Chapter 209

Sziasztok! :)

Bocsánat a késői részért, eléggé elfoglalt voltam ma. A fejezet... érdekes, nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd a végéről... A közepe körül zárójelbe írtam, hogy pontosan milyen az a pohár, ha rákerestek, rögtön be fog ugrani :) Pénteken találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 209

 
Harry és az apám mindketten a konyhaasztalnál ülnek, amikor felbukkanok a fürdőből, Harry telefonjával a kezemben.
- Elhervadok itt, babe – szólal meg Harry, amikor odaérek hozzájuk.
Kezemet a széke támlájára helyezem, mire ő hátra hajtja a fejét, nedves haja az ujjaimhoz ér.
- Akkor ajánlom, hogy csinálj magadnak valamit, amit ehetsz – csattanok fel. Leteszem elé a telefonját, Harry pedig egy teljesen semleges arckifejezéssel néz fel rám.
- Oké… – áll fel, hogy a hűtőhöz sétáljon. – Te éhes vagy? – kérdezi.
- Megvan a maradékom az Applebee’s-ből – felelem.
- Mérges vagy rám, amiért elvittem őt inni ma? – kérdezi apám.
- Nem vagyok mérges, de nem akarom, hogy ez rendszeres dolog legyen.
- Nem lesz az, ezen kívül úgyis elköltözöl – emlékeztet engem, mire átnézek az asztalon a férfire, akit csak két napja ismerek most már.
Nem válaszolok, helyette csatlakozok Harryhez a hűtőnél, majd kinyitom az ajtaját.
- Mit akarsz enni? – kérdezem tőle. Óvatos szemekkel néz rám, nyilvánvalóan megpróbálva megbecsülve a hangulatomat.
- Csak valamilyen csirkét vagy valami, vagy rendelhetünk házhoz szállítással?
- Csak rendeljünk valamit – sóhajtok fel. Nem akarok nyers lenni vele, de az agyam annak a lehetőségeivel kavarog, hogy mi volt a telefonjában, amitől úgy érezte, hogy ki kell törölnie.
Miután Harry és az apám befejezi a veszekedést a kínain és a pizzán, Harry pizzát akar és meg is nyeri a vitát, miután emlékezteti az apámat, hogy ki fog érte fizetni. Apám nem tűnik sértődöttnek Harry gúnyos megjegyzéseitől, csak nevet vagy felmutatja a középső ujját Harrynek.
Furcsa látvány tényleg, figyelni kettejüket. Miután az apám elment, gyakran álmodoztam róla, amikor láttam a barátaimat az ő apjukkal. Olyan elképzelésem volt róla, hogy hasonlít arra a férfire, akivel felnőttem, csak idősebben, nem egy részeg hajléktalanra gondoltam. Mindig úgy gondoltam rá, hogy egy aktatáskát visz magával, amiben fontos dokumentumok vannak, az autójához sétálva reggel, kávéscsészével a kezében. Nem úgy képzeltem őt el, hogy még mindig iszik és nincs hol laknia. Nem tudom elképzelni anyát és ezt az embert, hogy képesek fenntartani egy beszélgetést, nem is beszélve arról, hogy évekig házasok voltak.
- Te és anya hogy találkoztatok? – mondom ki gondolataimat.
- Középiskolában – válaszolja.
Harry felveszi a telefonját, majd elhagyja a szobát, hogy megrendelje a pizzát, vagy felhívjon valakit és kitörölje a hívásnaplót.
- Milyen hosszú ideig jártatok, mielőtt összeházasodtatok?
- Csak körülbelül két évig, fiatalon összeházasodtunk.
- Miért? – kellemetlenül érzem magam, amiért felteszem ezeket a kérdéseket, de tudom, hogy semmi szerencsém nem lenne, ha anyától akarnám megkapni a válaszokat.
- Te és anyád soha nem beszéltetek erről? – kérdezi apa.
- Nem, soha nem beszéltünk rólad. Ha meg is próbáltam felhozni, leállította – mondom neki, és figyelem, ahogy vonásai az érdeklődésből szégyenbe változnak.
- Ó.
- Bocsi – nem vagyok biztos benne, miért kérek bocsánatot.
- Nem, megértem. Nem hibáztatom őt.
Lehunyja a szemeit egy pillanatra, mielőtt újra kinyitja őket. Harry újra csatlakozik hozzánk a konyhában, majd leül mellém.
- Hogy megválaszoljam a kérdésedet, fiatalon összeházasodtunk, mert anyád terhes lett veled, a nagyszüleid pedig utáltak engem és megpróbálták anyádat távol tartani tőlem, szóval összeházasodtunk – mosolyodik el az emléken.
- Szóval azért házasodtatok össze, hogy bosszantsátok a nagyszüleimet? – kérdezem egy mosollyal.
A nagyszüleim, nyugodjanak békében, egy kicsit… hevesek voltak. Nagyon hevesek. A gyerekkori emlékeim róluk olyanok, hogy csendre intettek az ebédlőasztalnál, amiért nevettem, vagy azt mondták, vegyem le a cipőmet, mielőtt a szőnyegükre lépek. A születésnapokra személytelen kártyákat küldtek megtakarítás kötvényekkel benne, nem ideális egy nyolc évesnek.
Anya lényegében a nagymamám klónja volt, csak egy kissé higgadtabb. Bár megpróbálta, anyám azzal tölti a napjait és éjszakáit, hogy megpróbáljon tökéletes lenni.
- Bizonyos módon igen, anyád mindig össze akart házasodni. Gyakorlatilag az oltárhoz vonszolt engem – nevet fel, Harry pedig rám néz, mielőtt ő is nevet. Mogorván nézek rá, tudva, hogy valamilyen szarkasztikus megjegyzést agyal ki arról, hogy kényszerítem őt a házasságra.
- A házasság ellen voltál? – kérdezem.
- Nem. Nem emlékszem igazán, csak azt tudom, hogy pokolian féltem, hogy tizenkilenc évesen gyerekem legyen.
- És jogosan, látjuk, hogyan alakult ez neked – jegyzi meg Harry. Haragos pillantást vetek rá, de apám csak a szemét forgatja rá.
- Ez nem valami, amit ajánlok, de sok fiatal szülő van, akik tudják kezelni, én csak nem voltam olyan.
- Ó – nem tudom elképzelni, hogy szülő legyek az én koromban.
- Még több kérdés? – mosolyodik el.
- Nem, ez minden – mondom neki.
Nem igazán érzem kellemesen magamat vele, de egy fura módon kellemesebben érzem vele magamat, mintha helyette anyám ülne itt.
- Ha még eszedbe jut pár, megkérdezheted. Addig nem bánod, ha ismét lezuhanyozom, mielőtt megérkezik a vacsora?
- Persze, hogy nem, menj csak – mondom neki.
Úgy tűnik, mintha hosszabb ideje lenne itt, mint két nap. Olyan sok minden történt az elmúlt két napban, Harry tetoválása, láttam az apámat, Harry kicsapása… nem kicsapása, a beszélgetés Zaynnel a parkolóban, az ebéd Steph-el és Mollyval, csak túl sok. Ez több mint stresszes, folyamatosan épülve és növekedve, az életemben lévő problémák halma úgy tűnik, nem enyhül egyhamar.
- Mi a baj? – kérdezi Harry, amikor apám eltűnik a folyosón.
- Semmi – állok fel, aztán teszek pár lépést, mielőtt Harry megállít a csuklómnál megfogva és megfordít, hogy szemben legyek vele.
- Baromság, ezt jobban tudom. Mondd el, mi a baj – morogja, a falhoz tolva engem.
- Te…
- Én mi? Beszélj – követeli.
- Furcsán viselkedsz és kitörölted az üzeneteidet és a hívásaidat.
Vonásai bosszúsan megváltoznak, majd megszorítja az orrnyergét.
- Miért is nézted át amúgy a telefonomat?
- Mert gyanúsan viselkedsz és…
- Szóval átnézed a cuccaimat? Nem megmondtam már neked korábban, hogy ne csináld ez a szarságot?
- Tudom, hogy nem kellene átnéznem a dolgaidat, de nem kellene okot adnod rá, és ha nincs rejtegetni valód, akkor miért érdekel? Én nem bánnám, ha átnéznéd a telefonomat, nincs semmi rejtegetni valóm – mondom neki.
- Csak kifogásokat keresel arra, hogy milyen elmebeteg vagy – feleli, szavai égetnek.
Nincs semmi mondanivalóm, vagyis sok mindent mondanék neki, de szavak nem jönnek ki a számon.
Kihúzom karomat fogásából, majd elsétálok tőle. Harry azt mondta, elég jól ismer engem ahhoz, hogy tudja, mikor van valami bajom, nos, én elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, mikor van közel ahhoz, hogy lebukjon valamivel. Legyen az akár egy kis hazugság, vagy egy fogadás a szüzességemre, ugyanaz a dolog történik minden egyes alkalommal. Gyanúsan viselkedik, és amikor felhozom ezt neki, elkezd védekezni és durva szavakkal illet engem.
- Ne sétálj el tőlem – jön utánam a hálószobánkba.
- Ne kövess.
- Nem tetszik, hogy átnézed a cuccaimat.
- Nem tetszik, hogy úgy érzem, ezt kell tennem.
Harry becsukja az ajtót, majd neki dől a hátával.
- Nem kell ezt tenned, azért töröltem ki azt a dolgot, mert… véletlen volt. Semmiség, ami miatt ennyire izgatottnak kell lenned.
- Izgatottnak? Úgy érted elmebetegnek?
- Nem gondoltam komolyan azt – sóhajt fel.
- Ne mondj folyamatosan olyan dolgokat, amiket nem gondolsz komolyan.
- Ne nézd át folyamatosa a cuccaimat.
- Rendben – ülök le az asztalhoz.
- Rendben – ismétli meg.
Nem tudom eldönteni, hogy hiszek-e neki vagy sem. Semminek sincs értelme, de egy bizonyos módon van. Talán tényleg véletlenül törölte ki az üzeneteit és a hívásait, és Steph-el beszélt telefonon. A darabok és a beszélgetés részei, amiket elkaptam, tüzelik a képzeletemet, és nem akarom megkérdezni róla Harryt, mert nem tudom, hogy a figyelmébe akarom-e ajánlani, egyébként se hiszem, hogy elmondaná nekem.
- Nem akarom, hogy titkaink legyenek, ezen már túl kellene lennünk – emlékeztetem őt.
- Tudom, baszki. Nincs több titok, őrült vagy.
- Ne hívj már őrültnek, az összes ember közül pont neked nem kellene annak hívni bárkit is – megbánom a szavakat amint elhagyják a számat, de Harry nem tűnik megbántottnak.
- Sajnálom, oké? Nem vagy őrült, csak átnézted a telefonomat – mosolyodik el.
Viszonzásképpen kikényszerítek egy mosolyt, és megpróbálom meggyőzni magamat, hogy igaza van, paranoiás vagyok. Rosszabb esetben, ha rejteget valamit előlem, végül rá fogok jönni, szóval nem lényeges most elvakultnak lenni ezzel kapcsolatban. Megismétlem magamban a logikát újra és újra, amíg meg nem győzöm magamat.
- Szerintem a pizza itt van, nem leszel rám egész este mérges, ugye? – kérdezi, mielőtt elhagyja a szobát, nem adva esélyt arra, hogy válaszoljak.
Megnézem a telefonomat, amikor kimegy a szobából Harry, és ismét van egy üzenetem Zayntől. Ezúttal nem zavartatom magam azzal, hogy elolvassam, tudom, hogy mit akar mondani, és nem hiszem, hogy jó ötlet beszélni vele bármiről is. Már világossá tette, hogy nem fogom befolyásolni őt, amikor a Harry ellen való feljelentésről van szó. Kivéve, ha azt mondom neki, hogy semmit sem akarok vele, amiért szörnyen érezném magam, ha ezt kellene tennem, de még akkor is kimondanám neki a szavakat, ha ez azt jelenti, hogy visszavonja a feljelentést. Harrynek egyáltalán nem tetszett az ötlet, és tudom, hogy ha még egyszer látom Zaynt bármilyen okból kifolyólag, nem leszek képes megállítani Harryt, hogy valami hülyeséget csináljon megint.
A pizzaevés és a nappaliban lévő egy órás tévénézés után kimerült vagyok és kész vagyok, hogy lefeküdjek aludni. Az utolsó napom a régi Vance irodában holnap van, szerdán pedig elmegyünk a hajókirándulásra. Harry azt mondja, hogy hamarosan ő is jön az ágyba, majd egy gyors csókot nyom a homlokomra, mielőtt elhagyom a nappalit. Alig vagyok tudatában annak, hogy Harry körém fonja karjait, miközben közelebb húz magához.

Húsz perccel az ébresztőm előtt ébredek fel. Harry felnyög és átfordul, karját kinyújtja értem álmában, mielőtt megöleli helyette a párnát.
Megpróbálok olyan csendes lenni, amennyire csak lehet, ahogy a konyhába sétálok, hogy feltegyek egy kávét. Apám még mindig alszik, mire normálisan megcsinálom a hajamat. Harrynek kell majd kitennie őt, akárhová is megy. Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, ha felajánlanám neki, hogy még egy éjszakát maradjon. Én nem bánnám, de szerda reggel korán elmegyünk. Hagyom, hadd döntse el Harry, hogy mit kellene csinálnunk. Amúgy is ő az, akinek problémája van ezzel.
Lassabban vezetek a Vance Könyvkiadóhoz, mint általában. Minden utcát, minden épületet fel akarok dolgozni az úton. Ez a fizetett gyakornoki állás egy valóra vált álom volt, tudom, hogy Seattle-ben is a Vance-nak fogok dolgozni, de ez az az épület, ahol elkezdődött, ahol a karrierem elkezdődött.
Kimberly az asztalánál ül, amikor kilépek liftből. Több barna doboz van felhalmozva az asztala oldalánál.
- Jó reggelt! – csiripeli.
- Jó reggelt – hangom nem képes olyan vidáman hangzani, mint az övé. Inkább ideges és kínos.
- Készen vagy az utolsó napodra itt? – kérdezi, miközben megtöltöm a polisztirol habból készült csészémet (Styrofoam cup) kávéval.
- Igen, igazából ez az utolsó napom. A hét további részében kirándulásra megyek – emlékeztetem őt.
- Ó, igen, majdnem elfelejtettem. Wow! Az utolsó napod! Vennem kellett volna neked egy kártyát vagy valamit – mosolyodik el.
- Nem mintha nem látnál jövőhéten – nevetek fel.
- Igaz.
- Készen álltok az indulásra? Mikor mentek? – kérdezem tőle.
- Pénteken, az új házunk már ki van pakolva, és kész arra, hogy megérkezzünk.
Kimberly és Christian új otthona bájos, hatalmas és modern, akárcsak az a ház, amiből elköltöznek. Kimberly eljegyzési gyűrűje csillog a fényben, én pedig nem tehetek róla, de megbámulom minden alkalommal, amikor meglátom.
- Én még mindig várok a nőre, hogy visszahívjon a lakással kapcsolatban – mondom neki, mire megfordul, hogy rám nézzen.
- Mi? Még nincs lakásod?
- Van, már elküldtem neki a papírokat, csak át kell néznünk a bérleti szerződés részleteit.
- Hat napod van – pánikoltnak néz ki értem.
- Tudom, irányítás alatt tartom – biztosítom őt, remélve, hogy ez igaz.
Ha ez néhány nappal ezelőtt történt volna, ennek a költözésnek minden percét elterveztem volna, de mostanában túl stresszes voltam, hogy bármire is fókuszáljak, főleg erre a költözésre Seattle-be.
- Oké, ha segítségre van szükséged, csak szólj – ajánlja, aztán megszólal az asztalán lévő telefonja.
Amikor visszaérek az irodámba, néhány üres doboz van a padlón. Nincs sok személyes tárgyam az irodámban, szóval nem kellene sokáig tartania.
Ahogy leragasztom az utolsó dobozt, gyengéden kopognak az ajtón.
- Gyere be – felelem hangosan.
Egy pillanatra elgondolkozom, hogy Harry-e az, de amikor megfordulok, Trevor áll az ajtóban, világos farmert és sima fehér pólót viselve. Mindig meglepődök, amikor hétköznapian van felöltözve, ahhoz vagyok szokva, hogy öltönyben látom őt.
- Készen állsz a nagy költözésre? – kérdezi tőlem, miközben megpróbálok felemelni egy dobozt, amit túl nehézre pakoltam.
- Igen, majdnem. Te?
Idesétál és felveszi a dobozt a lábaimtól, feltéve az asztalra.
- Köszi – mosolyodom el, majd megtörlöm kezeimet a sötétzöld nadrágom oldalában.
- Igen, ma távozom, amint befejeztem itt.
- Az nagyszerű, tudom, hogy azóta készen állsz Seattle-re, hogy legutóbb ott voltunk – érzem, hogy zavaromban elpirulok, ahogy ugyanezt látom az ő arcán is.
Elvitt egy szép helyre vacsorázni, csak azért, hogy visszautasítsam a csókját, később pedig megfenyegette és meglökte őt Harry. Fogalmam sincs, miért hoztam ezt fel.
- Az egy érdekes hétvége volt – néz rám. – Egyébként tudom, hogy te is izgatott vagy, mindig is Seattle-be akartál menni.
- Igen, alig várom.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de Harry is Seattle-be költözik veled?
- Nem – válaszolja a szám, mielőtt az agyam felzárkózhatna. – Vagyis még nem vagyok biztos benne, azt mondja, hogy nem akar, de remélem, hogy meg fogja gondolni magát – beszélek zavarosan továbbra is, a szavak gyorsan hagyják el a számat, túl gyorsan, Trevor pedig valamennyire kellemetlenül érzi magát, ahogy kezeit a farmerja zsebeibe teszi.
- Miért nem akarna veled menni?
- Tényleg nem vagyok biztos benne, de remélem, hogy jönni fog – sóhajtok fel, aztán leülök a bőrszékembe.
- Őrült, ha nem megy – Trevor kék szemei találkoznak az enyéimmel.
- Ő így is-úgy is őrült – nevetek fel, megpróbálva csökkenteni a növekvő feszültséget a szobában. Ő is nevet, és megrázza a fejét.
- Nos, jobb ha, befejezem itt és elindulhatok, de Seattle-ben találkozunk.
Egy mosollyal elhagyja az irodámat, én pedig valamilyen oknál fogva kissé bűntudatot érzek. A telefonomért nyúlok és írok Harrynek, mellékesen tudatva vele, hogy Trevor megállt az irodámnál. Most az egyszer Harry féltékenysége vonzó a számomra, talán túlságosan is féltékeny lesz Trevorra és úgy dönt, hogy végül is Seattle-be költözik? Ez nem tűnik valószínűnek, de nem tehetek róla, kapaszkodom az utolsó szál reménybe, hogy meg fogja gondolni magát. Az idő telik, hat nap nem olyan nagyon hosszú idő, hogy tervezzen. Átviteli kérelmet kellene beadnia, az nem lenne probléma figyelembe véve Ken pozícióját.
Hat nap nekem sem tűnik hosszú időnek, bár készen állok Seattle-re. Annak kell lennem. Ez az én jövőm, és nem építhetem Harry köré az egészet, amikor ő nem hajlandó kompromisszumot kötni. Felajánlottam, hogy először költözzünk Seattle-be, és ha az nem működik, mehetünk Angliába, de ő még csak nem is gondolkozott rajta, mielőtt elvetette. Remélem, ettől a kirándulástól a családjával meg fogja látni, hogy velem kellene jönnie, Liammel, Karennel és Kennel az oldalamon nem kellene túl nehéznek lennie, viszont Harryről beszélek, és semmi sem könnyű, amikor róla van szó.
Az asztalomon lévő telefon megszólal, kiszakítva engem stresszes gondolataimból Seattle körül.
- Van egy látogatód – mondja Kimberly a fülembe, mire a szívem megugrik annak a gondolatára, hogy látom Harryt. Csak pár órája, de mindig hiányzik, amikor külön vagyunk.
Jobb, ha hozzászoksz a hiányához, ha nem tudod megváltoztatni az álláspontját, gúnyolódik a tudatalattim. Figyelmen kívül hagyom őt.
- Mondd meg Harrynek, hogy jöjjön vissza, meg vagyok lepve, hogy egyáltalán megvárta, hogy felhívj engem – felelem a telefonba.
- Uhm, ő nem Harry.
Mi?
- Egy idősebb ember szakállal? – talán Harry idehozta az apámat?
- Nem, ő egy fiatal srác… mint Harry – gyakorlatilag suttogja.
- Vannak sérülések az arcán? – kérdezem tőle annak ellenére, hogy már tudom a választ.
- Igen, akarod, hogy beengedjem, vagy el kellene őt küldenem? – meg tudom mondani Kim hangjából, hogy Zayn hallgatja őt, Kimet pedig nem zavarja, hogy tudassa vele, megvan a hatalma ahhoz, hogy kirúgja őt.
Nem akarom, hogy Kimberlyt arra rávenni, hogy kényszerítse Zaynt a távozásra, semmi rosszat nem csinált, kivéve, hogy nem hallgat Harry utasításaira, hogy maradjon távol tőlem.
- Nem, semmi gond. Ő egy barátom, engedd be.
Miért jött ide egyáltalán? Biztos vagyok benne, hogy van valami köze ahhoz, hogy figyelmen kívül hagytam őt, de nem értem, mi lehet olyan sürgős, hogy negyven percet vezetett, hogy elmondja nekem? Leteszem a telefont, és azon vitatkozom magammal, hogy írjak-e Harrynek vagy sem Zayn érkezéséről. Az asztalom fiókjába dobom a telefonomat, majd becsukom azt. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy megtörténjen az az, hogy Harry idejöjjön, tudom, hogy nem lesz képes arra, hogy irányítsa a dühét, biztosan jelenetet rendez az utolsó napomon itt. Le fogják tartóztatni, megint.
Felállok, hogy az ajtóhoz sétáljak, egy mély levegőt véve.