Chapter 277

Helló! 😊

Bocsánat, hogy ilyen későn, már tegnap este hazaértem, de ma teljesen elfelejtettem, hogy új részt kellene hoznom. De a lényeg, hogy még nagyjából időben eszembe jutott 😄 Annyira gyönyörű, kissé fájdalmas is, de gyönyörű gondolatok vannak az elején, sírni tudnék, annyira szépek. A közepén lévő események szerintem meglepőek, ami pedig a végén van, még meglepőbbek. Érdekes fejezet, és úgy gondolom, tetszeni fog nektek. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Egy hét múlva találkozunk szokás szerint.

Kellemes olvasást és boldog húsvéti ünnepeket! 💖😊😘🐇🐣🐥🥚🍫🎈

Chapter 277

 
Harry szemszöge
- Harry, kérlek. El kell készülnöm – nyafogott Louis a mellkasomba. Meztelen teste el volt nyúlva rajtam, elvonva minden egyes agysejtem figyelmét, amim még maradt.
- Nem győzöl meg, babe. Ha tényleg el akarnál menni, már kint lennél az ágyból mostanra – nyomtam ajkaimat fülkagylójához, mire tekergőzött rajtam. – Biztosan nem dörgölnéd magadat a farkamhoz most – mutattam rá.
Louis felkuncogott, majd hozzám csúszott, szándékosan kapcsolatot létesítve a már kemény erekciómmal.
- Most, hogy megtetted ezt, – nyögtem fel, ujjaimat csípőjének görbéje köré fonva – soha nem fogsz beérni az órádra – kezem az elejéhez csúszik, megfogva őt egy zihálással. Baszki, mindig olyan kemény és kész rám.
Szó nélkül az oldalára fordult, majd körém fonta kezét, lassan kiverve. Nagyujjával letörölte a már jelenlévő élvezet cseppjét, elárulva az arcomon lévő hűvös vigyort, miközben többért nyafogott.
- Több mit? – ugrattam őt, remélve, hogy bekapja a csalit. Így is-úgyis tudtam, mi következik, csak imádtam hallani őt kimondani.
Szavai valami valódibbá, kézzelfoghatóbbá váltak, amikor hangosan ki lettek mondva. Ahogy nyafogott és nyöszörgött értem több volt, mint egy kielégülés vagy a vágy kérése. A szavak a bennem lévő bizalmát jelentették, testének mozdulatai belém vésték hűségét, és irántam érzett szerelmének ígérete megtöltött engem, a testemet és lelkemet.
Teljesen el voltam fogyasztva általa, teljesen kurvára elvesztem benne, minden egyes alkalommal, amikor szeretkeztem vele a kezdetek óta, még akkor is, amikor tisztességtelen voltam vele. Ez az alkalom nem volt kivétel.
- Mondd el, Louis – erőltettem őt a szavakért, amiket hallani akartam. A szavakért, amikre szükségem volt.
- Több mindent, csak… csak mindenedet – nyögte, végighúzva ajkait a mellkasomon, aztán felemeltem az egyik combját, hogy a sajátom köré fonjam. Mélyebb volt így, nehezebb, de sokkal mélyebb és könnyen figyelhettem őt. Figyelhettem, amit csak én tudtam tenni vele, és kurvára élvezhettem, ahogy elnyílt a szája és elment, egyedül a nevemet kiejtve.
- Már megkaptad mindenemet – kellett volna mondanom. Helyette elé nyúltam, majd elővettem egy óvszert az éjjeliszekrényből és felhúztam azt, lábai közé nyomódva. Elégedett nyögésétől majdnem elmentem pontosan akkor, elég hosszú ideig kitartottam ahhoz, hogy a határhoz vigyem őt magammal. Elsuttogta, mennyire szeret engem, és hogy milyen jót éreztetek vele, nekem pedig el kellett volna mondanom, hogy ugyanúgy érzek, még jobban, mint azt ő el tudja képzelni, de helyette csak a nevét ejtettem ki, miközben kiürítettem magamat az óvszerbe.
Olyan sok dolog volt, amit ki kellett volna mondanom, kimondhattam volna, és az pokolian biztos, hogy ki mondtam volna, ha tudtam volna, hogy a napjaim meg voltak számlálva a mennyországban. Ha tudtam volna, hogy olyan hamar ki leszek dobva, úgy imádtam volna őt, ahogy megérdemli.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz itt maradni még egy éjszakára? Hallottam, hogy Louis azt mondja Carolnak, marad még egy éjszakát – lök ki Natalie a fejemből és vissza a valóságba a maga bosszantó módján. – Jól vagy? – teszi hozzá.
- Ja – el kellene mondanom neki, hogy mi történik a fejemben, Louis keserédes emléke körém fonódva, ahogy a hátamat karmolta, miközben elélvezett. Viszont nem akarom ezt a képet a fejében.
- Szóval? – emeli fel a szemöldökét rám.
- Elmegyek. Adnom kell neki egy kis távolságot – magyarázom, miközben elgondolkozom azon, hogy a faszba juttattam magamat ebbe a helyzetbe mindenek előtt. Egy kibaszott idióta vagyok, úgy. A hülyeségem tényleg egyedülálló. Kivéve az apáimét és anyáét, feltételezem. Biztosan tőlük kaptam ezt a hülyeséget. Biztosan a hármójuk az, ahonnan elsajátítottam a szükséget, hogy szabotáljam magamat, hogy tönkretegyem az egyetlen jót az életemben.
Hibáztathatnám őket. Megtehetném, de az, hogy mindenki mást hibáztatok, még sehová sem juttatott el eddig. Talán ideje, hogy máshogy csináljak valamit.
- Távolságot? Nem tudtam, hogy ismered ezt a szót – próbál meg viccelni velem Natalie. Biztosan észreveszi haragos pillantásomat, mert gyorsan hozzáteszi: – Ha bármire szükséged van, nem tudom mi, de csak bármire általában, felhívhatsz – pillant körbe kínosan a hatalmas nappaliban a családi házában, én pedig a mögötte lévő falra bámulok, hogy elkerüljem azt, hogy ránézzek.
Egy kellemetlen oda-vissza után Natalie-val és több mint néhány ideges pillantás után Mrs. Portertől, felveszem a kis táskámat, majd kimegyek a házból. Nincs nálam semmilyen szarság, csak ez a kis táskányi piszkos ruha és a mobiltöltőm. És ami még rosszabb, legnagyobb bosszúságomra, csak most, amikor kint vagyok a szemerkélő esőben, jut eszembe, hogy hol van az autóm. Bassza meg.
Elsétálhatnék Louis anyjáékhoz és elmehetnék Kennel, ha még mindig itt van, de nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Ha bárhol a közelébe jutok, ha akár még ugyanazt a levegőt is szívom, mint Louis, senki nem lesz képes arra, hogy elszakítson tőle újra. Engedtem, hogy Carol könnyen elküldjön az üvegházban, de ez nem fog megtörténni még egyszer. Olyan közel voltam, hogy áttörjek Louis-hoz. Éreztem, és tudtam, hogy ő is. Láttam őt mosolyogni. Láttam az üres, szomorú fiút mosolyogni nekem.
Még mindig elég irántam érzett szerelme van, hogy egy újabb mosolyt elpazaroljon rajtam, ez pedig a kibaszott világot jelenti nekem. Talán, csak talán, ha megadom neki a távolságot, amire szüksége van most, továbbra is eldob nekem ilyen kis darabokat. Örömmel fogom venni ezeket a darabokat. Egy kis mosoly, egy egyszavas üzenet válaszként, a pokolba is, ha nem szerez távoltartást ellenem, akkor örömmel beérem bármivel, amit megad nekem, amíg emlékeztethetem őt arra, hogy mink van együtt.
Emlékeztetni őt? Ez igazából nem nagyon emlékeztető, mivel valójában sosem mutattam meg neki, hogy milyen lehetek. Csak önző voltam és féltem, engedve, hogy a félelmem és az önutálatom vezessen, mindig elvéve a figyelmemet tőle. Fókuszálhattam magamra és az undorító szokásomra, miszerint elveszem minden csepp szerelmét és bizalmát, majd az arcába dobom.
Az eső kezd rákezdeni most, és ez tényleg nem baj. Az eső általában segítene elmerülni az öngyűlöletemben, de nem ma, ma az eső nem olyan rossz.

Louis szemszöge
Az eső visszatért, nehéz, magányos cseppekben esve a fűre. Az ablaknak hajolok most, kibámulva rajta, mintha meg lennék babonázva tőle. Régen szerettem az esőt, vigasz volt valamennyire gyerekként, az a vigasz pedig eltartott a tinédzser éveimig és most a felnőtt éveimig, de most csak a bennem lévő magányosságra emlékeztet.
A ház kitisztult már, még Liam és a családja is visszamentek a Pullmanra. Úgy tűnik, nem tudom eldönteni, hogy örülök-e, hogy elmentek, vagy szomorú vagyok, hogy egyedül vagyok.
- Szia – egy lágy kopogás hallatszik a hálószoba ajtón, emlékeztetve engem, hogy végül is nem vagyok egyedül. Zayn felajánlotta, hogy itt tölti az éjszakát ma este az anyámnál, én meg nem tudtam visszautasítani őt. Leülök az ágy fejtámlájához közel, majd várok rá, hogy kinyissa az ajtót. Eltelik néhány másodperc, és még nem lépett be a szobába.
- Bejöhetsz – szólok ki. Hozzászoktam, hogy egy bizonyos valaki bejön, mielőtt megadnám neki az engedélyt. Nem mintha valaha is bántam volna, valamennyire tetszett.
Zayn belép a kis szobába ugyanabba ruhába öltözve, ami a temetésen volt rajta, csak most néhány gomb az ingén nincsen begombolva, bezselézett haja pedig le van lapítva, egy lágyabb, kényelmesebb kinézetet adva neki.
- Hogy érzed magad? – foglal helyet az ágy szélén, majd felém mozgolódik.
- Nos, jól vagyok. Nem tudom, hogyan kellene éreznem – válaszolom őszintén. Nem tudom elmondani neki, hogy két férfi elvesztését gyászolom ma este, nem csak egyet.
- El akarsz menni valahová? Vagy talán megnézni egy filmet, vagy valami? Hogy elvidd a gondolataidat a dolgokról?
Felhasználok egy pillanatot, hogy elgondolkozzak kérdésén. Nem akarok sehová sem menni vagy bármit is csinálni, még akkor se, ha valószínűleg ezt kellene tennem. Rendben voltam azzal, hogy üljek az ablaknál és kínozzam magamat a sivár eső közben.
- Vagy csak beszélgethetnénk? Még soha nem láttalak ilyennek, nem vagy önmagad – pihenteti meg kezét Zayn a vállamon, én pedig nem tehetek róla, de hozzá hajolok. Igazságtalan volt tőlem, hogy olyan durva voltam vele korábban ma. Csak megpróbált vigasztalni engem, csupán az ellentétét mondta annak, amit hallani akartam.
Nem Zayn hibája, hogy mostanában tettem egy kanyart az Őrültvárosba, az enyém és egyedül az enyém. A népesség kettő, csak az enyém és a tudatalattimé. Ő megkapja a saját számát, mivel úgy tűnik, ő az egyetlen, aki itt maradt velem állva a harc után. Még mindig piszok fedi és föld, fehér zászlót lengetve, remélve, hogy a legrosszabb már elmúlt.
- Louis? – Zayn ujjai megérintik az arcomat, hogy megszerezze figyelmemet. Kínosan megrázom a fejemet rá.
- Bocs, mondtam, hogy egy kicsit dühös vagyok – kísérlek meg egy mosolyt, ő pedig ugyanezt teszi. Aggódik értem, látom aranybarna szemeiben. Látom a gyenge mosolyt, ami telt ajkaira húzódik.
- Semmi gond. Sok minden történik most veled. Gyere ide – ütögeti meg az üres helyet mellette, mire közelebb csúszok. – Kérdezni akarok valamit – Zayn lebarnult arcán egy nyilvánvaló pirulás jelenik meg, én meg bólintok, kérve, hogy folytassa. Fogalmam sincs, mi lehet a kérdése, de olyan nagyszerű barát volt nekem, egészed idáig jött, hogy vigasztaljon. – Oké, nos… – tart szünetet, kifújva egy hosszú levegőt – kíváncsi voltam, hogy mi történt közted és Harry között – harapja meg alsó ajkát, én pedig gyorsan elnézek.
- Nem tudom, hogy meg kellene-e beszélnünk Harryt és engem…
- Nem kellenek a részletek, csak tudni akarom, hogy tényleg, valóban vége van-e ezúttal?
- Igen – nyelem le a kemény igazságot.
- Biztos vagy benne?
- Igen, de nem értem, mi… – félbe szakadok attól, hogy Zayn ajkai az enyéimhez nyomódnak. Kezei a hajamba mozdulnak, nyelve átlökődik csukott számon. Zihálok meglepődésemben, amit ő meghívásnak vesz, hogy tovább menjen és hozzám nyomja testét, kényszerítve engem, hogy közelebb legyek a matrachoz.
Összezavarodottan és hihetetlenül meglepetten, a testem gyorsan reagál, majd kezeim eltolják a mellkasánál. Zayn hezitál egy pillanatra, még mindig megpróbálva az enyémhez tenni száját.
- Mit csinálsz? – zihálom abban a pillanatban, hogy végre elhúzódik.
- Mi? – szemei kitágultak, ajkai meg duzzadtak az enyémen lévő nyomástól.
- Miért csináltad ezt? – állok gyorsan lábra, teljesen meglepve indíttatásaitól, és kétségbeesetten megpróbálom nem túlreagálni.
- Mit? Hogy megcsókoltalak?
- Igen! – kiabálok rá, mielőtt gyorsan eltakarom a számat. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy anya bejöjjön a szobába.
- Azt mondtad, hogy te és Harry befejeztétek! Az előbb mondtad! – hangja hangosabban jön ki az enyémnél, nem tesz mozdulatot arra, hogy elcsendesítse magát, ahogy én tettem.
Miért gondolná azt, hogy ez rendben van? Miért csókolna meg?
- Az nem volt felhívás arra, hogy rám mozdulj! Azt hittem, azért vagy itt, hogy megvigasztalj, barátként – hangsúlyozom túl a szavakat. Ő kötekedik.
- Barátként? Tudod, hogyan érzek veled kapcsolatban! Mindig is tudtad, hogyan érzek veled kapcsolatban!
Kiábrándítólag hat rám hangsúlyának durvasága. Mindig olyan megértő volt, mi változott meg?
- Beleegyeztél, hogy barátok leszünk, tudod, hogyan érzek vele kapcsolatban – olyan nyugodtnak és semlegesnek tartom a hangomat, amennyire csak tudom, a mellkasomban lévő pánik ellenére. Nem akarom megbántani Zayn érzéseit, de túlment a határon.
- Nem, nem tudom, hogyan érzel vele kapcsolatban, mert ti oda-vissza mentek, oda-vissza. Hetente gondoljátok meg magatokat, én meg mindig csak várok, várok, várok – forgatja a szemeit, mire megriadok. Alig ismerem fel ezt a Zaynt, a régit akarom visszakapni. Az a Zayn, akiben megbízom és akivel törődök, nincs itt.
- Tudom ezt. Tudom, hogy ezt csináljuk, de tisztáztam magamat azzal kapcsolatban, hogy… – kezdem el.
- Az, hogy rajtam lógsz, nem pontosan ezt az üzenetet küldi – hangja színtelen, hideg, és a hideg fut végig a gerincemen a benne lévő különbségen, ami az elmúlt két percben jelent meg.
- Nem lógtam rajtad – nem hihette ezt tényleg? – Körém raktad a karodat, hogy megvigasztalj az apám temetésén. Azt gondoltam, hogy ez egy kedves gesztus, nem akartam, hogy bárhogy máshogy vedd. Harry ott volt, nem gondolhattad, hogy ragaszkodó leszek veled előtte? – meg vagyok sértve és össze vagyok zavarodva vádjától.
A szekrények visszhangja hangzik a kis házban, aztán Zayn erőfeszítést tesz, hogy halkabbra vegye a hangját.
- Miért nem? Korábban használtál már arra, hogy féltékennyé tedd őt – suttogja durván. Meg akarom védeni magamat, de tudom, hogy igaza van. Nem mindennel kapcsolatban, de az álláspontja itt igaz.
- Tudom, hogy megtettem a múltban, ezt pedig sajnálom. Tényleg, elmondtam már korábban, mennyire sajnálom, és újra el fogom mondani. Te mindig ott voltál nekem és nagyra értékellek, de azt hittem, megbeszéltük ezt. Azt hittem, megértetted, hogy közted és köztem csak barátság lehet, már ha lehet.
- Annyira el vagy nyelve általa, hogy nem is látod, mennyire mélyen vagy – int kezével a levegőben. Szemeinek meleg fényének hőmérséklete lecsökkent, megállva a sárgás színnél.
- Zayn – sóhajtok fel legyőzötten. Nem akartam veszekedni vele, nem egy ilyen hét után, amilyenem volt. – Sajnálom, oké? Tényleg, de teljesen helytelenül viselkedsz most. Azt hittem, barátok vagyunk.
- Nem vagyunk – köpi a szavakat. – Azt hittem, csak több időre van szükséged, azt hittem, ez lesz az én dobásom, hogy végre megkaplak, te pedig eldobtál engem. Megint.
- Nem tudom megadni neked, amit akarsz, tudod, hogy nem tudom megtenni. Ez lehetetlen nekem. Helyes vagy helytelen, Harry rajtam hagyta a nyomait, és nem lennék képes neked adni magamat, vagy bárkinek, attól félek – abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyják a számat, megbánom őket.
A tekintettől Zayn szemeiben, amikor befejezem szánalmas beszédemet, megszédülök, belekapaszkodva bármilyen nyomába annak a Mr. Collinsnak, akiről azt gondoltam, hogy ismerem. Helyette ebben a hálószobában állok, Wickhamre bámulva, aztán megmozdulok, hogy kinyissam az ajtót.
- Louis, várj! Sajnálom! – kiált utánam, de már a bejárati ajtót nyitom ki és kisietek az esőbe, mire hangja leér a folyosóra.
Csupasz lábam tocsog a betonon, ruháim pedig már eláznak, mire Porterék házához érek. Nem tudom az időt, még az órát se tudom kitalálni, de hálás vagyok, hogy a fények égnek az előtérben. Hideg esőként áraszt el a megkönnyebbülés, amikor Natalie anyja kinyitja az ajtót.
- Louis? Kedvesem! Jól vagy? – siettet engem be, majd megborzongok a víz hangjára, ahogy legördül rólam és rá a tiszta keményfa padlóra.
- Sajnálom, én csak… – miközben körbenézek a drága és gyakorlatilag makulátlan nappaliban, azonnal megbánom, hogy idejöttem. Harry amúgy se akarna engem látni, mit gondoltam? Ő már nem az enyém, hogy utána fussak, ő nem az a férfi, akiről azt hittem, hogy az.
Az én Harrym eltűnt Angliában, egy idegen vette át a helyét és tönkretett minket. Az én Harrym soha nem szívna be és érintene meg egy másik nőt, soha nem engedné, hogy egy másik nő viselje a ruháit. Az én Harrym nem gúnyolódna velem a barátai előtt és küldene vissza Amerikába, eldobva, mintha semmi sem lennék. Semmi sem vagyok neki amúgy is.
Minél több támadást listázok, annál hülyébbnek hangzom a saját fejemben. Az igazság az, hogy az egyetlen, akit Harry ismertem, megtette az összes korábban említettet újra és újra, és még most is, amikor én vagyok az egyetlen, aki hallgat, még mindig őt védem. Milyen szánalmas vagyok?
- Annyira sajnálom, Mrs. Porter. Nem kellett volna idejönnöm. Sajnálom. Kérlek, ne mondja el senkinek, hogy itt voltam – kérek bocsánatot kétségbeesetten, és amilyen labilis emberré váltam, visszasietek az esőbe, mielőtt ő megállíthatna.
Mire abbahagyom a futást, a posta közelében vagyok. Mindig utáltam ezt a sarkot gyerekként. A kicsi, téglából épült postaépület egyedül áll a város legvégében. Egyetlen ház vagy cég sincs a közelben, és ilyenkor, mint most, amikor sötét van és esik, szemeim szórakoznak velem, és a kis épület egybeolvad a fákkal. Mindig elfutottam mellette gyerekként.
Adrenalinom elenyészett most már, talpam pedig fáj attól, hogy többször is a betonhoz ütődött. Nem tudom, mit gondoltam, hogy ilyen messzire jöttem el a városban. Nem gondolkoztam, feltételezem.
A már amúgy is megkérdőjelezhető józan eszem szórakozik megint, ahogy egy árnyék bukkan fel a posta napellenzője alól. Elkezdek hátrálni lassan, arra az esetre, ha mégsem képzelődnék.
- Louis? Mi a faszt keresel itt? – szólal meg az árnyék Harry hangján. Minden szándékkal, hogy elfussak, sarkon fordulok, de ő gyorsabb nálam. Karjai a csuklóm köré fonódnak, aztán a mellkasához húz, mielőtt elhúzódhatnék. Egy hatalmas kéz kényszerít arra, hogy felnézzek rá, én pedig megpróbálom nyitva és fókuszálva tartani a szemeimet a nehéz esőcseppek ellenére, melyek elhomályosítják látásomat. – Mi a fenéért vagy idekint az esőben, egyedül? – vádol Harry a hangos eső zaján át.
Nem tudom, hogyan érzek. Meg akarom fogadni Harry tanácsát, miszerint érezzek akárhogy akarok, de ez nem ilyen egyszerű. Nem árulhatom el az erő kis darabkáját, ami bennem maradt. Ha megengedem magamnak, hogy érezzem az elsöprő megkönnyebbülését Harry kezeinek az arcomon, cserben hagynám saját magamat.
- Válaszolj. Történt valami?
- Nem – rázom meg a fejemet hazudva. – Miért vagy itt ilyen későn, kint a semmi közepén? Azt hittem, Porterkéknél vagy? – feltételezem, Mrs. Porter már megemlítette a kínos és nagyon kétségbeesett tévedésemet a megítélésben.
- Nem, eljöttem onnan körülbelül egy órája. Taxira várok. Annak a seggfejnek húsz perccel ezelőtt itt kellett volna lennie – Harry ruhái átáztak, haja elázott, keze pedig remeg a bőrömnél. – Mondd el, miért vagy idekint, alig felöltözve és mezítláb – meg tudom mondani, hogy tudatos erőfeszítést tesz arra, hogy nyugodt maradjon, de maszkja nem sértetlen, ahogy ő azt hiszi. Világos, mint a nap, látom a pánikot zöld szemei mögött. Még a sötétben is látom a készülő vihart mögöttük. Harry tudja, úgy tűnik, egyszerűen ő csak mindent tud.
- Semmiség. Nem nagy ügy – teszek egy lépést el tőle, de nem hagyja. Felém lép, még közelebb, mint korábban. Soha nem volt semmi kevesebb, mint követelő.
Fényszórók törnek át az eső fátylán, mire szívem elkezd kalapálni mellkasomban, amikor egy kocsi jön be a látótérbe. Zayn járva hagyja az ajtót, ahogy kiszáll és felém siet. Harry közénk lép, némán figyelmeztetve őt, hogy ne jöjjön közelebb. Ez egy újabb jelenet, amihez már túlságosan is hozzászoktam, és inkább nem akarnám újra látni. Úgy tűnik, életemnek minden aspektusa egy kör, egy ördögi, ami minden alkalommal elvisz egy darabot, amikor a történelem megismétli önmagát.
- Mit tettél? – Harry hangja hangos és tiszta, még az esőn keresztül is.
- Mit mondott neked? – áll ellen Zayn, mire Harry közelebb lép hozzá.
- Mindent – hazudja neki Harry. Küzdök, hogy kivegyem a kifejezést Zayn arcán. Lehetetlen tisztán látni, még a fényszórók segítségével is, melyek ránk világítanak.
- Akkor elmondta neked, hogy megcsókolt? – vigyorodik el Zayn gúnyosan. Hangja egy szörnyű keveréke a rosszindulatnak és az elégedettségnek.
Mielőtt megvédhetném magamat Zayn hazugsága ellen, még egy fényszóró csatlakozik a káoszhoz.
- Hogy mi? – kiabálja Harry. Teste még mindig Zayn felé van fordulva, a taxi fényszórói átvilágítanak a helyen, egy futó pillantást adva nekem az önelégült vigyorra Zayn arcán. Hogy hazudhat Harrynek? Hinni fog neki Harry? És ami még fontosabb, számít az, ha hisz neki, vagy ha nem? Számít ebből igazából bármi is? – Ez Samről szól, ugye? – kérdezi Harry, mielőtt Zayn válaszolhatna.
- Nem, nem róla! – törli meg kezével Zayn az arcát, vizet fröcskölve le róla.
- De igen, róla! Kurvára tudtam, hogy Louis után mész amiatt a kurva miatt!
- Ő nem volt kurva! És ez nem csak róla szól, törődök Louis-val! Éppen ahogy törődtem Samanthával is, neked meg el kellett basznod! Neked mindig bele kell szólnod és elbasznod mindent nekem! – ordítja Zayn, aztán Harry egy lépéssel közelebb megy hozzá.
- Szállj be a taxiba, Louis – utasít Harry. Én egy helyben állok, figyelmen kívül hagyva őt. Kicsoda Samantha? A név kissé ismerősnek hangzik, de nem tudom elhelyezni. – Louis, szállj be a taxiba és várj meg. Kérlek – szűri ki a fogain keresztül. Harry türelme kezd elfogyni, és a kifejezésből ítélve Zayn arcán, az övé már el is illant.
- Kérlek, ne verekedj vele, Harry. Ne megint – könyörgök neki. Elegem van a verekedésből, nem hiszem, hogy el bírom viselni, hogy lássak még egy erőszakos jelenetet, miután megtaláltam az apám testét egy lakás padlóján csak néhány nappal ezelőtt.
- Louis – kezdi el, de félbeszakítom őt.
- Kérlek, ez a hét olyan szörnyű volt, és nem tudom végignézni. Kérlek, Harry. Csak szállj be a taxiba velem. Vigyél el innen, kérlek – józan eszem utolsó darabja hivatalosan is eltűnt, miközben könyörgök Harrynek, hogy jöjjön el velem.
Megugrom ujjai érintésétől, ahogy a csuklóm köré fonódnak. Tudtam, hogy belefárad abba, hogy könyörög nekem, hogy szálljak be a taxiba, de azt nem tudtam, vagy arra nem számítottam, hogy beül velem a taxiba és utasítja a sofőrt, hogy vigyen el anyám házához, hogy összeszedjem a holmimat.