Chapter 234

Sziasztok! 😊

Már itt is van a fejezet, ez hosszabb, mint az előző, nem is kicsivel 😀 Harry és Louis beszélgetését tovább olvashatjátok, a vége meg... hát volt már ennél jobb is, bár szerintem érdekes lett, főleg Harry miatt. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni utána. Pénteken találkozunk!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 234

 
Harry szemszöge
- Emlékszel rá? Bármire a tegnap estéről? – kérdezem Louis-tól másodjára.
- Miért jöttél ide? – válaszolja, kitérve a kérdésem elől.
- Miért van ő itt? – intek fejemmel a konyha felé, ahol tudom, hogy Natalie a falra van tapadva, a mi beszélgetésünket hallgatva. Tényleg kurvára ki nem állhatom őt.
- Azért van itt, hogy rám nézzen.
- Nem kell rád néznie, ezért vagyok én itt.
- Harry, – rosszallja – ne ma. Kérlek.
- Bocs – visszakozom, egy még nagyobb seggfejnek érezve magamat, mint néhány másodperccel ezelőtt.
- Miért vagy itt? – kérdezi Louis újra.
- Mert elhoztam az autódat. Nem akarod, hogy itt legyek, ugye? – eddig még egyszer sem, vettem fontolóra azt a gondolatot, hogy Louis talán egyáltalán nem akarja, hogy itt legyek. Azok a napok, amikor bennem talált vigaszt már nincsenek.
- Nem az, hogy… Csak össze vagyok zavarodva.
- Mitől?
- Tőled, a tegnap estétől, Steph-től, mindentől. Tudtad, hogy Steph felültette Beccát Zaynnel kapcsolatban, még akkor is, ha tudta, hogy Becca már Natalie-val jár? Az egész csak egy játék volt neki, és tényleg egész végig utált engem – szemei csillognak az anyja nappalijában lévő homályos fények alatt.
- Nem, persze, hogy nem tudtam – mondom neki.
- Fogalmad sem volt, hogy bármilyen rossz érzése van felém?
Francba.
- Talán egy kicsit, említette Molly egyszer vagy kétszer, de nem árult el részleteket és nem gondoltam ilyenre.
- Molly? Mióta törődik velem Molly?
- Nem törődik, még mindig utál téged – mondom neki. – De felhívott az Applebee’s-es szarság után, és dühös voltam. Nem akartam, hogy ő vagy Steph tönkre tegye a dolgokat közted és köztem. Azt hittem, Steph csak megpróbált beleavatkozni, hogy egy kíváncsi ribanc legyen, nem gondoltam, hogy egy kibaszott pszichopata.
Louis könnyeket töröl le a szeméből, amikor ránézek. Arrébb megyek a kanapén, hogy összezárjam a távolságot köztünk, mire ő hátrahőköl.
- Hé, semmi baj – fogom meg a karját, aztán a mellkasomra húzom őt. – Shh – kezem a hajában pihen, és néhány másodpercig el akar húzódni, de végül beadja a derekát.
- Csak újra akarom kezdeni, mindent el akarok felejteni, ami az elmúlt hat hónapban történt – zokogja. Mellkasom összeszűkül, miközben végig bólogatok, egyetértve vele még akkor is, ha nem akarok. Nem akarom, hogy el akarjon engem felejteni. – Utálom az egyetemet, mindig alig vártam, de hibát hiba után követek el itt – húzza meg a pólómat, közelebb vonva engem magához. Én csendben maradok, nem akarva, hogy még rosszabbul érezze magát miattam.
Kurvára fogalmam sem volt, hogy mire sétálok be, amikor kopogtam az ajtón, de az pokolian biztos, hogy nem arra számítottam, hogy egy síró Louis lesz a karjaimban.
- Annyira drámai vagyok – húzódik el túl korán, és egy pillanatra fontolóra veszem, hogy visszahúzom őt magamhoz.
- Nem, nem vagy az. Nagyon nyugodt vagy, figyelembe véve, hogy mi történt. Mondd el, hogy mire emlékszel, ne kelljen még egyszer megkérdeznem – felelem. – Kérlek.
- Egy homály az egész, olyan… furcsa volt. Mindennek tudatában voltam, de semminek sem volt értelme. Nem tudom, hogyan magyarázzam el. Nem tudtam mozogni, de éreztem dolgokat – rázza ki őt a hideg.
- Érezni dolgokat? Hol ért hozzád Dan? – nem akarom tudni.
- A lábamon, levetkőztettek.
- Csak a lábadon? – kérlek, mondd, hogy igen.
- Igen, azt hiszem. Sokkal rosszabb is lehetett volna, de Zayn… – megáll. – Amúgy a tablettától olyan nehéz volt a testem, nem tudom, hogyan magyarázzam el.
- Már használtam korábban pirulákat, tudom, mire gondolsz.
- Igen? – esik le az álla, mire bólintok. – Szándékosan?
- Igen, viccesek lehetnek, ha a jó fajtát veszed be.
Töredékes emlékek száguldanak végig az agyamon bárokban való lerészegedésekről, London utcáin való botladozásokról. Az elképzelésem a viccesről most már teljesen más, mint amit régen annak gondoltam.
- Azt hiszem, nem jó szó a vicces – táncolok vissza. Louis édesen elmosolyodik, majd megigazítja pulóvere nyakrészét. – Ez honnan van? – kérdezem.
- A pulóver? Középiskolából, nem tudod megmondani? – húzzák le ujjai a vastag krémszínű anyagot, ami le van húzva, hogy eltakarja a seggét.
- Nem tudom, Natalie volt az ajtónál, te meg így vagy öltözve, azt hittem, egy időgépbe kerültem – csipkelődöm. Szemei humorral derülnek fel, egy pillanatra az összes szomorúság elmosódik, aztán megharapja ajkát megpróbálva elrejteni mosolyát. Szipog, majd átnyúl a kis asztalhoz, hogy kihúzzon egy zsebkendőt a virágmintás dobozból.
- Nem, nincs időgép – rázza meg a fejét lassan oda-vissza, miközben megtörli az orrát. Baszki, még sírás után is rohadtul gyönyörű.
- Aggódtam miattad – mondom neki. Mosolya eltűnik. Baszki.
- Ez az, ami összezavar engem.
- Mi? Hogy aggódtam?
- Igen.
- Én mindig aggódom miattad, ezt tudod.
- Nem mindig mondod ki.
Igaza van, nem mindig mondom ki, de ez igaz. Órákat töltök egy nap azzal, hogy érte aggódom.
- Azt mondtad nekem, hogy nem akarod többé megpróbálni, erre most azt mondod nekem, hogy aggódtál miattam – néz rám kifejezéstelenül, ajka remeg.
Érzelem, ez az, amire szükségem van tőle. Szükségem van a megnyugtatásra.
- Nem gond, nem vagyok mérges rád – rosszul értelmezi hallgatásomat. – Értékelem, hogy idejöttél és elhoztad az autómat. Sokat jelent nekem, hogy megtetted – folytatja, miközben én csendben ülök a kanapén.
- Semmiség – vonok vállat. Mondom kell valamit, bármit.
- Hogy fogsz hazajutni? Várj… honnan tudtad egyáltalán, hogyan kell idejutni?
Baszki.
- Liam, ő tudta – hazudom.
- Ó, itt van? – szemei újra felderülnek.
- Igen, odakint van.
- Ó! Feltartalak, sajnálom – pirul el, majd lábra áll.
- Nem, nem tartasz fel. Rendben van azzal, hogy odakint vár – dadogom. Nem akarok elmenni. Kivéve, ha velem jössz.
- Be kellett volna jönnie.
- Jól van ő – hangom túl élesen jön ki.
- Köszönöm még egyszer, hogy elhoztad az autómat – megpróbál udvariasan elküldeni.
- Akarod, hogy behozzam a cuccaidat? – ajánlom fel.
- Nem, reggel megyek, szóval könnyebb ott tartani addig.
Miért lep meg minden egyes alkalommal, amikor emlékeztet arra, hogy elmegy Seattle-be? Folyamatosan arra várok, hogy meggondolja magát, de ez nem történik meg.

Louis szemszöge
- Oké – Harry kezei beletúrnak a hajába, végig a tarkójáig. – Akkor mennem kellene.
- Mit csináltál Dannel? – kérdezem, ahogy eléri az ajtót. Többet akarok tudni a tegnap estéről, még akkor is, ha Natalie a konyhában van és biztos vagyok benne, hogy hallgatózik.
- Mi?
-Dan, azt mondtad, Molly szólt neked. Mit csináltál? – elég jól ismerem Harryt ahhoz, hogy tudjam, Dan után ment.
- Semmi olyan nagyon rosszat – mosolyodik el félig. – Nem öltem meg Dant, amikor megtaláltam, csak arcon rúgtam…
- Csak arcon rúgtad… – felelem, megpróbálva átlátni a fejemben lévő káoszon.
- Igen… Ezt Zayn elmondta?
- Én… nem tudom.
„Harry vagyok, nem Zayn.” Mondta Harry. Annyira igazinak érződik a hangja a fejemben.
- Itt voltál, ugye? Tegnap este? – lépek felé. Ő hátrál a falhoz. – Igen, emlékszem rá. Azt mondtad, nem ittál és nem…
- Nem hittem, hogy emlékszel – motyogja Harry.
- Miért nem mondtad el egyszerűen?
- Nem tudom, el akartam, de aztán minden olyan ismerős lett és mosolyogtál és nem akartam tönkre tenni.
- Hogy tette volna az tönkre, hogy elmondod, hogy hazahoztál?
- Nem én hoztalak haza, hanem Zayn.
Erre emlékeztem korábban, nagyjából.
- Akkor utána jöttél? Én mit csináltam? – azt akarom, hogy Harry segítsen összerakni az eseménysort.
- A kanapén feküdtél, alig tudtál beszélni.
- Ó.
- Őt hívtad – teszi hozzá halkan, méreg fűződik bele mély hangjába.
- Kit?
- Zaynt – válasza egyszerű, de érzem az érzelmet mögötte.
- Nem, nem hívtam őt – ennek nincs értelme. – Ez annyira frusztráló – kiszűrtem a homályt és végre kaptam egy kis bepillantást az értelembe, Harry beszélt Danről, Harry megkérdezte, hogy hallom-e őt, én kérdeztem őt Zaynről… – Tudni akartam róla, hogy bántottad-e őt. Azt hiszem.
- Többször is a nevét mondtad, nem gond. Annyira ki voltál ütve, amúgy sem vártam tőled, hogy engem akarj – szemei a szőnyegre szegeződnek.
- Nem akartam őt, lehet, hogy nem emlékszem sokra, de féltem. Elég jól ismerem magamat ahhoz, hogy tudjam, csak téged hívnálak – vallom be gondolkodás nélkül.
Miért mondtam ezt az előbb? Harry és én szakítottunk, megint. Ez a második tényleges szakításunk, olyan érzés, mintha sokkal több lenne. Talán mert ezúttal nem ugrottam a karjaiba a szeretet leghalványabb jelére sem tőle, ezúttal elhagytam a házat és az ajándékokat, ezúttal elmegyek Seattle-be kevesebb, mint huszonnégy órán belül.
- Gyere ide – feleli, kitárva a kajait.
- Nem lehet.
- De igen.
Akármikor amikor Harry körülöttem van, a helyzet ellenére is, az ő ismerőssége mindig beszivárog minden rostba. Vagy ordibálunk egymással, vagy mosolygunk és csipkelődünk. Soha nincs semmi távolság, nincs középút. Ez egy olyan természetes dolog nekem, egy ösztön igazából, hogy hagyom magam vigaszt találni a karjaiban, nevetni elévült hozzáállásán, és figyelmen kívül hagyni a problémákat, amik azt okozták, hogy ebben az akármilyen szörnyű helyzetben legyünk, amiben éppen vagyunk akkor.
- Nem vagyunk már többé együtt – felelem csendesen, saját magam emlékeztetéséért, nem az övéért.
- Tudom.
- Nem tettethetjük azt, hogy igen.
- Nem azt kérem, hogy ezt tedd. Csak azt kérem tőled, hogy gyere ide – karjai még mindig szét vannak tárva, még mindig hosszúak és hívogatóak, nekem szólnak, közelebb és közelebb húzva engem.
- És ha megteszem, visszaesünk a körbe, amivel kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy véget vetünk neki.
- Lou.
- Harry, kérlek – hátrálok. Ez a nappali túl kicsi, hogy elkerüljem őt, az önuralmam pedig ingatag.
- Rendben – sóhajt fel végül, majd kezeivel beletúr a hajába, szokásos jele a frusztrációjának.
- Szükségünk van erre, tudod, hogy igen. Külön kell egy kis időt töltenünk.
- Külön egy kis időt? – sebesültnek néz ki, dühösnek, én pedig egy kicsit félek, hogy mi fogja következőnek elhagyni a száját.
- Igen, egyedül egy kis időt. Nem tudunk kijönni egymással, és úgy tűnik, mindig minden ellenünk dolgozik. Te magad mondtad a minap, hogy eleged van ebből, kidobtál a lakásból.
- Louis… kurvára nem lehetsz… – néz a szemembe, aztán megáll a mondat közepén. – Mennyi idő?
- Mi?
- Mennyi időt töltsünk külön?
- Én… – nem vártam tőle, hogy beleegyezik. – Nem tudom.
- Egy hét? Egy hónap?
- Nem tudom, Harry, mindkettőnknek egy jobb helyet kell találnia magának.
- Te vagy az én jobb helyem, Lou – szavai elárasztják a mellkasomat, és kényszerítem a szemeimet, hogy elmozduljanak az arcáról, mielőtt az összes ellenállásomat elveszítem.
- Te is az enyém, tudod, hogy igen, de te olyan mérges vagy, én meg annyira ki vagyok éleződve veled. Csinálnod kell valamit a dühöddel, nekem pedig idő kell magamnak.
- Szóval akkor csak én vagyok az ok? – csattan fel.
- Nem, én is. Túlságosan is függök tőled. Önállóbbnak kell lennem.
- Mióta számít ebből bármi is?
- Azóta, mióta az a nagy veszekedés volt a lakásban néhány éjszakával ezelőtt. Igazából mióta nem vagy hajlandó Seattle-be jönni velem, még akkor sem, hogy megígértem neked, megpróbálhatjuk és ha nem működik, továbbléphetünk és mehetünk Angliába.
Amikor végre összeszedem a bátorságot, hogy felnézzek Harryre, ő füstölög. Kezei remegnek, arca elpirult.
- Ne mondj semmit, amit majd megbánsz. Kérlek – könyörgök. Látom a mérges szavakat kavarogni szemei mögött. Ajkai egy kemény vonallá préselődnek.
- Rendben. Akkor elmegyek, mikor indulsz holnap?
- Ötkor.
- Reggel?
- Igen.
- Oké – kezeit fekete farmarjának szűk zsebébe nyomja, szemei arcomat méregetik. – Megmondom Liamnek, hogy üdvözlöd őt – feleli, aztán kisétál az ajtón.