Chapter 285

Helló! 😊

Már hoztam is az új részt, egészen időben. Hű, az átolvasása után így hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak... az eleje és közepe egész jó, rettentő cuki Harry, és nagyon jó volt olvasni/fordítani ezeket a gondolatait végre 😍 A vége viszont... hát az már kevésbé pozitív, finoman szólva. Kíváncsi vagyok, mi lesz a ti véleményetek. Egy hét múlva találkozunk, remélhetőleg akkor is időben 😃 Ó, és már eléggé az évad végén tartunk, még 10 fejezet van hátra számításaim szerint, csak hogy senkit se érjen meglepetés az utolsó részeknél majd.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 285

 
Louis szemszöge
A feszültség a levegőben olyan tömény, hogy esküszöm, Kimberly csak ezért az okból nyitotta ki az ablakot.
- Nem olyan nehéz felvenni a telefont, vagy legalább válaszolni egy üzenettel. Egészen idáig vezettem, te meg csak egy órája jeleztél vissza nekem – szidja le Harry Christiant. Én felsóhajtok Kimberlyvel együtt, és mindketten azon gondolkozunk, hogy hányszor fogja Harry elismételni ugyanezt a mondatot.
- Mondtam, hogy sajnálom, a belvárosban voltunk, és nem volt szolgáltatásom – teker el a kerekesszékével Christian Harry mellett, én pedig majdnem hallom Harry gondolatait, és látom a lábát kiugrani egy kicsit, miközben azt fontolgatja, hogy elgáncsolja-e a széket. Visszacsúsztatja a lábát, majd megajándékozza Christiant egy szép haragos pillantással, mielőtt körbe megy a konyhasziget körül és megáll mellettem.
- Szerintem megértette – suttogom Harrynek.
- Ja, nos, jobban teszi – ismétli meg ugyanazt a haragos tekintetet Christiannak, amivel kiérdemel egy bosszús grimaszt a biológiai apjától.
- Rossz hangulatban vagy ma, figyelembe véve, hogy mit csináltunk az előbb – ugratom őt, remélve, hogy enyhítem haragját.
- Mikor akarsz elindulni vacsorázni? – hajol hozzám, remény veszi át a harag helyét szemeiben.
- Vacsora? – szól közbe Kimberly. Hozzá fordulok, pontosan tudva, hogy mit gondol.
- Ez nem olyan – biztosítom őt.
- De, de igen – feleli Harry.
Kimberly kíváncsisága és Harry önelégült vigyora között mindkettőjüket meg akarom ütni. Őszintén szólva, persze, hogy el akarok menni vacsorázni Harryvel. Azóta a nap óta, hogy találkoztam vele, a közelében akarok lenni.
Nocsak, nocsak, ez nem tartott sokáig. Szól közbe az a bosszantó részem.
Nem adom be a derekamat Harrynek, nem dobom vissza magamat pusztító kapcsolatunk körforgásába. Beszélnünk kell, igazán beszélnünk, mindenről, ami történt, és a terveimről a jövőre. A jövő alatt értem New Yorkot, ahová másfél hét múlva megyek Liammel.
Túl sok titok volt köztünk, túl sok elkerülhető kitörés, amikor az említett titkok a legrosszabb módon derültek ki, és nem akarom, hogy ez is azon helyzetek egyike legyen. Itt az ideje érettnek lenni, szerezni egy gerincet és elmondani Harrynek, hogy mit tervezek tenni.
Az én életem, az én döntésem. Harrynek nem kell jóváhagynia, senkinek sem, de tartozok neki annyival, hogy legalább elmondom neki az igazságot, mielőtt valaki mástól tudja meg.
- Mehetünk akármikor, amikor akarsz – válaszolom halkan, figyelmen kívül hagyva Kimberly vigyorát.
- Ezt viseled most? – mosolyog le ráncos pólómra és laza melegítőmre. Nem volt időm arra figyelni, hogy mivel takarom el magamat, túlságosan el voltam foglalva azzal a gondolattal, hogy Kimberly kopog az ajtómon és rajtakap minket ruha nélkül.
- Csitt – forgatom a szemeimet, aztán elsétálok tőle. Hallom őt követni engem, de becsukom a fürdőszoba ajtaját magam mögött, bezárva azt. Próbálkozik a kilinccsel, majd hallom őt nevetni, mielőtt egy csendes puffanás hallatszik a fán. Annak a képe, ahogy fejét az ajtóhoz üti, megmosolyogtat.
Anélkül, hogy egy szót is szólna az ajtó másik oldaláról, megnyitom a zuhanyt és leveszem a ruháimat, majd belépek, mielőtt a víznek esélye lenne arra, hogy felmelegedjen.

Harry szemszöge
- Vacsora, mi? – Kimberly a konyhában áll kezével a csípőjén. Milyen bájos.
- Mi? – gúnyolódok vele, elsétálva mellette, mintha ez az én házam lenne az övé helyett.
- Ne nézz rám így – teszem hozzá, magassarkúja kopog mögöttem.
- Pénzt kellett volna tennem arra, hogy milyen gyorsan leszel itt – feleli, kinyitva a hűtőszekrényt. – Mondtam Christiannak idefelé, hogy az autód a kocsifelhajtónkon lesz.
- Ja, ja. Értem – pillantok végig a folyosón, remélve, hogy Louis gyorsan lezuhanyozik, és azt kívánva, hogy bárcsak a zuhanyzóban lennék vele. A pokolba, boldog lennék akkor is, ha megengedné, hogy csak a fürdőben üljek, akár még a padlón is, és hallgassam őt beszélni, miközben megfürdik.
Hiányzik az, hogy vele zuhanyozzak, hiányzik, ahogy lehunyta szemeit, túl szorosan, és úgy tartja csukva egész végig, amíg megmossa a haját, tudod, „csak abban az estben”, ha a sampon belemenne a szemébe. Ugrattam őt emiatt egyszer, mire kinyitotta a szemeit, csak hogy egy nagy adag szappant kapjon a szemébe. Nem hallottam a végét, csak órákkal később, amikor a szemei végre megszabadultak a körülöttük lévő vörös karikáktól.
- Mi olyan vicces? – helyez Kimberly egy doboz tojást a konyhaszigetre elém. Nem is vettem észre, hogy nevettem, annyira felemésztett annak az emléke, ahogy Louis mogorván haragos pillantást vetett rám, puffadt, piros szemekkel meg minden.
- Semmi – hessegetem őt el.
A pultot mindenféle kaja tölti meg, amit el lehet képzelni, majd Kimberly még egy csésze kávét, feketét, is csúsztat elém.
- Mi van veled? Kedves vagy hozzám, így nem foglak folyamatosan emlékeztetni arra, hogy milyen fasz a vőlegényed? – emelem fel a gyanús csésze kávét a levegőbe. Ő felnevet.
- Nem. Én mindig kedves vagyok hozzád. Csak nem viselem el a szarságaidat, mint mindenki más, de mindig kedves vagyok hozzád.
Én bólintok, nem tudva, hogy mit mondjak következőnek a beszélgetésben. Ez történik most itt? Beszélgetést folytatok Louis legbosszantóbb barátjával? Ugyanazzal a nővel, aki történetesen hozzámegy feleségül az én elbaszott spermadonoromhoz?
- Nem vagy olyan rossz, amint túljutsz azon az egész utálom a világot dolgon, ami mindig megy nálad – tör meg egy tojást egy üvegtál szélén, mire felnézek rá. Kimberly idegesítő, de pokolian hűséges, ezt megadom neki.
Hűségre nehéz szert tenni, még jobban mostanában, és furcsa módon azon találom magamat, hogy Liamen gondolkozom és azon, hogy úgy tűnik, ő az egyetlen ember, Louis-t kivéve, aki hűséges hozzám. Olyan módon volt itt nekem, amit nem vártam, és amit határozottan nem vártam az az, hogy valamennyire tetszeni fog, és még támaszkodni is fogok erre.
Az összes szarsággal, ami az életemben történik, és a küzdelemmel, hogy a jó ösvényen tartsam magamat, az ösvényt kibaszott szivárványok és virágok meg minden szar szegélyezi, mely egy Louis-val való élethez vezet, jó tudni, hogy Liam ott van, ha szükségem van rá. Hamarosan elutazik, ami szívás, de tudom, hogy még New York Cityből is hűséges lesz. Lehet, hogy a legtöbb alkalommal Louis oldalára áll, de mindig őszinte velem. Szart se titkol el előlem, ahogy mindenki más teszi.
- Plusz egy család vagyunk – harapja meg az ajkát Kimberly, hogy megállítsa magát a nevetéstől, és ezzel máris visszatért ahhoz, hogy rohadtul az idegeimre menjen.
- Vicces – forgatom a szemeimet. Ha én mondtam volna ki, az lett volna, de neki csak tönkre kellett tennie a csendet.
- Én a humoromról vagyok ismert – fordul el tőlem, hogy a tojásos tészta szart egy serpenyőbe öntse a tűzhelyen.
Igazából a rohadt nagy szádról vagy híres, de ha az működik, hogy azt gondolod, vicces vagy, rendben. Akarom mondani, és meg is tenném, ha volna rá esély, hogy Kimberly nem árulja el Louis-nak, hogy mit mondtam. De jobban tudom, elmondaná neki abban a pillanatban, hogy Louis besétál a helyiségbe.
- Minden viccet félretéve, tényleg remélem, hogy fontolóra veszed, hogy beszélj Christiannal, mielőtt elmész. Nagyon zaklatott volt és aggódott, hogy a kapcsolatod vele tönkremegy véglegesen. Nem hibáztatnálak téged, ha igen, csak tudatom veled – tekintete elhagyja az enyémet, majd folytatja a főzést, időt adva nekem, hogy összeszedjek egy választ. Kellene adnom neki választ egyáltalán?
- Nem vagyok kész, hogy beszéljek, még – felelem végül. Egy másodpercig nem vagyok biztos benne, hogy hallott-e engem, de bólint a fejével, és látom a mosoly széleit, amikor megfordul, hogy elvegyen még egy hozzávalót.
Érzésre három órával később Louis végre előbukkan a fürdőszobából. Haja száraz és beszárított. Nem tart sokáig észrevennem, hogy feltett egy kis korrektort a szemei alá. Ez nélkül is meglett volna, de azt hiszem, ez egy jó jel, hogy megpróbál visszatérni a normális állapothoz, ami után sóvárog az életben, de úgy tűnik, sosem találja meg.
Túl sokáig bámulok rá, és ide-oda mozgolódik nézésem alatt. Imádom, ahogy felöltözött ma, egy fehér póló, amin Snoopy és Charlie Brown van, és egy fekete skinny jeans. Kibaszottul gyönyörű, ez ő.
- Ebéd helyette? – kérdezem, nem akarva távol lenni tőle ma egész nap.
- Kimberly csinált reggelit? – suttogja nekem.
- És? Valószínűleg amúgy is szar – intek a kaja felé, ami elfedi a pultot. Nem néz ki rosszul, azt hiszem, de ő nem Karen.
- Ne mondd ezt – mosolyodik el Louis, én pedig majdnem megismétlem a mondatot, hogy még egy mosolyt kiérdemeljek.
- Rendben. Elvihetünk egy tányérral és kidobhatjuk, amikor kiértünk? – javaslom. Louis figyelmen kívül hagy, de hallom őt azt mondani Kimberlynek, hogy tegyen félre nekünk egy kicsit, hogy később megegyük.
Harry – 1, Kimberly és az ő szar kajája és bosszantó kérdései – 0.
Az út át a belvároson Seattle-ben olyan rossz, mint általában. Louis csendes, tudtam, hogy az lesz. Érzem a szemeit rajtam néhány percenként, de minden alkalommal, amikor ránézek, ő gyorsan elnéz. Egy kis modern stílusú éttermet választok magunknak, hogy megebédeljünk.
Elégedett vagyok választásommal, amikor a szinte üres parkolóba kanyarodok be. Az üzlet hiánya két dolgot jelenthet, az egyik, hogy csak percekkel ezelőtt nyitottak ki, és a tömeg még nem indult meg, vagy szar a kaja, így senki nem eszik itt. Az elsőben reménykedek, miközben besétálunk az üvegajtókon. Louis szemei tanulmányozzák a helyet, és eszembe jut, mennyire imádom a reakcióját a legegyszerűbb dolgokra is. A dekoráció szép, szeszélyes, és úgy tűnik, tetszik neki.
Harry-2. Nem mintha számolnám vagy bármi… De ha igen… én nyernék.
Csendben ülünk, míg várunk, hogy leadjuk a rendelésünket. A pincér egy fiatal egyetemista, ideges és van valamiféle szemkontaktus problémája. Úgy tűnik, nem akar az enyéimbe nézni, milyen seggfej.
Louis rendel valamit, amiről még sosem hallottam, én pedig megrendelem az első dolgot, amit meglátok az én étlapomon. Egy terhes nő ül a mellettünk lévő asztalnál, én pedig figyelem Louis-t a nőre bámulni, csak egy ütemnyivel túl hosszú ideig.
- Hé – köszörülöm meg a torkomat, hogy megkapjam figyelmét. – Nem tudom, hogy egyáltalán emlékszel-e, hogy mit mondtam tegnap este, de ha igen, sajnálom. Azt, hogy nem akarok gyerekeket, úgy értettem, hogy nem mostanában, de ki tudja, – szívem elkezd kalapálni a bordáimnál – talán egy nap vagy valami.
Nem tudom elhinni, hogy az előbb kimondtam ezt, és Louis arckifejezéséből ítélve ő sem. Száját szélesre tátja, keze meg a levegőben van, egy pohár vizet tartva.
- Mi? – pislogja. – Mit mondtál az előbb?
Mit mondtam? Úgy értem, komolyan gondoltam. Azt hiszem. Talán elgondolkozhatok rajta. Nem szeretem a gyerekeket vagy a kisbabákat, vagy a tinédzsereket, viszont a felnőtteket sem igazán szeretem. Nagyjából csak Louis-t kedvelem, szóval egy kis verziója talán nem lenne olyan rossz?
- Csak mondom, talán nem lenne olyan rossz? – vonok vállat, elrejtve a bennem lévő pánikot. Szája még mindig nyitva van. Kezdem azt hinni, hogy oda kellene hajolnom és megtartanom az állát neki. – Nyilvánvalóan nem egyhamar. Nem vagyok idióta. Tudom, hogy be kell fejeznünk az egyetemet meg minden szar – teszem hozzá.
- De te… – úgy tűnik, annyira lesokkoltam őt, hogy nem talál szavakat.
- Tudom, hogy mit mondtam korábban, de soha nem jártam senkivel sem, soha nem szerettem senkit, rohadtul nem érdekelt senki, úgyhogy gondolom, ez is olyan lehet. Szerintem valamennyi idő múlva, meggondolhatom magamat. Ha megadod nekem az esélyt?
Adok neki néhány másodpercet, hogy összeszedje magát, de csak ül ott, szája tátva, szemei tágra nyíltak.
- Még mindig dolgoznom kell ezen, még mindig nem bízol bennem, tudom ezt. Be kell fejeznünk az egyetemet, és még mindig meg kell győznöm téged, hogy házasodj velem össze először – beszélek zavarosan. – Nem mintha össze kellene házasodnunk először – egy ideges nevetés hagyja el a számat, mire úgy tűnik, Louis végre visszatért a valóságba.
- Mi nem tehetjük meg – feleli, az összes szín kifutott az arcából.
- De megtehetjük.
- Nem…
Feltartom a kezemet, hogy csendben tartsam őt.
- De igen, szeretlek, és veled akarok egy életet. Leszarom, hogy fiatal vagy és én is fiatal vagyok, és rossz vagyok neked, te meg túl jó vagy nekem, kibaszottul szeretlek, és tudom, hogy követtem el hibákat – túrok bele kezemmel a hajamba.
Körbepillantok a kis étteremben, és teljesen tudatában vagyok annak, hogy a terhes hölgy engem bámul. Nincs valami baba dolga, amit csinálhat? Kettő helyett enni? Kifejni egy kis tejet? Fogalmam sincs, de valamilyen oknál fogva ideges vagyok tőle, mintha elítélne engem, és ő terhes, és csak egyszerűen kurvára furcsa. Miért választottam nyilvános helyet arra, hogy kibeszéljem ezt a szart?
- És azt is tudom, hogy már elmondtam ezt a beszédet valószínűleg… harmincszor, de tudnod kell, hogy többet nem baszakodok már. Akarlak téged, mindig. Veszekedések, kibékülések, a pokolba is, még szakíthatsz is velem és elköltözhetsz a lakásunkból hetente egyszer, csak ígérd meg, hogy vissza fogsz jönni, és soha többet nem fogok panaszkodni – veszek levegőt néhányszor, majd átnézek az asztalon rá. – Vagyis, nem fogok sokat panaszkodni – teszem hozzá őszintébben.
- Harry, nem tudom elhinni, hogy kimondod mindezt – feleli előrehajolva, hangja suttogás. – Én… ez minden, amit akartam – szemei megtelnek könnyekkel. Boldog könnyek, remélem. – De… – kezdi el. – Mi nem is vagyunk…
- Tudom – nem tehetek róla, de félbeszakítom őt. – Tudom, hogy még nem bocsátottál meg nekem, türelmes leszek. Esküszöm, nem leszek túl tolakodó. Csak azt akarom, hogy tudd, lehetek az, akire szükséged van, megadhatom neked azt, amit akarsz, és nem csak azért, mert akarod, hanem mert én is akarom.
Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de a rohadt pincér visszatér a kajáinkkal. Leteszi a gőzölgő tányér akármit, amit Louis rendelt, és az én burgeremet elém, aztán elidőzik itt, felettünk állva.
- Szükséged van valamire? – csattanok fel rá. Nem az ő hibája, hogy kiöntöm jövőre néző reményeimet ennek a férfinek, ő meg félbeszakít, de itt van és vesztegeti az időmet Louis-val azzal, hogy itt áll.
- Nem, uram, szükségük van még valamire? – kérdezi, arca piros.
- Nem, köszönjük szépen a kérdést – mosolyog fel rá Louis, enyhítve zavarát és kompenzálva seggfej viselkedésemet. A pincér viszonozza a mosolyt Louis-nak, aztán végre eltűnik.
- Szóval, lényegében csak elmondtam mindent, amit már régen ki kellett volna mondanom. Néha elfelejtem, hogy nem hallod a gondolataimat, nem tudsz egyik dologról sem, amit gondolok rólad. Azt kívánom, bárcsak tudnád, még jobban szeretnél engem, ha így lenne.
- Nem hiszem, hogy lehetséges lenne, hogy jobban szeresselek, mint amennyire már amúgy is szeretlek – feleli, csavargatva ujjait a kezében.
- Tényleg? – mosolygok rá, mire bólint.
- De el kell mondanom neked valamit, nem tudom, hogyan fogod fogadni – hangja elhalkul a végén, amitől bepánikolok. Tudom, hogy lemondott már rólunk, de el tudom érni, hogy meggondolja magát, tudom, hogy igen. Olyan eltökéltséget érzek, amit még korábban soha, amiről soha nem tudtam, hogy létezik.
- Rajta – kényszerítem magamat, hogy harapjak egyet a burgerből. Ez az egyetlen mód arra, hogy befogjam a rohadt számat.
- Tudod, hogy elmentem az orvoshoz – kezdi el mondani. Mi a fene köze van az orvosnak ehhez? Annak a képei, ahogy sírt, miközben az orvosáról motyogott, megtöltik a fejemet.
- Még mindig minden rendben van itt? Szeretne még vizet, uram? – szakít félbe minket a kibaszott pincér. Kurvára komolyan gondolja?
- Rendben vagyunk – morgok rá, szó szerint morgok, mint egy kibaszott veszett kutya. A pincér elmegy, majd Louis ujjával az üres poharára mutat. – Baszki. Itt van – csúsztatom át neki az enyémet, mire elmosolyodik, másodpercek alatt lehúzva a vizet. Talán végül is nem kellett volna elhessegetnem a pincért. – Azt mondtad, hogy? – sürgetem őt, hogy folytassa, ahol abbahagytuk.
- Beszélhetünk róla később – feleli, először eszik egy falatot az ételéből, mióta az megérkezett elé.
- Ó, nem, nem. Ismerem ezt a trükköt, én találtam ki ezt a trükköt. Miután egy kis kaját juttatsz a hasadba, el fogod mondani nekem – felelem. – Kérlek.
Eszik még egy falatot, megpróbálva elterelni a figyelmemet, de nem, ez nem fog működni. Tudni akarom, hogy mit mondott az orvosa, és hogy attól miért viselkedik ilyen furcsán. Ha nem lennénk nyilvános helyen, sokkal könnyebb lenne rávenni őt, hogy beszéljen. Leszarom azt, ha jelenetet rendezek, de tudom, hogy zavarban lesz, így játszom a kedveset. Meg tudom csinálni ezt, tudok egyensúlyozni aközött, hogy kedves és együttműködő vagyok, és aközött, hogy nem érzem magamat egy kibaszott fasznak.
Engedem, hogy még öt perc csend elteljen, most már piszkálja a kajáját Louis.
- Befejezted? – kérdezem tőle.
- Ez… – pillant le az étellel teli tányérjára.
- Mi az?
- Ez nem nagyon jó – suttogja körbe pillantva, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallotta vallomását. Én felnevetek.
- Emiatt pirultál el és suttogsz?
- Csitt – int a köztünk lévő levegőbe. – Annyira éhes vagyok, de ez olyan rossz. Még csak nem is tudom, hogy mi ez, csak rámutattam valamire, mert ideges voltam – vallja be.
- Szólok, hogy valami más akarsz – emelkedek lábra, mire átnyúl, hogy megfogja a karomat.
- Nem, semmi gond. Kész vagyok, hogy menjünk.
- Rendben, bemegyünk egy autós kajáldába és veszünk neked valamit, miután elindultunk, aztán elmondhatod nekem, hogy mi a fene történik a fejedben. Az őrületbe kerget a találgatás – mondom neki. Louis egyetért velem, ő maga is egy kicsit őrültnek néz ki.
Egy autós kajáldás tacoval később Louis tele van, türelmem pedig kezd elfogyni minden egyes néma pillanattal, ami eltelik köztünk.
- Kiborítottalak azzal, hogy a gyerekekről beszéltem, ugye? – kérdezem tőle. – Tudom, hogy sok szarral árasztottalak el egyszerre, de az elmúlt nyolc hónapot úgy töltöttem el, hogy bent tartottam a dolgokat, és többet nem akarom ezt tenni.
El akarom mondani neki az őrült szarságot, ami a fejemben van, el akarom mondani neki, hogy bámulni akarom, ahogy csöpögős módon a Nap az arcára süt az anyós ülésen, egészen addig, amíg már nem látok. Hallgatni akarom őt nyögni és lehunyni a szemeit, amikor beleharap egyet a tacoba, ami esküszöm, hogy kartonpapír ízű, de Louis imádja, amíg már nem hallok többé.
- Ez nem az – szakít félbe engem.
- Akkor mi? Hadd találjam ki, máris megkérdőjelezed a házasságot, most már gyerekeket sem akarsz?
- Nem, ez nem az.
- Kurvára remélem, hogy nem, mert rohadt jól tudod, hogy te leszel a valaha volt legjobb apa.
Louis nyöszörög.
- Nem lehetek.
- Lehetünk. Lehetsz.
- Nem, Harry. Nem lehetek – feleli, hangja hullámzik, amitől hálás vagyok, hogy egy parkolóban vagyunk, lesodródtam volna a rohadt útról.
Az orvos, a sírás, a bor, a kiborulás Karen és a babája miatt, a folyamatos „nem lehet” ma.
- Nem lehetsz – ismétlem meg, pontosan megértve, hogy mire gondol. – Bár semmi gond. Amikor majd gyereket akarunk, használhatjuk az én spermámat.
- Az nem lesz ugyanaz, Harry. Nem az én gyerekem lesz, a tiéd lesz. Egyáltalán nem lesz semmilyen vonása tőlem – feleli Louis remegő ajkakkal.
- Ó – azt kívánom, bárcsak tudnék valami mást mondani, valami jobbat, bármit tényleg.
- Igen – dörzsöli kezeit a farmerján, aztán kinéz az ablakon. Érzem eltűnni a levegőt az autóm kis teréből.
Amennyire elbaszott ez, annyira elbaszott vagyok én, mellkasom olyan érzés, mintha beszakadna, és kis barna hajú lányok kék szemekkel és kisfiúk kék szemekkel, kis gyermekfejkötős dolgok és kis zoknik kis állatokkal, minden olyasmi szarság, amiktől régen többször is hányni akartam, ezek örvénylenek a szemhéjam mögött, és szédülök, miközben azok szétszakadnak, a levegőbe dobódnak és elkerülnek akárhová, ahová a tönkrement jövők kerülnek.
- Lehetséges, úgy értem, van egy kicsi esély, és a hormonszintem össze van kavarodva, és nem hiszem, hogy valaha is kínoznám magamat a próbálkozással. Nem lennék képes kezelni a csalódást, vagy évekig próbálkozni eredmény nélkül. Egyszerűen nincs megírva az nekem, hogy apa legyek, azt hiszem.
Azért mondja el ezt a szart nekem, hogy megpróbálja azt, hogy jobban érezzem magamat, de ez nem győz meg engem, az nem, hogy úgy tűnik, mintha az irányítása alatt lennének a dolgok, amikor nyilvánvaló, hogy nem.
Louis rám néz, azt várva tőlem, hogy mondjak valamit, de nem tudok. Nem tudom, mit mondja neki, és nem tehetek a haragról, amit felé érzek. Ez kibaszottul hülyeség és önzőség és teljesen kurvára helytelen, de ez így van, és félek, hogy ha kinyitom a számat, valami olyasmit fogok mondani, amit nem kellene.
Ha nem lennék ilyen seggfej, megvigasztalnám őt. Átölelném őt, és elmondanám neki, hogy minden rendben lesz, hogy nincs szükségünk arra, hogy gyerekeink legyenek az ő vonásaival, mert ők akkor is az övéi lesznek, elmondanék neki bármit, csak hogy ne érezze magát olyan legyőzöttnek.
De így működik a valóság, a legtöbb férfi nem irodalmi hős, nem változnak meg egy éjszaka alatt, és senki nem tesz semmit pontosan itt a valós világban. Én nem vagyok Darcy, ő meg nem Elizabeth.
- Mondasz valamit? – a könnyek határán van.
- Nem tudom, mit mondjak – felelem, hangom alig hallható, torkom pedig összezáródó. Úgy érzem, mintha egy maroknyi mézet nyeltem volna le.
- Amúgy sem akartál gyerekeket, igaz? Ez nem tesz különbséget az életedben amúgy se.
Ha átnézek rá, sírva fogom meglátni őt.
- Nem, azt hiszem, de most, hogy ezt elvették tőled…
- Ó – szakít félbe. Hálás vagyok ezért, mert ki tudja, mi a fasz jött volna ki a számon következőnek.
- Csak visszavihetsz a házhoz…
Bólintok, aztán beindítom az autót. Elbaszott, hogy valami, amit soha nem akartál, ennyire tud fájni.
- Sajnálom, én csak… – úgy tűnik, egyikünk sem képes arra, hogy befejezzen egy mondatot.
- Semmi gond, megértem – feleli az ablakhoz hajolva. Feltételezem, megpróbál olyan messzire kerülni tőlem, amennyire csak tud.
Az érzelmeim azt mondják nekem, hogy vigasztaljam őt, hogy gondoljak rá és arra, hogyan hat ez rá és hogyan érez ezzel kapcsolatban, de a fejem erős, annyira kurvára erős, és dühös vagyok. Nem igazán rá, hanem a testére és az anyjára, amiért akármivel is született, ami nem működik helyesen. Dühös vagyok a világra, amiért megint rohadtul arcon csap, és dühös vagyok magamra, amiért semmit sem vagyok képes mondani neki, miközben átvezetünk a városon.