Chapter 210

Sziasztok! 😊

Itt is van a fejezet, amiben kiderül, miről beszélget Zayn és Louis, ettől eltekintve elég nyugis lett a rész, de mint tudjuk, itt ez nem sokáig tart :D Írjatok bátran, kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a beszélgetésről. És sajnos jövőhéttől már nekem is suli lesz, így visszatérünk a heti egy, pénteki frissítéshez, előre láthatólag késő délután vagy estefelé lesz erre időm, de ez még változhat. Ó, és bár kedden elfelejtettem, most eszemben van, hogy 2 napja volt egy szülinaposunk :D Utólag is nagyon boldog szülinapot, Harry Styles! ❤🎈🎉🎂 Kis drágaság 💕💖 Azt hiszem, ennyi, tehát egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 210

Amikor kinyitom az ajtót az irodámhoz, Zayn a folyosón áll, éppen ahogy gondoltam. Fekete és piros kockás pulóver, sötét farmer és edzőcipő van rajta. Arca nem nagyon gyógyult még, de a sérülések a szeme széle körül és az orrán már halványodtak a sötét lilából zöldes kékké.
- Szia, sajnálom, hogy csak így idejöttem – feleli.
- Van valami baj? – kérdezem tőle, majd visszasétálok az asztalomhoz.
Zayn kínosan áll az ajtóban egy pillanatra, mielőtt követ engem beljebb a szobában.
- Nem. Vagyis igen, tegnap óta próbálok beszélni veled, de nem válaszoltál az üzeneteimre.
- Tudom, csak Harrynek és nekem már elég problémánk van anélkül is, hogy még többet csinálnék, és nem akarja, hogy beszéljek veled többé.
- Most már engeded, hogy megmondja, kivel beszélhetsz? – ül le Zayn a székre, ami közvetlenül az asztalom előtt van, én helyet foglalok mögötte, aztán kinézek az ablakon, mielőtt válaszolok.
Az, ahogy ülünk, egy hivatalos, komolyabb stílust ad a beszélgetésünkhöz. Nem kellemetlen, csak túl hivatalos.
- Nem, ez nem olyan. Tudom, hogy egy kicsit basáskodó, és talán a rossz irányból közelíti a dolgokat, de nem mondhatom, hogy hibáztatom őt, amiért nem akarja, hogy barátok legyünk többé, én sem akarnám, hogy valaki olyannal töltsön együtt időt, aki felé érzései vannak – felelem, mire Zayn szemei kitágulnak.
- Mit mondtál?
A fenébe.
- Semmit, csak úgy értettem…
- Érzel valamit irántam? – kérdezi, szemei minden egyes szótaggal felderülnek.
- Nem, vagyis, úgy volt. Nem tudom – beszélek zavarosan, fejemben magamat ütve, amiért ilyen gyorsan beszéltem gondolkodás nélkül.
- Semmi gond, ha nem, de nem kellene hazudnod róla.
- Nem hazudok, tényleg éreztem valamit irántad. Talán még mindig, őszintén, nem tudom. Kusza nekem ez az egész. Mindig a jó dolgokat mondod és mindig ott voltál nekem, lenne értelme, ha lennének ilyen érzéseim. Már elmondtam neked korábban, hogy törődök veled, de mindketten tudjuk, hogy ez veszett ügy.
- Miért az? – kérdezi, nem vagyok biztos benne, hányszor tudom visszautasítani őt, mielőtt megérti, mire akarok kilyukadni.
- Mert értelmetlen, soha nem leszek képes veled lenni. Vagy bárkivel, ami azt illeti. Senkivel, csak vele.
- Csak azért mondod ezt, mert a csapdájába ejtett.
Megpróbálom elnyomni a haragot, ami lassan épül Zayn szavaitól Harryről. Biztosan joga van ahhoz, hogy rossz érzései legyenek Harry felé, de nem tetszik, ahogy arra célozgat, hogy nincs erőm vagy irányításom, amikor a kapcsolatomról van szó.
- Nem, azért mondom ezt, mert szeretem őt, és amennyire nem akarom kimondani ezt most neked, tudom, hogy muszáj. Nem akarlak jobban megvezetni, mint már eddig tettem, tudom, hogy nem érted, miért maradok vele ebben a káoszban, de annyira szeretem őt, mindennél jobban, és nem ejtett a csapdájába, vele akarok lenni.
Ez igaz, minden, amit az előbb mondtam Zaynnek, igaz. Akár jön velem Harry Seattle-be, akár nem, megpróbálhatjuk működtetni ezt. Használhatjuk a Skype-ot, láthatjuk egymást hétvégente, amíg Angliába nem megy. Remélhetőleg addigra nem akar majd távol lenni tőlem végül is.
Talán a távolság a kulcs ahhoz, hogy rávegyem, egyezzen bele a velem való költözésbe. A történelmünk már bebizonyította, hogy nem vagyunk jók abban, hogy távol maradjunk egymástól, akár szándékosan, akár nem, valamilyen módon mindig együtt kötünk ki. Nehéz emlékezni olyan időkre, amikor a napjaim és éjszakáim nem e körül a férfi körül forogtak, már időről-időre megpróbáltam elképzelni egy életet nélküle, de az majdnem lehetetlen.
- Nem hiszem, hogy megadja neked az esélyt, hogy tényleg elgondolkozz azon, mit akarsz vagy mi jó neked. Ő csak magával törődik – Zayn hangja rekedt.
- Nem, nem csak magával törődik. Tudom, hogy van néhány probléma köztetek, de…
- Nem, egyáltalán nem tudsz a problémáinkról, – feleli – ha tudnál…
- Harry szeret engem, én pedig őt, sajnálom, hogy belekeveredtél ennek az egésznek a közepébe. Annyira sajnálom, soha nem akartalak megbántani téged – szakítom őt félbe.
- Folyamatosan ezt mondod nekem, de mindig ez történik – ráncolja a homlokát.
Mindennél jobban utálok konfrontálódni, főleg amikor arról van szó, hogy valakit megbántottam, akivel törődök, de ki kell mondani ezeket a dolgokat, így Zayn és én becsukhatjuk a könyvét ennek a… köztünk lévő helyzetnek. Még abban sem vagyok biztos, mikét kategorizáljam ezt.
- Nem ez volt a szándékom, sajnálom.
- Nem kell folyamatosan bocsánatot kérned, már tudtam ezt, amikor eldöntöttem, hogy idejövök. Eléggé világossá tetted, hogyan érzel az adminisztrációs épület előtt.
- Akkor miért jöttél? – kérdezem lágyan.
- Hogy beszéljek veled – néz körül a szobában, aztán vissza rám. – Mindegy, nem tudom, miért jöttem ide tényleg – sóhajt fel.
- Biztos vagy benne? Elég határozottnak tűntél néhány perccel ezelőtt.
- Nem, ez értelmetlen, ahogy te is mondtad. Sajnálom, hogy idejöttem.
- Semmi gond, nem kell bocsánatot kérned – mondom neki. Mindketten folyamatosan ezt mondjuk.
- Akkor még mindig mész? – mutat le a padlón lévő dobozokra.
- Igen, majdnem készen vagyok a távozásra.
- Ó.
A levegő köztünk hihetetlenül sűrű, és úgy tűnik, egyikünk se tudja, hogy mit mondjon a másiknak. Zayn kibámul az ablakon a szürke égre, én pedig a szőnyegre.
- Akkor jobb, ha megyek. Még egyszer sajnálom, hogy idejöttem. Sok szerencsét Seattle-ben, Louis – alig hallom szavait a hangjában lévő szomorúságon keresztül.
- Sajnálok mindent, azt kívánom, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.
- Én is, jobban, mint azt te tudnád – feleli, majd feláll a székből.
Fáj érte a szívem, mindig is olyan édes volt hozzám, és semmit sem tettem vele, csak megvezettem és visszautasítottam őt.
- Eldöntötted már, hogy teszel-e feljelentést vagy sem? – nem ez a megfelelő alkalom megkérdezni ezt, de nem hiszem, hogy valaha is fogom őt újra látni vagy hallani felőle.
- Igen, nem fogok. Túl vagyok ezen az egész dolgon. Nincs értelme elnyújtani ezt, és azt mondtam neked, hogy ha elmondod, nem akarsz újra látni engem, akkor nem teszek feljelentést, nem?
- De – válaszolok halkan.
Úgy érzem magam, mint Estella a Szép reményekben, Zayn érzelmeivel játszva. Az én saját Pipem áll előttem, karamell színű szemei rajtam pihennek.
- Tényleg sajnálok mindent, bárcsak lehetnénk barátok – felelem.
- Egyetértek, de neked nincs megengedve, hogy barátaid legyenek – sóhajt fel, végighúzva ujjait az alsó ajkán, megcsípve azt középen.
Úgy döntök, nem teszek megjegyzést kijelentésére, ez nem arról szól, hogy mi „megengedett”, amit csinálhatok. Azonban magamban megjegyzem, hogy megbeszéljem ezt Harryvel, és megbizonyosodjak róla, nem úgy látja a dolgokat, ahogyan azt Zayn gondolja.
- Hogy állnak a dolgok Rebeccával? Megkérdezted őt Natalie-ról? – tudom, hogy ez nem az én dolgom, de egy módon igen, Natalie olyan hosszú ideig volt az életem része. Ha úgy gondolnám, hogy fogadná a hívásomat, tőle kérdezném meg.
- Igen, befejeztük.
- Akkor végül is Natalie-val járt? – tudtam, hogy nem kedveltem Rebeccát.
- Igen, vagyis nem tudom a nevét, de tényleg volt egy barátnője a régi iskolájából.
- Még mindig együtt vannak?
- Gondolom, nem igazán tudom. Nem az én dolgom. Steph-nek figyelmeztetnie kellett volna, amikor bemutatott neki, de azt hiszem, ilyen az én formám, természetesen nem tudok egy olyan lánnyal találkozni, aki nem szeret valaki mást már.
Bocsánatot akarok kérni megint, de tudom, hogy az csak megsértené őt.
Az asztalomon lévő telefonom megcsörren, hogy megtörje a Zayn és köztem lévő csendet. Feltartom neki az ujjamat, aztán felveszem a telefont.
- Louis – szólal meg Harry hangja. Francba.
- Szia – hangom remeg.
- Jól vagy?
- Igen, jól vagyok.
- Nem úgy hangzol – kérdőjelezi meg. Miért kell ilyen jól ismernie?
- Jól vagyok – biztosítom őt ismét.
- Persze. Amúgy tudnom kell, mit akarsz, mit csináljak az apáddal? Megpróbáltam írni neked, de nem válaszoltál. Dolgom van, és nem tudom, hogy itt kellene-e hagynom őt vagy mi.
Zaynre nézek, aki most már az ablaknál áll, nem néz rám.
- Nem tudom, nem viheted magaddal? – a szívem kalapál.
- Nem, rohadtul nem.
- Miért nem? Azt hittem, kijöttök egymással?
- Igen, azt hiszem, de nem jöhet velem.
- Akkor hagyd ott – azt akarom, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek.
El fogom mondani Harrynek Zayn látogatását, de nem tudom elképzelni, milyen mérges lesz, ha meg tudja, hogy most itt volt, és az pokolian biztos, hogy nem ebben a pillanatban akarom megtudni.
- Rendben, foglalkozhatsz vele, amikor ideérsz.
- Oké, nos, találkozunk, amikor hazaérek. Hová mész egyébként?
- Csak néhány szarságot csinálok a munkámhoz, el kell mennem a postára és a Staples-be – magyarázza.
- Oké, nos…
Egy zene szólal meg az irodámban, és beletelik egy percbe, hogy rájöjjek, Zayntől jön. Benyúl a zsebébe és kiveszi a telefonját, elcsendesíti, de nem azelőtt, hogy Harry észre venné.
- Mi volt az? Kinek a telefonja volt az? – egy pillanatra megfagy a vérem, amíg egy pillanatra el nem gondolkozom ezen.
Nem kellene ennyire félnem vagy idegesnek lennem amiatt, hogy Harry megtudja, Zayn itt van. Én semmi rosszat nem csináltam, Zayn jött ide, most pedig elmegy. Kissé bosszús vagyok magamra, amiért meséltem Harrynek arról, hogy Trevor benézett az irodámba. Trevor egy munkatársam, és bármikor bejöhet az irodámba, amikor csak akar.
- Kibaszott Trevor még mindig ott van?
- Nem, nem Trevor – válaszolom őszintén.
- De valaki ott van?
- Igen, Zayn van itt – tartom vissza a levegőt. A vonal csendes, lenézek a képernyőre, hogy megbizonyosodjak róla, a hívás még mindig él. – Harry?
- Igen – leheli.
- Hallottál?
- Igen, Louis, hallottalak.
Oké? Miért nem ordítozik már a telefonon keresztül vagy fenyegetőzik azzal, hogy megöli őt?
- Később beszélünk róla, küldd el őt. Kérlek – kéri nyugodtan.
Mi?
- Oké…
- Köszönöm, találkozunk, amikor hazaérsz – feleli Harry, majd leteszi a telefont.
- Bocs, tudom, hogy ki fog rád akadni.
- Nem, nem fog. Rendben lesz – mondom, tudva, hogy nem ez nem igaz, de jól hangzik mindenesetre.
Harry reakciója arra, hogy Zayn a munkahelyemen van, meglepett, soha nem vártam tőle, hogy ilyen nyugodt lesz. Arra számítottam, hogy azt mondja, úton van ide. Nagyon remélem, hogy ez nem így van.
- Oké, nos, azt hiszem, mennem kellene – sétál az ajtó fel ismét.
- Nos, köszönöm, hogy eljöttél, valószínűleg nem fogunk már találkozni, mielőtt elmegyek.
Érzelem villan fel a szemeiben, de eltűnik, mielőtt eldönthetném, milyen érzelem volt az.
- Nem fogom azt mondani, hogy a veled való találkozás nem bonyolította meg az életemet, de nem vonnám vissza, keresztülmennék ezen a sok szarságon ismét, a verekedéseken Harryvel, a barátságokon, amiket elvesztettem, mindenen. Keresztülmennék rajta újra, érted – feleli.
Szavai mindig megérintenek, mindig. Mindig annyira őszinte, és csodálom ezt vele kapcsolatban.
- Tudom – nézek fel rá, majd felállok.
- Viszlát, Louis - mondja. Szavai sokkal többet hordoznak, mint egy egyszerű, barátságos elköszönés, de nem gondolhatok bele túl sokat. Ha a rossz dolgot mondom, vagy bármit egyáltalán, megvezetem őt megint.
- Viszlát, Zayn – mosolyodom el félig, aztán tesz egy lépést felém.
Egy pillanatra bepánikolok azt gondolva, hogy meg fog csókolni, de nem teszi. Karjait körém fonja egy erős, de rövid ölelésben, mielőtt egy lágy puszit nyom a homlokomra. Azonnal ellép utána, majd megfogja a kilincset.
- Légy óvatos, oké? – feleli, kinyitva az ajtót.
- Az leszek, Seattle nem annyira rossz – mosolyodom el. Nagyon feloldódottnak érzem magam, mintha végre megadtam volna neki a lezárást, amire szüksége volt.
- Én nem Seattle-ről beszélek – ráncolja a homlokát, aztán elhagyja a szobát, becsukva maga mögött az ajtót.