Chapter 289

Sziasztok! 😊

Máris itt van az újabb fejezet, és hát mit is mondjak... nem túl vidám. Az eleje egész jó, utána viszont nem várt fordulatok jönnek, egymás után. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy mi lesz a véleményetek az események után, én alig tudtam elhinni. Más megjegyzésem szerintem nincsen, találkozunk egy hét múlva, remélhetőleg akkor is időben 😃

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 289

Louis szemszöge
- Kész vagy arra, hogy bemenjünk? – hangom suttogás, megtörve a csendet köztünk. Harry nem szólalt meg, én meg nem voltam képes kitalálni semmit, ami megérte volna, hogy beszéljünk róla, az elmúlt húsz percben.
- Te? – emeli fel magát a fát használva, majd leporolja a piszkot fekete farmerjéről.
- Ha te igen.
- Én igen, de ha szeretnél még beszélni arról, hogy bemenjünk, azt is csinálhatjuk – villant egy szarkasztikus mosolyt.
- Haha – forgatom a szemeimet, aztán Harry kinyújtja a kezét, hogy segítsen lábra állni. Keze gyengéden a csuklóm köré fonódik, majd felhúz a lábaimra. Nem enged el, csak lecsúsztatja a kezét, hogy magába foglalja az enyémet.
Nem kommentálom lágy érintését, vagy a tényt, hogy azon az ismerős módon néz rám, ahogy akkor néz, amikor haragját leplezi, legyőzi akár, az irántam érzett szerelmével. Ez az a nézés, ez a nyers és tervezetlen nézés az arcán, ami emlékeztet arra, hogy egy részemnek szüksége van rá és szereti ezt a férfit jobban, mint azt hajlandó lennék bevallani.
Nincs terv e mögött az érintés mögött, nem egy számított gesztus, amikor karja a derekam köré fonódik és magához húz, miközben felsétálunk a füvön a teraszhoz.
Egy szót sem szólunk, csak egy aggódó pillantás van Karentől. Keze férje karján pihen, Ken lehajol, halkan beszélve Liamhez, aki most már visszaült az ebédlőasztalhoz. Sophia már nincs a helyiségben, feltételezem, elment a káosz után. Nem hibáztatom őt.
- Jól vagy? – fordul Karen Harryhez. Liam felnéz ugyanakkor, mint Ken, én pedig lágyan meglököm Harryt.
- Ki, én? – kérdezi összezavarodva. Megáll közel a lépcső elejéhez, mire beleütközök.
- Igen, kedves, jól vagy? – tisztázza Karen. Barna haját a füle mögé tűri, aztán tesz egy lépést felénk, keze a hasa felé mozdul.
- Úgy érted, – köszörüli meg a torkát Harry – elkezdek-e őrjöngeni és beverni Liam arcát? Nem, nem fogom – fújtatja Harry. Karen megrázza a fejét, a türelem tiszta lágy vonásaiban.
- Nem, úgy értettem, jól vagy? Van bármi, amit tehetek érted, így értettem.
Harry pislog egyszer, összeszedve magát.
- Igen, jól vagyok.
- Ha a válasz erre a kérdésre megváltozik, ügyelj arra, hogy szólj nekem. Oké? – kérdezi tőle. Harry bólint, majd felvezet engem a lépcsőn. Én visszanézek le Liamre, miközben felsétálok a lépcsőn, ő pedig lehunyja a szemeit, elfordítva az arcát.
- Beszélnem kell Liammel – mondom Harrynek, ahogy kinyitja az ajtót az itteni szobájánál. Felkapcsolja a villanyt, majd elengedi a karomat.
- Most? – kérdezi.
- Igen, most.
- Pontosan most?
- Igen – abban a pillanatban, hogy kimondom a szót, Harry a falhoz nyom.
- Ebben a másodpercben? – hajol hozzám, lehelete meleg a nyakamon. – Biztos vagy benne?
Nem vagyok biztos, semmiben sem, tényleg.
- Mi? – hangom nehéz, fejem zavaros.
- Azt hiszem, meg akartál csókolni – nyomja ajkait az enyéimhez, én pedig nem tehetek róla, de belemosolygok, az őrültségbe, vonzalmának megkönnyebbülésébe. Ajkai nem lágyak, szárazak és repedtek, de olyan tökéletesek, és imádom, ahogy nyelve körülnyalja az enyémet, a számba nyomódva, nem adva meg nekem a lehetőséget, hogy túlgondoljam vagy elhúzódjak.
Kezei a csípőmön vannak, ujjai finoman az ott lévő bőrbe nyomódnak, miközben térde a combjaim közé nyomódik, hogy szétválassza őket.
- Nem tudom elhinni, hogy olyan messzire költözöl tőlem – feleli, végighúzva ajkait az államon az éppen a fülem alatt lévő bőrig. – Olyan messzire tőlem.
- Sajnálom – lehelem, képtelen vagyok többet mondani ennél, amikor kezei elmozdulnak a csípőmről a hasamhoz, ellökve a pólóm anyagát kezeinek nehéz lökésével.
- Kettőnk között folyamatosan elfutunk – hangja nyugodt, kezei ellenére, amik gyorsan mozognak, hogy kezeibe vegye a mellkasomat, hátam a falnak nyomódik, pólóm pedig a padlón pihen a lábainknál.
- Igen.
- Egy Hemingway idézet, és máshol lesz elfoglalt a szám – mosolyodik el a számnál, kezei dörzsölik és csipkelődnek éppen a nadrágom derék része felett. Én bólintok, azt akarva, hogy végigvigye azt az idézetet. - Nem szökhetsz el magadtól azzal, hogy egyik helyről a másikra költözöl – kezével benyúl a nadrágomba, mire felnyögök, egyaránt elárasztva a szavaitól és érintésétől.
Szavai végtelenül játszódnak le a fejemben, miközben hozzám ér, én pedig érte nyúlok. Egyértelműen feszíti a cipzárját, majd a nevemet nyögi az orra alatt, ahogy farmerja gombjaival ügyetlenkedek.
- Ne menj New Yorkba Liammel, maradj velem Seattle-ben.
Liam. Elfordítom a fejemet, aztán elveszem kezemet Harry cipzárjától.
- Beszélnem kell Liammel, ez fontos. Zaklatottnak tűnt.
- És? Én is zaklatott vagyok.
- Tudom – sóhajtok fel. – De te nyilván nem vagy annyira zaklatott – emlékeztetem őt, lepillantva a farkára, amit alig fed el az alsónadrágja.
- Nos, ez azért van, mert el van terelve a figyelmem attól, hogy mérges legyek rád és Liamre – teszi hozzá, mint egy utógondolatot.
- Nem leszek sokáig – húzódok el tőle, aztán felemelem a pólómat a padlóról, lehúzva azt a hasamon.
- Oké, amúgy is kell nekem néhány perc – löki hátra a haját Harry, és az elől lévő rendezetlen tincsei lehullanak a nyakára. Most a leghosszabb a haja, mióta találkoztam vele, tetszik így, de valamennyire hiányzik, hogy képes legyek látni a tetoválások mintáját, amik kilógnak a pólója nyakvonalából.
- Néhány percre távol tőlem? – kérdezem tőle, mielőtt fontolóra venném, milyen kétségbeesetten hangzik a kérdés.
- Igen – ért egyet. – Az előbb mondtad el, hogy elköltözöl az ország másik felébe, és elvesztettem a hidegvéremet Liammel, szükségem van néhány percre, hogy szétválogassam a szarságot, ami a fejemben van.
- Oké, megértem – mondom neki, komolyan gondolva. Tényleg megértem. Sokkal jobban kezeli ezt, mint azt vártam, és az utolsó dolog, amit tennem kellene, hogy ágyba ugorjak Harryvel, mielőtt megbeszélnénk a dolgokat Liammel.
- Lezuhanyozok – mondja nekem, miközben a folyosóra sétálok.
Az agyam még mindig a hálószobában van Harryvel, a falhoz nyomva, a figyelemelterelésben élve. Minden egyes lépéssel érintésének szelleme elfogy, és amikor besétálok az ebédlőbe, Karen elmozdul Liam oldaláról, Ken pedig int neki, hogy hagyja el vele a helyiséget. Karen megajándékoz egy kis mosollyal és egy lágy kézszorítással, ahogy elhalad mellettem.
- Szia – húzok ki egy széket, majd leülök Liam mellé, de ő feláll, éppen ahogy én helyet foglalok.
- Ne most, Louis – csattan fel. Lemaradtam itt valamiről, össze vagyok zavarodva durva hangsúlyától.
- Liam – állok fel és követem őt, miközben besétál a nappaliba. – Várj! – kiabálom a hátának. Abbahagyja a sétát.
- Sajnálom, de ez nem működik többé.
- Mi nem működik? – kérdezem tőle, ujjaim hosszú ujjú pólóját húzzák, hogy megállítsam őt attól, hogy elsétáljon tőlem.
- Ez a dolog közted és Harry között. Rendben volt, amikor ez csak titeket érintett, de most már mindenkit belerángattok ebbe, és ez nem fair – a düh a hangjában mélyre vág, és beletelik egy pillanatba, hogy emlékezzek rá, hogy hozzám beszél.
Liam mindig támogató volt és kedves, és soha nem számítottam arra, hogy ezt halljam tőle.
- Sajnálom, Louis, de tudod, hogy igazam van. Nem folytathatjátok tovább azt, hogy idehozzátok ezt. Anya terhes most, és az a jelenet komoly kárt okozhatott volna az idegeinek, ti oda-vissza mentek Seattle és az itteni hely között, veszekedve mindkét városban és mindenhol közöttük.
Aú. Küzdök a szavakért.
- Tudom, annyira sajnálom azt, ami történt. Nem akartam, hogy ebből bármi is megtörténjen, Liam, el kellett mondanom neki New Yorkot, nem titkolhattam előle. Azt hittem, nagyon jól kezelte ezt – hangom megtörik. Össze vagyok zavarodva és pánikolok, amiért Liam dühös rám. Tudtam, hogy nem örül annak, hogy Harry kezet emelt rá, de nem vártam ezt a reakciót tőle.
- Jól kezelte? A falhoz vágott engem… – felsóhajt, majd feltűri könyékig a pólója ujját. – Jól kezelte, azt hiszem, – ért egyet – de ez nem jelenti azt, hogy ez nem válik egyre nagyobb és nagyobb problémává. Nem utazhatjátok be a világot úgy, hogy folyton szakítotok és újra összejöttök. Ha ez nem működik egy városban, miért gondolod, hogy egy másikban működni fog?
- Tudom ezt, ezért megyek New Yorkba veled. Meg kell találnom önmagamat, egyedül. Vagyis Harry nélkül. Ez volt a lényeg az egész mögött.
Liam megrázza a fejét.
- Harry nélkül? Azt hiszed, hogy engedni fogja, hogy New Yorkba menj nélküle? Vagy ő fog veled menni, vagy te maradsz itt, így veszekedve – int kezével a levegőben, mire szívem a mellkasomba süllyed.
Mindig mindenki ugyanazokat a dolgokat mondja a kapcsolatomról Harryvel, a pokolba, én is ugyanezeket mondom. Hallottam korábban már mindet, sokszor, de ahogy Liam hozzám vágja ezeket, egyiket a másik után, ez más. Ez más, és ez többet jelent és jobban fáj, és ettől jobban kétségbe vonok mindent.
- Tényleg sajnálom, Liam. Tudom, hogy mindenkit belerángattam a felfordulásunkba, és annyira sajnálom ezt. Nem akartam, nem akartam, hogy így legyen, főleg nem veled. Te vagy a legjobb barátom, soha nem akarom, hogy így érezz.
- Ja, nos, így érzek. És sok más ember is, Louis – szavai élesek, átszúrnak engem azon az egy helyen, amim maradt, az egyetlen érintetlen, tiszta helyen bennem, ami Liamnek volt fenntartva és az ő szerető barátságának. Az a szent, kis hely volt lényegében mindenem, amim maradt, amikor olyan emberek jöttek szóba, akik körülöttem voltak. Az a biztonságos helyem volt, ami most sötét lett, mint a környezete.
- Sajnálom – hangom megtört vinnyogásként jön ki, és meg vagyok győződve róla, hogy az agyam nem zárkózott fel a ténnyel, miszerint Liam az az ember, aki ezeket a dolgokat mondja nekem. – Én csak… azt hittem, te a mi oldalunkon állsz? – kérdezem, egyszerűen azért, mert meg kell kérdeznem. Tudnom kell, hogy ez valóban annyira reménytelen, mint amilyennek tűnik. Liam vesz egy mély levegőt, majd kifújja.
- Én is sajnálom, de a ma este túl sok volt. Az, hogy anya terhes, hogy Ken megpróbálja rendbe hozni a dolgokat Harryvel, hogy én elköltözöm, ez túl sok. Ez a mi családunk, és ennek össze kell jönnie, te nem segítesz ebben.
- Sajnálom – ismétlem meg, mert nem tudom, mi más mondjak. Nem vitatkozhatok vele, még csak nem is ellenkezhetek vele, mert igaza van. Ez az ő családjuk, nem az enyém. Nem számít, mennyire próbálom azt tettetni, hogy ez az én családom, én eldobható vagyok itt. Eldobható vagyok minden helyen, ahol megpróbáltam beilleszkedni, mióta elhagytam anyám házát.
- Tudom, hogy sajnálod, és sajnálom, amiért köcsög vagyok, de ki kellett mondanom – bámul le a lábaira, én pedig úgy tűnik, nem tudok elnézni az arcától.
- Igen, megértem – mondom neki. Még mindig nem néz rám. – Ez nem lesz ilyen New Yorkban, megígérem. Csak szükségem van egy kis időre, annyira össze vagyok zavarodva mindennel kapcsolatban az életemben, és úgy tűnik, nem értek semmit.
Annak az érzése, hogy nem akarnak valahol, amikor nem vagy biztos benne, hogyan távozz, az egyik legrosszabb érzés. Annyira hihetetlenül kínos, és kell hozzá néhány másodperc, hogy megpróbáld felmérni a helyzetet, hogy megbizonyosodj róla, nem csak paranoiás vagy, de aztán amikor a legjobb barátom nem néz rám, miután elmondja nekem, hogy problémákat okozok a családjának, az egyetlen családnak, amim van, tudom, hogy ez igaz. Liam nem akar beszélni velem most, de túl kedves ahhoz, hogy kimondja.
- New York – nyelem le a csomót a torkomban. – Nem akarod már, hogy menjek, ugye? – kérdezem tőle.
- Nem az, csak azt hittem, New York egy újrakezdés lesz mindkettőnknek, Louis, nem pedig egy másik hely neked és Harrynek, ahol veszekedhettek.
- Megértem – vonom meg a vállaimat, majd körmeimmel a tenyerembe vájok, hogy megállítsam magamat a sírástól. Tényleg megértem, teljesen megértem.
Liam nem akarja, hogy New Yorkba menjek vele. Amúgy sem volt szilárd tervem. Nincsen sok pénzem, vagy egy elfogadó levelem a NYU-ra még, ha valaha is lesz olyanom. Csak, mint minden másban az életben, nem fogtam fel, mennyire fel voltam készülve érzelmileg arra, hogy elmenjek, mostanáig. Szükségem volt erre, szükségem volt arra, hogy legalább megpróbáljak valami spontánt csinálni, és szükségem volt arra, hogy kiugorjak a világba és a saját két lábamon landoljak.
- Sajnálom – feleli Liam, kissé megrúgva a szék lábát, hogy elterelje a figyelmet szavairól.
- Semmi gond, megértem – kényszerítek ki egy mosolyt a legjobb barátomnak, majd sikerül kibírnom a lépcsőig, mielőtt a könnyek szabadon áramolnak le az arcomon. Az ágy szilárdnak érződik alattam, egy helyben tartva engem, míg a hibáim ott fekszenek előttem.
Olyan önző voltam, és nem is jöttem rá, mennyire önző voltam mostanáig. Olyan sok kapcsolatot tettem tönkre az elmúlt nyolc hónapban. Az egyetemet az én Natalie-mmal kezdtem el, a gyerekkori barátnőmmel, amíg meg nem csaltam őt, többször is, Harryvel.
Összebarátkoztam Steph-el, aki elárult és megpróbált bántani engem. Elítéltem Mollyt, és még csak nem is ő volt az, aki miatt aggódnom kellett volna. Kényszerítettem magamat, hogy elhiggyem, be tudok illeszkedni az egyetemen, hogy annak a baráti társaságnak a tagjai valóban a barátaim voltak, amikor a valóságban vicc voltam nekik.
Harcoltam és harcoltam, hogy megtartsam Harryt, harcoltam az elfogadásáért a kezdetektől. Amikor nem akart engem, én csak még jobban akartam őt. Harcoltam az anyámmal, hogy megvédjem Harryt, harcoltam magammal, hogy megvédjem Harryt, harcoltam Harryvel, hogy megvédjem Harryt.
Neki adtam a szüzességemet egy fogadás részeként. Szerettem őt és becsben tartottam azt a pillanatot, ő pedig eltitkolta előlem az indítékait. Feldolgoztam ezt és továbbléptem, szóval most ez az emlékeztető nem több, mint egy piros zászló az önbecsülésemben. Még azok után is, amit tett, maradtam, ő meg mindig visszajött egy bocsánatkéréssel, ami még nagyobb volt, mint az utolsó. Bár nem csak mindig ő volt, még az ő hibái mélyebbek voltak, fájdalmasabbak, az enyéim éppen olyan gyakoriak voltak.
Tiszta önzésből felhasználtam Zaynt, hogy kitöltsem az űrt majdnem minden alkalommal, amikor Harry elhagyott engem. Megcsókoltam őt, időt töltöttem vele, megvezettem őt. Harry feje fölött tartottam a barátságunkat, tudatosan folytattam a játékot, amit ők kezdtek el annyi sok hónappal ezelőtt.
Olyan sokszor bocsátottam meg Harrynek, csak hogy visszadobja a hibáit az arcomba. Mindig túl sokat vártam tőle, és soha nem hagytam, hogy elfelejtse. Harry egy jó ember, a hibái ellenére ő olyan jó ember, és megérdemli, hogy boldog legyen, mindent megérdemel. Megérdemel valakit, aki nem emlékezteti őt a dolgokra folyamatosan. Nem érdemel játékokat és rossz emlékeket. Nem kellene megpróbálnia megfelelni valamilyen nevetséges elvárásnak, amit én állítottam fel neki, amivel majdhogynem lehetetlenség találkozni.
Keresztülmentem a poklon és vissza az elmúlt nyolc hónapban, és most itt ülök, ezen az ágyon, egyedül. Az egész életemet tervezéssel és beütemezéssel töltöttem, szervezve és megelőzve, mégis itt vagyok semmivel, csak könnyáztatta arccal és törött tervekkel. Még csak nem is töröttek, egyiknek sem volt elég alapja mindenek előtt ahhoz, hogy eltörjenek. Fogalmam sincs, hová tart az életem, még egy aktív egyetemi órarendem sincs. Oda-vissza iratkoztam át, jelentkeztem egyetemre New Yorkban, és fogalmam sincs, mi a fenét csinálok az életemmel.
Olyan sok szakítás, olyan sok veszteség. Visszatért az apám az életembe, csak hogy megöljék a saját démonjai. Figyeltem, ahogy Harry egész élete lelepleződik hazugságként, és kiderült, hogy a legközelebbi barátja és mentora a biológiai apja egy hosszú múlttal az anyjával.
A gyerekkora gyötrelem volt a semmiért, éveken át foglalkozott egy alkoholista apával, és olyan dolgoknak volt tanúja gyerekként, amiknek soha senkinek sem kellene. Az elejétől figyeltem Harry kapcsolatát Kennel, találkoztam az új és javított Kennel egy joghurtos üzletben, és közel egy évet töltöttem azzal, hogy ennek a családnak a részévé váljak, és figyeltem, ahogy Harry is ugyanezt teszi. Megtanulja elfogadni a múltját és megbocsátani Kennek a hibáit, és ezt hihetetlen látni.
Annyira dühös volt egész életében, és most, hogy végre kezd egy kis béke lenni az életében, úgy látom ezt, amilyen. Harrynek szüksége van erre a békére, szüksége van a feloldásra. Nincs szüksége a folyamatos visszalépésre és a folyamatos zűrzavarra. Nincs szüksége kétségekre és vitatkozásokra, családra van szüksége.
Szüksége van a barátságára Liammel, és a kapcsolatára az apjával. El kell fogadni azt, ahogy törődik a családjával, és hogy képes élvezni annak az izgalmát, hogy növekszik a családja. Szüksége van a karácsonyi vacsorákra tele szeretettel és nevetéssel, nem könnyekkel és feszültséggel. Figyeltem őt változni olyan sokat azóta a nap óta, hogy találkoztam a goromba, tetovált fiúval a leghosszabb, legrendezetlenebb hajjal, amit valaha is láttam. Ő már nem az a fiú, ő egy férfi most, egy gyógyuló férfi. Nem iszik úgy, ahogy régen, nem tör össze dolgokat olyan gyakran, és megállította magát attól, hogy bántsa Liamet.
Sikerült felépítenie ezt az életet maga körül, tele emberekkel, akik szeretik és becsben tartják ők, nekem meg sikerült lerombolnom minden kapcsolatot, amiről azt gondoltam, hogy megvolt nekem.
Veszekedtünk és harcoltunk, nyertünk és veszítettünk, most pedig a barátságom Liammel csak egy újabb veszteségévé vált Harrynek és Louis-nak.
- Mi a helyzet? – dörzsöli a haját egy törölközővel Harry, miközben besétál a szobába. A szövet a padlóra esik, ő meg átmegy a szobán, hogy letérdeljen előttem.
- Mi Catherine és Heathcliff vagyunk – nem próbálom meg leplezni a könnyeimet, nem látom értelmét.
- Mi? Mi a fene történt?
- Körülöttünk mindenkit nyomorúságossá tettünk, és nem tudom, hogy csak nem vettem észre, vagy túl önző voltam ahhoz, hogy törődjek ezzel, de megtörtént. Még Liam is, még Liam is a hatásunk alá került.
- Ez honnan jön? Kurvára mondott neked valamit? – áll lábra Harry.
- Nem – húzom őt vissza a karjánál fogva, könyörögve neki, hogy ne menjen le a földszintre. – Csak az igazat mondta. Látom most már, kényszerítettem magamat, hogy lássam, de most már megértem – törlöm meg ujjaimmal a szemeim alatt, aztán veszek egy levegőt, hogy folytassam. – Nem te vagy az, aki tönkretett engem, én magam tettem ezt. Megváltoztam és te is megváltoztál, de te jó irányba változtál, én nem – kimondani ezt hangosan könnyebbé teszi az elfogadását. Nem vagyok tökéletes, soha nem leszek az, és ez rendben van, de nem húzhatom le Harryt magammal. Rendbe kell hoznom azt, ami rossz bennem, az nem fair, hogy ezt akarom Harrytől anélkül, hogy én magam megtenném.
- Őrültségeket beszélsz, ebből semminek sincs értelme.
- De – állok fel, majd a fülem mögé tűröm a hajamat. – Van értelme – megpróbálok olyan nyugodt maradni, amennyire csak tudok, de nehéz, mert ő nem érti, pedig ez olyan világos, hogyhogy nem érti? – Meg kell tenned nekem valamit, meg kell ígérned nekem valamit most – könyörgök neki.
- Mi? Rohadtul nem, nem ígérek meg semmit, Louis, mi a faszról beszélsz? – nyúl az állam alá, majd gyengéden felemeli a fejemet magához. Másik kezét arra használja, hogy letörölje az arcomat borító nedvességet.
- Kérlek, ígérj meg valamit. Ha valaha is van esélyünk egy jövőre együtt, meg kell tenned nekem valamit.
- Rendben – egyezik bele gyorsan.
- Komolyan gondolom, könyörgök neked, ha szeretsz engem, meghallgatsz és megteszed ezt nekem. Ha nem, soha nem lesz jövőnk, Harry.
Nem fenyegetésként értem a szavakat, ez kérés. Szükségem van erre tőle, szükségem van arra, hogy megértse, és hogy meggyógyuljon, és hogy megélje az életét, míg én megpróbálom rendbe hozni az enyémet.
- Oké, megígérem – nyel egyet, tekintete találkozik az enyémmel, és tudom, hogy nem akar beleegyezni, de komolyan gondolja.
- Ne kövess engem ezúttal, maradj itt és legyél a családoddal, és…
- Louis – veszi kezei közé az arcomat, megpihentetve őket az állam alatt. – Nem, hagyd ezt abba. Ki fogjuk találni ezt a New York szarságot, ne reagáld túl.
- Nem megyek New Yorkba, és ígérem neked, hogy nem reagálom túl. Tudom, hogy ez drámainak és megfontolás nélkülinek tűnik, de ígérem, hogy nem az. Mindketten olyan sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt évben, és ha nem szánunk egy kis időt arra, hogy megbizonyosodjunk róla, ez az, amit akarunk, akkor végül mindenkit le fogunk vinni magunkkal, még többet, mint azt már megtettük – próbálom megértetni vele, meg kell értenie.
- Milyen hosszú időre? – kérdezi.
- Amíg meg nem tudjunk, hogy készen állunk – magyarázom, jobban feloldva érezve magamat, mint voltam az elmúlt nyolc hónapban.
- Tudni mit? Én már tudom, hogy mit akarok veled.
- Szükségem van erre, Harry. Ha nem tudom összeszedni magamat, neheztelni fogok rád és magamra. Szükségem van erre.
- Rendben, megkaphatod. Megadom ezt neked, nem azért, mert akarom, hanem mert ez lesz az utolsó kétség, amid lesz velem kapcsolatban. Miután megadom neked ezt az időt és visszajössz hozzám, ennyi. Nem mész el újra, és össze fogsz házasodni velem. Ezt akarom cserébe ezért az időért, amire szükséged van.
- Oké – egyezek bele. Ha átvészeljük ezt, össze fogok házasodni ezzel a férfivel.

…

- Szeretlek, kérlek, emlékezz erre – csókolja meg Harry a homlokomat, aztán becsukja az anyósoldal felőli ajtót a kocsimon. A táskáim be lettek pakolva, az ezredik és utolsó alkalommal, Harry meg az autónak dől most, a mellkasához vonva engem. – Hívj fel abban a másodpercben, hogy odaérsz – nem boldog ezzel kapcsolatban, de az lesz. Tudom, hogy ez helyes, szükségünk van erre az időre magunknak, olyan fiatalok vagyunk, olyan összezavarodottak, szükségünk van erre az időre, hogy rendbe hozzunk valamennyi kárt abból, ami a körülöttünk lévő emberek életében lett.
- Úgy lesz, köszönj el tőlük helyettem is, jusson eszedbe – hajolok a mellkasához, majd lehunyom a szemeimet. Nem vagyok biztos benne, hogyan fog ez végződni, de tudom, hogy szükséges.
- Meglesz. Szállj be az autóba kérlek, nem tudom elhúzni ezt és azt tettetni, hogy boldog vagyok ezzel kapcsolatban, de megpróbálom megmutatni neked, hogy más ember vagyok már, tudok együttműködni.
- Tudom, hogy az vagy, köszönöm – fonom karjaimat Harry törzse köré, ő pedig a karjait a vállaim körül pihenteti.
- Szeretlek, Louis, annyira kurvára nagyon. Emlékezz erre, oké? – mondja a hajamba. Hallom a hangját megtörni, és a szükség, hogy megvédjem őt megpróbálja beásni az útját.
- Szeretlek, Harry, mindig – nyomom tenyeremet a mellkasához, aztán felemelkedek, hogy megcsókoljam őt.
Lehunyom a szemeimet, azt kívánva, akarva, remélve, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor ajkait az enyéimen érzem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy valaha is így érzek. Még most is, a szomorúságon és annak a fájdalmán át, hogy itt hagyom őt, érzem a köztünk lévő állandó lüktetést. Érzem ajkainak lágy hajlatát, érzem az iránta való szükség égését, szükséget arra, hogy meggondoljam magam ezzel kapcsolatban és folytassam azt, hogy a körben éljek. Érzem a kényszert, amije felettem van, és ami nekem van felette.
Én húzódok el elsőnek, memorizálva a halk nyögést, amit hallat, amikor megteszem, aztán megcsókolom az arcát.
- Felhívlak, amikor odaérek – csókolom őt meg még egyszer, csak egy kicsi, gyors búcsúcsók, majd kezeivel beletúr a hajába, amikor ellép a kocsimtól.
- Vigyázz magadra, Lou – feleli Harry, miközben beszállok az autóba és becsukom az ajtót. Nem bízom meg magamban eléggé ahhoz, hogy megszólaljak.
- Szia, Harry – mondom végül, ahogy a kocsim kikanyarodik a háztól.