Chapter 213

Sziasztok! 😊

Úgy látszik, mindig van valami programom pénteken, és előreláthatólag jövőhéten is lesz, szóval akkor is valamikor este jelentkezem csak. De a fejezet megint csak kárpótlásként szolgál, ez az egyik legédesebb lett szerintem 😍 Kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok majd. Ó, és csak annyit jegyeznék még meg, hogy élvezzétek ki ezt a nyugalmat és boldogságot, a következőben már nem nagyon lesz... De nem spoilerezek le mindent, ez egyelőre még titok marad 😀 Egy hét múlva találkozunk ismét!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 213

 
- A kikötő egy kicsit ingatag, de elég erős. Kell valakit szereznem, hogy átalakítsa – feleli Ken, miközben követjük őt a kabin mögött lévő kikötőhöz. A hátsókert egyenesen a kikötőhöz vezet, a kilátás hihetetlen.
- Nagyszerű – jegyzi meg Harry.
A hullámok a kövekhez csapódnak, amelyek a parton végig vannak, én pedig ösztönösen Harry mögé lépek.
- Mi a baj? – kérdezi halkan.
- Semmi, csak egy kicsit ideges vagyok.
Harry megfordul, hogy szemben legyen velem, mindkét kezét a farmerem farzsebébe csúsztatva.
- Ez csak víz, bébi, minden rendben lesz – mosolyodik el. Nem tudom megmondani, hogy gúnyolódik vagy őszintén mondja, de mikor ajkai az arcomat súrolják, kétségem eltűnik. – Elfelejtettem, hogy nem szereted a vizet – húz közelebb.
- Szeretem a vizet, a medencékben.
- És a folyók? – szemeiben humor csillan meg.
- Csak egy folyót – mosolyodom el az emléken.
Azon a napon is ideges voltam. Harry csak megvesztegetéssel tudott rávenni, hogy bemenjek a vízbe. Megígérte, hogy válaszol a végtelen kérdéseimből egyre, ami vele kapcsolatos, cserébe azért, hogy bemegyek hozzá a vízbe. Olyan távolinak tűnnek ezek a napok, ősinek tényleg, de a titkosság közös témája még mindig megtalálható a jelenünkben.
Harry az övébe veszi a kezemet, miközben követjük a családját végig a kikötőn a hihetetlenül megfélemlítő példányhoz, ami a végén van leparkolva. Nem tudok sokat a hajókról, de szerintem ez egy túlméretezett állóhajó lehet. Tudom, hogy nem egy jacht, de nagyobb, mint bármilyen halászhajó, amit valaha láttam.
- Olyan nagy – suttogom Harrynek.
- Shh, nem kellene a farkamról beszélned most – ugrat mosolyogva. Imádom ezt a játékos, mégis mogorva hangulatát, mosolya ragályos.
- Nézzetek a lábatok elé – szól hátra nekünk Ken, ahogy a létrára lép, ami a hajóval és a kikötővel van összekötve.
Harry keze a hátamra vándorol, miközben felsegít a létrára. Megpróbálom arra kényszeríteni magamat, hogy képzeljem el azt, hogy csak egy kisebb létrára mászok fel egy játszótéren, nem egy óriási hajóra. A biztatás, ami Harry érintéséből jön, az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy visszafussak az ingatag kikötőre, be a kabinba és elrejtőzzek az ágy alatt.
- Ez nem jacht, de megfelel nekünk.
A hajó szép, fehér és karamell bőrrel díszítve. Az ülősarok hatalmas, elég nagy ahhoz, hogy mindannyian és még többen is kényelmesen leüljünk.
- Jó látni, hogy a hajód szebb, mint anya háza – jegyzi meg Harry, mire Ken büszke mosolya elhalványul.
- Harry – suttogom, meghúzva a kezét.
- Bocs – fújtatja.
Ken felsóhajt, de elfogadja a fia bocsánatkérését, mielőtt átsétál a hajó másik oldalára.
- Jól vagy? – hajol hozzám Harry.
- Igen, csak legyél kedves, kérlek. Már amúgy is émelygek.
- Kedves leszek, már bocsánatot kértem.
Harry helyet foglal az egyik kanapén, én pedig csatlakozom hozzá. Liam elveszi a kezéből az élelmiszeres szatyrot, majd lehajol, hogy kipakoljon dobozos üdítőket és rágcsálnivalók csomagjait.
Áttekintek a hajó térközén, és ki a vízre. Gyönyörű, a nap táncol a vízen.
- Szeretlek – mondja Harry lágy hangon a fülembe.
A hajó motorja beindul egy könnyű búgással, én pedig közelebb csúszok Harryhez.
- Szeretlek – válaszolok, visszanézve a vízre.
- Ha elég messzire kimegyünk, talán látunk néhány delfint, vagy ha szerencsénk van, egy bálnát! – szólal meg Ken hangosan.
- Egy bálna biztosan pillanatok alatt feldöntené ezt a hajót – jegyzi meg Harry, mire nyelek egyet a gondolaton. – Fenébe, bocsi – kér bocsánatot.
Minél beljebb és beljebb kerülünk a vízen, annál nyugodtabbá válok. Furcsa, azt hittem, az ellenkezője lesz, de van egy bizonyos nyugalom, ami abból fakad, hogy ennyire el vagyunk választva a szárazföldtől.
- Sokszor láttok itt kint delfineket? – kérdezem Karentől, miközben iszik az italából.
- Nem, csak egyszer, de akkor is próbálkozunk – mosolyodik el.
- Nem tudom elhinni a mai időjárást, mintha június lenne – jegyzi meg Liam, áthúzva a pólóját a fején.
- A barna színeden dolgozol? – kérdezem tőle, megnézve halvány felsőtestét.
- Igen, még akkor is, ha a városban nem lesz rá szükségem.
- Ha a víz nem lenne jéghideg, mindannyian mehetnénk úszni a parthoz közelebb – feleli Karen.
- Talán nyáron – emlékeztetem őt, mire boldogan bólint.
- Legalább még mindig megvan a jakuzzink a kabinnál – mondja Ken.
- Azt hittem, hogy elromlott? – kérdezi Liam az anyjától.
- Nem, már rendbe lett hozva. A fedélzeten van Harry és Louis szobájánál – feleli Karen.
Harry csendben marad, a távolságba bámulva.
- Nézzétek! Ott! – mutat Ken mögénk.
Harry és én mindketten gyorsan megfordulunk, és egy pillanatba beletelik, hogy meglássam, mire mutat Ken. Egy csapat delfin ugrál ki a vízből. Nincsenek közel a hajóhoz, de ahhoz elég közel, hogy lássuk, ahogy szinkronban mozognak a hullámokon keresztül.
- Szerencsés napunk van! – nevet fel Karen.
Harry keze megfogja az enyémet, nagyujját pedig végighúzza az ujjperceimen. Mindig az egyszerű dolgok, amiket gondolkodás nélkül tesz, azok, amelyektől megremeg a gyomrom.
- Olyan szép volt – mondom neki.
- Igen, tényleg az volt – meglepődöttnek hangzik.
Két órányi beszélgetés után a hajókázásról, az itteni gyönyörű nyarakról, sportokról, és Seattle kínos megemlítése után, amit Harry megállított, amint elkezdődött, Ken visszaindul a parthoz.
- Nem volt olyan rossz, ugye? – kérdezzük Harryvel egymástól egyszerre.
- Azt hiszem, nem – nevet fel, lesegítve engem a létráról a kikötőre.
A nap megkapta az arcát és az orrnyergét, haja rakoncátlan és kifújt a széltől. Annyira bájos, hogy az már fáj.
- Csinálok magunknak ebédet, biztos vagyok benne, hogy mindenki éhes – jelenti be Karen, amikor belépünk a kabinba.
- Mi mást lehet itt csinálni? – kérdezi Harry az apjától.
- Nos, van egy szép étterem beljebb a városban, terveztük, hogy mindannyian ott vacsorázunk holnap, van egy régi stílusú mozi, egy könyvtár…
- Szóval akkor egy csomó béna szarság? – feleli Harry, szavai durvák, de hangsúlya játékos.
- Ez egy szép hely, adnod kellene neki egy esélyt – mondja Ken. Nem tűnik sértettnek fia szavaitól.
Mind az öten a konyha körül állunk, míg Karen összerak egy tál szendvicset és gyümölcsöt. Harry, aki túlzottan ragaszkodó ma, kezét ismét a combomon pihenteti. Talán ez a hely jót tesz neki.
Ebéd után segítek Karennek feltakarítani a konyhát, aztán limonádét csinálunk, míg Liam és Harry megbeszélik, hogy milyen szörnyű a modern irodalom. Nem tehetek róla, de felnevetek, amikor Liam megemlíti a Harry Pottert. Ettől Harry egy ötperces beszédet tart arról, hogy miért nem olvasta soha és miért nem is fogja elolvasni a könyveket, Liam pedig kétségbeesetten megpróbálja rávenni őt arra, hogy gondolja meg magát.
- Karen és én átmegyünk egy barátunk kabinjába néhány házzal arrébb, ha akartok jönni – ajánlja Ken.
Harry átnéz rám a szoba másik feléből, én meg várok rá, hogy válaszoljon.
- Én maradok – feleli végül, még mindig rám nézve.
Liam oda-vissza néz Harry és köztem, mielőtt válaszol.
- Én megyek – mondja, és esküszöm, hogy meglátom őt Harryre vigyorogni, mielőtt visszafordul Kenhez.
- Ha bármire szükségetek van, csak hívjatok a mobilomon. Egy vagy két óránál nem kellene hosszabb ideig lennünk – feleli Ken.
Amint a bejárati ajtó becsukódik, Harry megmozdul, hogy csatlakozzon hozzám a kanapén.
- Nem akartál menni? – kérdezem.
- Kurvára nem, mi a fenéért akarnék menni? Sokkal inkább maradok itt veled, egyedül – húzza vissza a hajamat a nyakamról, egy könnyű borzongást küldve végig rajtam.

Harry szemszöge
- Ott akartál ülni egy szobányi segg unalmas emberrel, akik segg unalmas szarságokról beszélnek? – kérdezem Louis-tól, ajkaim alig érnek hozzá az állához.
- Nem – hallom, ahogy a légzése már megváltozott.
- Biztos vagy benne? – csipkelődök, majd végighúzom orromat a nyakán, megbökve őt, hogy billentse el a fejét.
- Nem tudom, lehet, hogy az szórakoztatóbb lett volna, mint ez – feleli, mire a nyakába kuncogok, megpuszilva őt ott, ahol a libabőr megjelenik a bőrén leheletemtől.
Kurvára nem valószínű.
- Szerintem nem, van egy pezsgőfürdő a szobánkban, emlékszel?
- Igen, de azt nem jó használni, mert nincs nálam a fürdőnadrágom – kissé megszívom a nyakát, és elképzelem, hogyan nézne ki egy szűk úszónadrágban. Baszki.
- Nincs rá szükséged.
- De igen, van! Nem megyek be a pezsgőfürdőbe ruha nélkül.
- Miért nem? – elég szórakoztató időtöltésnek hangzik nekem.
- Mert a családod itt van.
- Nem tudom, miért használod ezt mindig kifogásként, – kezem levándorol az ölébe, majd a farmerján keresztül dörzsölöm a hosszát – néha azt hiszem, hogy talán ez tetszik.
- Mi tetszik? – kérdezi, gyakorlatilag kibaszottul zihálva.
- Annak a lehetősége, hogy rajtakapnak.
- Miért tetszene ez bárkinek is?
- Sok embernek tetszik, az izgalma annak, hogy rajtakapjanak, tudod? – gyorsabban dörzsölöm a lába között, mire Louis megpróbál elmozdulni érintésemtől.
- Nem, ez… nem tudom, de nekem nem tetszik – hazudja. Eléggé rohadtul biztos vagyok benne, hogy tetszik neki.
- Mhmm…
- Tényleg nem! – védekezik, arca elpirult, szemei pedig kitágultak zavarában.
- Lou, rendben van, ha igen. Eléggé kurvára dögös, tényleg – biztosítom őt.
- De nem.
Persze, Louis.
- Oké, nem tetszik neked – emelem fel a kezeimet legyőzve. Tudtam, hogy nincs az az Isten, hogy bevallja, de egy próbát megért. – Feljössz és beszállsz velem a jakuzziba? – kérdezem, majd elveszem a kezemet tőle.
- Felmegyek oda, de nem szállok be.
- Ahogy gondolod – mosolyodom el, aztán felállok a kanapéról.
Tudom, hogy végül ott fog kikötni velem, csak több rábeszélésre van szüksége, mint a legtöbb embernek. Ha már erről van szó, igazából még soha nem voltam jakuzziban korábban senkivel, meztelenül vagy sem.
Louis feláll velem, kis kezét pedig a csuklóm köré fonja, ahogy felsétálunk az emeletre a szobába, ami a miénknek tekinthető a következő pár napra. A szobához kapcsolt erkély volt az először is, ami miatt ezt választottam, abban a pillanatban, hogy megláttam a kint lévő jakuzzit, tudtam, hogy rá kell vennem őt, beszálljon.
Az ágy sem rossz, kicsi, de nincs szükségünk nagy ágyra, ahogy mi alszunk bármilyen rohadt módon.
- Tényleg, imádom ezt a helyet, olyan békés – szólal meg Louis, majd leül az ágyra, hogy levegye a cipőjét, míg én kinyitom a kétszárnyú ajtót az erélyhez.
- Egész jó – ha apám, a felesége és Liam nem lennének itt, holtbiztos, hogy jobb lenne.
- Nincs semmi, amit felvehetnék holnap abba az étterembe, amiről apukád beszélt.
- Akkor nem megyünk – vonok vállat, aztán lehajolok, hogy elfordítsam a gombot a jakuzzin.
- Menni akarok, csak nem tudtam, hogy elmegyünk majd valahová.
- Akkor a rossz tervezés az ő hibájuk, egyszerűen farmert veszünk fel – csak merjen valaki mondani valamit neki arról, hogy mit visel.
- Nem tudom.
- Nos, ha nem akarsz farmert felvenni, kereshetünk egy boltot ezen a szeméttelepen, hogy vegyünk valami mást – ajánlom, mire elmosolyodik.
- Miért vagy ilyen jó hangulatban? – húzza fel rám a szemöldökét Louis.
- Nem tudom… csak abba vagyok.
- Oké… aggódnom kellene? – kérdezi, kilépve velem az erkélyre.
- Nem – igen. – Ülnél legalább itt kint velem, amíg én élvezem a pihenést, ami annyit tesz, hogy ülök a forró vízben?
Louis felnevet és bólint, helyet foglalva a készülék mellett lévő fonott széken.
Figyelem ártatlan szemeit, miközben engem bámul, ahogy áthúzom a fejemen a pólómat és leveszem a nadrágomat. Az alsónadrágomat fent hagyom, majd Louis leveheti.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz bejönni? – kérdezem tőle, ahogy átemelem lábamat a jakuzzi szélén és bemászok. Baszki, ez pokolian forró. Néhány másodperccel később az égés eltűnik, így hátradőlök a kemény műanyagnak.
- Biztos – feleli, aztán körbenéz a fás területen.
- Senki nem láthat minket, tényleg azt hiszed, hogy azt akarnám, hogy gyere be ide meztelenül, ha valaki láthatná? – kérdezem. Jobban is tudhatná.
- Mi van, ha visszajönnek? – kérdezi halkan, mintha valaki meghallhatná őt.
- Azt mondták, hogy egy vagy két óra.
- Igen, de…
- Azt hittem, hogy megtanulsz élni egy kicsit? – ugratom az én gyönyörű páromat.
- Igen.
- Ott ülsz ajak biggyesztve egy székben, míg én élvezem a kilátást – mutatok rá.
- Nem biggyesztem az ajkamat – csinálja még jobban.
- Oké – vigyorgok rá, tudva, hogy ez még jobban bosszantani fogja. Lehunyom a szemeimet, miközben ő összehúzza az ajkait. – Eléggé magányos vagyok idebent, lehet, hogy gondoskodnom kell magamról.
- Nincs semmim, amit felvehetnék.
- Deja vu – jegyzem meg, másodjára gondolva ma az alkalmunknál a folyónál.
- Én…
- Csak gyere be a rohadt vízbe.
- Rendben, megyek!
Ez nem volt olyan nehéz, mint gondoltam, hogy lesz. Mire kinyitom a szemeimet, Louis már levette a pólóját és a nadrágját húzza le. Majdnem megfulladok, amikor meglátom, hogy az egyik szűk alsónadrág van rajta, ami tökéletesen kiemeli a seggét.
Soha nem fogok tudni betelni vele, nem számít, hányszor érek hozzá, dugom meg, csókolom meg, tartom a kezeim között, soha nem lesz elég, mindig többet akarok. Ez nem is csak a szexről szól, amit gyakran csinálunk, hanem hogy én vagyok az egyetlen, akivel valaha is volt, és megbízik bennem eléggé ahhoz, hogy meztelenre vetkőzzön egy kibaszott erkélyen.
Miért vagyok ilyen elbaszott?
Louis a székre teszi a ruháit, tökéletesen összehajtva természetesen.
- Alsónadrág – emlékeztetem őt.
- Nem, a tiéd is rajtad van – szól vissza, majd belelép a vízbe. – Au – vinnyog fel, visszahúzva a lábát, mielőtt felenyhül. Felsóhajt, feltételezem azért, mert a teste hozzászokott a vízhez.
- Gyere ide – nyúlok érte, aztán az ölembe húzom.
Azt hiszem, a kényelmetlen műanyag ülések hasznosak lehetnek végül is. Attól, ahogy a teste érződik rajtam kombinálva a lüktető vízsugarakkal, egyenesen le akarom tépni az alsónadrágot.
- Ilyen lehetne Seattle-ben is, mindig – szólal meg, majd karjait a nyakam köré fonja.
- Milyen? – az utolsó dolog, amit tenni akarok az az, hogy kibaszott Seattle-ről beszéljünk. Ha találnék egy módot arra, hogy letöröljem azt a rohadt várost a térképről, megtenném.
- Ilyen – mutat köztünk. – Csak mi, nincsenek problémák a barátaiddal, mint Molly, nincs rossz előélet, csak te és én egy új városban. Mindent újrakezdhetnénk, Harry, együtt.
- Ez nem olyan egyszerű – mondom neki.
- De igen, az, nincs több Zayn.
- Azt hittem, bejössz ide és dugunk, nem hogy Zaynről beszélünk – ugratom, mire megfeszül.
- Bocs, én…
- Nyugi, viccelek. Vagyis a Zayn-dologgal kapcsolatban – mozgatom meg testét az enyémen, így lovaglóülésben van az ölemben. Meztelen mellkasunk összenyomódik szorosan. – Te vagy a mindenem, tudod ezt, ugye? – ismétlem meg a kérdést, amit már olyan sokszor tettem fel neki.
Louis ezúttal nem válaszol, helyette könyökét a vállamon pihenteti, ujjaival beletúr a hajamba és megcsókol.

Chapter 212

Helló! 😊

Bocsánat, hogy megint későn jelentkezem, mindig van valami dolgom, mikor hazaérek... De szerintem ez a fejezet kárpótlásként szolgál majd, ez az egyik kedvencem 😄 Az elején, mikor Soto professzorról van szó, zárójelbe írtam a pontos kifejezést, amit használtak, mert valahogy nem bírtam megtalálni a megfelelő magyar jelentését, de valami hasonlót jelent, mint amit leírtam. Aztán az a bizonyos eye-spy játék következik, könnyen megérthető, hogy mi a menete, amit pedig a zárójelbe írtam az az a kifejezés, amit pontosan használnak, mert amúgy elég hülyén hangzik magyarul 😀 Jaj, és az a poén Harry lelkéről, hát nálam mindent vitt vele Liam, imádtam 😂😂 Na, talán más megjegyzésem nincs már, ez most kivételesen ilyen hosszú lett 😃 Írjatok bátran, kíváncsi vagyok, a véleményeitekre, mert azért ebben is van pár érdekes dolog... Egy hét múlva találkozunk újra!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 212

 
- Wisconsin! – mondja Karen hangosan, tapsolva a kezeivel.
- Ó, a kurva életbe – fújtatja Harry, hátradöntve fejét az ülésen.
- Abbahagynád? Jól érzi magát – szidom őt le.
- Texas! – kiáltja Liam.
- Csak nyisd ki az ajtót, és kiugrok innen – teszi hozzá Harry.
- Nagyon drámai – csipkelődök, és átnézek rá.
- Olyan izgatottak vagyunk, hogy meglássátok a hajót és kabint – feleli Karen.
- Kabin? – kérdezem.
- Igen, van egy kis kabinunk a víznél ott. Szerintem tetszeni fog neked, Louis – jegyzi meg Karen.
Megkönnyebbülök, hogy nem kell a hajón aludnom, mint ahogy azt feltételeztem.
- Remélem, sütni fog a nap, jó ez az időjárás februárra, nyáron pedig még jobb. Talán mindannyian visszajöhetünk majd? – szólal meg Ken, a visszapillantó tükörbe nézve.
- Igen – válaszoljuk Liammel egyszerre.
Harry a szemeit forgatja. Úgy tűnik, ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen mogorva gyerekként viselkedjen az út hátralévő részében.
- Mindened készen áll Seattle-re, Louis? Beszéltem Christannal tegnap, és nagyon várja, hogy te is menj – feleli Ken, én pedig érzem Harry szemeit rajtam.
- Akkor pakolok össze, amikor visszaérünk, de már beiratkoztam az óráimra az új kampuszon – mondom neki.
- Az a kampusz semmi az enyémhez képest – csipkelődik Ken, mire Karen felnevet. – Nem, tényleg egy szép kampusz. Ha bármi problémád van, szólj.
- Köszönöm, fogok.
- Erről jut eszembe, kapunk egy új tanárt a Seattle-i kampuszról a jövőhéten, az egyik vallástanár helyére jön.
- Ó, melyikére? – kérdezi Liam, rám nézve.
- Soto, a fiatal helyére. Ő a ti tanárotok most, nem?
- Igen, ő – válaszolja Liam.
- Hová megy? – kérdezem.
- Nem igazán emlékszem, azt hiszem, áthelyezik (transfer out) – feleli Ken.
- Az jó dolog – jegyzi meg Liam az orra alatt, de én meghallom és rámosolygok.
- Kettőtöknek van már lakásotok? – Karen hangja lágy.
- Nem, volt egy lakásom, vagy úgy gondoltam, de a nőt úgy látszik, elnyelte a föld. Tökéletes is volt, a pénztárcámnak megfelelő és közel volt az irodához – mondom neki. Hozzá akarom tenni, hogy Harry nem jön, de remélhetőleg felhasználhatom ezt a kirándulást arra, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről.
- Van néhány barátom Seattle-ben, megnézhetem, mit tehetek azzal kapcsolatban, hogy még hétfő előtt legyen lakásod, ha szeretnéd? – ajánlja Ken.
- Nem – szól közbe Harry.
- Igazából én szeretném, – nézek át Harryre – különben egy kisebb vagyont költenék arra, hogy egy hotelben maradjak, amíg nem találok lakást.
- Semmi gond, biztos vagyok benne, hogy Sandra vissza fogja őt hívni – mondja Harry.
- Honnan tudod a nevét? – kérdezem.
- Mi? – pislog. – Százszor mondtad már.
- Ó – teszi kezét szétnyitva a combomra, gyengéden megszorítva.
- Szólja, ha szeretnéd, hogy bárkit is felhívjak – ajánlja Ken ismét.
- Köszönöm.
- Akkor mit szóltok az eye-spy-hoz? – néz ránk hátra Karen.
- Igen, Harry, mit szólsz az eye-spy-hoz? – húzódnak Liam ajkai egy élénk mosolyba.
- Én jól vagyok, szieszta van most nekem, de biztos vagyok benne, hogy Louis és Liam imádna játszani – dől nekem Harry, feje a vállamon van, karjait pedig a hasam köré fonja. A nyilvános meghittség megmelenget és elmosolyodom tőle.
Emlékszem, amikor Harry csak a kezemet fogta az ebédlőasztal alatt az apja házában, most meg nem zavarja, ha a családja előtt ölel engem.
- Oké! Én kezdek, látok a kis szememmel (I spy with my little eye)… valami… kéket! – visítja Karen.
Harry kissé felkuncog, azt tettetve, hogy alszik.
- Ken pólója – suttogja, aztán még jobban hozzám simul.
- A navigációs képernyő? – találgat Liam.
- Nem.
- Ken pólója? – kérdezem én.
- Igen! Louis, most te jössz – mosolyodik el Karen. Nagyon jól szórakozik ezekkel a nyomi játékokkal, de túl édes ahhoz, hogy ellenkezzek.
- Oké, látok valami… – nézek le Harryre – feketét.
- Harry lelke – viccelődik Liam, mire felnevetek. Harry kinyitja az egyik szemét, majd felmutatja a középső ujját Liamnek.
- Igazad van – kuncogok fel, tovább ugratva Harryt.
- Nos, akkor mindannyian befoghatjátok, hogy én és a fekete lelkem aludhassunk egy kicsit – feleli, szemeit becsukja.
Néhány perccel később Harry légzése nehéz lesz és elkezd kissé horkolni a nyakamba. Motyog egy pillanatra, mielőtt lecsúszik, fejét az ölembe téve, karjait pedig a derekam köré. Liam a középső ülésen fekszik, csatlakozva Harryhez az alvásban.
Miután túl sokat játszunk eye-spy-t, végül Karen is elalszik, míg én élvezem a csendet, miközben kibámulok az ablakon.
- Kezdünk közeledni, már csak pár mérföld – tájékoztat Ken.
- Oké – felelem, majd ujjaimmal beletúrok Harry puha hajába.
Szemhéja kissé megrebben érintésem alatt, de nem ébred fel. Végighúzom ujjaimat a hátán, lassan, feldolgozva ilyen békésen alvó látványát, karjai szorosan ölelik a testemet. Ken bekanyarodik egy kis utcába, az egész fenyőfával van végigültetve.
- A kabinunk pont a parton van – magyarázza Ken.
Kinézek az ablakon, miközben bekanyarodunk egy másik utcába, majd a part kerül előtérbe. Gyönyörű, csillogó kék víz húzódik végig a parton. Nem tudom elképzelni, milyen szép ez a hely nyáron, a fű barna, holt a kemény washingtoni téltől, az utcák pedig üresnek tűnnek.
- Itt is vagyunk – szólal meg Ken pillanatokkal később, bekanyarodva egy hosszú kocsifelhajtóra.
Egy hatalmas fakabin kerül előtérbe, a Styles család definíciója arra, hogy „kis kabin”, nyilvánvalóan nagyon mást jelent, mint az enyém. A kabin két szintes, teljesen sötét cseresznyefából készült, egy fehérrel díszített veranda fedi az alsó szint nagy részét.
- Harry, ébredj fel – húzom végig mutatóujjamat az álla vonalán.
Kinyitja szemeit és gyorsan pislog, mielőtt felül és megtörli szemeit a kézfejével.
- Édesem, itt vagyunk – szól Ken a feleségének, aki felemeli a fejét, őt követi a fia is.
Harry beviszi a táskáinkat bentre, Ken pedig megmutatja neki a szobát, amiben maradni fogunk. Én követem Karent a konyhába, míg Liam beviszi a táskáit a szobájába.
A katedrális stílusú plafon a nappaliból újra felbukkan a konyhában is, csak kisebben. Ez a konyha kisebb, mégis ugyanolyan gyönyörű másolata az otthonukban lévő konyhájuknak.
- Ez a kabin gyönyörű – dicsérem meg.
- Köszönöm, kedvesem, jó, hogy végre társaság is van benne – mosolyodik el Karen, majd kinyitja a hűtőt.
- Köszönöm, hogy meghívtatok minket.
- Nagyon örülünk, hogy ti is eljöttetek, soha nem gondoltam volna, hogy Harry egy családi kiránduláson lesz velünk, tudom, hogy ez rövid kirándulás, de tényleg a világot jelenti Kennek – feleli lágyan, megbizonyosodva róla, hogy én vagyok az egyetlen, aki hallja őt.
- Én is örülök, hogy eljött, szerintem jól fogja érezni magát – mondom neki, remélve, hogy ha kiejtettem a szavakat, valóra fognak válni.
- Biztosan hiányozni fogsz, amikor elmész Seattle-be, nem töltöttem együtt sok időt Harryvel, de ő is hiányozni fog – feleli, kezét az enyémre téve.
- Akkor is a közelben leszek, csak néhány óra – biztosítom őt, és végül is magamat is.
Nekem is hiányozni fog ő és Ken. Nem engedem meg az agyamnak, hogy emlékeztessen Liam fenyegető búcsújára. Még akkor is, ha előbb megyek el Seattle-be, mint ő New Yorkba, nem vagyok kész arra, hogy ilyen messze legyen. Seattle-ben lenni, legalább ugyanabban az államban leszünk. New York messze van, olyan messze.
- Nagyon remélem, így, hogy Liam is elmegy, el leszek veszve, már majdnem húsz éve anyuka vagyok, most pedig az ország másik felében lesz – kezd el könnyezni. – Sajnálom, csak annyira büszke vagyok rá – törli meg szemeit az ujjaival, megállítva a könnyeket. – Talán hárman leszaladhatnátok a boltba az utcában, míg Ken felkészíti a hajót.
- Igen, természetesen elmehetünk – felelem, miközben a három férfi belép a szobába.
- A táskákat az ágyon hagytam, hogy kipakolhasd, tudom, hogy én rosszul csináltam volna – mondja nekem Harry.
- Köszönöm – hálás vagyok, hogy nem próbálta meg kipakolni a dolgainkat. Ő szereti begyömöszölni a dolgokat a szekrény fiókjaiba, ami engem az őrületbe kerget.
- Azt mondtam Karennek, hogy lemegyünk neki a boltba, amíg apukád felkészíti a hajót – szólok Harrynek.
- Oké – von vállat.
- Te is – fordulok Liamhez, mire bólint.
- Liam tudja, hogy hol van, csak végig az úton. Sétálhattok, vagy elvihetitek az autót is, a kulcsok az ajtónál vannak – feleli Ken.
Ma engedékeny az időjárás, a naptól sokkal melegebbnek érződik, mint kellene az évnek ebben a korai szakában. Úgy döntünk, hogy elsétálunk a kisbolthoz az utca végén, én pedig kellemesen érzem magam farmerben és rövid ujjú pólóban. Az ég tiszta kék, hallom a hullámok verését, és érzem a sót a levegőben minden alkalommal, amikor fúj a szél.
- Olyan szép ez a hely, olyan érzés, mintha a saját világunkban lennénk – mondom nekik.
- Ott is vagyunk, senki nem vesződik azzal, hogy a partra jöjjön kibaszott februárban – jegyzi meg Harry.
- Nos, szerintem szép – hagyom figyelmen kívül állásfoglalását.
- Egyébként – néz Liam Harryre, aki a köveket rugdossa, ahogy sétálunk a kavicsos úton – Danielle-nek van egy meghallgatása egy kis színházi előadásra a héten.
- Tényleg? – ragyogom.
- Igen, nagyon izgatott. Remélem, hogy megkapja.
- De nem csak most kezdte az iskolát? Miért adnák a szerepet egy amatőrnek? – Harry hangja nyugodt, kíváncsi.
- Harry…
- Neki adnák a szerepet, mert attól függetlenül, hogy amatőr vagy sem, ő egy kiváló táncos és egész életében a balettot gyakorolta – szól vissza Liam.
- Ne legyél dühös, csak mondom.
- Nos, ne tedd, Danielle tehetséges, és meg fogja kapni a szerepet – védi meg Liam a szerelmét.
- Oké, a francba már.
- Szép, hogy támogatod őt – mosolygok Liamre megkísérelve megtörni a köztük növekvő feszültséget.
- Mindig támogatni fogom őt, nem számít, mit csinál. Ezért költözöm New Yorkba – néz Liam Harryre, mire neki megfeszül az álla.
- Szóval akkor ez az, ahogy ez a kirándulás el fog telni? Ti kurvára szövetkeztetek ellenem? Akkor rám baszottul ne számítsatok, amúgy se akartam jönni erre a szarra – köpi a szavakat Harry.
Mindhárman abbahagyjuk a sétát, Liam és én pedig Harry felé fordulunk.
- Nos, akkor nem kellett volna jönnöd, jobban éreztük volna magunkat nélküled és a mogorva hozzáállásod nélkül amúgy is – szemeim kitágulnak Liam durva megjegyzésétől, és érzem a késztetést, hogy megvédjem Harryt, de csendben maradok.
Liamnek igaza van, többnyire. Harrynek nem kellett volna kitűznie a céljának azt, hogy tönkre tegye a kirándulásunkat azzal, hogy így viselkedik minden ok nélkül.
- Tessék? Baszottul te viselkedsz így, mert azt mondtam, hogy a barátnőd amatőr.
- Nem, te kezdted azzal, hogy bunkó voltál az autóban.
- Igen, mert anyukád nem hagyta abba, hogy minden kurva dalt elénekeljen, ami ment a rádióban, meg az államok neveit kiabálta, miközben én aludni próbáltam – emelkedik meg Harry hangja.
Közéjük lépek, miközben Harry megpróbál Liam felé lépni. Liam vesz egy mély levegőt, majd Harryre bámul, kihívva őt.
- Anya megpróbál megbizonyosodni róla, hogy mindenki jól érzi magát!
- Nos, akkor talán… – kezdi el Harry.
- Hagyjátok abba, nem veszekedhettek így egész végig. Senki sem bírja ezt elviselni, szóval kérlek, csak hagyjátok abba – könyörgök, nem akarva egyik oldalra sem állni a legjobb barátom és a párom között.
- Oké – sóhajt fel Liam.
- Rendben – fújtatja Harry.
Majdnem felnevetek azon, ahogy testvérekként viselkednek, annak ellenére, hogy olyan keményen próbálkoznak, hogy ez ne így legyen.
A sétánk többi része csendes, eltekintve Harry csizmáitól, amivel a köveket rugdossa, és Liam lágy dúdolásától. Karen listája hosszabb volt, mint vártam, és mindhárman több szatyorral a kezünkben hagyjuk el a boltot.
- Mit fogsz felvenni a hajóra? – kérdezem Liamtől, ahogy felsétálunk a kocsifelhajtón a kabinhoz.
- Rövidnadrágot, azt hiszem. Most meleg van, de valószínűleg melegítőben leszek.
- Ó – bárcsak melegebb lenne, hogy melegítőt vehessek fel. Nincs is ilyen szettem, de annak a gondolata, hogy vegyek ilyet Harryvel, megmosolyogtat. El tudom képzelni őt most, nyers és perverz dolgokat mondva, valószínűleg az öltözőben kötne ki velem. Nem hiszem, hogy megállítanám.
Abba kell hagynom, hogy ilyen dolgokra gondoljak, főleg míg Liam az időjárásról beszél. Úgy kell tűnnöm, mintha hallgatnám.
- A hajó őrület, olyan nagy – feleli Liam.
- Ó – húzom magam össze.
Most, hogy közelebb vagyunk a hajóúthoz, az idegesség kezd eluralkodni rajtam. Kipakoljuk az élelmiszereket, és a kipakoljuk alatt Liamet és magamat értem. Harry eltűnt a hálószobában.
- Harry elég érzékeny, amikor Seattle-ről van szó, még mindig nem egyezett bele, hogy elmegy, ugye? – kérdezi Liam. Körbenézek a szobában, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem hall minket.
- Nem, nem éppen – rágom az alsó ajkamat kínomban.
- Nem értem, mi olyan rossz Seattle-ben, ami miatt nem megy veled? Van valamiféle előélete ott?
- Nem, vagyis olyan nincs, amiről tudok – eszembe jut Harry levele, és nem emlékszem, hogy bármilyen nehézséget említett volna Seattle-ben, bár lehet, hogy azokat kihagyta. Remélem nem.
- Nos, kell, hogy legyen rá oka, mert még a fürdőszobába sem tud elmenni nélküled, nem tudom elképzelni, hogy rendben lenne azzal, hogy elköltözöl nélküle. Azt hittem, bármit megtenne, hogy közel tartson téged magához, szó szerint bármit – túlozza el Liam.
- Én is – sóhajtok fel, nem tudva, miért kell Harrynek ilyen makacsnak lennie. – És tényleg elmegy a fürdőbe nélkülem – viccelek.
- Alig, valószínűleg telepített egy kamerát a pólódba, hogy szemmel tartson téged – nevet ő is.
- A kamerák nem az én világom, én inkább a nyomkövető eszközök híve vagyok – megugrom Harry hangjától, aztán átnézek, hogy meglássam őt a konyha ajtajában támaszkodva.
- Köszi, hogy segítesz bebizonyítani az igazamat – feleli Liam, mire Harry felkuncog, megrázva a fejét. Úgy tűnik, jobb hangulatban van, hála Istennek. – Hol van ez a hajó? Unatkozom és belefáradtam abba, hogy titeket hallgassalak, ahogy szarságokat beszéltek rólam.
- Nem beszéltünk, csak viccelődtünk – mondom neki, aztán átsétálok oda, ahol ő áll.
- Semmi gond, ugyanezt csinálom, amikor nem vagy a közelben – feleli gúnyosan, én pedig nem tehetek róla, de észlelek egy csipetnyi komolyságot szavai mögött.

Chapter 211

Sziasztok! 😊

Kisebb késéssel, de csak eljutottam odáig, hogy végre hozzam az új részt. Amiben megint csak érdekes dolgok vannak, a végére viszont elég cuki lesz, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Más mondanivalóm azt hiszem, most nincs, egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 211

 
Amint az ajtó becsukódik és Zayn elmegy végleg, lehunyom a szemeimet, fejemet pedig a széknél pihentetem. Nem tudom, mit érzek, az összes érzelmem össze van kuszálva, kavarogva bennem az összezavarodottság felhőjében. Egy részem megkönnyebbülést érez, hogy véget vetettünk ennek az oda-vissza dolognak Zayn és köztem, de egy másik, kisebb részem jelentős veszteséget érez. Ő volt az egyetlen, aki folyamatosan ott volt nekem Harry „barátai” közül, és furcsa rájönni, hogy soha nem fogom őt újra látni. A könnyek égetnek, nem szívesen látottak, lefolynak az arcomon, miközben megpróbálom összeszedni magamat. Nem kellene sírnom ezen. Boldognak kellene lennem, hogy végre bezárhatom a könyvet Zaynnel kapcsolatban, eldughatom, otthagyva, hogy csak porfogó legyen, soha nem kinyitva újra.
Az ajtó kinyitódik, mire egyből kinyitom a szemeimet, hevesen letörölve a könnyeket. Megrémülök és zavarban vagyok, amikor látásom kitisztul, és meglátom az ismerős piros és fekete kockás pulóvert állni az ajtóban.
- Én… – nem tudok elég gyorsan kitalálni egy kifogást.
- Én… – úgy tűnik, Zayn sem találja a szavakat. – Sajnálom – motyogja, aztán újra kisétál a szobából, még zaklatottabban hagyva ott engem.
Nem az, hogy vele akarok lenni, nem az, hogy szeretem őt, nem az, hogy őt választanám Harry helyett, hanem csak, hogy tényleg törődök vele, és bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok. Bárcsak szigorúan plátói szinten tartottam volna a kapcsolatunkat, talán akkor nem kellett volna teljesen kivágnom őt az életemből.
Nem tudom, miért jött ide vissza, de örülök, hogy elment, mielőtt bármit is mondhatott volna, hogy még jobban összezavarjon engem, vagy még jobban megbántsam őt.
Megszólal az irodai telefonom, mire megköszörülöm a torkomat, mielőtt felveszem.
- Helló – szánalmasan hangzom.
- Elment? – szólal meg a készülékben Harry hangja.
- Igen.
- Sírsz?
- Csak… – kezdem el.
- Sírsz, ugye?
- Csak egy kicsit zaklatott vagyok.
- Miért? – teszi fel a kérdést.
- Mert egy barátom volt, nem tudom, miért vagyok zaklatott. Ne legyél dühös rám – az utolsó dolog, amit csinálni akarok az az, hogy veszekedjünk Harryvel.
- Mit kellene gondolnom arról, hogy sírsz miatta?
- Nem tudom, tudom, hogy nem kellett volna engednem, hogy bejöjjön, de tisztáznom kellett, hogy ő és én soha nem leszünk többek barátoknál – a könnyek már nem potyognak, de a hangom förtelmes.
- Ez történt? Elmondtad neki, hogy csak engem akarsz?
- Igen, ez történt.
- Akkor miért vagy ennyire kiborulva? Vele akarsz lenni?
- Nem! Ezért mondtam azt neki, hogy nem akarok. Csak rosszul érzem magam, amiért megbántottam őt, ezért vagyok zaklatott.
- Biztos vagy benne?
- Igen, biztos – sóhajtok fel.
- Akkor be van fejezve? Nincs több meglepetés látogatás tőle, nincs több ebből a sunyi szarságból tőle?
- Igen, be van fejezve. Esküszöm.
Harry vesz egy mély levegőt, majd egy bősz sóhajt enged ki.
- Akkor oké, semmi mást nem akarok hallani róla, és ezt ezúttal komolyan gondolom.
- Oké – egyezek bele, meglepődve nyugodt reakcióján. Ha Molly látogatta volna meg Harryt, tudom, hogy én túlreagáltam volna.
- Akkor rendben, találkozunk, amikor hazaérsz. Szeretlek, Louis.
- Szeretlek – teszem le a telefont.
Ez sokkal jobban ment, mint vártam, nem tudom, hogy meg kellene könnyebbülnöm, vagy pedig aggódnom kissé. A megkönnyebbülés mellett döntök, aztán olyan békésen fejezem be az utolsó Vance-nál töltött időmet, amennyire csak lehet.
Kimberly háromszor néz be az irodámba, mögötte egy lány van, akit biztos, hogy még sosem láttam az irodában korábban.
- Ő itt Amy, a helyettesem – mutatja be Kimberly a csendes, mégis lenyűgöző lányt.
- Én Louis vagyok, imádni fogod itt – biztosítom őt egy barátságos mosollyal.
- Köszönöm! Máris imádom – ragyogja.
- Nos, csak be akartam ugrani az irodádba, amíg azt tettetjük, hogy körbenézünk az épületben – nevet fel Kim.
- Ó, igen, nagyon jól tanítod őt, hogyan helyettesítsen téged – csipkelődök.
- Hé, megvannak az előnyei annak, hogy el vagy jegyezve, majd hozzámész feleségül a főnökhöz – dicsekedik Kim. Amy felnevet mellette, miközben elhagyják az irodámat.
Az utolsó napom itt véget ér végre, és azon találom magam, hogy azt kívánom, bárcsak lassabban telt volna el. Hiányozni fog ez az iroda, és kissé ideges vagyok, hogy hazamenjek Harryhez.
Utoljára körbenézek az első irodámban, szemeim először az asztalra fókuszálnak. A gyomrom összeszorul, ahogy annak az emlékei árasztják el az érzékeimet, amikor Harry és én rajta voltunk. Olyan extrémnek tűnik, szexelni egy irodában, amikor bárki besétálhat oda bármelyik pillanatban. Lehettek volna kamerák a szobában, én pedig nem tudhattam róla, a gondolat egyáltalán nem futott át az agyamon. Túlságosan is elterelte a figyelmemet Harry ahhoz, hogy bármi másra gondoljak. Ez egy rendszernek tűnik a mindennapi életemben.
Úton hazafelé megállok a Conner’s-nél, hogy vegyek pár élelmiszert, éppen eleget ahhoz, hogy vacsorát csináljak ma estére, mivel holnap reggel elmegyünk. Izgatott, de ideges is vagyok a kirándulás miatt, remélem, Harry kordában tudja tartani a hidegvérét a két napos kirándulásra a családjával. Ez nem tűnik valószínűnek, csak remélem, hogy a hajó elég nagy az ötünknek.
Kinyitom a bejárati ajtót, majd a lábammal lököm be azt, felvéve a szatyrokat a padlóról, ahogy belépek. A nappaliban rendetlenség van, üres vizesüvegek és a kaját becsomagoló papír borítja a dohányzóasztalt. Apám és Harry a kanapén ülnek, Harry az egyik végén, apám pedig a másikon.
- Milyen volt a napod, Pumpkin? – kérdezi az apám.
- Jó, ez volt az utolsó napom ott – mondom neki, még akkor is, ha már tudja.
Elkezdem összetakarítani a szemétjüket az asztalról és a padlóról.
- Örülök, hogy jó napod volt – feleli apám, mire Harryre nézek. Ő nem figyel rám. Tekintete a tévé képernyőjén van.
- Csinálok vacsorát, aztán elmegyek lezuhanyozni – mondom nekik, majd az apám követ engem a konyhába.
- Az egyik barátom mondta, hogy fel tud venni engem innen később, ha ez rendben van, tudom, hogy holnap elmentek pár napra.
- Igen, semmi gond. Kitehetünk holnap reggel, ha az jobb lenne neked – ajánlom.
- Nem, már így is olyan nagylelkű voltál. Csak ígérd meg, hogy szólsz, amikor visszaérsz a kirándulásról.
- Oké… hogyan?
- Talán csak vezess végig a Lamar-on? Általában ott vagyok – dörzsöli meg a halántékát.
- Oké, meglesz.
- Most megyek, szólok neki, hogy készen vagyok – tűnik el a konyhából.
Hallom Harryt azzal zaklatni az apámat, hogy jegyezze meg a telefonszámát, mivel neki nincs telefonja, én pedig a szememet forgatom, amikor apám elkezdi, az „amikor én gyerek voltam, senkinek nem volt telefonja” beszédet.
Úgy döntök, hogy egy könnyű ételt csinálok, sült csirkét és rizst. Bárcsak Harry bejönne a konyhába és beszélne velem, de feltételezem, jobb, ha vár, amíg az apám el nem megy. Megterítem az asztalt vacsorára, aztán szólok nekik. Harry lép be először, alig létesítve velem szemkontaktust, őt követi az apám.
- Chad hamarosan itt lesz, hogy felvegyen, nagyra értékelem, hogy megengedtétek, hogy itt maradhassak – szólal meg apám vacsora közben.
- Semmi probléma, tényleg – mondom neki.
- Annyira örülök, hogy újra megtaláltuk egymást.
- Én is – mosolyodom el, még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy ez a férfi az apám. A férfi, akit kilenc éve nem láttam, a férfi, aki felé olyan sok rossz érzésem volt, éppen itt ül a konyhámban a párommal és velem kajálva.
Átnézek Harryre, egy goromba megjegyzést várva tőle, de semmit sem szól, miközben a villáját a szájához teszi. Csendessége az őrületbe kerget, bárcsak mondana valamit, bármit, tényleg.
Feltakarítom a konyhát, miután befejezzük az evést, aztán újra elköszönök az apámtól, mielőtt a fürdőszobába indulok, hogy lezuhanyozzak, meg akartam várni a barátját, amíg megérkezik, de már elmúlt nyolc óra, és még össze kell pakolnunk a táskáinkat és időben lefeküdnünk, hogy felkészüljünk a holnapra.

Harry szemszöge
- Még ma megérkezik vagy… – azt terveztem, hogy Louis-val együtt zuhanyozok le, de Richard barátjának egy egész éjszakába beletelik, hogy felvegye innen a seggét.
- Igen, azt mondta, hogy hamarosan itt lesz. Valószínűleg csak eltévedt vagy valami – válaszolja.
- Persze.
- Nem fog hiányozni, hogy itt legyek? – mosolyodik el.
- Én nem mennék ilyen messzire – hajlamos vagyok elmosolyodni, de nem teszem.
- Nos, talán találok magamnak munkát és mindkettőtökkel találkozom Seattle-ben.
- Egyikünk se lesz Seattle-ben.
- Persze – ismétli meg pillanatokkal ezelőtti szavaimat.
Az ajtón lévő kopogás vet véget kellemetlen beszélgetésünknek, majd Richard feláll, hogy átsétáljon a szobán. Kinyitja az ajtót, hogy felfedje barátját, mire felállok én is.
- Köszi, hogy felveszel, ember – mondja Louis apja a férfinek.
Én megállok, és feldolgozom a kinézetét. A férfi magas, hosszú fekete haja hátra van fésülve egy undorító, zsíros lófarokba. Arca beesett, ruhái vackok, körmei pedig fekete vonalat képeznek mocskos, csontos kezein. Mi a fasz.
- Ez a te fiadnak a háza? – kérdezi a férfi, hangja a kinézetéhez illik. Ez a férfi nem részeg.
- Igen, szép, mi? Büszke vagyok rá – mosolyodik el Richard, az ember pedig megütögeti a vállát, egyetértően bólintva.
- Ő ki? – kérdezi Chad.
- Ó, ő? – mindketten rám néznek. – Ő Harry, az én Pumpkinom párja.
- Király, én Chad vagyok – jelenti ki.
- Oké – felelem, figyelve a szemeit, ahogy azok körbenéznek a nappalinkban. Meg vagyok könnyebbülve, hogy Louis a zuhanyzóban van, és nem kell találkoznia ezzel a görénnyel.
Amikor hallom kinyitódni a fürdőszobaajtót, átkozom magamat. Kurvára túl hamar beszéltem. Chad felhúzza pólója hosszú ujját, hogy megvakarja a karját, egy pillanatra úgy érzem magamat, mint Louis, és hirtelen késztetést érzek arra, hogy felmossam a kibaszott padlót.
- Harry? – hallatszik Louis hangja végig a folyosón.
- Most már mennetek kellene – mondom nekik a legfenyegetőbb hangon, ami csak lehetséges.
- Találkozni akarok vele – feleli Chad, nekem pedig a betonhoz kell nyomnom a talpamat, annyi nyomást felhasználva amennyit csak tudok, hogy a helyemen maradjak.
- Nem, nem akarsz – szisszenek fel.
- Oké… oké… indulunk – néz fel a barátjára Richard. – Később találkozunk, Harry, köszi még egyszer. Maradj távol a börtöntől – vigyorodik el, majd elhagyja a lakást.
- Harry? – szól Louis újra, miközben belép a nappaliba.
- Éppen elmentek.
- Mi a baj? – kérdezi.
Mi a baj? Hmm… nézzük csak, kibaszott Trevor az irodádban volt, őt követte az istenverte Zayn, mindez két órán belül. Meg sem említve, hogy a részeg apád idehozott valami hátborzongató kurva embert a lakásunkba.
- Biztos vagy benne, hogy apád csak iszik? – kérdezem Louis-tól.
- Mi? – a pólója válla, vagyis az én pólómé lecsúszik csupasz vállán. Visszatolja azt, aztán leül a kanapéra.
- Úgy értem, honnan tudod, hogy nem csinál más dolgokat?
- Mint például?
- Nem tudom, mindegy – nem akarom elültetni benne azt, hogy az apja nem csak egy hajléktalan részeg, hanem drogfüggő is. Ő nem néz ki olyan rosszul, mint az a seggfej, aki az előbb azért jött, hogy felvegye őt, de akkor is furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Oké… – válaszolja halkan.
Elég jól ismerem Louis-t ahhoz, hogy tudjam, nem fordult meg a fejében az, hogy az apja drogozik, és soha nem feltételezné, hogy én erre utaltam.
- Mérges vagy rám? – hangja lágy, túl félénk.
Tudom, hogy arra vár, hogy bármelyik pillanatban felrobbanjak. Szándékosan, okkal kerültem el a vele való beszélgetést.
- Nem.
- Biztos vagy benne?
- Nem, nem vagyok biztos benne. Nem tudom. Dühös vagyok, igen, de nem akarok veszekedni veled ezen. Próbálok megváltozni, tudod? Összeszedni magamat és nem hirtelen feldühödni rád minden kis dolog miatt – sóhajtok fel, megdörzsölve a tarkómat. – Még akkor is, ha ez nem egy kis dolog, újra és újra elmondtam neked, hogy ne találkozz vele, de akkor is ezt csinálod. Te hogyan éreznél, ha ezt én tettem volna veled? – teszem hozzá.
- Szörnyen érezném magam, tudom, hogy hibáztam, amiért találkoztam vele.
Nos, erre nem számítottam. Azt vártam, hogy Louis kiabál velem és megvédi Zaynt, mint mindig.
- Igen, hibáztál. De ha azt mondod, megmondtad neki, hogy vége, akkor vége. Én mindent meg tettem már, amit tudtam, hogy távol tartsam tőled, de nem hagyja abba. Majdhogynem megöltem, nem tudom, mit mást tegyek.
- Vége, esküszöm. Nem fogok még egyszer találkozni vele.
Megborzongok annak a gondolatától, amikor korábban telefonáltunk, az elköszönésük miatt sírt.
- Nem megyünk arra a bulira szombaton – mondom neki, mire az álla leesik.
- Miért nem?
- Mert nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – tudom, hogy nem az.
- Én menni akarok – nyomja össze egy vonallá az ajkait.
- Nem megyünk – mondom neki ismét.
- Ha el akarok menni, akkor elmegyek – szól vissza. Baszki, annyira kurvára makacs.
- Beszéjük meg ezt később, van dolgunk, ha azt akarod, hogy elmenjek erre a hülye hajó szarságra.
- Bele tudtál volna tenni még több csúnya szót abba a mondatba? – gúnyolódik, majd a kép róla, ahogy a térdeimen fekszik, megmosolyogtat.
Igazából valószínűleg tetszene neki, az ölemben fekve, kezem a bőrét ütve, nem túl erősen, csak annyira, hogy a bőr rózsaszín legyen…
- Harry? – szakítja félbe perverz gondolataimat Louis. Ellököm azokat, egyelőre.
- Menjünk pakolni – mosolyodom el, tudva, hogy Louis a kezei mögé rejtőzne, ha elmondanám neki, hogy min gondolkoztam.
A „pakolásból” végül az lett, hogy én az ágyon ültem, míg Louis aprólékosan összehajtogatta a ruhákat, szépen bepakolva a táskáinkba. Elütötte a kezemet, amikor megpróbáltam segíteni, megparancsolva nekem, hogy üljek ott és ne nyúljak semmihez. Ez működik nekem.
- Tudod, mi a furcsa? – kérdezi Louis, miközben becipzáraz egy műanyag zacskót tele olyan szarokkal, amikre nem lesz szüksége egy két napos kiránduláson.
- A műanyag zacskó nem újrahasznosítható? – mosolyodom el.
- Nem, te nagy okos. A nő a Seattle-i lakással kapcsolatban még mindig nem hívott vissza. Folyamatosan telefonálok neki, de nem veszi fel, és nem hív vissza.
Baszki.
- Ó, ez fura. Milyen volt az utolsó napod? – váltok témát.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy elismételi a holnap reggeli terveit újra és újra és újra és újra, amíg végül el nem alszom.

Louis szemszöge
- Harry! Fel kell kelned, most. El fogunk késni – rázom meg a karját megint.
Én már felöltöztem és készen vagyok, a táskáink már az autóban vannak, és annyi időt adtam neki aludni, amennyit csak lehetett.
- Nem, nem megyek – nyög fel. Bárcsak korán kelő típus lenne, mint én.
- Kérlek, kelj fel! – nyafogom, és a karját húzom.
- Nem, menj el – takarja el az arcát a párnával, mire elveszem azt és a padlóra dobom.
Úgy döntök, hogy más megközelítést alkalmazok, aztán kezemet az alsónadrágja elejéhez teszem. A farmerjában aludt el tegnap este, míg én bepakoltam a táskáinkba, pokolian nehéz volt lehúzni a lábain anélkül, hogy felébreszteném őt.
Körmeim gyengéden végigkarmolják a tetovált bőrt éppen az övrész felett, Harry meg sem mozdul. Kezemmel benyúlok a bokszerébe, mire kinyitja a szemeit.
- Jó reggelt – mosolyodik el félig.
- Kelj fel – veszem el kezemet, majd felállok.
Azt tetteti, hogy megint alszik, hangos hangokat hallatva, hogy azt utánozza, hogy horkol. Ez imádnivaló és játékos, remélem, így marad a hét további részében, igazából megelégednék a hátralévő részével is.
- Nem fair – nyafogja, visszahúzva a tegnapi farmert a lábain. A szekrényhez sétál, aztán kivesz egy fekete pólót, rám néz, majd visszateszi, mielőtt kivesz egy fehéret. Ujjaival beletúr a hajába, amitől az feláll, mielőtt visszalapítja. – Van időm megmosni a fogamat? – hangsúlya gúnyos, hangja pedig rekedt az alvástól.
- Igen, siess. Bepakoltam neked egy tartalék fogkefét, mert be kellett raknom a táskákat a kocsiba.
- Már levitted őket?
- Igen.
- Miért nem vártál? Megcsináltam volna.
- Nem keltél volna fel, és nem akartam késésben lenni – vonok vállat, mire összehúzza az ajkait. – Mosd meg a fogad, hogy mehessünk – utasítom, majd gyorsan átnézem a lakást, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van.
Percekkel később Harry csatlakozik hozzám a nappaliban, aztán végre elindulunk.
Ken, Karen és Liam már készen vannak, ránk várnak a kocsifelhajtón, amikor megérkezünk. Lehajtom az ablakot, és Karen is ugyanezt teszi.
- Bocsi, pár perces késésben vagyunk – kérek bocsánatot, miközben melléjük érünk.
- Semmi gond! Úgy gondoltuk, hogy mindannyian mehetnénk együtt, mivel elég hosszú az út – feleli Karen egy mosollyal.
- Kurvára nem – suttogja Harry mellettem.
- Ne már, Ken vette nekem ezt a szülinapomra és soha nem használjuk – mutat a fekete SUV autóra, amiben ülnek.
- Nem, Isten ments – mondja Harry megint, egy kicsit hangosabban.
- Minden rendben lesz – felelem csendesen, elnézve a másik kocsitól.
- Louis… – kezdi el.
- Harry, kérlek, ne tedd ezt nehezebbé, kérlek – könyörgök. Szemei ellágyulnak.
- Rendben, baszki, szerencséd van, hogy szeretlek.
- Köszönöm – szorítom meg a kezét, majd visszafordulok Karenhez. – Oké – mosolyodom el, majd leállítom az autót.
Harry a táskáinkat Karen SUV autójának a végébe teszi, egész végig mogorva arcot vág.
- Ez vicces lesz – nevet fel Liam, miközben beszállok a kocsiba.
- Srácok, ülhettek a hátsó sorban – feleli Ken, én pedig megköszönöm neki.
Harry mellém ül, miután tesz egy megjegyzést arra, hogy nem ül Liam mellett. Ahogy Ken kikanyarodik az útra, Karen bekapcsolja a rádiót és elkezd halkan énekelni.
- Ez valami szarság egyenesen egy elcsépelt vígjátékból – szólal meg Harry, aztán kezét az enyémre teszi és mindkettőt az ölébe húzza.
- Akartok valami autós játékot játszani? Az én kedvencem a rendszámtáblás játék! – mondja Karen, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek Harry rémült arckifejezésén.

Chapter 210

Sziasztok! 😊

Itt is van a fejezet, amiben kiderül, miről beszélget Zayn és Louis, ettől eltekintve elég nyugis lett a rész, de mint tudjuk, itt ez nem sokáig tart :D Írjatok bátran, kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a beszélgetésről. És sajnos jövőhéttől már nekem is suli lesz, így visszatérünk a heti egy, pénteki frissítéshez, előre láthatólag késő délután vagy estefelé lesz erre időm, de ez még változhat. Ó, és bár kedden elfelejtettem, most eszemben van, hogy 2 napja volt egy szülinaposunk :D Utólag is nagyon boldog szülinapot, Harry Styles! ❤🎈🎉🎂 Kis drágaság 💕💖 Azt hiszem, ennyi, tehát egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 210

Amikor kinyitom az ajtót az irodámhoz, Zayn a folyosón áll, éppen ahogy gondoltam. Fekete és piros kockás pulóver, sötét farmer és edzőcipő van rajta. Arca nem nagyon gyógyult még, de a sérülések a szeme széle körül és az orrán már halványodtak a sötét lilából zöldes kékké.
- Szia, sajnálom, hogy csak így idejöttem – feleli.
- Van valami baj? – kérdezem tőle, majd visszasétálok az asztalomhoz.
Zayn kínosan áll az ajtóban egy pillanatra, mielőtt követ engem beljebb a szobában.
- Nem. Vagyis igen, tegnap óta próbálok beszélni veled, de nem válaszoltál az üzeneteimre.
- Tudom, csak Harrynek és nekem már elég problémánk van anélkül is, hogy még többet csinálnék, és nem akarja, hogy beszéljek veled többé.
- Most már engeded, hogy megmondja, kivel beszélhetsz? – ül le Zayn a székre, ami közvetlenül az asztalom előtt van, én helyet foglalok mögötte, aztán kinézek az ablakon, mielőtt válaszolok.
Az, ahogy ülünk, egy hivatalos, komolyabb stílust ad a beszélgetésünkhöz. Nem kellemetlen, csak túl hivatalos.
- Nem, ez nem olyan. Tudom, hogy egy kicsit basáskodó, és talán a rossz irányból közelíti a dolgokat, de nem mondhatom, hogy hibáztatom őt, amiért nem akarja, hogy barátok legyünk többé, én sem akarnám, hogy valaki olyannal töltsön együtt időt, aki felé érzései vannak – felelem, mire Zayn szemei kitágulnak.
- Mit mondtál?
A fenébe.
- Semmit, csak úgy értettem…
- Érzel valamit irántam? – kérdezi, szemei minden egyes szótaggal felderülnek.
- Nem, vagyis, úgy volt. Nem tudom – beszélek zavarosan, fejemben magamat ütve, amiért ilyen gyorsan beszéltem gondolkodás nélkül.
- Semmi gond, ha nem, de nem kellene hazudnod róla.
- Nem hazudok, tényleg éreztem valamit irántad. Talán még mindig, őszintén, nem tudom. Kusza nekem ez az egész. Mindig a jó dolgokat mondod és mindig ott voltál nekem, lenne értelme, ha lennének ilyen érzéseim. Már elmondtam neked korábban, hogy törődök veled, de mindketten tudjuk, hogy ez veszett ügy.
- Miért az? – kérdezi, nem vagyok biztos benne, hányszor tudom visszautasítani őt, mielőtt megérti, mire akarok kilyukadni.
- Mert értelmetlen, soha nem leszek képes veled lenni. Vagy bárkivel, ami azt illeti. Senkivel, csak vele.
- Csak azért mondod ezt, mert a csapdájába ejtett.
Megpróbálom elnyomni a haragot, ami lassan épül Zayn szavaitól Harryről. Biztosan joga van ahhoz, hogy rossz érzései legyenek Harry felé, de nem tetszik, ahogy arra célozgat, hogy nincs erőm vagy irányításom, amikor a kapcsolatomról van szó.
- Nem, azért mondom ezt, mert szeretem őt, és amennyire nem akarom kimondani ezt most neked, tudom, hogy muszáj. Nem akarlak jobban megvezetni, mint már eddig tettem, tudom, hogy nem érted, miért maradok vele ebben a káoszban, de annyira szeretem őt, mindennél jobban, és nem ejtett a csapdájába, vele akarok lenni.
Ez igaz, minden, amit az előbb mondtam Zaynnek, igaz. Akár jön velem Harry Seattle-be, akár nem, megpróbálhatjuk működtetni ezt. Használhatjuk a Skype-ot, láthatjuk egymást hétvégente, amíg Angliába nem megy. Remélhetőleg addigra nem akar majd távol lenni tőlem végül is.
Talán a távolság a kulcs ahhoz, hogy rávegyem, egyezzen bele a velem való költözésbe. A történelmünk már bebizonyította, hogy nem vagyunk jók abban, hogy távol maradjunk egymástól, akár szándékosan, akár nem, valamilyen módon mindig együtt kötünk ki. Nehéz emlékezni olyan időkre, amikor a napjaim és éjszakáim nem e körül a férfi körül forogtak, már időről-időre megpróbáltam elképzelni egy életet nélküle, de az majdnem lehetetlen.
- Nem hiszem, hogy megadja neked az esélyt, hogy tényleg elgondolkozz azon, mit akarsz vagy mi jó neked. Ő csak magával törődik – Zayn hangja rekedt.
- Nem, nem csak magával törődik. Tudom, hogy van néhány probléma köztetek, de…
- Nem, egyáltalán nem tudsz a problémáinkról, – feleli – ha tudnál…
- Harry szeret engem, én pedig őt, sajnálom, hogy belekeveredtél ennek az egésznek a közepébe. Annyira sajnálom, soha nem akartalak megbántani téged – szakítom őt félbe.
- Folyamatosan ezt mondod nekem, de mindig ez történik – ráncolja a homlokát.
Mindennél jobban utálok konfrontálódni, főleg amikor arról van szó, hogy valakit megbántottam, akivel törődök, de ki kell mondani ezeket a dolgokat, így Zayn és én becsukhatjuk a könyvét ennek a… köztünk lévő helyzetnek. Még abban sem vagyok biztos, mikét kategorizáljam ezt.
- Nem ez volt a szándékom, sajnálom.
- Nem kell folyamatosan bocsánatot kérned, már tudtam ezt, amikor eldöntöttem, hogy idejövök. Eléggé világossá tetted, hogyan érzel az adminisztrációs épület előtt.
- Akkor miért jöttél? – kérdezem lágyan.
- Hogy beszéljek veled – néz körül a szobában, aztán vissza rám. – Mindegy, nem tudom, miért jöttem ide tényleg – sóhajt fel.
- Biztos vagy benne? Elég határozottnak tűntél néhány perccel ezelőtt.
- Nem, ez értelmetlen, ahogy te is mondtad. Sajnálom, hogy idejöttem.
- Semmi gond, nem kell bocsánatot kérned – mondom neki. Mindketten folyamatosan ezt mondjuk.
- Akkor még mindig mész? – mutat le a padlón lévő dobozokra.
- Igen, majdnem készen vagyok a távozásra.
- Ó.
A levegő köztünk hihetetlenül sűrű, és úgy tűnik, egyikünk se tudja, hogy mit mondjon a másiknak. Zayn kibámul az ablakon a szürke égre, én pedig a szőnyegre.
- Akkor jobb, ha megyek. Még egyszer sajnálom, hogy idejöttem. Sok szerencsét Seattle-ben, Louis – alig hallom szavait a hangjában lévő szomorúságon keresztül.
- Sajnálok mindent, azt kívánom, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.
- Én is, jobban, mint azt te tudnád – feleli, majd feláll a székből.
Fáj érte a szívem, mindig is olyan édes volt hozzám, és semmit sem tettem vele, csak megvezettem és visszautasítottam őt.
- Eldöntötted már, hogy teszel-e feljelentést vagy sem? – nem ez a megfelelő alkalom megkérdezni ezt, de nem hiszem, hogy valaha is fogom őt újra látni vagy hallani felőle.
- Igen, nem fogok. Túl vagyok ezen az egész dolgon. Nincs értelme elnyújtani ezt, és azt mondtam neked, hogy ha elmondod, nem akarsz újra látni engem, akkor nem teszek feljelentést, nem?
- De – válaszolok halkan.
Úgy érzem magam, mint Estella a Szép reményekben, Zayn érzelmeivel játszva. Az én saját Pipem áll előttem, karamell színű szemei rajtam pihennek.
- Tényleg sajnálok mindent, bárcsak lehetnénk barátok – felelem.
- Egyetértek, de neked nincs megengedve, hogy barátaid legyenek – sóhajt fel, végighúzva ujjait az alsó ajkán, megcsípve azt középen.
Úgy döntök, nem teszek megjegyzést kijelentésére, ez nem arról szól, hogy mi „megengedett”, amit csinálhatok. Azonban magamban megjegyzem, hogy megbeszéljem ezt Harryvel, és megbizonyosodjak róla, nem úgy látja a dolgokat, ahogyan azt Zayn gondolja.
- Hogy állnak a dolgok Rebeccával? Megkérdezted őt Natalie-ról? – tudom, hogy ez nem az én dolgom, de egy módon igen, Natalie olyan hosszú ideig volt az életem része. Ha úgy gondolnám, hogy fogadná a hívásomat, tőle kérdezném meg.
- Igen, befejeztük.
- Akkor végül is Natalie-val járt? – tudtam, hogy nem kedveltem Rebeccát.
- Igen, vagyis nem tudom a nevét, de tényleg volt egy barátnője a régi iskolájából.
- Még mindig együtt vannak?
- Gondolom, nem igazán tudom. Nem az én dolgom. Steph-nek figyelmeztetnie kellett volna, amikor bemutatott neki, de azt hiszem, ilyen az én formám, természetesen nem tudok egy olyan lánnyal találkozni, aki nem szeret valaki mást már.
Bocsánatot akarok kérni megint, de tudom, hogy az csak megsértené őt.
Az asztalomon lévő telefonom megcsörren, hogy megtörje a Zayn és köztem lévő csendet. Feltartom neki az ujjamat, aztán felveszem a telefont.
- Louis – szólal meg Harry hangja. Francba.
- Szia – hangom remeg.
- Jól vagy?
- Igen, jól vagyok.
- Nem úgy hangzol – kérdőjelezi meg. Miért kell ilyen jól ismernie?
- Jól vagyok – biztosítom őt ismét.
- Persze. Amúgy tudnom kell, mit akarsz, mit csináljak az apáddal? Megpróbáltam írni neked, de nem válaszoltál. Dolgom van, és nem tudom, hogy itt kellene-e hagynom őt vagy mi.
Zaynre nézek, aki most már az ablaknál áll, nem néz rám.
- Nem tudom, nem viheted magaddal? – a szívem kalapál.
- Nem, rohadtul nem.
- Miért nem? Azt hittem, kijöttök egymással?
- Igen, azt hiszem, de nem jöhet velem.
- Akkor hagyd ott – azt akarom, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek.
El fogom mondani Harrynek Zayn látogatását, de nem tudom elképzelni, milyen mérges lesz, ha meg tudja, hogy most itt volt, és az pokolian biztos, hogy nem ebben a pillanatban akarom megtudni.
- Rendben, foglalkozhatsz vele, amikor ideérsz.
- Oké, nos, találkozunk, amikor hazaérek. Hová mész egyébként?
- Csak néhány szarságot csinálok a munkámhoz, el kell mennem a postára és a Staples-be – magyarázza.
- Oké, nos…
Egy zene szólal meg az irodámban, és beletelik egy percbe, hogy rájöjjek, Zayntől jön. Benyúl a zsebébe és kiveszi a telefonját, elcsendesíti, de nem azelőtt, hogy Harry észre venné.
- Mi volt az? Kinek a telefonja volt az? – egy pillanatra megfagy a vérem, amíg egy pillanatra el nem gondolkozom ezen.
Nem kellene ennyire félnem vagy idegesnek lennem amiatt, hogy Harry megtudja, Zayn itt van. Én semmi rosszat nem csináltam, Zayn jött ide, most pedig elmegy. Kissé bosszús vagyok magamra, amiért meséltem Harrynek arról, hogy Trevor benézett az irodámba. Trevor egy munkatársam, és bármikor bejöhet az irodámba, amikor csak akar.
- Kibaszott Trevor még mindig ott van?
- Nem, nem Trevor – válaszolom őszintén.
- De valaki ott van?
- Igen, Zayn van itt – tartom vissza a levegőt. A vonal csendes, lenézek a képernyőre, hogy megbizonyosodjak róla, a hívás még mindig él. – Harry?
- Igen – leheli.
- Hallottál?
- Igen, Louis, hallottalak.
Oké? Miért nem ordítozik már a telefonon keresztül vagy fenyegetőzik azzal, hogy megöli őt?
- Később beszélünk róla, küldd el őt. Kérlek – kéri nyugodtan.
Mi?
- Oké…
- Köszönöm, találkozunk, amikor hazaérsz – feleli Harry, majd leteszi a telefont.
- Bocs, tudom, hogy ki fog rád akadni.
- Nem, nem fog. Rendben lesz – mondom, tudva, hogy nem ez nem igaz, de jól hangzik mindenesetre.
Harry reakciója arra, hogy Zayn a munkahelyemen van, meglepett, soha nem vártam tőle, hogy ilyen nyugodt lesz. Arra számítottam, hogy azt mondja, úton van ide. Nagyon remélem, hogy ez nem így van.
- Oké, nos, azt hiszem, mennem kellene – sétál az ajtó fel ismét.
- Nos, köszönöm, hogy eljöttél, valószínűleg nem fogunk már találkozni, mielőtt elmegyek.
Érzelem villan fel a szemeiben, de eltűnik, mielőtt eldönthetném, milyen érzelem volt az.
- Nem fogom azt mondani, hogy a veled való találkozás nem bonyolította meg az életemet, de nem vonnám vissza, keresztülmennék ezen a sok szarságon ismét, a verekedéseken Harryvel, a barátságokon, amiket elvesztettem, mindenen. Keresztülmennék rajta újra, érted – feleli.
Szavai mindig megérintenek, mindig. Mindig annyira őszinte, és csodálom ezt vele kapcsolatban.
- Tudom – nézek fel rá, majd felállok.
- Viszlát, Louis - mondja. Szavai sokkal többet hordoznak, mint egy egyszerű, barátságos elköszönés, de nem gondolhatok bele túl sokat. Ha a rossz dolgot mondom, vagy bármit egyáltalán, megvezetem őt megint.
- Viszlát, Zayn – mosolyodom el félig, aztán tesz egy lépést felém.
Egy pillanatra bepánikolok azt gondolva, hogy meg fog csókolni, de nem teszi. Karjait körém fonja egy erős, de rövid ölelésben, mielőtt egy lágy puszit nyom a homlokomra. Azonnal ellép utána, majd megfogja a kilincset.
- Légy óvatos, oké? – feleli, kinyitva az ajtót.
- Az leszek, Seattle nem annyira rossz – mosolyodom el. Nagyon feloldódottnak érzem magam, mintha végre megadtam volna neki a lezárást, amire szüksége volt.
- Én nem Seattle-ről beszélek – ráncolja a homlokát, aztán elhagyja a szobát, becsukva maga mögött az ajtót.