Chapter 236

Helló! 😊

Nem is tudom, mit mondjak így közvetlenül a fejezet átolvasása után... elég izgi lett a végére. Az elején nagyon bírtam Liam és Harry beszélgetésének az elejét, a közepe... hát valamiféle fejlődést láthatunk Harryn, a vége meg izgi, ahogy már említettem. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni az új eseményekről. A következő részt viszont csak egy hét múlva tudom hozni most kivételesen. Holnap jönnek hozzánk messziről rokonok és itt maradnak pár napra, szóval nem nagyon lesz időm a fordítással és a bloggal foglalkozni, de jövőhét kedden ismét itt leszek! Remélem, megértitek 💗

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 236

Harry szemszöge
- Milyen volt a kick-box tegnap? – kérdezi Liam, hangja feszült, miközben felemel még egy zsák talajtakaró földet. – Segíthetnél, tudod.
- Tudom – támasztom meg a lábamat egy fapolcon Karen üvegházában. Egy dramatikus szemforgatással Liam a földre dobja a zsákot, majd megtörli a homlokát. – A kick-box rendben volt, az edző nő volt, szóval ez kibaszott béna volt.
- Miért? Mert fenéken rúgott?
- Úgy érted, seggbe? És nem, nem tette.
- Mi miatt mentél el egyébként? Mondtam Lou-nak, hogy ne vegye meg ezeket, mert nem fogod felhasználni – bosszúság lobban fel a mellkasomban, ahogy „Lou”-nak hívta őt, kurvára nem tetszik egy kicsit sem.
Ez csak Liam, emlékeztetem magamat. Az összes szarság közül, ami miatt aggódnom kell most, Liam nincs a listán.
- Mert dühös voltam, és úgy éreztem, hogy mindent össze fogok törni abban az istenverte lakásban, így amikor megláttam az utalványt, miközben az összes fiókot kihúztam a szekrényből, felvettem a cipőmet és eljöttem.
- Kihúztad az összes fiókot? Louis meg fog ölni – rázza meg a fejét, aztán végre helyet foglal a rakás zsáknyi földön. Egyébként se tudom, miért egyezett bele, hogy segít az anyjának elrakni ezt a sok szart.
- Amúgy se fogja látni, az már nem az ő lakása – emlékeztetem őt, megpróbálva nem éles hangon beszélni.
- Bocs.
- Ja – sóhajtok fel, még egy szellemes visszaszólásom sincs.
- Nehéz, hogy sajnáljalak, amikor ott lehetnél vele – szólal meg Liam egy kis csend után.
- Baszd meg – döntöm hátra a fejemet a falhoz, és érzem, hogy engem bámul.
- Ennek nincs értelme – teszi hozzá.
- Neked nincs.
- Vagy neki, vagy bárkinek.
- Senkinek sem kell magyarázkodnom – csattanok fel.
- Akkor miért vagy egyáltalán itt?
Ahelyett, hogy válaszolnék neki, körülnézek az üvegházban, bizonytalanul a válaszomban.
- Nincs hová máshová mennem.
Azt gondolja, hogy nem hiányzik Louis minden kibaszott másodpercben? Ha nem így lenne, sokkal inkább lennék vele, mint itt?
- Mi van a barátaiddal? – teszi fel a kérdést.
- Arra gondolsz, aki kurvára bedrogozta Louis-t? Vagy a másikra, aki átvert, hogy meséljek neki a fogadásról, vagy arra gondolhatsz, ki folyamatosan be akart jutni a nadrágjába – számolom őket az ujjaimon, hogy hozzáadjak a drámai hatáshoz. – Folytassam még?
- Azt hiszem, ne – von vállat. – Akkor mit fogsz csinálni?
- Pontosan azt, amit most csinálok.
- Akkor velem fogsz lógni és errefelé szomorkodni?
- Nem szomorkodok, azt csinálom, amit te mondtál, hogy csináljak, „megjavítom magamat” – gúnyolódok a levegőbe rajzolva az idézőjeleket. – Beszéltél már vele, mióta elment? – kérdezem.
- Igen, írt ma reggel, hogy megérkezett.
- Vance-nál van, ugye?
- Miért nem deríted ki magad? – baszki, Liam bosszantó.
- Tudom, hogy ott van, hol máshol lenne?
- Azzal a Trevor sráccal – vigyorogja Liam, én pedig küzdök az ösztönnel, hogy a földre rántsam őt. Nem fog nagyon fájni, csak körülbelül négy láb magas amúgy is. Valószínűleg sérülést sem hagyna…
- Elfeledkeztem kibaszott Trevorról – nyögök fel, durván megdörzsölve a halántékomat. Trevor majdnem annyira dühítő, mint Zayn, csak úgy hiszem, hogy Trevornak tényleg jó szándékai vannak, ha Louis-ról van szó, ami még jobban feldühít.
- Szóval mi a következő lépés az önfejlesztési projektedben? – mosolyodik el Liam, de az kissé elhalványul, arckifejezése pedig komolyra változik. – Tényleg büszke vagyok rád, amiért ezt csinálod, tudod? Jó látni, hogy tényleg próbálkozol most az egyszer ahelyett, hogy egy órányi erőfeszítést teszel, aztán visszatérsz ahhoz, amilyen voltál, abban a pillanatban, hogy Louis megbocsájt. Sokat fog jelenteni neki, hogy látja, hogy ezeket a változtatásokat csinálod.
- Ne próbálj meg előadást tartani nekem, még szart se csináltam, még csak egy napja – egy hosszú, nyomorúságos, magányos nap.
- Nem fordultál az alkoholhoz és nem keveredtél verekedésbe, nem tartóztattak le, és tudom, hogy azért jöttél, hogy az apáddal beszélj.
- Elmondta neked? – esik le az állam. Az a rohadék.
- Nem, nem mondta el. Itt lakom, és láttam az autódat.
- Ó.
- Szerintem az, hogy beszélsz vele, tényleg sokat jelentene Louis-nak.
- Egyszerűen csak abbahagynád? Baszki, nem vagy a pszichológusom. Ne viselkedj úgy, mintha jobb lennél nálam, én meg valami sérült kibaszott állat lennék, amit meg kell…
- Miért nem tudsz csak elfogadni egy bókot? Soha nem mondtam, hogy jobb vagyok nálad, csak azt próbálom tenni, hogy itt legyek neked, mint egy barát. Nincs senkid, te magad mondtad, és most, hogy engedted, hogy Louis Seattle-be költözzön, nincs senkid sem – pillant rám, de én elnézek. – Abba kell hagynod azt, hogy ellököd magadtól az embereket, tudom, hogy nem kedvelsz engem, utálsz engem, amiért azt hiszed, hogy valahogy felelős vagyok néhány problémádért, ami az apád és közted van, de én nagyon törődök Louis-val és veled, akár akarod hallani, akár nem.
- Nem akarom – szólok vissza neki. Miért kell mindig ilyen szarságokat mondania? Azért jöttem ide, hogy… nem tudom, beszéljek vele. Nem azért, hogy elmondja nekem, mennyire törődik velem. Miért törődne velem? Minden voltam vele csak kedves nem azóta a nap óta, hogy találkoztam vele, de nem utálom őt. Tényleg ezt gondolja?
- Nos, ez egyike azoknak a dolgoknak, amiken dolgoznod kell – áll lábra, majd kisétál az üvegházból, egyedül hagyva engem.
- Baszki – rúgok a lábammal magam elé, ami így összeütközik a fa polcrendszerrel. Egy repedés hallatszik a szobában, mire talpra ugrok. – Ne, ne, ne! – próbálom meg elkapni a virágdobozokat, cserepeket és random szarságokat, mielőtt azok a padlóra esnek. Másodperceken belül az összes a betonpadlón van.
Ez kurvára nem történik meg, nem is akartam összetörni ezt a szart, erre itt vagyok egy halom piszokkal, virággal és összetört cserepekkel a lábaimnál. Talán feltakaríthatom ennek a szarnak valamennyi részét, mielőtt Karen…
- Ó, te… – esik le az álla Karennek.
Baaaszki.
- Nem akartam, esküszöm. Kirúgtam a lábamat és véletlenül eltört a polc, és ez az összes szar elkezdett leesni, én pedig megpróbáltam elkapni őket! – magyarázom kétségbeesve, ahogy Karen odaszalad egy halom törött cseréphez. Megmozgatja kezeivel a kőtörmeléket, megpróbálva összerakni egy kék virágcserepet, aminek semmi esélye, hogy újra egy legyen.
Karen nem mond semmit, de hallom őt szipogni, majd felemeli a karját, hogy megtörölje az arcát piszkos kezeivel.
- Kislánykorom óta megvolt ez a cserép, ez volt az első, amibe valaha is ültettem.
- Én… – nem tudom, mit mondjak neki. Az összes szar közül, amiket eltörtem, ezúttal ez tényleg véletlen volt.
- Ez és a porcelánom volt az egyetlen, ami megmaradt a nagymamámtól – sírja.
A porcelán. A porcelán, amit millió darabra törtem.
- Karen, sajnálom. Én…
- Rendben van, Harry – sóhajt fel, visszadobva a cserép darabkait a halom piszokra.
Nincs rendben, látom a barna szemeiben. Fizikailag látom, mennyire meg van bántva, és meg vagyok lepve a mellkasomon lévő bűntudat súlyosságától, ami a szemeiben lévő szomorúságból ered.
- Befejezem a vacsorát, hamarosan készen lesz – törli meg a szemeit újra, aztán ugyanúgy otthagy, ahogy a fia tette csak néhány perccel ezelőtt.

Louis szemszöge
- Hol van a te Harryd? – kérdezi Smith halkan.
- Otthon van, a Pullmanon.
- Az hol van?
- Messze – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mosolyogjak.
- Ő eljön? – néz fel rám Smith fényes zöld szemekkel.
- Nem hiszem, kedveled Harryt, ugye? – nevetek fel, aztán felteszem egy akasztóra a régi gesztenyebarna felsőmet, és beteszem a szekrénybe.
- Valamennyire, ő vicces.
- Én is vicces vagyok – ugratom, mire ő egy szégyenlős mosolyt villant.
- Nem igazán – válaszolja őszintén, én pedig még jobban nevetek.
- Harry úgy gondolja, hogy vicces vagyok – hazudom.
- Igen? – követi cselekedetemet Smith, és elkezd segíteni nekem összehajtani a ruháimat.
- Igen, bár nem fogja bevallani.
- Miért?
- Nem tudom – vonok vállat. Valószínűleg azért, mert nem vagyok nagyon vicces, és amikor megpróbálok az lenni, még rosszabb.
- Nos, mondd el a te Harrydnek, hogy jöjjön ide és lakjon itt, mint te.
Mellkasom összeszorul az édes kisfiú szavain.
- Elmondom neki. Nem kell azokat összehajtanod – felelem, a kis kezeiben lévő kék ingért nyúlva.
- Szeretek hajtogatni – rejti el az inget maga mögé, mire bólintok.
- Egy nap jó férj leszel – mosolygok rá, gödröcskéi megmutatkoznak, amikor visszamosolyog. Legalább egy kicsivel jobban kedvel engem most, mint korábban.
- Nem akarok férj lenni – mondja, összeráncolva az orrát, én pedig a szememet forgatom az öt évesen, aki úgy beszél, mint egy felnőtt férfi.
- Egy nap meggondolod magad.
- Dehogy – vet véget a beszélgetésnek, így a ruhák hajtogatását csendben fejezzük be.
Az első napom Seattle-ben a végéhez közeledik, a holnapi pedig az első napom lesz az új irodában. Rendkívül ideges vagyok, és nem tehetek róla, de aggódom is. Nem érdekelnek az új dolgok, megijesztenek. Szeretek irányítani minden helyzetet és minden új környezetbe szilárd tervvel belépni. Nem volt időm eltervezni semmit ezzel a költözéssel kapcsolatban, kivéve a beiratkozást az új óráimra, és őszintén nem várom őket annyira, amennyire kellene. Valahol a magamban zajló önmagam leszidásának a közepén Smith eltűnt az ideiglenes hálószobámból, otthagyva egy tökéletesen összehajtott ruhahalmot az ágyamon.
El kell mennem és szétnéznem Seattle-ben holnap munka után. Emlékeznem kell arra, hogy mit szerettem ebben a városban, mert most, ebben az idegen szobában, több órányira mindentől, amit valaha is ismertem, csak olyan… idegen érzés.

Harry szemszöge
- Steph egy pszichopata, senki se tudta, hogy ezt fogja csinálni – biztosít engem Tessa, míg én ledöntök egy hideg korsó sört.
- Dan tudta. És ha megtudom, hogy bárki más is… – figyelmeztetem őt, mire bólint.
- Senki más nem tudta, vagyis senki, akit én ismerek, de tudod, hogy amúgy se mond el nekem senki szart se – egy magas barna jelenik meg Tessa oldalánál, majd karjával átöleli őt. – Niall és Chelsea nemsokára itt lesznek – mondja a srácnak.
- Párok éjszakája – nyögök fel. – Ideje mennem – mozdulok meg, hogy megálljak, de Tessa megállít.
- Ez nem a párok éjszakája. Tristan most már szingli, Niall meg nem jár Chelsea-vel, csak dugnak.
Amúgy se tudom, miért jöttem ide, de Liam alig beszélt velem, Karen pedig olyan szomorúan nézett ki a vacsoránál, egyszerűen nem tudtam tovább ott ülni.
- Hadd találjam ki, Zayn is itt lesz?
- Nem hiszem, szerintem ő még nálad is mérgesebb volt a szarság miatt, ami történt, mert együnkkel sem beszélt azóta.
- Senki sem mérgesebb nálam – szűröm ki a fogaim között.
Az, hogy a régi barátaimmal lógok, nem segít abban, hogy „jobb legyek”, csak feldühít. Hogy merészeli bárki is azt mondani, hogy Zayn jobban törődik Louis-val, mint én.
- Nem úgy gondoltam, az én hibám. Igyál egy sört és lazulj el – feleli Tessa, majd kezével a levegőbe int. Niall, a Chealsea nevű lány és Tristan sétálnak felénk a kis bárban.
- Nem kell egy kibaszott sör se – mondom halkan, megpróbálva irányítani viselkedésemet. Tessa csak segíteni próbál, de idegesít. Mindenki idegesít. Minden idegesít.
- Ezer éve – próbál meg viccelni Tristan, de ez csak kínos és egyikünk se mosolyodik el. – Sajnálom a szarságot, amit Steph csinált, fogalmam sem volt, hogy mit akar tenni – feleli végül, amitől még kínosabb lesz.
- Nem akarok beszélni róla – jegyzem meg erőteljesen, lezárva a beszélgetést.
Míg a barátaim kis csoportja iszik és olyan szarokról beszélget, amiket én leszarok, azon találom magam, hogy Louis-n gondolkozom. Mit csinál most? Tetszik neki Seattle? Kíváncsi vagyok, hogy annyira kellemetlenül érzi-e magát Vance házában, amennyire gondolom. Kedvesek hozzá? Persze, hogy azok, Kimberly és Christisan mindig kedves. Úgy hiányzok Louis-nak, ahogy ő nekem?
- Iszol egyet? – szakítja félbe gondolataimat Niall, aztán egy tele lévő feles pohárral int felém.
- Nem, jól vagyok – mutatok az asztalon lévő szódámhoz, ő pedig vállat von, mielőtt hátra dönti fejét, hogy kiigya pohara tartalmát.
Ez az utolsó dolog, amit csinálni akarok most. Ez a kamasz, igyunk addig, amíg nem hányunk vagy dőlünk ki-szarság talán elég jó nekik, de nekem nem. Nekik nem volt meg az a luxus, hogy valaki leszidja őket a fejükben, elmondva, hogy legyenek jobbak, tegyenek többet az életükkel. Nekik nem volt senki, aki eléggé szerette őket, hogy ettől jobbak akarjanak lenni.
„Jó akarok lenni érted, Lou.” Mondtam neki egyszer. Milyen jó munkát végeztem eddig.
- Megyek – jelentem be, de senki sem veszi észre, ahogy felállok a helyemről és elhagyom a bárt.
Már elhatároztam, hogy többé nem fogom úgy elvesztegetni az időmet, hogy bárokban lógok olyan emberekkel, akik le se szarnak. Semmi bajom a legtöbbjükkel, de igazából egyikük sem ismer engem vagy törődik velem. Csak az ivást, a szórakozást, a random emberekkel való dugást kedvelték, nem engem. Csak egy újabb kellék voltam az egyik nagy bulijukhoz. Szart se tudnak rólam, még azt se tudták, hogy az apám a kibaszott rektor a kampuszunkon.
Senki sem ismer engem úgy, ahogy ő, senki sem törődött velem eléggé ahhoz, hogy megismerjen, úgy ahogy Louis. Ő mindig a legtolakodóbb, legvéletlenszerűbb kérdéseket teszi fel: mire gondolsz, miért szereted ezt a műsort, szerinted az a férfi a szobában mire gondol, mi az első emléked?
Mindig úgy viselkedtem, mintha a szüksége, hogy mindent tudjon, bosszantó lenne, de ettől… különlegesnek… éreztem magam, vagy mintha valakit eléggé érdekeltem volna ahhoz, hogy meg akarja tudni a válaszokat azokra a nevetséges kérdésekre. Nem tudom, az agyam miért nem kapcsolódik össze magával, az egyik fele azt mondja, hogy vegyem rá magam és menjen el a szánalmas seggem Seattle-be, kopogjak Vance ajtaján és ígérjem meg, hogy soha nem hagyom el újra Louis-t. Bár nem mintha ez olyan könnyű lenne, van egy nagyobb, erősebb, másik részem, az a fél, amelyik mindig nyer, elmondva, mennyire elbaszott vagyok. Annyira elbaszott vagyok, és csak kurvára mindent tönkreteszek az életemben és mindenki más életében is, így szívességet tennék Louis-nak azzal, hogy békén hagyom őt. Ez az egyetlen oldal, amelyiknek hinni tudok, főleg Louis nélkül, hogy elmondja itt nekem, hogy nincs igazam.
Liam terve a számomra, hogy jobb emberré váljak jól hangzik papíron, de aztán mi lesz? El kellene hinnem, hogy tényleg olyan tudok maradni örökre? El kellene hinnem, hogy elég jó leszek Louis-nak csak azért, mert úgy döntök, hogy nem iszok meg egy üveg vodkát minden alkalommal, amikor dühös leszek?
Ez sokkal könnyebb lenne, ha nem lennék hajlandó bevallani, mennyire nagyon elbaszott vagyok. Nem tudom, mit fogok tenni, de eldöntöm ma este. Bemegyek a lakásomba és Louis kedvenc tévéműsorait fogom nézni, a legrosszabb műsorok, amik tele vannak nevetséges cselekménnyel és szörnyű alakítással. Valószínűleg még azt is fogom tettetni, hogy Louis ott van, elmagyarázva nekem minden jelenetet még akkor is, ha pontosan mellette nézem és világosan értem, hogy mi történik. Imádom, amikor ezt csinálja. Idegesítő, de imádom, milyen szenvedélyes a legkisebb dologgal kapcsolatban is, mint aki egy piros kabátot visel és fárasztja azokat a bosszantó lányokat.
Miközben kilépek a liftből, tovább tervezem az estémet. Végül azt a szart fogom nézni, aztán eszek, lezuhanyozok, valószínűleg kiverem magamnak, miközben elképzelem Louis ajkait körülöttem, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Talán feltakarítom a rendetlenséget, amit tegnap csináltam.
A lakásom ajtaja elé lépek, majd visszanézek a folyosón. Mi a faszért van nyitva az ajtó? Visszajött Louis vagy megint betört valaki? Nem vagyok biztos benne, melyik válasz dühítene fel jobban.
- Louis? – lököm be az ajtót a lábammal, aztán gyomrom a padlóig zuhan az apjának látványára, aki el van terülve és vér borítja. – Mi a fasz? – kiabálom, és becsapom az ajtót.
- Vigyázz – nyögi Richard, szemeim pedig követik az övét a folyosón lévő mozgáshoz.
- Mi a fene történt vele, és mi a faszért vagytok itt? – kérdezem a férfitől, azt hiszem, Chad a neve.
- Azt reméltem, hogy a másik fiút fogom látni, de te is megteszed – mosolyodik el gúnyosan. Vérem felforr, ahogy ez a hitvány ember megemlíti Louis-t.
- Húzz a picsába és őt is vidd magaddal – mutatok arra a szarra, aki a lakásomba hozta ezt a férfit. Vérétől piszkos lesz a padlóm.
- Az a probléma, hogy ő sok pénzzel tartozik nekem, és nem tudja kifizetni – vakarja meg Chad piszkos körmével a piros pontokat a karján. Kibaszott drogos.
- Ez nem az én kurva problémám, nem fogom elmondani még egyszer, és abban pokolian biztos vagyok, hogy én nem adok neked pénzt.
- Nem tudod, kivel beszélsz, gyerek – vigyorog rám, majd megrúgja Richardot a mellkasa alatt. Egy szánalmas nyöszörgés hagyja el az ajkait, miközben lecsúszik a padlón és nem kel fel.
- Leszarlak téged is meg őt is. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy félek tőled – sziszegem, nem vagyok abban a hangulatban, hogy kibaszott drogfüggőkkel foglalkozzak, akik betörtek a lakásomba. Mi a fasz történhet még a héten? Nem akarom tudni erre a választ.
Chad felé lépek, mire ő hátrál, éppen ahogy azt gondoltam.
- Még egyszer elmondom, húzzatok el vagy kihívom a zsarukat, és amíg várunk rájuk, hogy megérkezzenek, elverlek azzal a baseball ütővel, amit a kanapém alatt tartok arra az esetre, ha valami ostoba fasz ilyet merne tenni – nyúlok a kanapé alá, hogy kivegyem a fegyvert, hogy bebizonyítsam az igazam.
- Ha elmegyek a pénz nélkül, amivel tartozik nekem, akármit teszek vele, az a te lelkeden szárad. A vére a kezeiden lesz.
- Leszarom, hogy mit csinálsz vele – felelem, bizonytalanul, hogy valóban komolyan gondolom-e vagy sem.
- Biztos vagyok benne, hogy a fia imádná tudni, hogy felelős vagy azért, hogy az apját megverték, megégették vagy bármi is az, amihez van kedvem.
Elkap a kísértés, hogy az alumínium ütőt én magam vágjam Richard arcához.
- Mennyi kell? – kérdezem.
- Nem több, mint amennyit meg tudsz engedni, ebben biztos vagyok – néz körbe a nappaliban.
- Mennyi kibaszott pénz kell? – ismétlem meg.
- Ötszáz.
- Nem adok neked ötszáz dollárt.
Attól a gondolattól, hogy milyen lesz Louis arca, amikor megtudja, hogy az apja valójában egy drogfüggő, és hogy bevezette őt a lakásunkba, oda akarom dobni a pénztárcámat ennek a seggfejnek és nekiadni mindent, amim van.
- Nincs nálam ennyi készpénz.
- Kétszáz? – ajánlja.
- Rendben – nem tudom elhinni, hogy tényleg pénzt adok ennek a narkósnak, aki betört a lakásomba és péppé verte Louis apját. Még kétszáz dollár sincs nálam készpénzben, mit kellene tennem, vigyem el magammal egy ATM-hez? Ez egy kibaszott nagy baromság. Ki a fasz jön haza erre a szarra? Én. Kurvára én.
Előveszem a pénztárcámat a zsebemből, majd hozzádobok nyolcvan dollárt, amit a bankból vettem ki, aztán a hálószobába sétálok kezemben még mindig az ütővel. Megfogom az órát, amit az apám és Karen vett nekem karácsonyra, és a férfihez dobom.
- Ez több mint ötszáz dollárt ér. Most pedig húzz a picsába – igazából nem akarom, hogy elmenjen, azt akarom, hogy rám jöjjön, így szétverhetem a fejét ezzel az ütővel.
- Viszlát legközelebb, Rick – fenyegeti meg Chad Richardot, majd az ajtó felé sétál.
- Ha még egyszer látlak, megöllek – biztosítom őt, aztán becsapom az ajtót utána.