Chapter 228

Helló! 😊

Itt is van az újabb fejezet. Röviden összefoglalva: valamiféle fejlődés Harrynél, legalábbis a gondolataiban már jó úton halad, Louis-nál viszont problémák, nagy problémák. A vége eléggé függő, sőt, úgyhogy ezért is jelentkezek már szerdán, most kivételesen! Na, meg mert sikerült minden vizsgám, így több időm lesz végre 🙏 A heti két rész viszont még várat magára egy kicsit, mert jövő hétvégén két unokatesóm ballagására is mennem kell, így nem fogok ráérni, de szerdán még egyszer mindent elmondok. Felpörögnek kicsit az események a történetben, mindkét szemszög vége érdekes, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni, írjatok bátran 💕
Kitartást az év végéhez és kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 228

 
Harry szemszöge
- Nem tudom, miért vagyok itt, de nem tudom, hová máshová mehetnék – teszem fejemet a kezeimbe, apám pedig helyet foglal a mahagóni asztala szélén.
- Örülök, hogy hozzám jöttél – feleli halkan, felmérve a reakciómat.
- Nem mondanám pontosan azt, hogy hozzád jöttem – emlékeztetem őt. Valójában tényleg hozzájöttem, de nem akarom, hogy azt gondolja, ez valami nagy feltárás vagy valami szarság. Figyelem, ahogy nyel egyet és lassan bólint, szemei mindenfelé néznek a szobában, csak rám nem. – Nem kell idegesnek lenned, nem fogok idegrohamot kapni, vagy bármit is összetörni. Nincs rá energiám – sóhajtok fel, amikor apa nem válaszol.
- El akarod mondani nekem, hogy mi történt?
- Nem, nem akarom – sóhajtok fel.
- Oké.
- Nem akarom elmondani, de el fogom, azt hiszem.
Zavartnak néz ki egy pillanatra, aztán barna szemei kitágulnak, feldolgozva engem, óvatosan figyelve engem, várva a cselre, biztos vagyok benne.
- Hidd el, ha lenne bárki más, akihez mehetnék, nem lennék itt, de Liam egy elfogult seggfej és mindig Louis oldalára áll – nyögök fel, tudva, hogy ennek a fele sem igaz, de nem akarom Liam tanácsát most. Sőt mi több, nem akarom bevallani neki, milyen fasz voltam, és a szarságokat, amiket Louis-nak mondtam az elmúlt néhány napban. A véleménye nem számít nekem, de valamilyen oknál fogva fontosabb, mint bárki másé, kivéve Lou-ét, természetesen.
- Ezt tudom, fiam.
- Jó – nem tudom, hol kezdjem, és őszintén, még mindig nem vagyok biztos benne, mi hozott ide.
Minden szándékom megvolt, hogy a bárba menjek, hogy megigyak valamit, de valahogy végül itt kötöttem ki, az apám, nem, apa kocsifelhajtójára kanyarodva. Ahogy Louis csak azt mondja, „anyám” és „apám” az „anya” és „apa” helyett, régen az őrületbe kergetett, de most már ez majdnem szokásommá vált nekem is. Szerencséje van, hogy egyáltalán úgy utalok rá, hogy apám vagy apa a Ken vagy a „seggfej” helyett, ahogy azt tettem is életem legnagyobb részében.
- Nos, ahogy már valószínűleg kitaláltad, Louis végül elhagyott – vallom be, aztán felnézek apára. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy semleges maradjon az arckifejezése, míg arra vár, hogy folytassam. – Én pedig nem állítottam őt meg.
- Biztos vagy benne, hogy nem fog visszajönni? – kérdezi.
- Igen, biztos vagyok, több lehetőséget is adott, hogy megállítsam, és nem próbált meg felhívni vagy írni – pillantok a falon lévő órára – már majdnem huszonnyolc órája, nekem meg a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogy hol van – arra számítottam, hogy az autója a kocsifelhajtón lesz, amikor megérkeztem ide, de nem volt. Hol máshol lehetne? Remélem, nem vezetett el egészen az anyja házáig.
- De már csináltátok ezt korábban, és úgy tűnt, mindig találtok egy módot, hogy…
- Figyelsz te rám? Azt mondtam, nem jön vissza – fújtatom, félbeszakítva őt.
- Figyelek, csak kíváncsi vagyok, hogy ezúttal ez mitől más.
Amikor haragos pillantást vetek rá, apa közömbösen néz rám, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy felkeljek és elhagyjam a túldíszített irodáját.
- Csak az. Nem tudom, honnan tudom ezt, és valószínűleg azt hiszed, seggfej vagyok, amiért egyáltalán idejöttem, de fáradt vagyok, apa, annyira kibaszottul fáradt vagyok, hogy ilyen vagyok, és nem tudom, mit tegyek ezzel kapcsolatban – baszki, annyira kétségbeesettnek és kurvára szánalmasnak hangzom. – Téged hibáztatlak, tényleg téged hibáztatlak, mert ha ott lettél volna nekem, talán megmutathattad volna nekem, hogyan… nem tudom, hogyan ne bánjak szarul az emberekkel. Ha lett volna egy férfi a házban, míg felnőttem, talán nem lennék ilyen szar ember. Ha nem találok valami megoldást kettőnk között, úgy fogom végezni, mint te. Vagyis az a te, aki ezelőtt voltál – mutatok a kötött mellényére és a tökéletesen vasalt öltönynadrágjára. – Ha nem találok egy módot arra, hogy ne utáljalak, soha nem leszek képes arra, hogy… – nem akarom befejezni a mondatot előtte. Azt akartam mondani, hogy ha nem tudom megállítani a felé érzett utálatot, soha nem leszek képes megmutatni Louis-nak, mennyire szeretem őt, és hogy úgy bánjak vele, ahogy kellene, ahogy megérdemli.
- Igazad van – meglep azzal, hogy egyetért velem.
- Igen?
- Igen, igazad van. Ha lett volna egy apád, aki vezet téged, és megmutatja, hogyan legyél férfi, jobban fel lennél készülve arra, hogy kezeld ezeket a dolgokat és az életet, úgy általában. Magamat hibáztattam a… – figyelem őt, ahogy keresi a szavakat – viselkedésedért, az, amilyen vagy, az én hibám. Az egész tőlem ered és a hibáimból. Egész életemben hordozni fogom bűneim vétkeit, és annyira sajnálom ezeket a bűnöket – hangja megakadt végén, nekem meg hihetetlenül hányingerem van.
- Most mit kellene ezzel kapcsolatban tennem? Biztosan van valami – piszkálom a körmömnél lévő szakadt bőrt. Az ujjperceim meglepően nem sérültek. Nem töltöttem ki a frusztrációmat egy falon, még.
- Szerintem beszélned kellene valakivel – ajánlja apa. Ne már baszki, kurvára nem mondod?
- Mit csinálunk most? Beszélgetünk – intek a kezemmel a köztünk lévő nyitott térbe.
- Egy szakemberre utalok, sok haragba kapaszkodsz a gyerekkorodból, és ha csak nem találsz valami módot, hogy elengedd azt, vagy legalább egészséges módon kezeld azt, félek, hogy egyáltalán nem fogsz fejlődni.
- Szóval akkor idővesztegetés volt idejönnöm? Nincs semmi, amit tehetsz? – tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm. A második whisky kólámnál tarthatnék már mostanra.
- Nem volt idővesztegetés, tényleg egy jó lépés abban, hogy megpróbálsz jobb emberré válni – létesít szemkontaktust velem újra, én pedig szó szerint érzem a whisky ízét, amit most kellene innom ahelyett, hogy ezt a beszélgetést folytassam. – Louis olyan büszke lesz rád – teszi hozzá.
Büszke? Mi a fenéért lenne rám bárki is büszke? Lesokkolt attól, hogy itt vagyok, talán, de büszke… nem.
- Részegesnek hívott – vallom be gondolkodás nélkül.
- Igaza van? – kérdezi tőlem apa, az aggodalom tiszta az arcán.
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy az vagyok, de nem tudom.
- Ha nem tudod, hogy részeges vagy-e, célszerű választ találnod rá, mielőtt túl késő lesz.
- Miért kezdtél el inni először is? – mindig is tudni akartam a választ erre a kérdésre, de soha nem voltam vele eleget, hogy megkérdezzem.
Apa felsóhajt, aztán felemeli kezét, hogy lesimítsa rövid haját.
- Nos, anyukád és én nem voltunk a legjobb helyzetben akkor, és akkor kezdődött a spirál, amikor egy éjszaka elmentem és berúgtam. A berúgás alatt azt értem, hogy még haza sem tudtam sétálni, és rájöttem, hogy tetszik az, ahogy éreztem magam, tudtam járni sem, eltompította az összes fájdalmat, amit éreztem, ezután ez szokássá vált. Több időt töltöttem abban a rohadt bárban az út túloldalán, mint veled és az anyáddal. Ez eljutott arra a szintre, ahol nem is tudtam működni az ital nélkül, de azzal sem tudtam működni, ez egy vesztes csata volt.
- Mi volt olyan fájdalmas, hogy megpróbáltál elszökni? – semmire sem emlékszem abból, mielőtt az apám részegessé vált, mindig azt feltételeztem, hogy ilyen volt már mielőtt megszülettem.
- Az nem fontos, az a fontos, hogy egy nap végre felébredtem és kijózanodtam.
- Miután elhagytál minket – emlékeztetem őt.
- Mindkettőtöknek jobb volt nélkülem, nem voltam olyan helyzetben, hogy apa legyek vagy férj. Anyád csodálatos munkát végzett azzal, ahogy felnevet téged, azt kívánom, bárcsak ne egyedül kellett volna megtennie, de én nem voltam jó nektek.
Harag kavarog bennem és fűt belül, ujjaimat pedig a szék karfájára nyomom, megpróbálva irányítani azt.
- De tudsz Karen férje és Liam apja lenni.
Tessék, kimondtam. Annyira kurvára sok neheztelés van bennem efelé a férfi felé, aki egy részeg seggfej volt egész életemben, de újraházasodik, lesz egy új fia új felesége. Nem is beszélve arról, hogy most már gazdag, nekünk meg rohadtul semmink sem volt, míg felnőttem. Karennek és Liamnek mindene megvan, aminek anyának és nekem kellett volna.
- Tudom, hogy úgy tűnik, Harry, de ez nem igaz. Karennel két évvel azután találkoztam, hogy abbahagytam az ivást. Liam már tizenhat éves volt, én pedig nem próbáltam meg apafigura lenni neki, ő sem úgy nőtt fel, hogy volt férfi a háznál, így gyorsan elfogadott. Nem az volt a szándékom, hogy új családom legyen és helyettesítselek titeket, soha nem tudnálak helyettesíteni titeket. Soha nem akartál csinálni velem semmit, én nem hibáztatlak téged ezért, de fiam, életem legnagyobb részét úgy töltöttem, hogy a sötétben éltem, vakító, sivár sötétségben, Karen pedig a világosságom volt, ahogy Louis neked.
A szívem majdnem megáll Louis nevének említésére, annyira elvesztem abban, hogy újraéltem a szar gyerekkoromat, hogy képes voltam nem rá gondolni egy pillanatra.
- Nem tehetek mást, csak boldog és hálás lehetek, hogy Karen megjelent az életemben, Liamet is beleértve. Bármit megadnék, hogy olyan kapcsolatom legyen veled, mint vele, talán egy nap ez megtörténhet – kifogy a levegőből hosszú vallomása után, én pedig nem tudok megszólalni. Soha nem volt ilyenfajta beszélgetésem apával, vagy bárkivel az életemben, kivéve Louis-t, úgy tűnik, mindig ő a kivétel.
Nem tudom, mit mondjak apának, nem bocsátom meg, hogy elbaszta az életemet és az italt választotta anya és helyettem, de komolyan gondoltam, amit arról mondtam, hogy megpróbálok megbocsátani neki. Ha nem teszem meg, soha nem leszek rá képes, hogy normális legyek. Még abban sem vagyok biztos, hogy valaha „normális” leszek, de képes akarok lenni arra, hogy egy hétig nem török össze semmit vagy senkit.
A megalázottság Louis arcán, amikor azt mondtam neki, hogy hagyja el a lakást, tiszta a fejemben, de ahelyett, hogy harcolnék vele, ahogy mindig teszem, elfogadom. Emlékeznem kell arra, hogy mit csináltam vele, nincs több rejtegetés.
- Nem mondtál semmit – szakítja félbe a gondolataimat apa, elhalványítva Louis arcát, én meg megpróbálok a képbe kapaszkodni, miközben az elillan. Az egyetlen vigaszom, hogy tudom, elég hamar visszajön majd, hogy kísértsen.
- Nem igazán tudom, hogy mi a fenét mondjak, ez sok volt nekem. Nem tudom, mit gondoljak – vallom be. A szavaimban lévő őszinteség megrémít, és várok rá, hogy még kínosabbá tegye ezt a szart, de nem teszi. Csak egyetértve bólint, aztán lábra áll.
- Karen kései vacsorát csinál, ha maradni akarsz.
- Nem, kihagyom – nyögök fel, haza akarok menni. Az egyetlen probléma az otthonnal, hogy Louis nincs ott. De ez az én rohadt hibám. Végre kezdem meglátni ezt most, most, hogy túl késő van, persze.
Egyenesen a lakáshoz vezetek az apám házától. Belefutottam Liambe a folyosón, ahogy távoztam, de figyelmen kívül hagytam őt és elmentem, mielőtt rám próbálta volna kényszeríteni indokolatlan tanácsát. Tényleg azt kívánom, bárcsak megkérdeztem volna tőle, hol van Louis, kétségbeesetten tudni akarom, de ismerem magamat, és tudom, hogy felbukkantam volna ott, akárhol is van, és elvonszoltam volna őt onnan. Apám magyarázatát hallgatni arról, hogy miért volt olyan szar apa nekem, egy lépés volt a jó irányba, de csodálatos módon nem leszek képes arra, hogy ne legyek egy irányító köcsög nagy hirtelen, és ha Louis valahol olyan helyen lenne, ahol nem akarom legyen, mint például Zaynnel…
Zaynnel van? Szent szar, vele lenne? Nem hiszem, de nem mintha sok lehetőséget adtam volna Louis-nak, hogy sok barátja legyen, és ha nem Liammel van…
Nem, nincs Zaynnel. Nincs.
Folytatom saját magam meggyőzését erről, miközben felmegyek a lifttel a lakásunkhoz. Egy részem reméli, hogy bárki is az a seggfej, aki bejött a lakásunkba, most újra itt van, igazán felhasználnám arra, hogy kitöltsem rajta növekvő paranoiámat és dühömet.
A hideg végig fut a hátamon és az egész testemen annak a gondolatára, hogy bejött egy betolakodó, míg Louis itthon volt. Mi lett volna, ha egyedül van itthon? Louis elvörösödött, könnyáztatta arca a rémálmaimból villan fel előttem, testem pedig megmerevedik a gondolatra. Ha valaha, bárki is megpróbálja fizikailag bántani őt, az lenne az utolsó dolog, amit valaha is tett, az rohadtul biztos.
Olyan egy kibaszott álszent vagyok! Itt fenyegetőzök azzal, hogy megölök valakit, amiért bántja Louis-t, de úgy tűnik, én csak arra vagyok képes, hogy ezt csináljam vele.
Hogy lefoglaljam magam, szétválogatom Louis könyvgyűjteményét. Túl sokat hagyott itt, és tudom, hogy megölte őt, hogy ezt tegye, de nem akart egy második utat megtenni, hogy elvigye őket. Nem hibáztatom őt.
Egy bőr jegyzetfüzet, elrejtve két Emma példány között, elkapja a tekintetemet, majd végig húzom ujjaimat a kapcsán. Mi a fene ez? Végig lapozva az oldalakat meglátom, hogy Louis kézírása tölti meg az összes oldalt. Ez valamiféle napló, amiről nem tudtam, hogy van neki?
„Bevezetés a vallásokba” van szépen az első oldalra írva. Leülök az ágyra a könyvvel a kezeimben, aztán elkezdek olvasni.

Louis szemszöge
- Olyan király, hogy eljöttél, nem voltam biztos benne, hogy el akartál! – kiáltja Tessa a konyha másik feléből, miközben hozzám sétál.
- Nem hagytam volna ki a saját búcsúbulimat – mosolyodom el, feltartva egy piros poharat remegő kezeimben.
- Hiányoltalak innen, senki nem fojtogatta Mollyt egy ideje – nevet fel és hátra billenti fejét, engedve, hogy tiszta alkohol töltse meg a száját egyenesen az üvegből. Lenyeli, pislog, aztán megköszörüli a torkát, megrázva a fejét a folyamat közben, én pedig grimaszolok attól a gondolattól, hogy ez mennyire lehetett égető. – Ezért mindig a hősöm leszel – csipkelődik, majd felajánlja nekem az üveget. Megrázom a fejemet, és feltartom a kezemben lévő, félig üres poharat.
- Biztos vagyok benne, hogy nemsokára valaki más is megérkezik és megteszi ismét – mosolyodom el a gondolatra.
- Uh, ó! Az ördögöt emlegetve – Tessa szemei mögém fókuszálnak, én meg nem akarok megfordulni.
- Miért?! – nyögök fel halkan, egy könyökkel a pultra hajolva, Tessa pedig játékosan újra felajánlja nekem az üveget. Ezúttal elfogadom az ajánlatát.
- Idd ki – mosolyodik el, majd elsétál, otthagyva engem az üveggel.
- Amilyen szomorú vagyok, hogy elköltözöl, örülök, hogy nem kell újra látnom téged. Bár Harry hiányozni fog, a dolog, amiket az a fiú tud csinálni a nyelvével… – Molly hangja édes és lágy, mire a szememet forgatom rá, miközben megpróbálok kigondolni egy visszavágást, de nem sikerül.
A féltékenység, mint a jég végig fut az ereimben, és fontolóra veszem, hogy újra elkezdem fojtogatni őt, pont itt, pont most.
- Menj el – felelem végül, mire felnevet. Ez egy förtelmes zaj, tényleg.
- Ó, ne már, Louis, én voltam az első ellenséged az egyetemen, ez számít valamit, nem? – kacsint, majd az enyémhez üti a csípőjét, ahogy elsétál mellettem.
Ez egy szörnyű ötlet volt, jobban is tudhattam volna, minthogy idejöjjek, főleg Harry nélkül. Steph eltűnt, Tessa meg elég kedves volt, hogy a társaságom legyen egy ideig, de felkeltette érdeklődését egy lány, aki egyik oldalról úgy tűnik, hogy jól néz ki, de amikor megfordul, arca másik fele tetovált. Au. Elkezdek azon gondolkozni, hogy ez valóban tartós-e, miközben töltök magamnak még egy kis italt a poharamba. Úgy tervezem, hogy ezt a poharat szorongatom egész este és nagyon lassan iszom, különben az a látszat, amivel küzdök, hogy fenntartsam, el fog fogyni és végül az az idegesítő részeg srác leszek, aki minden egyes alkalommal sír, amikor valaki ránéz.
Kényszerítem magamat, hogy tegyek egy lassú kört a házban Steph bíborszínű haját keresve, de sehol sem találom. Amikor végre észreveszem Niall ismerős arcát, ő is talált társaságot egy nő személyében, én meg nem akarok közbe szólni. Furcsán úgy érzem magam, hogy nem tartozom ide, nem azért, mert nem pontosan illek bele ebbe a tömegbe, hanem mert van ez az érzésem, hogy bár ez a buli az én „búcsú bulimként” lett feltüntetve, nem hiszem, hogy itt bárkit is érdekel, hogy Harry és én elmegyünk. Talán több érdeklődést mutatnának, ha Harry is eljött volna, elvégre is ők az ő barátai.
- Hát itt vagy! – hallom meg végre Steph hangját, miután majdnem egy óráig egyedül ülök a konyhában.
Már megettem egy egész tál perecet és két italnál tartok. Azon vitatkoztam magammal, hogy hívjak-e egy taxit vagy sem, de most, hogy Steph végre újra visszajött, megpróbálok még ellófrálni itt egy kicsit. Tristan, Molly és Dan Steph mögött vannak, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy semleges arckifejezésem legyen.
Hiányzik Harry.
- Azt hittem, elmentél vagy valami! – kiabálom túl a zenét, eltervelve a figyelmemet a Harryről való gondolataimról és arról, hogy milyen rossz itt lenni nélküle.
Harcoltam magammal, hogy távol maradjak Harry régi szobájától az emeleten, annyira nagyon be akarok menni oda, elrejtőzni a kellemetlen embertömegtől, hogy emlékezzek, nem tudom, de folyamatosan azon találom magam, hogy a lépcső felé vonzódok, és ez lassan kezd megölni.
- Kizárt! Hoztam neked egy italt – mosolyodik el Steph, aztán elveszi az italomat a kezemből. Egy ugyanolyan piros poharat tesz vissza, ami rózsaszín itallal van tele. – Cherry vodka, na! – visítja összezavarodottságomon, én pedig kényszerítem magamat, hogy felnevessek kínosan, míg az ajkaimhoz emelem a poharat. – Az utolsó bulidra velünk! – mond köszöntőt Steph, és több idegen is tapsol. Molly elnéz, miközben én hátra billentem a fejemet, és megengedem, hogy az édes, cseresznyés aroma átvegye az irányítást érzékeim felett.
- Ha már a jó időzítésről van szó… – feleli Molly Steph-nek, mire gyorsan megfordulok. Nem tudom eldönteni, hogy azt akarom, Harry legyen-e az vagy sem, de dilemmám elcsendesül, amikor Zayn sétál be a konyhába teljesen feketébe öltözve. Szám kissé elnyílik, majd visszafordulok Steph-hez. – Azt mondtad, nem lesz itt.
Az utolsó dolog, amire szükségem van most, az egy újabb emlékeztető a káoszról, amit csináltam az életemből. Elköszöntem Zayntől az irodámban, és nem voltam felkészülve, hogy újra felnyissam azt a sebet.
- Bocs, csak felbukkant. Nem tudtam – von vállat Steph, majd Tristanhoz hajol.
- Biztos vagy benne, hogy ez a buli egyáltalán nekem van? – tudom, hogy hálátlannak hangzom, de az, hogy Steph idehívta Zayn és Mollyt, nagyon zavar. Ha Harry idejött volna, elvesztette volna a fejét, amikor Zayn belépett a konyhába.
- Persze, hogy igen! Sajnálom, hogy itt van. Megmondom neki, hogy maradjon távol tőled – biztosít engem Steph, aztán elkezd Zayn felé sétálni, de megfogom a karját.
- Nem, ne. Nem akarok gonosz lenni. Semmi gond.
Zayn egy szőke lánnyal beszélget, ahogy beljebb sétál a konyhában. Lemosolyog a lányra, miközben ő felnevet, de amikor Zayn felnéz és észreveszi a jelenlétemet, mosolya elhalványul. Szemei megtalálják Steph-et és Tristant, de mindketten elkerülik és elhagyják a szobát Mollyval és Dannel, akik követik őket. Megint egyedül maradtam.
Figyelem, ahogy Zayn lehajol és mond valamit a szőke fülébe, a lány elmosolyodik, majd elsétál tőle.
- Szia – mosolyodik el kínosan, és mozgolódik a lábain, amikor elér hozzám.
- Szia – iszom még egy kortyot.
- Nem tudtam, hogy itt leszel – szólalunk meg egyszerre, aztán kellemetlenül felnevetünk.
- Először te – vigyorodik el. Megkönnyebbültem, hogy úgy tűnik, nem haragszik rám.
- Csak azt mondtam, hogy fogalmam se volt, hogy eljössz.
- Nekem se.
- Gondoltam. Steph folyamatosan azt mondja, hogy ez valami búcsú buli nekem, de elég biztos vagyok benne, hogy csak azért mondta, hogy kedves legyen – még egy korty. A cherry vodka sokkal erősebb a másik két italomnál.
- Te… te Steph-el vagy itt? – kérdezi, összezárva a távolságot köztünk.
- Igen. Harry nincs itt, ha ezen csodálkozol.
- Nem, én… – szemei a kezemhez vándorolnak, miközben a pultra teszem az üres poharat. – Mi az?
- Cherry vodka, ironikus, nem? – felelem, de Zayn nem nevet. Arca megrándul az összezavarodottságtól, miközben elnéz az arcomtól, újra le a poharamra, aztán ismét az arcomhoz.
- Steph adta neked ezt az italt? – hangja komoly, túl komoly, agyam pedig lassú. Túl lassú.
- Igen, és?
- Baszki – csattan fel, majd felkapja a poharat a pultról. – Maradj itt – utasítja, mire lassan bólintok, fejem nehéznek érződik. Megpróbálok Zaynre fókuszálni, ahogy eltűnik a konyhából, de azon találom magam, hogy a fejem felett lévő fények elterelik a figyelmemet, ahogy úgy tűnik, körbe-körbe forognak.