Chapter 288

Helló! 😊

Már hoztam is az új részt, időben. Ebben megismerhetjük a korábbi eseményeket Harry szemszögéből, illetve hogy mik történtek utána. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni, főleg a végéről. Egy hét múlva találkozunk újra, más mondanivalóm szerintem most nincs.

Kellemes olvasást! 😊😘 

Chapter 288

Harry szemszöge
Ahogy Ken elalszik a székében a tévé mellett, gyakorlatilag hallom az agyát ömlengeni amiatt, hogy részt veszek a diplomaosztó ünnepségen. Megteheti, hogy elmond valami szar beszédet, untathat néhány embert, engem is beleértve, álomba, aztán megteheti azt, hogy figyel engem, ahogy felsétálok arra a rohadt színpadra.
Louis az ajtófélfának támaszkodik az ebédlő falánál. Csak azért jöttem a nappaliba, mert az asztal leszedésének az útjában álltam vacsora után. A legkevésbé kedvelt részem, persze. Lou Liamre és Staceyre bámul, és éppen az előbb fordult meg, hogy rám nézzen. Egy kicsit meglepődött, hogy őt nézem, nem vagyok benne biztos, miért. Én mikor nem őt nézem?
Az arcán lévő zavaros kifejezéstől másodpercek alatt lábra állok, majd átmegyek a nappalin, hogy megálljak előtte.
- Mi az? – kérdezem.
- Beszélnem kell veled valamiről – válaszolja Louis halkan.
- Oké, mi az? – hajolok testével az övéhez, sarokba szorítva őt a falhoz.
Zihál az orra alatt, mire néhány centivel közelebb hajolok. Imádom, ahogy reagál rám, még most is. Louis köhög, aztán megint köhög és megint. Felemeli a kezét, hogy eltakarja a száját, én pedig elmegyek, hogy vigyek neki egy pohár vizet. Karen a konyhában járkál, mint mindig, majd elnyúlok mellette, hogy megtöltsem vízzel a poharat.
- Mi folyik itt? Az agyad egy mérföldet halad percenként. Meg tudom mondani – erőltetem, hogy beszéljen most, hogy ledöntötte az egész pohár vizet. Látom, valami gondolat, valami rohadt probléma úszik körbe a fejében, amitől ideges és köhögő rohamban tör ki.
- Kimehetnénk beszélni? – kérdezi Louis, miközben mutatja az utat át a konyhán és ki a teraszra. Óvatosan a kezéért nyúlok, ujjaimat az övéi köré fonva, aztán elmosolyodom, amikor nem húzódik el.
- Ki vele – bátorítom őt.
Louis kínosan áll az ajtó közelében, én pedig leülök az asztalhoz. Kezemet az övére helyezem, amikor elkezd fészkelődni, fel-le mozgatva kezét, mint egy mániákus, végre megpihentetve őket az asztal tetején.
- Nyugi – próbálom megnyugtatni az idegeit, még ha csak egy töredékét is. Egyre nyugtalanabb vagyok, ahogy a csendes másodpercek megtöltik a levegőt közöttünk. Nem tetszik, hogy ilyen idegesnek látom őt, ez kurvára kiakaszt engem.
- Eltitkoltam előled valamit, és ez az őrületbe kerget. El kell mondanom neked most, és tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de tudnod kell, mielőtt máshogy tudod meg – szavai elsietettek, viharosak tényleg.
- Mit csináltál? – próbálok olyan nyugodt maradni, amennyire csak lehetséges, miközben eszem elkezd bedilizni.
- Semmit, semmi olyat, mint amit feltételezel.
- Te nem… nem… voltál senki mással, ugye? – jobban tudnom annál, hogy megkérdezzem, de egyszerűen úgy tűnik, nem tudom megállítani a szavakat és a fejemben lévő paranoiát.
- Nem! – rázza meg a fejét Louis. – Nem, semmi olyasmit. Csak meghoztam egy döntést valamivel kapcsolatban, és eltitkoltam előled. Ez nem foglalja magába azt, hogy bárki mással voltam.
- Oké, akkor ez nem lehet olyan rossz – dörzsölöm meg a nyakamat, hogy enyhítsek egy kicsit az ottlévő feszültségen. Semmi sem lehet olyan rossz annál, minthogy bárki mással volt. Semmi.
- Nos – kezdi el.
Ahogy kimondja a szót, valami, ahogy hezitál, hogy elkezdje, ettől beleszólok.
- Várj, mi lenne, ha mielőtt elmondanád, hogy mi ez, elmondanád, hogy miért – ez jobbnak tűnik, azzal kezdeni, hogy miért, ennek úgy tűnik, több értelme van, minthogy nyakig beleugorjunk ebbe a szarba. Vagy tanulok valami kommunikációs készséget, vagy rohadtul gyáva vagyok, akárhogy is van, tudni akarom, miért tette azt az akármi fenét, amit tett.
- Mit miért? – teszi fel a kérdést.
- Hogy miért hoztad meg azt az akármilyen döntést, ami miatt összepisiled magad – próbálom megmagyarázni.
- Oké – bólint.
Szemei fókuszálnak és megállapodnak a számon. Tiszta reflexből elkezdem rágni az alsó ajkamat, miközben tanulmányoz engem. Rövid időre a szemeimre néz, mielőtt az egyik szemöldökömön áll meg. Mit csinál? A piercingjeimre gondol? Valamennyire remélem, mi másért bámulna így?
- Meg szeretnéd osztani? – ugratom őt, közelebb hajolva, hogy elhomályosítsam fejét.
- Igen – mosolyodik el. – Nos, azért hoztam meg a döntést, mert szükségünk van a külön töltött időre, és ez tűnt az egyetlen biztos módnak arra, hogy ez ténylegesen meg is történik.
- Külön töltött időre, mi? – külön töltött idő? Megint ez a szarság? Ennek nem kellene olyan nehéznek lennie akkor. Már amúgy is azt tervezem, hogy Seattle-be megyek. Probléma megoldva.
- Igen, külön töltött időre. Minden akkora felfordulás köztünk, és szükségem volt arra, hogy távolságot tegyek közénk, ezúttal tényleg. Tudom, hogy folyton ezt mondjuk, csináljuk ezt a kis oda-vissza táncikálós dolgunkat minden körül, és oda-vissza vezetünk Seattle-ből a Pullmanra, most meg már London is benne volt, lényegében kiterjesztettük a káosz kapcsolatunkat szerte a világra – néz el. Káosz kapcsolatunkat?
- Ez tényleg ekkora káosz?
- Többet veszekszünk, mint amennyit kijövünk egymással.
- Ez nem igaz – a levegő sűrű most, megfojt engem, úgy tűnik. – Technikailag és szó szerint ez nem igaz, Lou. Lehet, hogy úgy érződik, de amikor visszagondolsz az összes baromságra, amin átmentünk, több időt töltöttünk nevetéssel és beszélgetéssel, olvasással, csipkelődéssel, és az ágyban persze.
- Mindent szexszel oldunk meg, és ez nem egészséges – és itt is vagyunk.
- A szex nem egészséges? – kérdezem tőle. Mi a fenét ért az alatt, hogy a szex nem egészséges mód arra, hogy megoldjuk a problémáinkat? Ha több ember oldaná meg a rohadt problémáit szexszel, a világ egy sokkal boldogabb, talán túlnépesedett hely lenne. – Közös megegyezésen alapulóan szexelünk, olyan szex ez, ami tele van szerelemmel és tele van kibaszott bizalommal, igen, és meg is duplázódik és csodálatos, észbontó kibaszott szex, de ne felejtsd el, miért csináljuk. Nem csak azért duglak meg, hogy elmenjek, azért csinálom, mert szeretlek és szeretem a bizalmat, amit belém helyezel, amikor megengeded nekem, hogy olyan módon érintselek meg.
- Megvizsgáltad már valaha a bántalmazó kapcsolat jeleit?
A világom abbahagyja a forgást. Túldramatizált, igen, de kurvára igaz.
- Bántalmazó? Bántalmazónak gondolsz engem? Soha nem emeltem rád kezet, és soha nem is tenném meg – megpróbálom elrejteni a fájdalmat a hangomban vádja miatt.
- Nem, nem így értettem – táncol vissza. – Mindkettőnkre utaltam, és ahogy csinálunk dolgokat, hogy szándékosan megbántsuk egymást. Nem vádoltalak téged azzal, hogy fizikailag vagy bántalmazó.
- Oké, akkor ez nyilvánvalóan sokkal több, mint valami hülye döntés, hogy elköltözöl az állam másik felébe vagy valami – hová akar kilyukadni ezzel, és ami még fontosabb, hogy a fenében állítom őt meg?
Egyetértek, nem volt a legkönnyebb kapcsolatunk. Hibát hiba után követtem el és egy csomó szarságot máshogy csinálhattam volna, de soha nem bántalmaznám őt. Ha engem vagy a kapcsolatunkat így látja, akkor tényleg nincs remény a számunkra.
- Kérdezek tőled valamit, és igazi, őszinte választ akarok tőled, nem baromságot, ne gondolkozz rajta, csak mondd, ami eszedbe jut, amikor felteszem a kérdést, oké? – kérdezem, ő bólint. – Mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettem velem? Mi a legundorítóbb, legszörnyűbb dolog, amin keresztülmentél miattam, mióta találkoztunk? – nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e a választ erre a kérdésre, de pontosan tudom, hogy mit fog mondani.
- A fogadás – erősíti meg gondolataimat. – A tény, miszerint teljesen becsaptál, amikor én meg beléd szerettem.
Megállok, elgondolkozva azon, hogy hová a fenébe kellene mozdulnom innen.
- Visszavonnád? Megváltoztatnád azt a hibámat, ha megtehetnéd? – a fények a teraszon felkapcsolódnak, hozzáadva ennek az egésznek a drámájához.
- Nem, nem vonnám vissza – suttogja.
- Oké, akkor ez mellett mi a legrosszabb dolog, amit tettem? – teszem karba a kezemet a mellkasom előtt.
- Amikor tönkretetted nekem azt a lakást Seattle-ben.
- Tényleg?
- Igen.
- Miért ez? Mi volt az, ami annyira feldühített azzal kapcsolatban, hogy ezt csináltam? – kérdezem tőle. Ez miért ilyen nagy dolog? És ez hogyan bántalmazó?
- A tény, hogy teljesen átvetted az irányítást egy olyan döntés felett, ami az enyém volt, és eltitkoltad előlem.
Oké, ennek egy kicsivel több értelme van.
- Nem próbálom meg megindokolni ezt a szarságot, mert tudom, hogy elbaszott volt – vonok vállat.
- Oké? – kezd bosszús lenni most már.
- Megértem, hogy miért mondod ezt. Nem kellett volna ezt tennem, beszélnem kellett volna veled ahelyett, hogy megpróbállak távol tartani attól, hogy Seattle-be menj. El voltam baszódva akkor, még mindig el vagyok, de most próbálkozok, és ez valami más, mint korábban.
Úgy gondolom, a legnehezebb dolog, hogy elmagyarázzam neki, vagy megpróbáljam elmagyarázni, az az, hogy van egy nagy különbség aközött, hogy a kapcsolatunk egészségtelen és aközött, hogy bántalmazó. Úgy gondolom, hogy sok ember gyorsan ítélkezik anélkül, hogy annak az embernek a helyzetébe képzelték volna magukat, aki ezzel a szarsággal foglalkozik.
Elbaszott vagyok, tudom, hogy rohadtul elbaszott vagyok, seggfej vagyok, és lehet, hogy sok ember nem gondolja úgy, hogy méltó vagyok Louis-ra, és hogy szarul bánok vele. Nem tagadom ezt, de sok szarságon mentem keresztül az elbaszott életemben, és tanulok most, olyan kurvára keményen próbálkozva, amennyire csak tudok, hogy jobb ember legyek, szóval bárki, aki elítéli a kapcsolatomat anélkül, hogy megélte volna, elmehet a picsába.
- Van ez a gondolat a fejedben, bébi, egy gondolat, amit valaki elültetett ott, vagy talán valami szar tévéshow-ban láttad, vagy talán az egyik könyvedben, nem tudom. De az igazi élet kibaszott kemény. Nincs olyan kapcsolat, ami tökéletes, és senki sem fog úgy bánni a másikkal, ahogyan kellene. Nem azt mondom, hogy ez helyes, oké? – mondom neki. Megpróbál félbeszakítani, de megállítom őt. – Szóval hallgass meg, csak azt mondom, hogy szerintem, ha te és talán még néhány más ember ebben az elbaszott, kritizáló világban csak egy kicsit több figyelmet fordítana a háttérben lévő szarságra, máshogy látnád ezt a szart. Nem vagyunk tökéletesek, Louis, kurvára nem vagyok tökéletes és szeretlek, de te is messze vagy attól, hogy tökéletes legyél – remélem, megérti ezt. Remélem, megérti, hogy semmi sem tökéletes, és hogy sajnálom azt, amilyen vagyok. – Sok szarságot tettem veled, és baszki, már rohadtul ezerszer elmondtam ezt a beszédet, de megváltozott bennem valami, tudod, hogy ez igaz.
- Félek attól, hogy túl messze vagyunk már, mindketten olyan sok hibát követtünk el.
- Pazarlás lenne feladni ahelyett, hogy rendbe hozzuk azokat a hibákat, és te kurvára tudod ezt.
- Milyen pazarlás? Idő? Nincs sok időnk, amit elvesztegethetünk most.
Mit ért az alatt, hogy nincs sok időnk? Szeretem őt, de tényleg emlékeznie kell arra, hogy még csak tizenkilenc éves. Kurvára rengeteg időnk van.
- Az összes időnk megvan a világon, még mindig fiatalok vagyunk. Mindjárt lediplomázok és Seattle-ben fogunk élni. Tudom, hogy eleged van a baromságomból, de önző módon számítok az irántam való szerelmedre, hogy meggyőzzön téged, kellene nekem adnod egy utolsó esélyt.
- Mi van az összes dologgal, amit én tettem veled? Mindenféle neveken hívtalak téged, és az összes dolog Zaynnel?
Baszki.
- Először is, Zaynnek nincs helye itt, ebben a beszélgetésben. Csináltál hülye baromságokat, ahogy én is. Egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell egy kapcsolatban lenni. Te lehet, hogy azt hitted, igen, mert olyan sokáig voltál Natalie-val, de legyünk őszinték itt, ti ketten lényegében olyanok voltatok, mintha rokonok lennétek, akik puszit adnak egymásnak (kissing-couisins), az a szar nem is volt egy valódi kapcsolat. Arról pedig, hogy milyen neveken hívtál… – nem tehetek róla, de elmosolyodom azon, ahogy haragos pillantást vet rám. – Mindenki különböző neveken hívja egymást, sajnálom, de még az anyád lelkészének a felesége is seggfejnek hívja a férjét. Lehet, hogy nem mondja az arcába, de ez ugyanaz a szarság, és inkább választom azt, hogy seggfejnek nevezz az arcomba mondva.
- Mindenre van magyarázatod, ugye?
- Nem, nem mindenre. Tényleg nem nagyon, de tudom, hogy ebből kiutat keresve ülsz itt előttem, és rohadtul minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megbizonyosodjak róla, tudod, hogy mit mondasz.
- Mióta kommunikálunk mi így? – csodálkozik, én ugyanezen a rohadt dolgon csodálkozok.
- Mostantól – vonok vállat megint, úgy tűnik, nem tudom abbahagyni a kurva vállvonogatást minden percben. – Nem tudom, de úgy tűnt, a másik szarság nem működik nekünk, akkor miért ne próbálnánk meg ezt?
- Miért csinálsz úgy, mintha olyan könnyű lenne kimondanod ezt, ha ez így lenne, már csinálhattuk volna ezt korábban.
- Nem, nem voltam ugyanaz korábban, ahogy te sem voltál – bámulok rá.
- Ez nem lehet ilyen egyszerű. Idő kell magamnak, Harry. Időre van szükségem, hogy kitaláljam, ki vagyok és mit akarok kezdeni az életemmel, hogy hogyan fogok eljutni oda, és ezt egyedül kell megtennem.
Baromság. Baromsággal etet, mert úgy érzi, hogy ezt kell tennie.
- Akkor már kigondoltad a dolgokat? Nem akarsz Seattle-ben élni velem? Már találtál is lakást vagy valami? Ezért vagy ennyire elzárkózva és nem vagy hajlandó ténylegesen figyelni arra, amit mondok?
Ha már van lakása, azzal is rendben leszek. Leszarom, hogy hol fogunk lakni Seattle-ben, ameddig engedi, hogy a közelében legyek.
- Figyelek, de már kigondoltam… Nem folytathatom tovább ezt az oda-vissza, oda-vissza dolgot. Nem csak veled, hanem magammal se.
- Hol van a helyed akkor? Melyik környéken Seattle-ben? – hátra hajolok, majd lábamat az asztalon pihentetem meg előttem.
- Nem Seattle-ben van.
- Akkor hol? Melyik külvárosban?
- New York, Harry. Én oda akarok…
- New York? – mi? Kurvára kizárt. Rosszul hallottam őt. Muszáj. – Az igazi New Yorkról beszélsz? Vagy egy valami kis hipszter külvárosi rész Seattle-ben, amivel még nem találkoztam?
- Az igazi New Yorkról – tisztázza.
Most már fel-alá járkálok a terasz padlóján, mint egy idióta, de az agyam száguldozik, Louis meg csak nyugodtan ül ott, mintha az előbb nem rombolta volna le az egész kibaszott világomat.
- Egy héten belül – teszi hozzá. Lehet, hogy mindjárt kihányom a sonkát az egész teraszra.
- Mikor döntötted ezt el? – kérdezem, amikor megtalálom a hangomat.
- London után, és azután, hogy az apám meghalt.
- Szóval attól, hogy seggfej voltam veled, össze akartad pakolni a cuccaidat és New York Citybe menni? Még Washington államot se hagytad még el soha, miből gondolod, hogy New York Cityben tudnál élni?
Most már megtettem. Szokást csináltam abból, hogy tovább és tovább lököm őt. Ezúttal ez történetesen a kurva ország másik fele lett.
- Bárhol tudnék élni, ahol akarok. Ne próbálj meg lebecsülni engem – csattan fel rám.
- Lebecsülni? Louis, te vagy az, aki ezerszer jobb mindenben nálam, nem próbállak meg lebecsülni. Csak kérdezem, miből gondolod, hogy New Yorkban tudnál élni? Hol laknál egyáltalán?
- Liammel – feleli.
- Liammel? Liam, te és Liam New Yorkba költöztök – fuldoklom ki a szavakat.
- Igen, ő már amúgy is megy, én meg…
- Kinek az ötlete volt ez? A te ötleted volt, vagy az övé? – nem tudom, hogyan érezzek, nem tudom, hogy hívják ezt az égető fájdalmat bennem, de utálom ezt, és azt kívánom, bárcsak helyettesíthetném ezt dühvel. A haragot ismerem, a haragot kurvára üdvözölni fogom, ha ez a fájdalom elmegy.
- Halasztok egy félévet, amikor odaérek.
- Az ő ötlete volt, ugye? Egész végig tudta ezt, és amíg meggyőzött engem arról, hogy mi… nem tudom? Barátok vagyunk… testvérek akár, a hátam mögött cselekedett – kezeimet az oldalaimnál szorosan összeszorítom, és megpróbálom kikényszeríteni a düh visszatérését.
Liam az összes ember közül? Számíthattam volna erre, mindig ez a szarság történik.
- Harry, ez nem úgy van.
- A picsát nem, kurvára csodálatosak vagytok – kiabálom, kezeim előttem mozognak. – Ott ültél, és engedted, hogy bolondot csináljak magamból, amikor felajánlottam a házasságot, örökbefogadást, meg minden ilyen szart, és tudtad, kibaszottul tudtad, hogy amúgy is elmész? – húzom meg a hajamat, aztán haragom megnő végre. Liam egész végig becsapott, azt gondolva, hogy ténylegesen törődik velem.
- Ne menj be oda, kérlek. Maradj idekint velem, és befejezhetjük a beszélgetést erről. Olyan sok mindenről kell még beszélnünk – próbál meg Louis megállítani attól, hogy bemenjek, abban a pillanatban, hogy leesik neki a szándékom.
- Hagyd abba! Csak kurvára hagyd abba! – rántom el karomat érintésétől. Bármilyen más alkalommal vágynék az érintésére, most csak az árulásukra tudok gondolni. Mindenki körülöttem folyamatosan átbasz engem és hazudik, és elegem van ebből. – Liam! – ordítom a nevét, miközben besétálok az ebédlőbe. Louis mögöttem van, megpróbálva lenyugtatni engem.
- Mi van? – válaszolja. Az asztalnál ül azzal a rohadt szomszédlánnyal, aki remélem, elég okos ahhoz, hogy elmenjen most. Liamre bámulok egy pillanatra, megpróbálva emlékezni arra, milyen elbaszott ő. – Mi folyik itt? – néz oda-vissza Louis és köztem.
- Ne nézz rá, rám nézz – csattanok fel. Stacey megugrik a helyén, de nekem nincs időm, hogy emiatt a szarság miatt aggódjak.
- Harry, ő nem csinált semmi rosszat. Ő a legjobb barátom, és csak megpróbált segíteni – feleli Louis mögülem.
- Maradj ki ebből, Louis.
- Miről beszélsz? Ez New Yorkról szól, ugye? – kérdezi Liam. Kurvára úgy gondolod?
- Kurvára igen, New Yorkról van szó! – kiabálok rá. Sarah egy pokoli nézéssel ajándékoz meg, és egy másodpercre azt hiszem, talán felugrik a helyéről és kioszt engem. Valamennyire azt kívánom, bárcsak így tenne.
- Én csak vigyáztam Louis-ra, amikor elhívtam őt magammal! Szakítottál vele, ő meg össze volt törve, teljesen összetört. New York az, ami a legjobb neki – magyarázza Liam nyugodtan.
- Tudod, milyen elbaszott vagy? Azt tettetted, hogy a kibaszott barátom vagy, erre mész és ezt a szart csinálod? – úgy tűnik, nem tudom abbahagyni azt, hogy fel-alá járkáljak a helyiségben.
- Nem tettettem! Megint elrontottad te, én meg csak megpróbáltam segíteni neki! – ordítja Liam, türelmem szélén táncolva emiatt a szarság miatt. Megmarkolom pólójának gallérját, aztán felhúzom őt a székről.
- Segíteni neki azzal, hogy elviszed őt tőlem! – ordítom az arcába, a falhoz vágva hátát.
- Túlságosan be voltált szívva ahhoz, hogy érdekeljen! – hangja hangosabb, mint azt valaha is hallottam.
Túlságosan be voltam szívva? Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a tényt miszerint kurvára igaza van.
- Tudtad, hogy kurvára mit csinálsz! Megbíztam benned, te szar! – nem számít, miért tette, akkor is eltitkolta előlem.
- Akkor rajta! Üss meg! – öklöm felemelkedik arca elé, amikor tovább folytatja az ordítozást az arcomba. – Üss meg, Harry! Olyan kemény és erőszakos vagy, gyerünk, kurvára üss meg! – egyszerűen kibaszottul nem hagyja abba Liam.
- Megfoglak! Meg… – öklöm leereszkedik jóváhagyás nélkül, mire megpróbálom újra felemelni. Ez általában nem így nem megy. Nincs meg bennem a száguldó adrenalin, vérem nem énekel az ereimben, szám nem nyáladzik a verekedés gondolatára.
- Nem fogod megtenni – Liam arca vörös, és meg akarom ütni őt, miközben provokál engem. Azt akarom, hogy sajnálatot érezzen, amiért így megbántott engem. Azt akarom, hogy megbánja, amiért behülyített engem, azt gondoltatva velem, hogy mellettem áll.
- De igen, kurvára igen! Össze fogom törni ezt a kibaszott gipszet… – hangom elhalkul. Nem tudom megállítani magamat attól, hogy Louis-ra nézzek. A helyiség közepén áll, arca kipirult, szemei kitágultak és félti a barátját. Nem tudom megtenni. Kurvára nem tudom megütni Liamet. Visszafordulok hozzá, majd ismét az arcába ordítok. – Baszd meg! – felelem még egyszer és leeresztem kezemet utoljára, mielőtt otthagyom őt a falnak dőlve.
Elhaladok Karen és az apám mellett a helyiségben, és folyamatosan megyek, amíg ki nem érek. Nem is vált világossá számomra, hogy ők is a helyiségben voltak. Miért nem próbáltak meg megállítani? Tudták valahogy, hogy nem fogom megütni Liamet? Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
A tavaszi levegő kurvára nem ropogós vagy friss vagy virágos vagy bármilyen, ami segíthetne nekem abban, hogy kijöjjek ebből a szarból. Kezdek visszajutni oda, látásom szélei körül pirosat látok, és nem akarom ezt. Nem akarok elcsúszni és kibaszottul elveszíteni mindent, amiért dolgoztam már. Nem akarom elveszíteni ezt az új és sokkal könnyebb változatát magamnak. Ha megütöttem volna őt, lenyomtam volna Liam istenverte fogait a torkán, megőrültem volna. Elveszítettem volna mindent, beleértve Louis-t.
Viszont ő nem is igazán az enyém. Azóta nem az enyém, hogy elküldtem őt pakolni Londonban. Egész végig ezt a kis távozást tervezte. Liam is. Mindketten kiforralták ezt a kibaszott hátam mögött, eltervezve, hogy hátra hagynak engem ebben a szar Washington államban, míg ők együtt átutaznak az országon. Louis ott ült csendben, miközben én kiöntöttem magamat neki, és engedtem, hogy kibaszott hülyét csináljak magamból.
Harry, hülye kurva Harry, a srác, akit mindenki leszar, mindig az utolsó, aki megtud minden kibaszott dolgot. Ez vagyok én, mindig ez voltam, és mindig ez is leszek.
Louis az egyetlen ember az egész életemben, aki valaha is időt szánt arra, hogy törődjön velem, hogy foglalkozzon velem, és azt éreztette velem, mintha ténylegesen megérném valaki idejét.
Cipőim átmennek a füvön, majd a sornyi fa felé az ingatlan végénél. Nem tudom, hová a fenébe megyek, vagy hogy mit fogok csinálni újra itt, de dühös vagyok és levegőre van szükségem és koncentrálnom kell, mielőtt felcsattanok.
Kibaszott Liamnek erőltetnie kellett, pont feszítenie kellett a kurva húrt, és megpróbálnia rávenni arra, hogy megüssem őt. Mi a fenéért mondaná azt nekem, hogy üssem meg? Ő egy idióta, azért. Faszfej, az. Köcsög. Seggfej. Kibaszott idióta, seggfej, faszfej.
- Harry? – vágja át a csendet Louis hangja, mire megpróbálok egy gyors döntést hozni, hogy elbújjak-e vagy sem. Egyszerűen túlságosan kurvára mérges vagyok ahhoz, hogy a szarságával foglalkozzak, és hogy leszidjanak azért, mert piszkáltam Liamet.
- Ő kezdte ezt a szart – felelem, kilépve a nyílt térre, mely két hatalmas fa között van. Ennyit az elbújásról. Látható, még ezt sem tudom kurvára megcsinálni helyesen.
- Jól vagy? – kérdezi Louis, hangja lágy és ideges.
- Mit gondolsz? – csattanok fel, elnézek mellette a sötétségbe.
- Én…
- Hagyd. Kérlek, tudom, hogy azt fogod mondani, neked van igazad és én tévedek, és hogy nem kellett volna a falhoz csapnom Liamet.
Louis felém lép, én pedig nem tehetek róla, de észreveszem, ahogy teszek egy lépést közelebb hozzá ugyanakkor. Amennyire dühös vagyok, kurvára vonzódok hozzá, mindig így volt ez, mindig is kurvára így lesz.
- Igazából bocsánatot akartam kéni. Tudom, milyen helytelen volt eltitkolni ezt előled, és ez rajtam múlott. Vállalni akarom a felelősséget a hibámért, nem pedig téged hibáztatni – feleli lágyan. Mi?
- Mióta? – mérges vagyok.
Ismét emlékeztetem magamat, hogy dühös vagyok. Nehéz emlékezni, mennyire haragszom, amikor csak magamhoz akarom ölelni őt, hogy emlékeztessen engem, nem vagyok annyira nagyon elbaszva, mint amennyire gondolom.
- Beszélhetünk megint? Tudod, ahogy a teraszon tettük? – kérdezi, szemei kitágultak és reménnyel teliek, még a sötétben is és még a kiborulásom után is.
Nemet akarok mondani neki, hogy megvolt a rohadt esélye, hogy beszéljen velem minden nap, mióta úgy döntött, hogy átköltözik a kibaszott ország másik felébe, hogy „távolság legyen köztünk”. Ehelyett fújtatok és beleegyezően bólintok. Nem adom meg neki a válaszolás elégedettségét, de ismét bólintok, majd a mögöttem lévő fa törzsének dőlök.
Meg tudom mondani az arcán lévő kifejezésből, hogy nem számított arra, hogy ilyen könnyen beleegyezek. A gyerekes kis szar bennem elmosolyodik a tényen, miszerint megleptem őt, valamennyire ahogy ő tette, mikor csak néhány perccel ezelőtt felfedte a hírt New Yorkról.
Louis letérdel, aztán törökülésben helyezkedik el a füvön. Kezeit csupasz lábain pihenteti meg.
- Büszke vagyok rád – feleli felnézve rám. A fények a teraszról éppen elegek ahhoz, hogy kivegyem a kis mosolyát, a lágy dicséretet a szemeiben.
- Miért? – piszkálom a kérget a fán, várva a válaszára.
- Amiért úgy elsétáltál. Tudom, hogy Liam erőltette és erőltette, de te elsétáltál, Harry. Ez egy hatalmas lépés volt neked, remélem, tudod, mennyit jelent ez neki, hogy úgy döntöttél, nem ütöd őt meg.
Mintha kurvára érdekelné? A hátam mögött csinálta ezt az elmúlt három hétben.
- Ez szart se jelent.
- De, de igen, sokat jelent Liamnek – ismétli meg. Leszedek egy különösen nagy darab kérget, majd a földre dobom a lábamhoz.
- És ez mit jelent neked? – kérdezem, szemeim a fára fókuszálnak.
- Sokat – húzza végig tenyerét a füvön. – Sokat jelent.
- Eleget ahhoz, hogy visszatartson a költözéstől? Vagy sokat úgy, mint tényleg büszke vagy rám, jó fiú vagyok, de még mindig elmész? – nem tudom elrejteni a szánalmas nyafogást a hangomban.
- Harry – rázza meg a fejét, megpróbálva egy kifogásra gondolni, biztos vagyok benne.
- Az össze ember közül Liam pontosan tudja, mit jelentesz nekem, tudja, hogy te vagy a kibaszott mentőkötelem, és nem érdekelte, el fog vinni téged az ország másik felébe, meghúzva a zsinórt rajtam, ez pedig fáj, oké?
Louis felsóhajt, megharapva az alsó ajkát.
- Amikor ilyen dolgokat mondasz, ezektől elfelejtem, miért harcolok ellened.
- Mi? – lököm hátra a hajamat, aztán leülök a földre, hátamat a fának döntöm.
- Amikor olyan dolgot mondasz, mint hogy én vagyok a mentőköteled, és amikor bevallod, hogy valami fáj neked, arra emlékeztet engem, miért is szeretlek annyira – ránézek, és észreveszem, ahogy olyan biztosnak hangzik, az állítása ellenére is, miszerint bizonytalan a kapcsolatunkat illetően.
- Rohadt jól tudod, hogy az vagy, tudod, hogy szar se vagyok nélküled – felelem. Talán azt kellett volna mondanom, hogy „semmi sem vagyok nélküled, szeress engem”, de már kiböktem a saját verziómat.
- Bár te… – mosolyodik el habozva. – Jó ember vagy, még a legrosszabb állapotodban is. Van egy nagyon rossz szokásom, hogy emlékeztetlek a hibáidra és felhasználom azokat ellened, amikor a valóságban én éppen annyira rossz vagyok ebben a kapcsolatban, mint te. Egyelő részem van a pusztulásában.
- Pusztulás? – ezt rohadtul túl sokszor hallottam már.
- Abban, hogy tönkrementünk, úgy értem. Éppen annyira az én hibám volt ez, mint a tiéd.
- Miért van tönkretéve? Miért nem hozhatjuk rendbe egyszerűen a problémáinkat?
Újabb levegőt vesz, aztán kissé hátra billenti a fejét, hogy az égre nézzen.
- Nem tudom? – feleli olyan meglepődöttnek hangozva, mint én vagyok.
- Nem tudod? – ismétlem meg, egy mosoly van az ajkaimon. Baszki, őrültek vagyunk.
- Nem tudom – feleli ismét. – Éppen csak eldöntöttem, és most össze vagyok zavarodva, mert te igazán, őszintén próbálkozol, és látom ezt.
- Látod? – megpróbálok nem túl érdeklődőnek hangzani, de persze a kurva hangom megtörik, és úgy hangzom, mint egy rohadt egér.
- Igen, Harry. Látom, csak nem vagyok biztos benne, mit tegyek ezzel kapcsolatban.
- New York nem fog segíteni nekünk. New York nem lesz ez az új kezdet az életben, vagy akármi, amit gondolsz. Te és én mindketten tudjuk, hogy csak kiútként használod ezt a várost ebből – intek a kezemmel oda-vissza köztünk.
- Tudom – húz fel egy maroknyi füvet a gyökérről, én pedig nem tehetek róla, de valamennyire imádom, hogy már olyan hosszú ideje vagyok vele, hogy tudom, minden alkalommal ezt csinálja, amikor füvön ül.
- Mennyi idő? – kérdezem.
- Nem tudom, tényleg el akarok menni New Yorkba most már. Washinton nem volt jó hozzám eddig – ráncolja a homlokát, majd figyelem, ahogy elhagy engem és eltűnik a saját fejében.
- Egész életedben itt voltál – emlékeztetem őt.
Pislant egyet, vesz egy mély levegőt, aztán rádobja azt a kis szórványos füvet a lábára.
- Pontosan.