Chapter 239

Helló! 😊

Egy elég jó fejezetet hoztam most nektek, az elején élvezhetjük a telefonhívás folytatását (😉😏), a közepén van egy kis esemény, a vége pedig ismét édes és nem is olyan függő most. Kíváncsi leszek a véleményeitekre. A következő résszel kapcsolatban viszont megint nem tudok jó hírekkel szolgálni, ugyanis egy hét múlva jövök majd ismét. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a hétvégén esküvőre megyünk (végre 😍), így kicsit be leszek táblázva. A másik ok pedig, hogy nagyon hosszúak már a részek (pl. két fejezet kb. 18 oldal lett legutóbb), úgyhogy felhasználnám ezt a kis időt arra, hogy ne csússzak el a fordítással, hiába igyekszem előre dolgozni. Remélem, most is megértitek a helyzetet 💓

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 239

 
Louis szemszöge
- Ó, nem, nem, – jegyzi meg szemtelenül Harry – először te mondod el, mit akarnál, mit csináljak.
- Már megtettem – jelentem ki, kortyolva az üveg borból.
- Igyál még egy kis bort, úgy tűnik, csak akkor mondod el nekem, hogy mit akarsz, amikor már ittál.
Gondolataim kissé ködösek, úgy érzem, a fejem tele van és nehéz, de a legjobb módon. Vigyorom a füleimig ér, részeg vagyok a bortól és Harry mély hangjától. Imádom ezt a játékos oldalát Harrynek, és ha ő játszani akar, akkor játszani fogok.
- Rendben, azt akarom, hogy rám hajolj ezen az ágyon itt, – húzom végig mutatóujjamat a hűvös fakereten – és úgy legyél velem, ahogy azon az asztalon tetted – nem vagyok zavarban, helyette csak a meleg hőhullámot érzem, ami felkúszik a nyakamon át az arcomhoz. Harry szitkozódik az orra alatt, tudom, hogy igazából nem várta tőlem, hogy válaszolok.
- Aztán? – kérdezi halkan.
- Nos… – kezdem el, megállva, hogy még egy nagy kortyot igyak a fehérborból, hogy növeljem a magabiztosságomat. Harry és én még soha nem csináltuk ezt korábban, küldött nekem néhány pikáns üzenetet a múltban, de ez… ez más.
- Csak mondd ki, ne legyél szégyenlős most már.
- A csípőmnél fognál engem, ahogy mindig is teszed, én pedig az ágyneműhöz tapadnék, hogy stabilan tartsam magam, az ujjaid belém mélyednének, nyomokat hagyva maguk után – szorítom össze a combjaimat, amikor meghallom a vonalon át, hogy lélegzetvétele akadozik.
- Érj magadhoz – feleli, mire gyorsan körbenézek a szobában, futólagosan elfelejtve, hogy senki sem hallja privát beszélgetésünket.
- Mi? Nem – suttogom durván, megmarkolva a telefont.
- De.
- Nem csinálom ezt… itt. Meg fognak hallani – ha Harryn kívül bárki mással beszélnék erről, teljesen meg lennék rémülve, akár van bor, akár nincs.
- Nem, nem fognak. Csináld. Akarod, meg tudom mondani.
Honnan tudja? Tényleg akarom?
- Csak feküdj vissza az ágyra, hunyd le a szemed, én pedig elmondom, hogy mit csinálj – utasít.
- De én…
- Csináld – a hangjában lévő tekintélytől fészkelődöm, míg az agyam és a hormonjaim megküzdenek. Nem tagadhatom, hogy annak a gondolata, hogy Harry hízelegjen nekem erről telefonon keresztül, megnevezve a piszkos dolgokat, amiket tenne velem, legalább tíz fokkal megemeli a szoba hőmérsékletét. – Oké, most, hogy beleegyeztél… – kezdi el anélkül, hogy kimondtam volna beleegyezésemet – szólj, ha már csak bokszerben vagy.
Jaj, nekem.
Csendesen odalépkedek az ajtóhoz, aztán elfordítom a zárat ujjaimmal. Kimberly és Christian szobája, Smith-ével együtt a ház felső emeletén van, de amennyire én tudom, még mindig lehetnek az első emeleten velem. Alaposan hallgatok, hogy meghallok-e valamilyen mozdulatot, majd hallok egy ajtót becsukódni felettem, ez egy jó jel.
Sietve megfogom a borosüveget és kiiszom a maradékot. A bennem lévő hő a kis pislákolásból lángoló pokol lett, én pedig megpróbálom nem túlgondolni a tényt, hogy éppen kilépek a nadrágomból és bemászok az ágyba csak egy vékony pamut pólót és alsónadrágot viselve.
- Még mindig itt vagy? – kérdezi Harry, biztosan egy vigyor van az arcán.
- Igen, én… előkészülök – nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt csinálom.
- Ne gondold túl, utána meg fogod köszönni nekem.
- Ne tudj már mindent, amit gondolok – csipkelődök, remélve, hogy igaza van.
- Emlékszel, mit mutattam neked, igaz? – bólintok, elfelejtve, hogy nem lát engem. – Csak fogd meg magad, mint korábban tetted.

Harry szemszöge
Hallom Louis-t zihálni, és tudom, hogy követte az utasításaimat. Tökéletesen el tudom képzelni, fekszik az ágyon, farka feláll. Szent szar.
- Baszki, bárcsak ott lennék most, hogy nézzelek téged – nyögök fel, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az egyenesen a farkamba áramló vért.
- Tetszik ez, ugye? Hogy nézel engem? – zihál a vonalon át.
- Igen, baszki, igen, tetszik. Neked is tetszik, hogy néznek, meg tudom mondani.
- Igen, éppen ahogy neked is tetszik, amikor a hajadat húzom – jelenti ki, mire a kezem reflexszerűen a lábaim közé mozdul. Képek arról, hogy vonaglik alattam, ahogy ujjai meghúzzák a hajamat, miközben a nevemet nyögi, ezek töltik meg a fejemet, tenyeremet pedig magamhoz nyomom. Csak Louis-tól vagyok ilyen kemény másodpercek alatt.
Nyögései csendesek, túl csendesek. Több bátorításra van szüksége.
- Gyorsabban, Louis, mozgasd a kezed fel és le, gyorsabban, képzeld azt, hogy én vagyok az és az én kezem van körülötted, annyira kurva jót éreztetve veled, amitől elmész – sürgetem, megbizonyosodva róla, hogy halk maradjon a hangom, abban az esetben, ha bosszantó vendégem történetesen a folyosón lenne.
- Ó, te… – lihegi, és újra felnyög.
- A nyelvemet is képzeld el, bébi, ahogy a bőrödnél örvénylik, bűnös ajkaim körülötted vannak, megszívva, csipkelődve – csúsztatom le az edzőnadrágomat, majd lágyan elkezdem simogatni magamat. Lehunyom a szemeimet és Louis lágy zihálására, lihegésére és nyögésére fókuszálok.
- Csináld, amit én csinálok, érintsd meg magad – nyögi, én pedig megkapom azt az ajándékot, hogy elképzelhetem, ahogy a háta ívben felemelkedik a matracról, miközben örömet okoz magának.
- Már csinálom – motyogom, mire nyöszörögni kezd. Baszki, látni akarom őt.
- Beszélj hozzám, megint – kéri Louis. Kibaszottul imádom, ahogy az ártatlansága eltűnik ezekben a pillanatokban, mindig imád ilyen mocskos dolgokat hallani.
- Meg akarlak dugni, nem… le akarlak fektetni az ágyra és szeretkezni veled, keményen és gyorsan, annyira nagyon, hogy a nevemet sikoltod, miközben mélyebbre és mélyebbre lökődöm beléd.
- Én… – nyög fel mélyen a torkából.
- Gyerünk, bébi, engedd el. Hallani akarlak – megállítom szavaimat, amikor hallom őt elmenni, lágy nyöszörgések és nyögések hagyják el a száját, miközben beleharap a párnába vagy a matracba, kurvára fogalmam sincs, de az elképzelés átküld a határon, és megtöltöm a bokszeremet nevének elfojtott nyögésével.
Összeillő légzésünk az egyetlen hang a vonalban másodpercekig vagy percekig, nem tudok lépést tartani.
- Ez… – kezdi el, lihegve és levegőből kifogyva.
- Igen – nyitom ki a szememet, könyökömet pedig az előttem lévő asztalon pihentetem. Mellkasom fel-le mozog, miközben megpróbálok levegőhöz jutni én is.
- Szükségem van egy pillanatra – vihog fel. Egy kis mosoly jelenik meg a szám sarkánál. – Én meg itt azt gondoltam, hogy már közel mindent csináltunk – teszi hozzá.
- Ó, rengeteg más dolog van, amit veled akarok csinálni. Azonban ugyanabban a városban kell lennünk, hogy megtegyük ezeket.
- Akkor gyere ide – válaszolja gyorsan.
- Azt mondtad, nem akarod, hogy ott legyek, távolságra van szükségünk, emlékszel?
- Tudom, tényleg szükségünk van a távolságra… úgy tűnik, hogy ez működik nekünk. Nem gondolod?
- Nem – hazudom.
Tudom, hogy igaza van, próbálkozom egy ideje, hogy jobb legyek érte, és félek, hogy ha gyorsan megbocsájt nekem ismét, akkor megcsúszok és elveszítem a motivációt. Ha mi… amikor megtaláljuk a visszautunkat egymáshoz, azt akarom, hogy más legyen, érte. Azt akarom, hogy végleges legyen, így megmutathatom neki, hogy a rendszer, a „végtelen kör”, ahogy ő hívja, véget fog érni.
- Hiányzol, olyan nagyon – feleli Louis. Tudom, hogy szeret engem, de minden egyes alkalommal, amikor kapok egy szeletnyi megnyugtatást, egy súly emelkedik fel a mellkasomról.
- Te is hiányzol – jobban, mint bármi.
- Ne mondd, hogy „is”, úgy hangzik, mintha csak egyetértenél velem – mondja, mire kis mosolyom megnő, túláradva az egész lényemen.
- Nem használhatod az ötleteimet, nem jó módja, hogy eredeti legyél – szidom le őt játékosan, ő pedig felnevet.
- De igen – szól vissza gyerekesen. Ha itt lenne, kinyújtaná a nyelvét is.
- Istenem, tüzes vagy ma este – állok fel a székből, le kell zuhanyoznom.
- Az is vagyok.
- És hihetetlenül merész, ki gondolta volna, hogy rá tudlak venni arra, hogy kiverd magadnak telefonon keresztül – kuncogok fel, miközben kisétálok a folyosóra.
- Harry! – visít fel rémülten. Tudtam, hogy ezt teszi. – És egyébként tudhatnád már mostanra, hogy majdnem mindenre rávehetsz.
- Bárcsak ez igaz volna – mormolom. Ha ez igaz lenne, most itt lenne Louis.
A betonpadló hideg csupasz talpam alatt, Richard nem tudja, hogyan kapcsolja be azt a rohadt fűtést?
- Bocs, ember, kicsit melegedtem idebent korábban – szólal meg Richard, mire sietek eltakarni a hangszórót a telefonomon. Túl késő.
- Ki volt az? – kérdezi Louis, a folyóvíz, amit csak pillanatokkal ezelőtt hallottam, eláll, és megismétli magát. – Harry, ki volt az?
Baszki. Eltátogok egy „kurva jó”-t az apjának, aztán besietek a fürdőbe.
- Ez… – kezdem el.
- Az apám volt?
Hazudni akarok neki, de az kibaszott hülyeség lenne, és éppen megpróbálok nem annyira rohadtul hülyének lenni már.
- Igen, ő volt – várok, hogy a telefonba ordítson.
- Miért van ott? – teszi fel a kérdést.
- Én… nos…
- Megengeded neki, hogy nálad maradjon? – ment fel az alól a pánik alól, hogy megtaláljam a helyes szavakat, amiket mondhatok neki, hogy megmagyarázzam ezt az elbaszott helyzetet.
- Valami olyasmi.
- Össze vagyok zavarodva.
- Ahogy én is – vallom be.
- Mennyi időre? És miért nem mondtad el nekem?
- Sajnálom, még csak két napja ennek.
- Először is miért ment oda? – kérdezi, majd a folyó víz hangja visszatér.
Nem tudom rávenni magamat arra, hogy elmondjam neki a teljes igazságot, nem most.
- Nem tud máshová menni, azt hiszem – indítom el zuhanyt, Louis pedig felsóhajt.
- Oké…
- Mérges vagy? – kérdezem tőle.
- Nem, nem vagyok dühös. Össze vagyok zavarodva… Nem tudom elhinni, hogy tényleg megengeded neki, hogy ott maradjon – hangja tele van csodálkozással.
- Én sem – a kis fürdőszoba megtelik sűrű gőzzel, majd letörlöm a tükröt a tenyeremmel. Úgy nézek ki, mint egy kibaszott szellem, egy üres forma tényleg. A szemeim alatt már megjelentek a sötét karikák az alváshiánytól. Az egyetlen dolog, ami életet ad most, az Louis vonalon átszűrődő hangja.
- Ez sokat jelent nekem, Harry – szólal meg végül.
- Igen? – ez sokkal, sokkal jobban megy, mint ahogy azt vártam.
- Igen, persze, hogy igen.
Hirtelen úgy érzem, hogy szédülök, mint egy kiskutya, akit csemegével jutalmaz meg a gazdája, és meglepően, de kurvára tökéletesen rendben vagyok ezzel.
- Jó – nem tudom, mi mást mondjak neki, kissé bűntudatot érzek, amiért nem meséltem neki az apja… szokásairól, de ez nem a megfelelő alkalom, és nem jó mondja annak, hogy telefonon mondjam el neki.
- Várj… szóval az apám ott volt, amikor te… tudod? – suttogja, majd egy kis morajlás hallatszik a vonal másik végén. Biztosan bekapcsolta a ventilátort a fürdőben, hogy elnyomja a hangját.
- Nem volt a szobában, nem vagyok benne az ilyenfajta dolgokban – csipkelődök, hogy felvidítsam a hangulatot, mire Louis egy kuncogással válaszol.
- De valószínűleg igen – ugrat.
- Dehogy, ez egyike azon nagyon kevés dolgoknak, amik tényleg nem az én világom – mondom neki egy mosollyal. – Soha nem foglak megosztani, még az apáddal sem – nem tehetek róla, de felnevetek, ahogy egy undorodott hangot hallat.
- Beteg vagy.
- Az biztos is – szólok vissza, mire felvihog. A bortól merész lett és fokozottabb lett a humorérzéke, én… vagyis nekem meg nincs mentségem az arcomon lévő nevetséges vigyorért. – Le kell zuhanyoznom, itt állok úgy, hogy tiszta ondó vagyok – felelem, aztán kilépek a bokszeremből.
- Én is – mondja.
- Oké… akkor azt hiszem, el kellene mennünk…
- Már megtettük – nevet fel büszkén a szörnyű viccpróbálkozásán.
- Haha – ugratom. – Jó éjt, Louis – sietek a szavakkal.
- Neked is – habozik a vonal másik végén, én pedig véget vetek a hívásnak, mielőtt ő megtehetné.
A forró víz végigfolyik a testemen, még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy magához ért, miközben telefonáltunk, ez nem csak az, hogy kurvára beindít, ez sokkal több annál. Ez megmutatja, hogy még mindig bízik bennem, még mindig bízik bennem eléggé ahhoz, hogy így felfedje magát nekem. Elveszve a gondolataimban erősen tetovált bőrömhöz nyomom a szappant. Nehéz elképzelni, hogy csak két héttel ezelőtt ebben a zuhanyzóban álltunk együtt…
„- Szerintem ez a kedvencem – pillantott fel rám nedves pilláin keresztül.
- Miért az? Azt utálom – néztem le kis ujjaira, amik átrajzolták a nagy rózsatetoválást, mely a könyököm környékére lett varrva.
- Nem tudom, valahogy gyönyörű, hogy van egy virág, amit ez az összes sötétség körbevesz – ujjait áthúzza az alatta lévő kísérteties dizájnú kopott koponyán.
- Soha nem gondoltam erre így – tettem nagyujjamat az álla alá, hogy tekintetét összekapcsoljam az enyémmel. – Mindig meglátod bennem a világosságot, hogy lehetséges ez, amikor nincs is bennem?
- Van bőven, te is meglátod majd – mosolyodott el, aztán lábujjhegyre állt, hogy ajkait a szám sarkához nyomja. Víz folyt ajkaink közé, és még egyszer elmosolyodott, mielőtt elhúzódott.
- Remélem, igazad van – suttogtam a vízfolyásba olyan halkan, hogy Louis nem hallotta meg.”
Az emlék kísért engem, újra lejátszódva, ahogy megpróbálom elmosni. Nem az, hogy nem akarok emlékezni rá, mert akarok. Louis minden gondolatom, mindig az. Csak az emlékek és az alkalmak, amikor olyan sokszor megdicsért, amikor megpróbál meggyőzni, hogy jobb vagyok, mint ami ténylegesen vagyok, ez az őrületbe kerget.
Bárcsak úgy látnám magamat, ahogy ő engem, bárcsak elhihetném neki, hogy jó vagyok érte, de hogy lehet ez igaz, amikor olyan elbaszott vagyok?
„Ez sokat jelent nekem, Harry.” Mondta csak néhány perccel ezelőtt. Talán, ha tovább csinálom, amit most csinálok, és távol maradok a szarságtól, ami bajba sodorhat engem, továbbra is olyan dolgokat tehetek, amik sokat jelentenek neki. Boldoggá tehetem őt a boldogtalan helyett, és talán, csak talán, megláthatok egy kis világosságot magamban, amiről ő azt állítja, hogy lát bennem.