Chapter 238

Helló! 😊
Már itt is van a fejezet, elég hosszú lett és több érdekes dolog is van benne, kíváncsi leszek, mi lesz a véleményetek, írjatok bátran. A rész elején az egyik mondatba zárójelbe tettem egy kérdőjelet, mert nem igazán értettem én se, hogy az a rész mit akar jelenteni pontosan, elég fura volt, de szerencsére nem fontos dologról van szó. Más mondanivalóm szerintem nincsen, kitartást ebben a forróságban 😀🔥
Kellemes olvasást! 😊😘

Ui.: Köszönet a sok-sok kattintásért! 💕

Chapter 238

 
Louis szemszöge
Miután a délutánom felét Harryvel telefonáltam végig és elég közel voltam ahhoz, hogy semmilyen tényleges munkát ne vigyek véghez, az első napom az új irodában véget ért, és Trevorra várok türelmesen, hogy találkozzon velem az irodám közelében, ahogy ígérte.
Harry olyan nyugodt volt korábban, olyan tisztának hangzott, mintha fókuszált volna valamire. Itt állva nem tudom féken tartani boldogságomat, hogy még mindig kommunikálunk, ez sokkal jobb, mint amikor elkerültük egymást korábban. Mélyen legbelül tudom, hogy nem lesz folyamatosan ilyen könnyű, így beszélgetni, kis dózisokkal ingerelni magamat Harryből, amikor a valóságban akarom őt, mindenét, folyamatosan. Azt akarom, hogy itt legyen velem, tartson engem, megcsókoljon, megnevettessen.
Biztosan ilyen érzés a visszautasítás. De ezzel egyelőre rendben vagyok. Elég jó érzés a másik opciómhoz hasonlítva, a szomorúsághoz.
Felsóhajtok, fejemet pedig a mögöttem lévő falnak döntöm, miközben tovább várok. Kezdem azt kívánni, hogy bárcsak ne szóltam volna Trevornak, hogy időt töltsön velem, inkább lennék Kimberlyék házában Harryvel telefonálva. Bárcsak egyszerűen idejött volna Harry, találkozhatnék most vele ehelyett. Lehetett volna egy irodája közel az enyémhez, egy nap többször is bejöhetett volna az irodámba, a többi időben pedig kifogásokat kerestem volna, hogy én átmenjek az övébe. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Vance adott volna munkát Harrynek, ha akart volna egyet. Világossá tette, hogy újra azt akarta, hogy neki dolgozzon Harry a régi irodában.
Együtt tölthetnénk az ebédidőnket, talán még újra is játszhattunk volna néhány emléket azokból az időkből, amikor Harry belátogatott az irodámba. Éppen ahogy elkezdem elképzelni Harryt magam mögött, magamat áthajolva az asztalomon, hajam szorosan az ökle köré csavarodva…
- Bocsánat, egy kicsit késtem, tovább tartott a megbeszélésem – szakít félbe Trevor, mire megugrom a meglepődéstől és zavaromban egyszerre.
- Ó, uhm, semmi gond. Én csak… – lököm hátra a hajamat és nyelek egyet – vártam.
Ha csak tudná, hogy min gondolkoztam, hála Istennek, hogy fogalma sincs erről, és hogy nincs erekcióm. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán honnan jöttek ezek a gondolatok.
Fejét a másik irányba fordítja, végig nézve az üres folyosón.
- Készen állsz az indulásra?
- Igen.
Csevegünk kicsit, míg átmegyünk az épületen. Már majdnem mindenki elment a mai napra, amitől csendes az épület. Trevor mesél nekem a testvére új állásáról Ohioban, és hogy hogyan vett új öltönyt az egyik munkatársunk, Krystal esküvőjére, ami a jövő hónapban lesz. Tétlenül azon kezdek el gondolkozni, hogy mennyi öltönye lehet Trevornak. Mindennap ezt hordja munkába.
Követem Trevor BMW-jét, ahogy átvezet a zsúfolt városon, aztán végre megérkezünk a kis környékre, amit Ballardnak hívnak, a Google szerint ez az egyik legmenőbb környék Seattle-ben. Kávézók, vegán éttermek és hipszter bárok sorakoznak a szűk utcákon. Autómmal a mélygarázsba kanyarodok, és felnevetek magamnak, ahogy eszembe jut Trevor ajánlata, miszerint segít nekem lakást találni ebben a drága épületben.
- Csak át kell öltöznöm, nyilvánvalóan – mosolyodik el Trevor, az öltönyére mutatva.
Kíváncsian nézek szét a tágas nappaliban, Trevor lakásában. Képek a családról és kivágott újságcikkek töltik meg a képkereteket a takaróján, üres borosüvegek vannak megolvasztva és megformálva egy nehezen érthető kijelző darabban (?), ami elterül az egész dohányzóasztalon. Egyik sarokban sincs por. Le vagyok nyűgözve.
- Kész vagyok – jelenti be Trevor, felhúzva a cipzárt piros pulóverén. Mindig hirtelen ér, amikor ilyen hétköznapi öltözetben látom őt, olyan hatalmas a különbség attól, hogyan néz ki öltönyben.
Miután két háztömbnyit sétálunk az épületétől, mindketten didergünk és remegünk.
- Éhes vagy? Vehetünk valamit enni – hideg levegő fuvallata követi szavait, mire lelkesen bólintok. Gyomrom korog az éhségtől, emlékeztetve engem hiányos ebédemre, ami mogyoróvajas keksz volt.
Megmondom Trevornak, hogy az éttermet válasszuk, végül egy kis olasz grillnél kötünk ki, ami csak néhány lépésnyire van attól, ahol álltunk. Fokhagyma édes illata tölti meg az érzékeimet, nyálam pedig összefut a számban, míg egy kis boxhoz kísérnek minket hátul.

Harry szemszöge
- Sokkal… higiénikusabban nézel ki most már – mondom Richardnak, ahogy kilép a fürdőszobából, megtörölve frissen borotvált arcát egy fehér törölközővel.
- Hónapok óta nem borotválkoztam már – válaszolja megdörzsölve sima bőrét az állán.
- Nem mondod – forgatom a szememet, mire egy félmosollyal ajándékoz meg.
- Köszönöm még egyszer, hogy itt maradhatok… – halkul el mély hangja.
- Ez nem végleges, szóval nem kell megköszönnöd. Még mindig nagyon mérges vagyok emiatt az egész helyzet miatt – eszek egy újabb harapást a pizzából, amit magamnak rendeltem… és végül megosztom Richarddal.
- Tudom. Meg vagyok lepve, hogy még nem dobtál ki – próbál meg viccelni.
Ránézek, szemei túl nagyok az arcához képest a fekete karikákkal, amik megmutatkoznak fehér bőrén. Felsóhajtok.
- Én is – vallom be bosszúsággal.
Megremeg nézésem alatt, nem félelemből, hanem annak az akármilyen drog hiányától, amit régen szedett.
Tudni akarom, hogy hozott-e drogot a lakásunkba, míg itt volt a múlt héten. Azonban, ha igent mond, elveszítem a hidegvéremet és másodperceken belül a lakáson kívül lesz. Louis kedvéért és az enyémért, felállok és elhagyom a konyhát üres tányérral a kezemben. A halom piszkos edény, amit sikerült a duplájára növelnem, és a mosogatógép bepakolása az utolsó dolog, amit csinálni akarok.
- Csináld meg a mosogatást fizetségként! – kiáltom Richardnak. Hallom mély nevetését a folyosóról, aztán a konyhába sétál, éppen mikor én elérem a hálószobaajtót és becsukom azt.
Újra fel akarom hívni Louis-t, csak hogy halljam a hangját. Tudni akarok a napja további részéről, mit tervezett csinálni munka után? Egy hülye vigyorral az arcán bámult a telefonjára, miután korábban letettük, mint én?
Valószínűleg nem.
Most már tudom, hogy az összes múltbeli hibám végre utolér, ezért kaptam Louis-t. Egy könyörtelen büntetés egy gyönyörű jutalomnak álcázva. Hónapokig az enyém volt csak azért, hogy most elvegyék tőlem, arcom előtt lógatva őt alkalmi telefonhívások és a távolság módjain. Nem tudom, mennyi ideig lesz ez még így, míg meg nem adom magam a végzetemnek és végre ki nem engedem magam ebből a tagadásból.
Tagadás, pontosan ez az.
Bár nem kell annak lennie, megváltoztathatom a kimenetelét ennek. Lehetek az, akire szüksége van, anélkül, hogy újra lerángatnám őt a poklomba. Mosolya villan fel szemeim előtt, önsajnálatomon keresztül, egy börtön, amelyet saját magam csináltam. Az a mosoly emel fel a padlóról, és vesz rá, hogy kiutat keressek cellámból.
Basszák meg ezt, felhívom Louis-t.
Telefonja csörög és csörög, mégsem veszi fel. Majdnem hat óra, már végeznie kellene és Vance házában kellene lennie mostanra. Hova a fenébe menne? Míg vitatkozom magammal, hogy felhívjam-e Christiant vagy sem, felveszem a tornacipőmet, lazán bekötöm, majd a kabátomba is belebújok.
Tudom, hogy Louis mérges lesz, biztosan nagyon mérges, ha felhívom Christiant, de már hatszor hívtam Lou-t és egyszer sem vette fel. Felnyögök, aztán beletúrok mosatlan hajamba ujjaimmal, ez a távolság szar tényleg kurvára irritál.
- Elmegyek – mondom nem kívánatos vendégemnek. Ő bólint, nem tud megszólalni köszönhetően a maréknyi chipsnek, amit a szájába töm. Legalább a mosogatóban már nincs több edény.
Hova a faszba kellene mennem egyáltalán?
Perceken belül leparkolok autómmal a kis edzőterem mögötti parkolóban. Nem tudom, mit fog csinálni az, hogy itt vagyok, vagy hogy ez a szarság segít-e, de most egyre dühösebb vagyok Louis-ra, és csak arra tudok gondolni, hogy kiosztom őt, vagy hogy Seattle-be menjek megkeresni őt. Egyiket sem kell megtennem ezek közül, attól csak rosszabbak lennének a dolgok. A tény, hogy nem válaszol a hívásaimra, tényleg az idegeimre megy, szóval itt vagyok, készen arra, hogy kitöltsem dühömet azon a vacak, régi bokszzsákon.

Louis szemszöge
Mire a tányérom üres, gyakorlatilag rángatózom a helyemen. Abban a pillanatban, hogy megrendeltük a kajánkat, rájöttem, hogy a telefonomat a kocsimban hagytam, ez pedig jobban az őrületbe kerget, mint kellene. Általában senki nem hív engem, azonban nem tehetek róla, de azt gondolom, Harry talán felhívott vagy hagyott legalább egy üzenetet. Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy figyeljek Trevorra, míg egy, a Times-ban megjelent cikkről beszél, megpróbálok nem Harryre gondolni és annak a lehetőségére, hogy talán hívott, de nem tehetek róla. Nem is figyelek erre az egész vacsorára, és elég biztos vagyok benne, hogy Trevor észrevette, csak túl kedves, hogy rám szóljon érte.
- Nem értesz egyet? – húz ki gondolataim közül Trevor hangja.
Végiggondolom a beszélgetés utolsó néhány másodpercét, megpróbálva emlékezni arra, hogy miről beszélhetett. Az egészségügyről szólt a cikk, azt hiszem?
- De, igen – hazudom, fogalmam sincs, hogy egyetértek-e vagy sem, de nagyon azt kívánom, hogy siessen a pincér és hozza a számlánkat.
Végszóra a fiatalember egy füzetet helyez az asztalunkra, mire Trevor sietősen előveszi a pénztárcáját.
- Kif… – kezdem el.
- Majd én állom – csúsztatja oda a bankkártyáját, aztán a pincér ismét eltűnik az étterem konyhájában.
Halkan megköszönöm neki, majd a nagy kőórára pillantok, ami éppen az ajtó felett van. Elmúlt hét, már több mint egy órája itt vagyunk. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor Trevor feláll a bokszból.
A visszafelé úton elmegyünk egy kis kávézó mellett, mire Trevor felhúzza a szemöldökét, csendesen meghívva engem.
- Talán egy másik este ezen a héten? – ajánlom egy mosollyal.
- Jó tervnek hangzik – kanyarodik a szája sarka a híres félmosolyába, majd tovább folytatjuk az utat az épületéhez.
Egy gyors elköszönéssel és egy barátságos öleléssel, beszállok az autómba és azonnal a telefonomért nyúlok. Tudatalattim gúnyolódik velem, a szemét forgatja kétségbeesésemen, de visszalököm őt a sötétségbe. Kilenc nem fogadott hívás, mindegyik Harrytől. Azonnal visszahívom őt, de csak a hangpostára kapcsol. Az út Trevor lakásától Kimberlyék házáig hosszú és unalmas. A forgalom Seattle-ben szörnyű, zsúfolt és hangos. Dudálások, kis autók váltanak sávról sávra, ez kissé nyomasztó, és mire bekanyarodok a kocsifelhajtóra, erős fejfájásom van.
Amikor belépek a házba, Kimberly a fehér bőrkanapén ül, kezében egy pohár bor.
- Milyen volt a napod? – kérdezi. Előre hajol, hogy letegye a poharat az előtte lévő üvegasztalra.
- Jó. Az itteni forgalom irreális – nyögök fel, majd ledobom magam az ablak mellett lévő bíborvörös székre.
- Igen, az. Igyál egy kis bort a fejfájásodra – áll lábra, aztán átsétál a nappalin.
Mielőtt tiltakozhatnék, kitölti a bugyborékoló fehérbort egy hosszú szárú borospohárba, és nekem adja. Hűvös és friss, édes a nyelvemen.
- Köszönöm – mosolyodom el, és még egy kortyot iszom.
- Szóval… Trevorral voltál, igaz? – Kimberly olyan kíváncsi, a legédesebb módon.
- Igen, barátságosan megvacsoráztunk, csak, mint barátok.
- Talán újra megpróbálhatnád és még többször használhatnád a „barát” szót – csipkelődik, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
- Csupán megpróbálom világossá tenni, hogy csak barátok vagyunk.
- Tudja Harry, hogy vele voltál? – kíváncsiságtól csillognak szemei.
- Nem, de tervezem, hogy elmondom neki, amint beszélek vele. Valamilyen oknál fogva nem törődik Trevorral.
Kim bólint.
- Nem hibáztatom őt. Trevor modell is lehetne, ha nem lenne olyan szégyenlős. Láttad már azokat a kék szemeket? – túlozza el szavait azzal, hogy szabad kezével az arcát legyezi, mire mindketten úgy felvihogunk, mint az iskolás lányok.
- Nem zöld szemekre gondolsz, szerelmem? – jelenik meg Christian az előtérben, én pedig majdnem a keményfapadlóra ejtem a pohár boromat.
- Persze, hogy arra – mosolyog Kim a vőlegényére, aki megrázza a fejét.
- Gondolom, lehetnék modell – ajándékoz meg mindkettőnket Christian egy szégyenlős mosollyal, mire megkönnyebbülök, hogy nem dühös. Harry már felborította volna az asztalt, ha rajtakapott volna, hogy így beszélek Trevorról. – Hogy van Harry? Beszéltél már vele, feltételezem? – ül le Christian a kanapéra Kimberly mellé, aki az ölébe mászik. Én elnézek.
- Igen, egy kicsit. Jól van.
- Makacs, nagyon az. Még mindig meg vagyok sértve, hogy nem fogadta el az ajánlatomat – mosolyog Christian Kim nyakába, aztán lágyan megcsókolja őt éppen a füle alatt. Kettejüknek nyilván nincs problémája a szeretet nyilvános megjelenítésével. Ismét megpróbálok elnézni, de nem tudok. Várjunk…
- Milyen ajánlatot? – kérdezem, szavaimból süt a meglepődés.
- Egy munkával kapcsolatban természetesen, egy jól fizető munkával. Neki már csak mi… egy féléve maradt és korábban lediplomázik, igaz?
Mi?
- Erm, igen. Úgy hiszem – válaszolom. Én miért nem tudtam erről?
- Ez a fiú gyakorlatilag egy zseni. Ha többre tartaná magát, tökéletes négyes átlaga lehetne.
- Ő tényleg nagyon okos – értek egyet. Ez igaz, Harry agya sosem okoz csalódást abban, hogy meglepjen és felkeltse a kíváncsiságomat. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek benne.
- Egészen jó író is – iszik egy kortyot Kimberly borából, aztán folytatja. – Nem tudom, miért is hagyta abba egyáltalán. Alig vártam, hogy többet olvassak tőle – sóhajt fel Mr. Vance, miközben Kimberly kibontja a nyaka körül lévő ezüstszínű nyakkendőt.
Túl vagyok terhelve ezzel az információval. Harry ír? Tömören említette már, hogy régen írt egy kicsit első éves korában az egyetemen, de soha nem részletezte. Minden egyes alkalommal, amikor felhoztam, témát váltott vagy lebeszélt, azt a benyomást keltve bennem, hogy ez nem nagyon volt fontos neki.
- Igen – iszom ki a poharamat, és felállok. – Lehet? – mutatok az üvegre, mire Kimberly bólint.
- Persze, igyál amennyit csak szeretnél. Van egy egész pincényink – feleli egy édes mosollyal.
Három pohár fehérborral később a fejfájásom elillant, kíváncsiságom pedig alaposan megnőtt. Várok, hogy Christian újra felhozza Harry írását vagy az állásajánlatot, de nem teszi. Elmerül egy virágzó üzleti tárgyalásban arról, hogy milyen volt a megbeszélése egy médiacsoporttal, ami arról szólt, hogy kibővítik a Vance Könyvkiadót házon belüli filmezéssel és televíziós tevékenységekkel. Amennyire érdekes ez, a szobámba akarok menni és megpróbálni újra felhívni Harryt.
Várok a megfelelő alkalomra, hogy kimentsem magam az ideiglenes hálószobámba, aztán mindkettőjüknek jó éjszakát kívánok.
- Vidd magaddal az üveget – szól utánam Kimberly éppen ahogy elmegyek a pult mellett, ahol a félig teli üveg pihen. Megköszönve bólintok, és azt is teszem.
Telefonom elkezd rezegni a kezemben abban a pillanatban, hogy becsukom a hálószobaajtót. Harry az.
- Hol voltál egész este? – hangja vágott és tele van bosszúsággal.

Harry szemszöge
- Elmentem felfedezni a várost – válaszolja Louis nyugodtan. – Megpróbáltalak visszahívni, de a hangpostára kapcsolt – hangja csillapítja hidegvéremet.
- Visszamentem abba az edzőterembe – fekszek vissza az ágyba, azt kívánva, hogy Louis bárcsak itt lenne, és ne kibaszott Seattle-ben.
- Igen? Az jó, leveszem a cipőmet.
- Oké?
- Nem tudom, miért mondtam ezt el neked – kuncog fel.
- Részeg vagy? – ülök fel, arra használva az egyik könyökömet, hogy megtartsa a súlyomat.
- Ittam egy kis bort – vallja be.
- Kivel?
- Kimberlyvel és Mr. Vance-szal… Christiannal, úgy értem.
- Ó.
- Azt mondja, hogy egy csodálatos író vagy – feleli, a vád tiszta a hangjában. Baszki.
- Miért mondta ezt egyáltalán? Régóta szart se írtam – mondom neki.
-Miért nem?
- Nem tudom, nem akarok magamról beszélni. Rólad akarok beszélni, és arról, hogy miért hagytál figyelmen kívül.
- Nos, azt is mondta, hogy a következő félévben lediplomázol.
Christiannak nyilvánvalóan fogalma sincs, hogyan foglalkozzon a saját kibaszott dolgával.
- Igen, és?
- Ezt nem tudtam – feleli Louis. Hallom őt csoszogni és felnyög, egyértelműen bosszús.
- Nem titkoltam el előled, csak nem jött fel a téma. Neked sok időd van, amíg lediplomázol, szóval ez amúgy sem számít, nem mintha akárhová is akartam volna menni.
- Tartsd – mondja a telefonba. Mi a fenét csinál? Mennyi bort ivott?
- Mit csinálsz? – kérdezem meg végül.
- Nem jól volt begombolva az ingem. Bocs, figyeltem, tényleg.
- Egyébként miért kérdezgetted a főnöködet rólam?
- Ő hozta fel, azt is mondta, hogy felajánlott neked egy állást itt.
- Ezt már elmondtam neked, nem? – nem emlékszem pontosan, hogy említettem neki, de nem szándékosan titkoltam el. – Azt hittem, a Seattle-re vonatkozó szándékaim elég tiszták voltak.
- Mondd ezt még egyszer – feleli, és gyakorlatilag látom magam előtt, ahogy a szemeit forgatja, ismét.
- Nem vetted fel, amikor hívtalak téged, olyan sokszor hívtalak – váltok témát.
- Tudom, a kocsiban hagytam a telefonomat, amikor Trevor… – áll meg mondat közben. Lábra állok. Kurvára tudtam. – Csak körbevezetett a városban barátokként, ennyi – védi meg magát gyorsan.
- Azért nem válaszoltál a hívásaimra, mert kibaszott Trevorral voltál? – esik le az állam, pulzusom felgyorsul minden egyes csendben eltelt másodperccel.
- Ne veszekedj velem Trevor miatt, ő csak egy barát, és te vagy az, aki nincs itt – csattan fel.
- Louis… – figyelmeztetem.
- Harold – szól be, aztán nevetésben tör ki.
- Miért nevetsz? – kérdezem tőle. Nem tehetek a mosolyról, ami elterült az arcomon. Baszki, szánalmas vagyok.
- Nem tudom – még mindig nevet, a hang pedig végig rezonál a fülemen és egyenesen a mellkasomba utazik.
- Le kellene tenned a bort – ugratom őt, azt akarva, hogy lássam őt a szemét forgatni leszidás képpen.
- Vegyél rá – provokál, hangja mély és játékos.
- Ha ott lennék, megtenném, ebben pokolian biztos lehetsz.
- Mi mást tennél még, ha itt lennél? – kérdezi tőlem. Arra vezeti ezt az egészet, amerre gondolom? Soha nem tudom vele kapcsolatban, főleg, amikor már ivott.
- Louis William Tomlinson, te telefon szexelni próbálsz velem? – gúnyolódok vele, mire hevesen felköhög, majdnem megfulladva a korty borban, feltételezem.
- Mi?! Nem! Én… én csak kérdeztem! – visítja.
- Persze, most már letagadhatod – viccelődök, nevetve rémült hangján.
- Kivéve… ha ez egy olyan valami, amit csinálni akarsz? – suttogja.
- Komolyan mondod? – egyedül már csak a gondolattól megrándul a farkam.
- Talán… nem tudom. Mérges vagy Trevor miatt? – hangja sokkal részegítőbb nekem, mint bármilyen mennyiségű bor, amit elfogyaszthatott.
- Leszarom kibaszott Trevort most – hazudom. Naná, hogy dühös vagyok, hogy vele volt, de ezt nem most akarom megbeszélni. Hallom őt hangosan nyelve kortyolni egyet, majd a pohár lágy csengését. – Ne igyál bort – utasítom. Túl jól ismerem őt. – Beteg leszel.
- Onnan nem főnökösködhetsz – megint iszik a borból, magabiztosságért, biztos vagyok benne.
- Bárhonnan főnökösködhetek, bébi – vigyorodom el, végighúzva ujjaimat az ajkaimon.
- Mondhatok neked valamit? – kérdezi halkan.
- Kérlek.
- Rád gondoltam ma, és arra, amikor bejöttél az irodámba akkor először… – halványul el a hangja.
- Azon gondolkoztál, ahogy megdugtalak téged, amikor Trevorral voltál? – kérdezem tőle, imádkozva, hogy igent mondjon.
- Rá vártam.
- Mesélj még erről, mondd el, mire gondoltál – sürgetem.
Ez annyira kurvára összezavaró. Minden alkalommal, amikor beszélek vele, úgy érzem, mintha nem is „tartanánk szünetet”, minden ugyanolyan, mint mindig. Az egyetlen különbség eddig, hogy fizikailag nem láthatom őt, nem érinthetem meg. Baszki, meg akarom érinteni, végighúzni a nyelvemet sima bőrén…
- Azon gondolkoztam, hogyan… – hallom őt elpirulni.
- Ne legyél zavarban – csalogatom a folytatásra.
- Hogy tetszett és ettől újra akarom csinálni.
- Kivel? – kérdezem csak azért, hogy halljam őt kimondani.
- Veled, csak veled.
- Jó – mosolyodom el. – Még mindig az enyém vagy, még akkor is ha ráveszel, hogy távolságot adjak neked, akkor is csak az enyém vagy. Tudod ezt, ugye? – kérdezem Louis-tól a lehető leggyengédebb módon, ahogy tudom.
- Tudom – feleli. Mellkasom dagad, és üdvözlöm az elárasztó megkönnyebbülést, ami szavaival együtt érkezik. – Te az enyém vagy? – hangja sokkal magabiztosabb, mint pillanatokkal ezelőtt volt.
- Igen, mindig – nincs választásom. Azóta a nap óta nincs, hogy találkoztam veled, akarom hozzátenni, de csendben maradok, idegesen várva válaszára.
- Jó – jegyzi meg Louis. – Most pedig mondd el, mit tennél, ha itt lennél, semmilyen részletet ne hagyj ki.
Soha nem okoz csalódást abban, hogy meglepjen.