Chapter 237

Sziasztok! 😊
Ahogy azt egy héttel ezelőtt ígértem, már itt is vagyok ismét. Legnagyobb szomorúságomra elmentek a rokonok, csodás napok voltak velük, és tényleg semmi időm nem volt másra, csak rájuk. Köszönöm, hogy megértettétek 💖 A fejezet érdekes lett, Harry és Louis szemszögében is vannak események, kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Most már szokás szerint találkozunk pénteken is!
Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 237

 
Harry szemszöge
- Kelj fel a padlómról – mondom Richardnak, majd meglököm a combját a csizmámmal. Túlságosan is dühös vagyok, és ez az egész káosz az ő rohadt hibája.
- Sajnálom – nyög fel, megpróbálva felemelni magát a padlóról, másodperceken belül megrezzen és visszacsúszik a betonra. Az utolsó dolog, amit meg akarok tenni az az, hogy felemeljem a szánalmas seggét a padlóról, de ennél a pontnál nem vagyok biztos benne, hogy mi mást tegyek.
- Felteszlek a székre, de nem ülhetsz a kanapémra, amíg le nem zuhanyozol.
- Oké – motyogja, aztán lehunyja szemeit, miközben én lehajolok, hogy felemeljem őt. Nem olyan nehéz, mint amennyire számítottam, főleg a magasságához képest. A székre helyezem őt, ő pedig törzse köré fonja karjait.
- És most? Mit kellene csinálnom veled most? – kérdezem tőle halkan.
Mit tenne Louis, ha itt lenne? Őt ismerve forró fürdőt engedne és rávenné, hogy egyen valamit. Egyik dolgot sem fogom megtenni.
- Vigyél vissza – javasolja. Remegő ujjai felemelik szakadt pólójának nyakrészét, az én régi pólóm az, amit Louis megengedett neki, hogy megtartsa. Azóta ez van rajta, hogy elment innen? Letörli a vért a szájáról, lustán elkenve az állán és az ott lévő durva arcszőrén.
- Hova vissza? – talán ki kellett volna hívnom a rendőrséget, amikor először beléptem a lakásba, talán nem kellett volna Chadnek adnom az órát… nem gondolkoztam jól akkor, csak arra tudtam gondolni, hogy Louis kimaradjon ebből.
- Miért hoztad őt ide? Ha Louis itt lett volna… – halványul el a hangom.
- Kiköltözött, tudtam, hogy nem lesz itt – erőlteti meg magát. Tudom, hogy nehéz beszélnie, de szükségem van a válaszokra és a türelmem kezd elfogyni.
- Néhány nappal ezelőtt is idejöttél?
- Igen, csak, hogy egyek és lezuhanyozzak – lihegi.
- Egészen idáig jöttél, hogy egyél és lezuhanyozz?
- Igen, először busszal jöttem, de Chad… – vesz levegőt és fájdalma kiáltást hallat, mielőtt átmozgatja testsúlyát – felajánlotta, hogy idehoz, de nekem támadt, amikor megérkeztünk.
- Hogy a faszba jöttetek be?
- Elvittem Louis kulcsát.
A kulcsát? Miért nem vette észre? Mindig észreveszi az ilyen szarságokat.
- A fiókból – mutat a konyha felé. Egy pótkulcs, ennek sokkal több értelme van.
- Akkor hadd tisztázzam ezt, elloptál egy kulcsot a lakásomhoz, és azt hitted, akármikor bejöhetsz ide, hogy lezuhanyozz, aztán a házamhoz hozol valami kibaszott drogost, ő meg elveri a seggedet a nappalimban, mert pénzzel tartozol neki? – hogy kerültem A párterápia egyik részének közepébe?
- Senki nem volt itthon. Nem gondoltam, hogy számít.
- Nem gondolkodtál, az a probléma – teljesen ki vagyok kelve magamból. Először ösztönösen kivonszolnám a karjánál fogva a mi… az én lakásomból, és otthagynám őt elvérezni a folyosón. Bár ezt nem tehetem meg, mert történetesen reménytelenül szerelmes vagyok a fiába, és ha ezt megteszem, még jobban megbántam őt, mint azt már tettem. – Nos, mit kellene csinálnunk most? El kellene vigyelek egy kórházba? – vakarom meg az államat.
- Nem kell kórház, csak egy kötés vagy kettő. Felhívnád helyettem Louis-t és elmondanád neki, hogy sajnálom?
- Nem, nem fogom. Nem fog tudni erről. Nem akarom, hogy emiatt a szar miatt aggódjon.
- Oké – ért egyet, aztán újra mozgolódik a széken.
- Milyen régóta használod? – kérdezem tőle. Ő nyel egyet.
- Én nem…
- Ne hazudj nekem, nem vagyok egy kibaszott idióta. Csak mondd el.
- Körülbelül egy éve, de olyan keményen próbálok leszokni róla attól a naptól, hogy az én Pumpkinomba futottam – úgy tűnik, elmerült a gondolataiban, elterelődött a figyelme.
- Össze fog törni Louis szíve, tudod ezt, ugye? – remélem Richard tudja, nekem nincs problémám azzal, hogy többször is emlékeztessem őt, ha valaha is elfelejtené.
- Tudom, kezdek jobb lenni érte – jelenti ki. Hát nem ezt tesszük mindannyian…
- Nos, talán ezt érdemes siettetni, mert ha meglát téged most… – nem fejezem be a mondatot. Vitatkozom magammal, hogy felhívjam-e Louis-t vagy sem, hogy megkérdezzem tőle, mi a fenét kellene csinálnom az apjával, de tudom, hogy nem ez a válasz, nem szabad ezzel zavarni őt, nem most. – Bemegyek a szobámba. Nyugodtan zuhanyozz le, egyél, vagy csinálj akármit, amit terveztél, mielőtt hazajöttem és félbeszakítottalak – sétálok át a szobán, majd be a hálóba. Becsukom az ajtót magam mögött, és nekidőlök. Ez volt életem leghosszabb huszonnégy órája.

Louis szemszöge
- Ez hihetetlen, köszönöm szépen – nem tudom letörölni a nevetséges vigyort az arcomról, ahogy Kimberly és Christian megmutatja nekem az új irodámat.
A falak tiszta fehérek, a szegély és az ajtó sötét szürke, az asztal és a könyvespolc pedig fekete, fényes és modern. A terem mérete ugyanolyan, mint az első irodámé, de a kilátás innen hihetetlen, lélegzetelállító tényleg. Az új Vance Könyvkiadó iroda Seattle belvárosának a közepén található, a város alatta virágzó, folyton mozgó, folyton fejlődő, én pedig itt vagyok mindennek a közepében.
- Minden, amire szükséged van sétatávon belül van, kávézó, bármilyen konyha, amire csak megéhezhetsz, minden itt van – néz le büszkén a városra Christian, majd karját menyasszonya dereka köré fonja.
- Megtennéd, hogy nem hencegsz? – ugratja őt Kimberly, mire Christian egy lágy csókot nyom a homlokára.
- Nos, most már hagyunk téged, tessék dolgozni – szid le játékosan Mr. Vance. Kimberly megfogja őt a sötétkék nyakkendőjénél fogva és gyakorlatilag kihúzza őt az irodámból.
Ebédidőre már legalább tíz képet küldtem Liamnek az irodámról és Harrynek is. Tudtam, hogy Harry nem fog válaszolni, de nem tehettem róla. Azt akartam, hogy lássa a kilátást, talán az ide hozná őt? Csak kifogásokat keresek pillanatnyi téves megítélésemre. Hiányzik, tessék, kimondtam. Szörnyen hiányzik és reméltem egy választ tőle, akár egy egyszerű szöveges üzenet, valami. De semmi nem jött.
Liam izgatott választ küldött minden alkalommal, még akkor is, amikor egy játékos képet küldtem magamról, amin egy kávés csészét tartok „Vance Könyvkiadó” felirattal az oldalán.
Minél jobban elidőzök azon, hogy elküldtem azokat a képeket Harrynek, annál jobban bánom meg. Mi van, ha rosszul értelmezi őket? Megvan a hajlama, hogy ezt tegye. Talán egy emlékeztetőnek látja őket arról, hogy elköltöztem, még talán azt is gondolja, hogy megpróbálom ezt az egész dolgot az arcába dörzsölni. Igazán nem ez volt a szándékom, és csak remélni tudom, hogy nem így értelmezi.
Lehet, hogy egy másik üzenetet kellene küldenem neki, hogy megmagyarázzam? Vagy mondjam el, hogy véletlenül küldtem a képeket, nem tudom, melyik lenne hihetőbb. Egyik sem, biztos vagyok benne. Túlgondolom ezt, ezek csak képek.
Amikor besétálok az emeletemen lévő pihenőszobába, Trevor az egyik négyzet alakú asztalnál ül egy tablettel maga előtt.
- Köszöntelek Seattle-ben – ragyogja, kék szemei fényesek.
- Szia – viszonozom gesztusát, majd végighúzom bankkártyámat a masszív automatán lévő résen. Megnyomom a kis számozott gombokat, aztán kikapok egy csomag mogyoróvajas kekszet. Majd holnap kimegyek ebédelni, miután volt esélyem felmérni a területet.
- Hogy tetszik eddig? – teszi fel a kérdést Trevor. Ránézek engedélyért, mielőtt leülök az egyik székre vele szemben, ő pedig bólint.
- Még nem láttam sokat, csak tegnap érkeztem, de imádom ezt az új épületet.
Két nő lép be a terembe és Trevorra mosolyognak, az egyikük felém is elmosolyodik, mire egy kicsit intek neki. Elkezdenek maguk között beszélgetni, a fekete hajú alacsonyabb nő kinyitja a hűtőt és kivesz egy mikróban felmelegíthető ételt, míg a barátnője a körmeit piszkálja.
- Akkor fel kellene fedezned, olyan sok dolog van, amit csinálni lehet itt. Ez egy gyönyörű város – magyarázza Trevor, míg én szórakozottan elrágcsálom a kekszet. – A Space Needle, a Pacific Science Center, művészeti múzeumok, választhatsz.
- El akarok menni a Space Neddle-höz és a Pike Place Market-hoz – válaszolom. Kezdem kellemetlenül érezni magam, mert minden alkalommal, amikor átpillantok a két nőre, mindketten engem bámulnak, miközben halkan beszélnek. Kissé paranoiás vagyok ma.
- El is kellene, eldöntötted már, hogy hol fogsz lakni? – kérdezi, elhúzva mutatóujját a képernyőn, hogy bezárjon egy ablakot a tabletjén, tudtomra adva, hogy teljesen rám figyel.
- Igazából egyelőre Kimberly és Christian házában lakom most, csak egy hétig vagy kettőig, amíg sajátot nem találok – a sürgetés a hangomban kínos. Utálom, hogy velük kell maradnom, mert Harry tönkretette az egyetlen lakást, amit találtam. Egyedül akarok élni és nem aggódni azon, hogy valaki terhére vagyok.
- Körbe kérdezhetek, hogy van-e szabad lakás az én épületemben? – ajánlja kedvesen. Megigazítja a nyakkendőjét és lehajtja az ezüst szövetet, mielőtt végig húzza kezét az öltönyének kihajtott részén.
- Köszönöm, de nem vagyok benne biztos, hogy a te épületed az én árkategóriámban lenne – emlékeztetem őt finoman. Ő a pénzügy vezetője, én meg egy gyakornok vagyok, egy tisztességesen fizetett gyakornok, de biztos vagyok benne, hogy még azt sem tudom megengedni, hogy kibéreljem az épülete mögötti kukát.
- Oké – pirul el, realizálva a jövedelmünk közti nagy különbséget. – De még mindig körbe kérdezhetek, hogy valaki tud-e valami helyet.
- Köszönöm, biztos vagyok benne, hogy Seattle-ben sokkal otthonosabban fogom érezni magam, amint lesz otthonom – villantok egy meggyőző mosolyt.
- Egyetértek, bele fog telni egy kis időbe, de tudom, hogy imádni fogod itt – ferde vigyora meleg és üdvözlő.
- Van terved munka utánra? – kérdezem tőle, mielőtt megállíthatnám magamat.
- Igen, de törölhetem – hangja tapogató.
- Nem, ne. Semmi gond, csak gondoltam, mivel te ismered a várost, körbevezethetnél, de mivel már van terved, ne aggódj emiatt – remélem lesz lehetőségem néhány barátságot kötni itt Seattle-ben.
- Nagyon szeretnélek körbevezetni, ne aggódj a terveim miatt. Kocogni akartam, ez minden.
- Kocogni? Miért? – ráncolom az orromat.
- Szórakozásból.
- Ez nem hangzik nagy szórakozásnak – nevetek fel, Trevor pedig szórakozottan megrázza a fejét.
- Általában mindennap elmegyek munka után, én is még mindig csak ismerkedem a várossal, és ez egy jó módja, hogy megtanuljam az elrendezését. Valamelyik nap te is eljöhetnél.
- Nem tudom… – a gondolat nem hangzik megnyerően.
- Sétálhatunk helyette. A Ballardon lakom, az egy elég menő környék – kuncog fel.
- Igazából már hallottam a Ballardról – mondom neki, emlékezve, hogy oldalt oldal után böngésztem végig a Seattle-ben lévő összes környékről. – Oké, sétáljunk akkor a Ballardon – zárom össze a kezeimet magam előtt, aztán az ölemben pihentetem őket.
Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy Harry hogyan érezne ezzel kapcsolatban. Utálja Trevort és már amúgy is elég nehéz neki a mi „távolság” megállapodásunk. Nem mintha ezt mondta volna, de szeretném azt gondolni, hogy ez így van. Függetlenül attól, hogy mekkora távolság van Harry és köztem, szó szerinti vagy képletes, Trevort csak barátként látom. Az utolsó dolog a fejemben, hogy romantikázzak valakivel, főleg bárki mással, mint Harry.
- Akkor oké – mosolyodik el, egyértelműen meglepődött, hogy beleegyeztem, hogy elmegyek. – Az ebédszünetemnek vége, szóval vissza kell mennem az emeletemre, de majd megírom a címemet vagy mehetünk egyenesen munka után, ha akarod.
- Mehetünk egyenesen innen, elfogadható cipő van rajtam – mutatok le a Toms cipőmre, vállon veregetve magamat fejben, amiért nem öltönycipőt vettem ma fel.
- Jól hangzik, találkozunk az irodádnál ötkor?
- Igen, az jó lesz – állok fel a székemből, majd a kis ebédem csomagolását a kukába dobom.
- Mindannyian tudjuk, miért kapta meg az állást amúgy is – hallom meg az egyik nőt mögülem. Átpillantok az asztalra kíváncsiságból, mire mindketten gyorsan lenéznek az asztalra. Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy rólam beszéltek. Ennyit arról, hogy lesznek barátaim Seattle-ben.
- Csak pletykálnak, hagyd figyelmen kívül őket – teszi Trevor a lapockacsontjaim közé a kezét, és kivezet a pihenőteremből.
Amikor visszaérek az irodámba, benyúlok az asztalom fiókjába, hogy kivegyem a mobilomat. Két nem fogadott hívás, mindkettő Harrytől. Vissza kellene hívnom őt most? Kétszer hívott, szóval biztos valami baj van, vissza kellene hívnom most, alkudozom magammal. Első csöngésre felveszi.
- Miért nem vetted fel? – hangja sietős.
- Valami baj van? – állok fel a székemből kissé pánikolva.
- Nem. Semmi baj – leheli, pontosan el tudom képzelni, ahogy rózsaszín ajkai mozognak, miközben kimondja az egyszerű szavakat. – Miért küldted azokat a képeket?
- Sajnálom, hogy elküldtem őket, csak izgatott voltam az irodám miatt, és azt akartam, hogy lásd. Remélem, nem gondoltad, hogy goromba akartam lenni és kérkedni.
- Nem, csak össze voltam zavarodva – válaszolja nyugodtan néhány másodpercnyi csend után.
- Nem fogok többet küldeni, nem kellett volna elküldenem őket – döntöm homlokomat az üvegablaknak és lebámulok a széleskörű kilátásra.
- Semmi gond… milyen ott? Tetszik? – hangja komor, én pedig el akarom simítani a ráncot a homlokán, amiről tudom, hogy az arcán van most.
- Nagyszerű itt.
- Nem válaszoltál a kérdésre – lát át rajtam, tudtam, hogy így lesz.
- Tetszik itt.
- Nagyon elragadtatottnak hangzol – Harry hangszíne száraz, humortalan.
- Tényleg tetszik, csak… hozzá kell még szoknom. Ennyi. Ott mi történik? – kérdezem tőle azért, hogy tovább folytassam a beszélgetést, nem vagyok kész arra, hogy máris véget érjen a telefonálás.
- Semmi – válaszolja gyorsan.
- Kínos ez neked? Tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz telefonon beszélni, de te hívtál, szóval én csak…
- Nem, nem kínos – szakít félbe. – Soha nem kínos velünk, csak úgy értettem, hogy nem hiszem, hogy órákig kellene beszélgetnünk mindennap, ha nem leszünk együtt, mert annak semmi értelme és ez csak kínozni fog engem.
- Szóval akkor akarsz beszélni velem? – kérdezem, mert szánalmas vagyok és hallanom kell, ahogy kimondja a szavakat.
- Igen, persze, hogy akarok – autódudálás hallatszik a háttérben, biztosan vezet. – Szóval akkor mi lesz, telefonon fogunk csevegni, mint a haverok? – kérdezi, egyáltalán nincs harag a hangjában, csak kíváncsiság.
- Nem tudom, talán megpróbálhatjuk ezt? – ez az elkülönülés olyan másnak érződik, mint az utolsó, ezúttal jó viszonyban váltunk el és nem volt ez szakítás. Nem vagyok kész eldönteni, hogy valójában egy szakításra van-e szükségem Harrytől, így ellököm a gondolatot, elmentem és megígérem, hogy visszatérek később.
- Nem fog működni.
- Nem akarom, hogy figyelmen kívül hagyjuk egymást, és hogy ne beszéljünk újra, de nem gondoltam meg magam a távolság dologgal kapcsolatban – mondom neki.
- Rendben, akkor mesélj nekem Seattle-ről – feleli végül a telefonba.