – Bár semmi gond. Amikor majd gyereket akarunk, használhatjuk az én spermámat.
- Az nem lesz ugyanaz, Harry. Nem az én gyerekem lesz, a tiéd lesz. Egyáltalán nem lesz semmilyen vonása tőlem – feleli Louis remegő ajkakkal.
- Ó – azt kívánom, bárcsak tudnék valami mást mondani, valami jobbat, bármit tényleg.
- Igen – dörzsöli kezeit a farmerján, aztán kinéz az ablakon. Érzem eltűnni a levegőt az autóm kis teréből.
Amennyire elbaszott ez, annyira elbaszott vagyok én, mellkasom olyan érzés, mintha beszakadna, és kis barna hajú lányok kék szemekkel és kisfiúk kék szemekkel, kis gyermekfejkötős dolgok és kis zoknik kis állatokkal, minden olyasmi szarság, amiktől régen többször is hányni akartam, ezek örvénylenek a szemhéjam mögött, és szédülök, miközben azok szétszakadnak, a levegőbe dobódnak és elkerülnek akárhová, ahová a tönkrement jövők kerülnek.
- Lehetséges, úgy értem, van egy kicsi esély, és a hormonszintem össze van kavarodva, és nem hiszem, hogy valaha is kínoznám magamat a próbálkozással. Nem lennék képes kezelni a csalódást, vagy évekig próbálkozni eredmény nélkül. Egyszerűen nincs megírva az nekem, hogy apa legyek, azt hiszem.
Azért mondja el ezt a szart nekem, hogy megpróbálja azt, hogy jobban érezzem magamat, de ez nem győz meg engem, az nem, hogy úgy tűnik, mintha az irányítása alatt lennének a dolgok, amikor nyilvánvaló, hogy nem.
Louis rám néz, azt várva tőlem, hogy mondjak valamit, de nem tudok. Nem tudom, mit mondja neki, és nem tehetek a haragról, amit felé érzek. Ez kibaszottul hülyeség és önzőség és teljesen kurvára helytelen, de ez így van, és félek, hogy ha kinyitom a számat, valami olyasmit fogok mondani, amit nem kellene.
Ha nem lennék ilyen seggfej, megvigasztalnám őt. Átölelném őt, és elmondanám neki, hogy minden rendben lesz, hogy nincs szükségünk arra, hogy gyerekeink legyenek az ő vonásaival, mert ők akkor is az övéi lesznek, elmondanék neki bármit, csak hogy ne érezze magát olyan legyőzöttnek.
De így működik a valóság, a legtöbb férfi nem irodalmi hős, nem változnak meg egy éjszaka alatt, és senki nem tesz semmit pontosan itt a valós világban. Én nem vagyok Darcy, ő meg nem Elizabeth.
- Mondasz valamit? – a könnyek határán van.
- Nem tudom, mit mondjak – felelem, hangom alig hallható, torkom pedig összezáródó. Úgy érzem, mintha egy maroknyi mézet nyeltem volna le.
- Amúgy sem akartál gyerekeket, igaz? Ez nem tesz különbséget az életedben amúgy se.
Ha átnézek rá, sírva fogom meglátni őt.
- Nem, azt hiszem, de most, hogy ezt elvették tőled…
- Ó – szakít félbe. Hálás vagyok ezért, mert ki tudja, mi a fasz jött volna ki a számon következőnek.
- Csak visszavihetsz a házhoz…
Bólintok, aztán beindítom az autót. Elbaszott, hogy valami, amit soha nem akartál, ennyire tud fájni.
- Sajnálom, én csak… – úgy tűnik, egyikünk sem képes arra, hogy befejezzen egy mondatot.
- Semmi gond, megértem – feleli az ablakhoz hajolva. Feltételezem, megpróbál olyan messzire kerülni tőlem, amennyire csak tud.
Az érzelmeim azt mondják nekem, hogy vigasztaljam őt, hogy gondoljak rá és arra, hogyan hat ez rá és hogyan érez ezzel kapcsolatban, de a fejem erős, annyira kurvára erős, és dühös vagyok. Nem igazán rá, hanem a testére és az anyjára, amiért akármivel is született, ami nem működik helyesen. Dühös vagyok a világra, amiért megint rohadtul arcon csap, és dühös vagyok magamra, amiért semmit sem vagyok képes mondani neki, miközben átvezetünk a városon.

Chapter 284

Sziasztok! 😊

Igyekeztem minél előbb jelentkezni, végre késés nélkül. Ma késő délután végre túlestem a nyelvvizsgám szóbeli részén is, nagyon remélem, hogy jól sikerült összességében, köszönöm, hogy drukkoltatok 💕 A fejezet eleje-közepe nem túl boldog, nyomasztó és fájdalmas is, már megint. Bár a végére azért javulnak a dolgok, úgyhogy ez pozitív. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Azt még fontosnak tartom megjegyezni, hogy a közepe körül lévő néhány idézetet én fordítottam le, szóval nem hivatalos fordítás. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 284

Harry szemszöge
Már negyvenkilencszer telefonáltam. Kurvára negyvenkilencszer. Negyvenkilenc. Tudod, hogy az mennyi csörgés? Kibaszott sok.
Túl sok ahhoz, hogy megszámoljuk, és nem tudok elég tisztán gondolkozni ahhoz, hogy megszámoljam, de ha tudnék, hatalmas mennyiségű kurva csörgés lenne.
Ha túlélem a következő három percet, úgy tervezem, hogy kitépem a bejárati ajtót a rohadt zsanérjaiból és Louis telefonját a falhoz vágom, hogy úgy tűnik, nem tudja, hogyan kell azt felvenni. Oké, szóval talán nem kellene a falhoz vágnom a telefonját. Talán véletlenül rálépek néhányszor, amíg a képernyő be nem törik a súlyom alatt. Talán.
Egy istenverte letolást fog kapni, az kurva biztos. Az elmúlt két órában már nem hallottam felőle, és kibaszottul fogalma sincs, hogy az elmúlt öt óra mennyire kínzó volt. Gyorsan hajtottam, hússzal átlépve a limitet, hogy olyan gyorsan ideérjek, amennyire csak lehet.
Rohadtul hajnali három óra van, és Louis, Vance és Kimberly is mind a feketelistámon vannak. Talán mindhármójuk telefonját össze kellene törnöm, mivel nyilvánvalóan elfelejtették, hogyan kell felvenni a kurva dolgokat.
Ahogy elérem a kaput, elkezdek pánikolni, még jobban, mint már az elmúlt öt kibaszott órában. Mi van, ha úgy döntöttek, hogy bezárják a biztonsági kaput? Mi van, ha megváltoztatták a kódot? Emlékszem egyáltalán a kurva kódra? Természetesen nem. Fel fogják venni, amikor telefonálok, hogy elkérjem a kódot? Természetesen nem.
Mi van, ha azért nem veszik fel, mert valami történt Louis-val, és kórházba vitték és nincs jól és nincs szolgáltatójuk és… A kapu nyitva van, amikor elérem a kocsifelhajtót, és egy kicsit emiatt is bosszús vagyok. Miért nem kapcsolta be Louis a biztonsági rendszert, amikor egyedül van itt? Amikor felvezetek a kanyargós úton, meglátom, hogy az autója az egyetlen, ami le van parkolva a hatalmas ház előtt. Jó tudni, hogy Vance itt van, amikor szükségem van rá… Milyen kibaszott barát ő. Apa, nem barát. Baszki.
Amikor kilépek az autómból és megközelítem az ajtót, haragom és szorongásom megnő. Ahogy Louis beszélt, ahogy hangzott… olyan volt, mintha nem lett volna ura a saját cselekedeteinek.
Az ajtó nincs bezárva, persze, aztán átmegyek a nappalin és végig a folyosón. Kezeim remegnek, amikor kinyitom az ajtót a szobájához, mellkasom pedig összeszorul, amikor üresen látom meg az ágyát. Nem csak, hogy üres, érintetlen, tökéletesen meg van ágyazva, ahogy szokta, amit lehetetlen újra megcsinálni. Már megpróbáltam, lehetetlen úgy megágyazni, ahogy Louis tud.
- Louis! – hívom a nevén, ahogy besétálok a fürdőbe, mely a folyosó másik felén van. Lehunyva tartom szemeimet, miközben felkapcsolom a villanyt. Semmi. Légzésem nehéz zihálásként jön ki, majd a következő szobához megyek. Hol a faszban van? – Lou! – kiabálok megint, ezúttal hangosabban.
Miután átkutatom majdnem az egész kurva palotát, alig kapok levegőt. Hol van? Az egyetlen szoba, ami maradt, az Vance hálószobája és egy zárt szoba az emeleten. Nem vagyok biztos benne, hogy ki akarom-e nyitni azt az ajtót… Megnézem a teraszt és az udvart, és ha nincs ott, kurvára fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni.
- Louis! Hol a fenében vagy? Ez nem vicces, esküszöm, hogy… – abbahagyom az ordítást, amint felfogom az összegömbölyödött alakot a pihenőszékben. Térdei fel vannak húzva a hasához, karjai meg a mellkasa köré fonódva, mintha elaludt volna, míg megpróbálta egyben tartani magát.
Összes haragom feloldódik, amikor letérdelek mellé. Ujjaimmal beletúrok a hajába, és kényszerítem magamat, hogy ne törjek ki kibaszott hisztériás rohamban most, hogy tudom, jól van. Baszki, annyira aggódtam miatta. Száguldó pulzussal hajolok le hozzá, majd végighúzom nagyujjamat az alsó ajkán. Nem tudom, miért csináltam ezt igazából, csak valahogy megtörtént, de az pokolian biztos, hogy nem bánom meg, amikor szemei kinyitódnak és felnyög.
- Miért vagy idekint? – kérdezem, hangom hangos és feszült. Louis megrezzen, nyilvánvalóan megijedt szavaim hangerejétől. Miért nem vagy bent? Kurvára betegre aggódtam magam miattad, minden lehetséges forgatókönyvön átmentem a fejemben az elmúlt öt órában, akarom mondani. – Hála Istennek, hogy aludtál – jön ki helyette. – Már hívtalak, aggódtam miattad.
- Harry? – ül fel, úgy fogva a nyakát, mintha a feje leesne a helyéről.
- Igen, Harry – tisztázom. Louis összehúzza a szemét a sötétben, aztán megdörzsöli a nyakát. Amikor megmozdul, hogy felálljon, egy üres boros üveg esik le a betonteraszra és félbe törik.
- Bocsi – kér bocsánatot, lehajol, hogy felvegye a törött üveget. Finoman elhúzom a kezét, majd ujjaimat az övéi köré fonom.
- Ne érj hozzá. Később elintézem. Menjünk be.
- Hogy kerültél ide? – kérdezi Louis, miközben segítek neki lábra állni. Szavai nagyon össze vannak mosódva, és nem is akarom tudni, mennyi bort ivott, miután a vonal meghalt. Legalább négy üres üveget láttam a konyhában.
- Vezettem, hogy máshogy?
- Egészed idáig? Hány óra? – szemeim végig vándorolnak a testén, a testén, amelyen csak egy póló van. Az én pólóm. Észreveszi bámulásomat, aztán elkezdi lehúzni a póló szélét, hogy eltakarja csupasz combjait. – Csak most… – halkul el dadogva. – Csak most vettem fel, csak egyszer – feleli, aminek egyáltalán nincs értelme.
- Semmi gond, azt akarom, hogy hordd. Menjünk be.
- Tetszik idekint – feleli halkan, kibámulva a sötétségbe.
- Túl hideg van. Bemegyünk – nyúlok a kezéért, de ő elhúzódik. – Ha idekint akarsz ülni, az rendben van, de veled ülök – irányítom át követelésemet. Louis bólint, majd a korláthoz hajol, térdei remegnek, arca pedig színtelen. – Mi történt ma este? – kérdezem. Ő csendben marad, még mindig mereven néz.
- Soha nem érezted még úgy, mintha az életed egy nagy viccé változott volna? – fordul hozzám.
- Naponta – vonok vállat, bizonytalanul, hogy hová a fenébe tart ez a beszélgetés, de utálva a szomorúságot a szemei mögött. Még a sötétben is a szomorúság ég alacsonyan, kéken és mélyen, kísértve azokat a fényes szemeket, amiket annyira imádok.
- Nos, én is.
- Nem, te vagy a pozitív itt. Az, aki boldog. Én vagyok a cinikus seggfej, nem te.
- Kimerítő boldognak lenni, tudod?
- Nem igazán – vallom be, aztán teszek egy lépést közelebb hozzá. – Nem igazán vagyok a napfény és a boldogság példája, abban az esetben, ha nem vetted volna észre – próbálom meg feldobni a hangulatot, mire kapok egy félig részeg, félig szórakozott mosolyt.
Bárcsak elmondaná nekem, hogy mi történik vele mostanában, nem tudom, mennyit tehetek érte, de ez az én hibám, ez az egész az én hibám. A benne levő boldogtalanság az én terhem, amit el kell viselnem, nem az övé.
Louis felemeli a karját, hogy az előtte lévő fadeszkán pihentesse, de nem sikerül neki és megbotlik, majdnem arccal belecsúszva a teraszasztalhoz erősített esernyőbe.
- Bemehetünk most már? Ki kell aludnod az összes bort, amit megittál – fonom kezemet a könyöke köré, hogy megtartsam az egyensúlyát, ő meg elkezd hozzám hajolni.
- Nem emlékszem, hogy elaludtam.
- Ez valószínűleg azért van, mert addig ittál, amíg ki nem dőltél – mutatok a néhány lépésnyire lévő törött boros üvegre.
- Ne próbálj meg leszidni – csattan fel, majd hátrál tőlem, ahogy megközelítem őt.
- Nem próbálom – emelem fel kezeimet egy ártatlan mozdulatban, és ordítani akarok ennek az egész kurva helyzetnek az iróniáján.
- Sajnálom – sóhajt fel. – Nem tudok gondolkozni.
Figyelem, ahogy leül a földre, és térdeit ismét a mellkasához teszi.
- Beszélhetek veled valamiről? – emeli fel a fejét, hogy rám nézzen.
- Persze.
- És teljesen őszinte leszel?
- Megpróbálok.
Úgy tűnik, rendben van ezzel, aztán leülök a földön ülő testéhez legközelebb lévő szék szélére. Kissé félek attól, hogy miről akar beszélni, de tudnom kell, hogy mi történik vele, így csukott szájjal várok rá, hogy megszólaljon.
- Néha úgy érzem, mintha mindenki más megkapná azt, amit én akarok – motyogja kínosan. Louis bűntudatot érez azért, mert kimondja azt, ahogy érez… – Nem az, hogy nem örülök nekik… – alig veszem ki szavait, de látom a könnyeket összegyűlni a szemeiben onnan, ahol ülök, csak néhány lépésnyivel odébb.
Az életemért se tudnám kitalálni, hogy mi a fenéről beszél. Kimberly és Vance eljegyzése az első dolog, ami eszembe jut.
- Ez Kimberlyről és Vance-ról szól? – kérdezem. – Mert, ha igen, nem kellene azt akarnod, ami nekik van meg. Vance egy hazug és csaló alak, és… – abbahagyom, mielőtt befejezhetném a mondatot.
- Szereti Kimberlyt. Annyira nagyon – mossa össze a szavakat Louis. Ujjai átrajzolják a mintát az alatta lévő betonon.
- Én jobban szeretlek – mondom gondolkodás nélkül. Szavaim ellentétes hatással vannak, mint reméltem, és Louis nyöszörög. Szó szerint nyöszörög, majd karjait a térdei köré fonja. – Ez igaz. Tényleg.
- Te csak néha szeretsz – feleli, hangsúlya olyan, mintha ez a legigazabb dolog lenne a világon. Nem az, ez nem is lehetne ennél hamisabb.
- Baromság. Tudod, hogy ez nem igaz.
- Úgy érződik – suttogja a tenger felé nézve. Bárcsak nappal lenne, így a kilátás segíthetne megnyugtatni őt, mivel én nyilvánvalóan nem végzek jó munkát ebben.
- Tudom – értek egyet. Ez igaz, most már bevallhatom.
- Szeretni fogsz majd valaki folyamatosan, később.
Mi?
- Miről beszélsz?
- A következő alkalomról, folyamatosan szeretni fogod azt az akárkit, aki mellett kikötsz végül.
Ebben a pillanatban, még ha ötven év múlva is visszagondolok erre a pontos pillanatra, tudom, hogy emlékezni fogok az éles fájdalomra, ami szavait kísérte. Az érzés elsöprő, és annyira nyilvánvaló, soha nem volt nyilvánvalóbb, hogy lemondott rólam. Rólunk.
- Nincsen következő alkalom! – nem tehetek arról, ahogy megemelkedik a hangom, ahogy vérem ég éppen a felszín alatt, azzal fenyegetve, hogy felszakít engem pontosan itt, ezen a rohadt teraszon.
- Van. Én a te Anne-ed vagyok – miről van szó most? Tudom, hogy részeg, de mi köze van ehhez anyámnak? – Az Anne-ed. Én vagyok. Lesz majd egy Karened is, és ő minden lesz, ami én nem vagyok – törli meg a szemei alatt Louis, aztán lecsúszok a székről, hogy letérdeljek mellé a földre.
- Miket beszélsz? Te vagy az én mindenem – karjaimmal körülfonom a vállait, éppen ahogy elkezd zokogni. Nem tudom kivenni szavait, de azt meghallom, hogy „Karen, Anne, Ken”. Az Isten verje meg Kimberlyt, amiért nyitva hagyta a borhűtőt. – Nem tudom, hogy mi köze van hozzánk Karennek, vagy Anne-nek, vagy bármi más névnek, amit kiejtesz – mondom neki. Ellöki a vállaimat, de fogásom szorosabb lesz rajta. Lehet, hogy nem akar engem, de most szüksége van rám. – Te Louis vagy, én meg Harry. Történet vége.
Fel-le mozgatom begipszelt kezemet a hátán, bizonytalanul, hogy mit mondjak vagy tegyek Louis-nak ennek a verziójával.
- Elmentem az orvoshoz – sírja, mire lefagyok. A kibaszott kurva életbe.
- És? – próbálok meg nem pánikolni.
Nem tényleges nyelven válaszol. Válasza valamiféle részeg sírásként jön ki, aztán egy pillanatig megpróbálok arra gondolni, hogy mi történhetett az időpontja alatt. Engedi, hogy fogjam őt, míg lenyugtatja magát.
- Nem lehetek a te Karened? – kérdezi Louis egy perccel később. Teste még mindig zihál a karjaimban, de a könnyek már elálltak.
- Mi?
- A te Karened képes lesz arra, hogy egy gyerekkel ajándékozzon meg – dörzsöli meg szemeit. Megrázom a fejemet.
- Nem akarok gyereket senkivel.
Louis szemei még mindig csukva vannak, majd fejét a mellkasomhoz teszi. Még mindig jobban össze vagyok zavarodva, mint valaha. Felvázolom az összeköttetést Karen és Ken között, de nem akarok foglalkozni azzal a gondolattal, miszerint Louis azt gondolja, ő a kezdetem volt és nem a befejezésem.
- Rendben, ideje lefeküdnöd – fonom karjaimat a dereka köré, és felemelem őt a földről magammal. Ezúttal nem küzd velem.
- Ez igaz. Te mondtad egyszer – motyogja, aztán combjaival átöleli a derekamat, könnyebbé téve azt, hogy átvigyem őt az elhúzható ajtón és végig a folyosón.
- Mit mondtam? – kérdezem tőle.
- „Nem lehet boldog vége ennek” – idézi korábbi szavaimat. Kibaszott Hemingway és az ő negatív életszemlélete.
- Egy hülye dolog volt tőlem ezt mondani. Nem gondoltam komolyan – ígérem neki.
- „Mit akarsz tenni? Tönkretenni?” – idézi a köcsögöt megint. Hagyjuk rá Louis-ra, hogy ezt a szart idézi, miközben túl részeg ahhoz, hogy álljon.
- Shh, idézhetünk Hemingwayt, amikor józan vagy.
- „Minden igazán gonosz dolog az ártatlanságból indul” – feleli a nyakamba, karjai szorosabbá válnak a hátamon, miközben kinyitom a hálószobája ajtaját.
Régen imádtam ezt az idézetet, bár sosem értettem a jelentését. Azt hittem, hogy értem, de csak most van az, amikor megélem a kibaszott jelentést, hogy igazából megértem.
Óvatosan lefektetem őt az ágyra, majd a padlóra dobom a párnákat, otthagyva egyet a fejének.
- Csússz feljebb – utasítom lágyan. Nincs nyitva a szeme, és meg tudom mondani, hogy közel van ahhoz, hogy elaludjon. Végre. Lekapcsolva hagyom a villanyt, remélve, hogy végig alussza az éjszaka hátralévő részét.
- Maradsssz? – húzza el a szót, majd összehúzza szemöldökét.
- Azt akarod, hogy maradjak? Aludhatok egy másik szobában? – ajánlom még akkor is, ha nem akarom. Annyira távoli, annyira különálló magától, hogy őszintén majdnem félek egyedül hagyni őt.
- Mhmm – motyogja a takaróért nyúlva. Meghúzza a szélét, és frusztráltan fújtat, amikor nem tudja eléggé meglazítani az anyagot úgy, hogy eltakarja magát.
Miután segítek betakarni őt, leveszem a cipőmet és bemászok hozzá az ágyba. Míg én azon vitatkozom, hogy mennyi távolságot hagyjak a testeink között, ő csupasz combját a derekam köré fonja, közelebb húzva engem. Kapok levegőt. Végre, kurvára kapok levegőt.
- Féltem, hogy nem leszel jól – vallom be a sötét szoba csendjében.
- Én is – ért egyet megtört hangon.
Karomat a feje alá teszem, ő pedig a csípőit mozgatja hozzám fordulva és szorosabban fogva lábával a testemet. Nem tudom, merre induljak innen, nem tudom, mit tettem vele, amitől így érez.
De, igen, tudom. Szarul bántam vele és kihasználtam a kedvességét. Esélyt esély után használtam el, mintha a készlet sosem fogyna el. Elvettem a bizalmat, amit nekem adott, és széttéptem, mintha semmit sem jelentett volna, majd az arcába dobtam minden alkalommal, amikor úgy éreztem, nem vagyok neki elég jó.
Ha csak elfogadtam volna a kezdetektől a szeretetét, elfogadtam volna a bizalmát és becsben tartottam volna az életet, amit megpróbált belém lehelni, Louis most nem lenne ilyen. Nem feküdne mellettem, részegen és zaklatottan, legyőzötten és leromboltan általam.
Ő rendbe hozott engem, összeragasztotta elbaszott lelkem kis szilánkjait egy olyan valami lehetetlenné, akár még valami majdnem vonzóvá is. Csinált belőlem valamit, normálissá tett majdnem, de minden egyes csepp ragasztóval, amit elhasznált rám, elveszítette azt a cseppet önmagából, nekem meg amilyen szardarab vagyok, semmim sem volt, amit felajánlhattam volna neki.
Minden, amitől féltem, hogy meg fog történni, már megtörtént, és nem számít, mennyire próbáltam megelőzni, látom most már, hogy rosszabbá tettem. Megváltoztattam őt és tönkretettem, éppen ahogy megígértem, hogy megteszem annyi sok hónappal ezelőtt. Őrültségnek tűnik.
- Sajnálom, hogy tönkretettelek – suttogom a hajába, miközben légzése elkezdi az alvás jeleit mutatni.
- Én is – leheli, aztán megbánás tölti meg a távolságot köztünk, ahogy álomba szenderül.

Louis szemszöge
Zúgás. Ez minden, amit hallok, folyamatos zúgás, a fejem meg olyan érzés, mintha bármelyik pillanatban felrobbanna. És meleg van. Túl meleg. Harry súlya nehéz, gipsze a hasamat nyomja, és pisilnem kell.
Harry.
Felemelem a karját és kitekergőzök, szó szerint, a teste alól. Az első dolog, amit teszek az az, hogy elveszem a telefonját az éjjeliszekrényről, hogy elállítsam a zúgást. Szöveges üzenetek és hívások Christiantól töltik meg a képernyőt. Egy egyszerű „rendben vagyunk” üzenettel válaszolok, aztán halkra állítom a telefonját, mielőtt a fürdőbe sétálok.
Szívem nehéz a mellkasomban, és az alkoholfogyasztás maradványai az ereimben vannak még. Nem kellett volna annyi bort innom, meg kellett volna állnom az első üveg után. Vagy a második után. Vagy a harmadik után.
Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, és az sem jut eszembe, hogyan jött ide Harry. A felszínre tör egy zavaros emlék arról, hogy hallottam a hangját a telefonban, de nehéz azt kivenni, és nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez ténylegesen megtörtént, de ő most itt van, alszik az ágyamban, így feltételezem, a részletek amúgy se számítanak.
Csípőmmel nekidőlök a mosdónak, majd megnyitom a hideg vizet. Fröcskölök egy kicsit az arcomra, ahogy a filmekben csinálják, de nincs meg a kívánt eredménye. A hideg víz nem ébreszt fel, vagy tisztítja ki a gondolataimat.
- Louis? – szólít Harry hangja. Elzárom a csapot, majd találkozok vele a folyosón.
- Szia – elkerülöm rajtam lévő szemeit.
- Miért vagy fent? Csak két órája aludtál el – kérdezi.
- Nem tudtam aludni, azt hiszem – vonom meg a vállaimat, utálva a kínos feszültséget, amit érzek a jelenlétében.
- Hogy érzed magad? Sokat ittál tegnap este.
Követem őt vissza a hálószobába, aztán becsukom az ajtót magam mögött. Ő leül az ágy szélére, én pedig visszamászok a takarók alá. Nincs kedvem szembenézni a mai nappal még, bár ez oké, a Nap még nem is döntött úgy, hogy előjön.
- Fáj a fejem – vallom be neki.
- Nem fizikailag értettem.
Dr. West hangja, ahogy elmondja a rossz hírt, a legrosszabb hírt, hatol át fájó fejemen. Megosztottam a hírt Harryvel? Ó, ne, remélem nem.
- Mit… mit mondtam tegnap este? – haladok óvatosan. Harry kifújja a levegőt, majd ujjaival beletúr a hajába.
- Karenről és anyáról beszéltél. Nem is akarom tudni, hogy ez mit jelentett – grimaszol, én meg feltételezem, az illik a saját arckifejezésemhez.
- Ez minden? – kérdezem, remélve, hogy igen.
- Lényegében. Ó, és Hemingwayt idéztél – mosolyodik el egy kicsit, és ez eszembe juttatja, mennyire sármos tud lenni ő.
- Nem – takarom el az arcomat kezeimmel.
- De – egy lágy nevetés hagyja el ajkait, mire kilesek a kezeimen keresztül, hogy ránézzek, miközben hozzáteszi: – Azt is mondtad, hogy elfogadod a bocsánatkérésemet és adsz nekem még egy esélyt – tekintete találkozik az enyémmel az ujjaimon keresztül, és úgy tűnik, nem tudok elnézni. Harry jó. Nagyon jó.
- Hazug – nem vagyok biztos benne, hogy nevetni vagy sírni akarok-e.
Tessék, megint itt tartunk, a mi régi, oda-vissza, előre-hátra dolgunk közepénél. Nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, hogy ezúttal ez más érzés, de azt is tudom, hogy nem bízhatok abban, hogy meg tudom ítélni ezt, minden alkalommal úgy tűnt, hogy más, amikor olyan ígéretet tett, amit nem tudott betartani.
- Akarsz beszélni arról, hogy mi történt tegnap este? Mert utáltalak úgy látni téged. Nem voltál önmagad.
- Jól vagyok.
- Részeg voltál. Álomba ittad magad odakint a teraszon, és üres üvegek vannak az egész házban.
- Nem vicces úgy megtalálni valakit, mi? – kérdezem, bunkónak érezve magamat, amint kiejtettem a szavakat.
- Nem – ejti le vállait. – Tényleg nem az.
Eszembe jutnak azok az esték és néha még nappalok, amikor részegen találtam meg Harryt. A részeg Harryvel mindig együtt jártak a törött lámpák, a falak a lyukakban és a csúnya szavak, melyek biztosan mélyre vágtak.
- Az többet nem fog megtörténni – válaszolja meg gondolataimat.
- Én nem… – kezdek el hazudni, de ő túl jól ismer engem.
- De, de igen. Semmi gond, megérdemlem.
- Akárhogy is, nem lenne fair tőlem az arcodba dobni ezt – mondom neki. Meg kell tanulnom megbocsátani Harrynek, vagy egyikünknek sem lesz nyugalma az életünkben ez után.
Harry felemeli a telefonját az éjjeliről, majd a füléhez teszi. Lehunyom szemeimet, hogy enyhítsek egy kicsit a lüktetésen, miközben Harry kiosztja Christiant telefonon keresztül. Intek a kezemmel, megpróbálva jelezni neki, hogy hagyja abba, de figyelmen kívül hagy, sietve mondja el Christiannak, hogy milyen seggfej.
- Nos, kurvára fel kellett volna venned. Ha valami történt volna vele, kibaszottul téged tettelek volna felelőssé – morogja a telefonba, én pedig megpróbálom kizárni a hangját.
Jól vagyok, egy kicsit túl sokat ittam, mert rossz napom volt, de most már jól vagyok. Mi a baj ebben?
Amikor leteszi a telefont, érzem a matracot megsüllyedni mellettem, majd kezeimet elveszi a szemeimtől.
- Azt mondja, sajnálja, hogy nem jött haza megnézni téged – feleli centikre az arcomtól. Látom a borostát az állkapcsán és az állán. Nem tudom, hogy azért, mert még mindig egy kicsit részeg vagyok, vagy csak egyszerűen őrült, felnyúlok és végighúzom ujjamat az álla vonalán. Cselekedetem meglepi őt, szemei üvegessé válnak, majdnem mogorvává, miközben simogatom az állát.
- Mit csinálunk? – kérdezi tőlem még közelebb hajolva.
- Nem tudom – válaszolom az egyetlen igazságot, amit tudok. Fogalmam sincs, mit csinálunk, mit csinálok, amikor Harryről van szó. Sosem tudtam.
Belül szomorú vagyok, megbántott, úgy érzem, elárult a saját testem, és a karma és az élet lényeges állása általában, de a felszínen tudom, hogy Harrytől eltávozik mind. Még ha csak ideiglenesen is, ő el tudja feledtetni velem az összes gondot, ő ki tudja tisztítani az összes káoszt a fejemből, ahogy régen én tettem ezt neki.
Most már értem. Értem, mire gondolt akkor, amikor az mondta, hogy szüksége van rám az összes ilyen alkalomnál. Értem, miért használt úgy, ahogyan tette.
- Nem akarlak használni téged – mondom neki.
- Mi? – össze van zavarodva kirohanásomtól, ahogyan én is.
- Azt akarom, hogy elfeledtess velem mindent, de nem akarlak használni téged. Közel akarok lenni hozzád most, de nem gondoltam meg magam a többivel kapcsolatban – beszélek összefüggéstelenül, remélve, hogy megérti azt, amit nem tudom, hogyan mondjak el. Harry felkönyököl, aztán lenéz rám.
- Nem érdekel, hogyan vagy miért, de ha bármilyen módon akarsz engem, nem kell elmagyaráznod. Már a tiéd vagyok – ajkai annyira közel vannak az enyéimhez, és olyan könnyen tudnám egyszerűen csak felemelni a fejemet kissé, hogy hozzájuk érjek.
- Sajnálom – fordítom el a fejemet.
Nem használhatom őt így, de főleg nem tettethetem azt, hogy ez csak ennyi lenne. Ez nem csak egy fizikai figyelemelterelés lenne a problémáimtól, ez több lenne, sokkal több. Még mindig szeretem őt, még akkor is, ha néha azt kívánom, bárcsak ne szeretném. Bárcsak erősebb lennék, és bárcsak lerázhatnám ezt magamról, mint egy egyszerű figyelemelterelés, nincsenek érzések, nincsen az, hogy többet akarok, csak szex.
De a szívem és a tudatom nem fogja megengedni. Amennyire meg vagyok bántva attól, hogy az ideális jövőm el lett szakítva tőlem, nem használhatom őt ilyen módon, főleg most, hogy úgy tűnik, ilyen erőfeszítést tesz.
Míg én magammal harcolok, Harry testével az enyémre fordul, majd összeszedi mindkét csuklómat az ő egyik kezébe.
- Te mit… – kezdem el kérdezni, ahogy felemeli kezeimet a fejem fölé.
- Tudom, hogy mit gondolsz – nyomja ajkait a nyakamhoz, mire a testem átveszi az irányítást, nyakam oldalra fordul, könnyebb hozzáférést adva neki az ott lévő érzékeny bőrhöz.
- Ez nem fair tőled – zihálom, amikor fogával meghúzza a bőrt éppen a fülem alatt. Elengedi fogását a csuklóimon, csak olyan hosszú időre, hogy áthúzza a pólómat a fejemen és a padlóra dobja.
- Ez nem fair, még azt is megengeded nekem, hogy hozzád érjek mindazok után, amiket tettem, ez nem fair tőled, de akarom. Akarlak téged, mindig akarlak, és tudom, hogy küzdesz ezzel, de azt akarod, hogy eltereljem a figyelmedet. Engedd meg – nyomja rám súlyát, csípője a matrachoz szegez olyan domináns és követelő módon, hogy a fejem szédül, jobban, mint már amúgy is a tegnap esti bortól. – Ne gondolj rám, csak magadra gondolj és arra, hogy mit akarsz – térde a combjaim közé csúszik, majd szétnyitja őket.
- Oké – bólintok nyögve, amikor térde a lábaim között dörgölőzik.
-  Szeretlek, soha ne érezz rosszat azzal kapcsolatban, hogy megengeded, hogy megmutassam neked ezt – olyan lágy szavakat mond, de kezei durvák, miközben az egyikkel mindkét kezemet folyamatosan az ágyhoz szegezi, a másikkal pedig benyúl a bokszerembe. – Olyan kemény -  nyögi a kezét mozgatva. – Mit akarsz, bébi? – nem engedi meg, hogy válaszoljak, mielőtt elengedi a kezeimet, aztán bepozicionálja fejét a lábaim közé.
Nyelvét végighúzza hosszomon, mire ujjaimmal beletúrok a hajába. Nyelvének minden egyes lökésével elveszek ezen a helyen vele. Többé nem homályosít el a sötétség, többé nem vagyok dühös, nem fókuszálok a megbánásokra és hibákra.
Csak az ő testére fókuszálok és az övére. Arra fókuszálok, ahogy felnyög rajtam, amikor a haját húzom. Arra fókuszálok, ahogy a körmeim dühös kis vonalakat hagynak a lapockáján, miközben két ujját belém nyomja, csak arra a tényre tudok fókuszálni, hogy megérint engem, minden részemet, kívül és belül, olyan módon, ahogy soha senki sem tudna.
Levegővételének éles beszívására fókuszálok, miközben könyörgök neki, hogy forduljon meg és engedje, hogy örömet szerezzek neki, ahogy letolja farmerját a padlóhoz és majdnem letépi a pólóját sietségében, hogy újra hozzám érjen. Arra fókuszálok, ahogy felemel engem magára, arcom átellenben van az övével. Arra fókuszálok, hogy még soha nem csináltuk ezt korábban, de imádom, ahogy a nevemet nyögi, amikor a számba veszem őt.
Arra fókuszálok, ahogy ujjai a csípőmbe vájnak, miközben leszop és én is őt. Arra fókuszálok, ahogy érzem a nyomást felépülni bennem, és a mocskos dolgokra fókuszálok, amiket mond, hogy átlökjön a határon.
Én megyek el elsőnek, ő követ engem, megtöltve a számat, én pedig majdnem összeesek a megkönnyebbüléstől, amit a testem érez enyhülésem után. Megpróbálok nem arra fókuszálni, hogy nem érzek bűntudatot, amiért megengedtem, hogy az érintése elterelje a figyelmemet a fájdalmamtól.
- Köszönöm – lehelem a mellkasába, amikor felhúz, hogy rajta feküdjek.
- Nem, én köszönöm – mosolyog le rám, majd egy csókot nyom csupasz vállamra. – Elmondod, hogy mi zavar?
- Nem – rajzolom át ujjbegyemmel a fekete tintát a mellkasán.
- Rendben, összeházasodsz velem? – kérdezi, teste lágy nevetéstől mozog alattam.
- Nem – ütöm meg őt, remélve, hogy csak csipkelődik.
- Rendben. Összeköltözöl velem?
- Nem – teszem ujjamat egy másik tetoválás csoporthoz, átrajzolva a madárrajz szárnyát ott.
- Ezt egy talánnak veszem – kuncog fel, hátam köré fonva karját. – Engeded, hogy elvigyelek vacsorázni ma este?
- Nem – válaszolom túl gyorsan.
- Ezt igennek veszem – nevet fel. Nevetése rövid ideig tart, amikor a bejárati ajtó nyitódása hallatszik végig a házban és hangok töltik meg az előteret.
- Baszki – mondjuk mindketten ugyanakkor. Harry felnéz rám, zavartan a nyelvhasználatomtól, mire vállat vonok rá, mielőtt feltúrom a szekrényemet, hogy felöltözzek.

Chapter 283

Helló! 😊

Sajnálom, hogy ilyen későn, teljesen elfelejtettem, őszintén bevallom 😅 Nem is tudom, mit mondjak a fejezet átolvasása után... Nem túl pozitív. Egy módon az, de a végére nem. És pár új infót is megtudunk, kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni. És drukkoljatok holnap délután, nyelvvizsgázni megyek 😅 Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 283

 
Harry szemszöge
- Styles! – Niall ismerős hangja visszhangzik a szűk folyosón. Baszki, tudtam, hogy nem jutok át ezen szaron anélkül, hogy meglátnám az egyiküket.
Eljöttem a kampuszra, hogy beszéljek a tanáraimmal. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy az apám el tudta intézni, hogy elengedjék az utolsó feladataimat nekik. Az, ha magas beosztásban vannak barátok, vagy szülők, tényleg segít, én pedig megkaptam az engedélyt, hogy hiányozzak a maradék órákról ebben a félévben. Amúgy is olyan sokat hiányoztam már, nem lesz sok különbség.
Niall szőke haja hosszabb most, valamilyen rendezetlen módon fel van állítva az elejénél.
- Hé, ember, van egy olyan érzésem, hogy megpróbáltál elkerülni az előbb – feleli, egyenesen az arcomba nézve.
- Figyelmes vagy, nem? – vonok vállat, nincs értelme hazudni.
- Mindig utáltam a nagy szavaidat – nevet fel.
Meglettem volna anélkül, hogy látom őt vagy egyáltalán, ha valaha is látom őt újra, tényleg. Ez nem ellene szól, őt valamennyire amúgy is mindig is jobban kedveltem, mint bárkit a többi barátom közül, de túl vagyok ezen a szarságon.
Hallgatásomat egy újabb kezdésnek veszi, hogy megszólaljon.
- Ezer éve nem láttalak a kampuszon. Nem diplomázol hamarosan?
- De. A következő hónap közepén.
- Tessa is. Részt veszel az ünnepségen, igaz? – jön mellettem lassú tempóban.
- Isten ments – nevetek fel. – Tényleg megkérdezed ezt tőlem? – Louis mogorva tekintete villan fel előttem, aztán megharapom az ajkamat, hogy távol tartsam a mosolyomat. Tudom, hogy azt akarja, részt vegyek az ünnepségen a diplomaosztómon, de rohadtul kizárt, hogy ezt tegyem. Talán legalább fontolóra kellene vennem?
- Mi van a gipsszel? – mutat a kezemre, mire felemelem a fekete gipszet.
- Hosszú történet – egy olyan, amit nem fogok elmondani neked, teszem hozzá némán.
Látod, Louis, már tanultam egy kis önuralmat. Még akkor is, ha a fejemben beszélek hozzád és még csak itt sem vagy. Még mindig őrült vagyok, de kezdek kedvesféle lenni az emberekhez. Büszke lennél.
Baszki, annyira nagyon elkapott ez.
Niall megrázza a fejét, majd nyitva tartja nekem az ajtót, ahogy kisétálunk az adminisztrációs épületből.
- Szóval, hogy állnak a dolgok? – kérdezi Niall. Mindig ő volt a legbeszédesebb a társaságból.
- Jól.
- Ő hogy van? – csizmáim abbahagyják a mozgást a betonjárdán, mire Niall hátra lép egyet, védekezően felemelve a kezeit a levegőbe. – Csak barátként kérdezem. Egyikőtöket sem láttam, te meg nem fogadod már a hívásainkat egy ideje. Zayn az egyetlen, aki beszél Louis-val.
Megpróbál feldühíteni?
- Zayn nem beszél vele – csattanok fel, bosszúsan, hogy engedtem Niallnek és hogy Zayn megemlítése olyan könnyen a bőröm alá került. Niall felemeli a kezét a homlokához, egy ideges gesztus.
- Nem úgy értettem, de mesélt nekünk az apukájáról, és azt mondta Zayn, hogy ott volt a temetésen, szóval…
- Szóval semmi. Ő semmit sem jelent Louis-nak. Lépjünk tovább – ez a beszélgetés sehová sem vezet, és ez emlékeztet arra, miért nem vesztegetem már az időmet azzal, hogy bármelyikükkel is együtt lógok.
- Rendben – ha átnézek rá, tudom, hogy a szemeit fogja forgatni. – Én soha semmit nem tettem veled – emlékeztet engem. Van egy csipetnyi érzelem a szavai mögött, úgy hangzik, mintha megbántottam volna az érzéseit vagy valami. Amikor felé fordulok, arckifejezése valóban illik a hangjához.
- Nem próbálok meg fasz lenni – mondom neki, egy nagyon pici bűntudatot érezve. Ő egy rendes srác, rendesebb nálam és a legtöbb barátunknál. Az ő barátainál, többé már nem az enyémek.
- Úgy is tűnik.
- Nos, tényleg. Csak túl vagyok a baromságon. Tudod? – abbahagyom a sétát, majd szembenézek vele. – Az összes szarságon túl vagyok. A bulikon, az ivászaton, a cigizésen, a kavarásokon. Csak túl vagyok az összesen, szóval nem próbálok meg seggfej lenni feléd személyesen, hanem csak túl vagyok azon az összes szaron.
Niall elővesz egy cigarettát a zsebéből, az egyetlen zaj köztünk az öngyújtójának a kattanása. Olyan régnek érződik már, amikor a kampuszon sétáltam vele és a csoportunk többi tagjával. Olyan régnek érződik, amikor szarságokat beszéltünk az emberekről és a reggeli rutinom volt a másnaposság kikezelése. Olyan régnek érződik, amikor az életem bármi más körül forgott, ami nem ő volt.
- Értem, amit mondasz. Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod, de tényleg megértem, és remélem, tudod, hogy sajnálom az én részemet a szarságban Steph-el és Dannel. Tudtam, hogy terveztek valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit.
Az utolsó dolog, amit akarok, hogy Steph-re és Danre gondoljak, és a szarságra, amit Louis-val csináltak.
- Igen, nos, újra meg újra átmehetünk ezen, de a kimenetel ugyanaz lenne. Soha nem lesznek elég közel ahhoz, hogy egyáltalán ugyanazt a levegőt merjék szívni, mint Louis.
- Steph amúgy is elment már – feleli Niall.
- Hova ment? – ha elment…
- Louisianaba.
Helyes. Azt akarom, hogy olyan messze legyen Louis-tól, amennyire csak lehetséges.
Remélem, Louis hamarosan ír, valamennyire beleegyezett, hogy ma ír, és tartom őt ehhez. Ha nem ír hamarosan, én fogok neki.
Próbálok teret adni neki, de a tegnap esti SMS beszélgetésünk volt a legjobb szórakozásom amióta… nos, amióta benne voltam csak néhány órával előtte. Még mindig nem tudom elhinni, milyen szerencsés rohadék vagyok, hogy a közelébe engedett. Utána fasz voltam, de az lényegtelen.
- Tristan elment vele – mondja nekem Niall. A szél kezd megerősödni most, és az egész kampusz kurvára jobb helynek tűnik most, hogy tudom, Steph elhagyta az államot.
- Ő egy seggfej.
- Nem, nem az – védi meg Niall a barátját. – Tényleg kedveli Steph-et. Vagyis szereti őt, azt hiszem.
- Mint mondtam, ő egy seggfej – fújtatom.
- Talán olyan módon ismeri Steph-et, ahogy mi nem.
Szavaitól felnevetek, egy csendes és bosszús nevetés.
- Mi mást kell még tudni? Ő egy őrült ribanc – nem tudom elhinni, hogy Niall tényleg Steph-et védi, vagyis Tristant, aki megint Steph-el jár, a tény ellenére, hogy ő egy kibaszott pszichopata.
- Nem tudom, de Tristan az én srácom, szóval ne ítéld el őt. A legtöbb ember valószínűleg ugyanezt a szart mondaná rólad és Louis-ról.
- Jobban teszed, ha engem és Steph-et hasonlítasz össze, nem pedig Louis-t és Steph-et.
- Nyilvánvalóan – forgatja a szemeit, majd elnyomja a cigijét maga mellett. – El kellene jönnöd velem a házhoz. Csak a régi idők kedvéért. Nem lesz ott sok ember, csak tőlünk néhányan.
- Dan? – kérdezem. Telefonom vibrál a zsebemben, így előveszem, és Louis nevét látom meg a képernyőn.
- Nem tudom, de megbizonyosodhatok róla, hogy nem jön oda, amíg te ott vagy.
Most már a parkolóban állunk. A kocsim csak néhány lépésnyire van, az ő motorja pedig az első sorban van. Még mindig nem tudom elhinni, hogy még nem tette tönkre azt a rohadt cuccot. Azt a szart legalább ötször eldobta aznap, amikor megkapta rá az engedélyt, és tudom, hogy az idióta nem hord sisakot, miközben száguldozik a városban.
- Jól vagyok. Amúgy is terveim vannak – hazudom. Remélem, a terveim magukban foglalják azt, hogy Louis-val beszélek órákig. Majdnem beleegyeztem, hogy elmenjek abba a rohadt diákszövetségi házba, de a tény, hogy az én régi „barátaim” még mindig Dannel lógnak, emlékeztet arra, pontosan miért hagytam abba azt, hogy velük legyek.
- Biztos vagy benne? Lóghatnánk együtt még egyszer utoljára, mielőtt lediplomázol és gyerekeket adoptáltok a fiúddal. Tudod, hogy ez jön, igaz? – ugrat, nyelve megcsillan a napban, én meg visszalököm a karját.
- Piercing van a nyelvedben? – kérdezem, szórakozottan végighúzva ujjamat a kis sebhelyen a szemöldököm mellett.
- Igen, körülbelül egy hónapja. Még mindig nem tudom elhinni, hogy te kiszedted azokat a piercingeket, és szép mentés volt, hogy elkerüld a második részét annak, amit mondtam – nevet fel, én pedig megpróbálok emlékezni arra, hogy mit mondott. Valamit a fiúmról… és babákról.
- Ó, Isten ments. Senkinek nem lesznek gyerekei, seggfej. Menj a pokolba, amiért egyáltalán megpróbáltál elátkozni engem ezzel a szarral – lököm meg a vállát, mire még jobban nevet. A házasság egy dolog. A gyerekek meg teljesen kurvára másik.
Lepillantok a telefonomra, aztán ismét válaszolok Louis-nak. Amennyire jó ezt a felzárkózást játszani Niallel, Louis-ra és az üzeneteire akarok fókuszálni.
- Ott van Tessa – húz el Niall a telefonomtól, mire követem szemeit Tessához, aki felénk sétál. – Baszki – teszi hozzá, szemeim pedig a mellette sétáló csajra fókuszálnak. Ismerősnek néz ki, de mégsem. Molly. Molly az, de a haja most fekete a pink helyett. A szerencsém ma figyelemre méltó, tényleg.
- Nos, ez az én végszavam. Van más dolgom is – mondom neki, elkerülve a potenciális katasztrófát, ami az irányomba sétál. Éppen ahogy megfordulok, hogy elsétáljak, Molly Tessához hajol, aki pedig a dereka köré fonja kezét. Mi a fasz? – Ők? – tátom el a számat. – Ők ketten? Dugnak? – nézek Niallre, a köcsög meg sem próbálja elrejteni szórakozottságát.
- Igen. Egy ideje most már. Nem mondták el senkinek körülbelül három héttel ezelőttig. Bár én korán rajtakaptam őket. Tudtam, hogy volt valami, amikor Molly már nem volt folyton olyan ribanc.
Molly hátra löki fekete haját, majd Tessára mosolyog. Még arra sem emlékszem, hogy ő szokott-e mosolyogni, valaha is. Ki nem állhatom őt, de nem utálom úgy, mint régen. Tényleg segített Louis-nak…
- Ne is gondolj arra, hogy elmész, amíg el nem mondod, miért kerültél minket mostanában! – járja be Tessa hangja a parkolót.
- Jobb dolgom is van! – kiabálom vissza, ismét megnézve a telefonomat. Tudni akarom, miért van Louis megint az orvosnál. Elkerülte a kérdést az előbb, nekem meg tudnom kell. Biztos vagyok benne, hogy jól van, csak egy kíváncsi seggfej vagyok.
- Jobb dolgod? Mint, hogy szétdugd Louis agyát Seattle-ben? – húzódnak Molly ajkai egy vigyorba, mire felemelem a középső ujjamat neki.
- Menj a picsába.
- Ne legyél már ilyen punci. Mindannyian tudjuk, hogy azóta nem hagytátok abba a kefélést, hogy találkoztatok – gúnyolódik velem. Tessára nézek a „fogd be a száját, vagy én fogom” módon, mire ő megvonja a vállát.
- Óriási pár vagytok – emelem fel szemöldökömet régi barátomra, és most ő következik abban, hogy felemelje egy ujját nekem.
- Legalább békén hagy most téged, igaz? – szól vissza Tessa, én pedig felnevetek. Ebben igaza van.
- Hol van ő amúgy? Nem mintha érdekelne, nem kedvelem őt.
- Tudjuk – feleli Niall, Molly meg a szemeit forgatja.
- Ő sem kedvel téged. Igazából senki sem – emlékeztetem őt.
- Touché – vigyorodik el, aztán Tessa vállához hajol. Talán Niallnek igaza volt, tényleg kevésbé tűnik ribancnak. Egy kicsit.
- Nos, jó volt látni titeket, srácok, tényleg – jegyzem meg szarkasztikusan, majd elfordulok, hogy elsétáljak. – De jobb dolgom is van, szóval jó szórakozást akármit is csináltok, és Tessa, tényleg továbbra is kefélnetek kellene – intek feléjük, aztán beszállok az autómba.
Éppen ahogy becsukom az ajtót, meghallok egy keveréket olyan mondatokból, hogy „jobb hangulatban van”, „irányított”, „örülök neki”. A legfurcsább rész az az, hogy az utolsó mondat magától a Gonosz Ribanctól jött.

Louis szemszöge
- Mr. Tomlinson, egy pillanat és megnézi önt az orvos – tájékoztat az idősebb nővér. Ő egy édes nő, egy kicsit Karenre emlékeztet a meleg mosolyával és a lágy hangjával.
Kellemetlenül érzem magam, ideges vagyok és egy kicsit fázok, itt ülve, csak egy vékony kórházi köpenybe öltözve, egy kis vizsgálóban, ahol tükrök és mások sorakoznak a falon. Egy kis színt kellene adniuk a termeknek, csak egy kis festés is megtenné, vagy akár egy keretezett fénykép, mint minden más vizsgálóban, amiben valaha is voltam. Kivéve ezt. Ez minden, csak nem színes. Fehér falak, fehér asztal, fehér padló.
El kellett volna fogadnom Kimberly ajánlatát, miszerint elkísér engem ma. Rendben vagyok egyedül, de az, hogy lenne egy kis támogatás velem, még egy kicsit is Kimberly humorából, segítene lenyugtatni az idegeimet. Úgy ébredtem fel ma reggel, hogy sokkal jobban érzem magam, mint amit érdemlek, nyoma sem volt a másnaposságnak, és nagyjából jól éreztem magam. Egy bor-és-Harry befolyásolt mosollyal aludtam el az arcomon, és békésebben aludtam, mint az elmúlt hetekben.
Folyamatosan körbe-körbe járok a fejemben, mint mindig, amikor Harryről van szó. Elolvasom és újraolvasom a tegnap esti játékos beszélgetésünket, ez még nem vallott kudarcot abban, hogy megmosolyogtasson, nem számít, hányszor néztem át az üzeneteket.
Kedvelem ezt a kedves, türelmes, játékos Harryt. Szeretném megismerni őt jobban, de félek, hogy nem lesz elég hosszú ideig itt ahhoz, hogy megtegyem. Én nem leszek itt elég hosszú ideig, elmegyek New Yorkba Liammel, és minél jobban közeledik a dátum, annál nyugtalanabbá válik a bennem lévő izgalom. Nem tudom megmondani, hogy ez egy jó vagy rossz izgalom, de ma nem lehet irányítani, és ebben a pillanatban megsokszorozódott.
Lábaim lelógnak ennek a kényelmetlen vizsgálóágynak a széléről, és nem tudom eldönteni, hogy törökülésben akarok-e ülni vagy sem. Ez egy jelentéktelen döntés, de megteszi a hatását abban, hogy elterelje a figyelmemet a hideg hőmérsékletről és a kínos pillangókról, amik megtámadták a gyomromat.
Előveszem a telefonomat a nadrágzsebemből, majd írok egy üzenetet Harrynek, csak hogy elfoglaljam magamat, amíg várok, persze. Egy egyszerű „szia”-t küldök csak, és várok, amíg keresztbe teszem a lábaimat és szétszedem őket.
*Örülök, hogy írtál, mert csak egy órát akartam még várni, mielőtt én írok neked.* Válaszolja.
Elmosolyodom a képernyőn, még akkor is, ha nem kellene, hogy tetsszen a követelés a szavai mögött, tetszik. Olyan őszinte mostanában, én meg imádom ezt.
*Az orvosnál vagyok és már várok egy ideje. Hogy vagy ma?*
*Ne legyél már ennyire hivatalos. Jól vagyok, nagyon jól aludtam, szóval köszi ezt. Belefutottam Niallbe, megpróbál meggyőzni, hogy lógjunk együtt később.*
Utálom azt, ahogy a mellkasom megfájdul annak a gondolatára, hogy Harry a régi barátaival lóg. Semmi közöm hozzá, hogy mit csinál vagy kivel tölti az idejét, de nem tudom kirázni azt a beteg érzést, ami eláraszt, amikor az emlékekre gondolok, amik hozzájuk társulnak.
*Miért vagy orvosnál? Jól vagy? Nem mondtad nekem, hogy mész?*
Másodpercekkel később:
*Nem mintha kellett volna, de megtehetted volna. Elmehettem volna veled?*
*Semmi gond. Jól vagyok egyedül.* Azon találom magamat, hogy azt kívánom, bárcsak megadtam volna neki a lehetőséget.
*Túl sokat voltál egyedül, mióta találkoztam veled.*
*Nem igazán.* Nem tudom, mi mást mondjak, mert a fejem szédül, és valamennyire boldognak érzem magam, amiért aggódik értem és ennyire nyitott.
A *hazug* szóhoz egy farmert és egy tűzgolyót küldött még. Eltakarom a számat a kezemmel, hogy elfojtsam a hangot, miközben az orvos belép a vizsgálóba.
*Itt van az orvos, később írok.*
*Szólj, ha nem tartja magánál a kezeit.*
Elteszem a telefonomat, majd megpróbálom letörölni a kerge mosolyt az arcomról, ahogy Dr. West egy gumikesztyűt húz mindkét kezére.
- Hogy van mostanában? – kérdezi tőlem. Hogy vagyok? Nem akarja tudni erre a választ, és ideje sincs arra, hogy meghallgassa. Ő egy orvosdoktor, nem pszichiáter, emlékeztetem magamat.
- Jól – válaszolom, félénken a csevegés gondolatára, miközben megmozdul, hogy megvizsgáljon.
- Lefuttattam a vérképet, de nem volt semmi, ami aggodalomra adna okot ott – feleli, mire kifújok egy megkönnyebbült sóhajt. – Azonban – tudhattam volna, hogy lesz egy „azonban”. – Ahogy átnéztem a leleteket a vizsgálatából, arra a következtetésre jutottam, hogy túl sok hormonja van, ami a spermiumok gyártását vezérlik – feleli Dr. West, ahogy megigazítja a szemüvegét.
Tíz hosszú perccel később elmondja nekem, hogy ez mit jelent, és mesél pár dolgot a terméketlenségem kezelésére. Miközben felöltözök, szavai folyamatosan ismétlődnek a fejemben.
„Nem lehetetlen, de nagyon valószínűtlen.”
„Vannak más lehetőségek, ha nem akar egy műtéten átesni, de azok nem mindig működnek.”
„Még mindig fiatal, és ahogy idősödik, ön és a partnere felfedezhetik a legjobb lehetőséget számukra.”
„Sajnálom, Mr. Tomlinson.”
Gondolkodás nélkül tárcsázom Harry számát, ahogy az autómhoz sétálok. A hangpostájára kapcsol háromszor, mielőtt kényszerítem magamat, hogy eltegyem a telefonomat. Nincs szükségem rá, vagy bárki másra most. Egyedül is elbírok ezzel. Túl fogok jutni ezen és eltemetem majd.
Nem számít, hogy Harry nem vette fel a telefont. Jól vagyok. Kit érdekel, ha nem tudok senkit sem teherbe ejteni? Csak tizenkilenc éves vagyok, és az összes tervem, amit kitaláltam, már amúgy is olyan messzire került, az csak a többihez illik, hogy a végső tervem is darabokra hullott.
Az autóút vissza Kimberlyékhez hosszú, a forgalom megint zsúfolt. Utálok vezetni, már eldöntöttem. Utálom az embereket, akik a közút miatt dühösek. Utálom, hogy itt mindig esik az eső. Utálom, ahogy a fiatal lányoknak harsog a hangos zene a letekert ablakaikon át, még az esőben is. Csak húzd fel az ablakokat.
Utálom, hogy mindig megpróbálok pozitív maradni, és nem átfordulni a szánalmas Louis-ba, aki múlt héten voltam. Utálom, hogy olyan nehéz bármi másra gondolni, kivéve a tényt, miszerint a testem a legvégső és a legintimebb módon árult el. Így születtem, mondja Mr. West. Persze, hogy igen.
Éppen, mint az anyám, nem számít, mennyire próbálok meg tökéletes lenni, ez soha nem fog megtörténni. Van valami jó is ebben, egy beteg dolog, de legalább nem fogom továbbadni egyik jellegzetességet sem, amit tőle kaptam, egy gyereknek. Feltételezem, nem hibáztathatom az anyámat a meddőségemért, de tényleg ezt akarom. Hibáztatni akarok valakit vagy valamit, de nem tehetem.
Így működik a világ. Ha eléggé akarsz valamit, azt elszakítják és kikerül az elérhető távolságból. Éppen, ahogy Harry. Nincs Harry és nincsenek gyerekek. Ez a kettő amúgy sem keveredett volna, de jó volt azt tettetni, hogy megkaphatom mindkettő luxusát.
Ahogy besétálok a házba, megkönnyebbülve jövök rá, hogy egyedül vagyok itthon. Nem itthon, hanem itt. Anélkül, hogy megnézném a telefonomat, levetkőzöm és beállok a zuhany alá. Nem tudom, milyen sokáig maradtam ott, figyelve, ahogy a víz köröz a lefolyónál újra és újra. A víz hideg volt, amikor végre kiszálltam és felöltöztem egy egyszerű pólóba, ami Harryé, itt hagyta nekem a bőröndömben, amikor elküldött Londonban.
Most csak itt fekszem, ebben az üres ágyban, és mire elkezdem azt kívánni, hogy bárcsak itthon lenne Kimberly, kapok tőle egy üzenetet, elmondva, hogy a belvárosban maradnak éjszakára, Smith pedig a bébiszitternél lesz egész este. Itt van nekem ez az egész ház, és nincs semmi tennivalóm, senki, akivel beszélhetnék.
Folyamatosan sajnálom magam, és tudom, hogy nevetséges, de úgy tűnik, nem tudom abbahagyni.
*Igyál egy kis bort és kölcsönözz ki egy filmet, mi álljuk.* Válaszolja Kimberly az üzenetemre, amiben jó szórakozást kívántam neki az estére.
Telefonom elkezd csörögni, amit elküldök egy köszönömöt Kimberlynek. Harry száma villan fel a képernyőn, én pedig hezitálok, hogy felvegyem-e vagy sem. Mire elérem a borhűtőt a konyhában, ő már a hangpostára van irányítva, nekem meg jegyfoglalásom van a Sajnálat Party Központba.
Egy üveg borral később egy szörnyű akciófilm felénél tartok, amit kölcsönöztem a nappaliban. Ez tűnt az egyetlen filmnek a listán, aminek semmi köze nem volt a szerelemhez, gyerekekhez, vagy bármi boldog dologhoz. Mikor váltam ilyen levertté? Iszom még egy korty bort, egyenesen az üvegből. Öt korttyal ezelőtt feladtam a boros poharat.
Telefonom ismét csörög, és ezúttal véletlenül felveszem.

Harry szemszöge
- Lou? – felelem a készülékbe, megpróbálva elrejteni a pánikomat. Figyelmen kívül hagyta a hívásaimat egész este, én meg már megőrültem, azon gondolkozva, hogy mit csinálhattam rosszul.
- Igen – hangja zavaros, lassú és távoli. Egy szóból meg tudom mondani, hogy ivott.
- Bor megint? – kuncogok fel. – Ki kellene már oktatnom téged? – ugratom őt, aztán hallgatom, hogy elcsendesedik a vonal. – Lou?
- Igen?
- Mi a baj?
- Semmi. Csak filmet nézek.
- Kimberlyvel? – gyomrom felfordul annak a lehetőségén, hogy bárki más van ott vele.
- Magam. Egyedül vagyok ebben a naaagy házban – hangja színtelen, még úgy is, hogy eltúlozza szavait.
- Hol van Kimberly és Vance? – nem kellene ennyire aggódnom, de valami a hangjában távoli, és ettől azonnal idegállapotba kerülök.
- Elmentek éjszakára. Smith is. Csak itt vagyok egyedül filmet nézve. Életem története, igaz? – nevet fel, de nincs mögötte semmi. Egyáltalán semmilyen érzelem.
- Louis, mi folyik itt? Mennyit ittál? – felsóhajt a telefonba, én pedig esküszöm, hogy hallom őt szó szerint lenyelni még egy korty bort. – Louis. Válaszolj.
- Jól vagyok. Meg van engedve, hogy igyak, igaz? – próbál meg viccelni, de éppen, mint korábban, nincs semmi a hangja mögött.
- Ha pontos akarsz lenni, igazából nincs megengedve, hogy igyál. Legálisan nem amúgy is – én vagyok az utolsó ember, aki kioktathatja őt, egyébként is az én hibám, hogy ilyen rendszeresen kezdett el inni, de utálom az égető paranoiát, ami belekarmol a gyomromba most. Egyedül iszik, és elég szomorúnak hangzik ahhoz, hogy talpon legyek.
- Igen – feleli.
- Mennyit ittál? – kérdezem ismét. Írok Vance-nak, míg várok Louis válaszára.
- Nem sokat. Jól vagyok. Tudod, mi a fura? – mossa össze a szavakat Louis. Megfogom a kulcsaimat. Az Isten verje meg Seattle-t, amiért ilyen messze van.
- Micsoda? – veszem fel lábaimra a Vance cipőmet. A csizma túl sok ideig tart, és az idő olyan valami, amit nem tudok megengedni most.
- Fura, hogy valaki milyen jó ember lehet, de csak folyamatosan rossz dolgok történnek vele. Tudod?
Baszki. Ismét írok Vance-nak, ezúttal elmondva neki, hogy rohadtul menjen haza. Most.
- Igen, tudom. Nem fair, ahogy ez működik – biztosítom őt. Utálom, hogy így érez ő. Ő egy jó ember, a legjobb, akivel valaha is találkoztam, és Louis-t valahogy végül mindig egy csomó elbaszott ember veszi körül, engem is beleértve. Kivel akarok viccelni, én vagyok a legrosszabb tettes.
- Talán nem kellene többé jó embernek lennem.
Mi? Nem. Nem, nem, nem. Nem kellene így beszélnie, így gondolkoznia.
- Ne, ne gondolkozz így – intek türelmetlen kézzel Karennek, aki az ajtóban áll a konyhában, azon gondolkozva, hová szaladok el ilyen későn, biztos vagyok benne.
- Próbálok, de nem tehetek róla. Nem tudom, hogyan hagyjam abba.
- Mi történt ma? – kérdezem tőle.
Nehéz elhinni, hogy az én Louis-mmal beszélek, ugyanahhoz a fiúhoz, aki mindig a legjobbat látja mindenkiben, önmagában is. Mindig olyan pozitív volt, olyan boldog, most pedig nem az. Annyira reménytelennek, annyira legyőzöttnek hangzik. Úgy hangzik, mint én.
A vérem szó szerint megfagy az ereimben. Tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy nem lesz ugyanaz, miután belé vájtam a karjaimat. Valahogy tudtam, hogy utánam ő más lesz. Reméltem, hogy ez nem lesz igaz, de ma este az pokolian biztos, hogy úgy tűnik.
- Semmi fontos – hazudja. Vance még mindig nem válaszolt. Jobban teszi, ha már hazafelé vezet.
- Louis, mondd el, hogy mi a baj. Kérlek.
- Semmi. Csak a karma kezd utolérni, azt hiszem – motyogja, aztán visszhangzik a vonalban annak a hangja, hogy egy parafadugó pukkan.
- Karma mire? Őrült vagy? Soha semmit sem tettél, amivel bármelyik szart is megérdemelted volna, ami veled történt.
Ő nem mond semmit.
- Louis, szerintem abba kellene hagynod az ivást az estére. Úton vagyok Seattle-be, tudom, hogy távolságra van szükséged, de kezdek aggódni miattad és én… nos, nem tudok távol maradni, soha nem tudtam.
- Igen – ennél a pontnál már nem is figyel rám.
- Többé már nem tetszik, hogy ennyit iszol – felelem, tudva, hogy nem fog meghallani.
- Igen – ismétli.
- Úton vagyok, igyál egy kis vizet. Oké?
- Igen.
Az út Seattle-be soha nem tűnt ilyen kurva hosszúnak, és végre meglátom a kört, amiről Louis mindig panaszkodik. A kör itt véget ér, ez az utolsó rohadt alkalom, hogy egy másik városba vezetek, hogy közel legyek hozzá. Nincs több végtelen kurva kör a baromságaimból. Nincs többé az, hogy elfutok a problémáim elől, és nincs több kibaszott kifogás, nincs több rohadt hosszú autóút keresztül az átkozott Washington államon.

Chapter 282

Sziasztok! 😊

Bocsánat a késésért ismét, elég későn értem haza tegnap, és már nem volt lelkierőm kirakni az új fejezetet, de már itt is van. Szerintem tetszeni fog nektek a rész, főleg az előzőekhez képest. Imádtam a Liam és Harry közötti rövid beszélgetést 😂 A vége meg abszolút kedvenc, cuki nagyon 😍 Kíváncsi vagyok, mi lesz a ti véleményetek. Egy hét múlva találkozunk a szokásos módon, remélhetőleg már késés nélkül 😅 Ó, és akik most fognak érettségizni, sok sikert kívánok, ügyesek legyetek! 🎓😉

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 282

 
Louis szemszöge
Az út éppen olyan szörnyű volt, mint amilyennek vártam. Úgy tűnt, az út soha nem akar véget érni, minden egyes sárga vonal az ő egyik mosolya volt, az egyik homlokráncolása. Úgy tűnt, minden végtelen forgalmi vonal gúnyolódik minden hibával, amit elkövettem, és minden egyes autó az úton egy újabb idegen volt, egy újabb ember a saját problémáival. Egyedül éreztem magamat, túlságosan egyedül a kis autómban, miközben tovább és tovább vezettem attól a helytől, ahol akartam lenni.
Bolond vagyok, hogy egyáltalán harcolok ezzel? Lehetek-e elég erős ahhoz, hogy küzdjek a jelenlegivel ezúttal? Akarok egyáltalán?
Mik az esélyei annak, hogy abból, ami már a századik alkalomnak érződik, mitől olyan más ezúttal? Csak azért használja azokat a szavakat, amiket mindig is akartam hallani kétségbeesésből, mert tudja, mennyire különállóvá váltam?
A fejem olyan érzés, mintha egy száz oldalas regény lenne, ami tele van mély gondolatokkal, agyatlan csevegéssel, és egy csomó marha kérdéssel, amelyekre nem tudom a választ.
Amikor bekanyarodtam Kimberly és Christian háza elé csak percekkel ezelőtt, a feszültség a vállaimban majdnem elviselhetetlen volt. Szó szerint éreztem az izmokat megfeszülni a bőröm alatt addig a pontig, hogy elpattannak, és ahogy a nappaliban állok most, várva Kimberlyre, hogy csatlakozzon Smith-hez és hozzám, most a feszültség tovább nő.
- Azt mondta, lent lesz, amikor befejezi apa lábának a dörzsölését – ráncolja össze az orrát Smith undorodva. Nem tehetek róla, de felnevetek a gödröcskés kisfiún.
- Oké. Köszönöm – mondom neki.
Smith szó nélkül leül a kanapé szélére. A kezében lévő készülékre fókuszál, én pedig rá. Harry kistestvére. Ez egy olyan furcsa gondolat, hogy ez az imádnivaló kisfiú, aki úgy tűnik, nem kedvel engem valamilyen oknál fogva, Harry biológiai testvére volt végig. Egy módon van értelme, mindig olyan kíváncsi volt Harryvel kapcsolatban, és úgy tűnt, élvezi a társaságát, amikor a legtöbb ember nem így volt ezzel.
- Hol van a te Harryd? – kérdezi tőlem, rajta kapva, hogy bámulom. A te Harryd. Olyan érzés, mintha minden egyes alkalommal, amikor felteszi ezt a kérdést, az én Harrym messze van. Ezúttal messzebb van, mint valaha.
- Ő… – kezdem el, miközben Kimberly belép a szobába felém közeledve, kitárt karokkal. Magas sarkú és smink van rajta. Feltételezem, a külvilág még mindig megy tovább, habár az enyém már megállt.
- Louis! – sikítja, karjai a vállaim köré fonva és olyan szorosan szorítva meg, hogy felköhögök. – Gah! Olyan rég volt már! – szorít meg még egyszer, mielőtt elhúzódik és a karomnál fogva húz be a konyhába.
- Mi a helyzet? – kérdezem tőle, majd felülök ugyanarra a bárszékre, amin úgy tűnik, mindig ülök. Ő megáll a reggeliző pult előtt, majd kezével beletúr rövid, szőke hajába, hátrahúzva azt és megpróbál egy rendezetlen kontyot csinálni belőle a feje tetején.
- Nos, mindannyian túléltük azt a rohadt kirándulást Londonba. Alig, de túléltük – grimaszolja, én pedig ugyanezt teszem.
- Hogy van Mr. Vance lába?
- Mr. Vance? – nevet fel. – Elég legyen ebből. Hívd nyugodtan Christiannak vagy Vance-nak – nevet. – A lába gyógyul, szerencsére a tűz inkább a ruháját érte el, nem annyira a bőrét – egy homlokráncolás jelenik meg arcán és egy remegés rázza meg vállait. – Te hogy vagy? Sajnálattal hallottam apukádról. Többször kellett volna felhívnom téged. Csak elfoglalt voltam és megpróbáltam ezt az egészet kitalálni – nyúl át a grániton Kimberly, aztán kezét az enyémre helyezi.
- Nem, nem. Ne kérj bocsánatot.     Olyan sok minden volt veled. Amúgy sem voltam a legjobb társaság. Elment az eszem, szó szerint – próbálok meg nevetni, de még én is megérzem, milyen hamis és száraz a kínos zaj, amit hallattam.
- Meg tudom mondani – figyel engem szarkasztikusan. – Mi van ezzel? – int kezeivel előttem, mire lenézek a foltos pulóveremre és piszkos farmeremre.
- Nem tudom, hosszú két hét volt ez – vonok vállat.
- Nyilvánvalóan megint nehéz helyzeten mész keresztül. Ismét csinált valamit Harry? Vagy ez ugyanaz, ami Londonban volt? – húzza fel egyik íves szemöldökét Kimberly. Kimberly egyike azoknak a nőknek, akiktől mindig csinos akarsz lenni, mint ő.
- Nem pontosan. Vagyis, csak azt tette, amit mindig, de végre elmondtam neki, hogy befejeztük – látom a kételkedést kék szemeiben. – Komolyan mondom. Azon gondolkozom, hogy New Yorkba költözöm.
- New York? Mi a fene? Harryvel? – esik le az álla. – Ó, mindegy, az előbb mondtad, hogy szakítottatok – üti meg kezével a homlokát drámai módon.
- Liammel, ő a NYU-ra megy, és megkért, hogy menjek én is. Halasztok egy félévet, és remélhetőleg képes leszek bejutni a következőben.
- Wow, szükségem van egy percre – nevet fel.
- Ez egy nagy változás. Tudom. Csak annyi, hogy én… nos, el kell mennem innen, és Liam már amúgy is megy, és tényleg szükségem van erre – ez őrültség, teljesen őrültség, csak átköltözi az ország másik felébe, és Kimberly reakciója bizonyítja ezt.
- Nem kell megmagyaráznod nekem. Szerintem ez egy nagyon jó ötlet, csak meglepődtem. Te átköltözöl az országon időbeosztás nélkül, vagy anélkül, hogy egy évig terveznéd – Kim meg sem próbálja irányítani vigyorát.
- Hülyeség, igaz? Nem? – kérdezem, bizonytalanul, hogy mit remélek válaszként.
- Nem! Mióta vagy ilyen bizonytalan magadban? Tudom, hogy sok szarságon mentél keresztül, de össze kell szedned magad. Fiatal vagy, briliáns és gyönyörű. Az élet nem olyan rossz! A pokolba, próbáld meg kitisztítani az égett sebeket a vőlegényednek, miután megcsalt téged a „rég elveszett szerelmével” és gondoskodnod kell róla, miközben tényleg csak meg akarod őt fojtani – rajzol idézőjeleket a levegőbe az ujjaival, és a szemeit forgatja.
Nem tudom, hogy vicces akart-e lenni, de meg kell harapnom a nyelvemet, hogy megállítsam magamat a nevetéstől azon a képen, amit a fejemben kreált.
- Komolyan, rendben van az, hogy szomorú vagy, de ha engeded, hogy a szomorúság irányítsa az életedet, soha nem lesz életed – szavai elérnek engem valahol az önző nyafogásom és az idegeim között, hogy New Yorkba költözöm egy szilárd terv nélkül.
Igaza van, sok mindenen keresztülmentem az elmúlt évben, de mi jó lesz ebből?     Hogy szomorúságot és a veszteség fullánkját érezzem minden gondolatnál? Amennyire imádtam a semmi érzésének nyugalmát, nem érzem magamat önmagamnak. Éreztem, hogy szétcsúszok minden egyes negatív gondolattal, és kezdtem félni attól, hogy soha nem leszek önmagam ismét. Még mindig nem vagyok az most sem, de talán egy nap?
- Tudom, hogy igazad van, csak nem tudom, hogyan hagyjam abba. Csak olyan dühös vagyok állandóan – szorítom ökölbe a kezeimet, mire Kim bólint. – Vagy szomorú vagyok. Sok szomorúság és fájdalom van. Nem tudom, hogyan különítsem el, és most ez elemészt, átvéve az irányítást a fejemben.
- Nos, ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzott tőlem, de először is izgatottnak kell lenned. New Yorkba költözöl! Viselkedj úgy. Ha leverten járkálsz New York City utcáin, soha nem lesznek barátaid – mosolyodik el, lágyítva szavait.
- És mi van, ha nem tudom? Mármint mi van, ha mindig így érzek?
- Akkor mindig így fogsz érezni. Ez van, de nem gondolkozhatsz így. Én már megtanultam az éveim alatt, bár nem túl sok év alatt – vigyorodik el – megtanultam, hogy szarságok történnek és továbblépsz. Szívás, és hidd el, tudom, hogy ez Harryről szól. Mindig Harryről szól, de el kell fogadnod a tényt, hogy ő nem fogja megadni neked, amit akarsz és amire szükséged van, és próbálj meg minden tőled telhetőt, hogy azt tettesd, továbblépsz. Ha be tudod csapni őt és mindenki mást is, végül el fogod hinni te is.
- Gondolod, hogy meg tudom tenni? Tudod, hogy valaha is túljutok rajta? – kérdezem Kimtől, csavargatva az ujjaimat az ölemben.
- Hazudni fogok most neked, mert arra van szükséged, hogy ezt halld most – sétál Kimberly a szekrényhez, majd két boros poharat vesz ki. – Sok baromságot és dicséretet kell hallanod most, mindig van rá idő, hogy szembenézz az igazsággal később, de most – kutatja át a fiókot a mosogató alatt, aztán egy bornyitót vesz elő. – Most bort iszunk, és elmondom neked az összes szakítós sztorit, amiktől a tiéd gyerekjátéknak fog tűnni.
- A horrorfilm? – kérdezem, tudva, hogy az ellenkezőjére gondolt.
- Nem, okos tojás. Arról beszélek, hogy ismerek nőket, akik évekig voltak házasok, a férjeik pedig megdugták a nők testvéreit. Ezektől a fajta őrült történetektől rá fogsz jönni, hogy a tiéd nem olyan rossz – egy fehérborral teli poharat helyez elém, és éppen amikor azon vagyok, hogy tiltakozzak, Kimberly felemeli, aztán az ajkaimhoz nyomja.
Másfél üveggel később nevetek és a pultra hajolok támogatásért. Kimberly végigment az őrült kapcsolatainak listáján, én pedig végre abbahagytam azt, hogy megnézzem a telefonomat minden tizedik másodpercben. Harrynek amúgy sincs meg a telefonszámom, emlékeztetem magamat folyamatosan.
Harryről beszélünk, ha akarja a számot, talál egy módot rá, hogy megszerezze. Emlékeztet bosszantó tudatalattim. Nem tudok nem a Kennel való beszélgetésére gondolni. Hogy ment? Jól van? Várnom kellett volna, hogy megbizonyosodjak róla, jól van, mielőtt elindultam?
Néhány történet, amit Kimberly mesélt nekem az elmúlt egy órában túl őrültnek tűnik, hogy igaz legyen. Meg vagyok győződve róla, hogy a bortól tett hozzá mindegyikhez néhány részletet. Kizárt dolog, hogy egy nő rajtakapta a férjét, hogy lefekszik a nő testvérével, aztán az anyjával, aztán a válási ügyvédjükkel. Teljesen kizárt dolog, hogy a nő körbe-körbe kergette a férjét az ügyvédi irodában a fejéhez dobálva a magas sarkúit, miközben a férfi futott, nadrág nélkül, át a folyosón.
Nevetek, tényleg nevetek most, Kimberly pedig a hasát fogja, azt állítva, hogy látta a férfit pár nappal később a jövendőbeli ex-feleségének magas sarkújának a lenyomatával, ami fénylett a homloka közepén.
- Nem is viccelek! Őrület volt! A legjobb része ennek az egész történetnek az, hogy most újra házasok! – csapja kezét a pulthoz, mire én megrázom a fejemet hangjának volumenén most, hogy részeg. Örömmel látom, hogy Smith egyedül hagyta a hangos borivókat, én meg elfelejtettem, hogy Mr. Vance… Christian egyáltalán itt lakik. – A férfiak seggfejek. Mindegyikük – emeli fel frissen újratöltött poharát az én üres poharamhoz. – De az igazat megvallva, a nők is seggfejek, szóval az egyetlen mód arra, hogy ez működjön az az, ha találsz egy seggfejet, akivel bánni tudsz. Egyet, akitől egy kicsivel kevésbé vagy seggfej.
Christian ezt a pillanatot választja, hogy betolja magát a konyhába.
- Ez az egész beszélgetés a seggfejekről elhallatszik a folyosóra – mosolyog a menyasszonyára, aki fészkelődik, mint mindig, amikor Christian így néz rá. Meg vagyok lepve ettől. Tudtam, hogy Kim a megbocsátás folyamatánál tart, csak nem tudtam, hogy ez egy kész dolog volt, vagy hogy ennyire boldognak néz ki eközben.
- Bocsi – mosolyog le rá, majd Christian Kim csípőjéhez nyúl, az ölébe húzva őt a kerekesszékben. Megrezzen, amikor Kimberly combja hozzáér a sérült lábához, aztán gyorsan megigazítja magát Kim a másik lábára.
- Rosszabbul néz ki, mint amilyen – mondja nekem Christian, amikor észreveszi, hogy oda-vissza nézek a fém szék és a lábán lévő égett hús között.
- Igaz. Ő tényleg csak tejel ebből az egész dologból – csipkelődik Kimberly, megbökve a gödröcskét Christian bal arcán. Én elnézek.
- Egyedül vagy itt? – kérdezi Vance, figyelmen kívül hagyva a haragos pillantást, amit Kimberly küld neki, amikor megharapja Kim ujját. Nem tudom megállni, hogy ne nézzem őket, még akkor is, ha tudom, hogy nem leszek az ő helyükben a közeljövőben, ha egyáltalán lesz ilyen.
- Igen. Harry a Pullmanon az ő… – megállok, hogy kijavítsam magamat. – Kenéknél.
Christian csalódottnak néz ki, Kim már nem vet haragos pillantást, a bennem lévő lyuk pedig, mely már betelítődött az elmúlt órában, kezdi megmutatni magát Harry nevének hangos említésére.
- Hogy van? Tényleg azt kívánom, bárcsak fogadná a hívásaimat, a seggfej – motyogja Christian, én meg a bort hibáztatom, amiért készülök felcsattanni rá.
- Sok minden történik most vele – a csípés a hangsúlyomban nyilvánvaló, és azonnal bunkónak érzem magamat. – Sajnálom. Nem akartam így hangozni, csak tudom, hogy sok mindenen megy most keresztül. Nem akartam goromba lenni.
Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a vigyort, ami Kimberly arcán van, ahogy megvédem Harryt. Christian megrázza a fejét és felnevet.
- Semmi gond. Megérdemlem az egészet. Tudom, hogy igen, csak beszélni akarok vele, de tudom, hogy megjelenik majd, ha készen áll. Na, itt hagylak titeket, csak látni akartam, miről szólt a nagy nevetés és sikítás.
Azzal megcsókolja Kimberlyt, gyorsan, de szeretettel, aztán kigurítja magát a helyiségből. Én kitartom a poharamat egy újratöltésért. Ismét.
- Várj, akkor ez azt jelenti, hogy nem fogsz már velem dolgozni? Nem hagyhatsz ott azokkal a rosszindulatú nőkkel! Te vagy az egyetlen ember, akit bírok, eltekintve Trevor új barátnőjétől.
- Trevornak van barátnője? – kérdezem, kortyolva a hűvös borból. Kimberlynek igaza volt, a bor és a nevetés segít. Érzem magamat kimerészkedni ebből a kagylóból, megpróbálva visszatérni az életbe, minden egyes viccel és abszurd történettel egy kicsivel könnyebbnek találom.
- Igen! A vörös hajú! Tudod, aki a közösségi médiánkat irányítja?
Megpróbálom elhelyezni a nőt, de nem látok át a fejemben táncoló boron.
- Nem ismerem őt. Mióta járnak?
- Csak néhány hete. Ezt kapd ki – Kimberly szemei felderülnek a kedvenc dolgára. – Christian hallotta őket együtt.
Iszom még egy kortyot, várva rá, hogy megmagyarázza.
- Együtt együtt. Úgy értve, hogy dugtak az irodájában! És ami még őrültebb az az, hogy milyen dolgokat hallott meg – abbahagyja a nevetést. – Perverzek voltak. Arról beszélek, hogy Trevor nagyon rosszfiú az ágyban. Elfenekelték egymást, valami perverz módon szólították egymást, meg minden.
Én nevetésben török ki, mint egy szeleburdi iskolás fiú. Egy iskolás fiú, aki túl sok bort fogyasztott el.
- Kizárt! – nem tudom elképzelni az édes Trevort, hogy bárkit is elfenekel. Még jobban nevetek a képtől, és megrázom a fejemet, megpróbálva nem túl sokat gondolni bele. Trevor helyes, nagyon helyes, de annyira jól nevelt és édes.
- Esküszöm! Christian meg volt róla győződve, hogy a lány ki volt kötözve az asztalhoz vagy valami, mert amikor következőnek látta Trevort, leszedett valamit az asztala sarkairól! – int kezeivel a levegőbe, mire a hűvös bor az orromon keresztül jön ki. Ez után a pohár után befejezem. Hol van Harry, az alkoholhatóság, amikor szükségem van rá?
Harry.
Szívem elkezd száguldozni, nevetésem pedig gyorsan abbamarad, míg Kimberly még egy piszkos részletet hozzátesz a történethez.
- Nem tudom elhinni. Ő olyan édes és gyengéd. Nem lehetséges, hogy kikötözött egy nőt az asztalához és kihasználta az alkalmat vele! – teszem hozzá. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Áruló és bor irányította agyam elkezdi elképzelni Harryt és egy asztalt és kötelet és fenekelést.
- Amúgy is kik szexelnek az irodájukban? Istenem, azok a falak papírvékonyak – feleli Kimberly, én meg érzem leesni az államat. Igazi képek, emlékek Harryről, ahogy ráfektet az asztalomra, villannak át agyamon, és a már amúgy is felhevült bőröm elpirul és ég. Kimberly megajándékoz egy mindentudó mosollyal, majd hátra billenti fejét. – Azt hiszem, ugyanazok az emberek, akik más emberek otthoni edzőtermében szexelnek – vádol meg egy kuncogással. Figyelmen kívül hagyom őt az égető zavar ellenére, amit érzek.
- Visszatérve Trevorra – felelem annyira elrejtve az arcomat a pohár mögé, amennyire az csak lehetséges.
- Tudtam, hogy egy állat. A férfiak, akik mindennap öltönyt viselnek, mindig állatok – vonja le a következtetést.
- Csak az erotikus regényekben – ellenkezek egy könyvre gondolva, amit már terveztem, hogy elolvasok, de még nem jutottam oda.
- Azok a történetek erednek valahonnan, nem? – kacsint rám. – Folyamatosan elsétálok Trevor irodája előtt, remélve, hogy meghallom őt a csajjal, de még nem kaptam őket rajta.
Ennek az egész estének a nevetségességétől könnyedebben érzem magamat olyan módon, ami már nagyon régen volt. Megpróbálom megfogni ezt az érzést és olyan szorosan tartani a mellkasomhoz, amennyire csak tudom, nem akarom, hogy elillanjon.
- Ki tudta, hogy Trevor ilyen állat, igaz? – húzza fel a szemöldökeit, mire megrázom a fejemet.
- Kibaszott Trevor – felelem, aztán csendben várok, ahogy Kimberly hangos nevetésben tör ki.
- Kibaszott Trevor! – visítja, én pedig csatlakozom hozzá a gúnynév eredetére gondolva, miközben felváltva ismételjük azt, az alkotójának a legjobb benyomásunkkal.

Harry szemszöge
Ez a nap hosszú volt. Rohadtul túl hosszú, és készen állok arra, hogy aludjak. A meghitt beszélgetés után Kennel ki vagyok merülve. Ezt követte Sarah, Sonya, akármi a franc neve van, és Liam szem-kefélése az ebédlőasztalon keresztül, halálra untam magam ettől.
Hiányzik Louis, és dühös voltam, amikor megtudtam, hogy anélkül ment el, hogy szólt volna nekem. Hadd fogalmazzak máshogy, anélkül ment el, hogy tudtam volna. Szart se kell elmondania nekem. Bár akarom, hogy így tegyen, ezt nem mondhatom ki hangosan.
Jól viselkedtem, ahogy megígértem Louis-nak, és megettem a vacsorámat csendben, miközben Karen és az apám, vagy akárki is ő, figyelt engem óvatosan, várva rám, hogy felrobbanjak vagy tönkretegyem a vacsorájukat valahogy, de nem tettem. Csendben maradtam és megrágtam minden egyes falatot, még a könyökömet sem tettem rá a csúnya asztalterítő izére, amiről Karen azt gondolja, hogy tavaszi színeket ad hozzá vagy valami szarság, de nem. Förtelmes, és valakinek el kellene égetnie, amikor nem figyel.
Egy kicsivel jobban éreztem magamat, kínosan, mint a picsa, de egy kicsit jobban az apámmal való beszélgetés után. Szórakoztatónak találom, hogy folyamatosan apának hívom őt most, de tiniként alig tudtam kiejteni a nevét rosszallás vagy anélkül, hogy azt kívántam volna, bárcsak ne ment volna el, csak azért, hogy megüthessem őt. Most, hogy megértem, vagyis valamennyire megértem, hogyan érzett és miért tette, amit tett, végre el tudok engedni valamennyit a haragból, amit olyan sokáig tartogattam magamban.
Bár furcsa volt érezni mindazt elillanni a testemből. Hallottam már megmagyarázva ezt regényekben, megbocsátás, ahogy hívják, de egészen ma estéig még sosem éreztem ezt. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy tetszik az érzés, de azt bevallom, hogy segít elterelni a figyelmemet annak a folyamatos hiányáról, hogy hiányzik Louis. Nagyjából.
Jobban érzem magam, boldogabbnak? Nem tudom, de nem tudok nem a jövőre gondolni most. Egy jövőre, ahol Louis és én vásárolunk szőnyeget vagy akármit, amit a házas emberek csinálnak. Az egyetlen házas emberek, akikről tudom, hogy tolerálják egymást, az Ken és Karen, és fogalmam sincs, hogy mit csinálnak együtt. Eltekintve attól, hogy gyereket csinálnak a negyvenes éveikben. Éretlen módon összerezzenek a gondolatra, és azt tettetem, hogy az előbb nem a szexuális életükön gondolkoztam.
A jövőre gondolni sokkal szórakoztatóbb, mint azt valaha is képzeltem. Soha nem vártam semmit a jövőtől, vagy a jelentől, mindig tudtam, hogy egyedül leszek, így nem zavartattam magamat azzal, hogy hülye tervekkel vagy kívánságokkal szórakozok. Egészen nyolc hónappal ezelőttig, nem tudtam, hogy lehet olyan valaki, mint Louis. Fogalmam sem volt róla, hogy van ez a bosszantó ember a világon, arra várva, hogy a feje tetejére állítsa az egész életemet azzal, hogy teljesen az őrületbe kerget és jobban megszeretteti magát velem, mint a lélegzést.
A pokolba, ha tudtam volna, hogy ő ott van, nem vesztegettem volna azzal az időmet, hogy megdugok minden embert, akit csak tudtam. Nem foglalkoztam korábban semmivel, nem volt hajtóerő kék szemekkel, ami segített volna, ami átvezetett volna az elbaszott életemen, így túl sok hibát követtem el, és most a legjobbnál is keményebben kell dolgoznom, hogy megpróbáljam helyrehozni azokat a hibákat.
Ha visszavonhatnám, senkihez sem érnék hozzá. Egyetlen emberhez sem. És ha tudtam volna, hogy milyen jó lesz megérinteni Louis-t, felkészítettem volna magamat, számoltam volna a napokat, amíg be nem rontott a szobámba abban a diákszövetségi házban, hozzáérve a szarjaimhoz, amikor már megmondtam neki, hogy ne tegye.
Az egyetlen dolog, ami távolról is a saját magam irányítása alatt tart, az a remény, hogy Louis fel fog bukkanni. Meg fogja látni ezúttal, nem fogom visszavonni a szavaimat, és ezúttal rohadtul össze fogok házasodni vele, még ha az oltárhoz is kell vonszolnom őt.
Ez még egy a problémáink közül, ezek a gondolatok. Amennyire le fogom tagadni ezt az arcába, nem tehetek róla, de elmosolyodom most annak a látványán, hogy fekete szmokingban van, morcos arcot vágva és kiabálva velem, ahogy szó szerint a lábainál fogva húzom őt végig a leszőnyegezett padok közti részen, míg valami barom dalt játszanak hárfán vagy valami másik hangszeren, amit senki sem használ az esküvőkön és temetéseken kívül.
Ha meglenne a telefonszáma, írnék neki, csak hogy megbizonyosodjak róla, jól van. De nem akarja, hogy meglegyen nekem a telefonszáma, meg tudom mondani, és sok korlátozásra volt szükségem, hogy ne kapjam ki Liam telefonját a zsebéből és lopjam el Louis számát vacsora után.
Ebben az ágyban fekszem, a Pullmanon, amikor Seattle-be kellene vezetnem. Kellene, lehetne, szükség lenne, de nem lehet. Egy kis teret kell adnom neki, vagy még tovább fog elhúzódni tőlem. Feltartom a telefonomat a sötétben, majd átlapozom a róla készült képeket a mappámban. Ha az lesz mindenem egy ideig, hogy átlapozom az emlékek képeit, több képre lesz szükségem. Hétszázhuszonkettő nem elég.
Ahelyett, hogy továbbra is egy rögeszmés titokban követő ember legyek, kiszállok az ágyból és felveszek valami nadrágot. Nem hiszem, hogy Liam vagy a terhes Karen értékelné, ha meztelenül látna engem. Vagyis, talán mégis. Elmosolyodom a gondolataimon, aztán feláldozok egy pillanatot, hogy kitaláljam a tervemet. Liam makacs lesz, tudom, de könnyű megtörni őt. Ordítani fogja Louis telefonszámát, abban a másodpercben, hogy másodszorra viccelek az új kiszemeltjével, amit túlontúl letagad, mint egy gyerek az általános iskolában.
Kétszer kopogok, tisztességes figyelmeztetést adni neki, mielőtt kinyitom az ajtót. Alszik, a hátán fekszik egy könyvvel a mellkasán. Kibaszott Harry Potter. Tudhattam volna. Egy jelként odafentről telefonja képernyője felvillan az asztalon, én pedig érte nyúlok. Louis neve és egy üzenet eleje jelenik meg. Körözök a nyakammal, megpróbálva nem engedni a féltékenységnek, hogy átvegye az irányítást. Miért ír neki ilyen későn?
Megpróbálom kitalálni a jelszavát, de Liamet nehezebb olvasni, mint Louis-t. Az övé olyan nyilvánvaló volt és komikus tényleg, tudtam, hogy hozzám hasonlóan félni fog, hogy elfelejti, és az 1, 2, 3, 4-et választotta. Ez a mi jelszavunk mindenre. PIN kódok, a kábel tévénk fizetős kódja, bármi, ami számokat követel, ez az, amit mindig használunk. Látható, gyakorlatilag kurvára házasok vagyunk amúgy is.
- Ébredj fel, faszfej – ütöm meg Liamet egy párnával az ágyáról, mire felnyög.
- Menj el.
- Kell Louis száma – ütés.
- Nem.
Ütés. Ütés. Erősebb ütés.
- Ugh! – nyafogja felülve. – Rendben. Megadom a számot – nyúl a telefonjáért, én pedig a kezébe helyezem azt, miközben figyelem a számokat, amiket megnyom, csak abban az esetben, ha szükségem lesz rá a jövőben.
A kezembe adja a telefont, miután feloldotta, aztán megköszönöm neki, miután begépelem a számát a telefonomba. A megkönnyebbülés, amit érzek, miközben megnyomom a mentést, szánalmas, de nem érdekel. Még egyszer megütöm a párnával Liamet, csak a rend kedvéért, majd elhagyom a szobát.
Szerintem hallom őt szitkozódni rám, amíg be nem csukom az ajtót nevetve. Hozzá tudnék szokni ehhez az érzéshez, ez a… reményhez hasonlító érzés, ahogy egy egyszerű jó éjszakát üzenetet írok neki és nyugtalanul várok rá, hogy válaszoljon. Úgy tűnik, kezd minden egyre jobb lenni nekem, végre, és az utolsó lépés Louis bocsánata. Csak szükségem van egy szeletre a reményből, amivel mindig irántam volt, hogy visszatérjen.
*Harrry?* Írja az üzenet. Baszki, kezdtem azt hinni, hogy figyelmen kívül fog hagyni.
*Nem, nem Harrry. Csak Harry.* Döntöm el, hogy csipkelődéssel kezdem a beszélgetést, még akkor is, ha könyörögni akarok neki, hogy jöjjön vissza Seattle-ből, vagy ne boruljon ki, ha én felbukkanok ott az éjszaka közepén.
*Bocsi, nem tudok írni ezen a billentyűzeten. Túl érzékeny.* El tudom képzelni őt az ágyában fekve Seattle-ben, kancsalítva és a homlokát ráncolva, miközben a mutatóujját használja, hogy beüssön minden egyes betűt.
*Igen, iPhone-ok, mi? A régi billentyűzeted kemény volt, szóval látom, miért van problémád.*
Egy mosolygós fejjel válaszol, én pedig le vagyok nyűgözve és szórakozott is vagyok, hogy emojikat használ. Én kurvára utálom őket és mindig visszautasítottam, hogy használjam őket, erre tessék, most sietve töltöm le ezt a szart, hogy a hozzáillő mosolygós fejjel válaszoljak.
*Ott vagy?* Kérdezi, éppen ahogy elküldöm az övéhez illő arcot.
*Igen, miért vagy fent ilyen későn? Láttam, hogy írtál Liamnek.* Nem kellett volna ezt elküldenem.
Eltelik néhány másodperc, aztán egy képet küld egy kis boros pohárról. Tudnom kellett volna, végül is Kimmel lógott.
*Bor, mi?* Küldöm el, kísérve valamivel, ami úgy néz ki, mint egy meglepett arc, azt hiszem. Miért van olyan sok ezekből a rohadt dolgokból? Mikor lenne szüksége valaha bárkinek is arra, hogy elküldjön egy képet egy tigrisről az Isten szerelmére?
Kíváncsi vagyok és egy kicsit beszívtam a figyelemtől, amit ad nekem, elküldöm a rohadt tigrist, aztán magamnak nevetek, amikor ő egy tevével válaszol. Nevetek minden egyes alkalommal, amikor egy hülye kis képet küld nekem, ami biztosan senkinek sem válik hasznára.
Imádom, hogy megértette, hogy tudja, azért küldtem a tigrist, mert szó szerint rohadtul semmi értelme, most pedig a „küldd a legvéletlenszerűbb emojit” játékot játsszuk, én meg itt fekszem a sötétben, egyedül, annyira nagyon nevetve, hogy a hasam ténylegesen fáj.
*Kifogytam.* Feleli több mint öt percnyi oda-vissza után.
*Én is. Fáradt vagy?*
*Igen, túl sok bort ittam.*
*Jól szórakoztál?*  Meg vagyok lepve, amikor azt akarom, hogy igent válaszoljon, hogy tényleg jól szórakozott, még akkor is, ha én nem voltam az estéje része.
*Igen, jól. Jól vagy? Remélem, minden jól ment az apukáddal.*
*Igen, talán beszélhetünk róla, amikor Seattle-be érek?* Tolakodó üzenetemet egy szívvel és egy olyan képpel küldöm el, ami egy felhőkarcolónak néz ki.
*Talán.*
*Sajnálom, hogy olyan rossz barát voltam. Jobbat érdemelsz nálam, de szeretlek.* Küldöm el az üzenetet, mielőtt megállíthatnám magamat. Ez igaz, és csak nem tehetek róla, hogy leírtam most. Már elkövettem azt a hibát, hogy magamban tartottam az érzéseimet előle, és most ezért vonja kétségbe az érzéseimet olyan gyorsan.
*Túl sok bor van az agyamban ehhez a beszélgetéshez. Christian hallotta Trevort szexelni az irodájában.* A szememet forgatom a képernyőmön lévő nevén. Kibaszott Trevor.
*Kibaszott Trevor.*
*Ezt mondzhtam én is. Ugynaaneztf a dolgot mindtam Kimnek.*
*Túl sok hiba van benne, hogy el tudjam olvasni. Menj aludni, írj holnap.* Küldöm el, aztán elkezdek egy új üzenetet. *Kérlek. Kérlek, írj holnap.*
Egy mosoly húzódik az arcomra, amikor egy képet küld egy mobiltelefonról, egy álmos fejet és azt a rohadt tigrist.