Chapter 233

Helló! 😊

Bocsánat, hogy csak így este jelentkezem, egész nap mamámnál voltam, mert eltört a lába, úgyhogy szükség volt rám. A fejezet a már megszokotthoz képest elég rövid, és az előzőek sok eseményéhez képest nyugalmas. Azért kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Kedden találkozunk újra.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 233

 
Harry szemszöge
- Ne legyél ribanc – nyitom ki az ajtót, mire Natalie hátralép.
- Miért vagy itt? – kérdezi, arcán mély szemöldökráncolás húzódik. Nekem kellene megkérdeznem, hogy ő mi a faszért van itt, három napnál tovább nem voltunk elválasztva, ez a ribanc meg itt van vele.
- Elhoztam az autóját. Itt van? – nézek Natalie mögé, de szart se látok. Idefelé egész úton azt mondogattam magamnak, hogy nem akarom, hogy meglásson Louis vagy emlékeztetni őt, hogy egyáltalán itt voltam tegnap este, de tudom, hogy csak hülyítettem magamat.
- Talán, tudja, hogy jössz? – teszi karba a kezét Natalie, nekem pedig önuralmam minden egyes kis darabjára szükségem van, hogy ne lökjem őt a földre, lépjek át rajta… nem, lépjek rá… és keressem meg Louis-t.
- Nem, csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy jól van. Mit mondott neked? – kérdezem tőle, hátrébb lépve a tornácon.
- Semmit, nem kellett neki. Nem kell mondania nekem semmit, tudom, hogy nem jött volna el egészen idáig, ha nem tettél volna vele valamit.
- Igazából tévedsz, nem én voltam… ezúttal – ráncolom a homlokom, ő pedig meglepettnek néz ki kis vallomásomtól. – Nézd, tudom, hogy utálsz engem, és minden okod meg is van rá, de így vagy úgy látni fogom őt, szóval vagy elmozdulsz az utamból, vagy…
- Harry? – Louis hangja egy kis suttogás, majdnem elveszett a szélben, ahogy megjelenik Natalie mögött.
- Szia – lábaim felvisznek hozzá a veranda néhány betonlépcsőjén, Natalie pedig elmegy az útból. – Jól vagy? – kérdezem, hideg kezeimbe véve arcát. Ő elrántja magát a hidegtől, kényszerítem magam, hogy ezt higgyem el, majd ellép tőlem.
- Igen, jól vagyok – hazudja.
- Biztos vagy benne? Hogy érzed magad? Aludtál? Fáj a fejed? – ömlenek ki a kérdések a számból, Louis meg bólint.
- Igen, jól, egy kicsit, igen – válaszolja meg a kérdéseimet, de én már el is felejtettem, hogy miket kérdeztem tőle. – Ki mondta el neked? – kérdezi, arca mély piros.
- Molly.
- Molly?
- Igen, felhívott, amikor te… uhm, a régi szobámban voltál – nem tudom visszatartani a feloldatlan pánikot a hangomban.
- Ó – néz el mellettem az üres térre fókuszálva, szemöldökeit összehúzza koncentrációjában.
Emlékszik rá, hogy itt voltam? Akarom, hogy emlékezzen rá? Igen, akarom, mert önutáló seggfej vagyok.
- De azért jól vagy?
- Igen.
- Pontosan mi történt? – kérdezi Natalie, mire egyenesen Louis-ra nézek. Meg tudom mondani az arckifejezéséből, hogy nem mondta el neki, és nem akarja, hogy tudja. Jobban tetszik ez az ötlet, mint kellene.
- Semmi, ne aggódj emiatt – felelem neki én, így nem kell Louis-nak.
- Komoly volt? – erőlteti.
- Azt mondtam, ne aggódj emiatt – morgom, mire nyel egyet. Visszafordulok Louis-hoz. – Elhoztam az autódat – mondom neki.
- Igen? – kérdezi.
- Igen, a kollégiumi szobák előtt volt, és az összes cuccod benne van.
- Köszi, azt hittem, Steph eltörte a szélvédőt vagy valami – sóhajt fel, vállai meggörnyednek minden egyes szóval.
- Miért mentél hozzá amúgy? Az összes ember közül, miért ő? – kérdezem tőle. Louis Natalie-ra néz, aztán vissza rám.
- Adnál nekünk egy percet? – kéri édesen Louis. Natalie bólint, majd megajándékoz engem egy pillantással, amiről feltételezem, hogy ez valamilyen figyelmeztető pillantás, mielőtt egyedül hagy minket a kis nappaliban.
- Miért voltál vele? Mondd el – ismétlem meg.
- Nem tudom, nem volt hová mennem, Harry.
- Elmehettél volna Liamhez, gyakorlatilag egy saját hálószobád van abban a házban.
- Nem akarom folyamatosan belerángatni őket ebbe, elégszer tettem már, és nem fair velük szemben.
- És tudtad, hogy odamennék? – teszem hozzá, mire lenéz a kezeire. – Nem tettem volna.
- Oké.
Baszki, nem erre gondoltam.
- Nem úgy értettem, hanem hogy teret akartam adni neked – vallom be.
- Ó – suttogja, míg a körmeit piszkálja.
- Nagyon csendes vagy.
- Én csak… nem tudom. Hosszú éjszaka és reggel volt – ráncolja a homlokát. Oda akarok sétálni, elsimítani a ráncot szemöldökei között és elcsókolni az emlékeit.
„Nem Harry, Zayn.” Mondta eszméletlen állapotában.
- Tudom, emlékszel rá? – kérdezem tőle, nem vagyok biztos benne, hogy megbírom-e hallgatni válaszát.
Azt várom tőle, hogy elmondja nekem, menjek el vagy akár kioszt, de nem teszi. Helyette bólint, majd leül a kanapéra, mutatva nekem, hogy üljek le a másik oldalra.