Chapter 202

Sziasztok! :)

Meg is hoztam az év utolsó fejezetét! Ami eléggé eseménydús, drámában gazdag (főleg a vége, szóval igen, nagyon függővég), de az elején cukiság is van. Minden egyben :D Kíváncsi vagyok, mit gondoltok a fejleményekről. És azt hiszem, más mondanivalóm most nincs, legközelebb egy hét múlva, pénteken jövök, visszaállunk a péntekekre, mivel még 3 vizsgám hátravan :')

Kellemes olvasást és boldog új évet, drágák! (Holnap vigyázni a bulizással azért :D ) ❤😘🎆🎉🎊🍾🥂

Chapter 202

- Kapcsold ki – nyög fel Harry, ahogy megszólal az ébresztő a sötét szobában.

Ujjaim tapogatóznak, hogy felvegyem a telefonomat, aztán áthúzom az ujjamat a képernyőn, hogy a hang abbamaradjon. Nehéznek érzem a vállaimat, miközben felülök az ágyban, a mai nap döntéseinek súlya azzal fenyeget, hogy magával húz engem. Az egyetem döntése, hogy Harry maradhat-e az iskolában vagy sem, Harry reakciója Seattle-re, és végül Zayn döntése, hogy feljelenti-e Harryt vagy sem.

Nem tudom eldönteni, hogy ezek közül melyik ijeszt meg a legjobban. Mire felkapcsolom a fürdőszobában a villanyt és hideg vizet fröcskölök az arcomra, úgy döntök, hogy a feljelentés a legrosszabb. Ha Harryt börtönbe küldik, őszintén fogalmam sincs, hogy mit csinálnék, hogy ő mit csinálna. Már egyedül csak a gondolattól émelygek. Zayn kérése, hogy találkozzon velem ma reggel, újra a felszínre kerül, az agyam pedig szédül az összes lehetőségtől, hogy miről akarhat beszélni. Meg vagyok győződve róla, hogy biztosan Harryhez van köze és a közelgő feljelentéshez, de azt hittem, már megoldottuk a problémát, úgy látszik, tévedtem.

A falon lógó puha törölközőbe lélegzem ki és be, válaszolnom kellene Zaynnek és legalább meglátnom, hogy mit kell elmondania? Talán szolgálhat magyarázattal, hogy miért mondta azt Tristannak, hogy fel fogja jelenteni Harryt, vagy ami még jobb, miért mondta nekem azt, hogy nem fogja, ha ezt tervezte? Bűntudatom van, amiért ezt kérdezem tőle, főleg figyelembe véve a sérüléseket, amiket Harry okozott neki, de jobban érdekel, hogy Harry ne kerüljön bajba, mint amekkora bűntudatot érzek Zayn felé. Gondolataim meglepnek, és még most is rosszabbul érzem magam, hogy ezeket gondolom, de ez már csak így van. Soha nem gondolkoztam ésszerűen, amikor Harryről volt szó, és valószínűleg soha nem is fogok.

Megfogom a telefonomat, aztán válaszolok Zaynnek, mielőtt a következményekre gondolhatnék, csak megpróbálok segíteni Harrynek. Emlékeztetem magamat újra és újra, miközben megcsinálom a hajamat.

Amikor kisétálok a nappaliba, a takaró szépen össze van hajtva a kanapé karján, a szívem elszorul. Apa elment? Annak a lágy zaja, hogy kinyitják a szekrényt a konyhában, felszedi a szívemet a padlóról és a sötét szobába vezet. Felkapcsolom a villanyt, valami pedig megzörren a betonpadlón.

- Bocsi, próbáltam csendben lenni, amennyire csak tudtam – feleli az apám, miközben sietve felveszi a tálat a padlóról.

- Semmi gond, már fent voltam. Felkapcsolhattad volna a villanyt – nevetek csendesen.

- Nem akartam felébreszteni senkit. Csak egy kis gabonapelyhet akartam csinálni, remélem, ez rendben van.

- Persze, hogy igen – teszek fel egy kávét, aztán megnézem az időt, tizenöt perc múlva fel kell ébresztenem Harryt.

- Mik a terveid mára? – kérdezi apa, szája tele van Frosted Flakes-szel, Harry kedvencével.

- Óráim vannak, Harrynek meg az egyetemi bizottsággal van megbeszélése.

- Igen? Miért?

El kellene mondanom neki?

- Verekedésbe keveredett a kampuszon.

- És a bizottság előtt kell beszélnie? Az én időmben kaptál egy fülhúzást és ennyi.

- Sok tulajdonát tönkretette az egyetemnek, drága tulajdonokat, és eltörte egy srác orrát – sóhajtok fel, majd elkeverek egy kanálnyi cukrot a kávémban, szükségem van az extra energiára ma.

- Szép, min ment a verekedés?

- Rajtam, nagyjából. Egy olyan valami volt, ami már összegyűlt egy ideje, és végül csak… felrobbant.

- Nos, még jobban kedvelem Harry most már, mint tegnap este – ragyogja.

Megrázom a fejemet, aztán a kávém felét megiszom, engedve a meleg folyadéknak, hogy csillapítsa kétségbeesett idegeimet.

- Honnan származik?

- Angliából.

- Gondoltam, a családja még mindig ott van?

- Az anyja igen, az apja itt van. Ő a WSU rektora.

- Akkor ironikus, a kicsapással kapcsolatban.

- Nagyon.

- Anyád találkozott Harryvel? – kérdezi, kíváncsiság van barna szemeiben.

- Igen, utálja őt – ráncolom a homlokomat.

- Az utál egy erős szó.

- Hidd el nekem, utálja – az anyámmal való kapcsolat elvesztéséből származó fájdalom kevésbé erőteljes, mint régen volt.

- Egy kicsit keményfejű tud lenni, csak aggódik érted.

- Nem kell neki, rendben vagyok.

- Engedd, hogy ő legyen az, aki közeledik, nem kellene az egyiket vagy a másikat választanod. A nagymamád engem sem helyeselt, valószínűleg mogorván néz rám még a sírjából is, ahogy beszélünk most – mosolyodik el.

Ez az egész olyan furcsa, a konyhában ülve az apámmal, elbeszélgetve gabonapehely és kávé felett ennyi év után is.

- Csak egy kicsit nehéz, mert mindig közel álltunk egymáshoz, olyan közel legalábbis, amennyire ő képes.

- Mindig azt akarta, hogy olyan legyél, mint ő, korán megbizonyosodott erről. Ő nem rossz ember, Pumpkin, csak fél.

- Mitől?

- Mindentől, fél, hogy elveszíti az irányítást. Biztos vagyok benne, az, hogy Harryvel látott téged, megijesztette, és ettől rájött, hogy többé már nincs irányítása feletted.

- Ezért mentél el? Mert anya mindent irányítani akart? – bámulok az előttem lévő üres csészére.

- Nem, azért mentem el, mert megvannak a saját problémáim, és mi nem voltunk jók a másiknak. Ne aggódj miattunk, aggódj magad miatt és a te bajkeverő barátod miatt – kuncog fel.

Nem tudom elképzelni az előttem lévő férfit és az anyámat, hogy képesek fenntartani egy beszélgetést, annyira különbözőek. Amikor ismét az órára pillantok, már elmúlt nyolc óra.

- Fel kell ébresztenem Harryt, kimostam a ruháidat tegnap este. Kihozom őket magammal, miután felöltöztem – mondom apámnak, majd a csészémet a mosogatóba teszem.

Harry már ébren van és egy fekete pólót húz át a fején, amikor átsétálok a hálószobaajtón.

- Talán valami hivatalosabbat kellene felvenned a megbeszélésre? – javaslom.

- Miért?

- Mert az oktatási jövődet döntik el, és egy fekete póló nem mutat sok erőfeszítést a részedről. Rögtön utána átöltözhetsz, de tényleg úgy gondolom, hogy ki kellene öltöznöd.

- Bassza meeeegg – túlozza el. Elsétálok mellette a szekrényhez, hogy kivegyem a fekete ingjét és nadrágját. – Ne öltönynadrágot, az Isten szerelmére, ne.

- Csak egy kis időre – adom át neki a ruhákat.

- Ha ezt veszem fel és akkor is kirúgnak, az egész kampuszt földig fogom égetni.

- Annyira drámai vagy – forgatom rajta a szemeimet, de nem néz ki szórakozottnak, miközben begombolja a fekete öltönynadrágot.

- A lakásunk még mindig hajléktalanszállóként üzemel?

Az ágyra dobom az inget, ami még mindig a fogason van, majd az ajtó felé sétálok.

- A fenébe, sajnálom. Kezdek ideges lenni, és még csak meg sem dughatlak, hogy segítsek az aggódáson, mert az apád a kanapén van – kétségbeesett ujjak túrnak bele a hajába.

Vulgáris szavai felkavarják a hormonjaimat, de emlékeztetem magamat, hogy apám a másik szobában van. Harryhez sétálok, akinek hosszú ujjai küszködnek az inge felső gombjával, aztán gyengéden elmozdítom kezeit.

- Hadd csináljam én.

Szemei meglágyulnak, de meg tudom mondani, hogy kezd pánikolni. Utálom őt így látni, ez annyira idegen. Mindig olyan kontrollált, soha nem érdekli őt nagyon semmi sem. Kivéve engem, és még akkor is elég jó abban, hogy elrejtse az érzéseit.

- Minden rendben lesz, babe, meg fog oldódni.

- Babe? – mosolya azonnali, ahogy arcpirulásom is.

- Igen, babe – igazítom meg az inge gallérját, ő pedig előrehajol, hogy megcsókolja az orrom tetejét.

- Igazad van, rosszabb esetben elmegyünk Angliába.

Figyelmen kívül hagyom megjegyzését, majd visszamegyek a szekrényhez, hogy kivegyem a saját ruháimat a napra.

- Gondolod, megengedik, hogy én is bemenjek? – kérdezem tőle, bizonytalanul, hogy mit vegyek fel.

- Be akarsz jönni?

- Ha megengedik – megfogom az új öltönyömet, amit terveztem, hogy a Vance-hoz veszek fel holnap.

Levetkőzöm, majd felveszem az öltönyt a zakó nélkül olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, fekete cipőbe bújok bele, és elmegyek a szekrénytől.

- Jól nézek ki? – kérdezem Harrytől felé sétálva.

- Mindig csodálatosan nézel ki. Úgy érzem, szándékosan kínzol engem – ujjhegyei felkalandoznak fedetlen karjaimon, libabőrt hagyva maguk után.

- Bocsi – szám száraz. Megremegek, ahogy ajkait a már amúgy is érzékeny bőrhöz nyomja a halántékomon. – Mennünk kell – mondom neki, mire ő felnyög, ujjait a csípőmhöz nyomva.

- Apámat felhívom majd útközben, kitesszük a… az apukádat valahol?

- Megkérdezem tőle most, hoznád a pénztárcámat és a telefonomat? – kérdezem, mire bólint.

- Lou? – szólít meg, amikor kezemet a kilincsre teszem. – Tetszik az öltöny, és te is, vagyis szeretlek téged természetesen, és az új öltönyödet is – beszél zavarosan.

- Szeretlek, és a csinos ruháidat is – mosolyodom el, aztán elhagyom a szobát.

Amennyire utálom, hogy Harry ideges, nagyon vonzó is a számomra, mert ez arra emlékeztet, hogy nem annyira kemény elvégre is.

Apám a kanapén ül, elaludt, amikor belépek a szobába. Nem tudom, hogy fel kellene-e ébresztenem őt vagy csak itt hagyjam őt, amíg vissza nem érünk a kampuszról.

- Hagyd őt aludni – válaszolja meg a gondolataimat Harry.

Gyorsan írok egy jegyzetet, hogy amikor felébred majd, elmagyarázzam, mikor jövünk vissza és a telefonszámunkat. Kétlem, hogy van mobiltelefonja, de akkor is odaírom a biztonság kedvéért.

Az út a kampuszhoz rövid, túl rövid, Harry pedig úgy néz ki, hogy vagy ordítani fog, vagy bármelyik pillanatban megütni valamit.

- Azt mondta, hogy itt találkozzunk – feleli Harry, megnézve a telefonja képernyőjét ötödjére az elmúlt öt percben.

- Ott van – mutatok az ezüst autóra, ami bekanyarodik a parkolóba.

- Végre, mi a fasz tartott neki ilyen sokáig?

- Légy kedves hozzá, ezt érted csinálja. Kérlek, csak legyél kedves hozzá – könyörgök, mire Harry frusztráltan felsóhajt, de beleegyezik.

Liam és Karen mindketten Kennel vannak, ez Harryt meglepi, engem pedig megmosolyogtat. Annyira szeretem őket, hogy támogatják Harryt, még akkor is, amikor úgy viselkedik, mintha nem akarná a támogatást.

- Nincs semmi jobb dolgod? – mondja Harry Liamnek, miközben közelednek felénk.

- Neked nincs? – vág vissza Liam, mire Harry felnevet.

Karen észreveszi párbeszédjüket, és a mosoly az arcán nem lehetne ragyogóbb.

- Remélem, hogy ez nem fog sokáig tartani, már mindenkit felhívtam, akit csak tudtam, hogy a mi oldalunkra állítsam őket, úgyhogy a legjobbért imádkozom. Hadd beszéljek én odabent, komolyan mondom – utasítja Harryt Ken, miközben elérjük az irodaépület hatalmas faajtóit.

- Oké – Harry nem vitatkozik.

- Louis, sajnálom, de nem jöhetsz be a terembe velünk. Nem akartam erőltetni, de idekint várhatsz – ajándékoz meg Ken egy együtt érző mosollyal, miközben Harry teljesen bepánikol.

- Hogy érted, hogy nem jöhet be? Szükségem van rá odabent! – emeli fel a hangját.

- Tudom, hogy igen, sajnálom, de csak családtagok mehetnek be, kivéve, ha ő szemtanú, de még akkor is hatalmas összeférhetetlenség lenne – magyarázza az apja, ahogy végigvezet minket a folyosón.

Megállunk egy terem előtt, amire az van kiírva, hogy „konferencia”.

- Semmi gond – biztosítom Harryt. Ő elengedi a kezemet és bólint, elnézve mellettem, hogy szúrós szemekkel illesse az apját. – Harry, kérlek, próbálj meg minden tőled telhetőt, hogy…

- Meg fogok, meg fogok – csókolja meg a homlokomat, aztán mind a négyen besétálnak a terembe.

Meg akarom kérni Liamet, hogy várjon velem, de tudom, hogy Harrynek szüksége van rá odabent, akár bevallja, akár nem. Annyira használhatatlannak érzem magam csak idekint ülve a terem előtt, miközben egy csapat öltönyben lévő dohos férfi eldönti Harry oktatási jövőjét. Előveszem a telefonomat a zsebemből.

*Az irodaépületben vagyok, ide tudsz jönni?*

Várok a válaszra, a telefonom pedig kevesebb, mint három perccel később elkezd rezegni.

*Igen, úton vagyok.*

*Kint leszek.* Küldöm el.

Egy utolsó pillantással az ajtóra, elindulok kifelé, hogy találkozzak Zaynnel. Hideg van, túl hideg, hogy rövid ujjú ingben várjak kint, de nincs túl sok választásom.

Éppen amikor úgy döntök, hogy visszamegyek bentre, Zayn régi autója kanyarodik be a parkolóba, majd kiszáll belőle egy fekete pulóvert és egy fekete koptatott farmert viselve. A mély zúzódások az arcán megdöbbentenek a tény ellenére, hogy tegnap már láttam őt.

- Szia – teszi kezeit a pulóvere elején lévő zsebbe.

- Szia, köszi, hogy találkoztál velem.

- Az én ötletem volt, emlékszel? – mosolyodik el, amitől egy kissé kevésbé érzem magam nyugtalannak.

- Azt hiszem, igazad van – viszonozom a mosolyt.

- Arról akarok beszélni veled, amit a kórházban mondtál – feleli pontosan azt, amit én terveztem mondani.

- Én is.

- Kezd te.

- Steph mesélte, hogy azt mondtad Tristannak, hogy feljelented Harryt – próbálok nem nézni sérült és véreres szemeire.

- Igen.

- Igen? De azt mondtad, hogy nem teszel feljelentést, miért hazudtál nekem? – a fájdalom tiszta remegő hangomban.

- Nem hazudtam neked, komolyan gondoltam, amikor azt mondtam.

- Akkor mitől gondoltad meg magad? – lépek hozzá közelebb.

- Sok dologtól, elgondolkoztam az összes szaron, amit velem tett, és amit veled. Nem érdemli meg, hogy csak elsétáljak emellett. Nézz az arcomra, az Isten szerelmére.

Nem vagyok biztos benne, hogy mit mondjak Zaynnek ebben a pillanatban, minden joga megvan, hogy dühös legyen Harryre, de azt kívánom, bárcsak ne tenne ellene jogi lépéseket.

- Már így is bajban van az egyetemi bizottsággal – felelem, remélve, hogy meggondolja magát.

- Nem fog bajba kerülni, Steph mondta, hogy az apja a rektor – kötekedik. A fenébe Steph, miért mondaná el ezt neki?

- Ez nem jelenti azt, hogy nem fog bajba kerülni.

- Miért vagy mindig olyan gyors, hogy megvédd őt? Nem számít, mit tesz, rögtön ott vagy, hogy megvívd helyette a csatáit!

- Ez nem igaz – hazudom.

- De igen, az! Tudod, hogy az, azt mondtad nekem, hogy gondolkozni fogsz azon, amit én mondtam arról, hogy elhagyod őt, de aztán meg vele látlak egy tetoválószalonban napokkal később, ennek nincs értelme.

- Tudom, hogy nem érted, de szeretem őt.

- Ha annyira szereted őt, akkor miért szaladsz el Seattle-be? – szavai meglepnek.

- Nem szaladok Seattle-be, egy jobb lehetőségért megyek oda.

- Ha el tudod mondani nekem, hogy nincsenek érzéseid felém, egyáltalán semmi sem, nem teszek feljelentést.

- Mi? – úgy tűnik, hidegebb lett a levegő, a szél erősebb.

- Hallottál, mondd el, hogy hagyjalak békén és soha ne álljak szóba veled, és megteszem.

Kérése emlékeztet valamire, amit Harry mondott nekem régen.

- Nem akarom azt, nem akarok soha sem beszélni veled – vallom be.

- Akkor mit akarsz? Mert úgy tűnik, éppen olyan összezavarodott vagy, mint én! Folyamatosan írsz nekem és találkozol velem, megcsókolsz, ugyanabban az ágyban alszol, mint én, mindig hozzám jössz, amikor ő megbánt téged! Mit akarsz tőlem? – hangja szomorúsággal és haraggal tarkított. Azt hittem, tisztáztam a szándékaimat a kórházban.

- Nem tudom, mit akarok tőled! Szeretem őt, és ez soha nem fog megváltozni, sajnálom, hogy vegyes jeleket adtam neked, de…

- Mondd el, miért mész Seattle-be egy hét múlva és miért nem mondtad még el neki! – kiabál rám vissza, lóbálva teste előtt a karjait.

- Nem tudom… elmondom neki, amikor lesz rá lehetőségem.

- Azért nem mondod el neki, mert tudod, hogy el fog hagyni téged – csattan fel Zayn, szemei elnéznek mellettem.

- Ő… nos… – nem tudom, mit mondjak, tudom, hogy igaza van.

- Akkor tudod mit, Louis? Megköszönheted később.

- Mit? – figyelem, ahogy ajkai egy gonosz mosolyba húzódnak.

- Hogy elmondom neki helyetted – emeli fel a karját Zayn mögém mutatva, mire borzongás fut rajtam végig.

Tudom, hogy amikor megfordulok, Harry ott fog állni, esküszöm, hogy hallom szaggatott lélegzetvételét a kemény szél ellenére is.