Chapter 286

Helló! 😊

Bocsánat ismét a késésért, rengeteg dolgom volt még tegnap este, miután hazaértem, és nem volt erőm a bloggal foglalkozni, illetve a mai délelőttöm is eléggé elfoglalt volt. De most már itt is van az új rész. Az eleje kissé nehézkes és nem annyira boldog, ahogyan végződött az előző fejezet, a végére viszont helyre jönnek a dolgok, vicces lesz, nekem nagyon tetszett 😀 A közepe körül egy bolt neve után zárójelbe írtam egy kis magyarázatot, csak hogy teljesen érthető legyen. Ó, és köszönöm a drukkolást a nyelvvizsgámhoz még a múltkorról, tegnap kaptam az értesítést, hogy jól sikerült, szóval köszönöm nektek is 💗 Találkozunk egy hét múlva, remélhetőleg már időben 😅

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 286

 
Harry szemszöge
A csend túl hangos, Louis megpróbál csendben maradni az ő felén a kocsiban, de hallom a légzését, ahogy megpróbálja irányítani azt, irányítani az érzelmeit. Mellkasom annyira kurvára szűk, ő meg csak ül ott, engedve, hogy az összes problémája megfőzze az agyát. Mit tegyek, hogy segítsek neki átjutni ezen a szarságon?
Mondani akarok valamit, de mindig a rossz dolgokat mondom, nem számít, hányszor ígérem meg, hogy nem fogom. Nem számít, milyen hosszú ideig gondolok arra, hogy mit mondjak, mindig a rossz dolgok jönnek ki. Mindig elhúzódok és otthagyom őt, hogy egyedül kezelje a szarságokat.
Többször nem. Nem tehetem meg újra, szüksége van rám jobban, mint valaha, és ez az én esélyem arra, hogy megmutassam neki, itt tudok lenni olyan módon, ahogy szüksége van rá.
Louis nem néz át rám, miközben elfordítom a kormányt és leparkolok az autóút oldalán. Bekapcsolom a vészvillogóimat, és remélem, hogy nem jelenik meg egy rohadt zsaru, hogy elkezdjen szarakodni velem.
- Lou – próbálom meg elkapni figyelmét, miközben átküzdöm magam a gondolataimon. Ő nem néz fel ölében lévő kezeiből. – Louis, kérlek, nézz rám – nyúlok át kezemmel a konzolon, hogy megérintsem őt, de elrántja magát és keze az ajtóhoz csapódik. – Hé – kapcsolom ki a biztonsági övemet, majd felé fordulok mindkét csuklóját az egyik kezembe véve, ahogyan azt olyan gyakran teszem.
- Jól vagyok – emeli fel az állát kissé, hogy bebizonyítsa igazát, de a nedvesség a szemeiben másról árulkodnak. – Nem kellene itt parkolnod, ez egy forgalmas autóút.
- Leszarom, hogy hol parkolok – mondom neki. – Elbaszott vagyok, a fejem nem jó – botladozom, hogy értelmesek legyenek a szavak. – Sajnálom, hogy ez történik veled.
Néhány pillanat után összehúzza a szemeit rám, az arcomra bámul, elkerülve a szemeimet.
- Louis, ne zárd be magad megint. Sajnálom, hogy én tehetem meg azt a dolgot, amit mindig te akartál a legjobban – a vallomás még rosszabbul hangzik, ahogy elhangzanak a szavak közöttünk.
- Semmi gond – válaszolja halkan. – Csak arra volt szükségem, hogy mondj valamit, akármit… – az utolsó szó annyira halk, hogy alig hallható.
- Nem érdekel, ha nem lehet gyereked – fecsegem ki. Kurva életbe. – Úgy értem, nem érdekel, ha nem lehet gyereked, mert amikor gyerekeink lesznek, jobban fognak hasonlítani rád, mint bármi – próbálok meg gyógyírt dörzsölni a sebre, amit kreáltam, de ez csak azt okozza, hogy Louis lefelé nézzen. – Amit próbálok, és kurvára nyomorúságosan nem sikerül kimondanom az az, hogy szeretlek, és egy érzéketlen pöcs vagyok, amiért nem vagyok most itt neked – úgy tűnik, szavaim kihúzzák őt önmagából, majd tekintete összekapcsolódik az enyémmel.
- Köszönöm – húzza ki egyik csuklóját a kezemből, én pedig hezitálok, hogy elengedjem-e őt, de megkönnyebbülök, amikor felemeli a kezét, hogy megtörölje a szemeit. – Sajnálom, hogy kiborítottalak – feleli. Meg tudom mondani, hogy több mondanivalója van.
- Ne tartsd vissza. Ismerlek, mondd, amit mondanod kell.
- Utálom azt, ahogy reagáltam – fújtatja.
- Tudom, de… – félbeszakít Louis keze a levegőben.
- Nem fejeztem be – köszörüli meg a torkát. – Azóta akarok apa lenni, amióta az eszemet tudom. Én nem voltam olyan, mint minden más kisfiú a játékautóikkal. Annyira fontos volt nekem az apaság. Soha, soha nem kérdőjeleztem meg vagy aggódtam amiatt, hogy talán nem vagyok képes arra, hogy az legyek.
- Tudom, hogy…
- Kérlek, hadd beszéljek – csikorgatja a fogait. Tényleg be kellene fognom, most az egyszer. Ahelyett, hogy válaszolnék, bólintok és csendben maradok.
- Érzem most ezt a hihetetlen veszteséget, és nem akarom úgy érezni, mintha minden rendben lenne. Imádom, hogy megpróbálsz segíteni, de neked egyetlen álmod sem tört még össze itt. Még gyerekeket sem akartál tíz perccel ezelőttig.
Várok néhány másodpercet, majd felhúzom rá a szemöldökömet, engedélyt kérve, hogy beszéljek. Ő bólint. Egy félteherautó hangos dudálása harsog át a levegőn, mire Louis majdnem kiugrik a kocsiból.
- Visszavezetek Vance-hoz, de szeretnék bemenni és veled lenni – felelem. Louis kinéz az ablakon, de nem mulasztom el észrevenni kis bólintását. – Úgy értem, vigasztaló módon, ahogyan kellett volna már – tisztázom. Éppen, mint a bólintásával, elkapom azt is, hogy a szemeit forgatja.

Louis szemszöge
Harry és Vance váltanak egy kínos pillantást, miközben elhaladunk mellette a folyosón. Furcsa az, hogy Harry itt van velem mindazok után, amik történtek. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az erőfeszítést és a féken tartást, amit mutat azzal, hogy ebbe a házba jön, Vance házába.
Mostanában nehéz csak egy problémára fókuszálni. Harry viselkedése Londonban, Vance és Anne, az apám halála, a termékenységi kérdésem. Ez túl sok, és úgy tűnik, soha nem ér véget.
Egy módon az a megkönnyebbülés, hogy elmondtam Harrynek a terméketlenséget egy nagy megkönnyebbülés, hatalmas tényleg, de mindig van valami más, ami arra vár, hogy felfedjék vagy az egyikünkhöz vágják. New York a következő.
Nem tudom, hogy egyszerűen csak el kellene-e mondanom most, most, hogy már amúgy is van köztünk egy kérdés. Utálom, ahogy felé reagáltam, de hálás vagyok, hogy félre állt, így legalább beszélhettünk a feszültségről, ami megtöltötte az autót. Szeretném azt hinni, hogy ha nem állt volna félre a kocsival, semmi sem lenne rendben köztünk, és többet nem beszélnél vele.
Nem tudom megszámolni azokat az alkalmakat, amikor kimondtam, gondoltam, esküdtem ezeket a szavakat, mióta találkoztam vele. Tartozom magamnak azzal, hogy azt hiszem, ezúttal komolyan gondolom.
- Min gondolkozol? – kérdezi Harry becsukva a hálószobám ajtaját maga mögött. Gondolkodás nélkül, őszintén válaszolok.
- Hogy nem beszélnék veled többé.
- Mi? – lép felém, mire hátrálok tőle.
- Ha nem húzódtál volna félre az autóval, valószínűleg nem beszéltem volna veled, amikor visszaértünk ide.
- Tudom – sóhajt fel. Én kínosan körbe nézek a szobában, mindarra gondolva, ami történt. – Gyere ide – nyitja szét a karjait Harry nekem, én viszont hezitálok. – Kérlek, hadd vigasztaljalak úgy, ahogyan már kellett volna. Hadd beszéljek veled és hallgassalak.
A szokásos módon a karjai közé lépek. Most más érzés, szilárdabb, igazibb, mint korábban. Szorosabbra veszi karjait testem körül, arcát a fejem tetején pihentetve. Haja, ami túl hosszú most már oldalt, csiklandozza a bőrömet, aztán érzem őt egy csókot nyomni a hajamra.
- Mondd el, hogyan érzel mindezzel kapcsolatban, mondj el mindent, amit még nem mondtál el nekem – feleli, húzva engem, hogy leüljek mellé az ágyra. Keresztbe teszem a lábaimat, ő pedig hátával a fejtámlának dől.
Elmondok neki mindent. Mesélek neki az időpontomról, és mindenről, amit az orvos mondott. Elmesélem neki, hogy nem akartam, hogy ő tudjon róla, aztán ökölbe szorítja kezeit, amikor arról beszélek, hogy féltem, hogy boldog lesz. Csendben marad és bólogat végig, amíg elmondom neki, hogy el akartam titkolni előle, ideiglenesen.
- Miért? Miért tetted volna ezt? – könyököl fel, hogy közelebb mozduljon hozzám.
- Azt gondoltam, boldog leszel attól, hogy többé nem kell azzal foglalkoznod, hogy a gyerekekről beszélek, és nem akartam ezt hallani – vonok vállat. – Inkább megtartottam volna magamnak, minthogy halljam, mennyire megkönnyebbült vagy emiatt.
- Csak azt akarom, hogy te boldog legyél. Ha elmondtad volna korábban, itt lettem volna, hogy megvigasztaljalak, mielőtt azt a sok bort megittad. Bármit elmondhatsz nekem, Louis. Tudtam, hogy ez régóta egy álmod volt. Ha elmondtad volna korábban, itt lehettem volna, hogy vigasztaljalak.
- Ha tényleg azt akartad volna, hogy boldog legyek, nem bántottál volna meg olyan sokszor – motyogom. Úgy tűnik átgondolja, mielőtt újra megszólal, egy újabb fejlődés a részéről.
- Igazad van. Tudod, hogy igazad van – vallja be. – Örülök, hogy elmondtad nekem bárki más előtt – feleli egy pillanatnyi csend után, szemei az enyémen vannak.
- Elmondtam Kimnek – vallom be. Kissé bűntudatot érzek, hogy azt feltételezte, ő volt az első személy, akinek elmondtam, de ő nem volt ott nekem. Harry összehúzza szemöldökét.
- Hogy érted, hogy elmondtad Kimnek? Mikor?
- Elmondtam neki, miután megtudtam.
- Szóval Kim tudta és én nem?
- Igen – bólintok.
- Mi van Liammel? Liam is tudja? Karen? Vance?
- Miért tudná Vance? – csattanok fel rá. Megint visszatért ahhoz, hogy nevetséges legyen.
- Kimberly valószínűleg elmondta neki. Liamnek is elmondtad?
- Nem, Harry. Csak Kimberlynek. El kellett mondanom valakinek, rád pedig nem számíthattam eléggé ahhoz, hogy elmondjam.
- Aú – hangsúlya durva, homlokráncolása meg nyomasztó.
- Ez igaz – felelem halkan. – Tudom, hogy nem akarod hallani, de igaz. Úgy tűnik, elfelejted, hogy semmit sem akartál tőlem, amíg az apám meg nem halt.
Utálom, ahogy gyomrom felfordul, amikor arra az utazásra gondolok a pokolból.

Harry szemszöge
- Mindig akartalak téged, tudod ezt. Csak nem tudtam megállítani a próbálkozást, hogy tönkretegyem az egyetlen jó dolgot az életemben, és sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott nekem, és utálom, hogy az apád halála kellett hozzá, hogy összeszedjem a seggemet, de most már itt vagyok és szeretlek, jobban, mint valaha. Házasodjunk össze – teszem hozzá a végén.
- Harry, ezzel nem dobálózhatsz csak úgy. Ne mondogasd ezt – vet rám haragos pillantást.
- Rendben, először veszek neked egy gyűrűt…
- Harry – figyelmeztet, ajkait egy szoros vonalba préseli össze.
- Rendben – forgatom a szemeimet rá, és szerintem Louis meg akar ütni engem. – Annyira szerelmes vagyok beléd.
- Ja, most már az vagy.
- Már régóta szerelmes vagyok beléd.
- Hát hogyne – motyogja Louis. Hogy lehet ennyire kurvára cuki és bosszantó egyszerre?
- Szerettelek még akkor is, amikor seggfej voltam Londonban.
- Az pokolian biztos, hogy nem úgy viselkedtél.
- Tudom, rohadtul el volt menve az eszem – piszkálom az idegesítő kopott anyagot a gipszemen. Még hány hétig kell ezt viselnem? Nem emlékszem.
- Engedted, hogy felvegye a pólódat, miután szexeltél vele – Louis elnéz tőlem, szemeivel a mögöttem lévő falra fókuszálva. Mi?
- Miről beszélsz? – kérdezem tőle, nagyujjamat óvatosan az álla alá nyomva, hogy kényszerítsem őt arra, hogy rám nézzen.
- Az a lány, Mark testvére. Janine, azt hiszem, ezt hallottam, hogy mondta valaki?
- Azt hiszed, hogy megdugtam őt? – tátom el a számat.
- Nyilvánvalóan igen. Gyakorlatilag az arcom előtt lóbáltad az óvszert – hangja távoli, megbántott.
- Nem dugtam őt meg, Louis. Nézz rám – próbálom meggyőzni őt, amikor újra elfordul. – Tudom, minek tűnt.
- A pólódat viselte.
Utálom, ahogy kinézett a pólómban, de egyszerűen nem fogta be a rohadt száját, amíg oda nem adtam neki.
- Tudom, hogy igen, de nem dugtam meg. Ennyire megtévesztett vagy, hogy azt hiszed, megtenném ezt? – kérdezem tőle, szívem száguldozik azon a gondolaton, miszerint engedtem, hogy ezzel a baromsággal a fejében járkáljon az elmúlt pár hétben.
- Teljesen rád mászott, előttem.
- Megcsókolt és megpróbált leszopni, de ennyi – beszélek zavarosan. Louis egy kis hangot hallat, majd lehunyja a szemeit. – Még csak kemény se lettem rá, csakis rád – próbálom jobbá tenni, de megrázza a fejét és feltartja a kezét, hogy hagyjam abba.
- Ne beszélj róla, rosszul leszek – feleli, én pedig tudom, hogy komolyan gondolja.
- Én is rosszul lettem, telehánytam a helyet, miután hozzám ért – mondom neki. A szín az arcába lassan visszatér.
- Hogy mi?
- Szó szerint hánytam, úgy értve, hogy a fürdőbe kellett szaladnom, mert rosszul lettem attól, hogy hozzám ért. Nem tudtam elviselni.
- Tényleg? – kérdezi Louis, én pedig elgondolkozom, hogy aggódnom kellene-e az ajkai sarkánál lévő kis mosoly miatt, miközben a hányási élményemről mesélek neki.
- Igen, tényleg. Ne legyél ilyen boldog emiatt – mosolygok rá, megpróbálva felvidítani a hangulatot.
- Jó, remélem, nagyon beteg voltál – feleli, most már teljesen mosolyog. Mi vagyunk a legelbaszottabb pár. Elbaszott, de tökéletes.
- Az voltam. Annyira kurvára beteg. Sajnálom, hogy azt gondoltad egész idő alatt. Nem csodálom, hogy olyan mérges voltál rám – most már valamennyire van értelme, azonban mostanában Louis mindig mérges rám. – Most, hogy tudod, nem szórakoztam, visszafogadsz és becsületes embert csinálsz magadból? – húzok fel rá egy szarkasztikus szemöldököt.
- Megígérted, hogy ezt nem dobálod rám többet.
- Nem ígértem meg. Az a szó, hogy megígérem, nem volt használva – tisztázom. Bármelyik percben meg fog ütni engem. – El fogod mondani bárki másnak a baba szarságot? – váltok témát nagyjából.
- Nem – húzza ajkát a fogai közé. – Nem hiszem. Egyhamar nem.
- Senkinek sem kell tudnia, amíg örökbe nem fogadunk néhány év múlva – mondom neki. Louis megrázza a fejét, és tudom, hogy azt gondolja, őrült vagyok. Nem téved. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg rohadt baba vár szülőkre, hogy megvegyék őket, rendben leszünk.
Tudom, hogy még nem fogadta el a házassági ajánlatomat, vagy egyáltalán azt, hogy kapcsolatban legyen velem, de remélem, felhasználja ezt a lehetőséget arra, hogy erre emlékeztessen.
- Rohadt gyerekek? – nevet fel lágyan. – Kérlek, mondd, hogy tényleg van egy bolt valahol a belvárosban, ahová besétálsz és megvásárolsz egy gyereket? – emeli kezét a szájához, hogy megállítsa magát attól, hogy kinevessen.
- Nincsen? – viccelek. – Akkor micsoda a Babies R’ Us (bababolt, ruhákkal, kisággyal stb.)?
- Édes Istenem! – hajtja hátra fejét nevetésében, majd átnyúlok a kis távolságon köztünk és megfogom a kezét. – Olyan furcsa vagy.
- Ha az a rohadt bolt nincs tele gyerekekkel, felsorakoztatva, eladásra készen, akkor beperelem őket hamis hirdetésért – húzom el legjobb vigyoromat neki, mire felsóhajt, megkönnyebbülten, hogy nevet. Tudom ezt valahogy, pontosan tudom, hogy mire gondol.
- Segítségre van szükséged – húzza ki kezét az enyémből, majd feláll.
- Tudom, hogy igen – értek egyet, majd figyelem mosolyát elhalványulni. – Menjünk vissza a Pullmanra.
- Csak most jöttünk ide tegnap este.
- Liam néhány nap múlva elmegy, nem akarsz ott eltölteni egy kis időt? – emlékeztetem őt.
- Uhm, ja. Akkor menjünk vissza a Pullmanra.
Louis elalszik útközben, és nem is ébred fel, amíg az eső rá nem kezd, kopogva a kocsim tetején.
- Ti ketten többször utazzátok át Washington államot, mint bárki más, akit ismerek – Liam a kanapé szélén ül az apám nappalijában, amikor megérkezünk a Pullmanra.
- Nem ismersz sok embert, szóval nem tudom, mennyire releváns ez – ugratom őt. A széken ülő anyjára pillant, és tudom, hogy mondani akar valami okoskodó megjegyzést nekem, és ha Karen nem ülne ott, pokolian biztos, hogy megtenné.
- Ha-ha – forgatja a szemeit, majd kinyitja az ölében lévő könyvét, míg lecsúszik a kanapé karfájáról a díszpárnára.
- Örülök, hogy biztonságban ideértetek, az eső heves és csak rosszabb lesz az este végéig – Karen hangja lágy, miközben rám mosolyog. Én elnézek. – A vacsora már a sütőben van, hamarosan készen lesz.
- Átöltözök – feleli Louis mögülem. – Köszönöm, hogy megengeditek, hogy itt maradjak ismét – teszi hozzá, mielőtt eltűnik a lépcsőn.
Én a lépcsősor aljánál állok néhány másodpercig, mielőtt követem őt, mint egy kiskutya. Csak alsónadrágban van, amikor belépek a szobába.
- Jó időzítésem van – motyogom, amikor felnéz rám az ajtóban. A kezeit használja, hogy megpróbálja eltakarni magát, én pedig nem tehetek róla, de elmosolyodom. – Egy kicsit késő van erre, nem gondolod?
- Csitt – szid le, majd egy száraz pólót húz le nedves haján.
- Tudod, hogy a csittegés nem az erősségem.
- És pontosan mi az? – kínoz engem, megrázva a csípőjét, miközben felhúz egy nadrágot. Egy olyan nadrágot.
- Ez már nem volt rajtad egy ideje – dörzsölöm az államon lévő borostát, és a szűk, fekete anyagra bámulok, amit úgy tűnik, hogy kitöltött testével.
- Ne kezdd el ezt a nadrággal – int egy pimasz ujjat felém. – Elrejtetted előlem, ezért nem hordtam.
- Én nem – hazudom, elgondolkozva, hogy mikor találta meg a szekrényünkben abban a rohadt lakásban. A seggére nézve benne, emlékszem, miért rejtettem el.
- A szekrényben voltak.
Annak a gondolata, hogy átkutatja a szekrényt ezt a nadrágot keresve, megnevettet, amíg eszembe nem jut valami más abban a szekrényben, amit nem akartam, hogy megtaláljon.
- Mi más, uhm, mi más volt a szekrényben? – kérdezem, remélve, hogy nem fog elpirulni vagy elnézni, vagy bármi jelet adni nekem, miszerint megtalálta azt a rohadt dobozt.
- Semmit – húz fel a lábára egy pár kék zoknit. Förtelmes, bolyhos dolog borítja a lábfejét. – Miért, mi más van még ott? – kérdezi.
- Semmi – hazudom egy vállrándítással elintézve a paranoiámat.
- Oké? – forgatja a szemeit Louis azon a goromba kis módon, ahogy szokta.
Követem Louis-t a földszintre, megint mint egy kiskutya, majd leülök mellé a hatalmas ebédlőasztalnál. Sarah megint itt van, Liamre bámul, mintha valamiféle ragyogó ékszer lenne vagy valami, fura csaj.
- Szia, Sophia – ragyog Louis a nőre. Ő elveszi tekintetét Liamről, csak annyi ideig, hogy visszamosolyogjon Louis-ra és integessen nekem.
- Sophia segített a sonkával – ragyogja Karen.
- Mhm, annyira jó. A szósz tényleg jó – nyögi Louis a villája körül. Ezek az emberek és az ő rohadt kajáik.
- Azt gondolnád, hogy ti pornóról beszéltek – felelem túl hangosan.
Louis megrúgja a lábamat az asztal alatt, Karen eltakarja kezével a száját és köhög, kajával teli szájjal. Meglepődöm, amikor Sarah felnevet. Liam úgy néz ki, hogy kellemetlenül érzi magát, de arckifejezése meglágyul, amikor észreveszi, mennyire nagyon nevet Sarah.
- Ki mondja ezt? – kuncog fel. Liam szánalmasan bámulja őt, Louis pedig most már mosolyog.
- Harry, Harry mond ilyen dolgokat – mosolyog Karen, humorral a szemeiben. Ez furcsa.
- Hozzá fogsz szokni – néz rám rövid időre Liam, mielőtt visszafókuszál az új rajongásához. – Úgy értem, ha sokat vagy itt. Nem mintha sokat leszel majd itt – arca élénkvörös. – Ha akartál volna, úgy értem. Nem mintha akarnál.
- Érti – szedem ki Liamet nyomorából, aki úgy néz ki, mintha bepisilne.
- Igen – mosolyog a csaj Liamre, és esküszöm az arca pirosból lilára vált. Szegény.
- Sophia, meddig vagy a városban? – szól közbe Louis, édes módon témát váltva, hogy segítsen a barátjának.
- Csak még néhány napig. A következő hétfőn indulok vissza New Yorkba. A szobatársaim haldokolnak, hogy visszamenjek – válaszolja.
- Hány szobatársad van? – kérdezi Louis.
- Három, mindannyian táncosok.
- Ó, wow – villant Louis egy kényszerített mosolyt. Én felnevetek.
- Ó, Istenem! Balett táncosok, nem sztriptízesek – tör ki nevetésben Sarah, én pedig csatlakozom hozzá, csak hogy nevessek Louis megkönnyebbült és zavarban lévő arckifejezésén.
Louis irányítja a beszélgetés nagy részét, random szarságokat kérdezgetve a nőtől, én meg mindkettőt kizárom, csak Louis ajkainak ívére fókuszálok, miközben beszél. Imádom, hogy megáll néhány falatonként, majd az ajkaihoz teszi a szalvétát, még akkor is, ha semmi sincs az arcán.
A vacsora így folytatódik, még el nem kezdem unni magam, halálra, és Liam arca már csak egy kicsit piros.
- Harry, eldöntötted már a diplomaosztót, tudom, hogy elutasítottad az ünnepélyt, de gondolkoztál rajta még tovább? – kérdezi Ken, miközben Karen, Louis és Sarah leszedi az asztalt.
- Dehogy, nem gondoltam meg magam – piszkálom fogaimat a körmömmel. Folyamatosan ezt csinálja, felhozza ezt a szarságot Louis előtt, hogy rám erőszakolja azt, hogy átsétáljak egy előadótermen, ahol emberek ezrei lesznek bezsúfolva a lelátókra, bőségesen izzadva és fütyülve, mint a vadállatok.
- Nem? – szól közbe Louis. Oda-vissza nézek Ken és Lou között. – Azt hittem, újra fontolóra veszed? – feleli, pontosan tudva, hogy mit csinál. Liam vigyorog, amilyen seggfej ő, Karen és Sarah meg a konyhában beszélgetnek.
- Én… – kezdem el. Kurva élet. Louis szemei bizakodók, mégis idegesek, majdnem kihívva arra, hogy utasítsam vissza az ötletet. – Jó, persze, rendben. Kurvára részt veszek az ünnepségen – fújtatom, egyértelműen bosszúsan. Ez egy akkora baromság.
- Köszönöm – feleli Ken. Éppen azon vagyok, hogy elmondjam neki, hogy kurvára szívesen, amikor rájövök, hogy Louis-nak köszöni meg, nem nekem.
- Ti ketten olyan… – elcsendesedek Louis arckifejezésétől. – Ti ketten olyan csodálatosak vagytok – mondom nekik. Ti sunyi kis köcsögök, ismétlem meg a fejemben újra és újra, miközben egy önelégült vigyort osztanak meg egymással.