Chapter 287

Helló! 😊

Itt is van a következő rész, bár kissé későn, de még időben 😃 Huh, nem is tudom, mit mondjak hirtelen a fejezetről, eléggé sokkoló, ámulatba ejtő a vége, a többi része pedig hullámzó, talán ez a legjobb szó rá. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. A közepe környékén zárójelbe írtam a pontos kifejezést, amit Harry használt, arra szerintem nincsen magyar szó, de azért próbáltam értelmesen megfogalmazni 😃 Azt hiszem, más mondanivalóm nincsen, találkozunk a jövő héten.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 287

Louis szemszöge
Minden egyes alkalommal, amikor Sophia megemlíti New Yorkot a vacsora alatt, elkezdek pánikolni. Én vagyok az, aki felhozta, de csak megpróbáltam elvonni a figyelmet Liamről. Tudtam, hogy zavarban van, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, csak ez történetesen az az egy téma lett, melyet nem kellene megemlítenem Harry előtt.
El kell mondanom neki ma este. Nevetséges, éretlen gyáva vagyok, amiért eltitkolom ezt előle. A fejlődés, ami végbement benne, vagy eléri a csúcspontját, vagy meg fog lepni azzal, hogy jól fogja kezelni. Sosem tudom, mire számítsak tőle, bárhogyan alakulhat.
Az ebédlő ajtófélfájának támaszkodom, a folyosón állva. Karen a tűzhely tetejét törli le egy nedves anyaggal, Ken átköltözött a nappaliban lévő székre és már elaludt. Liam és Sophia az ebédlőasztalnál ülnek csendben. Liam megpróbál egy pillantást vetni a nőre, aztán amikor Sophia felnéz rá, szemkontaktust létesít vele és megajándékozza őt gyönyörű mosolyával.
Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, úgy, hogy Liam nemrég jött ki egy hosszútávú kapcsolatból, azonban ki vagyok én, hogy bármilyen véleményem mások kapcsolatairól? Nyilvánvalóan fogalmam sincs, hogyan irányítsam a sajátomat.
Az én látókörömből innen az ajtóból, ami összeköti a nappalit, az ebédlőt és a konyhát, a legtökéletesebb képem van azokról az emberekről, akik a legtöbbet jelentik nekem, beleértve a legfontosabbat, Harryt, aki a kanapén ül a nappaliban, üres tekintettel meredve a falra.
Elmosolyodom annak a gondolatán, hogy részt vesz az ünnepségen a diplomaosztóján júniusban. Nem tudom elképzelni őt a diplomaosztós kalapban és talárban, de ez biztosan valami, amit már alig várok, hogy lássak, és tudom, hogy ez sokat jelent Kennek, hogy Harry beleegyezett. Ken egyértelművé tette több alkalommal is, hogy soha nem számított arra, hogy Harry lediplomázik az egyetemen, és most, hogy a múltjuk igazsága kiderült, biztos vagyok benne, soha nem számított arra, hogy meggondolja magát és belemegy a tipikus diplomaosztó rituáléba. Harry Styles minden, csak nem tipikus.
New Yorkból?
Tudhattam volna, hogy a hang nem marad távol sokáig. Reméltem, hogy túl sok sonkát fogyasztott és kimarad éjszakára legalább. Visszajönnék Harry diplomaosztójára, természetesen. Meg fogja gondolni magát és vissza fogja utasítani azt, hogy elmenjen, miután elmondom neki?
Elég nagy a valószínűsége annak, hogy ez megtörténik, majdnem garantált tényleg. Ujjaimat a homlokomhoz nyomom, kényszerítve az agyamat, hogy rendesen működjön. Hogy kellene ezt felhoznom most? Mi van, ha felajánlja, hogy eljön New Yorkba ő is? Megtenné ezt? Ha felajánlja, bele kellene egyeznem?
Érzem a tekintetét rajtam onnan, ahol ül a nappaliban. Naná, hogy amikor átnézek rá, engem tanulmányoz, zöld szemei kíváncsiak, szája pedig egy lágy vonallá van préselve. Megajándékozom őt a legjobb „jól vagyok, csak gondolkozom” mosolyommal, aztán figyelem, ahogy ajkai rosszallásba húzódnak és szemöldökeit is összehúzza. Már lábra is áll, felém sétál, hosszú lépésekkel átszelve a szobát, majd másodperceken belül felém hajol, egyik tenyerét a falhoz nyomja, hogy megtámassza testét, míg az enyém fölé tornyosul.
- Mi az? – kérdezi. Liam feje felemelkedik Sophiára való fókuszálásából Harry hangos hangjára.
- Beszélnem kell veled valamiről – vallom be halkan. Harry nem tűnik aggódónak, nem annyira aggódónak, mint amilyennek lennie kellene.
- Oké, mi az? – hajol közelebb, mire megpróbálok ellépni, csak hogy emlékeztetve legyek arra, hogy a falhoz nyomott engem. Harry felemeli a másik karját, hogy teljesen bezárjon engem, és amikor szemeim találkoznak arcával, egy egyértelmű vigyor van rajta. – Nos? – erőlteti a szavakat, amikor csendben rábámulok.
Szám száraz most, a legkínosabb alkalomkor, és amikor kinyitom, hogy megszólaljak, elkezdek köhögni. Úgy tűnik, ez mindig így van, egy csendes moziban, egy templomban, vagy miközben beszélgetsz valaki fontossal. Általában azokban a helyzetekben kell köhögnöm, amikor az nem illik oda. Mint most például, egy belső zavaros beszédet folytatok magamban a köhögésről, miközben köhögök, és miközben Harry úgy bámul rám, mintha haldokolnék előtte.
Elhúzódik, majd szándékosan besétál a konyhába. Megkerüli Karent, aztán visszatér hozzám egy pohár vízzel, ami már vagy a harmincadik alkalomnak érződik az elmúlt két hétben. Én elveszem, és megkönnyebbülök, amikor a hideg víz megnyugtatja kaparó torkomat.
Tudatában vagyok annak, hogy még a testem is megpróbál visszahúzni attól, hogy elmondjam Harrynek a hírt, és vállon akarom veregetni magamat, illetve állon rúgni magamat ugyanakkor. Ha megtenném ezt, feltételezem, Harry egy kicsit sajnálna, köszönhetően őrült viselkedésemnek és lehetőleg témát vált.
- Mi folyik itt? Az agyad egy mérföldet halad percenként – néz le rám, kinyújtva kezét az üres pohárért. – Meg tudom mondani – teszi hozzá, amikor elkezdem megrázni a fejemet.
- Kimehetnénk beszélni? – fordulok a teraszajtó felé, megpróbálva világossá tenni azt, hogy nem kellene közönség előtt beszélnünk. A fenébe, valószínűleg vissza kellene vezetnünk Seattle-be, hogy megbeszéljük ezt az összevisszaságot. Vagy messzebb. A messzebb jó.
- Kintre? Miért?
- Beszélni akarok veled valamiről – ismétlem meg. – Négyszemközt.
- Rendben, persze.
Teszek egy lépést elé, hogy megtartsam az egyensúlyt. Ha én vezetem az utat kifelé, akkor talán jobb esélyem van arra, hogy a beszélgetést is vezessem. Ha én vezetem a beszélgetést, akkor talán jobb esélyem van arra, hogy ne engedjem meg Harrynek, hogy megsemmisítse az egész dolgot. Valamennyire.
Nem húzom el a kezemet Harryétől, amikor érzem az ujjait az enyéim köré fonódni. Olyan csendes, csak a bűnügyi show, aminek a nézése közben Ken elaludt, lágy hangjai, illetve a konyhában lévő mosogatógép halk moraja hallatszik.
Amikor kilépünk a teraszra, azok a hangok eltűnnek, és egyedül maradok kaotikus gondolataim hangjával és Harry halk hümmögésével. Hálás vagyok azért, akármilyen dalt is hümmög halkan, majdnem csendes tényleg, de ez eltereli a figyelmemet és segít fókuszálni valamire a robbanáson kívül, ami biztosan eljön a következő néhány percen belül. Ha szerencsém van, lesz néhány percem, hogy megmagyarázzam magamat és a döntésemet, mielőtt Harry reagál.
- Ki vele – szólal meg Harry, miközben áthúzza az egyik kinti széket a terasz fapadlóján.
Itt megy el az esélyem arra, hogy legyen néhány percem, nincs a várakozó kedvében. Leül, majd könyökét a köztünk lévő asztalon pihenteti meg. Szenvedek, hogy szemben üljek vele, aztán küzdök azzal a döntéssel, hogy hová helyezzem a kezemet. Elveszem őket az asztal tetejéről az ölembe, a térdeimhez, majd vissza az asztalra, mielőtt Harry átnyúl és lelapítja tenyerével nyugtalan ujjaimat.
- Nyugi – feleli lágyan. Keze meleg és teljesen elfedi az enyémet, adva nekem egy szelet világosságot, csak egy pillanatra.
- Eltitkoltam előled valamit, és ez az őrületbe kerget. El kell mondanom neked most, és tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de tudnod kell, mielőtt máshogy tudod meg.
Elemeli kezét az enyémtől, aztán hátradől a széken.
- Mit csináltál? – hallom a szorongást a hangsúlyában, a gyanút kontrollált légzésében.
- Semmit – jegyzem meg sietősen. – Semmi olyat, mint amit feltételezel.
- Te nem… – pislog néhányszor – nem… voltál senki mással, ugye?
- Nem! – hangom visító, és megrázom a fejemet, hogy bebizonyítsam igazamat. – Nem, semmi olyasmi. Csak meghoztam egy döntést valamivel kapcsolatban, és eltitkoltam előled. Ez nem foglalja magába azt, hogy bárki mással voltam.
Nem vagyok biztos benne, hogy megkönnyebbült vagyok, vagy megsértett, amiért ez volt az első gondolata. Egy módon megkönnyebbültem, mert az, hogy New Yorkba költözöm nem lehet annyira fájdalmas neki, mint az, hogy egy másik emberrel voltam, de kissé meg vagyok sértve, mert mostanra már jobban kellene, hogy ismerjen. Már megtettem az én részemet a felelőtlenségből, tettem bántó dolgokat vele, leginkább Zaynt beleértve, de soha nem feküdnék le senki mással.
- Oké – túr bele kezével a hajába, majd behajlított tenyerét a tarkóján tartja, megmasszírozva az ott lévő izmokat. – Akkor ez nem lehet olyan rossz.
Veszek egy levegőt, eldöntve, hogy egyszerűen csak kibököm, nem kerülgetem tovább a forró kását. – Nos…
Feltartja a kezét, hogy megállítson.
- Várj, mi lenne, ha mielőtt elmondanád, hogy mi ez, elmondanád, hogy miért.
- Mit miért? – kérdezem, elbillentve fejemet összezavarodottságomban.
- Hogy miért hoztad meg azt az akármilyen döntést, ami miatt összepisiled magad – emeli fel a szemöldökét rám.
- Oké – bólintok.
Átvizsgálom a gondolataimat, miközben Harry türelmes szemekkel figyel engem. Hol kellene kezdenem? Ez sokkal nehezebb, mint hogy egyszerűen elmondjam neki, hogy elköltözöm, de ez egy sokkal jobb mód arra, hogy közöljem neki a hírt.
Most, hogy belegondolok, nem hiszem, hogy valaha is csináltuk már ezt. Akármikor amikor valami nagy, drámai dolog történik, mindig más forrásból tudjuk meg ugyanazon a nagy, drámai módon.
Rápillantok még egyszer utoljára, mielőtt elkezdek beszélni. Arcának minden centijét fel akarom dolgozni, emlékezni és megtanulni, ahogy zöld szemei olyan türelmesen jelennek meg most, de olyan durván a múltban. Észreveszem, ahogy a puha rózsaszín ajkai hívogatónak tűnnek most, de emlékszem azon alkalmakra, amikor el voltak nyílva, az egyik oldalon, egyenesen a közepe felé, vér folyik ki a sebekből. Emlékszem a piercingjeire, és hogy azok milyen gyorsan hozzám nőttek.
A fejemben újra élem, milyen érzés volt, amikor a hűvös fémet végighúzta az ajkamon. Arra fókuszálok, hogy visszagondoljak arra, ahogy a saját ajkai közé húzta akármikor, amikor mélyen elmerült a gondolataiban, és csak annyira csábítóan nézett ki. Elkezdtem utánozni cselekedeteit, minden alkalommal, amikor csókolóztunk.
Visszagondolok arra az estére, amikor elvitt engem korcsolyázni, a saját kísérlete volt arra, hogy bebizonyítsa, „normális” barát tud lenni nekem. Ideges volt és játékos, és mindkét piercingjét kivette. Azt állította, azért tette, mert ezt akarta, de a mai napig még mindig úgy gondolom, hogy azért vette ki őket, hogy bebizonyítson valamit magának és nekem. Hiányoztak egy ideig, néha még mindig, de valamennyire imádtam azt, amit a hiányuk kifejeztek, nem számít, mennyire tagadhatatlanul szexin néztek ki rajta.
- Meg szeretnéd osztani? – ugrat előre hajolva, aztán állát egyik kezének tenyerén pihenteti.
- Igen – mosolyodom el idegesen, aztán elkezdem. – Nos, azért hoztam meg a döntést, mert szükségünk van a külön töltött időre, és ez tűnt az egyetlen biztos módnak arra, hogy ez ténylegesen meg is történik.
- Külön töltött időre, mi? – tekintete az enyémen van, lefelé kényszerítve engem.
- Igen, külön töltött időre. Minden akkora nagy felfordulás köztünk, és szükségem volt arra, hogy távolságot tegyek közénk, ezúttal tényleg. Tudom, hogy folyton ezt mondjuk, csináljuk ezt a kis oda-vissza táncikálós dolgunkat minden körül, és oda-vissza vezetünk Seattle-ből a Pullmanra, most meg már London is benne volt, lényegében kiterjesztettük a káoszkapcsolatunkat szerte a világra – megállok a reakciójáért, majd végre elszakítom tekintetemet az övétől.
- Ez tényleg ekkora káosz? – Harry hangja lágy.
- Többet veszekszünk, mint amennyit kijövünk egymással.
- Ez nem igaz – válaszolja, meghúzva fekete pólójának gallérját. – Technikailag és szó szerint ez nem igaz, Lou. Lehet, hogy úgy érződik, de amikor visszagondolsz az összes baromságra, amin átmentünk, több időt töltöttünk nevetéssel és beszélgetéssel, olvasással, csipkelődéssel, és az ágyban persze – villant meg egy kis mosolyt, én pedig érzem gyengülni az elhatározásomat.
- Mindent szexszel oldunk meg, és ez nem egészséges – térek a következő pontra.
- A szex nem egészséges? – kötekedik. – Közös megegyezésen alapulóan szexelünk, olyan szex ez, ami tele van szerelemmel és tele van kibaszott bizalommal, igen, és meg is duplázódik és csodálatos, észbontó kibaszott szex, de ne felejtsd el, miért csináljuk. Nem csak azért duglak meg, hogy elélvezzek, azért csinálom, mert szeretlek és szeretem a bizalmat, amit belém helyezel, amikor megengeded nekem, hogy olyan módon érintselek meg.
Minden, amit mond, annak értelme van, annak a ténynek ellenére is, miszerint ennek nem kellene így lennie, és érzem New York Cityt egyre messzebb és messzebb csúszni.
- Megvizsgáltad már valaha a bántalmazó kapcsolat jeleit? – döntök úgy, hogy ledobom a bombát előbb, mint utóbb.
- Bántalmazó? – úgy hangzik, mintha levegőért kapkodna. – Bántalmazónak gondolsz engem? Soha nem emeltem rád kezet, és soha nem is tenném meg – van egy védekező él a hangjában, én pedig lebámulok a kezeimre.
- Nem, nem így értettem – válaszolok őszintén. – Mindkettőnkre utaltam, és ahogy csinálunk dolgokat, hogy szándékosan megbántsuk egymást. Nem vádoltalak téged azzal, hogy fizikailag vagy bántalmazó.
Harry felsóhajt, majd mindkét kezével beletúr a hajába.
- Oké, akkor ez nyilvánvalóan sokkal több, mint valami hülye döntés, hogy elköltözöl az állam másik felébe vagy valami – pánikol most már. – Kérdezek tőled valamit, és igazi, őszinte választ akarok tőled, nem baromságot, ne gondolkozz rajta, csak mondd, ami eszedbe jut, amikor felteszem a kérdést, oké? – kérdezi Harry. Én bólintok. Bizonytalan vagyok, hogy hová akar kilyukadni ezzel. – Mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettem velem? Mi a legundorítóbb, legszörnyűbb dolog, amin keresztülmentél miattam, mióta találkoztunk?
Elkezdem átgondolni az elmúlt nyolc hónapot, de Harry megköszörüli a torkát, emlékeztetve arra, hogy azt akarta, az első dolgot mondjam, ami eszembe jut.
- A fogadás – bököm ki. – A tény, miszerint teljesen becsaptál, amikor én meg beléd szerettem – mozgolódok a széken, nem akarva kinyitni most a szelencét, vagy igazából bármikor a jövőben. Úgy tűnik, Harry elgondolkozik, elveszik egy pillanatra.
- Visszavonnád? Megváltoztatnád azt a hibámat, ha megtehetnéd?
Kihasználom az időt arra, hogy átgondoljam ezt, tényleg átgondoljam, mielőtt válaszolok. Már megválaszoltam ezt a kérdést korábban, sokszor, és még annál is többször gondoltam meg magam, de most a válasz annyira… végsőnek érződik. Olyan végsőnek és biztosnak érződik, és egyszerűen olyan érzés, mintha ez jobban számítana most, mint bármikor korábban.
A Nap lassan lemegy az égen, elrejtőzve a vastag fák mögött, amelyek a Styles birtokot határolják, a teraszon lévő automatikus fények pedig ez előbb kapcsolódtak fel.
- Nem, nem vonnám vissza – felelem, leginkább magamnak. Harry bólint, mintha pontosan tudta volna, hogy mi lesz a válaszom.
- Oké, akkor ez mellett mi a legrosszabb dolog, amit tettem?
- Amikor tönkretetted nekem azt a lakást Seattle-ben – válaszolom gondolkodás nélkül.
- Tényleg? – meglepettnek hangzik válaszomtól.
- Igen.
- Miért ez? Mi volt az, ami annyira feldühített azzal kapcsolatban, hogy ezt csináltam?
- A tény, hogy teljesen átvetted az irányítást egy olyan döntés felett, ami az enyém volt, és eltitkoltad előlem.
- Nem próbálom meg megindokolni ezt a szarságot, mert tudom, hogy elbaszott volt – von vállat.
- Oké? – remélem, még több mondanivalója van ehhez.
- Megértem, hogy miért mondod ezt. Nem kellett volna ezt tennem, beszélnem kellett volna veled ahelyett, hogy megpróbállak távol tartani attól, hogy Seattle-be menj. El voltam baszódva akkor, még mindig el vagyok, de most próbálkozok, és ez valami más, mint korábban.
Bizonytalan vagyok, hogy hogyan válaszoljak erre. Egyetértek abban, hogy nem kellett volna megtennie ezt, és abban is egyetértek, hogy most próbálkozik. Nehéz emlékezni arra, hogy minek kellene lennie a lényegnek emögött az egész beszélgetés mögött.
- Van ez a gondolat a fejedben, bébi, egy gondolat, amit valaki elültetett ott, vagy talán valami szar tévéshow-ban láttad, vagy talán az egyik könyvedben, nem tudom. De az igazi élet kibaszott kemény. Nincs olyan kapcsolat, ami tökéletes, és senki sem fog úgy bánni a másikkal, ahogyan kellene. Nem azt mondom, hogy ez helyes, oké? – emeli fel a kezét a levegőbe, hogy megállítson attól, hogy félbeszakítsam. – Szóval hallgass meg, csak azt mondom, hogy szerintem, ha te és talán még néhány más ember ebben az elbaszott, kritizáló világban csak egy kicsit több figyelmet fordítana a háttérben lévő szarságra, máshogy látnád ezt a szart. Nem vagyunk tökéletesek, Louis, kurvára nem vagyok tökéletes és szeretlek, de te is messze vagy attól, hogy tökéletes legyél – kacsint rám, tudatva velem, hogy a lehető legkevésbé szörnyű módon érti. – Sok szarságot tettem veled, és baszki, már rohadtul ezerszer elmondtam ezt a beszédet, de megváltozott bennem valami, tudod, hogy ez igaz.
Amikor Harry abbahagyja a beszédet, a sötétségbe bámulok mögötte néhány másodpercre, mielőtt válaszolok.
- Félek attól, hogy túl messze vagyunk már, mindketten olyan sok hibát követtünk el.
- Pazarlás lenne feladni ahelyett, hogy rendbe hozzuk azokat a hibákat, és te kurvára tudod ezt.
- Milyen pazarlás? Idő? Nincs sok időnk, amit elvesztegethetünk most – felelem, lépésről lépésre hátrálva az elkerülhetetlen vonatszerencsétlenségbe.
- Az összes időnk megvan a világon, még mindig fiatalok vagyunk. Mindjárt lediplomázok és Seattle-ben fogunk élni. Tudom, hogy eleged van a baromságomból, de önző módon számítok az irántam való szerelmedre, hogy meggyőzzön téged, kellene nekem adnod egy utolsó esélyt.
- Mi van az összes dologgal, amit én tettem veled? Mindenféle neveken hívtalak téged, és az összes dolog Zaynnel? – harapom meg az ajkamat, aztán elnézek Zayn említésére. Harry ujjai az asztal munkalapján dobolnak.
- Először is, Zaynnek nincs helye itt, ebben a beszélgetésben. Csináltál hülye baromságokat, ahogy én is. Egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell egy kapcsolatban lenni. Te lehet, hogy azt hitted, igen, mert olyan sokáig voltál Natalie-val, de legyünk őszinték itt, ti ketten lényegében olyanok voltatok, mintha rokonok lennétek, akik puszit adnak egymásnak (kissing-couisins), az a szar nem is volt egy valódi kapcsolat.
Haragos pillantást vetek Harryre, várva rá, hogy folytassa ennek a lyuknak az ásását, amin dolgozik.
- Arról pedig, hogy milyen neveken hívtál… – mosolyodik el, én meg azon kezdek el gondolkozni, hogy ki ez az ember igazából, aki előttem ül. – Mindenki különböző neveken hívja egymást, sajnálom, de még az anyád lelkészének a felesége is seggfejnek hívja a férjét. Lehet, hogy nem mondja az arcába, de ez ugyanaz a szarság, és inkább választom azt, hogy seggfejnek nevezz az arcomba mondva – vonja meg a vállait.
- Mindenre van magyarázatod, ugye? – kérdezem Harrytől.
- Nem, nem mindenre. Tényleg nem nagyon, de tudom, hogy ebből kiutat keresve ülsz itt előttem, és rohadtul minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megbizonyosodjak róla, tudod, hogy mit mondasz.
- Mióta kommunikálunk mi így? – nem tehetek róla, de megdöbbenek a kiabálás és az ordítozás hiányától, ami mindkettőnktől szokott jönni. Harry karba teszi a kezeit a mellkasa előtt, majd gipszének megkopott szélét piszkálja.
- Mostantól – von vállat megint. – Nem tudom, de úgy tűnt, a másik szarság nem működik nekünk, akkor miért ne próbálnánk meg ezt?
Érzem elnyílni a számat meglepődésemben nemtörődöm kijelentésétől.
- Miért csinálsz úgy, mintha olyan könnyű lenne kimondanod ezt, ha ez így lenne, már csinálhattuk volna ezt korábban.
- Nem, nem voltam ugyanaz korábban, ahogy te sem voltál – bámul rám, várva arra, hogy újra megszólaljak.
- Ez nem lehet ilyen egyszerű. Idő kell magamnak, Harry. Időre van szükségem, hogy kitaláljam, ki vagyok és mit akarok kezdeni az életemmel, hogy hogyan fogok eljutni oda, és ezt egyedül kell megtennem – a szavak savasnak érződnek, miközben elhagyják a számat.
- Akkor már kigondoltad a dolgokat? Nem akarsz Seattle-ben élni velem? Már találtál is lakást vagy valami? Ezért vagy ennyire elzárkózva és nem vagy hajlandó ténylegesen figyelni arra, amit mondok?
- Figyelek, de már kigondoltam… Nem folytathatom tovább ezt az oda-vissza, oda-vissza dolgot. Nem csak veled, hanem magammal se.
- Hol van a helyed akkor? Melyik környéken Seattle-ben? – hajol hátra Harry a díszpárnához a széken, aztán felemeli a lábait az asztalra.
- Nem Seattle-ben van – próbálom meg elmagyarázni. Nyelvem hirtelen ólom nehéz lesz, és egy szót se tudok kinyögni.
- Akkor hol? Melyik külvárosban? – kérdezi.
- New York, Harry. Én oda akarok…
- New York? – veszi le lábát az asztalról, aztán feláll. – Az igazi New Yorkról beszélsz? Vagy egy valami kis hipszter külvárosi rész Seattle-ben, amivel még nem találkoztam?
- Az igazi New Yorkról – tisztázom, miközben ő fel-le járkál a deszkázott padlón. – Egy héten belül.
Harry csendben van, kivéve a lábait, melyek a fához ütődnek, ahogy fel-le járkál a terasz hosszán anélkül, hogy megszólalna.
- Mikor döntötted ezt el? – kérdezi meg végül.
- London után, és azután, hogy az apám meghalt.
- Szóval attól, hogy seggfej voltam veled, össze akartad pakolni a cuccaidat és New York Citybe menni? Még Washington államot se hagytad még el soha, miből gondolod, hogy New York Cityben tudnál élni?
Válasza felkavarja védekező oldalamat.
- Bárhol tudnék élni, ahol akarok. Ne próbálj meg lebecsülni engem.
- Lebecsülni? Louis, te vagy az, aki ezerszer jobb mindenben nálam, nem próbállak meg lebecsülni. Csak kérdezem, miből gondolod, hogy New Yorkban tudnál élni? Hol laknál egyáltalán?
- Liammel.
- Liammel? – Harry szemei kitágulnak, mire hátrálok.
Ez az a nézés, amire már vártam, kívánva, hogy ne jöjjön el, de most, hogy itt van, sajnos otthon érzem magam. Harry mindent olyan jól fogadott, megértőbb volt, nyugodtabb és körültekintőbb a szavaival, mint bármikor korábban, ez meglepett. Ezt a nézést ismerem. Ez Harry, megpróbálva kontrollálni hidegvérét.
- Liam, te és Liam New Yorkba költöztök – feleli.
- Igen, ő már amúgy is megy, én meg…
- Kinek az ötlete volt ez? A te ötleted volt, vagy az övé? – Harry hangja halk és sokkal kevésbé dühös, mint arra számítottam. Bár van valami rosszabb a haragnál, a megbántottság. Harry meg van bántódva, én pedig érzem a gyomromat és a mellkasomat összeszűkülni a meglepett, elárult, óvott energiát, ami átjárja őt.
Nem akarom elmondani Harrynek, hogy Liam kért meg arra, hogy költözzek New Yorkba, nem akarom elmondani Harrynek, hogy Liam és Ken segített nekem az ajánló levelekkel és az átiratkozással, felvételi csomagokkal és jelentkezésekkel.
- Halasztok egy félévet, amikor odaérek – mondom neki abban a reményben, hogy ez eltereli a figyelmét kérdésétől. Felém fordul, arca piros a teraszi fény alatt, szemei vadak, kezei pedig össze vannak szorítva az oldalainál.
- Az ő ötlete volt, ugye? Egész végig tudta ezt, és amíg meggyőzött engem arról, hogy mi… nem tudom? Barátok vagyunk… testvérek akár, a hátam mögött cselekedett.
- Harry, ez nem úgy van – próbálom megvédeni Liamet. Harry és én a lehető legrosszabb helyzetben voltunk, amikor Liam felajánlotta nekem, hogy menjek vele New York Citybe.
- A picsát nem, kurvára csodálatosak vagytok – kiabálja, integet tombolva kezeivel a teste előtt. – Ott ültél, és engedted, hogy bolondot csináljak magamból, amikor felajánlottam a házasságot, örökbefogadást, meg minden ilyen szart, és tudtad, kibaszottul tudtad, hogy amúgy is elmész? – húzza meg a haját, aztán megváltoztatja lépéseinek irányát. Az ajtó felé sétál most, én pedig megpróbálom megállítani őt.
- Ne menj be oda, kérlek. Maradj idekint velem, és befejezhetjük a beszélgetést erről. Olyan sok mindenről kell még beszélnünk.
- Hagyd abba! Csak kurvára hagyd abba! – rázza le válláról a kezemet, amikor megpróbálok hozzáérni.
Harry szinte kirántja a hálós ajtó fogóját, és biztos vagyok benne, hogy hallom azt kiszakadni a zsanérnál. Én sietek mögötte, remélve, hogy nem fogja pontosan azt tenni, amire gondolok, pontosan azt, amit mindig tesz, amikor valami rossz történik az életében, az életünkben.
- Liam! – ordítja Harry abban a pillanatban, hogy belép a konyhába. Hálás vagyok, hogy úgy tűnik, Ken és Karen felmentek az emeletre estére.
- Mi van? – kiabálja vissza Liam. Én követem Harryt az ebédlőbe, ahol Liam és Sophia még mindig az asztalnál foglalnak helyet, egy majdnem üres desszertes tányér van köztük. Liam arckifejezése megváltozik, ahogy Harry beront a helyiségbe, álla megfeszülve, kezei ökölbe szorítva. – Mi folyik itt? – kérdezi Liam, óvatosan figyelve Harryt, mielőtt rám néz.
- Ne nézz rá, rám nézz – csattan fel Harry. Sophia megugrik a helyén, de gyorsan összeszedi magát, majd figyelmét felém fordítja, ahogy Harry mögött állok.
- Harry, ő nem csinált semmi rosszat. Ő a legjobb barátom, és csak megpróbált segíteni – próbálom meg lenyugtatni Harryt. Tudom, hogy mire képes, és annak a gondolatától, hogy Liam van ennek a fogadó felén, teljesen rosszul vagyok.
- Maradj ki ebből, Louis – nem fordul meg Harry.
- Miről beszélsz? – kérdezi meg végül Liam, bár tudom, hogy teljesen tudatában van annak, hogy mitől lett ilyen mérges Harry. – Ez New Yorkról szól, ugye? – feleli.
- Kurvára igen, New Yorkról van szó! – kiabál rá Harry, mire Liam feláll. Sophia egy gyilkos figyelmeztető pillantást küld Harry felé, én pedig úgy döntök, rendben vagyok azzal, hogy ők ketten többek legyenek, mint barátságos szomszédok.
- Én csak vigyáztam Louis-ra, amikor elhívtam őt magammal! Szakítottál vele, ő meg össze volt törve, teljesen összetört. New York az, ami a legjobb neki – magyarázza Liam nyugodtan.
- Tudod, milyen elbaszott vagy? Azt tettetted, hogy a kibaszott barátom vagy, erre mész és ezt a szart csinálod? – járkál fel-alá Harry megint, ezúttal egy kisebb körben az ebédlőben az üres helyen.
- Nem tettettem! Megint elrontottad te, én meg csak megpróbáltam segíteni neki! – kiabál vissza Liam Harrynek. Szívem száguldozik, miközben Harry átmegy a helyiségen és ökölbe szorítja Liam pólóját.
- Segíteni neki azzal, hogy elviszed őt tőlem! – löki Harry Liamet a falhoz.
- Túlságosan be voltál szívva ahhoz, hogy érdekeljen! – ordítja Liam Harry arcába.
Sophia és én mindketten figyelünk, bizonytalanul, hogy mit mondjuk vagy tegyünk. Én sokkal jobban ismerem Harryt és Liamet, mint Sophia, és még én sem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek.
Ez tiszta káosz, két férfi ordítozik egymás arcába, a hangok attól, hogy Ken és Karen lesietnek a lépcsőn, a csörgő és összetörő poharak és tányérok az asztalról, amikhez Harry lökte Liam csípőjét, mielőtt a szemközti falhoz nyomta őt.
- Tudtad, hogy kurvára mit csinálsz! Megbíztam benned, te szar!
- Akkor rajta! Üss meg! – üvölti Liam Harry arcába. Harry ökle felemelkedik, de Liam nem is pislog. Én Harry nevét kiabálom, és azt hiszem, hallom Kent ugyanezt csinálni. A szemem sarkából látom Karent, ahogy Ken pólóját húzza, vissza tartva őt attól, hogy a két férfi közé lépjen. – Üss meg, Harry! Olyan kemény és erőszakos vagy, gyerünk, kurvára üss meg! – ösztönzi őt Liam megint.
- Megfoglak! Meg… – Harry leengedi kezét, de visszaemeli öklét Liam arca felé.
- Nem fogod megtenni – Liam arca dühtől piros, mellkasa pedig emelkedik, de a legkevésbé sem néz ki úgy, hogy félne Harrytől. Mérgesnek néz ki, de nagyon összeszedettnek is egyszerre. Én az ellenkezőjét érzem, úgy érzem, mintha a két ember, akikkel a legjobban törődök, összeverekedik most, nem tudom, mit fogok tenni.
Ismét Karenre és Kenre nézek. Úgy tűnik, nem aggódnak Liam egészségéért. Túl nyugodtak most, miközben Harry és Liam oda-vissza kiabálnak.
- De igen, kurvára igen! Össze fogom törni ezt a kibaszott gipszet… – halkul el Harry. Liamre bámul, majd visszafordul, hogy rám nézzen, mielőtt még egyszer Liamre fókuszál. – Baszd meg! – ordítja Harry. Leengedi öklét, aztán sarkon fordul, hogy elhagyja a helyiséget.
Liam még mindig a falnál van, úgy nézve ki, mintha talán ő maga ütne meg valamit. Sophia most már talpon van, elmozdulva, hogy megvigasztalja őt. Karen és Ken halkan beszélgetnek maguk közt Liam felé sétálva, én pedig, nos, én az ebédlő közepén állok megpróbálva megérteni, hogy mi történt az előbb.
Liam követelte Harrytől, hogy üsse meg, hallottam őt Harry arcába ordítani. Harry temperamentuma már a végét járta, becsapva és elárulva érezte magát ismét, és mégsem tette meg. Harry Styles elsétált az erőszaktól, még a pillanat hevében is, nem emelt kezet Liamre.