Chapter 235

Helló! 😊

Hoztam is a fejezetet, elég hosszú és azért események is vannak benne bőven. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a fejleményekről, főleg a közepéről és a végéről. Más mondanivalóm szerintem most nincsen, kedden ismét találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 235

 
Louis szemszöge
- Harry! – nyitom ki az ajtót, és szólítom meg. Már az udvar felénél tart. Amikor megfordul, arcán zavarodottság van.
- Igen?
- Megmondanád Liamnek, hogy hívjon fel, ha nem akar bejönni? – válaszolom gyorsan. Tudom, hogy Liam bejönne az anyám házába, de biztos vagyok benne, hogy Harry el akar menni most, és Liammel ellentétben, ő nem lenne rendben azzal, hogy az autóban ülve várakozzon.
- Ó, oké.
Várok arra, hogy visszaforduljon hozzám, nem tudom, pontosan mi az, amire számítok, egy elköszönés, egy ölelés, valami, de nem történik semmi. Harry kinyitja Liam kocsijának utasajtaját, aztán beszáll.
Kezem kissé megmozdul a levegőben, hogy szánalmasan integessek búcsúzásként. Liam lehajtja az ablakot és visszainteget, megígérve, hogy felhív holnap. Harry biztosan erősködött, hogy induljon el, most.
Abban a pillanatban, hogy Liam autója nincs a láthatáron, az üresség súlya nehezedik a mellkasomra, majd besétálok. Natalie a nappali és konyha közti küszöbön áll támaszkodva.
- Elment? – kérdezi.
- Igen, elment – hangom távoli, ismeretlen.
- Nem tudtam, hogy nem vagytok együtt.
- Mi, nos… csak megpróbálunk mindent kitalálni.
- Elmondanál nekem egy dolgot, mielőtt témát váltasz? – szemei átvizsgálják az arcomat. – Ismerem ezt a nézést, éppen egy okot keresel rá – még azután is ilyen jól ismer engem, hogy hónapok óta távol van tőlem.
- Mit akarsz tudni? – kérdezem, mielőtt beleegyezem kérésébe.
- Ha visszamehetnél, megtennéd? Hallottam, hogy azt mondtad, ki akarod törölni az elmúlt hat hónapot, tényleg megtennéd? – kérdezi, kék szemei az enyéimbe néznek.
Megtenném?
Leülök a kanapéra, hogy eltöprengjek a kérdésén, visszacsinálnám az egészet? Mindent kitörölnék, ami az elmúlt hat hónapban történt velem? A fogadás, a végtelen veszekedések Harryvel, az anyámmal való kapcsolatom, ami olyan, mint egy lefelé haladó spirál, Steph árulása, az összes magaláztatás, minden.
- Igen, megtenném, egy pillanat alatt.
Harry keze az enyémen, ahogy tetovált karjai körülölelnek engem a mellkasára húzva. Ahogy néha annyira nagyon nevet, hogy a szemei összecsukódnak, és a hang elárasztotta a fülemet, a szívemet és az egész lakást egy olyan ritka boldogsággal, hogy semmi sem tudná kitörölni az emléket.
- Nem, nem tenném. Nem tudnám – változtatom meg válaszomat, mire Natalie megrázza a fejét.
- Melyik? – kuncog fel, majd leül az állítható támlájú székbe a kanapéval szemben.
- Nem törölném ki.
- Biztos vagy benne? Ez egy rossz év volt a számodra, és én még a feléről sem tudok.
- Biztos vagyok benne – bólintok, komolyan gondolva. – Bár néhány dolgot máshogy csinálnék, veled kapcsolatban – mondom neki újra.
- Igen, én is – ért egyet Natalie halkan, aztán elveszi a tévé távirányítóját a pohártartóról, ami a székhez van csatolva.
Füttyszó és tapsoló közönség hangja tölti meg a kis nappalit, én pedig a képernyőre nézek újra lejátszva Harry nevetését a fejemben, amíg végül el nem alszom.

…

- Louis – fogja meg egy kéz a vállamat, és felráz. – Louis, ébredj fel.
- Fent vagyok – nyögök fel, aztán kibújok anyám fogásából. – Hány óra?
- Este hét. Korábban fel akartalak ébreszteni – préseli össze az ajkait. Tudom, hogy biztosan az őrületbe kergette őt, hogy hagyja, hadd aludjam át a napot a kanapéján. Furcsa módon a gondolat szórakoztat.
- Bocs, arra sem emlékszem, hogy elaludtam – nyújtom ki a karjaimat, majd felállok. – Natalie elment? – pillantok a konyhába, de nem látom őt.
- Igen, Mrs. Porter nagyon látni akart téged, de mondtam neki, hogy ez most nem jó alkalom.
- Köszönöm – tényleg azt kívánom, bárcsak rendesen elköszönhettem volna Natalie-tól, de tudom, hogy végül is látni fogom őt újra, ugyanez van Liammel is. Sokkal hamarabb fogom látni Liamet, mint Natalie-t.
- Harry elhozta az autódat, látom – hallom a rosszallást a hangjában, miközben elfordul a tűzhelytől, hogy nekem adjon egy tányért, amin saláta és grillezett paradicsom van. Nem hiányzott a jó fogásról való elképzelése.
- Miért nem mondtad el nekem, hogy itt volt? Most már emlékszem.
- Arra kért, hogy ne tegyem.
- Mióta érdekel téged, hogy ő mit akar? – hangoztatom, idegesen a reakciójától.
- Nem érdekel. Nem említettem meg, mert a te érdeked volt, hogy ne emlékezz rá.
Villám kiesik az ujjaim közül, rá a tányérra egy éles zörgéssel.
- Az, hogy eltitkolsz előlem dolgokat, nem az érdekem – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hangom hűvös és nyugodt maradjon. Megtörlöm a szám sarkát egy tökéletesen összehajtott szalvétával.
- Louis, ne rajtam töltsd ki a frusztrációdat. Akármit is csinált veled az a férfi, amitől ilyen lettél, az a te hibád. Nem az enyém.
Abban a pillanatban, hogy vörös ajkai egy magabiztos mosolyba húzódnak, felállok az asztaltól és a tányérra dobom a szalvétámat, mielőtt kisétálok a szobából.
- Hová mész, fiatalember? – szól utánam.
- Megyek aludni. Reggel négykor kell felkelnem, hogy lezuhanyozzak és elinduljak. Hosszú út áll előttem – kiabálok vissza, majd becsukom az ajtót.
Ribanc.
Úgy tűnik, hogy a világos szürke falak egyre közelednek hozzám, ahogy leülök a gyerekkori ágyamra. Utálom ezt a házat, nem kellene, de utálom. Utálom, hogy úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt anélkül, hogy ne lennék leszidva vagy kijavítva. Soha nem jöttem rá, mennyire ketrecbe voltam zárva és mennyire irányítottak egész életemben, amíg először meg nem ízleltem a szabadságot Harryvel. Szeretek pizzát vacsorázni, az egész napot meztelenül az ágyban tölteni vele. Nincsenek összehajtott szalvéták, nincs belőtt haj, nincsenek förtelmes sárga függönyök.
Mielőtt megállíthatnám magamat, felhívom Harryt, aki második csörgésre felveszi.
- Lou? – ki van fulladva.
- Uhm, szia – suttogom.
- Mi a baj? – zihálja levegőhöz jutva.
- Semmi, te jól vagy?
- Gyerünk, Styles, gyere vissza ide – szólal meg egy női hang a háttérben.
- Ó, te… menj csak – szívem kalapál a mellkasomban, miközben a lehetőségek elárasztják a fejemet.
- Nem, semmi gond. Ő várhat – a háttérbeli hang egyre halkabb és halkabb lesz a másodpercek múlásával. Biztosan elsétál tőle.
- Tényleg, semmi gond. Csak megyek, nem akarlak… félbeszakítani.
- Oké – leheli. Mi?
- Oké, szia – gyorsan leteszem, aztán kezemet a szám elé teszem, hogy megállítsam magamat attól, hogy anyám szőnyegére hányjak. Kell, hogy legyen rá valami logikus…
A telefonom elkezd rezegni a combom mellett, Harry neve tiszta a kis képernyőn.
- Nem azt csinálom, amit gondolsz, hogy csinálok, nem is gondoltam rá, hogy hangzott – jelenti ki azonnal, kemény szél fúj körülötte, tompítva hangját.
- Rendben van, tényleg.
- Nem, Lou, nem lenne. Ha valaki mással lennék most, az nem lenne rendben, szóval ne viselkedj úgy, mintha igen – lát át rajtam, én pedig visszafekszem az ágyra, bevallva magamnak, hogy igaza van.
- Nem gondoltam arra, hogy bármit is csinálsz – hazudom félig, valahogy tudtam, hogy nem, de a gondolat akkor is ott volt.
- Jó, talán végre megbízol bennem.
- Talán.
- Ez sokkal helytállóbb lenne, ha nem hagytál volna el engem – hangja éles.
- Harry.
- Miért hívtál? Anyukád ribancként viselkedik? – sóhajt fel.
- Nem, ne nevezd őt így – forgatom a szememet. – Vagyis valamennyire igen, de semmi különös. Én csak… nem tudom, miért hívtalak, tényleg.
- Nos… – Harry megáll, én meg hallok egy ajtót becsukódni. – Akarsz beszélgetni vagy valami?
- Ez okés? Beszélgethetünk? – kérdezem tőle. Csak néhány órával ezelőtt azt mondtam neki, hogy függetlenebbnek kell lennem, erre most őt hívom fel abban a pillanatban, hogy zaklatott vagyok.
- Persze.
- Hol vagy egyébként? – olyan semlegesnek kell tartanom ezt a beszélgetést, amennyire csak lehet, nem mintha egyáltalán lehetséges lenne Harry és köztem semleges állapotban tartani a dolgokat.
- Egy edzőteremben.
- Edzőteremben? Te nem jársz edzőterembe – majdnem felnevetek.
Harry egyike azon kevés embereknek, akik hihetetlen testtel vannak megáldva anélkül, hogy edzeniük kellene. Természetes, hatalmas alakja tökéletes, magas, széles vállakkal, még akkor is, ha azt állítja, hogy nyurga és vékony volt tinédzser évei alatt. Izmai kemények, de nem túl meghatározottak, teste tökéletes keveréke a lágynak és a keménynek.
- Tudom, szétrúgta a seggemet. Őszintén zavarban voltam.
- Ki? – a nő, akinek a hangját hallottam, nyilvánvalóan.
- Az edző, eldöntöttem, hogy felhasználom azt a kick-box szart, amit a szülinapomra vettél nekem – válaszolja.
- Tényleg? – a kick-boxoló Harry gondolatától olyan dolgokra gondolok, amikre nem kellene.
- Igen.
- Milyen volt?
- Rendben ment, azt hiszem, másfajta edzést preferálok, de sokkal kevésbé vagyok dühös, mint néhány órával ezelőtt – összeszűkül a szemem válaszán, még akkor is, ha nem láthat engem.
- Gondolod, hogy újra elmész? – ujjaim átrajzolják a paplan nyomtatott mintáit.
Végre úgy érzem, hogy levegőhöz jutok, miközben Harry elkezd mesélni nekem arról, milyen kínos volt az edzés első fele, hogyan szidta folyamatosan a nőt, majd a nő tarkón vágta őt, többször, amitől aztán Harry elkezdte tisztelni őt, és végül nem volt már hozzá olyan bunkó.
- Várj – szólalok meg végre. – Még mindig ott vagy?
- Nem, már otthon vagyok.
- Egyszerűen csak… elmentél? Szóltál neki?
- Nem, miért tettem volna? – kérdezi. Tetszik az a gondolat, hogy abbahagyta, amit csinált, csak hogy velem beszéljen telefonon, nem kellene, de tetszik.
- Nem végzünk nagyon jó munkát ebben a távolság-dologban – sóhajtok fel.
- Soha nem végzünk benne jó munkát – el tudom képzelni a vigyorát, még akkor is, ha több mint száz kilométerrel messzebb van tőlem.
- Tudom, de…
- Ez a mi verziónk a távolságra, nem szálltál be a kocsiba és vezettél ide, csak felhívtál.
- Azt hiszem – megengedem magamnak, hogy egyetértsek csavart logikájával. Egy bizonyos módon igaza van. Tudatalattim megpróbál egy éles megjegyzést tenni felé, de nem engedem.
- Nem köszöntél el tőlem – motyogja.
- Te akartál elmenni – emlékeztetem őt.
- Igen, mert azt mondtad nekem, hogy ne mondjak semmit, amit megbánok. Két másodpercnyire voltam attól, hogy valami szarságot mondjak, amit nem gondolok komolyan, így eljöttem.
- Ó.
- Natalie még mindig ott van?
- Nem, elment pár órával ezelőtt.
- Helyes. Annyira kibaszott furcsa telefonon beszélni – nevet fel Harry.
- Miért?
- Nem tudom, már több mint egy órája telefonálunk.
Megnézem az időt a mobilomon, hogy megbizonyosodjak róla, igaza van.
- Nem tűnik annyinak.
- Tudom, soha nem beszéltem telefonon senkivel korábban. Kivéve amikor te felhívsz, hogy megzavarj azzal, hogy valamit hazahozol, vagy csak néhány hívás volt a barátaimmal, de azok soha nem voltak hosszabbak öt percnél.
- Tényleg?
- Igen, miért lett volna? Soha nem foglalkoztatott ez a sulis korban való együttjárás szarság, régen az összes barátom órákat töltött azzal, hogy telefonon hallgatta a barátnőjét áradozni körömlakkról, vagy akármi szarságról, amiről a tinédzserlányok órákig tudnak beszélni – Harry kissé felnevet, én pedig a homlokomat ráncolom kicsit annak az emlékeztetőjén, hogy Harrynek sosem volt esélye arra, hogy normális tinédzserfiú legyen.
- Nem maradtál le sokról – biztosítom őt.
- Te kivel beszéltél órákig? Natalie-val? – az utálat tisztán érzékelhető kérdésében.
- Nem, én sem csináltam ezt a „beszélgessünk órákig” dolgot. El voltam foglalva azzal, hogy eltemetkezzek a regényekben – talán én sem voltam igazi tinédzser.
- Nos, akkor örülök, hogy kocka voltál – feleli, amitől megremeg a gyomrom. Ilyen, amikor jársz valakivel? Csak Natalie-val és Harryvel jártam, Natalie mindig a házunkban volt velem, Harry meg, nos, a mi kapcsolatunkban soha semmi sem hagyományos.
- Louis! – visszakerülök a valóságba, ahogy anyám többször is engem szólít.
- Túlléptük a lefekvési idődet? – csipkelődik Harry.
A kapcsolatunk, nem-kapcsolatunk, teret adunk egymásnak, de telefonon beszélünk-dolog még összezavaróbbá vált az elmúlt egy órában.
- Fogd be – válaszolok, majd eltakarom a hangszórót elég hosszan ahhoz, hogy elmondjam anyának, mindjárt kimegyek. – Meg kell néznem, mit akar.
- Tényleg elmész holnap?
- Igen, elmegyek.
- Oké, vagyis vigyázz magadra, azt hiszem.
- Felhívhatlak reggel? – remeg a hangom, miközben felajánlom.
- Nem, valószínűleg nem kellene újra ezt csinálnunk. Vagyis nem gyakran – feleli, mellkasom összeszorul. – Nincs értelme annak, hogy folyamatosan beszéljünk, ha nem leszünk együtt.
- Oké – válaszom rövid, legyőzött.
- Jó éjt, Louis – a hívás megszakad.
Igaza van, tudom, hogy igaza van, de attól, hogy ezt tudom, még nem fáj kevésbé. Mindenek előtt nem is kellett volna egyáltalán felhívnom őt.

…

- Mindened megvan, amire szükséged van, igaz? – tanulmányoz engem anya.
- Igen, mindenem az autómban van.
- Oké, bizonyosodj meg róla, hogy tankolsz, mielőtt elhagyod a várost.
- Rendben leszek, anya.
- Tudom, csak segíteni próbálok.
Negyedóra van még reggel öt óráig, és most az egyszer anya nincs úgy felöltözve, hogy kész elhagyni a házat. Selyem pizsama és köntös van rajta, lábain pedig ahhoz illő papucs. Hajam még mindig nyirkos a zuhanyzástól, de elment az idő azzal, hogy keressek valamilyen megfelelő ruhát.
- Tudom – tárom szét a karjaimat, hogy búcsúzóul megöleljem őt, aztán beindítom a kocsimat, hogy bemelegedjen, míg töltök egy csésze kávét az útra. A kis keserves remény még mindig ragaszkodik hozzám, a hülye részem, ami annyira nagyon azt kívánja, hogy a fényszórók megjelennek a sötétben, Harry kiszáll az autóból táskákkal a kezében, és elmondja nekem, kész arra, hogy Seattle-be jöjjön velem. Ez a hülye részem csak az, hülye.
Öt óra után tíz perccel még utoljára megölelem anyát, aztán beszállok a kocsiba. Kimberly és Christian címe már benne van a navigációban a telefonomon. A program folyamatosan bezár és újrakalkulál, pedig még el sem hagytam a kocsifelhajtót. Tényleg új telefonra van szükségem. Ha Harry itt lenne, többször is emlékeztetne engem, hogy ez egy újabb ok arra, hogy vegyek egy iPhone-t.
De Harry nincs itt.

…

Az út hosszú, sokkal hosszabbnak érződik a négy óránál. Gyakran meg kell állnom kávéért, kajáért vagy csak azért, hogy levegőhöz jussak. Az idegeim kezdenek felőrölni, miközben a sötét utakon vezetek. A nap végre felbukkan az utam felénél, kedvem pedig az éggel együtt derül fel. Tényleg ezt csinálom, tényleg követem az álmomat és Seattle-be költözöm. Van egy csodálatos gyakornoki állásom és egy autóm, tele az összes holmimmal. Nincs lakásom, nincs semmim magamon kívül, a néhány doboz a hátsóülésen és a munkám.
Működni fog. Igen. Boldog leszek Seattle-ben, éppen olyan lesz, mint ahogy azt mindig is képzeltem. Az lesz.
Minden egyes mérföld rátesz egy lapáttal, minden másodperc emlékekkel, búcsúzásokkal és kétségekkel van megtöltve.

…

Kimberly és Christian lakása még nagyobb, mint ahogy azt Kim elmagyarázta. Ideges vagyok és parázok már csak a kocsifelhajtótól. Fák szegélyezik az ingatlant, a levegő pedig sós víz illatú. Kimberly kocsija mögött parkolok le, majd egy nagy levegőt veszek, mielőtt kiszállok. A hatalmas faajtón egy nagy „V” látható, én pedig felkuncogok az arrogáns elképzelésen, amikor Kimberly kinyitja az ajtót. Felemeli rám a szemöldökét, aztán követi a szemeimet a mögötte lévő ajtóhoz.
- Nem mi tettük ezt ide! Esküszöm, hogy az utolsó család, aki itt lakott, a Vermon nevet viselte – esküdözik.
- Én nem mondtam semmit – vonok vállat.
- Tudom, hogy mit gondolsz, ez förtelmes. Christian egy büszke ember, de nem tenne ilyet – ütögeti meg a betűt piros körmével, mire ismét felnevetek. – Milyen volt az út? Gyere be, hideg van kint – követem őt az előtérbe, és üdvözlöm a meleg levegőt és a kandalló édes illatát.
- Rendben volt, hosszú volt – mondom neki.
- Remélem, soha nem kell még egyszer megtenni ezt az utat – ráncolja az orrát. – Christian az irodában van egész nap, én kivettem ezt a napot, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól berendezkedsz. Smith néhány óra múlva itthon lesz az iskolából.
- Köszönöm még egyszer, hogy megengeditek, hogy itt maradjak. Ígérem, hogy két hétnél tovább nem leszek itt.
- Ne stresszeld magad, végre Seattle-ben vagy – ragyogja Kim, engem pedig megüt végre a tudat, Seattle-ben vagyok.