Chapter 203

Helló! :)

Itt is van az újév első fejezete, ami... hát veszekedéstől nem mentes, ahogy azt várni lehetett. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. A szerdai vizsgám hála az égnek jól ment, köszönöm a szurkolást ♥ Drukkoljatok, hogy a jövőheti 2 is sikerüljön, úgyhogy nem is húzom az időt, megyek vissza tanulni. Egy hét múlva találkozunk :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 203

Harry szemszöge

- Megkeresem Lou-t, hogy elmehessünk innen a picsába – morgom, hidegvérem éppen a kissé durva viselkedésem felszíne alatt van.

- Minden tőlem telhetőt megtettem, amit csak tudtam, sajnálom, Harry – feleli az apám.

Liamre nézek valamiféle vigaszért, nem vagyok biztos benne, miért, de Louis hiányában ő a második legjobb dolog.

- Ja – motyogom, aztán átkutatom a folyosót Louis-t keresve.

Egy kéz ütögeti meg a vállamat, Liamé, nem lököm őt el.

- Bent leszünk, van néhány papír, amit alá kell írnom, és megköszönni pár embernek. Kint találkozunk.

Liam és az apám visszamennek abba a rohadt konferenciaterembe, én pedig tovább megyek a folyosón. Hol a fenében van Louis? Nem menne el, szóval hova a faszba ment?

Kínosan állok a férfi mosdó előtt, vitatkozva magammal, hogy kinyissam-e az ajtót, hogy megnézzem, bent van-e. Egy srác jön ki a fürdőből, túl hangosan beszélve telefonon, hogy észrevegyen engem a falnál állva.

- Hé – irányítom felém a figyelmét. A srác megigazítja a szemüvegét, és tágra nyílt szemekkel néz fel rám. – Láttál egy fiút barna hajjal és kék szemmel? – kérdezem. A srác lefagyva áll, csak rám bámulva, mintha misztikus teremtmény lennék vagy valami. – Válaszolsz vagy nem? – csattanok fel, kezd elfogyni vele a türelmem.

- Nem… nem láttam, akit keresel – feleli végre. Olyan rohadt nehéz volt ez?

Mielőtt elkezdhetné elmondani nekem, hogy milyen goromba vagyok, elsétálok, és kifelé indulok. Az az egyetlen hely, ahol lehet, talán az autóban van?

Amikor kilépek, a szél megcsap, elhozva hozzám az egyetlen hangot, amelyre nem számítottam, hogy meghallom most. Befordulok a sarkon, és ott is van, ott vannak. Louis és Zayn.

- Ha el tudod mondani nekem, hogy nincsenek érzéseid felém, egyáltalán semmi sem, nem teszek feljelentést – mondja Zayn Louis-nak.

Mi a faszért van ő itt? Mi a faszért beszél vele Louis idekint? Kibaszottul melyik részét nem érteti annak, hogy kurvára maradjon távol Zayntől?

- Mi? – mozgatja a karjait maga előtt a levegőben Louis.

- Hallottál, mondd el, hogy hagyjalak békén és soha ne álljak szóba veled, és megteszem.

Jobban teszi Louis, ha elmondja neki, elmondja neki, hogy semmit sem akar tőle; hogy soha többé nem akarja látni a kibaszott képét.

- Nem akarom azt, nem akarok soha sem beszélni veled – feleli, szétszakítva engem belülről kifelé.

- Akkor mit akarsz? Mert úgy tűnik, éppen olyan összezavarodott vagy, mint én! Folyamatosan írsz nekem és találkozol velem, megcsókolsz, ugyanabban az ágyban alszol, mint én, mindig hozzám jössz, amikor ő megbánt téged! Mit akarsz tőlem? – kiabál vele Zayn, én pedig teszek egy lépést feléjük. Függetlenül attól, hogy mennyire mérges vagyok Louis-ra, nem fogja felemelni rá Zayn az istenverte hangját.

- Nem tudom, mit akarok tőled! Szeretem őt, és ez soha nem fog megváltozni, sajnálom, hogy vegyes jeleket adtam neked, de…

- Mondd el, miért mész Seattle-be egy hét múlva és miért nem mondtad még el neki! –kiabálja Zayn, egyenesen rám nézve.

- Nem tudom… elmondom neki, amikor lesz rá lehetőségem.

Seattle?

- Azért nem mondod el neki, mert tudod, hogy el fog hagyni téged.

- Ő… nos… – keresgéli a szavakat.

- Akkor tudod mit, Louis? Megköszönheted később.

- Mit? – a hírhedt Zayn Malik vigyor terül el az arcán.

- Hogy elmondom neki helyetted – emeli fel a karját Zayn, rám mutatva, én pedig figyelem, ahogy Louis teste megmerevedik.

Ez nem történik meg, ez tényleg nem történhet meg. Soha nem tervezné, hogy elmenjen anélkül, hogy elmondaná nekem…

Zayn vad szemei és a rohadt önelégült vigyora gúnyolódik velem, miközben próbálom összeszedni elbaszott gondolataimat.

Amikor Louis felém fordul, mozdulatai rendkívül lassúak. Kék szemei tágak, pupillái nagyok meglepettségében, amikor találkoznak az enyéimmel.

- Harry… – hangja olyan vékony, hogy elveszik a szélben.

Bizonytalanul, hogy mit mondjak, megmerevedve állok, nyitott, csukott, nyitott szájjal, oda-vissza egy végtelen rendszerben, amíg végül ki nem jönnek rajta a szavak.

- Szóval akkor ez volt a terved? – sikerül kimondanom.

Louis ujjaival beletúr a hajába. Aztán szája rosszallásba fordul át azonnal, kezeivel pedig fel-le dörzsöli a karjait, amik a mellkasa előtt vannak karba téve.

- Nem! Ez nem úgy van, Harry, én…

- Ti vagytok itt a kibaszott cselszövők, nem? Te – mutatok a rohadékra. – Te kurvára mesterkedsz és összeesküvést szősz a hátam mögött, és megpróbálsz rámászni az én pasimra újra és kurvára újra. Nem számít, mit teszek, nem számít hányszor verem be az istenverte képedet, te folyamatosan visszacsúszol, mint egy kibaszott csótány.

- Ő… – merészel megszólalni Zayn.

- És te, – mutatok a fiúra, akinek a fekete cipője alatt van a világom – te, te folyamatosan elmejátékokat játszol velem, úgy viselkedve, mintha rohadtul törődnél velem, amikor egész végig azt tervezted, hogy elhagysz! Tudod, hogy nem fogok Seattle-be menni, te mégis akkor is tervezed, hogy elmész, anélkül, hogy elmondanád nekem!

- Ezért nem mondtam el neked, Harry, mert tudtam, hogy nem fogsz jönni, én meg…

- Kurvára ne beszélj – felelem, mire kezeit a mellkasához teszi, mintha fizikailag bántanám őt a szavaimmal. Talán igen. Talán ezt akarom. Hogyan alázhat meg engem így, Zayn előtt az összes ember közül? – Miért van ő itt? – kérdezem Louis-tól, Zayn arcán nincs bizonyítéka önelégült vigyorának, amikor Louis felé fordul, mielőtt visszanéz rám.

- Megkértem, hogy találkozzon velem itt.

- Persze, hogy megkérted! Kettőtöknek nyilvánvalóan van valami különleges dolga itt.

- Csak a feljelentésről akartam beszélni, segíteni próbálok neked, Harry. Kérlek, hallgass meg – lép felém, ujjaival beletúrva a hajába.

- Baromság! Az egész beszélgetéseteket hallottam. Ha nem akarod őt, mondd el neki most, előttem.

Könnyező szemei csendesen könyörögnek, hogy adjam be a derekamat és ne aláztassam meg vele Zaynt előttem, de ez nem ingat meg.

- Most, vagy befejeztem veled – szavaim égnek a nyelvemen, mint a sav.

- Nem akarlak, Zayn – szavai elsietettek, bepánikoltak, és tudom, hogy fáj neki kimondani őket.

- Egyáltalán nem? – kérdezem, utánozom le Zayn korábbi vigyorát.

- Egyáltalán nem – rosszallja Louis, Zayn pedig kezeivel beletúr a hajába.

- Soha nem akarod újra látni őt – utasítom.

- Csak hagyd abba, hagyd békén. Megértettem, nem kell ezt csinálnod, Louis. Értem – Zayn szánalmasan néz ki, mint egy szomorú gyerek.

- Louis… – a szemében lévő pillantástól, amikor felnéz rám, majdnem letérdelek. Szemei tele vannak undorral, tesz egy lépést felém.

- Nem, nem teszem meg. Nem azért, mert vele akarok lenni, mert nem. Téged szeretlek, csak téged, de csak azért csinálod ezt, hogy bebizonyítsd az igazad, én pedig nem fogok ebben segíteni – harapja meg az arca belsejét, megpróbál nem sírni.

Mi a fenét csinálok?

- Hazamegyek, amikor Seattle-ről akarsz beszélni, ott leszek – azzal Louis megfordul, hogy elsétáljon.

- Nem tudsz hazajutni! – kiáltok utána.

Meg tudom mondani, hogy erre nem gondolt sietségében, hogy elszabaduljon tőlem. Még mérgesebb lesz most, hogy dühroham közben felhívtam erre a figyelmet.

- Majd én elviszem.

- Ha nem lennék már így is egy csomó szarban miattad, megölnélek most. Nem csak úgy értem, hogy eltörök egy csontot, hanem hogy szó szerint a betonhoz verném a koponyádat, és figyelném, ahogy elvérzel itt…

- Hagyd abba! – szid le Louis, eltakarva a füleit.

- Louis, ha… – feleli Zayn gyengéden.

- Zayn, nagyra értékelek mindent, amit tettél, de tényleg el kell menned – keménynek próbál hangzani Louis, de szerencsétlenül nem sikerül neki.

Egy utolsó sóhajjal Zayn sarkon fordul, aztán elsétál.

- Én elmegyek, ha velem jössz, akkor javaslom, hogy kövess.

Az autóhoz indulok, és amint elérem a parkolót, apám és Liam jelenik meg, kibaszottul persze. Hallom Louis nehéz légzését mögöttem.

- Elmegyünk – mondom nekik, mielőtt megszólalhatnának.

- Kicsit később felhívlak – feleli Louis Liamnek.

- Még mindig mész szerdán, igaz? – kérdezi tőle Liam.

- Igen, persze – mosolyog rá, egy hamis mosoly, hogy leplezze a szemei mögött lévő pánikot.

Liam haragos pillantást vet rám, nyilvánvalóan észre véve a köztünk lévő feszültséget. Tud Louis tervéről? Valószínűleg, valószínűleg segített neki kitalálni.

Beszállok az autóba, meg sem próbálva elrejteni türelmem hiányát.

- Majd hívlak – mondja Louis Liamnek, majd búcsút int az apámnak, mielőtt csatlakozik hozzám a kocsiban. Azonnal kikapcsolom a zenét, miközben bekapcsolja a biztonsági övét. – Rajta – feleli, nincs érzelem a hangjában.

- Mi?

- Rajta, kiabálj velem. Tudom, hogy ezt fogod csinálni.

Döbbent csendbe burkolózom feltevésétől. Persze, terveztem, hogy kiabálok vele, de ahogy egyszerűen csak erre számít, nagyon meglep. Persze, hogy erre számít, ez történik mindig.

- Nos? – ajkai egy kemény vonalban vannak összenyomva.

- Nem fogok kiabálni veled – Louis futólag rám pillant, mielőtt kinéz az ablakon. – Nem tudom, mit csináljak, kivéve azt, hogy ordítsak veled – sóhajtok fel legyőzve, homlokomat a kormánynak pihentetve.

- Nem terveztem ezt a hátad mögött, nem szándékosan.

- Az pokolian biztos, hogy nem úgy tűnik.

- Soha nem tenném ezt veled, szeretlek – szavai lepattannak rólam, ahogy a düh átveszi az irányítást.

- Elköltözöl, hamar. Nem is tudom egyáltalán, hogy mikor, és mi együtt lakunk, Louis. Egy kurva ágyban alszunk, és egyszerűen csak elhagysz engem? Mindig tudtam, hogy megteszed – vallom be.

Hallom kikapcsolódni a biztonsági övét, másodperceken belül pedig Louis az ölemben van, lovaglóülésben. Hideg karjai a nyakam köré fonódnak, és könnyáztatta arcát a mellkasomba temeti.

- Szállj le rólam – kísérlem meg leszedni magamról a karjait.

- Miért feltételezed mindig, hogy el foglak hagyni téged? – szorít a fogásán.

- Mert el fogsz.

- Nem azért megyek Seattle-be, hogy elhagyjalak, magamért, a karrieremért megyek. Mindig is az volt a tervem, hogy odamegyek, és ez egy hihetetlen lehetőség. Megkérdeztem Mr. Vance-t, míg mi kitaláltuk, hogy mit fogunk csinálni, és olyan sokszor terveztem, hogy elmondom neked, de vagy félbeszakítottál, vagy nem akartál róla beszélni.

- Ne merészelj engem hibáztatni – hangomban nincs annyi meggyőződés, mint amennyit akartam, hogy legyen.

Minden, amire gondolni tudok az az, hogy Louis összepakolja a cuccait és itt hagy engem a semmivel, kivéve valami hülye jegyzettel a pulton.

- Nem hibáztatlak, de tudtam, hogy nem leszek támogató, tudod, hogy milyen fontos ez nekem.

- Mit fogsz akkor csinálni? Ha elmész, nem lehetek veled. Szeretlek, Louis, de nem fogok Seattle-be menni.

- Miért? Nem is tudod egyáltalán, hogy tetszene-e vagy sem, legalább megpróbálhatnánk, és ha utálod, elmehetünk Angliába, talán – ajánlja szipogva.

- Te sem tudod, hogy tetszeni fog-e. Sajnálom, de választanod kell, én vagy Seattle.

Louis felnéz rám, aztán szó nélkül visszaül az anyósülésre. – Nem kell most döntened, de az idő telik – indítom be az autót, majd kikanyarodok a kis parkolóhelyről.

- Nem hiszem el, hogy választás elé állítasz – nem néz rám.

- Tudtad, hogyan érzek Seattle-lel kapcsolatban, szerencséd van, hogy visszafogtam magamat, amikor Zaynnel voltál.

- Szerencsém van?

- Ez a nap már amúgy is szar, ne veszekedjünk ezen. Péntekre szükségem van egy válaszra. Kivéve, ha addigra elmész – a gondolattól kiráz a hideg.

Tudom, hogy engem fog választani, muszáj neki. Elmehetünk Angliába és elszakadhatunk ettől az egész baromságtól. Louis egy szót sem szólt még arról, hogy hiányzik az órákról, ennek örülök, mert az egy újabb veszekedés, amit nem akarok végigcsinálni.

- Annyira önző vagy – vádol meg. Nem vitatkozom, mert tudom, hogy igaza van.

- Nem, az önzőség az, hogy nem szólsz valakinek, amikor azt tervezed, hogy elhagyod őt. Hol fogsz lakni? Van már lakásod?

- Nem, holnap akartam ezt elintézni. Szerdán megyünk el a kirándulásra a családoddal – beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, kire utal.

- Megyünk?

- Azt mondtad, eljössz…

- Még mindig próbálom összeszedni magam emiatt a Seattle-szarságtól, Louis – tudom, hogy seggfej vagyok, de ez annyira elbaszott. – És ne felejtsük el, hogy odahívtad Zaynt – teszem hozzá.

Louis csendben marad, miközben végigvezetek az üres úton, többször is át kell néznem rá, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig ébren van.

- Nem beszélsz most velem? – kérdezem tőle meg végül, ahogy megközelítjük a mi… az én lakásom parkolóját.

- Nem tudom, mit mondjak – hangja halk, legyőzött.

Fenébe, a kurva apja a lakásunkban van.

- Apukád még mindig itt van?

- Nem tudom, hová máshová menne… – nem néz rám.

- Nos, amikor felérünk, megkérdezem, hol tegyük őt ki.

- Nem, majd én elviszem.

Bár Louis mellettem sétál, úgy tűnik, hogy sokkal messzebb van.