Chapter 232

Sziasztok! 😊

Hoztam is az új részt ebben a nagy melegben, ti hogy bírjátok? 🔥 Remélem, vízparton vagytok 😀🌊 A fejezet elég érdekes, újabb titkok derülnek ki Steph-el kapcsolatban, illetve, hogy Louis emlékszik-e Harryre. Ó, és a vége természetesen függő... Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Pénteken találkozunk ismét!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 232

 
Louis szemszöge
- Krisztus – hallom meg Harry hangját, felhős agyam mélyén. Biztosan ő az. – Baszki, Lou, annyira sajnálom. Ez az egész az én hibám – mit sajnál?
- Ebben igazad van! Ez a te hibád, most pedig kifelé a házamból, mielőtt elvitetlek a rendőrséggel! – visítja anyám.
- Abbahagyná egy percre?! Nem megyek sehová. Gyerünk, hívja fel a rendőrséget, rángassa ide őket ilyen későn, magáról fog beszélni a város, és mindannyian tudjuk, hogy ezt nem akarja.
Csak hagyják abba! Rájuk akarok kiabálni, nem tudok lépést tartani a veszekedésükkel így. Anya szólal meg újra, de lehetetlenség nekem, hogy meghalljam, a sötétség magával rángat, olyan erősen húz, talán ezért olyan nehéz a fejem…
- Remélem, hallasz engem, annyira sajnálom. Istenem, annyira sajnálom ezt az egészet. Mindenek előtt nem kellett volna engednem, hogy elsétálj. Mit is gondoltam?
- De te ott se voltál? – mondom Harrynek. Hall engem?
- Büszke lennél rám, egy kicsit, azt hiszem. Nem öltem meg Dant, amikor megtaláltam őt, csak arcon rúgtam… ó, és fojtogattam egy kicsit, de még mindig lélegzik, és majdnem ittam ma este, de nem tettem. Nem tehettem még rosszabbá a dolgokat közöttünk. Tudom, hogy azt hiszed, nem érdekel, de igen, csak nem tudom, hogyan mutassam meg neked – Harry hangja megtörik, miközben lágyan beszél. – Hallasz engem? – kérdezi.
- Igen, mi van Zaynnel? Bántottad őt? – lehelem, a gondolatok itt vannak, és minden tőlem telhetőt megpróbálok megtenni, hogy kimondjam őket, csak nem vagyok biztos benne, hogy a szám az agyammal dolgozik-e.
- Nem, Harry. Harry vagyok, nem Zayn.
Tudom, azt hiszem. Harry van itt, nem Zayn. Várjunk, Zayn is itt van. Nem?
- Nem, Harry, bántottad Zaynt? – a sötétség az ellenkező irányba rángat Harry hangjától.
Anya hangja jelenik meg a szobában, de egy szót sem értek, az egyetlen világosság, amim van, az Harry hangjában van.
- Nem, nem fejeztem be – feleli nyers hangon. – Persze, hol van a szoba?
Néhány másodperccel később érzek valamit, ami a testem alá nyúl, Harry karja? Nem vagyok benne teljesen biztos, de felemelnek a kanapéról, miközben egy ismerős mentás illat tölti meg orrlyukaimat. Miért van Harry itt és hogyan talált meg?
Csak másodpercekkel később miután óvatosan visszafektetnek az ágyra, újra felemelnek. Nem akarok megmozdulni. Harry remegő kezei áthúznak egy pólót a fejemen, én pedig kiabálni akarok vele, hogy ne érjen hozzám. Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy hozzám érjenek, de abban a pillanatban, hogy Harry ujjai súrolják a bőrömet, Dan undorító érintésének emléke kitörlődik.
- Érints meg újra, kérlek. Múlasd el ezt – könyörgöm. Ő nem válaszol.
Nem hall engem? Mélyen legbelül tudom, hogy nem hall, de csendesen imádkoztam, hogy valahogy mégis. Kezei folyamatosan hozzáérnek a fejemhez, nyakamhoz, hajamhoz, és megpróbálom felemelni a kezemet az övéhez, de az túl nehéz.
- Szeretlek, és annyira sajnálom – hallom meg, mielőtt a fejem ismét a párnán pihen. – Haza akarom őt vinni.
Ne, hagyj itt. Kérlek, gondolom magamban. Nem pazarlom arra az energiámat, hogy megpróbáljak beszélni. De ne menj…

…

A fejem nehéz, olyan nehéz, a fények pedig túl erősen világítanak át a citromsárga függönyön. Citromsárga függöny? Újra kinyitom a szemeimet és meglátom az ismerős ciromsárga függönyt, ami a gyerekkori hálószobám ablakait takarta.
Az utolsó tizenkét óra emlékének darabjai elárasztják az agyamat, törött és összekuszált emlékek, amiknek csak egy kicsit van értelme számomra.
Semminek sincs értelme. Másodpercekbe telik, talán percekbe, az agyamnak, hogy egyáltalán megpróbálja felfogni, mi történt.
Steph és az árulása a legerősebb emlék az estéről. Hogy tehette ezt velem? Soha nem gondoltam, hogy ez megtörténik. Emlékszem a megkönnyebbülésemre, amikor besétált abba a szobába, csak azért, hogy meghalljam vallomását, miszerint tulajdonképpen soha nem volt a barátom. Beletett valamit az italomba, hogy lelassítson, vagy hogy elájuljak, nem vagyok biztos benne, de tudom, hogy bedrogozott. Bedrogoztak, egy bulin, és ezt egy olyan valaki tette, akiről azt hittem, hogy a barátom volt. Ennek a valósága erősen üt meg, aztán mérgesen letörlöm az arcomról a könnyeket.
Megaláztatás veszi át az árulás fullánkjának a helyét, amikor eszembe jut Dan és a kamerája. Levették a ruháimat, a kis piros fény a homályos szobában egy olyan valami, amit nem hiszem, hogy valaha is el fogok felejteni.
Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, hogy van egy kis szünetem a folyamatos háborúból, ami az életemmé vált, valami ilyesmi történik. Nem panaszkodhatok túl sokat, jó életem van, és nem akarom sajnálni magam, de ez mostanában kezd nyomasztóvá válni. Steph az összes ember közül? Még mindig nem tudom felfogni. Ha az érvelése igaz, ha csak azért tette, mert nem kedvel engem és van valami érzése Harry felé, mindenek előtt miért nem mondta el egyszerűen nekem? Miért tettette azt egész végig, hogy a barátom, csak azért, hogy átverjen?
Lassan ülök fel, de ez még mindig túl gyors. A pulzusom dobog a füleim mögött, a fürdőbe akarok sietni és kényszeríteni magamat, hogy kihányjam a drog maradékát. De nem teszem, helyette újra lehunyom a szemeimet.
Amikor ismét felébredek, a fejem egy kicsivel könnyebb, és sikerül kikelnem a kis ágyból. Nincs rajtam nadrág, csak egy kis póló, amire nem is emlékszem, hogy felvettem. Biztosan anya öltöztetett fel. Ez nem tűnik valószínűnek, biztosan egyedül öltöztem fel.
Az egyetlen pizsamanadrág, ami a régi szekrényemben maradt, kényelmetlenül szűk és túl rövid. Felszedtem pár kilót, mióta elmentem egyetemre, de igazából jobban szeretem a testemet most, mint valaha korábban.
Anyám a pultnak dőlve olvas egy magazint, amikor belépek a konyhába. Fekete ruhája sima és szöszmentes, hozzá illő cipői magasak, hajában pedig tökéletes, klasszikus hullámok vannak. Amikor a tűzhelyen lévő órára pillantok, csak reggel nyolc óra van.
- Hogy érzed magad? – kérdezi anya bátortalanul, miközben megfordul, hogy szemben legyen velem.
- Szörnyen – nyögök fel, komolyan gondolva.
- Azt gondoltam, az után az este után, ami neked volt.
Tessék.
- Igyál egy kis kávét és Advilt, jobban fogod érezni magad.
Lassan bólintok, majd a szekrényhez sétálok, hogy kivegyek egy kávéscsészét.
- Templomba megyek ma reggel, feltételezem, te nem jössz velem? – kérdezi tiszta hangon.
- Nem, nem vagyok abban az állapotban, hogy templomban legyek most – csak az anyám ajánlaná fel nekem, hogy menjek templomba vele, amikor az előbb ébredtem fel, miután kialudtam egy randi-erőszak drogot.
- Oké, megmondom Porteréknek, hogy üdvözlöd őket – veszi el a retiküljét a konyhaasztalról, majd visszafordul hozzám. – Tizenegy körül itthon leszek, talán nem sokkal azután.
Még mindig nem hívtam fel Natalie-t, amióta megtudtam, hogy meghalt a nagymamája. Tudom, hogy meg kellett volna tennem és meg kell tennem. Felhívom, miután vége a misének, ha megtalálom a telefonomat, persze.
- Hogy kerültem ide tegnap este? – próbálom meg összerakni a kirakóst. Emlékszem, hogy Zayn beviharzott a szobába és eltörte a kamerát.
- A neve Zayn, úgy hiszem – néz vissza a magazinjára, aztán halkan megköszörüli a torkát.
- Ó.
Utálom ezt, utálom nem tudni, hogy mi történt tegnap este. Szeretek mindent irányítani, és tegnap este nem voltam ura a gondolataimnak vagy testemnek.
- Hívj, ha bármire szükséged van – feleli anya, ahogy kisétál a bejárati ajtón.
- Oké.
- Ó, és nézd át a szekrényedet és keress valamit, amit felvehetsz a nap további részére – ajándékoz meg egy utolsó kifogásoló pillantással a szűk pizsamám felé, majd elhagyja a házat.
Abban a pillanatban, hogy a hálós ajtó becsukódik, egy villanás Harry hangjából ugrik fel a fejemben.
„Ez az egész az én hibám.” Mondta. Nem lehetett Harry, az agyam szórakozik velem. Fel kell hívnom Zaynt és megköszönni neki, hogy idehozott. Igazából meg kell köszönnöm neki, hogy bejött abba a szobába és elvitt abból a buliból. Nem tudom elképzelni, mi történhetett volna az előtt a kamera előtt, ha ő nem bukkan fel.
Sós könnyek keverednek fekete kávéval a következő félórában. Végül kényszerítem magamat, hogy felkeljek az asztaltól és bemenjek a fürdőbe, hogy lemossam a tegnap este undorító eseményeit a testemről. Mire keresek valamit a szekrényemben, amin em póló vagy khaki nadrág, sokkal jobban érzem magam.
- Nincs egy normális ruhád? – nyögök fel, fogast fogas után lökve el, amiken pólók vannak. Annál a pontnál vagyok, hogy inkább ülnék meztelenül, mielőtt végre találok egy krémszínű pulóvert és egy sötét farmert. A pulóver tökéletesen jó rám, a farmer meg szűk a fenekemnél, de hálás vagyok, hogy egyáltalán találtam valamit, így nem fogok panaszkodni.
Törölközőben maradok, amíg az alsónadrágom nincs kimosva és meg nem szárad, átkutatva a házat a telefonomért és a pénztárcámért. Egy darab emlékem sincs, ami a rejtekhelyükre utalhatna. Feltételezem, hogy az autóm még mindig Steph kollégiumi szobája előtt van, remélhetőleg nem lyukasztotta ki a gumikat.
- Hol van a szoba? – kérdezte egy férfihang. Egyszerűen miért nem tudja az agyam kitisztítani a zagyva éjszakát és értelmet nyeretni mindennel?
Visszamegyek a régi hálószobámba, aztán kihúzom az asztalfiókot. Benne van a telefonom, a pénztárcám tetején. Megnyomom a bekapcsológombot, majd várok, hogy megjelenjen a kezdőképernyő, majdnem megint kikapcsolom, amikor a rezgés végtelennek tűnik. SMS után SMS érkezik, hangposta után hangposta jelenik meg a kis képernyőn.
Harry… Harry… Zayn… Harry… Ismeretlen… Harry… Harry…
A legkellemetlenebb módon remeg meg a gyomrom a képernyőn való nevétől. Tudja, biztosan. Valaki elmondta neki, hogy mi történt, ezért hívott és írt olyan sokszor. Fel kellene hívnom őt és legalább tudatni vele, hogy jól vagyok, mielőtt az őrültségig aggódja magát. Függetlenül a kapcsolatunk állapotától, valószínűleg zaklatott azok után, hogy meghallotta, mi történt.
Megszakítom a hívást hat kicsöngés után, éppen ahogy bekapcsol a hangpostája, aztán visszamegyek a régi szobámba, hogy megpróbáljam megcsinálni a hajamat. Az utolsó dolog, ami érdekel ma az a megjelenésem, de ahhoz sincs kedvem, hogy egész nap anyám sértegetéseit hallgassam, ha nem nézek ki legalább megfelelően. Eltakarom a mély karikákat a szemeim alatt, és megfésülöm a hajamat. Már majdnem megszáradt, úgy állva, ahogy szeretném, miközben átgereblyézem ujjaimmal a természetes hullámokat. Nem néz ki olyan jól, mint szeretném, de nincs energiám, hogy a göndörségével tovább szórakozzak, mint amennyit eddig tettem.
Valakinek a bejárati ajtón való kopogásának halk hangja húz ki a szobámból és végig a folyosón. Ki lenne itt most? Paranoiás tudatalattimtól felfordul a gyomrom annak a gondolatára, hogy Harry van az ajtó másik oldalán.
- Louis? – szólít meg egy hang, miközben az ajtó kinyílik, aztán Natalie engedi be magát. Megkönnyebbülés és bűntudat áraszt el, ahogy fogadom ismerős, de bizonytalan mosolyát. – Szia – biccent, egyik lábáról a másikra mozgolódva.
Gondolkodás nélkül gyakorlatilag rávetem magam, háta köré fonva karjaimat, arcomat a nyakába temetem és elkezdek sírni.
- Jól vagy? – puha karjai körém fonódnak és megtartanak, megfogva mindkettőnket attól, hogy felboruljunk.
- Igen, csak… Nem, nem vagyok – emelem fel fejemet a nyakából, nem akarva könnyekkel összefoltozni barnás kardigánját.
- Mi történt? Anyukád azt mondta, hogy itt vagy a városban – továbbra is tart engem, míg én tovább élvezem ismerőségét.
- Olyan sok minden, túl sok, hogy egyáltalán elmagyarázzam – nyögök fel, majd elmozdítom magamat tőle.
- Nem úgy bánik veled az egyetem, ahogy remélted? – kérdezi egy mosollyal, miközben követ engem a konyhába. Felteszek még egy adag kávét, aztán leülök az asztalhoz.
- Nem, egyáltalán nem. Seattle-be költözöm.
- Mondta anyukád.
- Még mindig a WSU-ra mész tavasszal? Nem ajánlanám azt a sulit – próbálok meg viccelődni szerencsétlenségemmel, de nem sikerül, ahogy könnyek árasztják el a szememet.
- Igen, ez a terv. Bár Becca és én San Francisco-n is gondolkozunk. Tudod, mennyire imádom Kaliforniát.
- Becca? Még mindig vele jársz? – az undor tiszta a hangomban.
- Nem az van, amire gondolsz, nem tudta, hogy mibe keveri magát. Az a Steph lány, a barátod felültette – Natalie kék szemei csillognak a fluoreszkáló konyhai fények alatt.
- Mi? Hogy?
- Nos, Becca a munkahelyén találkozott vele, a Zooms-nál vagy minél dolgozik, egy boltban a plázában, és meglátott ott engem Beccával egy nap.
- A Pullmanon voltál? – szakítom őt félbe.
- Igen, hogy lássam Beccát. Fel kellett volna hívnom téged vagy valami, de minden olyan furcsa volt köztünk…
- Tudom, semmi gond – biztosítom őt, aztán hagyom, hogy befejezze.
- Na mindegy, azt hiszem az után Steph megkérte Beccát, hogy lógjanak együtt meg minden, Becca pedig olyan izgatott volt. Figyelmeztettem őt, hogy maradjon távol attól a lánytól, de Becca amúgy is eltitkolta a nagy részét előlem, és nem mondott el semmit a hülyeségekről, amiket Steph csinált vele. Lényegében azt mondta neki, hogy te egy… egy… tudod mi vagy, meg egy csomó olyan dolgot mondott rólad, ami nem igaz.
- Mint mi?
- Csak dolgokat, nem akarom elismételni, de elég rossz benyomást keltett rólad Beccának, szóval ezért nem volt problémája, amikor azt mondta neki Steph, hogy lógjon azzal a Zayn sráccal.
- Steph azt mondta neki, hogy lógjon Zaynnel, hogy bosszantson engem? – esik le az állam, Steph felém érzett gyűlöletének valósága újra belém csíp.
- Igen, csak mostanában tudtam meg, elmondtam volna neked. Ezt tudod – feleli, én pedig tudom, hogy őszinte. – Szakítottam vele először, de mindent elmagyarázott és tényleg sajnálja.
- Úgy érzem, hogy senkiben sem bízhatok már többé – sóhajtok fel, mire Natalie a homlokát ráncolja. – Kivéve téged. Nem rólad beszélek. Minden egyes ember, akivel találkoztam, mióta megérkeztem abba az iskolába, hazudott nekem valamilyen módon – még Harry is. Főleg Harry.
- Ez történt tegnap este is?
- Nagyjából – kíváncsi vagyok, mit mondott el neki az anyám.
- Tudtam, hogy valami nagy dolog történt, ami hazahozott.
Én bólintok, ő pedig átnyúl az asztalon, hogy kezeibe vegye az enyémet.
- Hiányzol – feleli, a szomorúság tiszta a hangjában.
- Sajnálom, hogy nem hívtalak fel a nagymamád miatt.
- Semmi gond, tudom, hogy elfoglalt vagy.
- Ez nem mentség, olyan szörnyű voltam hozzád.
- Nem voltál az – hazudja.
- Tudod, hogy igen. Olyan rosszul bántam veled, mióta eljöttem itthonról, és annyira sajnálom. Nem érdemelted meg.
- Ne ostorozd már magad emiatt, most már jól vagyok – biztosít engem egy meleg mosollyal, de a bűntudat nem múlik.
- Akkor sem kellett volna megtennem.
- Ha elölről kezdhetnéd az egészet, mit változtatnál meg? – meglep azzal, hogy megkérdezi.
- Azt, ahogy a dolgokat kezeltem, nem kellett volna becsapnom téged és a hátad mögött csinálnom. Az életem fele óta ismerlek, és olyan hirtelen dobtalak, ez szörnyű volt tőlem.
- Az volt, – kezdi el – de most már értem. Nem voltunk jók egymásnak, vagyis tökéletesek voltunk együtt, de szerintem ez volt a probléma – nevet fel, a súly pedig legördül a mellkasomról.
- Úgy gondolod?
- Igen, úgy. Szeretlek és mindig szeretni foglak. Csak nem úgy szeretlek, ahogy mindig gondoltam, te pedig sosem tudtál úgy szeretni, ahogy őt szereted – megakad a torkomon a levegő, mikor megemlíti Harryt.
Igaza van, annyira igaza van, de nem tudok Harryről beszélni Natalie-val. Nem most. Témát kell váltanom.
- Szóval akkor Becca boldoggá tesz? Ő nem pontosan az, akit elképzeltem, hogy kivel fogsz járni utánam – mosolyodom el. Sötét vonásai ellentétje az enyéimnek, és tetoválásai vannak. Nem sok, de nem tudom elképzelni őt és Natalie-t egy párként.
- És Harry sem pontosan az, akit vártam, hogy szakítasz velem érte – mosolya nem kemény, miközben lágyan felkuncog. – Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt valami másra, mint mi.
Igaza van, ismét.
- Azt hiszem – nevetek vele, majd tovább enyhítjük a beszélgetést, amíg egy újabb kopogás az ajtón félbe nem szakít minket.
- Majd én – feleli Natalie, aztán lábra áll és elhagyja a kis konyhát, mielőtt megállíthatnám őt.

Harry szemszöge
Korán vagyok… rohadtul túl korán. Tudtam, hogy tovább kellett volna ülnöm az autóban, de nem bírtam. Figyelni az órát, ahogy percről percre vált, szó szerint lassan megölt. Inkább egyenként húzom ki a hajamat, minthogy itt üljek és várjak ezen az istenverte kocsifelhajtón délig. Louis anyjának autója nincs itt, nincsenek itt autók, kivéve Louis-ét, amiben ülök, és Liamét, amit leparkolt az úton. Beleegyezett abba, hogy követ engem ide, így odaadhatom Louis-nak a kocsiját, benne az összes holmijával, aztán Liam visszavisz engem a lakáshoz. Szerencsére Liam jobban törődik Louis jólétével, mint bárki, engem kivéve, szóval nem sokáig tartott meggyőzni őt. Igazából semennyi ideig tartott, megkérdeztem, ő pedig azonnal beleegyezett.
- Gyerünk, kopogj az ajtón vagy én fogok – mondja Liam a telefonba abban a pillanatban, hogy felveszem.
- Megyek! Baszki, adj egy másodpercet. Nem tudom, hogy itt van-e bárki is.
- Nos, ha nincs, hagyd a kulcsokat a postaládában és mehetünk.
Pontosan ezért nem tettem ezt meg már, azt akarom, hogy Louis bent legyen. Tudnom kell, hogy jól van.
- Megyek most – felelem, majd leteszem bosszantó mostohatestvéremet.
A tizenhét lépés az anyja bejárati ajtajáig a legrosszabbak az életemben. Kopogok az ajtón, de nem vagyok biztos benne, hogy elég hangos volt. Bassza meg, kopogok ismét, ezúttal sokkal erősebben. Túl hangos, túl hangos. Leteszem a kezemet, amikor a vékony huzal a rácson meghajlik. Francba.
Az ajtó kinyitódik, és Louis, az anyja, vagy bárki más helyett a kibaszott bolygón, akit inkább látnék, Natalie van itt.
- Kurvára viccelned kell velem – szólalok meg, ő pedig megpróbálja az arcomba csukni az ajtót, de megállítom a csizmámmal.