Chapter 273

Helló! 😊

Úgy látszik, kéthetente nem tudok pénteken hazajönni, csak szombat délelőtt. Mindegy, itt a fejezet, az a lényeg. Hát nem túl vidám a hangulata, sőt. Szívfájdító. Nem is nagyon tudok többet mondani róla, kíváncsi leszek, mit fogtok gondolni majd a történésekről. Jövő héten remélem, már időben tudok jelentkezni, igyekezni fogok.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 273

 
Harry szemszöge
Louis ordítása tölti meg a füleimet, üres mellkasomat, és végre megpihen valahol bennem, amiről nem igazán voltam biztos, hogy még el tudom érni. Csak ő tudja, és mindig is ő fogja.
- Mit keresel itt? – ugrik lábra Natalie, aztán megpróbál közém és a kis ágy közé állni, mintha valaki kibaszott fehér lovag lenne, aki arra van kiválasztva, hogy megvédje őt, tőlem? Louis még mindig ordít, miért ordít?
- Louis, kérlek – nem vagyok biztos benne, mit kérek, de ordítása köhögéssé válik, köhögése zokogássá, zokogása pedig fuldokló hanggá válik, amit egyszerűen nem tudok kezelni. Teszek egy óvatos lépést felé, ő meg végre levegőt vesz.
- Lou, akarod, hogy itt legyen? – kérdezi tőle Natalie.
Louis kísérteties szemei még mindig rajtam pihennek, olyan lyukat égetve belém, melyet csak ő tud megtölteni. Minden csepp önuralmamba belekerül, hogy figyelmen kívül hagyjam a tényt, miszerint Natalie mindenek előtt itt van, és nagyon túlfeszíti a húrt.
- Hozzon neki egy kis vizet! – mondom az anyjának. Ő figyelmen kívül hagy engem. Én nem hagyom el a szobát. Louis feje gyorsan ide-oda mozog, megtagadva engem, elindítva védőjét. – Nem tudja, hogy mit akar! Nézz rá! – dobom kezeimet a levegőbe, majd figyelmen kívül hagyom Carol manikűrözött körmeit, melyek belevájnak a karomba. Megőrült, ha azt gondolja, hogy bárhová is megyek, nem tudja már mostanra, hogy nem tarthat távol Louis-tól?
Csak én tarthatom távol magamat tőle, egy hülye kibaszott ötlet, amihez nem tudok ragaszkodni.
- Nem akar látni téged, és az lenne a legjobb, ha elmennél – áll elém Natalie. Leszarom, hogy mit mond nekem, ő semmi se nekem. Hamarosan meg fogja tanulni, miért nem zavartatják az emberek magukat azzal, hogy egyáltalán megpróbáljanak Louis és közém állni, jobban tudják, és ő is így lesz ezzel.
- Nem megyek el – fordulok Louis-hoz. Még mindig köhög, és úgy tűnik, ez senkit se érdekel. – Valaki hozzon neki egy kis rohadt istenverte vizet! – kiáltom a kis szobában, a hang pedig visszhangzik falról falra. Louis nyöszörög, térdeit a mellkasához húzza.
Tudom, hogy fájdalma van, és tudom, hogy nem kellene itt lennem, de azt is tudom, hogy az anyja és Natalie soha nem lesz képes arra, hogy igazán ott legyenek neki. Jobban ismerem Louis-t, mint ők ketten egybe véve, és még soha nem láttam Louis-t így, szóval biztos, hogy egyiküknek sem lesz fogalma arról, mit csináljanak vele, amíg ebben az állapotban van.
- Felhívom a rendőrséget, ha nem mész el, Harry. Nem tudom, mit tettél ezúttal, de elegem van belőle, és neked nem itt van a helyed. Soha nem is volt, és soha nem is lesz – Carol hangja halk és fenyegetőző, de nem érdekel.
Figyelmen kívül hagyom a két zaklatót, majd helyet foglalok Louis gyerekkori ágyán. Legnagyobb rémületemre újra elhúzódik, ezúttal a kezeit használva a háta mögött, aztán leesik a padlóra. Másodpercek alatt talpon vagyok, hogy a karjaimba vegyem őt. A hang, amit kiad, amikor bőröm hozzáér az övéhez, az még rosszabb, mint a megrémült ordítás, ami percekkel ezelőtt hangzott tőle.
- Szállj le rólam! – hagyja el egy megtört sikítás száraz ajkait, ez pedig egyenesen átvág mellkasomon. Kis kezei a mellkasomat ütik, és a karomat karmolja, megpróbálva megtörni fogásomat rajta.
Amennyire megöl látni, hogy mennyire kétségbeesetten el akar menni tőlem, őszintén kibaszottul boldog vagyok, hogy látom őt reagálni egyáltalán. A néma Louis a legrosszabb volt számomra, az anyjának pedig meg kellene köszönnie nekem, hogy kihoztam őt abból a bánatos állapotából.
- Szállj le! – üvölti Louis ismét, mire Natalie elkezd tiltakozni mögöttem. Louis keze megüti a szilárd gipszemet, és újra felkiált. – Utállak! – szavai égetnek engem, de még mindig karjaimban tartom kapálózó testét.
- Rosszabbá teszed a dolgokat! – tör át Natalie hangja Louis kiabálásán, mire Louis megint elnémul, és megteszi a legrosszabb dolgot, amit tehet a szívemmel. Kezei elszakadnak tőlem, a pokolinál is nehezebb egy kézzel tartani őt, majd Natalie-ért nyúl. Louis Natalie-ért nyúl, hogy segítsen neki, mert ki nem állhatja a látványomat.
Azonnal elengedem őt, aztán Natalie karjaiba siet. Karjai Louis dereka köré fonódnak. Harag birkózik az értelemmel, és minden erőmmel küzdök, hogy nyugodt maradjak úgy, hogy a lány kezei rajta vannak. Ha kiabálok vele, Louis még jobban utálni fog.
Bassza meg, miért is jöttem ide mindenek előtt? Távol kellett volna maradnom, éppen ahogy terveztem. Most, hogy itt vagyok, úgy tűnik, nem tudom kikényszeríteni a lábaimat ebből az istenverte szobából, Louis sírása meg csak kiváltja a szükségemet arra, hogy a közelemben tartsam őt. Kurvára nem tudok semmit sem csinálni a helyzettel, amitől megőrülök.
- Vidd őt el – zokogja Louis Natalie mellkasába.
Carol konyhájában találom magamat vízzel megtöltve egy poharat. Nehezebb, mint gondoltam, mindent csinálni csak egy kezet használva. A fújtató nő mögöttem az idegeimen táncol, így megfordulok, hogy szemben legyek vele, várva rá, hogy elmondja nekem, hívta a rendőrséget.
- Nem érdekel a jelentéktelen szarság most, rajta, hívja fel a rendőrséget most, vagy csináljon akármit, amit kell, de nem hagyom el ezt a szarfészek várost, amíg Louis nem beszél velem – iszom egy kortyot a pohárból, aztán átmegyek a kicsi, de makulátlan konyhán.
- Hogy kerültél ide, Londonban voltál – Carol hangja kemény.
- Felszálltam egy rohadt repülőre, úgy.
- Csak azért, mert átrepültél a világon, az nem jelenti azt, hogy mellette a helyed. Világossá tette, miért nem hagyod őt el? Csak bántod őt, én pedig nem fogom folytatni, hogy csak álljak és engedjem – forrong.
- Tudom, hogy nem kedvel engem, de szeretem őt. Követek el hibákat, kurvára túlságosan sokat, de Carol, ha úgy gondolja, hogy itt fogom őt hagyni magával, miután megtalálta a halott apját, őrültebb, mint gondoltam.
- Louis rendben lesz – jegyzi meg az anyja hűvösen. – Az emberek meghalnak, ő meg túl fog jutni rajta! – hangja most már emelkedik, és remélem, Louis nem hallja az anyja hideg megjegyzését.
- Komolyan gondolja? Louis a kibaszott fia, Richard meg a férje volt… – halkulok el, emlékezve arra, hogy ők nem voltak legálisan összeházasodva. – Louis-nak fájdalmai vannak, maga pedig egy szívtelen ribanc, pontosan ezért nem fogom őt itt hagyni magával. Liamnek mindenek előtt nem kellett volna megengednie, hogy elvigye őt! – én következek azzal, hogy felemeljem a hangomat.
- Megengedni? Ő a fiam.
- Akkor talán úgy kellene viselkednie és megpróbálni ott lenni neki! – a kezemben lévő pohár remeg, a víz oldalra és a padlóra esik.
- Ott lenni neki? – érzelem nélküli hangja megtörik, és lesokkolódok, amikor a nő, akiről meg voltam győződve, hogy kőből van, megbillen és a pultra támaszkodik, hogy megtartsa magát attól, hogy a padlóra essen. – Évekig nem láttam azt az embert – könnyek gördülnek le erősen sminkelt arcán annak a ténynek az ellenére, hogy majdnem hajnali öt óra van. – Elhagyott minket! Elhagyott engem, miután ígéretet tett ígéret után egy jobb életre! – elhúzza kezeit a pulton, üvegedényeket lökve le a padlóra. – Hazudott, hazudott nekem, és elhagyta Louis-t, és tönkretette az egész életemet! Még csak ránézni sem tudtam másik férfire Richard Tomlinson után, és ő elhagyott minket! – ordítja.
Ebben a pillanatban annyira hasonlít a fiúra, akit szeretek, hogy nem tudom rávenni magamat arra, hogy ellökjem őt, amikor a vállamba markol és fejét a mellkasomhoz nyomja, zokogva és ordítva. Nem tudva, hogy mi mást tegyek, egyik karomat köré fonom és csendben maradok.
- Ezt kívántam, azt kívántam, hogy bárcsak meghalna – vallja be könnyein keresztül, hallom a szégyent a hangjában. – Régen vártam rá, régen azt mondogattam magamnak, hogy vissza fog jönni hozzánk. Évekig ezt csináltam, és most, hogy meghalt, még csak tettetni sem tudom többé.
Így maradunk sokáig, ő sír a mellkasomon, elmondva nekem, hogy utálja magát, amiért örül, hogy Richard halott. Nem találok szavakat, hogy megvigasztaljam ezt a nőt, de először, mióta találkoztam vele, látom a megtört nőt a maszk mögött.

Louis szemszöge
- Hozok neked valamit, amit ihatsz. És kajára is szükséged van – ületet le Natalie az ágyra, aztán megpróbál elsétálni. Ökölbe szorítom kezemet pólója körül és a fejemet rázom, könyörögve neki, hogy ne hagyjon egyedül. – Rosszul leszel, ha nem eszel valamit hamarosan – sóhajt fel, de tudom, hogy már megnyertem a csatát. Natalie sosem volt az, aki kiáll az álláspontja mellett. Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy valamit igyak vagy egyek. Csak egyetlen dolgot akarok, azt, hogy ő elmenjen és soha ne jöjjön vissza. – Szerintem anyukád eléggé leszidja őt – próbál meg Natalie mosolyogni, de nem sikerül neki. Hallom anyát kiabálni, aztán valami összetörik a távolban, de nem vagyok hajlandó engedni, hogy Natalie egyedül hagyjon a szobában.
Ha egyedül maradok, ő be fog jönni. Ezt teszi, megbántja az embereket, amikor azok a leggyengébbek. Főleg engem, aki azóta a naptól vagyok gyenge, hogy találkoztam vele.
Visszafektetem fejemet a párnámra és kizárok mindent, anya ordítását, a mély akcentusos hangot, mely vissza kiabál rá, és még Natalie vigasztaló suttogását is a fülemben. Lehunyom szemeimet, majd rémálmok és valóság között hánykolódok, megpróbálva eldönteni, melyik a rosszabb.

…

Amikor újra felébredek, a nap fényesen süt át a vékony függönyökön, ami az ablakok előtt van. Szívem kalapál, szám száraz és egyedül vagyok a szobában. Natalie teniszcipője a padlón van, és egy pillanatnyi békés összezavarodottság után az elmúlt huszonnégy óra súlya kinyomja belőlem a levegőt, majd arcomat kezeimbe temetem.
Itt volt ő.
- Louis – hangja megijeszt, és nem vagyok hajlandó felnézni rá, ahogy belép a szobába.
Miért van itt? Miért gondolja azt, hogy félredobhat engem, aztán újra lecsaphat rám, amikor az megfelelő? Ez nem történik meg többé. Már elvesztettem őt és az apámat, és nincs szükségem arra, hogy bármelyik veszteséget is az arcomba nyomják most.
- Kifelé – ragaszkodom álláspontomhoz, majd megpróbálom elrejteni a borzongást, ami végigfut rajtam, amikor érzem mozgolódni az ágyat a súlya alatt.
- Igyál egy kis vizet – egy hideg pohár nyomódik a kezemhez, mire ellököm. Meg sem rezzenek, amikor hallom azt a padlóra esni. – Lou, nézz rám – kezei jéghidegek, érintése majdnem idegen, én pedig hirtelen elmozdulok tőle.
Amennyire az ölébe akarok mászni és engedni neki, hogy megvigasztaljon, nem teszem. Nem is fogom, soha többet. Még az agyam mostani helyzetével is tudom, hogy soha többet nem fogom beengedni őt. Nem tehetem és nem is fogom megtenni.
- Tessék – ad nekem Harry még egy pohár vizet az éjjeliszekrényről. Neve visszhangzik a fejemben. Nem akartam hallani a nevét, még a saját fejemben sem, ez az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok tőle. – Inni fogsz egy kis vizet – követeli lágyan.
Csendben maradok, miközben elveszem tőle a poharat, majd az ajkaimhoz teszem. Nincs energiám arra, hogy rosszindulatból megtagadjam a vizet, és tényleg szükségem van a vízre. Másodpercek alatt kiiszom a poharat, szemeim soha nem hagyják el a falat.
- Tudom, hogy mérges vagy rám, de csak itt akarok lenni neked – hazudja. Minden, amit mond, hazugság, mindig az volt, mindig is az lesz. Én csendben maradok, halk fújtatás hagyja el a számat állítására. – Ahogy viselkedtél, amikor megláttál tegnap este, – érzem a szemeit rajtam, de nem vagyok hajlandó ránézni – ahogy ordítottál… Louis, soha nem éreztem még olyan fájdalmat…
- Hagyd abba – csattanok fel, hangom nem hangzik úgy, mint a hangom, és elkezdek azon gondolkozni, ébren vagyok-e most egyáltalán, vagy ez egy másik rémálom.
- Csak tudni akarom, hogy nem félsz tőlem. Nem félsz, ugye?
- Ez nem rólad szól – sikerül válaszolnom neki. Ez igaz, ez az apám haláláról szól és arról, hogy nem tudok több szívfájdalmat elviselni.
- Baszki – sóhajt fel, és egyszerűen tudom, hogy kezeivel beletúr a hajába. – Tudom, hogy nem. Nem így értettem. Aggódom miattad.
Lehunyom szemeimet és nem válaszolok. Aggódik miattam? Ha annyira aggódott miattam, talán nem kellett volna visszaküldenie engem Amerikába egyedül. Azt kívánom, bárcsak ne értem volna haza, bárcsak történt volna velem valami útközben, így foglalkozhatna az elvesztésemmel, másfelől viszont valószínűleg nem is zavartatná magát. Túl elfoglalt lenne azzal, hogy betépjen.
Tovább folytatja:
- Nem vagy önmagad, bébi – elkezdek remegni a beteg becenév használatára. – Beszélned kell erről, mindenről az apukáddal kapcsolatban. Jobban fogod érezni magad tőle – hangja túl hangos, az eső pedig dübörög a régi tetőn. Bárcsak beomolna és elsöpörne az esővel.
Ki ez az ember, aki itt ül velem? Az pokolian biztos, hogy nem ismerem őt, neki meg fogalma sincs arról, hogy miről beszél. Beszélnem kellene az apámról? Ki a fene ő, hogy itt üljön és úgy viselkedjen, mintha törődne velem, mintha segítene nekem? Nincs szükségem segítségre, csendre van szükségem.
- Nem akarom, hogy itt legyél.
- De igen, akarod, csak dühös vagy rám most, mert úgy viselkedtem, mint egy seggfej és elbasztam – próbálja megmagyarázni magát.
A fájdalom, amit éreznem kellene nincs itt, semmi sincs. Még akkor sem, amikor a fejemben felvillannak képek arról, ahogy a combomon van a keze, miközben az autójával megyünk, ahogy ajkai gyengéden az enyéimet súrolják, ahogy ujjaim sűrű hajába fonódtak. Semmi.
Semmit sem érzek, miközben a kellemes emlékek helyét átveszik azok, ahogy öklével beleüt a gipszkartonba, és a nő, akivel lefeküdt csak néhány napja. Semmi. Semmit sem érzek, és olyan jó érzés végre semmit sem érezni, hogy végre van irányításom a saját érzelmeim felett. Rájövök, miközben a falra bámulok, hogy nem kell éreznem semmit, amit nem akarok érezni. Nem kell emlékeznem semmire, amire nem akarok, elfelejthetem az egészet, és soha nem kell megengedem az emlékeknek, hogy újra tönkretegyenek.
- Én nem – nem tisztázom a szavakat, ő pedig ismét megpróbál hozzám érni. Nem mozdulok, megharapom az arcomat újra ordítani akarva, de nem akarva megadni neki az elégedettséget. A megnyugtató gondtalanság, ami végigsöpör rajtam enyéimen lévő ujjaitól, bebizonyítja, milyen gyenge vagyok, amikor róla van szó.
- Sajnálom Richardot, tudom, milyen… – kezdi el.
- Nem – szakítom őt félbe, majd elhúzom kezemet. – Nem, nem csinálhatod ezt. Nem jöhetsz ide és tettetheted, hogy mondjuk azért vagy itt, hogy segíts nekem, amikor te vagy az, aki a legjobban megbántott. Nem fogom még egyszer elmondani – hangom színtelen, nem meggyőző és olyan üres, mint amilyennek érzem magam belül. – Kifelé.
Torkom fáj a sok beszédtől, nem akarok beszélni többet. Csak azt akarom, hogy elmenjen, és egyedül akarok maradni. Ismét a falra fókuszálok, nem engedve meg az agyamnak, hogy apám halott testéről való képekkel kötekedjen velem. Minden szórakozik velem, baszakszik a fejemmel és fenyegeti azt a pici okot, ami bennem maradt. Két halált gyászolok most, ez pedig szétszakít engem apró darabról darabra.
A fájdalom távolról sem kedves ilyen módon, a fájdalom akarja a megígért köteg húsát, falatról falatra. Nem fog leülepedni, amíg semmid sem marad, csak egy pelyhes héj annak, aki voltál. Az árulás égetése és az elutasítás szúrása fáj, de semmi sem hasonlítható az üresség fájdalmához. Semmi sem fáj jobban, mint hogy egyáltalán nem fáj, ennek pedig nincs értelme és tökéletesen értelmes egyszerre, és meg vagyok győződve róla, hogy kurvára megőrülök, és igazából rendben vagyok ezzel.
- Akarod, hogy hozzak neked valamit enni? – kérdezi tőlem. Nem hallott engem? Nem érti meg, hogy nem akarom, hogy itt legyen? Lehetetlenség arra gondolni, hogy nem hallja a fejemben lévő káoszt. – Louis – erőlteti, amikor nem válaszolok. Arra van szükségem, hogy elmenjen tőlem. Nem akarok azokba a gyönyörű szemekbe nézni, nem akarok hallani több ígéretet, melyek meg lesznek szegve, amikor elkezdi beengedni az önutálatát, hogy átvegye az irányítást.
- Natalie! – torkom ég, amikor a nevét kiáltom, aztán másodperceken belül átszalad a hálószoba ajtón Natalie.
- Megmondtam, hogy ha szólít, ennyi volt – áll Natalie elém, és végre vetek egy pillantást Harryre. Szikrákat szór Natalie-ra, és tudom, hogy keményen próbálkozik, hogy uralkodjon hidegvérén. Van valami a kezén, egy gipsz? Ránézek és elég biztos, egy fekete gipsz borítja kezét és csuklóját.
- Tisztázzunk valamit – áll lábra Harry, majd lenéz Natalie-ra. – Megpróbálom nem felzaklatni őt, és ez az egyetlen ok, amiért még nem törtem el a kibaszott nyakadat, szóval ne próbálgasd a szerencsédet – fenyegeti meg őt, én pedig a sérült, kaotikus fejemben látom kitörni apám nyakát, szája eltátva. Csak csendet akarok. Csendet akarok a füleimben, és csendre van szükségem a fejemben.
Elkezdek émelyegni, miközben megsokszorozódik a kép, ahogy a hangjaik egyre hangosabbak, mérgesebbek lesznek, aztán a testem arra kér, hogy engedjem ki a gyomrom tartalmát. A probléma az, hogy nincs bennem semmi, csak víz, így a sav éget, amikor a régi paplanomra hányok.
- Baszki! Kifelé, a francba – tolja Harry hátra Natalie-t, mire Natalie hátra botladozik, megtámasztva magát az ajtókeretnél.
- Te menj kifelé! Nem is vagy kívánatos itt! – szól vissza Natalie, aztán elsiet Harry mellett.
Egyikük sem veszi észre, ahogy felállok az ágyról, és letörlöm a felesleges hányást a számról a felsőm ujjával. Sikerül kiérnem a szobából, végig a folyosón és ki az első ajtón anélkül, hogy bármelyikük is zavartatná magát azzal, hogy észrevegye.

Harry szemszöge
- Baszd meg! – felelem. De nem hagyja abba és a padlóra lök. – Te hülye ribanc! Csak azért, mert Louis téged hív most, az nem jelent semmit. Emlékszel, hogy elhagyott téged értem! Valószínűleg soha nem is szeretett téged egyáltalán. Soha nem kapod meg annak az örömét, hogy a tiéd legyen. Ő az enyém. Ő soha nem fog akarni téged – kiabálom. Könnyek kezdenek el hullani Natalie szeméből.
Ha nem állok meg most, Louis valószínűleg még jobban utálni fog, mint már eddig. Ki nem állhatom ezt a ribancot, de Louis törődik vele.
- Louis – fordulok az ágyhoz, mire gyomrom összeugrik, amikor meglátom, hogy az üres. A nedves folt a hányásától az egyetlen bizonyítéka, hogy egyáltalán itt volt. Egy pillantás nélkül Natalie-ra, végig vonulok a folyosón Louis nevét szólítva. Hogy lehettem ilyen hülye? Mikor hagyom már azt abba, hogy ilyen elbaszott legyek?
- Hol van? – kérdezi Natalie mögülem.
Carol még mindig a kanapén alszik. Nem mozdult el arról a helyről, ahová letettem őt tegnap este, miután elaludt a karjaimban. A nő, aki lehet, hogy kurvára szívből utál, de nem tagadhattam meg azt, hogy megvigasztaljam őt, amikor szüksége volt rá.
Rémületemre a hálós ajtó nyitva van és a zsanérokon lóg, oda-vissza fújja a szél a vihar miatt. Két autó parkol a kocsifelhajtón, az egyik Natalie-é, a másik Carolé. A száz dolláros taxizás a reptérről megérte az időt, amit elvesztegettem volna azzal, hogy egészen az apám… Ken házához menjek az én kocsimért. Legalább Louis nem próbált meg vezetni sehová.
- A cipői itt vannak – veszi fel Natalie Louis egyik vékony cipőjét, majd visszadobja a padlóra. Könnycseppek nyoma van az arcán, de kék szemei tele vannak aggodalommal Louis-ért.
Louis egyedül sétálgat egy nagy vihar közepén, mert engedtem, hogy átvegye az irányítást a kibaszott egóm. Natalie visszatér, miután átkutatta a szobáját ismét, Louis pénztárcájával a kezében. Louis-n nincs cipő, nincs pénze és nincs telefonja. Nem mehetett messzire, csak egy vagy két percre volt elterelve a figyelmem. Hogy engedhettem, hogy a haragom elvonja a figyelmemet róla?
- Beszállok a kocsimba és leellenőrzöm a háztömböt – veszi elő kulcsait a farmerja zsebéből, majd kisétál az ajtón.
Neki van előnye itt, ebben az utcában nőtt fel, ő ismeri ezt a helyet, én pedig nem. Körbenézek a nappaliban, aztán a konyhába sétálok. Kipillantok az ablakon, és rájövök, hogy nekem van előnyöm, nem neki. Natalie lehet, hogy ismeri a várost, de én ismerem az én Louis-mat, és pontosan tudom, hol van.
Az eső még mindig esik nagy, könyörtelen cseppekben, miközben lesétálok a hátsó tornácon egy lépéssel, majd átmegyek a füvön a kis üvegházhoz, mely a sarokban van, hajladozó fák csoportja között. A fémajtó nyitva van, bebizonyítva, hogy az ösztönöm helyes volt, Louis-t pedig összehúzódva találom meg a padlón, piszok borítja farmerját, csupasz lábfeje sáros. Térdei fel vannak húzva a mellkasához, remegő kezei a fülein vannak. Szívszorító látvány az én erős fiúmat látni, ahogy összekuporodott egy kagylóvá előttem. Virágcserép piszkos virágcserép után sorakozik a szegényes üvegházban, nyilvánvaló, hogy senki sem volt itt, mióta Louis elment. Van néhány repedés a mennyezeten, amitől random helyeken patakokban folyik le az eső az üvegházban.
Nem mondok semmit, remélem, hogy hallja csizmám csoszogását a sár fedte padlón. Amikor újra lenézek, látom, hogy tulajdonképpen nincs is padló. Ez megmagyarázza a sok sarat. Elvéve kezeit a füleitől, lehajolok, hogy tekintetét az enyémhez kényszerítsem. Elhúzódik, mint egy sarokba szorított állat, mire megrándulok reakciójától, de fogásomat tartom kezein.
Kezeivel beletúr a sárba és a lábait használja, hogy megrúgjon. Abban a pillanatban, hogy elengedem a csuklóit, ismét eltakarja a füleit, egy szörnyű nyöszörgés hagyja el telt ajkait.
- Csendre van szükségem – könyörög, lassan előre-hátra ringatózva.
Olyan sok dolog van, amit el akarok mondani, olyan sok szó, amiket elmondanék neki abban a reményben, hogy hallgatni fog rám és előjön a magából való rejtőzködéséből, de egy pillantás kétségbeesett szemeibe, és elvesztem az összeset.
Ha csendet akar, megadom neki azt. Baszki, ennél a pontnál bármit és mindent megadok neki, amit akar, amíg nem kényszerít arra, hogy elmenjek.
Közelebb mozdulok hozzá, majd a régi üvegház sáros padlóján ülünk. Az üvegház, melyet régen arra használt, hogy elrejtőzzön az apja elől, az üvegház, melyet most arra használ, hogy elrejtőzzön a világ elől, hogy elrejtőzzön előlem.
Itt ülünk, miközben az eső ráesik a kis tetőre. Itt ülünk, miközben nyöszörgései halk zokogássá válnak, az előtte lévő üres térre bámulva, és itt ülünk csendben, kezeimmel kis ujjain, melyek eltakarják a füleit, elzárva őt a körülöttünk lévő hangoktól, megadva neki a csendet, amire szüksége van.