Chapter 227

Sziasztok! 😊

Most végre nem felejtettem el előbb hozni a részt, kész csoda, de igyekszem ehhez tartani magam 😄 A fejezetben megismerhetjük Harry szemszögéből is ezt a szomorú és fájdalmas búcsúzást, és sajnos az ő szemszögéből sem jobb, sőt. Szóval az elején megint megszakad a szívünk 💔 Szóba kerül az a bizonyos levél, amit Harry írt Louis-nak, zárójelbe írtam, hogy melyik fejezetben találjátok, ha valaki fel szeretné idézni, újra el szeretné olvasni. A rész második fele pedig... szintén nem túl boldog, a vége meg elég érdekesre sikeredett, kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 227

 
Harry szemszöge
- Biztos vagyok benne, hogy találsz egy helyet, ahol maradhatsz hétfőig – mondom Louis-nak. A szám folyamatosan olyan szarságokat mond, amit az agyam nem akar, de olyan, mintha abszolút semmi irányításom nem lenne felette.
Nyilvánvalóan nem akarom, hogy elhagyjon, a karjaimba akarom őt húzni és megcsókolni. El akarom mondani neki, hogy bármit meg fogok tenni érte, meg fogok változni érte és szeretni fogom őt, amíg meg nem halok. Helyette sarkon fordulok, aztán otthagyom őt egyedül.
Hallom őt zörögni, tudom, hogy be kellene mennem oda és abbahagyatni vele a pakolást, de komolyan mi értelme van? Hétfőn amúgy is elmegy, akkor már lehet, hogy most is elmehet. Még mindig meg vagyok lepve, hogy felhozta, hogy próbáljuk meg a távkapcsolatot. Ez soha nem működne, az, hogy több órányira van tőlem, hogy csak egyszer vagy kétszer telefonálunk egy nap, hogy nem alszunk ugyanabban az ágyban. Nem tudnám megtenni.
Mindezek ellenére ezt fogom csinálni, de legalább, ha a kapcsolatunk véget ér, nem lesz bűntudatom, amiért iszok, és azt csinálok, amit rohadtul én akarok. Még nem is az, hogy valami mást akarok csinálni, inkább ülnék a kanapén és hagynám, hogy rám kényszerítse Louis, hogy nézzük meg a Jóbarátokat újra és újra, minthogy csináljak valamit egy percig is nélküle.
Percekkel később megjelenik a folyosón, két bőröndöt húzva maga mögött, iskolatáskája át van vetve a vállán, arca sápadt.
- Nem hiszem, hogy bármit is elfelejtettem, kivéve néhány könyvet, de majd veszek új példányokat belőlük – feleli halkan, remegő hangon.
Ez az, ez az a pillanat, amitől féltem attól a naptól kezdve, hogy találkoztam ezzel a fiúval. Elhagy engem, én pedig nem teszek semmit, hogy megállítsam őt.
- Oké.
- Oké – nyel egyet, majd kihúzza vállait. Amikor eléri az ajtót, felemeli a karját, hogy levegye a kulcsát az akasztóról, aztán a táskája lecsúszik a válláról. Nem tudom, mi bajom van, meg kellene állítanom őt vagy segíteni neki, de nem tudom megtenni. – Nos, akkor ennyi, az összes veszekedés, sírás, szeretkezés, nevetés, minden a semmiért volt – feleli lágyan, nincs a hangjában harag.
Én bólintok, képtelen vagyok beszélni. Ha megszólalok, százszor nehezebbé teszem ezt mindkettőnknek, tudom, hogy ez lesz. Louis megrázza a fejét, majd kinyitja az ajtót, nyitva tartva azt a lábával, így ki tudja húzni maga után a bőröndöket.
- Mindig szeretni foglak, remélem, tudod ezt – mondja olyan halkan, hogy az alig hallható. Ne beszélj, Louis, kérlek. – És valaki más is fog, remélhetőleg annyira, amennyire én.
- Shh – kérem gyengéden. Nem tudom hallgatni ezt.
- Nem leszel mindig egyedül, tudom, hogy ezt mondtam, de ha csak igénybe veszel egy kis segítséget, vagy valami, megtanulod irányítani a haragodat, találhatsz vala… – próbál meg biztosítani engem, én pedig lenyelem a torkomban növekvő epét.
- Menj, csak menj – csukom az ajtót az arcába, és hallom éles levegővételét a fa másik oldalán. Az imént az arcába csaptam az ajtót, mi a fasz bajom van?
Elkezdek pánikolni, aztán engedem, hogy a fájdalom átjárjon. Olyan régóta visszatartottam, alig irányítottam, amíg Louis el nem sétált. Ujjaim a hajamhoz vándorolnak, térdeim megütik a betonpadlót, és egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek magammal. Hivatalosan is a világ legnagyobb csődje vagyok, és nincs semmi, amit tehetnék ezzel kapcsolatban.  Olyan egyszerűnek hangzik, csak elmenni Seattle-be vele és örökké boldogan élni, de nem ilyen rohadtul egyszerű. Minden más lesz ott, Louis el lesz foglalva a gyakornoki állásával és az új óráival, új barátai lesznek, új dolgokat fedez fel és elfeledkezik rólam. Nem lesz rám többé szüksége.
Mi?
Először jövök rá, mennyire önző vagyok. Új barátokat szerezni? Mi olyan rossz abban, ha új barátokat szerez, és új dolgokat fedez fel? Én is ott lennék, közvetlenül mellette, felfedezném őket én is. Miért mentem ilyen messzire, hogy távol tartsam őt Seattle-től ahelyett, hogy éltem volna a lehetőséggel neki? Csak ennyit akart tőlem, én pedig kurvára nem tudtam megtenni.
Ha felhívom őt most, megfordul az autójával, én meg pakolhatom össze a szarjaimat és kereshetünk egy helyet valahol, bárhol, ahol lakhatunk Seattle-ben.
Nem, nem fog, nem fog megfordulni. Megadta nekem az esélyt, hogy megállítsam őt, én pedig meg sem próbáltam. Louis még azt is megpróbálta, hogy jobban érezzem magam, míg én figyeltem, ahogy az összes hit, amije volt bennem, meghal közvetlenül a szemeim előtt. Segítenem kellett volna neki, helyette az arcába csaptam az ajtót.
„Nem leszel mindig egyedül.” Mondta. Nincs igaza, én egyedül leszek, de ő nem. Ő találni fog valakit, aki szereti őt úgy, ahogy én nem tudtam. Soha senki nem fogja őt jobban szeretni nálam, de talán az a valaki meg tudja mutatni Louis-nak, milyen érzés szeretve lenni, milyen érzés, ha van valaki, aki szeret téged az összes szarság ellenére, amiken miattad keresztülmennek, ahogy ő mindig is tette ezt velem. Megérdemli, hogy ez neki is meglegyen. Attól, hogy erre gondolok, nehezen lélegzem, de ennek így kellene lennie. Már régen el kellett volna engednem őt ahelyett, hogy egyre mélyebbre vájom belé a karmomat és elvesztegeti velem az idejét.
Meg vagyok osztva, egy részem elhiszi, hogy Louis vissza fog jönni hozzám ma este, talán holnap, és megbocsát nekem, de a másik részem úgy gondolja, hogy Lou tényleg befejezte azt, hogy megpróbál rendbe hozni engem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mielőtt felhúzom magam a padlóról és belépkedek a hálószobába. Amikor megteszem, majdnem megint összeesek. A nyaklánc, amit neki csináltattam, egy darab papíron, a nook-on és az Üvöltő szelek egy példányán fekszik. Felveszem a nyakláncot, megforgatom az ujjaim között és leszidom magamat. Miért hagyná ezt itt? Ez egy ajándék volt tőlem neki egy időben, amikor kétségbeesett voltam, hogy megmutassam neki az iránta való szerelmemet. Szükségem volt a szerelmére és a megbocsátására, ő pedig megadta nekem. Legnagyobb rémületemre az a papírdarab a nyaklánc alatt az a kézzel írt levél, amit én írtam neki. A mellkasom lassan széttépődik, a tartalma kilökődik a kemény padlóra, miközben elkezdem újra elolvasni. Emlékek árasztják el elbaszott agyamat, az első alkalom, amikor elmondtam neki, hogy szeretem, aztán visszaszívtam, a randi a sráccal, akivel megpróbáltam helyettesíteni Louis-t, ahogy éreztem, amikor megláttam őt az ajtóban, miután elolvasta a levelet. Folytatom az olvasást.

„Szeretsz, amikor nem kellene, nekem pedig szükségem van rád. Mindig is szükségem volt rád, és mindig is szükségem lesz. Amikor elhagytál csak múlt héten, az majdnem megölt, elveszett voltam. Annyira teljesen elveszett nélküled. Elmentem egy randira valakivel múlt héten, nem akartam elmondani neked, de ki nem állhatom annak a lehetőségét, hogy még egyszer elveszítselek.”

Ujjaim remegnek, és majdnem eltépem a vékony papírt, miközben megpróbálom nyugton tartani magamat, amíg elolvasom.

„Tudom, hogy te jobban csinálod, mint én, nem vagyok romantikus, soha nem fogok verset írni vagy egy dalt énekelni neked, még csak nem is vagyok kedves. Azt nem tudom megígérni, hogy nem foglak újra megbántani, de esküszöm, hogy szeretni foglak addig a napig, amíg meg nem halok. Egy szörnyű ember vagyok, és nem érdemellek meg téged, de remélem, megengeded nekem a lehetőséget, hogy helyrehozzam a hitedet bennem. Sajnálom az összes fájdalmat, amit neked okoztam, és megértem, ha nem tudsz megbocsátani.”        (135. fejezetben van a levél)

De megbocsátott nekem, mindig megbocsátotta a hibáimat, de ezúttal nem. Helyre kellett volna hoznom a bennem lévő hitét, mégis továbbra is bántottam őt újra és újra. Kezeim gyorsan széttépik a szánalmas vallomást darabokra. A betonra esnek és kavarognak egymás körül, mielőtt letelepednek egy szétszórt halomba.
Hogy tehettem tönkre a levelet? Tudom, hogy ez a rohadt dolog mennyit jelentett Louis-nak, én meg egy rakás szart csináltam belőle.
- Nem! Nem, nem, nem! – sietek a földre, és kétségbeesetten próbálom felszedni a darabokat, hogy helyrehozzam az oldalt. Túl sok darab van, egyik sincs sorban, én pedig folyamatosan visszaejtem őket a padlóra. Biztosan így érzett Louis, megpróbálva újra összerakni engem. Csizmámmal megrúgom a darabhalmot, mielőtt újra felszedem a kis darabokat, és az asztalra teszem őket egy halomba, letakarva egy könyvvel, így nem veszhetnek el. Büszkeség és balítélet, kurvára természetesen.
Visszafekszek az ágyra, majd várok az ajtó nyitódásának hangjára, jelezve Louis visszatérését. Ez soha nem jön el.

Louis szemszöge
- Jól vagyok, csak… Harry… az apjával van, engem meg kizárt és maradnom kell valahol, amíg haza nem ér hétfőig – hazudok Tristannak.
Nem akarok mesélni senkinek a párkapcsolati problémáimról, főleg most, amikor esélyem sem volt feldolgozni, hogy mi történt az előbb. Pontosan ez az, amiért Tristant hívtam, Liam túl közel van a helyzethez és nem akarom megint zavarni őt. Nincs más lehetőségem, ez történik, amikor egy barátod van, aki történetesen a párod mostohatestvére. Vagyis ex-párod most már…
- Oké, gyere át. Ugyanabban a szobában vagyok, mint korábban, olyan lesz, mint régen – feleli Tristan, én pedig megpróbálok nevetni. Nagyszerű. Régi idők. – A plázába kellene mennem Steph-el később, de lóghatsz itt, ha akarsz, vagy gyere te is. Ahogy akarod.
- Sok dolgom van, hogy elkészüljek Seattle-re, szóval csak a szobában maradok majd.
- Remélem, kész vagy a bulidra, amit Steph tervezett holnap estére!
- Buli? – teszem fel a kérdést.
Ó, igen, a buli. Annyira el voltam foglalva mindennel, hogy elfelejtettem a bulit, amit Steph tervezett a távozásom miatt. Elég biztos vagyok benne, hogy buliznának függetlenül attól, hogy felbukkanok-e vagy sem, de Steph úgy tűnik, nagyon akarja, hogy elmenjek a partira. Harry nem volt hajlandó jönni, azonnal lelőtte az ötletet, de Harry most nincs itt, én pedig nem akarok nemet mondani Steph-nek, mivel ő a barátom.
- Még egyszer utoljára, gyerünk! Tudom, hogy Harry valószínűleg nemet mondott, de…
- Nem Harry dönti el, hogy mit csinálok – emlékeztetem őt, mire felnevet.
- Tudom! Csak mondom, már soha nem fogjuk újra látni egymást. Én elköltözöm, ahogy te is – feleli.
- Gondolkozni fogok rajta. Most úton vagyok – mondom neki.
Körbe vezetgetek, mielőtt megteszem a húsz perces utat a kampuszhoz, hogy Tristan szobájában maradjak éjszakára. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy képes leszek tartani magamat előtte, egyáltalán nem sírhatok. Nincs sírás. Nincs sírás. Újra megharapom az arcomat, hogy megállítsam a megadásomat. Szerencsére mostanra már hozzászoktam a fájdalomhoz, gyakorlatilag immunis vagyok rá.
Mire Tristan szobájához érek, éppen öltözködik. Piros pólóját lehúzza a fekete skinny jeans-ére, amikor kinyitja az ajtót egy mosollyal.
- Már hiányoztál! – von egy ölelésbe, én pedig majdnem megadom magamat.
- Te is hiányoztál, nem is volt ez olyan régen – mosolyodom el, mire bólint. Olyan érzés, mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy Harry és én találkoztunk vele a tetoválószalonban, nem egy hete.
- Azt hiszem, de azért úgy tűnik – vesz ki egy pár Vans cipőt a szekrényéből, aztán leül az ágyra. – Nem kellene túl sokáig távol lennem, érezd magad otthon, de ne takaríts ki semmit! – feleli, észre véve, ahogy szemeim átvizsgálják a rendetlen szobát.
- Nem akartam! – hazudom.
- De igen! És valószínűleg akkor is megteszed – nevet fel, én pedig megpróbálom kényszeríteni magamat, hogy ugyanezt tegyem. Ez nem jön össze, és végül egy horkantás és fújtatás közötti hangot sikerül kiadnom, de Tristan nem szól érte semmit. – Egyébként már elmondtam Steph-nek, hogy valószínűleg ott leszel a bulin. Ő pedig valószínűleg elmondta mindenki másnak, hogy biztosan jössz – teszi hozzá, éppen miközben kisétál az ajtón. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de Tristan már elment.
Ez a szoba túl sok emléket hoz vissza. Utálom ezt a szobát, de imádom is ugyanakkor. A szoba régi oldala, ami az enyém volt, még mindig üres, leszámítva azt, hogy Tristan ruháival és bevásárlószatyrokkal van befedve. Végighúzom ujjaimat az ágy végénél lévő fán, emlékezve az első alkalomra, amikor Harry a kis ágyon aludt velem.
Alig várom, hogy elmenjek erről a kampuszról, ebből az egész városból és a benne lévő emberektől. Semmim sem volt itt, csak szívfájdalmam azóta a nap óta, hogy megérkeztem erre a kampuszra, és azt kívánom, bárcsak soha ne jöttem volna ide.
Még a fal is Harryre emlékeztet, és arra az alkalomra, amikor szétdobálta a jegyzeteimet a szobában, amitől meg akartam őt ütni, de aztán megcsókolt, keményen, nekidöntve a falnak. Ujjaim az ajkaimhoz vándorolnak, végighúzva a formáin, és megremegnek a gondolattól, hogy soha többé nem csókolhatom meg őt újra.
Nem hiszem, hogy itt tudok maradni ma este. Az agyam egész végig szédíteni fog, az emlékek kísérteni fognak, lejátszódva a szemeim előtt minden alkalommal, amikor lehunyom őket. Kell találnom valamit, amit csinálhatok, hogy elfoglaljam magam, így előveszem a laptopomat és megpróbálok keresni valami helyet, ahol lakhatok Seattle-ben. Éppen ahogy feltételeztem, ez veszett ügy. Az egyetlen lakás, amit találok, az harmincpercnyi kocsiútra van a Vance Könyvkiadó új irodájától és kissé több mint a költségvetésem. Mindenesetre elmentem a telefonszámot a telefonomba.
Még egy órányi keresés után végül lenyelem a büszkeségemet, és tárcsázom Kimberly számát. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy maradhatok-e velük, de Harry nem hagyott nekem választást. Amilyen Kimberly, természetesen boldogan teljesíti ezt a szívességet, elmondva nekem, hogy el lenne ragadtatva, ha velük maradnék az új házukban, Seattle-ben. Azt állítja, hogy ez még nagyobb, mint az a házuk, amiben voltam. Megígérem neki, hogy nem fogok tovább maradni két hétnél, remélve, hogy így elég időm lesz ahhoz, hogy találjak egy lakást, amit megengedhetek magamnak, és aminek az ablakánál nincsenek fémrudak.
Majdnem elfeledkezem a lakásban lévő felfordulásról korában, és hogy valaki bement, amíg mi nem voltunk otthon. Szeretném azt hinni, hogy nem az apám volt, de egyszerűen nem tudom, hogy ezt elhiszem-e. Ha igen, ő nem lopott el semmit, szóval talán csak szüksége volt egy helyre, ahol maradhatott éjszakára, és sehova máshová nem tudott menni. Imádkozom, hogy Harry ne próbálja meg megkeresni az apámat, és ne vádolja meg őt semmivel. Valószínűleg nekem kellene megpróbálnom megtalálni őt először, de kezd késő lenni és őszintén, egy kicsit félek, hogy a város azon részében legyek Harry nélkül.
Jobb, ha hozzászoksz. Gúnyolódik velem a tudatalattim, én pedig a szememet forgatom rá. Csak most az egyszer nem adhatna szünetet?
Felébredek, amikor Tristan bebotladozik a szobába közel éjfélhez, megbotlik a saját lábában, ahogy az ágyára esik. Nem emlékszem, hogy elaludtam az asztalnál, a nyakam megfájdul, amikor felemelem az asztaltól, aztán amikor végighúzom rajta a kezemet, még jobban fáj.
- Steph azt mondta, hogy szóljak neked, ne felejtsd el, hogy holnap van a bulid – mossa össze a szavakat, és majdnem rögtön el is alszik. Odasétálok, majd leveszem a cipőit, míg ő elkezd horkolni, csendesen megköszönve neki, hogy ilyen jó barátom, és megengedte, hogy a szobájában maradjak úgy, hogy csak egy órával előtte szóltam.
Felnyög és motyog valamit összefüggéstelenül, mielőtt átfordul, és újra horkolni kezd.

Én egész nap az ágyamon fekszem és olvasok. Sehová sem akarok menni, senkivel sem akarok beszélni, és főleg nem akarok belefutni Harrybe, bár kétlem, hogy ez megtörténne. Nincs oka, hogy bárhol is a közelben legyen itt, de paranoiás vagyok és összetört a szívem, így nem akarok kockáztatni semmit.
Tristan délután négy óra utánig nem ébred fel.
- Rendelek pizzát, te kérsz? – kérdezi, megdörzsölve a szemeit.
- Igen, kérlek – korog a gyomrom, és eszembe jut, hogy egyszer sem ettem még ma.
Tristan és én a következő két órát azzal töltjük, hogy a közelgő költözéséről beszélünk Louisianaba, és hogy a szülei mennyire nem örültek, hogy egy másik iskolába megy át Steph miatt.
- Biztos vagyok benne, hogy elmennek majd hozzátok, igaz? – kérdezem.
- Igen, valamennyire. De a családom megszállott a WSU-val vagy valami, mintha örökség lenne, blah, blah, blah – forgatja a szemeit, mire felnevetek, nem akarva kijavítani őt és elmagyarázni, mit jelent a családoknak, hogy tovább vigyék az örökséget, ami a családban van. – Szóval a buli, tudod már, hogy mit veszel fel? Vagy kölcsön akarsz kérni valamit az enyémből a régi idők kedvéért? – mosolyodik el, én pedig megrázom a fejemet.
- Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán beleegyeztem ebbe azok után, hogy… – majdnem megemlítem Harryt, de újra gondolom – az összes alkalom után, amikor te és Steph kényszerítettetek, hogy elmenjek ezekre a bulikra a múltban.
- Ez az utolsó, plusz tudod, hogy távolról sem fogsz találni olyan király bandát, mint mi, akikkel lóghatsz a Seattle-i kampuszon – feleli csipkelődő módon, mire felnyögök.
- Emlékszem, amikor először megláttalak téged. Kinyitottam ennek a szobának az ajtaját és majdnem szívrohamot kaptam. Nem sértésből – mosolyodom el, ő pedig viszonozza azt. – Azt mondtad, hogy a bulik nagyok, anyám meg majdnem elájult. Azt akarta, hogy cseréljek szobát, de én nem…
- Jó, hogy nem tetted, akkor nem járnál Harryvel – feleli.
Egy pillanatra elképzelem, milyen lett volna, ha szobát cseréltem volna és soha nem láttam volna őt újra. Minden ellenére, amiken keresztülmentünk, semmit sem vonnék vissza.
- Elég az emlékezésből, kezdjünk készülődni! – vidítja fel a hangulatot Tristan, tapsolva a kezeivel az arcom előtt, mielőtt megfog a karomnál és lehúz az ágyról.

…

- Most már emlékszem, miért utáltam a közösségi zuhanyzókat – nyögök fel, miközben törölközővel törlöm szárazra a hajamat.
- Nem olyan rosszak – nevet fel Tristan, én pedig a szememet forgatom, a lakásban lévő zuhanyzóra gondolva. Minden egyes dolog Harryre emlékeztet, és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy fenntartsam ezt a hamis mosolyt, míg belül égek.
A hajam quiff stílusban lett megcsinálva, Tristan pedig jónak ítélte meg a ruháimat. A fekete skinny jeans, amit nemrég vettem, tökéletesen illik egy bulihoz, Tristan egyik pólója van még rajtam, illetve az egyik Vance cipője. Az egyetlen dolog, amitől még mindig állok és mosolygok most az a remény, hogy a buli talán vicces lesz, és lesz legalább kétórányi nyugalmam az égés nélkül.
Steph egy kicsivel nyolc óra után érkezik, hogy felvegyen minket. Nem hajlandó megengedni nekem, hogy vezessek, mert azt tervezi, hogy addig iszok, amíg nem tudok tisztán gondolkozni. Azt hiszem, tetszik az ötlete. Ha nem tudok tisztán gondolkozni, akkor nem láthatom Harry gödröcskés mosolyát vagy homlokráncolását magam előtt minden alkalommal, amikor kinyitom a szememet. Bár ez nem fog segíteni, még akkor is látom őt, amikor lehunyom a szemeimet.
- Hol van Harry ma este? – kérdezi Niall az anyósülésről, mire bepánikolok egy pillanatra.
- Az apjával van holnapig – hazudom.
- Nem hétfőn mentek el Seattle-be? – teszi fel a kérdést.
- Igen, az a terv – érzem, ahogy a tenyerem elkezd izzadni. Utálok hazudni és szörnyű vagyok benne.
- Sok szerencsét mindkettőtöknek, bárcsak láthattam volna őt, mielőtt elmegy – fordul meg Niall, majd megajándékoz egy édes mosollyal.
- Köszönöm, átadom az üzenetet Harrynek – az égés egyre nagyobb.
Amikor a diákszövetségi házhoz érünk, azonnal megbánom a döntésemet, hogy idejöttem. Tudtam, hogy ez egy rossz ötlet volt, de nem tudok tisztán gondolkozni és figyelemelterelésre volt szükségem. Ez nem figyelemelterelés, ez egy nagy emlékeztető mindenről, amin keresztülmentem és később elvesztettem.
Ez majdnem mulatságos, ahogy minden egyes alkalommal megbánom, hogy idejövök, de valahogy mindig itt kötök ki, még ennyi idő után is.
- Showtime – karol belém Steph, aztán megajándékoz egy vad mosollyal. Egy pillanatra a szemei felderülnek, és úgy érzem, mintha lenne valami más a szóhasználata mögött.