Chapter 290

Sziasztok! 😊

Bocsánat, hogy megint késéssel jövök, ismét máshogy alakult a péntek estém, mint terveztem, és nem maradt időm, energiám a blogra, illetve ma délelőtt is volt több elfoglaltságom. De már hoztam is az újabb fejezetet. A közepe körül zárójelbe írtam azt a szót pontosan, amit Harry is használt, bár ennek nem lesz nagy jelentősége szerintem 😀 Kicsivel később pedig azt a szót írtam zárójelbe, amit Louis használt, az biztosan valami másfajta iskola, nem igazán tudom, hogy mi a különbség ebben Amerikában 😅 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a változásokról ebben a fejezetben. Találkozunk a jövő héten, akkor remélhetőleg időben már 😄

Kellemes olvasást és élvezzétek a nyarat! 😊😘🌞⛱🌅

Chapter 290

 
JÚNIUS

Louis szemszöge
- Jól nézek ki? – fordulok meg az egész testet mutató tükör előtt.
A fehér selyemnek nosztalgikus érzése van az ujjaim alatt. Abban a pillanatban, hogy felpróbáltam ezt az öltönyt, beleszerettem abba, ahogy az anyag és a szín a múltamra emlékeztetett, egy időszakra, amikor valaki más voltam.
Ez az öltöny más, mint a korábbi verziója. Az az öltöny bő volt viszkető anyaggal. Ez az öltöny illeszkedik a formához és az anyag is lágyabb. Mindig imádni fogom azt a régi öltönyt, de boldog vagyok azzal, ahogy ez az új illik hozzám.
- Persze, hogy jól nézel ki, Louis – hajol anya az ajtófélfához egy mosollyal.
Már megpróbáltam lenyugtatni az idegeimet felkészülve a mai napra, de sikerült meginnom négy pohár kávét, megennem fél zacskó pattogatott kukoricát, és úgy körbe járkálni az anyám házában, mint egy elmebeteg. Az elmúlt két hónapban minden nap minden egyes másodperce ehhez a naphoz vezetett. Harry diplomaosztója.
Kissé paranoiás vagyok, hogy a társaságom nem lesz kívánatos, egy udvarias ajánlat, de csendben visszavont az alatt az idő alatt, amíg el voltunk választva. A percek és órák elteltek valahogy, ugyanúgy ahogy mindig is elteltek és ahogy el is fognak mindig, de ezúttal nem próbálom meg elfelejteni őt. Ezúttal emlékszem és gyógyulok, és egy mosollyal gondolok vissza arra az időre, amit Harryvel töltöttem.
Azon az estén áprilisban, azon az estén, amikor Liam tálcán nyújtotta nekem a valóságot, egyenesen anyám házához vezettem. Felhívtam Kimberlyt és a telefonban sírtam, amíg azt nem mondta, hogy szívjam fel magam, hagyjam abba a sírást és csináljak valamit azzal az iránnyal, amerre az életem halad.
Nem jöttem rá, milyen sötétté vált az életem, amíg el nem kezdtem látni a fényt ismét. Az első hetet teljes magányban töltöttem, alig elhagyva a gyerekkori hálószobámat, és kényszerítenem kellett magamat arra, hogy egyek. Minden egyes gondolatom Harry körül forgott, és hogy mennyire hiányzik, mennyire szükségem van rá, mennyire szeretem őt.
A következő hét kevésbé volt fájdalmas, ahogy ez a múltban is volt a szakításaink alatt, de ezúttal más volt. Ezúttal emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Harry egy jobb helyen van családjával, és nem azért hagytam őt el, hogy magáról gondoskodjon.
Ott volt a családja, hogy segítsen neki, ha bármire szüksége volt. A mindennapos hívások Karentől volt az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy visszavezessek a Pullmanra, hogy századjára is leellenőrizzem Harryt. Arra volt szükségem, hogy összeszedjem az életemet, de arra is szükségem volt, hogy biztos legyek benne, nem teszek több kárt Harry életében vagy bárki máséban körülöttem.
Azzá a fiúvá váltam, aki megterhel körülötte mindenkit, és nem jöttem rá erre, mert Harry volt minden, amit láttam. Az ő véleménye rólam volt az egyetlen dolog, ami számított, úgy tűnt, és azzal töltöttem a napjaimat és éjjeleimet, hogy megpróbáljam rendbe hozni őt, rendbe hozni minket, míg összetörtem minden mást, beleértve magamat is.
Harry kitartó volt az első három hétben, de éppen, mint Karen napi hívásai, egyre kevesebb és kevesebb jött, amíg csak két hívást kaptam egy héten kettejüktől. Karen biztosít engem, hogy Harry boldog, így nem találhatom meg magamban azt, hogy zaklatott legyek amiatt, mert Harry nem tartja velem annyira a kapcsolatot, amennyire én akartam és reméltem, hogy tenni fogja.
A legjobban Liammel tartom a kapcsolatot. Szörnyen érezte magát reggel a valóságba való visszazökkentésem után. Harry szobájába ment, hogy bocsánatot kérjen tőlem, de csak Harryt találta ott egyedül és dühösen. Liam azonnal felhívott, könyörgött, hogy jöjjek vissza és hagyjam megmagyarázni őt, de biztosítottam róla, hogy igaza volt és szükségem volt arra, hogy távol maradjak egy időre. Amennyire New Yorkba akartam menni vele, arra volt szükségem, hogy visszamenjek oda, ahol az életem romlása elkezdődött, és újrakezdjem, egyedül.
Liam emlékeztetője, miszerint nem vagyok része a családjuknak, ez fájt a legjobban. Ettől nem kívánatosnak éreztem magam, nem szeretettnek, és olyannak, aki nem kötődik semmihez vagy senkihez. Úgy éreztem, mintha csak én lennék, le nem kötve, körbe sodródva és megpróbálva magamat rázárni bárkire, aki elfogadna. Túlságosan másoktól függővé váltam, és el voltam veszve annak a körében, hogy azt akartam, hogy akarjanak.
Utáltam ezt az érzést, mindennél jobban utáltam, de most már megértem, hogy Liam csak haragból tette azt a kijelentést. A távol töltött időmben, míg újraépítettem a saját kapcsolatomat az anyámmal, tudom, hogy egy lényeges része voltam Harry hajlandóságában, hogy elfogadja és dolgozzon a kapcsolatán Kennel. Nem helyette tettem, de segítettem neki egy jobb emberré válnia, ez pedig a legbüszkébb eredményem.
- Az álmodozás nem segít abban, hogy bármivel is gyorsabban kiérj az ajtón – sétál felém anya. – Nem lesz olyan rossz, mint gondolod, csak tartsd magad és ne mutass ki semmilyen gyengeséget – tanácsolja anya. Felnevetek próbálkozásán, hogy bátorságot öntsön belém.
- Köszönöm – mosolygok a képére a tükörben.
Anya és én azon az úton vagyunk egy kapcsolat felé, amiről mindig is álmodtam. Kezdi megtanulni, hogy egy fiatal férfi vagyok, képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, én pedig kezdem megtanulni, hogy neki sosem állt szándékában olyan nővé válni, mint amilyen most. Olyan sok évvel ezelőtt megtört az apám miatt, és soha nem gyógyult meg. Dolgozik ezen most már, valamennyire azon a módon, ahogy én is.
Meglepődtem, amikor elmesélte nekem, hogy találkozott valakivel, akivel már randizik pár hete. Az összes közül a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a férfi, David a neve, nem ügyvéd, nem orvos, nem egy vadonatúj autót vezet. Egy péksége van a városban, és többet nevet, mint bárki, akivel valaha is találkoztam. Van egy tíz éves lánya, akinek eléggé tetszik, hogy felpróbálhatja anya ruháit, amik túl nagyok kis testére, és engedi nekem, hogy gyakoroljam rajta lassan fejlődő smink-és hajkészítő képességeimet.
Ő egy édes lány, Heathernek hívják, az anyukája meghalt, amikor hét éves volt, és meglepő módon anya nagyon édes a lányhoz. David kihoz valami anyából, amit még soha nem láttam korábban, és imádom, ahogy anya nevet és mosolyog, amikor David átjön.
- Mennyi időm van? – fordulok anyához, majd felveszem a cipőmet, figyelmen kívül hagyva, ahogy anya a szemeit forgatja, amikor a barna cipőt választom a szekrényemből.
- Öt perc, ha korán meg akarsz érkezni, amit tudom, hogy igen – rázza meg a fejét, aztán hosszú szőke haját az egyik vállára húzza.
Egy csodálatos és érzelmes élmény figyelni változni anyámat, figyelni, hogy a kőből valamennyi megtörik, és figyelni, ahogy önmagának egy jobb verziójává válik. Jó érezni, hogy támogat ma, főleg ma, és hálás vagyok, hogy megtartotta magának a véleményét azzal kapcsolatban, hogy a Pullmanra megyek.
- Remélem, nem rossz a forgalom. Mi van, ha lesz egy karambol? A kétórás út könnyen lehet négy óra, az öltönyöm meg gyűrött lesz, a hajam lapos, és…
- Rendben leszel. Túlgondolod ezt, most pedig tegyél fel egy kis ajakbalzsamot és indulj útnak.
Felsóhajtok, aztán pontosan azt teszem, amit mond, remélve, hogy minden úgy fog menni, hogy el lett tervezve. Most az egyszer.

Harry szemszöge
- A leghülyébb kibaszott szar, ami valaha is volt rajtam az életemben, ez az – nyögök fel, a förtelmes fekete talárra bámulva a tükörben előttem. Soha nem fogom megérteni, miért kényszerítenek arra, hogy ezt a szart viseljem. Mi a baj azzal, hogy normális ruhák legyenek rajtunk az ünnepség alatt? Amúgy is színösszhangban lennék a sok feketével.
- Ó, ne már. Csak vedd fel – forgatja rám a szemeit Karen.
- A terhességtől sokkal kevésbé vagy elviselhető – ugratom őt, majd elmozdulok az útból, mielőtt megüti a karomat.
- Ken már a csarnokban (Coliseum) van reggel kilenc óta. Olyan büszkén fog látni téged ebbe a talárba öltözve és átsétálva azon a színpadon – mosolyodik el, ahogy szemei elhomályosulnak. Ha sír, szükségem lesz egy kijáratra. Csak lassan ki fogok sétálni a szobából, és remélem, hogy nem követ.
- Úgy hangzik, mintha bálba mennék – morgom, megigazítva a hülye anyagot, ami elnyeli az egész testemet. Vállaim feszültek, fejem lüktet, mellkasom ég a várakozástól.
Nem az ünnepség vagy a diploma miatt, ennél jobban egyiket se szarhatnám le. Az elsöprő szorongás annak a lehetőségétől származik, hogy talán ő ott lesz. Louis az egyetlen ok a mögött, hogy vállalom ezt a műsort mindenkinek, ő az, aki meggyőzött, vagyis rászedett, hogy belemenjek mindenek előtt, és ha olyan jól ismerem őt, amennyire tudom, hogy ismerem, ott lesz. Bár a hívásai egyre kevésbé és kevésbé voltak gyakoriak, az üzenetei meg gyakorlatilag nem létezővé váltak, el fog jönni ma.
Egy órával később a csarnok parkolójába kanyarodunk be, ahol a diplomaosztót tartják. Beleegyeztem, hogy Karennel jöjjek, miután kilencvenszer kért meg rá. Inkább én magam vezettem volna, de az utóbbi időben nagyon ragaszkodó. Tudom, hogy megpróbálja túlkompenzálni Louis távozását az életemből, de semmi sem fogja betölteni azt az űrt.
Semmi és senki soha sem fogja azt nyújtani, amit Louis nyújtott nekem, mindig szükségem lesz rá. Minden, amit teszek, minden egyes nap, mióta itt hagyott engem, csak azért van, hogy jobb legyek neki. Lett néhány barátom, oké, két barátom. Luke és a barátnője, Kaci a legközelebbi dolog, ami baráthoz áll nálam, és nem rossz társaság. Egyikük sem iszik sokat, és nem azzal töltik az idejüket, hogy szar bulikba mennek vagy fogadásokat kötnek. Luke-kal, aki pár évvel idősebb nálam és párterápiára rángatják el egy héten egyszer, a heti megbeszélésemen találkoztam Dr. Trannél, aki rendkívüli mentális segítséget nyújt.
Nem igazán, ő egy csaló, akinek száz dollárt fizetek egy órára, hogy engem hallgasson, ahogy Louis-ról beszélek egy héten két óráig, de jobban érzem magam attól, hogy valakinek beszélek az összes szarságról, ami a fejemben van, és megfelelő abban, hogy hallgasson engem.
- Liam sajnálja, hogy nem tudott ideérni. Olyan elfoglalt New Yorkban – mondja nekem Karen, miközben bekanyarodik a parkolóhelyre. – Megígértem neki, hogy sok képet csinálok majd ma.
- Hurrá – mosolygok Karenre, aztán kiszállok a kocsiból.
Az épület zsúfolt, a stadion stílusú ülőhelyek tele vannak büszke szülőkkel, családtagokkal és barátokkal. Bólintok Karennek, amikor integet nekem a helyéről elől. Ad egy kis előnyt az, ha a rektor felesége vagy.
Nem tehetek róla, de megpróbálom megkeresni Louis-t a tömegben. Lehetetlenség meglátni az arcok felét a rohadt fényektől, amik annyira fényesek, vakítóak és eltúlzottak. Utálnám látni, hogy ez a túlzó ünnepség mennyibe kerül az egyetemnek. Megtalálom a nevemet az ülésrendben, majd elmosolyodok a mogorva nőn, akire rá van bízva az ültetés. Bosszús, mert talán kihagytam a próbát, de most tényleg, mennyire lehet komplikált ez a szar?
A műanyag ülés kényelmetlen, a srác meg mellettem úgy izzad, mint egy rohadt kurva a templomban. Fészkelődik, hümmög magának és remegnek a térdei. Majdnem mondani akarok valamit, amíg rá nem jövök, hogy pontosan ugyanazt csinálom, leszámítva az undorító izzadást.
Nem vagyok biztos benne, hány óra telt el, négynek érződik, amikor végre szólítják a nevemet. Kínos és hányingerkeltő, ahogy mindenki engem bámul, aztán gyorsan lesietek a színpadról, amikor Ken szemei elkezdenek bekönnyezni.
Csak ki kell bírnom az ABC maradék részét, és megkereshetem őt. A V betűnél azt hiszem, talán felállok a helyemről és félbeszakítom az egész dolgot. Hány embernek kezdődhet V betűvel a vezetékneve? Úgy tűnik, soknak, ennyinek.
Végre abbamarad a tapsolás, és végre elhagyhatjuk a helyünket. Gyakorlatilag felugrok az enyémből abban a pillanatban, hogy a tömeg elkezd a földszint felé indulni. Kimentem magamat Karen sírós, gratulálós beszédéből, majd sietek megkeresni őt. Tudom, hogy itt van, valahogy érzem.
Már két hónapja nem láttam őt, két kibaszott hosszú hónapja, és izgatott vagyok, adrenalintól beszívott, amikor végre meglátom őt a kijárat közelében. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja tenni, idejön, aztán megpróbál elosonni, mielőtt megtalálnám őt, de nem fogom megengedni. Az autója után fogok futni végig az úton, ha megpróbálja.
- Louis! – hatolok át az összebújt családokon útban ahhoz, hogy elérjek hozzá, mire ő megfordul, éppen ahogy majdnem ellökök az útból egy fiatal srácot.
Olyan rég volt már, hogy láttam őt, hogy a megkönnyebbülés elsöprő. Annyira kurvára elsöprő, ő pedig gyönyörű, mint mindig. Bőrének van egy lebarnult fénye, ami még korábban nem volt, szemei fényesebbek, boldogabbak, és a kagylónak, amivé vált, átvette a helyét az élet. Mindezt meg tudom mondani csak abból, hogy ránézek.
- Szia – mosolyodik el, majd azt a dolgot csinálja, hogy megharapja az alsó ajkát, amikor ideges.
- Szia – ismétlem meg köszöntését, aztán kell néhány másodperc, hogy feldolgozzam őt. Még szebb, mint a fejemben lévő emléke.
Úgy tűnik, ő is ugyanezt teszi, és figyelem, ahogy fel-le néz rajtam. Bárcsak ne ez a hülye talár cucc lenne rajtam, akkor láthatná, mennyit edzettem.
- Olyan hosszú a hajad – szólal meg először ő. Lágyan felnevetek, majd ujjaimmal beletúrok a rendetlenségbe. Valószínűleg elbaszott az egész attól a kalaptól, ha már a kalapnál tartunk, nem tudom, hová a fenébe tűnt. Lehet, hogy a székemen hagytam, nem tudom, nem is igazán érdekel.
- Igen, a tiéd is – mondom gondolkodás nélkül. Louis felnevet, aztán ujjait a szájához teszi. – Úgy értem, egyre hosszabb a hajad. Centikkel rövidebb volt, amikor utoljára láttalak – próbálom meg kijavítani magam, de ettől megint csak jobban nevet.
Szép. Tényleg kurvára szép.
- Szóval annyira rossz volt az ünnepség, mint azt vártad? – teszi fel a kérdést. Kevesebb, mint négy lépésnyi távolságra áll tőlem, és azt kívánom, bárcsak ülnénk vagy valami, úgy érzem, le kell ülnöm. Miért vagyok ennyire kibaszottul nyugtalan?
- Rosszabb. Láttad milyen hosszú volt? A férfi, aki a neveket olvasta fel, őskori volt – mondom neki, remélve, hogy ismét elmosolyodik. Amikor megteszi, visszamosolygok rá és ellököm a hajamat az arcomtól. Tényleg szükségem van egy hajvágásra, de szerintem így hagyom még egy ideig.
- Nagyon büszke vagyok rád, amiért részt vettél az ünnepségen. Biztos vagyok benne, hogy Ken nagyon boldog.
- Te boldog vagy?
- Miattad? Igen, persze. Nagyon boldog vagyok, hogy részt vettél az ünnepségen. Rendben van az, hogy eljöttem, ugye? – kérdezi lenézve a lábaira csak egy másodpercre, mielőtt tekintete az enyémre fókuszál. Van valami más vele kapcsolatban, valami magabiztosabb, több… nem tudom, erő?
Egyenesen áll, szemei élesek és fókuszáltak, és bár meg tudom mondani, hogy ideges, nem megfélemlített, mint régen volt.
- Persze, hogy igen. Elég dühös lettem volna, ha a semmiért vettem volna részt rajta – mosolygok rá. Úgy tűnik, egyikünk sem csinál semmit, csak mosolyog és fészkelődik a kezeinkkel. – Hogy vagy? Sajnálom, hogy nem telefonáltam sokat, nagyon elfoglalt voltam – beszélek zavarosan. Louis megrázza a fejét rám.
- Semmi gond, tudom, hogy sok minden történt a diplomázással, és hogy felkészülj a jövődre, meg minden – villant egy alig ott lévő mosolyt. – Jól vagyok, minden egyetemre jelentkeztem New York City ötven mérföldes sugarában.
- Még mindig oda akarsz menni? Liam azt mondta, hogy nem vagy benne biztos? – kérdezem tőle. Éppen Liammel beszéltem tegnap, és azt mondta, nem biztos benne, hogy Louis még mindig oda akar költözni.
- Még nem vagyok biztos benne, várok, hogy legalább egy egyetemtől visszajelzést kapjak, mielőtt átköltözök. Az, hogy átmentem a Seattle-i kampuszra, rontott az előéletemen. A félvételi részlegnél a NYU-n azt mondták, hogy ettől megbízhatatlannak és felkészületlennek tűnök, szóval remélem, hogy legalább az egyik egyetem ellenkezni fog. Különben közösségi főiskolán (community college) veszem fel az órákat, amíg át nem mehetek egy négyévesbe – vesz egy mély levegőt. – Ez egy hosszú magyarázat volt egy rövid kérdésre – nevet fel, aztán ellép az útból, ahogy egy zokogó anya elsétál kéz a kézben a talárt viselő lányával. – Eldöntötted, hogy mit fogsz csinálni következőnek? – kérdezi tőlem.
- Nos, van néhány megbeszélt interjúm a következő pár hétben.
- Az jó, nagyon örülök neked.
- Bár egyik sem itt lesz – tisztázom, figyelve az arcát közelről, ahogy feldolgozza szavaimat.
- Itt úgy értve, hogy a Pullmanon?
- Nem, úgy értve, hogy Washingtonban.
- Hol vannak? Ha nem bánod, hogy megkérdezem? – Louis higgadt és udvarias, hangja pedig olyan lágy és édes, hogy egy lépéssel közelebb kell mennem hozzá.
- Egy Chicagóban, három Londonban.
- Londonban? – próbálja meg elrejteni a hangjában lévő meglepődést, mire bólintok. Nem akartam ezt elmondani neki, de csak kihasználtam minden lehetőséget, ami jött. Amúgy valószínűleg nem költözök oda vissza, csak felfedezem a lehetőségeimet.
- Nem voltam biztos benne, mi fog történni, tudod, velünk – próbálom megmagyarázni.
- Nem, megértem, csak meglepődtem, ez minden.
Tudom, mit gondol már csak abból, hogy ránézek. Gyakorlatilag hallom a pontos gondolatait.
- Az utóbbi időben beszélgettem anyával egy kicsit – mondom neki. Furcsának hangzik ez az én számból, és az még furcsább volt, amikor végre felvettem a telefont, amikor anya hívott. Két héttel ezelőttig elkerültem őt. Nem pontosan bocsátottam meg neki, de valamennyire dolgozom azon, hogy megpróbáljak nem annyira dühösnek lenni az egész felfordulás miatt.
- Igen? Harry, ezt olyan nagyszerű hallani – homlokráncolása eltűnik, és annyira fényesen mosolyog rám, hogy a mellkasom szó szerint kibaszottul fáj a szépségétől.
- Igen, egy kicsit – vonom meg a vállaimat, ő pedig még mindig rám mosolyog, mintha azt mondtam volna neki, hogy megnyertem a rohadt lottót.
- Olyan boldog vagyok, hogy minden megoldódik neked. Minden jót megérdemelsz az életedben.
Nem vagyok biztos benne, mit mondjak erre, de már annyira nagyon hiányzott a kedvessége, hogy nem tudom megállítani magamat, hogy ne nyúljak a karjáért és ne húzzam őt egy ölelésbe. Karjait a vállaimhoz teszi, fejét pedig a mellkasomhoz. Esküszöm, hogy az előbb hallottam őt felsóhajtani.
- Harry! – szólítanak a nevemen, mire Louis elhúzódik, hogy mellém álljon. Arca elpirult, és ismét idegesnek néz ki. Luke és Kaci közelítenek felénk most, egy csokor virággal a kezükben.
- Tudtam, hogy nem hoztál nekem kibaszott virágokat – nyögök fel, tudva, hogy ez biztosan a nőjének az ötlete volt.
Louis az oldalamnál áll, kitágult szemekkel bámulva Luke-ra és az alacsony barna hajú lányra az oldalánál.
- Tudod ezt, tudom, mennyire imádod a liliomot – beszél szarságokat Luke, Kaci meg integet Louis-nak.
Louis hozzám fordul összezavarodva, de a legszebb mosolyt villantja meg, amit valaha is láttam az elmúlt két hónapban.
- Olyan jó végre találkozni veled – fonja karjait Kaci Louis teste köré, Luke pedig megpróbálja a förtelmes csokrot a mellkasomhoz lökni. Hagyom, hogy a virágok a padlóra essenek, mire ő leszid, mielőtt a legközelebbi kukába dobja. – Én Kaci vagyok, Harry barátja. Olyan sokat hallottam már rólad, Louis – karol bele egyik karjával Louis-ba a nő, és én egy kicsit meglepődöm, amikor Lou visszamosolyog, és ahelyett, hogy segítségért nézne rám, beszélgetésbe elegyedik az elpazarolt virágokról. – Harry egy virág típusú srácnak tűnik, igaz? – nevet fel Kaci, mire Louis is felkuncog. – Ezért csináltatta azokat a nevetséges levél tetoválásokat.
- Levelek? – húzza fel szemöldökét Louis kérdőn.
- Azok nem igazán levelek, csak szarakodik velem, de tényleg csináltattam néhány új tetoválást, mióta utoljára láttalak téged – mondom neki. Nem vagyok biztos benne, miért érzek kissé bűntudatot, de azt érzek.
- Ó – próbál meg elmosolyodni, de meg tudom mondani, hogy ez nem az igazi. – Az jó – a hangulat kissé kínos lett, és miközben Luke Louis-nak mesél az új tetoválásokról, amik a hasam alján vannak, elkövet egy nagy hibát.
- Én mondtam neki, hogy ne csináltassa meg, négyen mentünk el, Kaci meg kíváncsi lett Harry tetoválásaira, és úgy döntött, akar egyet – feleli.
- Négyen? – böki ki a szót Louis, én pedig látom a megbánást a szemeiben, amikor megkérdezi.
Haragos pillantást vetek Luke-ra ugyanakkor, amikor Kaci a könyökével oldalba löki.
- Kaci lánytestévre – mondja Luke Louis-nak, megpróbálva rendbe hozni azt, amit elbaszott, de csak még rosszabbá teszi.
Amikor először lógtam együtt Luke-kal, Kacival találkoztunk, hogy vacsorázzunk. Azon a hétvégén elmentünk moziba, és Kaci elhozta magával a testvérét. Néhány együtt lógással később rájöttem, hogy a nő egy kicsit rajong értem, így megmondtam Luke-éknak, hogy ne hívják el őt többet. Nem akartam és még mindig nem akarok, illetve szükségem sincs a figyelemelterelésre, miközben várok Louis-ra, hogy visszajöjjön hozzám.
- Ó – ajándékozza meg Louis a hamis mosolyával Luke-ot, aztán a tömegre bámul. Baszki, utálom azt a nézést az arcán most.
Mielőtt megmondhatnám Luke-nak és Kacinak, hogy menjenek a picsába, és elmagyarázhatnám Louis-nak ezt a szart, Ken közelít hozzám.
- Harry, van itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál – mondja nekem. Luke és Kaci kimentik magukat, Louis pedig oldalra áll. Érte nyúlok, de elhesseget engem.
- Amúgy is keresnem kell egy mosdót – mosolyodik el, aztán egy gyors köszönés után az apámnak elsétál.
- Ő Chris, a férfi, akiről meséltem neked. Ő a kiadó vezetője a Gabbernél Chicagóban, és egészed idáig jött, hogy beszéljen veled – mosolyodik el Ken, én pedig nem tehetek róla, de Louis-t keresem a tömegben.
- Igen, köszi – rázom meg az alacsony férfi kezét, aki aztán beszélgetésbe elegyedik. A között, hogy azon gondolkozom, milyen szart kellett előhúznia Kennek, hogy idehozza ezt az embert, és a között, hogy aggódom, hogy Louis nem fogja megtalálni a mosdót, alig értem meg az ajánlata felét.
Miután bejárom az összes mosdót és kétszer hívom a mobilját, rájövök, hogy Louis már elhagyta a diplomaosztót elköszönés nélkül.