Chapter 207

Helló! :)

Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, nemrég értem haza Pestről a laptopom szervizéből, de már itt is van az új rész. És ez lényegében édes meg cuki, bár a végére nyilván kell egy kis bonyodalom, nehogy már ilyen jó dolgunk legyen. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. A közepe körül zárójelbe írtam, hogy az a játék, amiről beszélnek, melyik fejezetben olvasható, ha már valaki nem emlékszik rá :) Pénteken találkozunk ismét, szokás szerint.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 207

 
Harry szemszöge
- Louis, ha nem hívsz vissza, elmegyek megkeresni téged, akár berúgtam, akár nem – fenyegetőzök, túl erősen megnyomva a hívás vége gombot a mobilomon.
- Vissza fog jönni – biztosít engem az apja.
- Tudom! – kiabálok rá, aztán nagy léptekkel bemegyek a hálószobába. Mi a faszért van ő még mindig itt megint?
Semmi jó nem sül ki abból, ha Molly és Louis ugyanabban a szobában van.
Éppen ahogy elkezdem kitervelni, hogyan hagyjam el a lakást, hogy megkeressem őt, amikor nincs kulcsom, nincs autóm, és a véralkohol szintem jóval a megengedett felett van, hallom kinyitódni az első ajtót.
- A szobában van – feleli Richard hangosan, feltételezem, valamiféle figyelmeztetést próbál nekem adni fia megérkezéséről.
Kinyitom az ajtót, mielőtt azt Louis megtenné, majd oldalra lépek, hogy besétálhasson. Egy kicsit sem tűnik úgy, hogy meg lenne ijedve vagy aggódna a mély homlokráncolástól, ami az arcomon látható.
- Miért nem vetted fel a telefont, amikor hívtalak? – kérdezem.
- Mert megmondtam, hogy hamarosan elmegyek, és azt is tettem.
- Fel kellett volna venned, aggódtam.
- Aggódtál? – nyilvánvalóan meglepődött szóhasználatomon.
- Igen, aggódtam. Mi a fenéért voltál Mollyval?
- Nem tudom, Steph meghívott ebédelni és elhozta őt.
- Mi a faszért tenne ilyet? – kibaszott Steph. – Mit mondtak neked? Szemét volt Molly? – beszélek halkabban.
- Nem szemetebb, mint általában – húzza fel rám a szemöldökét.
- Steph egy ribanc, amiért elvitte Mollyt, mit mondtak?
- Nem tudom, de szerintem pletykálnak rólam az emberek – ráncolja a homlokát, majd leül a székre, hogy levegye a cipőjét.
- Mi? Milyen pletykát? – amit igazából kérdezni akarok az az, hogy „Kit kell megölnöm?”
Baszki, még mindig részeg vagyok. Hogy lehetséges ez? Már legalább három órája. Halványan emlékszem, hogy valamikor korábban azt mondták, hogy minden egyes ital után egy óra kell, hogy kijózanodjunk, meg vagyok baszva a következő tíz órára vegy mennyire. Nem hiszem, hogy jól emlékszem.
- Hallottál? – Louis hangja nyugodt, még aggódó is akár.
- Nem, bocs – motyogom.
- Szerintem azt beszélik az emberek, hogy Zayn és én… tudod? – pirul el az arca.
- Hogy ti mit?
- Hogy mi… lefeküdtünk – szemei fáradtak, hangja lágy.
- Ki beszéli ezt? – próbálom meg ugyanolyan szinten tartani a hangomat, mint Louis-é, a harag lassú égése ellenére is, ami épül bennem.
- Állítólag erről pletykálnak, Steph és Molly beszéltek erről.
Nem tudom, hogy megpróbáljam-e megvigasztalni őt, vagy engedjem, hogy átvegye az irányítást a dühöm. Túl részeg vagyok ehhez a szarhoz.
- Nem akarom, hogy úgy gondoljanak rám az emberek.
- Ne hallgass rájuk, kibaszott idióták. Ha pletykálnak, meg fogok bizonyosodni róla, hogy letisztázzam. Ne aggódj – ülök le mellé az ágyra.
- Nem haragszol rám? – kérdezi, kék szemei találkoznak az enyéimmel.
- De, mérges vagyok rád, amiért nem vetted fel a telefont és aztán kurvára Steph sem, de nem haragszom emiatt a pletyka szarság miatt, rád nem legalábbis, valószínűleg csak kitalálták, mert seggfejek akartak lenni – a gondolat, hogy ketten szarságokat beszélnek Louis-nak szándékosan megbántva az érzéseit, kibaszottul nagyon bosszant.
- Nem értem, miért hozta el Mollyt Steph, aztán Mollynak persze emlékeztetnie kellett engem, hogy lefeküdt veled – borzong meg. Ahogy én is.
- Ő egy kibaszott kurva, akinek rohadtul semmi dolga nincsen, csak visszaemlékeznie a napokra, amikor az agyát is szétdugtam.
- Harry – nyafog Lou a leíró emlékeztetőn.
- Bocs, érted, hogy mire gondolok.
- Még mindig részeg vagy? – kiveszi a nyakláncot a nyakából, majd az asztalra helyezi.
- Egy kicsit.
- Egy kicsit?
- Egy kicsit jobban, mint egy kicsit – mosolyodom el.
- Olyan furcsa vagy – forgatja a szemeit, aztán előveszi azt a rohadt tervezőt a fiókból.
- Hogyhogy?
- Részeg vagy és totál kedves vagy mindennel kapcsolatban, mármint mérges voltál, hogy nem vettem fel a telefont, de most… – néz fel az arcomra – megértő vagy? Azt hiszem, ez a jó szó, a Molly-dologgal kapcsolatban.
- Mire számítottál, hogy mit csinálok?
- Nem tudom, kiabálsz velem? Nem a legjobb a hidegvéred, amikor részeg vagy – válaszolja lágyan, meg tudom mondani, hogy próbál nem feldühíteni.
- Nem fogok kiabálni veled, csak nem akartam, hogy a közelükben legyél. Tudod, milyenek, főleg Molly, és nem akarom, hogy bárki is megbántson… semmilyen módon – próbálok meg kihangsúlyozni minden egyes szót.
- Nos, nem tették, de az érzéseim egy kicsit meg lettek bántva, hogy Steph elhozta őt anélkül, hogy figyelmeztetett volna. Tudom, hogy hülyeség, de most az egyszer csak egy normális ebédet akartam egy baráttal.
El akarom mondani neki, hogy Steph nem a jó választás barátnak, de tudom, hogy nincsen neki senki, eltekintve Liamtől és tőlem. És Zayntől. Többé nem, a Zayn szarságnak vége, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog felbukkanni itt egy ideig.

Louis szemszöge
- Steph akar csinálni egy búcsúbulit – mondom Harrynek, majd várok a reakciójára.
- Hová megy ő? Az LSU-ra?
- Nekem – magyarázom meg, kihagyva azt a kis részletet, hogy eláruljam, ő is jön velem Seattle-be.
- Elmondtad nekik, hogy elköltözöl? – mélyül el a hangja.
- Igen, miért ne tenném?
- Mert még nem döntötted el, igaz?
- Harry, Seattle-be megyek.
- Még mindig van egy kis időd, hogy gondolkozz rajta.
- Egyébként – váltok témát, Harry még mindig részeg, és úgy tűnik, nem hallgat rám – mit gondolsz erről a buliról? Azt mondta Steph, hogy lehetne ilyen vacsora partiféle, az ő lakásában összegyűlve egy buli helyett a diákszövetségi házban – magyarázom, majd átnézem a költözéses időbeosztásomat a jövőhétre. Nagyon remélem, hogy Sandra hamarosan visszahív azzal a lakással kapcsolatban, máskülönben nem lesz lakásom, amiben lakhatnék, amikor odaérek, és egy bőröndből kellene élnem és egy kis hotelszobában.
- Nem, nem megyünk.
- Miért nem? Ha az egy vacsora, nem lesz olyan rossz, nincs felelsz vagy mersz, vagy suck and go, tudod?
Harry felkuncog, aztán tiszta szórakozottsággal az arcán néz fel rám.
- Az suck and blow (87. fejezetben van ez a játék), Lou.
- Tudod, hogy mire gondolok! Ez lesz az utolsó alkalom, hogy látjuk… vagyis látom őket, és valamennyire a barátaim voltak, egy nagyon furcsa módon – nem akarok a „barátságom” kezdetére gondolni a csapattal.
- Majd később beszélünk róla, ettől a szartól megfájdul a fejem – nyög fel.
Legyőzötten felsóhajtok, meg tudom mondani a hangsúlyából, hogy nem fogja tovább folytatni a beszélgetést. – Gyere ide – ül le a matracra, majd kitárja a karjait nekem. Összecsukom a tervezőt és felállok a székről, hogy csatlakozzak hozzá az ágyon a lábai között állva, kezei a csípőmre vándorolnak. – Nem kellene mérgesnek lenned rám vagy valami? – néz fel rám egy ferde mosollyal.
- Kezdek túlterhelt lenni, Harry – vallom be.
- Túlterhelt mitől?
- Mindentől, Seattle, átmenni egy másik kampuszra, Liam távozása, a te kicsapásod…
- Hazudtam.
- Mi? – ujjaimat a haja köré fűzöm, és felemelem a fejét, hogy rám nézzen.
- Hazudtam a kicsapásról.
Mi?
- Miért? – lépek el egyet tőle, ő megpróbál visszahúzni, de nem engedem meg.
- Nem tudom, Louis – áll fel. – Mérges voltam, hogy kint voltál Zaynnel, meg ez az egész Seattle szarság.
- Szóval azért mondtad azt, hogy kicsaptam, mert dühös voltál rám? – tátom el a számat.
- Igen, illetve emiatt és még egy ok miatt.
- Milyen másik ok?
- Mérges leszel – sóhajt fel, szemei még mindig pirosak, de úgy tűnik, gyorsan józanodik ki.
- Mondd el.
- Azt gondoltam, rosszul érzed majd magad miattam és eljössz Angliába.
Nem tudom, mit gondoljak vallomásáról. Dühösnek kellene lennem, az vagyok, de örülök, hogy bevallotta, mielőtt más forrástól kellett volna megtudnom.
- Őszintén meglepődtem, hogy elmondtad az igazat, mielőtt valaki más tette volna meg.
- Én is – zárja össze a köztünk lévő távolságot, majd kezét a nyakamhoz teszi, ujjai íve elfedi az állam vonalát. – Kérlek, ne legyél mérges rám, egy seggfej vagyok.
- Ez szörnyű védekezés.
- Nem védem meg magamat, fasz vagyok. Tudom ezt, de szeretlek téged, és elegem van az összes szarságból. Tudom, hogy kitaláltad volna előbb vagy utóbb amúgy is, főleg ezzel a borzasztó kirándulással, amire az apámékkal mész.
- Szóval azért mondtad el nekem, mert tudtad, hogy rá fogok jönni?
- Igen.
- Titokban tartottad volna és akkor is megpróbáltál volna arra kényszeríteni, hogy Angliába menjek veled szánalomból?
- Lényegében.
Mi a fenét kellene mondanom erre? El akarom mondani neki, hogy ő őrült, nem az apám és abba kell hagynia, hogy engem irányítson, de helyette csak ott állok nyitott szájjal, mint egy hülye.
- Tudom, hogy ez elbaszott, nem tudom, miért vagyok olyan, amilyen. Csak nem akarlak elveszíteni, és kétségbeesett vagyok – meg tudom mondani az arckifejezéséből, hogy tényleg nem látja, milyen irányítónak hangzik.
- Nem próbálhatsz meg dolgokra kényszeríteni azzal, hogy hazudsz nekem és manipulálsz.
- Tudom.
- Nem, nem tudod, különben nem hazudtál volna.
- Sajnálom, tényleg. Be kell vallanod, hogy mindketten kezdünk egyre jobbak lenni ebben a kapcsolat szarságban.
Igaza van, egy elrontott módon tényleg sokkal jobbak vagyunk a kommunikációban, mint régen. Messze van a normálisan működő kapcsolattól, de a normális sosem volt a mi dolgunk.
- Szóval a házasság dolog, az sem fog rávenni, hogy elgyere?
- Majd beszélünk róla, amikor nem vagy részeg – szívem féktelenül dobog a mellkasomban, és biztos vagyok benne, hogy Harry is hallja.
- Nem vagyok annyira részeg.
- Túl részeg egy ilyenfajta beszélgetéshez.
- Mikor jössz vissza Sandpointból?
- Nem jössz?
- Nem tudom.
- Azt mondtad, hogy eljössz. Még soha nem utaztunk együtt korábban.
- Seattle – feleli.
- Igazából hívatlanul bukkantál fel ott, és másnap reggel elmentél.
- Részletkérdés – szorítja meg másik keze az oldalamat.
- Tényleg azt akarom, hogy elgyere, Liam hamarosan elköltözik – fájnak a szavak.
- És?
- És apukád nagyon szeretné, ha eljönnél, biztos vagyok benne.
- Dühös magára, mert egy hülye bírságot adtak nekem és egyetemi próbaidőn vagyok, a legkisebb elbaszás és befejeztem.
- Akkor miért nem jössz át a Seattle-i kampuszra velem?
- Nem akarom meghallani még egyszer a Seattle szót ma este, hosszú napom volt, és pokolian fáj a fejem most már.
- Berúgtál az apámmal és hazudtál a kicsapásról, beszélünk Seattle-ről – csattanok fel.
- Az a nadrág van rajtad, miközben elmentél, miután ugrattál vele, és nem fogadtad a hívásaimat – mosolyodik el. Nem tudok lépést tartani egyikünk hangulatával sem.
- Nem ugrattalak, és nem kell felhívnod olyan sokszor. Ez fojtogató.
- Fojtogató? – forgatja a szemeit, végighúzva nagyujját az alsó ajkamon.
- Igen, Molly leskelődőnek hívott téged – mosolyodom el gyengéd érintése alatt.
- Most? – folytatja ajkam átrajzolását, akaratlanul is elválnak egymástól.
- Igen – lehelem.
- Hmm…
- Tudom, mit csinálsz – nyúlok le, aztán elmozdítom kezét a csípőmről, ahol elkezdte ujjait a nadrágom övrésze alá csúsztatni.
- És mi az? – mosolyodik el.
- Megpróbálod elterelni a figyelmemet, így nem leszek rád mérges.
- És hogyan működik?
- Nem elég jól, ezen kívül apám itt van, kizárt dolog, hogy szexelek veled, amikor a másik szobában van.
- Ó, úgy érted, mint amikor megdugtalak pontosan itt – mutat az ágyra – míg anyám a kanapén aludt? Vagy amikor megdugtalak a fürdőben apáméknál, vagy a többszöri alkalomra, miközben Karen, Liam és apám lent voltak a hallban? Ó, várj, biztosan arra gondolsz, mint amikor ráhajoltál az asztalodra a munkahelyeden…
- Oké! Oké! Értem, értem – pirulok el, mire felnevet.
- Ne már, Pumpkin, feküdj le.
- Te beteg vagy – nevetek fel, és ellépek tőle.
- Hová mész? – biggyeszti az ajkát.
-Hogy megnézzem, mit csinál kint az apám.
- Miért? Hogy visszajöhess ide, és…
- Nem! A csudába, menj aludni vagy valami – örülök, hogy még mindig játékos, de még mindig bosszús vagyok, hogy hazudott nekem, és hogy olyan makacs Seattle-lel kapcsolatban.
Biztosra gondoltam, hogy amikor hazaérek az ebédről, Harry mérges lesz rám, amiért nem vettem fel a telefont, soha nem feltételeztem, hogy kibeszéljük és ilyen megértő lesz, és bevallja, hogy hazudott a kicsapásról. Talán Steph biztosította őt, hogy úton voltam, így volt ideje Harrynek lenyugodni, viszont Steph telefonja az asztalon volt, amikor megfordultam…
- Azt mondtad, hogy Steph nem vette fel, amikor hívtad? – kérdezem tőle.
- Igen, miért?
- Csak kíváncsi voltam – Steph valószínűleg csak bosszantani akarta Harryt és még jobban felhúzni őt. Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
- De miért? – hangja színtelen
- Mondtam neki, hogy szóljon neked, úton vagyok.
- Ó – néz el.
- Kimegyek, csatlakozhatsz hozzánk, ha akarsz.
- Fogok, csak átöltözök.
Bólintok, majd lenyomom a kilincset.
- De mi lesz az apáddal? Nemrég jött vissza az életedbe, te meg el fogsz menni? – szavai megállítanak léptemben.
Beletelik egy pillanatba, hogy összeszedjem magamat, mielőtt távozom a szobából. Amikor a nappaliba érek, apám megint alszik. A mértéktelen ivás délben biztosan kimerítő. Kikapcsolom a tévét, majd a konyhába indulok, hogy igyak egy pohár vizet. Harry szavai, hogy olyan hamar elmegyek, miután újra láthatom apámat, folyamatosan újrajátszódnak a fejemben. Nem tehetem félre a jövőmet az apámért, akit kilenc éve nem láttam. Ha a körülmények mások lennének, fontolóra venném, hogy újra elgondolkozzak ezen, de ő az, aki elhagyott engem.
Amikor elérem a hálószobaajtót, meghallom Harry hangját.
- Mi a fasz volt ez a szar ma? – feleli, hangja elfojtott.
Az ajtóhoz nyomom a fülemet, egyszerűen csak be kellene sétálnom, de van egy olyan érzésem, hogy nem szándékolt, hogy meghalljam a beszélgetést.
- Leszarom, nem kellett volna megtörténnie. Most totál ki van akadva meg minden szar, neked meg azt kellene tenned, hogy… – a mondat többi részét nem értem. – Ne baszd ezt el – csattan fel Harry.
Kivel beszél? És mit kellene csinálna? Steph az? Vagy rosszabb, Molly?
Hallom közeledni a lépéseit az ajtóhoz, majd átlépkedek a folyosón, hogy a fürdőbe menjek, és becsukom az ajtót.
- Louis? – kopogtat ujjperceivel a fán.
Kinyitom az ajtót, tudom, hogy összezavarodottan kell megjelennem. Szívem dübörög a mellkasomban, hasam pedig csomóban van.
- Telefonáltál valakivel? – kérdezem, hangom túl vékony.
- Miért?
- Csak kérdezem, azt hittem, hallottalak téged beszélni – vonok vállat, ő meg elnéz.
- Hol van apukád? Alszik? – vált témát gyorsan.
A paranoia elkezd beszivárogni a gondolataimba, ahogy követem Harryt vissza a hálószobába.