Chapter 231

Helló! 😊

Hát nem semmi egy fejezet ez sem. Louis anyja és Harry gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, efelől ne legyen kétségetek 😃 És ha már Louis anyjánál tartunk, ebben a sztoriban most kivételesen nem Johanna-nak írtam a nevét, mert ehhez a karakterhez nem illik Jay csodálatos személyisége (😢💔❤), úgyhogy itt Carol lesz. Csak jelezni akartam, ha valaki csodálkozna rajta. Kedden találkozunk ismét.

Kellemes olvasást, és kitartást ebben a melegben! 😊😘🔥☀

Chapter 231

 
Harry szemszöge

Abban a pillanatban, hogy meglátom Zayn autóját a kis téglaház kocsifelhajtóján, majdnem elhányom magam. Nemrég érkezhettek meg, tizenöt mérfölddel túlléptem a sebességhatárt egész úton idefelé. Haragom fellobban és csak pirosat látok, ahogy Zayn kilép a verandára. Lassan sétál a kocsijához, miközben én leparkolok az útra, nem akarva elállni az útját, amikor majd elmegy a faszba innen.
Mit fogok mondani Zaynnek? Mit fogok mondani Louis-nak? Képes lesz egyáltalán arra, hogy meghalljon engem?
- Tudtam, hogy felbukkansz itt – feleli csendesen, amikor megjelenek előtte.
- Miért ne bukkannék fel? – morgom, visszaharapva növekvő dühömet.
- Talán mert ez az egész a te hibád – szól be.
- Kibaszottul komolyan mondod? Az én hibám, hogy Steph egy istenverte pszichopata? – igen, igen, az.
- Nem, mindenek előtt a te hibád, hogy nem jöttél el vele arra a bulira. Látnod kellett volna az arcát, amikor betörtem azt az ajtót – rázza meg a fejét, mintha meg akarna szabadulni az emléktől. A mellkasom összeszorul.
- Én… nem tudtam, hogy odamegy, szóval menj a picsába. Hol van?
- Odabent – jelenti ki Zayn a nyilvánvalót egy gyilkos pillantással.
- Kurvára ne nézz rám úgy, mindenek előtt nem is kellene itt lenned – emlékeztetem őt.
- Ha nem lettem volna ott, megerőszakolták volna és isten tudja mi lett volna még – kezeim megtalálják bőr kabátjának a gallérját, majd a kocsija motorháztetejéhez lököm.
- Nem számít, hányszor próbálkozol, nem számít, hányszor „mented meg” őt, soha nem fog akarni téged. Ezt ne felejtsd el – ajándékozom meg egy utolsó lökéssel, aztán ellépek tőle. Meg akarom ütni őt, eltörni a kurva orrát, amiért egy ilyen önelégült seggfej, de Louis alig húsz lépésre van tőlem, és az most sokkal fontosabb, hogy lássam őt.
Ahogy elsétálok Zayn kocsijának ablakai mellett, meglátom Louis pénztárcáját és ruháit az ülésen. Nincs rajta ruha?
- Miért nincs rajta ruha? – merem megkérdezni. Megrántom a kilincset, és összeszedem a cuccait a karjaimba, míg várok Zayn válaszára.
- Levették róla – jegyzi meg egyszerűen, arckifejezése zord.
- Baszki – szisszenek fel, aztán felsétálok a betonverandára.
- Mi a fenét keresel itt? – állja el az ajtót Louis anyja. Máris kiabál velem. Kibaszott bájos.
- Látnom kell őt – fogom meg a szúnyoghálós ajtó kilincsét, mire Louis anyja megrázza a fejét, de elmozdul az utamból. Van egy olyan érzésem, hogy tudja, hogy el fogok vonulni mellette.
- Nem jössz be ide! – kiáltja. Figyelmen kívül hagyom őt, és ellépek mellette. – Nem hallottál engem?! Ne sétálj el mellettem úgy, mintha nem hallanál! – a hálós ajtó becsapódik, majd átlépkedek a kis nappalin, hogy megkeressem Loius-t.
Megállok egy pillanatra, amikor meglátom őt. A kanapén fekszik térdeivel kissé behajlítva, haja rendezetlen a fején, szemei pedig csukva vannak. Carol tovább zaklat engem, azzal fenyegetve, hogy hívja a zsarukat, de leszarom. Lehajolok a padlóra, így szemmagasságban vagyok az arcával. Gondolkodás nélkül megsimogatom arccsontját a nagyujjammal, mielőtt tenyerembe veszem kipirult arcát.
- Krisztus – szitkozódom, aztán közelről figyelem, ahogy mellkasa lassan fel-le mozog. – Baszki, Lou, annyira sajnálom. Ez az egész az én hibám – suttogom, remélve, hogy hall engem.
- Ebben igazad van! Ez a te hibád, most pedig kifelé a házamból, mielőtt elvitetlek a rendőrséggel!
- Abbahagyná egy percre?! Nem megyek sehová. Gyerünk, hívja fel a rendőrséget, rángassa ide őket ilyen későn, magáról fog beszélni a város, és mindannyian tudjuk, hogy ezt nem akarja – tudom, hogy haragosan néz rám, tőröket dobálva a fejében, de nem tudok elnézni az előttem lévő fiútól.
- Rendben – fújtatja végül Carol. – Öt perced van – cipői tompán kopognak a szőnyegen a lehető legförtelmesebb módon. Egyébként is miért van így felöltözve ilyen későn?
- Remélem, hallasz engem, annyira sajnálom. Istenem, annyira sajnálom ezt az egészet. Mindenek előtt nem kellett volna engednem, hogy elsétálj. Mit is gondoltam? – szavaim kapkodottak, de érintésem gyengéd, ahogy arca puha bőrét simogatom. – Büszke lennél rám, egy kicsit, azt hiszem. Nem öltem meg Dant, amikor megtaláltam őt, csak arcon rúgtam… ó, és fojtogattam egy kicsit, de még mindig lélegzik, és majdnem ittam ma este, de nem tettem. Nem tehettem még rosszabbá a dolgokat közöttünk. Tudom, hogy azt hiszed, nem érdekel, de igen, csak nem tudom, hogyan mutassam meg neked – megállok, hogy megvizsgáljam, ahogy szemhéjai megrebbennek a hangomra – Hallasz engem? – kérdezem.
- Zayn? – suttogja alig hallgatóan, és egy pillanatra esküszöm, hogy az ördög szórakozik az agyammal.
- Nem, Harry. Harry vagyok, nem Zayn – nem tehetek irritációmról, ami abból fakad, hogy Louis alig tudatában lévő ajkaival ejti ki a nevét.
- Nem Harry – zavarodottan összehúzza szemöldökét, de szemei csukva maradnak. – Zayn? – ismétli meg, mire elveszem kezemet az arcától.
Amikor lábra állok, az anyját nem látom sehol. Meg vagyok lepve, hogy nem állt a vállam felett, míg megpróbáltam helyrehozni a dolgokat a fiával.
- Befejezted? – vissza is tért.
- Nem, nem fejeztem be – azt akarom, elvégre is Zaynt hívja.
- Be tudnád vinni őt a szobájába, mielőtt elmész? Nem feküdhet a kanapén – kéri az anyja.
- Szóval az nincs megengedve, hogy itt legyek, de… – megállítom magamat, tudva, hogy abból semmi jó nem fog kisülni, ha veszekedésbe keveredek ezzel a nővel tizedjére, mióta találkoztam vele. – Persze, hol van a szoba?
- Balra az utolsó ajtó – válaszolja kurtán, majd ismét eltűnik. Nem tudom, Louis kedvessége honnan a fenéből jött, az pokolian biztos, hogy nem ettől a nőtől.
Felsóhajtva egyik karomat Louis térdei alá teszem, a másikat a nyaka felé, óvatosan felemelve őt a kanapéról. Egy lágy nyögés hagyja el az ajkait, ahogy felemelem és a mellkasomhoz tartom szorosan. Lehajtva tartom fejemet kissé, miközben végig viszem őt a folyosón. Ez a ház kicsi, sokkal kisebb, mint képzeltem. Balra az utolsó ajtó be van csukva, és amikor kinyitom, meglepődöm a nosztalgikus érzéseken, amik elindulnak mélyen bennem egy szobától, amiben még soha nem voltam mostanáig. Egy kis ágy van a távolabbi falnál, elosztva a kicsi hálószobát. A sarokban lévő asztal majdnem ugyanakkora méretű, mint az ágy. Egy kamasz Louis villan fel képzeletemben, ahogy biztos órákat és órákat töltött annál a nagy asztalnál számtalan házi feladattal. Szemöldökei összehúzva, szája egy egyenes, túlkoncentrált vonalban áll, haja a homlokára omlik, belelógva a szemébe, és gyorsan oldalra löki, mielőtt visszateszi ceruzáját a füle mögé.
Ismerve őt most, nem találtam volna ki, hogy ez a ninja teknősös paplan hozzá tartozna. Biztosan évekkel ezelőtt vették, amikor Louis a szuperhősös korszakában volt, amit egyszer úgy írt le, hogy „a legjobb és a legrosszabb időszak az életében”, a probléma ezzel a szakasszal az, hogy túlanalizált mindent, ahogy még mindig teszi, és azon találta magát, hogy megkérdezi az anyját, lehet-e igazi állásuk, hogy mehet-e egyetemre, és hogy egy nap lehet-e gyerekeik.
Lenézek a karjaimban lévő felnőtt Louis-ra, majd elfojtok egy nevetést a folyamatos kíváncsiságán, az egyik legjobban és legkevésbé szeretett dolgom vele kapcsolatban most. Elhúzom a paplant, aztán óvatosan lefektetem őt az ágyra, megbizonyosodva róla, hogy csak egy párna van a feje alatt, éppen ahogy otthon alszik. Az otthon… már nem az ő otthona többé. Éppen úgy, mint ez a kis ház, a lakásunk is egy rövid megálló volt neki úton az álmához. Seattle.
A kis faszekrény megnyikordul, ahogy kinyitom a felső fiókot, ruhákat keresve, amiket ráadhatok félig meztelen testére. Annak a gondolatától, hogy Dan levetkőztette őt, ökölbe szorul a kezem egy régi póló vékony anyaga körül, amivel kapcsolatban imádkozom, hogy még mindig jó legyen rá, különben hosszú egy hazaút lesz nekem póló nélkül. Ez az egyik olyan alkalom, amikor a régi szokásom, hogy egy halom pólót tároltam a csomagtartómban, hasznos.
Olyan lassan emelem fel Louis-t, amennyire csak tudom, majd áthúzom a fején a pólót. Haja rendezetlenebb most, köszönhetően remegő kezeimnek, és amikor megpróbálom lesimítani, csak rosszabb lesz. Ő újra felnyög, ujjai összerándulnak. Megpróbál mozogni, de nem tud. Utálom ezt. Lenyelem a torkomban lévő epét, és elpislogom a gondolatokat Dan kezeiről rajta.
El kell néznem tőle, míg kezeim belebújtatják karjait a póló ujjának kis lyukaiba, aztán végre fel van öltöztetve. Carol az ajtóban áll, egy elgondolkodó, mégis dühös arckifejezése van, én pedig kíváncsi vagyok, mióta áll ott.
- Szeretlek, és annyira sajnálom – suttogom Louis füle alatt lévő bőrhöz, majd visszafektetem fejét a puha párnára.
Elhagyni a szobáját, a gyerekkori szobáját elég nehéz az elfojtott nyöszörgése nélkül is, ami elhagyja az ajkait, amikor elérem a folyosót.
- Haza akarom őt vinni – mondom az előttem álló nőnek, kezei karba vannak téve mellkasa előtt.
- Ez nem történik meg.
- Tudom – elkezdek azon gondolkozni, mennyire lenne dühös Louis, ha kiosztanám az anyját.
- Hol voltál ma este, amíg ez történt? – kérdezi, követve engem a szűk folyosón.
- Otthon.
- Miért nem voltál ott, hogy megállítsd ezt?
- Mitől olyan biztos abban, hogy én nem voltam ennek a részese? Általában olyan gyors, hogy engem hibáztasson mindenért, ami rossz a világban.
- Mert tudom, hogy a rossz választásaidtól és a még rosszabb viselkedésedtől függetlenül semmi ilyesmit nem engednél, hogy megtörténjen vele, ha teheted.
Ez egy dicséret tőle? Egy visszakézből jövő, de a pokolba is, elfogadom, főleg figyelembe véve a körülményeket.
- Nos… – kezdem el. Feltartja kezét, hogy elcsendesítsen.
- Még nem fejeztem be. Nem hibáztatlak téged mindenért, ami rossz a világban, csak az ő világában – mutat az alvó, vagy félig eszméletlen fiúra, aki a kis ágyon fekszik.
- Ezzel nem vitatkozom – sóhajtok fel legyőzve. Tudom, hogy igaza van, nem kétséges, hogy tönkretettem majdnem mindent Louis életében.
„Ő az én hősöm, időnként a kínzóm, de legtöbbször a hősöm.” Írta Louis. Egy hős? Messze vagyok egy kibaszott hőstől. Bármit megadnék, hogy az legyek neki, csak nem tudom, hogyan.
- Nos, legalább egyetértünk valamiben – telt ajkai egy fél mosolyba húzódnak, de elpislogja és lenéz a lábaira. – Nos, ha ez minden, amire szükséged volt, mehetsz.
- Oké… – vetek egy utolsó pillantást Louis-ra, aztán vissza az anyjára.
- Mik a terveid a fiammal? Tudnom kell, mik a hosszú távú szándékaid, mert minden egyes alkalommal, amikor elfordulok, valami történik vele és nem jó értelemben. Mit fogsz csinálni vele Seattle-ben?
- Nem megyek Seattle-be vele – a szavak erősek és nehezek a nyelvemen.
- Mi? – kezd el sétálni a folyosón, én pedig követem őt.
- Nem megyek. Nélkülem megy.
- Amennyire boldog vagyok ettől, megkérdezhetem, miért? – egy tökéletesen ívelt szemöldök megemelkedik, én meg elnézek.
- Egyszerűen nem megyek, ezért. Amúgy is jobb neki, ha nem megyek.
- Éppen úgy hangzol, mint az ex-férjem – nyel egyet. – Néha magamat hibáztatom, amiért Louis hozzád fűzi magát, aggódom, hogy amiatt, hogy az apja milyen volt, mielőtt elhagyott minket – feleli manikűrözött kezeit felemelve, hogy lesimítsa a haját, és megpróbál nem befolyásoltnak tűnni attól, hogy megemlítette Richardot.
- Semmi köze nincs a velem való kapcsolatához, alig ismeri őt. Az a néhány nap, amit együtt töltöttek mostanában, éppen ezt mutatja, nem emlékszik eléggé az apjára ahhoz, hogy ez hatással legyen a választására a férfiak terén.
- Mostanában? – tágulnak ki Carol szemei meglepődve, én pedig rémülten figyelem, ahogy a szín kifut az arcából.
Francba. Baszki. A kibaszott francba.
- Ő, uhm, belefutottunk kicsivel több mint egy hete.
- Richard? Megtalálta Louis-t?
- Nem, Louis futott bele.
- Hol?
- Nem hiszem, hogy el kellene mondanom ebből bármit is.
- Tessék? – áll el a lélegzete.
- Ha Louis azt akarta volna, hogy tudjon arról, hogy látta az apját, ő maga mondta volna el.
- Ez fontosabb, mint a te ellenszenved irántam, Harry. Gyakran találkozik vele Louis? – szürke szemei fényesek, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban könnyek folyhatnak ki belőle, de ismerve ezt a nőt, soha az életben nem hullatna el egy könnycseppet senki előtt, főleg nem előttem.
Felsóhajtok, nem akarva elárulni Louis-t, de nem akarva azt sem, hogy több problémát okozzak az anyjával.
- Velünk maradt néhány napig.
- Louis nem akarta elmondani nekem, ugye? – hangja vékony és rekedt, miközben piros körmét piszkálja.
- Valószínűleg nem. Maga nem a legkönnyebb ember, akivel beszélgetni lehet – emlékeztetem őt. Elgondolkozom azon, hogy ez jó alkalom-e arra, hogy felhozzam gyanúmat Richardról, miszerint betört a lakásba.
- És te az vagy? Én legalább törődöm Louis jólétével, ez több, mint amit rólad mondhatok! – emeli fel a hangját, mire közelebb lépek.
- Mindenkinél jobban törődök vele, még magánál is! – szólok vissza. Tudtam, hogy a normális beszélgetés köztünk nem tart sokáig.
- Én vagyok az anyja, senki nem szereti őt jobban nálam. A tény, hogy azt hiszed, jobban szeretheted őt, megmutatja, milyen őrült vagy igazából!
- Tudja, hogy mit gondolok? Azt hiszem, hogy azért utál engem, mert Richardra emlékeztetem. Utálja a folyamatos emlékeztetést arról, amit maga tett tönkre, ezért utál engem, így nem kell utálnia önmagát, de akar tudni valamit? – várok szarkasztikus bólintására, aztán folytatom. – Maga és én sokban hasonlítunk szintén. Igazából jobban hasonlítunk, mint Richard és én, egyikünk sem hajlandó elvállalni a felelősséget a hibáinkért, helyette mindenki mást hibáztatunk. Elkülönítjük azokat, akiket szeretünk, és kényszerítjük őket, hogy… – félbeszakít, mielőtt elmondhatnám neki, hogy hátralévő napjait egyedül fogja eltölteni.
- Nem! Nincs igazad! – most már sír.
- Nem, igazam van, és el is megyek. Louis autója még mindig a Pullman-on van valahol, szóval visszahozom holnap, kivéve, ha maga akarja megtenni az utat.
- Rendben, hozd az autót. Ez nem változtat meg semmit. Soha nem foglak megkedvelni – köpi a szavakat.
- Engem pedig soha nem fog érdekelni, ha mégis – sétálok a bejárati ajtó felé, egy pillanatig vitázok magammal, hogy visszamenjek-e a folyosóra és elvigyem magammal Louis-t.
- Mikor hozod az autót holnap? – kérdezi Carol.
- Délben, találnom kell rá módot, hogy visszajussak oda, szóval lehet, hogy egy kicsit később. Ne aggódjon emiatt, idehozom holnap.
- Tényleg értékelem, hogy idejöttél, hogy megnézd őt, Harry, annak ellenére, ahogy érzek feléd, tudom, hogy szereted a fiamat. Csak újra emlékeztetni akarlak, hogy ha szereted őt, igazán szereted őt, nem fogsz beleavatkozni az életébe. Ő nem ugyanaz a fiú, akit kitettem annál az ördögi iskolánál félévvel ezelőtt.
- Tudom – amennyire utálom ezt a nőt, sajnálom őt, mert úgy, mint én, valószínűleg egyedül lesz hátralévő nyomorúságos életében. – Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezem, mire ő gyanakodva néz rám.
- Mi lenne az?
- Ne mondja el neki, hogy itt voltam. Ha nem emlékszik rá, ne mondja el – kérem tőle. Louis annyira ki van ütve, valószínűleg egy dologra sem fog emlékezni, nem hiszem, hogy egyáltalán tudja, hogy itt vagyok most.
- Ezt megtehetem – bólint az anyja, én pedig kisétálok a bejárati ajtón.