Chapter 291

Sziasztok! 😊

Kivételesen korán tudtam most hozni az új fejezetet, úgyhogy itt is van, élvezzétek 😀 Lesz is mit, leginkább a végénél 😉 És tele van csupa-csupa érdekes dologgal a rész, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Ja, és Delilah az Danielle akar lenni, csak gondoltam, szólok, ha valaki elfelejtette volna, mert nekem csak később esett le, hogy miről is van szó 😄 Mást nem árulok el, hogy ne lőjem le a poént, én szakadtam ezen 😂 Na jól van, nem húzom az időt, tiétek a rész 😀 Egy hét múlva jövök újra.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 291

 
SZEPTEMBER

Louis szemszöge
- Biztos vagy benne, hogy jól vagy, ugye? Jusson eszedbe, hogy azt mondta Sophia, vele maradhatsz a hétvégére, ha nem érzed magad jól – mondja nekem Liam, egy rakás tiszta, összehajtott törölközőt téve a szekrénybe. A lakása kicsi és a gardrób rész alig létezik, de ez működik neki. Vagyis nekünk. Minden alkalommal, amikor emlékeztetem Liamet, hogy ez az ő lakása, nem az enyém, ő viszont arra emlékeztet engem, hogy itt élek most, ebben a lakásban, New York Cityben.
- Semmi gond, tényleg. Amúgy is a hétvége legnagyobb részében dolgoznom kell – bólintok neki, eltitkolva az égető szorongást az előttem álló hétvége miatt.
Ez a második péntek szeptemberben, Harry repülője pedig bármelyik percben landolni fog. Nem kérdeztem meg, miért jön, nem tudtam rávenni magam, és amikor Liam kínosan felhozta, hogy itt akar maradni, én csak bólintottam és kikényszerítettem egy mosolyt.
- Taxival jön a Newarktól, szóval körülbelül egy óra múlva itt lesz. Úgy érzem, ez nem fog jól menni, nem kellett volna beleegyeznem – Liam végighúzza kezét az állán, mielőtt arcát a kezeibe temeti. Felnyúlok és elhúzom őket az arcától.
- Rendben van. Nagy fiú vagyok, tudok kezelni egy kis Harry Styles-t – csipkelődök, tudva, hogy ideges vagyok, mint a fene, de a munka kényelme és tudni azt, hogy Sophia csak a háztömb végén van, át fog juttatni ezen a hétvégén.
- Tudod-ki is errefelé lesz a hétvégén? Nem tudom, ez hogyan fog menni Harryvel… – pánikoltnak néz ki Liam, mintha sírna vagy ordítana bármelyik pillanatban.
- Nem, ő is dolgozik egész hétvégén – sétálok a kanapéhoz, majd felemelem a kötényemet a rakás tiszta ruháról. Liammel lakni könnyű, az újonnan felmerült kapcsolati problémái ellenére, és szeret takarítani, így jól kijövünk egymással.
A barátságunk gyorsan visszaállt, és egy kínos pillanatunk sem volt mióta megérkeztünk négy héttel ezelőtt. A nyarat az anyámmal töltöttem, a párjával, Daviddel és a lányával, Heatherrel. Üzenetet írtam és még Skype-olni is megtanultam Liammel, a napjaimat pedig azzal töltöttem, hogy terveztem a költözést.
Ez egyike volt azoknak a nyaraknak, amikor elalszol egy júniusi estén és felébredsz egy augusztusi reggelen. Túl gyorsan telt el, és az időm legnagyobb része azzal telt, hogy minden Harryre emlékeztetett. David kibérelt egy kabint egy hétre júliusban, aztán a Styles kabintól öt mérföldre kötöttünk ki, ahová Harryvel és a családjával mentem.
Ugyanazokon az utcákon sétáltam végig, ezúttal David lányával, aki megállt minden háztömbnél, hogy virágot szedjen nekem. Ugyanabban az étteremben ettünk, ahol életem egyik legfeszültebb éjszakája volt, és még ugyanazt a pincért is kaptuk, Robertet. Meglepődtem, amikor azt mondta nekem, hogy ő is New Yorkba költözik az orvosi egyetem miatt. Egy jelentősen nagyobb ösztöndíjat kapott, hogy a New York University-re járjon, mint a korábbi választása Seattle-ben, szóval elfogadta.
Telefonszámot cseréltünk és üzeneteket írtunk egymásnak a nyár alatt, és mindketten körülbelül ugyanakkor költöztünk a városba. Ő egy héttel előttem érkezett meg, és most ugyanazon a helyen dolgozik, ahol én. Majdnem ugyanannyit is dolgozik, mint én, egyelőre a következő két hétben, amíg el nem kezdi az iskolát teljes munkaidőben. Én is ugyanezt tenném, de sajnos túl késő volt már, hogy bejussak az őszi félévre a NYU-n.
Ken azt tanácsolta, hogy várjak, legalább a tavaszi félévig, hogy jelentkezzek egy másik egyetemre. Azt mondta, hogy nem kellene oda-vissza járkálnom megint, ez csak be fogja sározni a felvételi papírjaimat, a New York University meg olyan válogatós, amilyen. Rendben vagyok azzal, hogy szünetet tartsak, annak a ténynek az ellenére is, hogy keményebben kell dolgoznom, hogy felzárkózzak, mert az időmet a munkára használom fel és arra, hogy megpróbáljam feltérképezni a várost.
Harry és én csak néhányszor beszéltünk, mióta anélkül hagyta el a diplomaosztóját, hogy elköszönt volna tőlem. Írt párszor itt és ott, és néhány emailt is küldött. Az emailek merevek voltak, kínosak és hivatalosak, így csak néhányra válaszoltam.
- Van valami tervetek a hétvégére? – kérdezem Liamtől, miközben a derekam köré kötöm a kötényem zsinórját.
- Semmi olyan, amiről tudok. Szerintem csak itt alszik és elmegy hétfő délután.
- Oké. Dupla műszakom van ma, úgyhogy ne várjatok rám. Legalább kettőig nem leszek itthon.
Liam felsóhajt.
- Tényleg azt kívánom, bárcsak ne dolgoznál olyan sokat. Nem kell segítened kifizetni semmit, elég pénzem van az ösztöndíjakból, és tudod, hogy Ken nem hajlandó megengedni, hogy sokat fizessek.
Liamet a legédesebb mosolyommal ajándékozom meg.
- Nem megyek ezen végig veled megint – rázom meg a fejemet, aztán berakom az ingemet a dolgozói nadrágomba. A munkaegyenruhám nem túl rossz, egy fekete ing, fekete nadrág és fekete cipő. Az együttes egyetlen része, ami zavar, az a neon zöld nyakkendő, amit viselnem kell. Két hét kellett, hogy hozzászokjak a kinézethez, de olyan hálás voltam, hogy Sophia szerzett nekem egy állást pincérként egy ilyen elegáns étteremben, a nyakkendő színe nem számított. Ő a vezető cukrász a Lookoutban, egy újonnan nyitott és nagyon túlárazott, modern étteremben Manhattanben.
Én kimaradok az ő és Liam… barátságából? Főleg miután találkoztam Sophia szobatársaival, az egyikükkel már találkoztam még Washingtonban. Liamnek és nekem úgy tűnik, ugyanaz a „nagyon, nagyon kicsi a világ” féle szerencsénk van.
- Írj, ha végeztél akkor? – nyúl Liam a tartón lévő kulcsaimért, aztán a kezembe teszi. Beleegyezek, biztosítva róla őt, hogy Harry érkezése nem fog felzaklatni, és ezzel el is indulok dolgozni.
Nem bánom a húsz perces sétát minden irányba, még mindig tanulom az utakat a hatalmas városban, és minden alkalommal, amikor eltévedek az elfoglalt emberek tömegében, valahogy úgy érzem, jobban kapcsolódok a városhoz. Az utcák zaja, a folyamatos hangok, szirénák, autódudák harsogása, ezek csak ébren tartottak az első héten. Most majdnem megnyugtató, ahogy valamennyire beleolvadtam a tömegekbe.
Az emberek figyelése New Yorkban semmihez sem hasonlítható, amit valaha is megtapasztaltam. Mindenki olyan fontosnak, olyan hivatalosnak tűnik, és imádom kitalálni az élettörténetüket, hogy honnan jöttek, miért vannak itt. Nem tudom, milyen hosszú ideig tervezek itt maradni, nem véglegesen, de egyelőre tetszik itt.
A legjobb, és őszintén az egyetlen jó dolog abban, hogy egyedül vagyok az az, hogy szabadon élek, ahol akarok veszekedés nélkül. Kivel akarok viccelni? Ezerszer inkább választanám azokat a veszekedéseket, hogy ő itt legyen velem most.
Hagyd ezt abba. Abba kell hagynom azt, hogy így gondolkozzak, boldog vagyok most, ő pedig nyilvánvalóan kialakított magának egy életet, amiben én nem vagyok benne. Rendben vagyok ezzel, csak azt akarom, hogy boldog legyen, ez minden. Imádtam őt az új barátaival látni a diplomaosztóján, imádtam, hogy olyan összeszedett volt, olyan… boldog.
Csak utáltam, hogy elsétált, amikor túl sokáig tartott, hogy visszatérjek a mosdóból. A telefonomat a pulton hagytam és félórát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam megtalálni a talált tárgyaknál, vagy egy őrt, hogy segítsen megkeresni. Amikor sikerült, le volt merülve. Megpróbáltam megkeresni Harryt azon a helyen, ahol otthagytam őt, de már elment. Ken azt mondta, a barátaival ment el, és akkor valami hirtelen érthetővé vált, ennek vége.
Azt kívánom, bárcsak visszajött volna értem? Természetesen, de nem tette, én pedig nem élhetem az életemet azt kívánva, hogy bárcsak megtette volna.
Szándékosan vettem fel extra műszakokat erre a hétvégére, azt akarva, hogy olyan elfoglalt legyek, amennyire csak lehet, és olyan minimálisra csökkenteni a lakásban tölthető időmet, amennyire csak lehet. A feszültségnek, illetve a Sophia és a szobatársai között lévő civakodásnak köszönhetően megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy elkerüljem azt, hogy ott kelljen maradnom, de biztosan ott fogok, ha a dolgok túl kínosak Harryvel.
Sophia és én közelebbi barátságba kerültünk, de megpróbálok kimaradni az ő és Liam… helyzetéből. Túlságosan elfogult vagyok köszönhetően a Liammel való barátságomnak, és őszintén, nem hiszem, hogy hallani akarom a részleteket.
Lenézek a telefonomra, hogy leellenőrizzem az időt, miközben a zebránál várok két háztömbnyire a Lookouttól, és majdnem egyenesen Robertbe sétálok. Kezeit kinyújtja és megállít engem, mielőtt beleütköznék a testébe, aztán a jelzés átvált zöldre.
- El van terelve a figyelmed? – mosolyodik el, miközben megigazítja a saját lime-zöld nyakkendőjét. Ez sokkal jobban néz ki rajta, mint rajtam, szőke haja meg rendezetlen, feláll néhány helyen.
Vitatkozom magammal, hogy megbeszéljem-e vele Harryt vagy sem, és csendben maradok, míg átmegyünk az úton egy csapat tinédzser lánnyal, akik mind vihognak és mosolyognak Robertre. Nem hibáztatom őket, Robert nagyon helyes.
- Egy kicsit – vallom be végül, ahogy elfordulunk a sarkon.
- Ma jön, igaz? – nyitja ki nekem az ajtót Robert, én pedig belépek a sötéten megvilágított étterembe.
Annak a ténynek ellenére, hogy alig van dél, a Lookout belseje olyan sötét, hogy kell néhány másodperc a szemeimnek, hogy hozzászokjanak a különbséghez, amikor besétálok a napos délutánból. Követem őt hátra a pihenőszobába, ahol a táskámat egy kis öltözőszekrényben tárolom, Robert meg a felső polcra csúsztatja a mobilját.
- Igen – csukom be a szekrényhez tartozó ajtót, majd neki dőlök a hátammal.
- Tudod, hogy rendben vagyok azzal, hogy beszélj nekem róla. Nem pontosan szeretem a srácot, de beszélhetsz velem bármiről – feleli Robert, kinyújtva kezét, hogy megérintse a könyökömet.
- Tudom – sóhajtok fel. – Nagyon értékelem ezt, csak nem hiszem, hogy jó ötlet kihúzni ezt a fiókot. Már túl régóta be van zárva – nevetek fel, és remélem, hogy igazibbnak jön ez ki, mint ahogy azt érzem. Mutatom az utat ki a pihenőhelyiségből, Robert pedig jön mögöttem.
Elmosolyodik, aztán felnéz a falon lógó órára. Ha nem világító piros lenne sötétkék számokkal, nem hiszem, hogy képes lennék leolvasni az időt a folyosón. A folyosók a legsötétebb részei az étteremnek, a konyha és a pihenő helyiség az egyetlen terület, ahol normális a világítás.
A műszakom a szokásos módon kezdődik, az órák gyorsan telnek, amikor az ebédelő tömeg elmegy és a vacsorázó tömeg elkezd bejönni. Már eljutottam arra a pontra, hogy majdnem képes voltam elfelejteni Harry érkezését egészen öt percre, amikor Robert sétál hozzám egy aggódó kifejezéssel az arcán.
- Itt vannak. Liam és Harry – feleli. Kezei megfogják a köténye szélét, aztán az anyaggal megtörli a homlokát. – Azt kérik, hogy a te részlegedben üljenek.
Nem pánikolok úgy, ahogy arra számítottam, helyette egyszerűen követem Robertet az előtér felé, és Liamet keresem. Kényszerítem a szemeimet, hogy csak Liamet keressék és a kockás ingét, ne Harryt. Idegesen körbe pillantok a területen, arc után arcot keresve, egyik sem Liamé.
- Lou – egy kéz érinti meg a karomat, mire hátra ugrok az érintkezéstől. Ez az a hang, az a mély, akcentusos hang, amit hónapokig és hónapokig lejátszottam a fejemben. – Louis? – érint meg Harry ismét, ezúttal keze a csuklóm köré fonódik, ahogy régen mindig.
Nem akarok megfordulni és szembenézni vele, vagyis akarok, de rettegek. Rettegek, hogy lássam őt, hogy lássam az arcot, ami állandóan eszembe jutott, soha nem változott vagy tompult el idővel, ahogy azt feltételeztem. Az arca, a mosolya mindig olyan élénk lesz, mint amilyen azóta, ahogy először megláttam őt.
Gyorsan kilépek révületemből, majd megfordulok. Abban a puszta másodpercben, amim tervezem, hogy lesz, megpróbálom Liam szemeit megkeresni Harryé előtt, de ez lehetetlen. Lehetetlen elhagyni azokat a szemeket, azokat a zöld szemeket, amiket soha nem lehet lemásolni.
- Szia – mosolyog rám Harry, én meg ott állok, képtelenül arra, hogy beszéljek néhány másodpercig. Össze kell szednem magam.
- Szia.
- Harry ide akart jönni – jelenti be Liam.
Hallom a hangját, de úgy tűnik, a szemeim nem akarnak együttműködni az agyammal. Harry éppen ugyanúgy bámul rám, ujjai még mindig a csuklómon lévő bőrt nyomják. El kellene húznom, mielőtt pulzusom dobogása elárulja reakciómat arra, hogy három hónap után látom őt.
- Nem kell itt maradnunk és ennünk, ha elfoglalt vagy – teszi hozzá Liam.
- Nem, semmi gond. Tényleg – biztosítom a legjobb barátomat.
Tudom, hogy mire gondol, tudom, hogy bűntudata van és aggódik amiatt, hogy az, hogy Harry itt van, tönkre fogja tenni az új Louis-t. A Louis-t, aki nevet és viccelődik, a Louis-t, aki a saját emberévé vált, talán még egy kicsit makacsul is. Bár ez nem fog megtörténni, kordában tartom magamat, ellenőrzés alatt, teljesen nyugodtan és összeszedetten. Tényleg.
Gyengéden elhúzom a csuklómat Harry lágy fogásából, aztán két étlapot veszek el a tartóból.
- Mióta dolgozol itt? – sétál Harry mellém úton az asztalukhoz. Ugyanúgy van felöltözve, mint mindig, ugyanaz a fekete póló, ugyanaz a szűk, fekete farmer. Ennek van egy kis szakadás a térdénél, a csizmája pedig ugyanaz a pár, amit régen is hordott.
Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy csak öt hónap telt el, mióta elhagytam anya házát. Sokkal több időnek érződik, éveknek akár, ami eltelt.
- Csak három hete.
- Liam azt mondta, ma déltől itt vagy már? – kérdezi, mire bólintok. Egy kis boxhoz intek, ami a falnál van, majd Harry beül az egyik oldalra, Liam pedig a másikra. – Mikor végzel?
- Egykor zárunk, szóval általában kettő körül érek haza, amikor zárásig van a műszakom – teszem le az étlapokat a két férfi elé, aztán Harry ismét a csuklómért nyúl. Ezúttal elhúzom, azt tettetve, hogy nem vettem észre szándékait.
- Éjjel kettőkor? – esik le az álla, drámai módon marad nyitva.
- Igen, éjjel. Így dolgozik majdnem minden nap – feleli Liam. Egy haragos pillantást vetek rá, azt kívánva, bárcsak megtartotta volna ezt magának, majd elgondolkozok azon, miért érzek így. Nem kellene, hogy számítson Harrynek, hogy hány órát töltök itt.
Harry nem mond sokat ezután, csak az étlapot bámulja, a bárány raviolira mutat és inni vizet rendel. Liam a szokásosat kéri, megkérdezve, hogy Sophia elfoglalt-e a konyhában, és több „sajnálom” mosollyal ajándékoz meg, mint az szükséges.
A következő asztalom lefoglal, a nő részeg és nem tudja eldönteni, hogy mit akar enni, a férje pedig túl elfoglalt a telefonjával ahhoz, hogy figyeljen. Igazából hálás vagyok, amiért a részeg nő háromszor is visszaküldi a kajáját, ez könnyebbé teszi, hogy csak azért álljak meg Liam és Harry asztalánál, hogy megtöltsem a poharukat és elvigyem a tányérjaikat. Sophia írja meg a számlájukat, Harry meg egy nevetséges borravalót hagy nekem, amire kényszerítem Liamet, hogy tegye el és adja vissza neki, amikor visszaérnek a lakásba.

Harry szemszöge
- Baszki – szitkozódok, amikor rálépek valami műanyagra.
A lakás sötét, rohadtul túl sötét, szart se látok, és pisilnem kell. A kanapén aludni, miközben tudom, hogy Louis gardróbja, amit szeret szobának nevezni, üres, a kibaszott őrületbe kerget. Utálom annak a gondolatát, hogy egyedül sétál a városban a rohadt éjszaka közepén.
Leszidtam Liamet, amiért a két szoba közül a legkisebbet adta neki, de esküszik rá, hogy Louis nem engedi, hogy megváltoztassák a megállapodást. Hát hogyne. Nem lep meg, hogy még mindig olyan makacs, mint amilyen mindig is volt. Még egy példája ennek, hajnali kettőig dolgozik.
Hamarabb kellett volna gondolnom erre, az előtt a nevetséges helyiség előtt kellett volna várnom, ahol dolgozik, már éjfél óta. Elveszem a telefonomat a kanapéról, és megnézem az időt. Most csak egy óra van, foghatok egy taxit és kevesebb mint tíz perc alatt odaérhetek, még a péntek éjszakai forgalomban is.
Tizenöt perccel később Louis munkahelye előtt állok, rá várva. Írnom kellene neki, de nem akarom megadni neki az esélyt arra, hogy nemet mondjon nekem, főleg mivel már itt vagyok.
Emberek haladnak az utcákon, főleg férfiak, és elkezdek elgondolkozni azon, vajon biztonságban van-e ő itt úgy, hogy egyedül jön el a munkából egy ilyen késői órán. Louis biztonságának elemzése alatt meghallom őt nevetni. Az étterem ajtói kinyitódnak, majd ő sétál ki, nevetve és eltakarva a száját a kezével. Egy pasi van mellette, megfogva neki az ajtót. Ismerősnek néz ki, túl ismerősnek… Ki a fene ez a srác? Esküszöm, hogy már láttam őt korábban, de nem emlékszem, hol láttam a pincért… a pincér. Hogy a fenébe lehet ez? Mi a francot csinál ez a srác New Yorkban?
Louis hozzá hajol még mindig nevetve, én pedig teszek egy lépést közelebb, ki a sötétből, mire Louis tekintete azonnal találkozik az enyémmel.
- Harry? Mit keresel itt? – hangja hangos.
- Eljöttem, hogy megbizonyosodjak róla, rendben hazaérsz.
Louis és a pincér összenéznek, mielőtt bólint és megvonja a vállait.
- Írj, amikor hazaérsz – feleli, kezével súrolva Louis kezét.
A több hónapnyi munkának azon, hogy enyhítsem a haragot, a több hónapnyi beszélgetésnek szarságokról Dr. Trannel, hogy irányítsam az érzéseimet nem sikerült és soha nem is tudott volna felkészíteni erre. Volt néhány gondolatom arról, hogy Louis-nak barátja lehet, de nem számítottam arra, vagy nem voltam felkészülve arra, hogy ténylegesen foglalkoznom kell ilyennel.
- Leintek egy taxit – mondom neki, lebeszélve magamat a fejemben. Mit gondoltam? Hogy még mindig gondolkozik a szarságokon? Igen, azt hiszem, azt gondoltam.
- Általában sétálok – feleli.
- Sétálsz? Egyedül? – megbánom, hogy ennek a kérdésnek feltettem a második felét abban a pillanatban, hogy elhagyja a kibaszott számat. – Ő kísér haza – következtetem ki, mire Louis arca megrezzen.
- Csak azok után a műszakok után, amikor együtt dolgozunk.
- Mióta jársz vele?
- Mi? – kérdezi, megállítva magunkat, mielőtt egyáltalán a sarokhoz érnénk. – Nem járunk – húzza össze szemöldökét.
- Pedig úgy tűnik – vonok vállat, kurvára minden tőlem telhetőt megpróbálva, hogy ne legyek duzzogó seggfej emiatt.
- Nem járunk. Időt töltünk együtt, de nem járok senkivel, egyáltalán nem.
- Ő akar.
- Én nem. Még nem – bámul le a lábaira, miközben átmegyünk az úton. Közel sincs olyan sok ember kint, mint korábban ma, de az utcák még mindig messze vannak attól, hogy üresek legyenek.
- Még nem? Nem jártál senkivel? – kérdezem Louis-tól, imádkozva azért a válaszért, amit hallani akarok.
- Nem, nem szándékozok járni egy ideig – érzem a szemeit rajtam, amikor hozzáteszi: – És te? Jársz valakivel, úgy értem?
- Nem. Nem szoktam járni senkivel – mosolygok rá, remélve, hogy megérti a viccemet. A megkönnyebbülés, amit érzek amiatt, hogy megtudtam, nem jár senkivel, túl van a szavakon. Most már mosolyog.
- Ezt már hallottam korábban.
- Állandó srác vagyok, emlékszel?
Louis felnevet, de nem tesz hozzá semmilyen megjegyzést, miközben háztömb után háztömb mellett sétálunk el. Beszélnem kell vele arról, hogy ilyen későn sétál haza. Éjszakát éjszaka után töltöttem azzal, hetet hét után azzal, hogy megpróbáljam elképzelni, hogyan éli az életét itt. Hosszú napokat dolgozva pincérként és hazasétálva New York City sötétségében, ez nem olyasmi volt, ami átfutott az agyamon.
- Miért dolgozol pincérként? – meg kell kérdeznem tőle.
- Sophia szerezte nekem az állást, ez egy nagyon szép hely, és több pénzt keresek, mint gondolnád.
- Több pénzt, mint amennyit Vance-nál keresnél? – kérdezem tőle, tudva a választ.
- Nem bánom. Ez elfoglal.
- Vance azt mondta nekem, hogy nem is kértél ajánlást, és tudod, hogy tervez itt is megnyitni valamit.
Louis elkezd lebámulni az útra, gondtalanul bámészkodva a forgalomba.
- Tudom, de csinálni akarok valamit magamtól. Tetszik a munkám, egyelőre, amíg be nem jutok a NYU-ra.
- Nem kerültél még be a NYU-ra? – nem tudom elrejteni meglepődésemet. Miért nem mondott nekem erről senki semmit? Kényszerítem Liamet, hogy tájékoztasson Louis életéről, de úgy látszik, szereti kihagyni a fontos szarokat.
- Nem, de reménykedek a tavaszi félévben – nyúl kezével a táskájába, aztán egy kulcscsomót húz elő. Biztosan közel vagyunk.
- Rendben vagy ezzel? – kérdezem tőle, meglepődve hangjának nyugodt tónusán.
- Igen, még csak tizenkilenc vagyok. Rendben lesz – vonja meg a vállait, mire szerintem a szívem megáll. – Ez nem ideális, de van időm, hogy bepótoljam. Mindig vehetek fel dupla órákat, és talán még korábban is lediplomázni, ahogy te csináltad.
Nem igazán tudom, mit mondjak erről a… nyugodt, nem pánikoló Louis-ról, de több mint boldog vagyok, hogy a közelében vagyok.
- Igen, feltételezem, hogy megcsinálhatod… – mielőtt befejezhetném, egy férfi lép ki elénk. Arcát piszok fedi és benőtt arcszőrzet. Ösztönösen Louis elé lépek.
- Szia, pajtás – feleli a férfi.
Helyzetem megváltozik a paranoiásból védekezővé, és egyenesen állok, várva erre a seggfejre, hogy megpróbálkozzon valamivel.
- Szia, Joe. Hogy vagy ma este? – lök el lágyan Louis az útból, aztán előhúz egy kis zacskót, ami az ételmaradékok hazavitelére szolgál, a táskájából.
- Jól vagyok. Mit hoztál nekem? – mosolyodik el a férfi, majd kinyújtja a kezét a zacskóért. Kényszerítem magamat, hogy távol maradjak, de nem túl messze.
- Egy kis sült krumplit és azokat a kis szendvicseket, amiket imádsz – mosolyog a férfire, aki visszavigyorog, kigöngyölve a papírzacskót és az arcához emelve azt, hogy megszagolja a tartalmát.
- Túl jó vagy hozzám – nyúl bele piszkos kézzel a papírzacskóba, majd kihúz egy maréknyi sült krumplit, hogy a szájába nyomja. – Kérsz egy kicsit? – kérdezi úgy, hogy az egyik kilóg a szájából.
- Nem – kuncog fel Louis, kezével intve maga előtt. – Jó étvágyat a vacsorádhoz, Joe. Holnap találkozunk – mosolyodik el, aztán int nekem, hogy kövessem őt körbe a saroknál, majd beüti a kódját Liam bérlakásához.
- Honnan ismered azt az embert? – kérdezem tőle. Ő megáll a sornyi postaláda előtt, ami az épület előterében sorakozik, és a kulcsait használja, hogy kinyissa, míg én várok a válaszára.
- Ott lakik, azon a sarkon. Minden egyes éjszaka ott van, így amikor van maradékunk a konyhában, megpróbálom elhozni neki.
- Ez biztonságos? – kérdezem tőle magunk mögé nézve, miközben végigsétálunk az üres folyosón.
- Igen – nevet fel. – Nem vagyok olyan törékeny, mint régen – mosolya őszinte, egyáltalán nem megsértett, és nem tudom, hogy mit mondjak.
Amikor visszasétálunk a lakásba, Louis kilép a cipőjéből, majd leveszi a nyakkendőjét a nyakából. Nem engedtem meg magamnak túl sok pillantást a testére. Megpróbáltam a szemeimet az arcán, a haját, a pokolba, még a fülein is tartani, de most, ahogy kigombolja a fekete ingét, csak egy izomtrikót felfedve alatta, ez eltereli a figyelmemet, és úgy tűnik, nem emlékszem rá, miért nem áldoztam több időt arra, hogy egy ilyen gyönyörű dolgot csodáljak. A kibaszott teste a legtökéletesebb, kurvára a legnyálcsorgatóbb test, csípőjének íve pedig olyan valami, amiről naponta fantáziálok.
- Megyek, lefekszem aludni, korán kezdődik a műszakom holnap – szólal meg a konyhából.
- Holnap is dolgozol? – csatlakozom hozzá a konyhában, majd várok, hogy kiigya a pohár vizét.
- Igen, egész nap dolgozom.
- Miért? – kérdezem tőle. Ő felsóhajt.
- Nos, vannak számláim, amiket fizetnem kell – hazudik.
- És? – erőltetem.
- És talán megpróbáltalak elkerülni – vallja be.
- Elég hosszú ideig kerültél már el engem, nem gondolod? – húzom fel rá a szemöldökömet, mire ő nyel egyet.
- Nem kerültelek téged. Már alig keresel engem.
- Azért, mert kerülsz engem.
Elsétál mellettem, a haját húzva, ahogy szokta.
- Nem tudtam, mit mondani. Eléggé meg voltam bántva, hogy elmentél a diplomaosztóról, és…
- Te mentél el. Nem én – szakítom őt félbe.
- Mi? – fordul meg, megállítva lépéseit.
- Te mentél el a diplomaosztóról, én csak akkor mentem el, miután harminc percig kerestelek.
- Én kerestelek téged – sértődöttnek néz ki. – Tényleg. Soha nem léptem volna csak le úgy a diplomaosztódról.
- Oké, nos, úgy tűnik, én egy másik történetre emlékszem, de nincs értelme ezen vitatkozni most.
Szemeit lesüti, és úgy tűnik, egyetért velem.
- Igazad van – emeli fel üres poharát, hogy újratöltse azt a vízsugár alatt.
- Nézz csak ránk, semmi veszekedés meg szarság – ugratom őt. A pultra könyököl, aztán elzárja a csapot.
- Meg szarság – ismétli meg egy mosollyal.
- Meg szarság.
Mindketten felnevetünk, és tovább bámuljuk egymást.
- Ez nem olyan kínos, mint gondoltam, hogy lesz – feleli Louis. Kioldja a kötényét, ujjai nem boldogulnak a csomóval.
- Kell segítség? – kérdezem tőle.
- Nem – válasza gyorsan jön, majd újra meghúzza a kötőket.
- Biztos vagy benne?
Még néhány percnyi küszködés után végül morcos arcot vág és hátat fordít nekem. Másodperceken belül kibontom a kötőket, ő pedig a borravalóját számolja a pulton.
- Miért nem jelentkezel egy másik szakmai gyakorlatra? Több vagy, mint egy pincér.
- Nincs semmi rossz, abban, hogy pincér vagyok, nem ez a végcél nekem. Most pincérként dolgozom, mert nem bánom, és…
- És mert nem akarsz segítséget kérni Vance-tól – szemei kitágulnak. – Úgy viselkedsz, mintha nem tudnám, Lou – rázom meg a fejemet, hátra lökve a hajamat.
- Nem csak az, csak tetszik, hogy ez a munka az enyém. Neki komoly szálakat kellett volna meghúznia, hogy szakmai gyakorlatot szerezzen nekem New York Cityben, néhány hónapig még nem is vagyok aktívan beiratkozva egyetemre.
- Sophia segített, hogy megkapd az állást – mutatok rá. Csak hallani akarom őt kimondani az igazságot. – Akartál valamit, ami nem kötődik hozzám, igazam van?
Vesz néhány levegőt, mindenhová nézve a helyiségben, csak rám nem.
- Igen, igazad van.
Csendben állunk, egymásra nézve a kis konyha két végéből. Néhány másodperc után egyenesen feláll, majd összeszedi a kötényét és a vizes poharát.
- Mennem kell aludni. Egész nap dolgoznom kell holnap, és már késő van.
- Telefonálj be – javaslom mellékesen, még ha követelni is akarom.
- Nem telefonálhatok be csak úgy – hazudja.
- De igen, megteheted.
- Soha nem hagytam ki egy napot sem.
- Még csak három hete vagy ott. Nem volt időd, hogy kihagyj egy napot, és most komolyan, ez az, amit az emberek csinálnak szombaton New Yorkban, betelefonálnak a munkába és jobb társasággal töltik az idejüket.
- És te vagy ez az említett jobb társaság? – egy játékos mosoly húzódik meg telt ajkainak szélén.
- Persze – húzom kezemet végig a törzsemen, hogy bebizonyítsam igazamat.
Louis tanulmányoz engem egy pillanatig, én pedig meg tudom mondani, hogy ténylegesen fontolóra veszi, hogy kivegyen egy napot.
- Nem, nem tehetem. Sajnálom, csak nem tehetem. Nem kockáztathatom azt, hogy nem lesz senki a műszakomban, ez rossz fényben fog feltüntetni és szükségem van erre az állásra – ráncolja a homlokát, az összes játékosság eltűnt most már, átvette a helyét a túlgondolkodás.
Majdnem elmondom neki, hogy igazából nincs szüksége az állásra, arra van szüksége, hogy összeszedje a szarjait és visszajöjjön Seattle-be velem, de megharapom a nyelvemet. Dr. Tran azt mondja, hogy az irányítás egy negatív faktor a kapcsolatunkban, és nekem „meg kell találnom az egyensúlyt az irányítás és az útmutatás között”. Dr. Tran nagyon feldühít.
- Megértem – vonok vállat, a fejemben leszidva Dr. Trant néhány pillanatig, mielőtt Louis-ra mosolygok. – Akkor hagylak lefeküdni.
Ezzel Louis egyedül hagy a konyhában, én meg ott duzzogok, még mindig kiosztva azt a rohadt orvost a fejemben.

Louis szemszöge
Az álmaimban megjelenik Harry hangja, könyörögve nekem, hogy hagyjam abba. Könyörög nekem, hogy hagyjam abba? Mi? Szemeim kinyitódnak, majd felülök az ágyban.
- Hagyd abba – hallatszik a hangja ismét. Beletelik nekem egy pillanatba, hogy rájöjjek, a hang nem az álmaimban van, ez Harry valódi hangja.
Kisietek a szobámból és végig a folyosón a nappaliba, ahol Harry beszél álmában. Nem kiabál vagy kapálódzik, ahogy régen, de a hangja könyörgő, és amikor azt mondja, „kérlek, hagyd abba”, a szívem elszorul.
- Harry, ébredj fel. Kérlek, ébredj fel – felelem nyugodtan, végighúzva ujjaimat nyirkos bőrén.
Szemei kinyitódnak, majd felemeli kezeit, hogy megérintse az arcomat. Kicsit meg van zavarodva, amikor felül és az ölébe húz engem. Én nem harcolok, nem is tudnék. Néma másodpercek telnek el, mielőtt fejét a mellkasomon pihenteti meg.
- Milyen gyakran? – kérdezem tőle, szívem összeszorul és fáj érte.
- Csak körülbelül egy héten egyszer, nagyjából. Szedek rájuk gyógyszert, de az olyan estéken, mint a mai, túl késő volt, hogy bevegyem.
- Sajnálom – kényszerítem magamat, hogy elfelejtsem, hogy hónapok óta nem láttuk egymást. Nem gondolok arra, ahogy már visszacsúsztunk oda, hogy megérintjük egymást. Bár nem érdekel, soha nem fordulnék el attól, hogy vigasztaljam őt, nem számítanak a körülmények.
- Nem kell. Jól vagyok – bújik orrával közelebb a nyakamhoz, aztán mindkét kezét a derekam köré fonja. – Sajnálom, hogy felébresztettelek.
- Nem kell – ismétlem meg szavait, majd a kanapé hátához hajolok.
- Már hiányoztál – ásítja, mellkasához húzva testemet. Hátra fekszik, magával vonva engem is, én pedig hagyom neki.
- Nekem is – engedem meg magamnak, hogy bevalljam.
Érzem az ajkait a homlokomhoz nyomódni, mire kiráz a hideg, fürödve annak a melegében és ismerősségében, hogy ajkai a bőrömön vannak. Nincs értelme nekem, hogy lehet ez ilyen könnyű, ilyen természetes, hogy újra Harry karjaiban találom magamat.
- Imádom, hogy milyen igazi ez – suttogja. – Ez soha nem fog elmenni, tudod ezt, ugye?
- Más életünk van most már – próbálkozom megragadni egy darabka logikát.
- Még mindig várok rád, hogy meglásd, ez minden.
- Hogy meglássak mit? – kérdezem tőle. Amikor nem válaszol, felnézek rá, szemeit lehunyva találom, ajkai kissé elváltak egymástól álmában.

…

A konyhában sípoló kávéfőző hangjára ébredek fel. Harry arca az első dolog, amit meglátok, amikor kinyitom a szemeimet, és nem vagyok biztos benne, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.
Eltávolítom testemet az övétől, felemelve karjait a derekamról, majd lábra botladozok. Liam sétál ki a konyhából, egy csésze kávét tartva a kezei között. Egy félreérthetetlen mosoly van az arcán.
- Mi az? – kérdezem kinyújtva karjaimat.
Senkivel nem aludtam egy ágyban vagy kanapén Harry óta. Egy este Robert itt maradt, mert kizárta magát a lakásából, de ő a kanapén aludt, én pedig az ágyamban.
- Semmi – Liam mosolya megnő, aztán megpróbálja elrejteni azt azzal, hogy iszik egy kortyot a gőzölgő kávéjából.
A szemeimet forgatom rá, leküzdve egy mosolyt, majd a szobámba sétálok, hogy megfogjam a telefonomat. Pánikolok, amikor meglátom, hogy az óra tizenegy harmincat mutat, nem aludtam ilyen sokáig, amióta ideköltöztem, és most már nincs időm, hogy lezuhanyozzak, mielőtt elindulok a munkába.
Töltök magamnak egy csésze kávét, aztán a fagyasztóba teszem azt, hogy lehűljön, mielőtt megmosom a fogamat, az arcomat és felöltözök. Nagyon megszerettem a jeges kávét, de utálom kifizetni a túl drága árat érte a kávézókban, csak hogy a csészébe dobják a jeget. Az enyém éppen olyan ízű, Liam is egyetértett.
Harry még mindig alszik, amikor elindulok, és azon találom magamat, hogy fölé hajolok, készen arra, hogy búcsúcsókot adjak neki. Mi bajom van? Liam pont jókor sétál be a szobába, megállítva őrült viselkedésemet.
A munkába való séta közben a gondolataim Harryvel vannak megtelve, hogy milyen érzés volt a karjaiban aludni, hogy milyen komfortos volt felébredni a mellkasán. Össze vagyok zavarodva, mindig össze vagyok, és sietek, hogy időben beérjek dolgozni.
Robert a pihenő helyiségben van, kinyitva a szekrényemet, amikor besétálok.
- Elkéstem, észrevették? – kérdezem, sietve, hogy bedobjam a táskámat és bezárjam.
- Nem, csak öt percet késtél. Milyen volt az estéd? – kérdezi, kék szemei kíváncsiságtól fénylenek.
- Rendben volt – vonok vállat. Tudom, hogyan érez Robert velem kapcsolatban, és nem fair tőlem, hogy Harryről beszéljek neki, akár bátorít rá, akár nem.
- Rendben, mi? – mosolyodik el.
- Jobb, mint gondoltam – ragaszkodok a rövid válaszokhoz.
- Semmi gond, Louis. Tudom, hogyan érzel iránta – feleli megérintve a vállamat a kezével. – Azóta tudom ezt, hogy először találkoztunk.
Érzelmes vagyok most, azt kívánva, hogy bárcsak Robert ne volna ilyen kedves, bárcsak Harry ne volna New Yorkban a hétvégére, aztán visszaszívva ezt és azt kívánva, bárcsak tovább maradna.
Robert nem tesz fel több kérdést, és mindketten olyan elfoglaltak vagyunk a munkával, hogy nincs időm semmi másra gondolni, csak arra, hogy felszolgáljam az ételeket és italokat egészen éjjel egyig. Még a szüneteim is gyorsan eltelnek, csak annyi időt engedve meg nekem, hogy megegyek egy tányér húsgolyót és queso sajtot.
Amikor elérkezik a zárás, én megyek ki utoljára. Biztosítottam Robertet, hogy rendben leszek, ha korábban elmegy, hogy megigyon valamit más pincérekkel. Van egy olyan érzésem, hogy amikor kisétálok az étteremből, Harry ott fog várni. Igazam van, a falnak dől kint, amikor kilépek a járdára.
- Nem mondtad nekem, hogy Delilah és Sarah szobatársak – ez az első mondat, ami elhagyja a száját. Mosolyog, az a mosoly, amikor az orra feláll kicsit a végénél, mert olyan nagy a mosolya.
- Igen, ez egy káosz – rázom meg a fejemet a szemeimet forgatva. Harry felnevet.
- Ez valami nagy szarság, mégis mennyi kurva esély volt erre? – kezét a mellkasához emeli, nevetése pedig a testét rázza. – Ez tisztára valami szappanopera szarság.
- Nekem mondod? Nekem kell foglalkoznom ezzel. De szegény Liam, látnod kellett volna az arcát, amikor találkoztunk Sophiával és a barátaival néhány italra azon az estén, amikor megtudta. Majdnem leesett a székről.
- Ez túl sok – kuncog fel Harry.
- Ne nevess ezen Liam előtt, nehéz időszakon megy keresztül, hogy elfogadja őket.
- Igen, igen. Tudom – forgatja a szemeit. Én témát váltok.
- Megkérdezhetem, hogy mindenek előtt mit keresel New Yorkban? – a szél kezd erősödni most már, Harry hosszú haja lobog a feje körül. Nem tehetek róla, de felmutatok rá és elnevetem magam.
- A hajam jobban néz ki így, és több mindent húzhatnak meg az emberek – ugrat, de a szavak egyenesen átvágnak rajtam.
- Ó – nevetek vele, nem akarva, hogy tudja, a fejem szédül, mellkasom pedig fáj annak a gondolatára, hogy bárki más megérinti őt.
- Hé – nyúl értem, megfordít, hogy ránézzek, mintha egyedül lennénk a járdán. – Vicceltem, egy szar, hülye, tényleg kurvára ostoba vicc volt.
- Semmi gond, jól vagyok – mosolygok fel rá, végighúzva ujjaimat a hajamon.
- Lehet, hogy totál független és elég bátor vagy ahhoz, hogy hajléktalan emberekkel lógj együtt, de még mindig szarul hazudsz – leplez le. Én megpróbálom megtartani a jó hangulatot.
- Hé, ne beszélj így Joe-ról. Ő a barátom – nyújtom ki rá a nyelvemet, miközben elhaladunk egy padon csókolózó pár mellett.
- Öt dolcsit rá, hogy a srác keze kevesebb mint két perc múlva a csaj szoknyája alatt lesz – jegyzi meg Harry, elég hangosan ahhoz, hogy meghallják őt. Játékosan meglököm a vállát, mire egy karját a derekam köré fonja.
- Ne kezdj túl nyúlkálós lenni, Joe kérdezgetni fog – húzogatom rá a szemöldökömet, ő pedig nevetésben tör ki.
- Mi van veled meg a hajléktalan férfiakkal?
Az apámról való gondolatok töltik meg a fejemet, és abbahagyom a nevetést egy pillanatra.
- Baszki, nem így értettem – feleli Harry. Feltartom a kezemet, aztán elmosolyodok.
- Nem, semmi gond. Tényleg, csak reméljük, hogy Joe-ról nem derül ki, hogy a nagybácsim – viccelek. Harry úgy néz rám, mintha még egy pár szemem lenne, én meg nevetek rajta. – Jól vagyok! Tudok viccelni már, megtanultam, hogy ne vegyem magamat olyan komolyan.
Úgy tűnik, elégedett ezzel, és még Joe-ra is mosolyog, amikor a kezébe adom a harcsával és a kukoricadarás sült golyókkal teli papírzacskót. A lakás sötét, amikor megérkezünk, Liam a legnagyobb valószínűséggel már alszik néhány órája.
- Ettél már? – kérdezem Harrytől, amikor követ engem a konyhába.
- Nem, igazából nem. El akartam lopni azt zacskónyi kaját, ami Joe-é volt, de ellene döntöttem – ül le Harry a két személyes asztalhoz, majd a felszínére teszi a könyökét.
- Csinálhatok neked valamit? – ajánlom fel. – Én is éhes vagyok.
Húsz perccel később belenyúlok ujjammal a vodka szószba, tesztelve az ízt.
- Kapok én is? – kérdezi Harry mögülem. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy leeszek valamit az ujjadról – csipkelődik egy vigyorral. – A cukormáz volt az egyik kedvenc Louis-ízem.
- Emlékszel arra? – kérdezem tőle, megkínálva őt egy kis szósszal egy kanálon.
- Emlékszem mindenre, Louis. Vagyis mindenre, amikor nem voltam túl részeg vagy túlságosan beszívva közben – egy homlokráncolás veszi át ugrató mosolyának helyét, aztán végighúzom ujjamat a kanálon és Harrynek nyújtom. Ez megteszi a hatását, mosolya visszatér.
Nyelve meleg az ujjamon, tekintete pedig az enyémhez kapcsolódik, amikor lenyalja a szószt a mutatóujjam hegyéről. Meghúzza ujjamat az ajkai között és újra megszívja, sokkal azután, hogy eltűnt a szósz.
- Beszélni akartam veled valamiről, azzal kapcsolatban, amit mondtál, hogy emlékszem dolgokra.
Ujjam még mindig az ajkain van, elterelve a figyelmemet.
- Most?
- Hamarosan, nem kell ma este lennie – suttogja, kinyújtva nyelvét, hogy megnedvesítse az ujjam hegyét.
- Mit csinálunk? – kérdezem tőle.
- Túl sokszor tetted már fel nekem ezt a kérdést – mosolyodik el, még egy lépést téve.
- Olyan régóta nem láttuk egymást, ez nem jó ötlet – felelem, nem gondolva komolyan egy rohadt szót sem belőle.
- Hiányoztál, és már vártam rád, hogy te is hiányolj – keze a csípőmön van, ott pihenve, a munkába való ingem anyagához nyomódva. – Nem tetszik, hogy teljesen feketében látlak, nem illik hozzád – hajtja le fejét, majd kissé meglöki az államat az orrával.
Ujjaim ügyetlenkednek a gombokkal az ingemen, esetlenül lecsúszva a kis műanyag gombokról.
- Örülök, hogy nem bukkantál fel egy másik színben – mondom neki. Ő elmosolyodik a nyakamnál.
- Nem változtam sokat, Lou. Csak lett néhány orvosom, és többet járok az edzőterembe.
- Még mindig nem iszol? – kérdezem, ledobva az ingemet a padlóra mögénk, aztán feltesz a pultra.
- Egy kicsit igen. Általában csak bort vagy egy lágy sört. De nem, többet nem fogok rákattanni a vodkás üvegre.
Bőröm ég, az agyam lassan megpróbálja összerakni, hogyan kerültünk ide, annyi sok hónappal később, kezeimmel engedélyre várva, hogy levegyem a pólóját. Úgy tűnik olvas a gondolataimban, aztán felemeli kezeimet az övéiben és pólójának vékony anyagához teszi őket.
- Az évfordulós hónapunk van, tudod?
Áthúzom Harry pólóját a fején, majd feldolgozom csupasz hátának látványát. Szemeim átvizsgálják a területet, új mintákat keresve, és örülök, hogy csak a leveleket, páfrányokat találom, úgy hiszem, így hívta őket Harry.
- Nekünk nincs évfordulós hónapunk, te őrült ember – azon találom magamat, hogy megpróbálok egy pillantást vetni a hátára, aztán zavarba jövök, amikor ő észreveszi és megfordul.
- De igen, van – ellenkezik Harry. – Még mindig csak a tiéd vagyok a hátamon – magyarázza tömören, miközben az újonnan kifejlesztett izmokat bámulom a vállán és a hátán.
- Örülök – vallom be halkan, szám száraz.
- Megőrültél már és csináltattál magadra egy tetoválást? – szemei tele vannak szórakozottsággal, amikor felteszi a kérdést.
- Nem – ütöm meg őt, mire hátrál a pulthoz és értem nyúl.
- Rendben vagy azzal, hogy így érintselek meg?
- Igen – ismeri be a szám, mielőtt az agyamnak lenne ideje egyetérteni. Az egyik kezét használja, hogy ujjait végighúzza trikóm felső vonalánál.
- Mi a helyzet ezzel?
Bólintok.
Szívem kalapál a mellkasomban, és meg vagyok győződve róla, hogy ő is hallja. Úgy érzem, annyira összhangban vagyok, olyan élettel teli és éber, és éhes az érintésére. Már olyan rég volt, és erre itt van előttem, kimondva és csinálva azokat a dolgokat, amiket régen annyira nagyon imádtam, csak ezúttal egy kicsit körültekintőbb, türelmesebb.
- Már annyira nagyon szükségem volt rád, Lou – szája kevesebb mint két centire van az enyémtől, ujjai lassan köröket rajzolnak vállam csupasz bőrén. Részegnek érzem magam, fejem zavaros.
Amikor ajkai elérik az enyéimet, ismét le vagyok húzva. Elkerülök egy olyan helyre, ahol csak Harry létezik, csak az ujjai a bőrömön, csak az ajkai, melyek simogatják az enyéimet, csak a fogai, melyek megcsípják a szám sarkát, csak a lágy nyögések, melyek a torkából hangzanak, amikor kigombolom farmerjét.
- Megint megpróbálsz szexre használni? – mosolyodik el a számnál, átnyomva nyelvét, hogy betakarja az enyémet, így nem tudok válaszolni. – Csipkelődő – motyogja, aztán teljesen hozzám nyomja testét. Karjaim a nyaka köré fonódnak, ujjaim beletúrnak a hajába. – Ha nem lennék úriember, megdugnálak itt, ezen a pulton – veszi kezeibe seggemet. – Felemelnélek itt, lecsúsztatnám ezt a förtelmes nadrágot a lábaidon, szétválasztanám a combjaidat, és magamévá tennélek pontosan itt.
- Azt mondtad, nem vagy úriember – emlékeztetem őt lélegzetvisszafojtva.
- Meggondoltam magam. Most már félig úriember vagyok – ugrat.
Annyira be vagyok indulva, hogy kezdem azt hinni, talán elégek és rendetlenséget csinálok a konyhában. Kezemmel lehúzom az alsónadrágját, majd szemeim hátra fordulnak, amikor azt mondja: „Baszki, Lou.”
- Félig? Ez mit jelent? – nyögök, amikor ujjait könnyen elhúzza nadrágom laza szélénél.
- Azt jelenti, függetlenül attól, mennyire nagyon meg akarlak dugni, mennyire kurvára nagyon meg akarlak dugni ezen a pulton, és a nevemet ordíttatni veled, hogy az egész háztömb tudja, ki miatt élvezel el – szívja meg a bőrt a nyakam vonalánál. – Ebből semmit se fogok megtenni, amíg össze nem házasodsz velem.
Kezeim lefagynak, az egyik a bokszerénél, a másik meg a hátán.
- Mi? – köhögöm, megköszörülve a torkomat.
- Hallottál. Nem foglak megdugni, amíg hozzám nem jössz – biztosan ugrat engem. Igaz?
- Ezt nem mondod komolyan, ugye? – kérlek, ne mondd komolyan. Nem lehet, hónapok óta alig beszéltünk.
- Még csak a vicc közelében sem vagyok. Ez nem hülyeség – szemeiben szórakozottság táncol, és szó szerint toporzékolok lábammal a csempepadlón.
- De mi nem… mi nem is – próbálom meg értelmezni, hogy mit mond.
- Ó, nem gondoltad, hogy olyan könnyen feladom, ugye? – hajol közelebb, aztán ajkait hozzáérinti égő arcomhoz. – Egyáltalán nem ismersz engem? – mosolyától meg akarom ütni és csókolni őt egyszerre.
- De feladtad.
- Nem, távolságot adok neked, ahogy arra kényszerítettél, hogy tegyek. Megbízom a szerelmedben ahhoz, hogy végül visszagyere. Bár rohadt hosszú idő kell neked.
Mi a fene?
- De… – szó szerint nem találok szavakat.
- Bántani fogod magadat – nevet fel, majd felemeli kezeit, hogy azokba vegye arcomat. – Alszol velem a kanapén megint? Vagy az túl nagy kísértés lenne neked?
A szemeimet forgatom, aztán követem őt a nappaliba, megpróbálva felfogni, hogy ebből bárminek is hogyan van értelme számára, vagy számomra. Olyan sok dolog van, amiről beszélni kell, olyan sok kérdés, olyan sok válasz, de egyelőre el fogok aludni a kanapén Harryvel, és azt tettetem, hogy minden rendben lehet a világomban, most az egyszer.