Chapter 204

Sziasztok! :)

Rögtön kezdeném is egy friss jó hírrel, a hétfői és a mai vizsgám is sikerült (még mindig nem hiszem el), így végeztem a vizsgaidőszakommal, úgyhogy köszönöm szépen a drukkolást! ❤ Ennek örömére végre van szabadidőm ismét, szóval egy héten két rész jön egy ideig! :) És akkor a fejezet. Sok minden történik benne, érdekes dolgok, kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. A vége felé van, hogy Louis megpróbálja összefogni a haját copfba. Na, ez most kicsit fura volt nekem, amikor Louis-nak rövid a haja, de vegyük úgy, hogy ekkor éppen hosszabb volt neki :D És ha már a végénél tartunk, Soto professzor egy nagyon érdekes dolgot mondott, még én sem tudom, hogy konkrétan mire utalt, szóval várom a ti ötleteiteket ;) Jövőhéten pedig már előbb, kedden találkozunk! :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 204

Az út a liftben, felfelé a mi emeletünkhöz, csendes. Túlságosan is csalódtam Harryben ahhoz, hogy vitatkozzak, ő pedig túl mérges rám, hogy ordítozás nélkül megszólaljon. Jobban kezelte a hírt, mint gondoltam, de hogy állíthat választás elé? Tudja, hogy milyen fontos nekem Seattle, és nincs problémája azzal, hogy feladjam érte, ez fáj a legjobban. Mindig azt mondja, hogy nem tud távol lenni tőlem, nem tud nélkülem élni, mégis ultimátumot ad nekem, ami nem fair.

- Ha bármelyik cuccunkat is elvitte… – kezdi el Harry.

- Elég – kimerültségem hallható lágy elutasításomon át.

- Csak mondom.

Beteszem a kulcsot a zárba és elfordítom, futólag fontolóra véve annak a lehetőségét, hogy apám tényleg azt csinálja, amit Harry említett. Nem ismerem az embert, tényleg.

Az enyhe paranoia eltűnik, amikor átsétálunk a küszöbön. Apám teste a kanapé karjára van borulva, szája nyitva, mély horkolások szöknek ki szétnyílt ajkain.

Harry szótlanul a hálószobába sétál, én pedig úgy döntök, hogy először a konyhába megyek. Szükségem van egy pohár vízre és egy percre, hogy kigondoljam, minek kellene lennie a következő lépésemnek. Az utolsó dolog, amit akarok, az egy veszekedés Harryvel, de már túlságosan is elegem van abból, hogy csak magára gondol. Tudom, hogy már olyan sokat változott, keményen próbálkozott, de én esélyt esély után adtam neki, aminek az eredménye egy végtelen szakítás-újrakezdés kör lett, amitől még Catherine Earnshaw is a falra mászna. Nem tudom, milyen hosszú ideig tudom még a víz felett tartani a fejemet, amikor a szökőárral küzdök, amit kapcsolatnak hívunk, minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy a vízen taposok, egy újabb probléma visszaránt.

Egy utolsó korty víz után a mosogatógépbe teszem a poharat, majd a hálószobába indulok. Apám még mindig horkol, szórakoztatónak találnám, ha az agyam nem lenne elmerülve a gondolataimban. Harry a hátán fekszik, karjaival a feje alatt, miközben a plafonra bámul.

- Kicsaptak – töri meg a csendet. – Ha netalán kíváncsi voltál.

- Annyira sajnálom, korábban meg kellett volna kérdeznem –  biztosra vettem, hogy Ken ki tudja szedni a fiát ebből a káoszból.

- Elvoltál foglalva Zaynnel, emlékszel?

Leülök az ágy szélére, olyan messzire tőle, amennyire csak lehetséges, és minden tőlem telhetőt megpróbálok, hogy megharapjam a nyelvemet. Hiábavaló erőfeszítés.

- Többet akartam megtudni a feljelentésről, azt mondja, hogy még mindig…

- Hallottam őt, ott voltam, emlékszel? – szakít félbe.

- Most már elegem van a viselkedésedből, tudom, hogy dühös vagy, de abba kell hagynod azt, hogy ilyen tiszteletlen vagy – beszélek lassan, remélve, hogy felfogja a szavakat. Elképed egy pillanatra, de gyorsan összeszedi magát.

- Tessék?

- Hallottál, ne beszélj hozzám így.

- Jogom van egy kicsit dühösnek lennem.

- Igen, jogod van, de ahhoz nincs, hogy bunkó legyél. Reméltem, hogy ténylegesen beszélhetünk erről és megoldhatjuk, mint a felnőttek, most az egyszer – felelem.

- Mit akar ez jelenteni? – ül fel, de én megtartom a távolságot.

- Azt jelenti, hogy hat hónap után ebből az oda-vissza dologból azt gondoltam, hogy esetleg meg tudnánk oldani egy problémát anélkül, hogy az egyikünk elmegy vagy összetör dolgokat.

- Hat hónap? – lehet, hogy segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy felszedje az állát a matracról.

- Igen, hat hónap. Vagyis amióta találkoztunk.

- Észre sem vettem, hogy már ilyen régóta.

- Nos, igen.

- Nem érződik olyan soknak…

- Ez probléma neked? Túl régóta találkozgatunk egymással?

- Nem, Louis, csak furcsa erre gondolni, azt hiszem. Még soha nem voltam rendes kapcsolatban, szóval hat hónap sok idő.

- Nem is jártunk egész végig, az idő nagy részében veszekedtünk vagy elkerültük a másikat – emlékeztetem őt.

- Pontosan milyen hosszú ideig voltál Natalie-val? – kérdése meglep. Volt már néhány beszélgetésünk a Natalie-val való kapcsolatomról, de azok általában kevesebb, mint öt percig tartottak, hirtelen véget értek Harry féltékenysége miatt.

- Legjobb barátok voltunk, amióta csak emlékszem, de csak a gimi felénél kezdtünk el járni, szerintem már ezelőtt is jártunk, csak nem jöttünk rá – óvatos szemekkel figyelem Harryt, reakcióra várva.

Attól, hogy Natalie-ról beszélek, hiányozni kezd, nem romantikus értelemben, hanem ahogy a családod hiányzik, miután nem látod őket hosszabb ideig. Kíváncsi vagyok, hogy megy minden Rebeccával? Még mindig találkozgatnak egymással?

- Ó – Harry kezeit az ölében pihenteti, amitől át akarok nyúlni és megfogni őket. – Veszekedtetek?

- Néha. A veszekedéseink olyan dolgokon voltak, mint hogy milyen filmet nézzünk meg, vagy hogy elkéstem, amikor fel kellett őt vennem.

- Akkor nem úgy, ahogy mi veszekedünk? – nem néz fel kezeiből.

- Nem hiszem, hogy bárki is veszekedik úgy, mint mi – mosolyodom el megkísérelve megnyugtatni őt.

- Mi mást csináltál? Vele, úgy értem – Harry helyén ülve az ágyon, ő már egy kisgyerek, fényes, zöld szemekkel és majdnem remegő kezekkel.

- Nem igazán csináltunk sok mindent, a tanuláson és a sok száz film megnézésén kívül. Mi inkább legjobb barátok voltunk, azt hiszem.

- Szeretted őt – emlékeztet engem a gyerek.

- Nem úgy, ahogy téged szeretlek – mondom neki újra, mint a korábbi számtalan alkalommal már.

- Feladnád érte Seattle-t?

Szóval ezért beszélgetünk Natalie-ról, Harry kevés önbizalma ismét beférkőzött a gondolataiba, a helyre, ahol, amihez, vagy akihez hasonlítja magát, akire szerinte szükségem van.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert egyáltalán nem kellene választanom, Natalie meg mindig tudott a terveimről és az álmaimról, így nem kellett volna választanom.

- Semmim sincs Seattle-ben – sóhajt fel.

- Én, ott lennék neked én.

- Az nem elég.

Ó. Elfordulok tőle.

- Tudom, hogy ez elbaszott, de igaz. Semmim sincs ott, neked meg ott lesz ez az új állásod és új barátokat szerzel.

- Neked is új állásod lenne, és együtt szerzünk új barátokat.

- Az emberek, akikkel te barátkoznál, több mint valószínű, hogy nem ugyanazok az emberek lesznek, akikkel én barátkoznék.

- Ezt nem tudhatod, Tristan a barátom.

- Csak azért, mert szobatársak voltatok. Nem akarok odaköltözni, Louis, főleg most, hogy kicsaptak. Több értelme lenne nekem, ha egyszerűen visszamennék Angliába és ott fejezném be az egyetemet.

- Nem csak arról kellene szólnia, hogy minek van értelme neked.

- Figyelembe véve a tényt, hogy a hátam mögött találkoztál Zaynnel megint, ez nem igazán tesz olyan pozícióba, hogy te dönts a helyzetről.

- Tényleg? Mert te és én még csak ki sem mondtuk, hogy együtt vagyunk újra, én beleegyeztem, hogy visszaköltözöm ide, te meg beleegyeztél, hogy jobban fogsz bánni velem, a hátam mögött megverted őt a kicsapásodat eredményezve, szóval ha valaki nincs abban a pozícióban, hogy döntsön a helyzetről, akkor az te vagy – állok fel az ágyról, aztán elkezdek lépkedni a betonpadlón.

- Eltitkoltad ezt előlem! Azt tervezted, hogy elhagysz, és nem is mondtad el nekem! – emeli fel a hangját.

- Tudom! Sajnálom ezt, de a veszekedés helyett, hogy ki tévedett nagyobbat, miért nem próbáljuk meg helyrehozni vagy valamiféle kompromisszumot kötni?

- Te… – hagyja abba, majd feláll az ágyról. – Te nem…

- Mi? – erőltetem.

- Nem tudom, még csak tisztán gondolkodni se tudok amiatt, hogy mennyire mérges vagyok rád.

- Sajnálom, hogy így tudtad meg, de nem tudom, mit mondhatnék.

- Mondd, hogy nem mész el.

- Nem lehet.

- Louis.

- Nem döntök most, nem is kellene döntenem.

- Akkor mikor? Nem fogok itt várni…

- Akkor mit fogsz csinálni? Elmész? Mi történt azzal, hogy „Soha nem szeretnék elválni tőled ettől a naptól kezdve”?

- Tényleg? Felhozod ezt? Nem gondolod, hogy ideális alkalom lett volna felhozni Seattle-t, mielőtt egy kurva tetoválást csináltatok neked? Értem én az iróniát – lép hozzám közelebb, provokálva engem.

- El akartam!

- De nem tetted.

- Hányszor fogod még ezt megemlíteni? Mehetünk oda-vissza egész nap, de tényleg nincs energiám erre, és túl vagyok rajta – felelem.

- Túl? Túl vagy rajta? – nevet fel félig.

- Igen, túl vagyok rajta – ez igaz, túl vagyok azon, hogy Seattle-n veszekedjek vele. Ez fojtogató és frusztráló, és már majdnem elegem van.

Harry elvesz egy fekete pulóvert a szekrényből, majd áthúzza a fején, mielőtt felveszi a lábára a cipőjét.

- Hová mész? – kérdezem tőle.

- El innen – fújtatja.

- Harry, nem kell elmenned – szólok utána, ahogy kinyitja az ajtót. Figyelmen kívül hagy.

Ha apám nem lenne a nappaliban, utána rohannék és kényszeríteném, hogy maradjon, de őszintén belefáradtam abba, hogy utána rohangáljak.

Harry szemszöge

- Kell egy fuvar valahová? – kérdezem Louis apjától.

Már ébren van, a kanapén ül karba tett kézzel a mellkasa előtt.

- Uhm, igen, nem probléma? – kérdezi tőlem.

Nem vagyok elragadtatva attól az ötlettől, hogy bárhová is elvigyem őt, de az pokolian biztos, hogy utálom annak a gondolatát, hogy egyedül hagyjam őt Louis-val.

- Nem – válaszolom gyorsan.

- Oké, csak el akarok köszönni tőle – néz a hálószobánk felé.

- Rendben, az autóban leszek – mondom neki, aztán az ajtóhoz indulok.

Nem tudom pontosan, hová megyek, de azt tudom, hogy egyikünknek sem jó, ha itt maradok. Annyira mérges vagyok magamra, tudom, hogy nem Louis az egyetlen, akit itt hibáztatni lehet, de könnyebb rajta levezetni. Szemeimet a bérházunk bejáratán tartom, Richardra várva. Ha nem jön hamarosan, itt fogom hagyni a seggét, bár az nem nagyon lenne jó nekem, mert akkor itt maradna Louis-val.

Végre átlép az ajtókon, majd lehúzza a pólójának ujjait. Arra számítottam, hogy az én ruháim lesznek rajta, amit Louis megengedett neki, hogy felvegye, de nem. Visszaöltözött a piszkos és használt ruháiba. Felveszem a hangerőt a rádión, miközben kinyitja az anyósülés ajtaját, remélve, hogy a zene megállít bármilyen lehetséges beszélgetést, amit megpróbál kezdeményezni.

- Louis üzeni, hogy legyél óvatos – feleli, bekapcsolva a biztonsági övét.

Megajándékozom őt egy kis bólintással, aztán kikanyarodok az útra. Louis valószínűleg össze van zavarodva az ötlettől, hogy hazaviszem az apját… vagyis nem haza, nyilvánvalóan.

- Hogy ment ma a megbeszélés?

- Tényleg? – húzom fel rá a szemöldökömet.

- Csak kíváncsi vagyok, örülök, hogy Louis veled ment.

- Oké…

- Úgy tűnik, nagyon hasonlít az anyjára.

- A fenét olyan, egyáltalán nem hasonlít arra a nőre – megpróbálja kidobatni magát az kocsimból és rá az autópályára?

- Csak a jó tulajdonságokban, természetesen – nevet fel. – Nagyon makacs pont, mint Carol. Azt akarja, amit Carol, de Pumpkin sokkal kedvesebb, gyengédebb.

Tessék, megint itt van ez a Pumpkin baromság.

- Hallottam, hogy veszekedtetek tegnap este, felébresztett.

- Bocsáss meg nekünk, hogy felébresztettünk délben, míg a kanapénkon aludtál – forgatom a szemeimet, és hallom őt kuncogni.

- Értem én, ember, mérges vagy a világra. Én is az voltam, a pokolba, még mindig az vagyok, de amikor találsz valakit, aki hajlandó elviselni a szarságaidat, már nem kell többé olyan mérgesnek lenned.

Nos, mit kellene tennem, amikor a fiad az, aki miatt olyan istenverte dühös vagyok?

- Nézd, bevallom, nem vagy olyan rossz, mint gondoltam, de nem kértem a tanácsodat, szóval ne vesztegesd ezzel az idődet.

- Nem tanácsot adok neked, tapasztalatból beszélek. Utálnám azt látni, hogy véget vettek a dolgaitoknak.

Nem vetünk véget a dolgainknak, te fasz. Csak megpróbálom megértetni vele az igazamat, vele akarok lenni és vele is leszek, csak be kell adnia a derekát és velem jönnie. Túlságosan is kurvára mérges vagyok, hogy megint belekeverte Zaynt ebbe a szarba, függetlenül az érvelésétől.

- Nem is ismersz engem vagy őt, ami azt illeti. Miért érdekelne ez téged? – kapcsolom ki a rohadt rádiót.

- Mert tudom, hogy jó vagy neki.

- Igen? – kötekedek.

Szerencsére közeledünk már az ő városrészéhez, úgyhogy ez a borzalmas beszélgetés hamarosan véget ér.

- Igen, tudom.

Soha nem fogom bevallani, de igazából valamennyire jó, hogy van valaki, aki azt mondja, hogy jó vagyok Louis-nak, még akkor is, ha ez a részeg seggfej apja, elfogadom.

- Megint akarsz vele találkozni majd? – kérdezem. – És hová viszlek pontosan?

- Csak tegyél ki afelé a bolt felé, ahol tegnap találkoztunk, majd onnan kitalálom.

Nagyszerű.

- És igen, remélem, hogy újra találkozok vele. Sok szar van, amit rendbe kell hoznom.

- Igen, az van – értek egyet.

A bolt parkolója üres, még délután egy óra sincsen.

- El tudnál vinni ennek az utcának a végére?

Bólintok és elhaladok a bolt mellett, az egyetlen dolog, ami ennek az utcának a végén van, az egy bár és egy lepusztult önkiszolgáló mosoda.

- Köszi a fuvart.

- Aha.

- Be akarsz jönni? – kérdezi Richard, fejével a kis bár felé intve.

Meginni egy italt Louis hajléktalan, részeges apjával nem hangzik a legokosabb dolognak, amit tenni lehet ebben a pillanatban. Azonban nem arról vagyok ismert, hogy jó döntéseket hozok.

- Bassza meg – motyogom, aztán leállítom az autót, és követem őt bentre.

A bár kicsi, és penész és whisky szaga van. Követem őt a kis pulthoz, majd leülök egy kis székre, kihagyva egy üres helyet közöttünk.

- Hogy engedheted meg magadnak, hogy részeg legyél, ha nem dolgozol? – kérdezem tőle, miközben egy középkorú nő sétál felénk, aki imádkozom, hogy a tinédzser lányai ruháját viselje.

- Mindennap kitakarítom a helyet, szóval ingyen iszom – a szégyen tiszta a hangjában.

- Akkor miért nem vagy józan?

A nő egy kis poharat csúsztat neki, ami barna itallal és jéggel van tele.

- És neked? – a nő hangja érdes és mélyebb, mint az enyém.

- Ugyanazt, mint neki – Louis figyelmeztető hangja, hogy ne csináljam ezt, tisztán szól a fülemben, mint egy csengő. Ellököm a hangot, ellököm őt.

- Nem tudom, megpróbáltam és megpróbáltam. Remélem, hogy most már könnyebb lesz, ha gyakrabban láthatom a fiamat – bámul a poharára összehúzott szemekkel, és egy pillanatra emlékeztetnek az enyéimre, látom bennük az enyéim árnyékát.

Bólintok, nem zavartatva magamat, hogy tegyek valami rosszindulatú megjegyzést, aztán ujjaimat a poharam köré fonom. Hideg, én pedig üdvözlöm a skót whisky ismerős égetését, ahogy hátrahajtom a fejemet és a pultra teszem az üres poharat, egy újabbat kérve.

Louis szemszöge

- Nem tudom, hová ment, de először elvitte apámat – mondom Liamnek a telefonba.

- Apukádat?

Még nem meséltem Liamnek az apám visszatéréséről.

- Igen, belefutottunk tegnap a tetoválószalon előtt a város rossz részén.

- Hogy van? Mit mondott?

- Ő… – nem tudom, miért, de zavarban vagyok, hogy meséljek Liamnek az apámról. Tudom, hogy ő soha nem ítélne el engem, de akkor is nyugtalan vagyok.

- Még mindig…

- Igen, még mindig. Részeg volt, amikor megláttuk őt, de idehoztuk és itt töltötte az éjszakát.

- Harry megengedte?

- Ebbe nincs beleszólása, ez az én lakásom is – csattanok fel. – Sajnálom, csak az előbb volt ez Harryvel, azt gondolja, hogy mindent ő irányít.

- Akarod, hogy eljöjjek a kampuszról és átmenjek? – kérdezi.

- Nem, csak túl dramatizálom – sóhajtok fel, majd körbenézek a szobában. – Igazából szerintem odamegyek én, még mindig odaérhetek az utolsó órámra – körülbelül most tényleg jól jönne egy kis jóga, meg egy kis kávé.

- Soto professzor kérdezett a mai hiányzásodról, és Ken azt mondta, hogy írt egy jellemzést Harrynek, mi a helyzet ezzel? – hallgatom Liamet, miközben átöltözöm a jógához. Pazarlásnak tűnik odavezetnem a kampuszra egy óráért, de nem akarok ebben a lakásban ülni és Harryre várni, hogy hazaérjen akárhová is ment el.

- Igen? Nem tudom, korábban felajánlotta, hogy segít, de nem gondoltam, hogy komolyan mondta. Szerintem csak kedveli őt vagy valami?

- Kedveli őt? Kedveli Harryt? – nevet fel Liam, én pedig nem tehetek róla, de csatlakozom hozzá.

A telefonom a mosdóba csúszik, miközben megpróbálom megcsinálni a hajamat egy copfba, leszidom magamat, aztán visszateszem a fülemhez még időben, hogy halljam, ahogy azt mondja Liam, a könyvtárba indul a következő órája előtt. Megszakítom a hívást, majd elkezdek írni Harrynek, tudatva vele, hogy hová megyek, de helyette bezárom a képernyőt. Fel fogja fogni ezt a Seattle dolgot, muszáj neki.

Mire a kampuszra érek, a szél ismét felerősödött, az ég színe pedig egy csúnya szürke árnyalatba váltott át. Még mindig van fél órám, mielőtt elkezdődik a jóga, a könyvtár meg a tömb másik oldalán van, nincs időm odamenni. Végül Soto professzor terme előtt várok néhány perccel később.

Az órája bármelyik percben véget… gondolataimat félbeszakítja az ajtón át-, aztán a folyosón elsiető diákok tömege. Feljebb emelem a táskámat a vállamon, majd átvágok rajtuk, hogy bejussak a terembe. A tanár háttal felém áll, miközben felhúzza a karjain a bőrkabátját.

- Mr. Tomlinson – üdvözöl engem egy mosollyal.

- Jó napot.

- Mi hozta önt ide? Szüksége volt a mai naplóanyagra, amiről hiányzott?

- Nem, Liam már odaadta. Azért jöttem ide, hogy megköszönjem – mozgolódok kellemetlenül a tornacipőm sarkain.

- Mit?

- Hogy jellemzést írt Harrynek, tudom, hogy nem volt kedves önhöz, szóval nagyra értékeljük.

- Semmiség tényleg, mindenki megérdemli a minőségi oktatást, még a féltékeny barátok is – nevet fel.

- Azt hiszem – mosolygok rá.

- Ezen kívül Zayn amúgy is megérdemelte.

Mi?

- Mire gondol?

Pislog néhányszor, mielőtt összeszedi magát.

- Semmi, csak… biztos vagyok benne, hogy Harrynek jó oka volt rá, ennyi az egész. Jobb, ha megyek, van egy találkozóm, de köszönöm, hogy eljött, találkozunk az órán szerdán.

- Nem leszek itt szerdán, egy kirándulásra megyek.

- Nos, akkor jó szórakozást. Találkozunk, amikor visszatér – sétál el gyorsan, otthagyva engem összezavarodottan.

Seattle-be kellene mennem két nappal az után, hogy visszajöttünk a kirándulásról Harry családjával, ami azt jelenti, hogy a mai nap lenne az utolsó napom itt, ezen a kampuszon. Mielőtt az önfejű tudatalattim befészkelődhetne, átsietek az atlétikai épületbe.