Chapter 226

Helló! 😊

Úgy látszik, sosem tudok előbb jelentkezni, valahogy mindig csak este lesz erre időm 😅 Nem is tudom, mit mondjak a fejezet elolvasása után, totálisan le vagyok sokkolva, pedig már nem először olvasom a történetet. Nagyon kíváncsi vagyok, mik lesznek a gondolataitok a részről, és próbáljatok meg nem összetörni az események miatt, ne feledjétek, hogy messze még a vége... 😉 Nem is húzom tovább az időt, jövő héten találkozunk újra.
Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 226

 
- Annyira izgatott vagyok, hogy megint találkozhattunk Maxszel és Danise-szel, évek óta nem láttuk őket! – áradozik Karen, miközben Ken beindítja a SUV autót.
A táskák biztosan hátra lettek helyezve, én pedig kölcsön vettem Liam fülhallgatóját, hogy elvonjam a figyelmemet az út alatt.
- Jó volt, Logan annyit nőtt – elégíti ki Ken Karent egy mosollyal.
- Igen. Olyan jóképű fiú.
Nem tehetek róla, de a szememet forgatom. Logan kedves volt meg minden, de miután órákig az volt a benyomásom, hogy érdekelte őt Harry, nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán fogok-e törődni a fiúval. Hálás vagyok, hogy a vele való újbóli találkozás esélye nagyon alacsony, remélhetőleg nem létező.
- Max semmit sem változott az évek alatt – jegyzi meg Ken, hangja halk és rosszalló. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki nem törődik a durva férfivel.
- Jobban érzed már magad? – fordul meg Liam, hogy megkérdezze.
- Nem nagyon – sóhajtok fel. Ő bólint.
- Kialudhatod az út alatt, kérsz egy üveg vizet?
- Majd én adom – veti közbe Harry.
Liam figyelmen kívül hagyja őt, és elvesz egy palackozott vizet a kis hűtőből, ami a padlón van az ülése előtt. Halkan megköszönöm neki, majd bedugom a fülest a fülembe. A telefonom többször is lefagy, így ki-bekapcsolom újra, remélve, hogy működni fog. Nyomorult lesz ez az út, ha nem tudom kiszorítani a feszültséget zenével. Nem tudom, miért nem csináltam ezt korábban a „nagy depresszió” előtt. Kissé elmosolyodom a nevetséges becenevekre, amik azokra a napokra vonatkoztak, amelyek Harry nélkül teltek el, nem tudom, miért mosolygok, amikor valójában az volt életem legrosszabb néhány napja. Most is érzem, tudom, hogy ismét eljön.
- Mi a baj? – hajol le Harry, hogy a fülembe beszéljen, mire én meggondolatlanul elhúzódom tőle. Ő a homlokát ráncolja, és nem tesz még egy mozdulatot, hogy hozzám érjen.
- Semmi, a telefonom csak… vacak – tartom fel a készüléket a levegőbe.
- Pontosan mit próbálsz meg csinálni?
- Zenét hallgatni és remélhetőleg aludni – suttogom. Harry elveszi a telefont a kezemből, aztán elmozdítja az aksiját.
- Ha hallgattál volna rám és vettél volna egy újat, ez nem történt volna meg – szid le.
Megharapom a nyelvemet és kibámulok az ablakon, míg ő megpróbálja rendbe hozni a mobilomat. Nem akarok újat, amúgy sincs annyi pénzem most, hogy újat vegyek. Találnom kell egy lakást és új bútorokat venni, kifizetni a számlákat, az utolsó dolog, ami a fejemben van az az, hogy több száz dollárt költsek egy új telefonra.
- Most már működik, azt hiszem. Ha nem, használhatod az enyémet – feleli. Használjam az övét? Harry önként felajánlja nekem, hogy használjam az ő telefonját? Ez új.
- Köszi – motyogom, aztán végigpörgetem a dalok listáját a mobilomon, mielőtt választok. A zene elárasztja a fülemet és a gondolataimat, elnyomva a belső nyugtalanságot.
Harry az ablaknak dönti a fejét, majd lehunyja szemeit. A sötét karikák a szemei alatt elárulják az alváshiányát, mire a bűntudat hulláma eláraszt engem, de visszanyomom.
Perceken belül a megnyugtató zene elaltat.

…

- Louis – ébreszt fel Harry hangja. – Éhes vagy?
- Nem – nyögök fel, nem akarva kinyitni a szememet.
- Másnapos vagy, enned kellene.
- Rendben – adom be a derekamat, nincs energiám, hogy veszekedni kezdjek ma.
Percekkel később egy szendvics és sült krumpli van az ölemben. Piszkálom az ételt, majd hátradöntöm a fejemet az ülésnek, miután a felét megeszem. A telefonom megint lefagyott, megállítva figyelemelterelésemet.
- Tessék – húzza ki Harry a fülhallgató zsinórját a mobilomból és dugja bele az övébe.
- Köszi.
Már megnyitotta nekem a zenéket. Egy hosszú lista jelenik meg a képernyőn, amit átpörgetek, hogy keressek valami ismerőset. Majdnem feladom, de szemeim meglátnak egy mappát, aminek a címe „L”, átnézek Harryre, akinek a szemei csukva vannak és meglepően nem engem figyel. Amikor megnyitom a mappát, megjelenik az összes kedvenc zeném, még olyan dalok is, amelyeket soha nem említettem neki. Biztosan a telefonomon látta meg őket.
Az ilyen dolgoktól megkérdőjelezem magamat. A kicsi, figyelmes gesztusok, amiket megpróbál elrejteni előlem, a kedvenc dolgaim az egész világon. Bárcsak ne rejtegetné már előlem.

…

- Itt vagyunk! Otthon, édes otthon! – ébreszt fel ezúttal Karen. Harry alszik, keze az ülésen van köztünk, ujjai alig érnek a lábamhoz. Álmában is vonzódik hozzám, még akkor is, amikor próbálja nem ezt tenni.
- Harry, ébredj fel – suttogom, mire szemei kinyitódnak, tágra nyílnak és azonnal éber lesz. Megdörzsöli szemeit, aztán a fejét, majd rám néz, felmérve arckifejezésemet.
- Jól vagy? – kérdezi halkan, én pedig bólintok. Megpróbálom elkerülni a konfrontációt vele ma, de kezdek ideges lenni nyugodt viselkedése miatt. Ez általában egy robbanás előjele.
Kiszállunk az autóból, majd Harry a kocsi végéhez sétál, hogy elhozza a csomagjainkat.
- Köszönöm még egyszer, hogy eljöttetek, nagyszerű volt – fonja körém karjait Karen és szorosan megölel. – Kérlek, látogass meg minket hamarosan, és sok sikert Seattle-ben – amikor elhúzódik, szemei tele vannak könnyekkel.
- Nemsokára eljövök, ígérem – ölelem őt meg újra. Mindig olyan kedves és támogató volt velem, majdnem, mint egy anya, amilyen nekem sosem volt.
- Sok szerencsét, Louis, és szólj, ha bármire szükséged van Seattle-ben, sok kapcsolatom van ott – mosolyodik el Ken, aztán kínosan a vállam köré fonja egyik karját.
- Még találkozunk, mielőtt elmegyek New Yorkba, szóval most nem ölellek meg – feleli Liam, amin mindketten felnevetünk.
- Az autóban leszek – motyogja Harry, otthagyva minket a kocsifelhajtón állva, anélkül, hogy elköszönt volna a családjától.
- Visszajön, ha tudja, hogy mi a jó neki – mondja nekem az apja.
- Nagyon remélem – nézek Harryre, aki most már az autóban ül.
- Nem jó neki, ha visszamegy Angliába, túl sok emléke, túl sok ellensége, túl sok hibája van ott. Te vagy az, ami jó neki, te és Seattle – biztosít engem Ken, amire bólintok. Bárcsak Harry is így látná.
- Köszönöm még egyszer – mosolygok rájuk, mielőtt csatlakozom Harryhez az autóban.
Egy szót sem szól, amikor beszállok, csak bekapcsolja a rádiót és elég hangosra állítja a hangerőt ahhoz, hogy tudjam, nem akar beszélgetni. Bárcsak tudnám, hogy mi jár a fejében ilyenkor, amikor ennyire olvashatatlan.
Játszom a kezeimmel és az ablakon bámulok ki, ahogy az út folytatódik. Mire a lakáshoz érünk, a Harry és köztem lévő feszültség kibírhatatlan magasságot ér el. Ez az őrületbe kerget engem, Harry pedig úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érintett.
A kilincsért nyúlok, aztán Harry hatalmas keze átnyúl, hogy megállítson. Másik kezét az államhoz teszi, felbillenti a fejemet, így rá kell néznem.
- Sajnálom, kérlek, ne haragudj rám – szólal meg halkan, szája centikre van az enyémtől.
- Jó – lehelem, belélegezve menta illatát.
- De nem vagy jól, meg tudom mondani. Visszatartod, ezt pedig utálom.
Igaza van, mindig pontosan tudja, mit gondolok, de mégis annyira fogalma sincs ugyanakkor. Ez egy összezavaró ellentmondás.
- Nem akarok veszekedni veled többet.
- Akkor ne tedd – jelenti ki, mintha ez ilyen egyszerű lenne.
- Próbálom, de olyan sok minden történt ez alatt a kirándulás alatt, még mindig próbálom feldolgozni az egészet – vallom be. Azzal kezdődött, hogy megtudtam, Harry szabotálta a lakásomat, és azzal végződött, hogy Harry egy önző ribancnak hívott.
- Tudom, hogy tönkretettem a kirándulást.
- Nem csak te voltál, nem kellett volna időt töltenem…
- Ne fejezd be – szakít félbe, majd elveszi kezét az államtól. – Nem akarok hallani róla.
- Oké – pillantok el intenzív nézésétől, aztán kezét az enyémre teszi.
- Néha én… nos, néha én olyan… baszki – sóhajt fel, majd folytatja. – Néha amikor magunkra gondolok, elkezdek paranoiás lenni, tudod? Mármint nem tudom, miért vagy velem néha, amit kifejezek a tetteimben, és az agyam elkezdi elhitetni velem, hogy ez nem fog működni, vagy hogy elveszítelek téged, ekkor mondom a hülye szarságokat. Ha csak elfelejtenéd Seattle-t, boldogok lehetnénk végre, nem lesz több elterelés.
- Seattle nem egy elterelés, Harry – védekezem lágyan.
- Az, annyira nagyon erőlteted, hogy bebizonyítsd az igazad – hangsúlya megváltozik a megnyugtatóból hideggé másodpercek alatt, és várok a durva szavakra, amik biztosan következni fognak.
- Kérlek, abbahagyhatnánk a beszélgetést Seattle-ről? Semmi sem változik, te nem akarsz menni, én akarok, elegem van abból, hogy folyton ez megy.
- Rendben, mit javasolsz, mit csináljunk akkor? Elmész Seattle-be nélkülem? Mit gondolsz, meddig fogunk kitartani akkor? Egy hétig? Egy hónapig? – figyel engem hűvösen, mire a hideg kiráz.
- Működtethetjük, ha tényleg akarjuk. Legalábbis megpróbálhatnám Seattle-t, és meglátnám, hogy ez-e az, amit tényleg akarok. Ha nem tetszik, elmehetünk Angliába.
- Nem, nem, nem. Ha elmész Seattle-be, egyáltalán nem leszünk együtt, ez lesz.
- Mi? Miért? – keresgélem a szavakat, és küzdök a következő válaszomért.
- Mert nem szokásom a távkapcsolat.
- Randizni sem szoktál, emlékszel? – emlékeztetem őt. Dühítő, hogy lényegében könyörgök neki, hogy maradjon kapcsolatban velem, amikor nekem kellene fontolóra vennem, hogy elhagyom őt amiatt, ahogy bánik velem.
- Nézd, hogy alakul ez.
- Az előbb szó szerint bocsánatot kértél, amiért leszidtál, két perccel ezelőtt, most meg azzal fenyegetőzöl, hogy véget vetsz a kapcsolatunknak, ha elmegyek Seattle-be nélküled? – tátom el a számat, mire Harry lassan bólint. – Na, hadd tisztázzam ezt, felajánlottad, hogy összeházasodunk, ha nem megyek, de ha igen, szakítasz velem? – nem voltam felkészülve, hogy felhozzam az ajánlatát, de nem tudtam megállítani a szavakat.
- Összeházasodni? – álla leesik, szemei összeszűkülnek. Tudtam, hogy nem kellett volna megemlítenem. – Mi…
- Azt mondtad, hogy ha téged választalak, összeházasodhatunk. Tudom, hogy részeg voltál, de azt hittem, talán…
- Mit hittél? Hogy összeházasodunk? – az autóban lévő összes levegő eltűnik, a légzés pedig egyre nehezebb és nehezebb, ahogy a másodpercek telnek.
- Nem, tudtam, hogy nem tennéd, csak…
- Akkor miért hoztad fel? Tudod, milyen részeg voltam és kétségbeesett, hogy maradj, bármit kimondtam volna – a szívem elszorul szavai miatt. Tudtam, hogy ez lesz a pontos reakciója, de egy kis részem, a részem, ami még mindig hisz az irántam érzett szerelmében, elhitette velem, hogy talán komolyan gondolta.
Deja vu érzésem van, egyszer itt ültem, ezen az ülésen, miközben Harry gúnyolódott velem és kinevetett, amiért azt gondoltam, hogy elkezdene egy kapcsolatot. A ténytől, hogy annyira meg vagyok bántva most, igazából sokkal jobban, mint akkor, ordítani akarok. De nem teszem, itt ülök csendben és kínosan, éppen, mint korábban.
- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, Louis, és nem akarom bántani az érzéseidet, oké?
- Csodálatos munkát végzel – csattanok fel, majd megharapom az arcom belsejét.
- Bemegyek – sóhajt fel és nyitja ki a kocsiajtót ugyanakkor. Kinyitja a csomagtartót, én pedig felajánlom, hogy segítek neki vinni a táskákat, de megrázza a fejét és maga viszi. – Elfelejtetted bezárni az ajtót? – kérdezi, elhúzva a kulcsát a zártól.
- Nem, te zártad be. Emlékszem – figyeltem őt bezárni az ajtót, mielőtt elmentünk, a szemeit forgatta és azzal viccelődött, hogy túl sokáig tart nekem elkészülni.
- Ez fura – feleli, majd belép. Szemei átvizsgálják a szobát, mintha keresne valamit.
- Gondolod…
- Valaki idebent volt – válaszolja, arca lesápad, száját kemény vonallá préseli. Én elkezdek pánikolni.
- Biztos vagy benne? Nem úgy néz ki, mintha bármi is hiányozna – sétálok a folyosó felé, de Harry visszahúz.
- Ne menj be oda, amíg körül nem nézek – utasítja. Meg akarom mondani neki, hogy maradjon nyugton és majd én megnézem, de tudom, hogy ebbe soha nem egyezne bele. Hülyeség tényleg, a gondolat, hogy én védjem meg őt, amikor a valóságban ő lenne az, aki megvédene engem.
Bólintok, aztán a hideg végigfut a gerincemen. Mi van, ha valaki tényleg bent van? Ki jönne a mi lakásunkba, amikor nem vagyunk itthon, de nem lopja el a hatalmas plazma tévét, amit Harry tett ki a falra a nappaliba? Harry eltűnik a hálószobánkban, én pedig visszatartom a lélegzetemet, amíg újra meg nem hallom a hangját.
- Tiszta – jelenik meg újra a hálóból, mire kifújok egy mély levegőt.
- Biztos vagy benne, hogy valaki itt volt?
- Igen, nem tudom, miért nem vittek el semmit…
- Én sem – vizsgálják át szemeim a szobát, aztán észreveszem a különbséget. A kis halom könyv, ami Harry éjjeliszekrényén, az ő felénél van az ágynál, el van mozdítva. Külön emlékszem, hogy a szövegkiemelőzött könyv, amit én adtam neki, a tetején volt, mert megmosolyogtatott, tudva, hogy ismét elolvasta.
- A kibaszott apád volt! – kiabálja hirtelen Harry.
- Mi? – a gondolat már megfordult a fejemben, de nem akartam kimondani.
- Biztosan ő volt! Ki más tudta volna, hogy elmegyünk és jön az otthonunkba, de szart se lop el? Csak ő, az a hülye, részeg rohadék!
- Harry!
- Hívd fel, most – követeli. A farzsebemben lévő telefonomért nyúlok, de lefagyok.
- Nincs telefonja.
- Ó, igen, persze, hogy nincs. Kurvára le van égve és hajléktalan.
- Hagyd abba. Csak azért, mert azt hiszed, hogy talán ő volt, az nem jelenti azt, hogy ilyen dolgokat mondhatsz előttem!
- Rendben. Akkor menjünk, keressük meg őt.
- Nem! Csak fel kellene hívnunk a rendőrséget és bejelenteni, nem hajtóvadászatra indulni az apámért.
- Felhívjuk a rendőrséget és mit mondunk? Hogy a drogfüggő apád betört a lakásunkba, de semmit nem lopott el?
Megállok léptemben, szemeim fellobbannak az indulatommal együtt.
- Drogfüggő?
Harry gyorsan pislog, majd tesz egy lépést felém.
- Úgy értettem, részeg… – nem néz rám, hazudik.
- Mondd el, miért mondtál drogfüggőt – követelem, mire megrázza a fejét, kezeivel beletúrva a hajába.
- Ez csak egy feltevés, oké?
- Miért feltételeznéd ezt? – szemeim égnek, a torkom meg fáj a gondolattól.
- Nem tudom, talán mert az a férfi, aki felbukkant, hogy elvigye őt, úgy nézett ki, mint egy speed függő. Láttad a karjait?
Emlékszem az alkarján megjelenő viszketésre, de hosszú ujjú póló volt rajta.
- Az apám nem drogfüggő – nem vagyok biztos benne, hogy elhiszem-e a számat elhagyó szavakat, de nem vagyok kész, hogy szembenézzek a lehetőséggel.
- Nem is ismered őt, semmit sem akartam mondani – lép felém újra, de én hátrálok.
- Te sem ismered őt, és ha nem akartál mondani semmit, miért tetted? – alsó ajkam remeg, és nem tudok tovább ránézni.
- Nem tudom – von vállat.
- Én igen, azért mondtad, hogy megbántsd az érzéseimet. Mint általában – fejfájásom már megsokszorozódott, és annyira kimerült vagyok, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban elájulhatok.
- Nem, azért mondtam, mert csak kicsúszott, és betört a kibaszott lakásunkba.
- Ezt nem tudhatod.
- Rendben, Louis, gyerünk, tettesd azt, hogy az apád, aki – hadd emlékeztesselek – egy részeges, tökéletesen ártatlan ebben.
- Te is részeges vagy! – jegyzem meg, aztán azonnal eltakarom a számat.
- Mit mondtál? – úgy figyel a szemeivel, mint egy ragadozó, körbejárva engem.
- Ha belegondolsz, az vagy. Csak akkor iszol, amikor zaklatott vagy, vagy dühös, nem tudod, mikor kell abbahagyni az ivást, és mérges vagy részegen. Összetörsz dolgokat és verekedésekbe keveredsz.
- Nem vagyok egy kibaszott részeg. Teljesen abbahagytam az ivást, amíg te meg nem jelentél.
- Nem hibáztathatsz mindenért engem, Harry.
- Nem hibáztatlak mindenért téged, a szarságokért hibáztatlak, amiket teszel.
- Oké, Harry, te nyertél. Tönkretettem az életedet és kényszerítelek az ivásra, kényszerítelek arra, hogy leszidj engem, és szánalmassá teszlek. Értem! – kiabálom, a levegőben integetve a kezeimmel, mint egy őrült.
- Legalább érted! – ordítja vissza.
- Nos, jó dolog, hogy nem leszek itt, hogy tovább csináljam ezt. Még két nap és megszabadulsz tőlem! – vonulok ki a nappaliba, Harry meg követ.
- Nem így értettem! Tudod, hogy nem akarom, hogy elhagyj engem – már nem kiabál.
- Igen, nos, elég jó munkát végzel, hogy megmutasd nekem másképp.
- Ez mit akar jelenteni? Folyamatosan elmondom neked, hogy mennyire szeretlek!
- Ezt még te sem hiszed el, meg tudom mondani – láttam a kétség fellobbanását az arcán, amikor nekem ordította a szavakat, tudja, hogy nem mutatja ki eléggé az irántam érzett szerelmét.
- Akkor mondd el nekem ezt, szerinted találnál valaki mást, aki elviseli a te szarságaidat? A folyamatos nyafogásodat és panaszkodásodat, a bosszantó szükségedet, hogy minden sorban legyen, és a viselkedésedet? Tippelj újra, senki nem viselné el!
Felnevetek. Pontosan Harry arcába nevetek, még a kezemmel is eltakarom a számat, nem tudom abbahagyni.
- A viselkedésemet? Az én viselkedésemet? Te folyamatosan tiszteletlen vagy velem, a borderline személyiségzavarod érzelmileg sértő, kínzó, fojtogató és durva. Beléptél az életembe, felfordítottad, és azt várod tőlem, hogy meghajoljak neked, mert van ez a gondolatod, ami teljesen hülyeség. Úgy viselkedsz, mintha ez a kemény srác lennél, akit mindenkit leszar, kivéve magát, mégsem tudsz még csak aludni sem nélkülem! Elnézem minden egyes hibádat, de nem fogok állni és hagyni, hogy így beszélj velem – járkálok oda-vissza a betonpadlón, Harry pedig figyeli minden egyes mozdulatomat. Kissé bűntudatom van, amiért így kiabáltam vele, de csak emlékeznem kell a szavakra, amiket az előbb mondott nekem, hogy újratöltődjön a felé érzett haragom. – És egyébként lehet, hogy nehéz engem kezelni néha, de ez azért van, mert túl elfoglalt vagyok azzal, hogy miattad aggódjak, és hogy megpróbáljalak nem feldühíteni téged, hogy elfeledkezem magamról, szóval elnézést, ha bosszantalak téged vagy túl sokat panaszkodok neked, amikor te folyamatosan kiosztasz engem minden rohadt ok nélkül.
Harry arckifejezése komoly, kezei ökölbe vannak szorítva az oldalánál, arca pedig mélyvörös.
- Nem tudom, mi mást tehetnék, oké? Tudod, hogy még soha nem csináltam ezt ezelőtt, tudtad, hogy az, hogy belemész ebbe, egy kihívás lesz, nincs jogod, hogy panaszkodj most erről.
- Nincs jogom, hogy panaszkodjak róla? – fújtatom. Nem gondolhatja komolyan. Egy pillanatra azt hittem, bocsánatot fog kérni amiatt, ahogy bánik velem, de tudhattam volna. Az a probléma Harryvel, hogy amikor ő jó, az annyira jó, annyira édes és őszinte és olyannyira szeretem, de amikor rossz, ő a legutálatosabb személy, akivel valaha is találkoztam és találkozni fogok.
Visszasétálok a hálószobába, majd kinyitom a bőröndöt, kirakva a ruhákat egy halomba az ágyra.
- Hová mész? – kérdezi tőlem Harry.
- Nem tudom – válaszolom őszintén. Tőled el, azt tudom.
- Tudod, hogy mi a te problémád, Louis? Az a te problémád, hogy túl sok rohadt regényt olvasol, és elfelejted, hogy mindegyik baromság. Nincsenek Darcyk, csak Wickhamek és Alec d’Urberville-k, szóval ébredj fel, és ne várd már azt tőlem, hogy valami istenverte irodalmi hős leszek, mert ez kurvára nem fog megtörténni!
Szavai körém fonódnak és beszivárognak minden pórusomba, ennyi.
- Pontosan ez az, amiért mi soha nem fogunk működni, én megpróbáltam és megpróbáltam veled, amíg csak levegőm volt, megbocsátottam az undorító dolgokat, amiket tettél velem, te mégis mindig ezt csinálod velem. Igazából én csinálom ezt magammal. Nem vagyok áldozat, csak egy hülye srác, aki túlságosan is szeret téged, én meg semmit sem jelentek neked. Amint elmegyek hétfőn, az életed visszatér a normálishoz, még mindig ugyanaz a Harry leszel, aki mindenkit leszar, és én leszek az, akinek fájdalma lesz, és alig tud funkcionálni nélküled, de én tettem ezt magammal. Megengedtem magamnak, hogy beléd bugyolálódjak, hogy az ujjad köré csavarj, tudva, hogy ez így fog végződni. Azt hittem, hogy amikor külön voltunk korábban, megláttad, hogy jobb vagy velem, mint egyedül, de az a helyzet, Harry, hogy nem vagy jobb velem. Jobb, ha egyedül leszel – forrongok. – Mindig egyedül leszel. Még akkor is, ha találsz egy másik naiv embert, aki hajlandó mindent feladni érted, beleértve önmagát is, ő is bele fog fáradni az oda-vissza dologba és elhagy téged, ahogyan én…
- Gyerünk, Louis! Mondd el, hogy elhagysz engem, de ami még jobb, ne. Csak pakold össze a szarjaidat és menj el – feleli, szemei véreresek, kezei remegnek, és tudom, hogy már majdnem megőrül.
- Ne próbáld tovább visszafogni magad, megpróbálsz nem megtörni, de tudod, hogy akarod. Ha csak engednéd magadnak, hogy megmutasd nekem, hogyan érzel valójában…
- Semmit sem tudsz arról, hogy valójában hogyan érzek. Menj el! – hangja megakad a végén, és semmit sem szeretnék jobban, minthogy körülöleljem őt és elmondjam neki, soha nem hagyom őt el, de nem lehet.
- Csak annyit kell tenned, hogy elmondod nekem, kérlek, Harry, csak mondd el, hogy meg fogod próbálni, tényleg megpróbálod ezúttal – könyörgök neki, nem tudom, mi mást tehetnék. Nem akarom elhagyni őt, még akkor is, ha tudom, hogy meg kell tennem. Szó szerint könyörgök neki, hogy kérjen arra, maradjak.
- Nem akarom már többé megpróbálni, vagyok, aki vagyok, és ha ez nem elég jó, akkor tudod, hol az ajtó.
- Akkor ezt akarod? Nem is vagy hajlandó megpróbálni? Ha elmegyek, ezúttal ez végleges lesz, és tudom, hogy nem hiszel nekem, mert mindig ezt mondom, de ez igaz. Csak mondd, hogy azért viselkedsz így, mert pánikolsz amiatt, hogy Seattle-be megyek.
- Biztos vagyok benne, hogy találsz egy helyet, ahol maradhatsz hétfőig – feleli a mögöttem lévő falra bámulva.
Amikor nem válaszolok, sarkon fordul és elhagyja a szobát. Egy helyben állok, lesokkolva, hogy nem jött vissza, hogy még jobban veszekedjünk. Percek telnek el, mielőtt végre felszedem a darabjaimat, amiket Harry összetört, aztán összepakolom a táskáimat utoljára.