Chapter 218

Helló! 😊
Hoztam is a fejezetet, végre időben. Hát nem is tudom, mit mondjak róla... nem a legboldogabb, nem a legmosolygósabb... Kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd, főleg a végéről. Más mondanivalóm azt hiszem, most nincs, egy hét múlva jelentkezem ismét.
Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 118

 
Louis szemszöge
A reggeli fények elárasztják szobát, ahogy a nap felkel a távolban. Szemeim a fedetlen erkélyajtóról a hasamra tévednek, ahol Harry karja el van terülve a testemen. Telt ajkai el vannak válva egymástól, lágy horkolás hallatszik közülük. Nem tudom, hogy le kellene-e löknöm őt az ágyról, vagy elhúzni barna haját a homlokáról és kipirosodott bőréhez nyomni az ajkaimat.
Mérges vagyok, annyira rohadtul mérges vagyok Harryre mindaz miatt, ami tegnap történt. Volt mersze visszatérni a kabinba éjjel egykor, és éppen ahogy arra számítottam, lehelete alkohollal volt fűszerezve. Még egy madzag ebben a kusza hálóban. Aztán itt van ez a srác, egy srác, mint én, ahogy Harry állítja, akivel órákat töltött el. Azt mondta, hogy beszélgettek, nem az, hogy nem hiszem el, hogy csak beszélgettek, hanem hogy Harry nem hajlandó megbeszélni Seattle-t, vagy bármit, ami távolról is kapcsolódik Seattle-höz, velem, de úgy tűnik, hogy ezzel a fiúval meg képes beszélni.
Nem tudom, mit gondoljak, és elegem van már a folytonos gondolkozásból. Mindig van valami probléma, amit rendbe kell hozni, valami veszekedés, amit meg kell vívni, és már fáradt vagyok. Belefáradtam az egészbe. Jobban szeretem Harryt, mint azt fel tudnám fogni, de nem tudom, milyen hosszú ideig bírom még ezt. Nem aggódhatok amiatt, hogy részegen jön haza minden alkalommal, amikor problémánk van. Ordítani akartam vele, párnát dobni az arcába, és elmondani neki, milyen nagy bunkó, de végre kezdek rájönni, hogy addig veszekedhetsz valakivel ugyanazon a dolgon ilyen sokszor, amíg ki nem égsz.
Nem tudom, mihez kezdek azzal, hogy nem jön Seattle-be, de azt tudom, az hogy itt fekszem ebben az ágyban, nem segít semmit. Felemelem Harry karját a derekamról, kibújok a súlya alól, aztán óvatosan leteszem a karját a mellette lévő párnára. Felnyög álmában, de szerencsére csak mocorog és nem ébred fel.
Elveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, majd halkan az erkélyajtóhoz lépkedek, minimális zajjal kinyitom, és megkönnyebbülten felsóhajtok, mielőtt becsukom azt magam mögött. A levegő sokkal hűvösebb, mint tegnap, persze még csak reggel hét óra van.
A mobilommal a kezemben elkezdek tűnődni a Seattle-ben lévő élethelyzetemre, ami jelenleg nem létezik. A Seattle-be való költözésem egyre nagyobb vitává válik, mint amire valaha is számítottam, és őszintén, időnként, mint most például, nagyobb vitának tűnik, mint amekkorát megér. Leszidom magamat, amiért foglalkozom a gondolattal. Pontosan ez az, amit Harry megpróbál csinálni, megpróbálja olyan nehézzé tenni nekem a költözést, amennyire csak tudja, remélve, hogy fel fogom adni és vele maradok. Nos, ez nem fog megtörténni.
Megnyitom a böngészőt a telefonomon, majd türelmetlenül várok a Google-re, hogy betöltsön. A kis képernyőre bámulok, várva a bosszantó körre, hogy ne menjen tovább körbe és körbe. Frusztráltan az ősi telefonom lassú válasza miatt, visszamegyek a hálószobába, elveszem Harry telefonját a székről, aztán újra kisétálok az erkélyre anélkül, hogy felébreszteném őt.
Tudom, hogy mérges lesz rám, ha felébred és meglátja, hogy a telefonja nálam van, de nincs oka, hogy az legyen. Nem nézem végig a hívásait vagy az üzeneteit, csak az internetét használom.
„Igen, ő rendben van.” Játszódnak le a fejemben Harry szavai, miközben megpróbálok lakásokat keresni Seattle-ben.
Megrázom a fejemet, megszabadulva az emléktől, majd megcsodálom a képernyőn lévő luxuslakást, amit bárcsak megengedhetnék magamnak. A következőhöz pörgetek, egy kisebb egyszobás lakáshoz egy ikerházban. Nem érzem magam jól egy ikerházban, szeretem annak a gondolatát, hogy valakinek át kell mennie az előtéren, hogy az ajtómhoz jusson, főleg mivel úgy tűnik, hogy egyedül leszek Seattle-ben. Elhúzom ujjamat a képernyőn még néhányszor, mielőtt végre találok egy egyszobásat egy közepes méretű toronyházban. Túl megy a költségvetési határomon, de nem sokkal. Ha el leszek élelmiszerek nélkül, amíg be nem rendezkedem.
Elmentem a számot a telefonomba, aztán tovább folytatom a böngészést a listában. Lehetetlen gondolatok kísértenek arról, hogy Harryvel keresek lakást. Mindketten az ágyon ülnénk, én törökülésben, Harry a hosszú lábaival kinyújtva maga előtt, háta pedig az ágytámlának döntve. Lakást mutatnék neki lakás után, mire ő a szemeit forgatná és panaszkodna a folyamatról, de rajtakapnám, ahogy mosolyog szemeivel az ajkaimra fókuszálva. Elmondaná nekem, milyen cuki vagyok, amikor izgatott vagyok, mielőtt elvenné tőlem a laptopot és biztosítana, hogy találni fog nekünk egy lakást.
Bár ez túl egyszerű lenne, túl könnyű. Az életemben minden egyszerű és könnyű volt hat hónappal ezelőttig. Anya segített a kollégiumi szobámmal kapcsolatban, nekem pedig mindenem el volt rendezve és sorban volt, mielőtt egyáltalán megérkeztem volna Washington államba. Anya… nem tehetek róla, de hiányzik. Fogalma sincs, hogy újra találkoztam az apámmal. Olyan mérges lesz, tudom, hogy igen. Mielőtt lebeszélhetném magam róla, tárcsázom a számát.
- Helló? – veszi fel simán.
- Anya?
- Ki más lenne? – máris megbánom ezt a telefonhívást.
- Hogy vagy? – kérdezem nyugodtan.
- Jól, egy kicsit elfoglalt voltam mindennel, ami történik – sóhajt fel. Fazekakat és serpenyőket hallok csörögni a háttérben.
- Mi történik? – tud az apámról? Gyorsan eldöntöm, hogy ha nem, nem most a jó alkalom elmondani neki.
- Semmi különös tényleg, csak sokat túlóráztam, és van egy új lelkészünk, ó, és Ruth meghalt.
- Ruth Porter?
- Igen, fel akartalak hívni – figyelmeztet kissé hideg hangja.
Natalie nagymamája, Ruth volt az egyik legédesebb, akivel valaha is volt szerencsém találkozni. Mindig olyan kedves volt, és Karen mellett ő csinálta a legjobb csokis kekszet a bolygón.
- Natalie hogy van? – merem megkérdezni. Nagyon közel állt a nagymamájához, és tudom, hogy ez biztosan nehéz neki. Nekem soha nem volt lehetőségem közel kerülni egyik nagyszülőmhöz se, apám szülei meghaltak, mielőtt elég idős lettem volna, hogy emlékezzek, anya szülei pedig nem olyan típusú emberek voltak, akik megengedték, hogy bárki is közel kerüljön hozzájuk.
- Elég nehezen dolgozza fel. Fel kellene hívnod őt, Louis.
- Én… – kezdem el mondani neki, hogy nem hívhatom fel őt, de megállítom magamat. Miért nem hívhatom fel őt? Megtehetem és meg is fogom tenni. – Meglesz, felhívom őt most.
- Tényleg? – a meglepődés nyilvánvaló anya hangjában. – Vagyis legalább várj kilenc óra utánig – emlékeztet engem, én pedig nem tehetek róla, de elmosolyodom a hangsúlyán. Tudom, hogy mosolyog a vonal másik végén. – Hogy megy az iskola?
- Hétfőn költözöm Seattle-be – vallom be, majd hallok valamit zörögve esni a földre.
- Mi?
- Mondtam neked, emlékszel? – elmondtam neki, ugye?
- Nem, nem szóltál. Említetted, hogy oda költözik a munkahelyed, de azt soha nem mondtad, hogy biztosan költözöl.
- Sajnálom, csak annyira elfoglalt voltam Seattle-lel és Harryvel.
- Ő veled megy? – hangja hihetetlenül irányított.
- Én… nem tudom – sóhajtok fel.
- Jól vagy? Zaklatottnak hangzol.
- Jól vagyok – hazudom.
- Tudom, hogy nem a legjobb viszonyban voltunk mostanában, de én még mindig az anyád vagyok, Louis. Beszélhetsz velem, ha valami történik az életedben.
- Jól vagyok, tényleg, csak stresszelek a költözés és az új kampuszra való átmenetel miatt.
- Nagyszerű leszel ott, bármelyik kampuszon kiemelkednél.
- Tudom, de már annyira hozzászoktam ehhez az iskolához, és megismerhettem néhány tanárt, és vannak barátaim… néhány barátom – nem igazán vannak olyan barátaim, akik szörnyen hiányoznának, kivéve Liam és Tristan, de leginkább csak Liam.
- Ez az, amiért éveken át dolgoztunk, és nézz magadra most, ilyen rövid idő alatt megcsináltad. Büszke lehetnél magadra – meg vagyok lepve szavaitól, az agyam pedig siet, hogy feldolgozza őket.
- Köszönöm – dadogom.
- Szólj, amint beköltözöl a lakásodba Seattle-ben, hogy meglátogathassalak, mivel nem fogsz hazajönni egyhamar – feleli.
- Fogok – hagyom figyelmen kívül durva hangját.
- Majd később visszahívlak, készülődnöm kell, hogy elmenjek dolgozni. Bizonyosodj meg róla, hogy nem felejted el felhívni Natalie-t.
- Tudom, pár óra múlva felhívom.
Felkelti az érdeklődésemet egy mozdulat az erkélyen, felnézek és Harryt látom meg. Már fel van öltözve a szokásos fekete pólójába és fekete farmerébe. Lábain nincs még zokni, szemei pedig rám fókuszálnak.
- Ki volt az? – kérdezi abban a pillanatban, hogy megszakítom a hívást.
- Anya – válaszolom, majd felhúzom a térdeimet a mellkasomhoz a széken.
- Miért hívott? – fogja meg egy üres szék támláját, mire az nyikorog, ahogy közelebb húzza hozzám, mielőtt leül.
- Én hívtam őt – felelem szárazon.
- Miért van idekint a telefonom? – veszi el a kezemből, és átvizsgálja.
- Az internetet használtam.
- Ó – mondja, mintha nem hinne nekem. Ha nincs semmi, amit rejtegethet, miért érdekelné? – Kiről beszéltél, amikor azt mondtad, hogy fel fogod hívni őt? – kérdezi.
- Natalie-ról – válaszolom anélkül, hogy ránéznék.
- A francokat fogod – feleli, szemei összeszűkülnek.
- De igen – provokálom.
- Miért kell beszélned vele? – helyezi kezeit a térdeire. – Nem.
- De te eltölthetsz órákat valaki mással és jöhetsz vissza részegen, de…
- Ő az ex-barátnőd – szakít félbe.
- És azt én honnan tudom, hogy az a srác nem az egyik exed?
- Mert nincsenek exeim, emlékszel?
Frusztráltan fújtatok, korábbi elhatározásom már elhalványult, és megint kezdek mérges lenni.
- Nem mondhatod meg nekem, hogy kivel szabad telefonálnom. Akár ex, akár nem – figyelmeztetem, hangom halk és tiszta.
- Azt hittem, hogy nem vagy dühös rám?
- Nem vagyok, tényleg nem. Pontosan azt tetted, amire számítottam – sóhajtok fel, a vízre bámulok, és nem az átható, zöld szemeibe.
- És mi volt az, amire számítottál?
- Hogy elszöksz, elmész pár órára, aztán alkohollal a leheleteden térsz vissza.
- Azt mondtad, hogy menjek el.
- Az nem hozza rendbe azt, hogy részegen jöttél vissza.
- És tessék! – nyög fel. – Tudtam, hogy nem maradsz csendben, mint ahogy tegnap este tetted.
- Csendben maradni? Látod, ez a te problémád, azt várod tőlem, hogy csendben maradjak. Túl vagyok ezen.
- Min vagy túl? – hajol előre, arca túl közel van az enyémhez.
- Ezen – intek a kezemmel drasztikusan, majd lábra állok. – Egyszerűen túl vagyok az egészen. Gyerünk, csinálj, amit csak akarsz, de kereshetsz valaki mást, aki itt ül és csendben lesz, mert én nem csinálom ezt tovább – fordulok el tőle. Harry talpra ugrik, aztán ujjait a karom köré fonja, hogy visszahúzzon.
- Hagyd abba – utasítja. Hatalmas keze elterül a derekamon, míg a másik egy helyben tartja a karomat. A mellkasához húz, én pedig eltolom őt tiltakozásul. – Hagyd abba a veszekedést velem, nem mész sehová.
Ajkait egy kemény vonallá préseli, miközben kihúzom kezemet fogásából.
- Engedj el és leülök – fújtatom. Nem akarom beadni a derekamat, de arra sem vagyok hajlandó, hogy tönkretegyem bárki más időtöltését ezen a kiránduláson. Ha lemegyek a földszintre, Harry biztosan követni fog és végül a családja előtt fogunk veszekedni.
Harry gyorsan elenged, aztán újra lehuppanok a székre. Ő leül mellém és várakozóan néz rám a könyökeivel a combjain.
- Mi az? – csattanok fel.
- Szóval akkor elhagysz? – suttogja, mire durva magatartásom megenyhül.
- Ha arra gondolsz, hogy elmegyek Seattle-be, igen.
- Hétfőn?
- Igen, hétfőn. Már átmentem ezen veled újra és újra. Tudom, hogy azt hitted, az a kis mutatvány, amivel előrukkoltál, elbátortalanít engem – forrongok. – De ez nem történt meg, és semmit sem tehetsz, amitől ez így lenne.
- Semmit? – néz fel rám a nagy szempilláin át.
„Összeházasodhatunk.” mondta nekem, miközben részeg volt. Most komolyan gondolja? Amennyire meg akarom kérdezni tőle itt és most, nem lehet. Nem hiszem, hogy készen állok a józan válaszára.
- Mi van Seattle-ben, amit annyira el akarsz kerülni? – kérdezem. Szemeit elkapja az enyéimtől.
- Semmi fontos.
- Harry, esküszöm, ha van valami, amit eltitkolsz előlem, soha többet nem fogok beszélni veled – felelem, és komolyan is gondolom.
- Semmiség, Louis, van ott néhány régi barátom, akik nem különösebben érdekelnek, mert ők a régi életem részei.
- Régi élet?
- Az életem előtted, a piálás, a bulik, az, hogy megdugtam minden lányt az utamban – mondja, mire megfeszülök, amit észrevesz. – Bocs – motyogja, aztán folytatja. – Nincsenek nagy titkok, csak rossz emlékek. Nem ez az, amiért nem akarok menni egyébként.
- Akkor mondd el, mert nem értem.
- Miért kell neked magyarázat? Nem akarok menni, és nem akarom, hogy te nélkülem menj – arca mindenféle érzelemtől mentes, ahogy a szemeimbe néz.
- Nos, ez nem elég magyarázat. Elmegyek, és tudod mit? Már nem akarom, hogy velem gyere.
- Mi? – sötétülnek el a szemei.
- Nem akarom, hogy gyere – olyan nyugodt vagyok, amennyire csak lehet, majd felállok a székről. Büszke vagyok magamra, amiért kiabálás nélkül folytattuk ezt a beszélgetést. – Megpróbáltad tönkretenni ezt nekem, ez volt az álmom, amióta csak emlékszem, te pedig megpróbáltad tönkretenni nekem. Olyasminek kellene lenned, amit alig várok, de olyanná váltál, amit ki nem állhatok. Izgatottnak és késznek kellene lennem, hogy megyek, ehelyett megbizonyosodtál róla, hogy ne legyen hol laknom, és egyáltalán nincs támogatásom. Szóval nem, nem akarom, hogy gyere.
Szája kinyitódik, majd becsukódik, mielőtt feláll és végiglépked a fa fedélzeten.
- Te… – kezdi el, aztán abbahagyja, mielőtt folytatja – te… tudod mit, Louis? Mindenki leszarja Seattle-t, kivéve, ki a fene nő fel úgy, hogy azt tervezi, hogy Seattle-be költözik kibaszott Washingtonból, nagyon ambiciózus, – morogja – és abban az esetben, ha elfelejtetted volna, én vagyok az egyetlen okod, hogy ilyen lehetőséget kaptál. Azt hiszed, bárki más is kap egy kibaszott fizetett gyakornoki állást elsőévesként az egyetemen? Kurvára nem! A legtöbb ember küzd azért, hogy kapjanak egy fizetett gyakornoki állást, még akkor is, miután lediplomáztak, szóval az istenverte lábamat kellene csókolgatnod, amiért megszereztem neked azt a kurva állást, te hálátlan kis…
Teszek egy lépést felé, a kezem pedig majdnem közénk repül az agyam engedélye nélkül. Harry túl gyors és megfogja a csuklómat, megállítva engem csak centikkel az arcától.
- Ne – figyelmeztet, hangja hidegrázást küld végig a gerincemen, és azt kívánom, bárcsak ne állított volna meg attól, hogy megüssem őt. Mentás lehelete az arcom körül mozgolódik, miközben megpróbálja kontrollálni a hidegvérét. Na, gyerünk, Harry, provokálja őt a tudatalattim, míg keresi a bokszkesztyűit.
Egyikünk sem szól egy szót sem, ahogy leengedi a kezemet, aztán sarkon fordul, hogy elsétáljon, otthagyva engem teljesen füstölögve.

…

- Biztos vagy benne, hogy ez jól néz ki? – kérdezem Liamtől, miközben a hosszú tükörbe bámulok.
- Igen, rendben van – mosolyodik el, mire felsóhajtok.
- Sajnálom. Csak szépen akarok kinézni.
A sötétkék öltöny fura érzés a bőrömön, az anyag kemény és nehéz, ahogy mozgok. A városban lévő kis ruházati butikban nem volt túl sok minden, amiből választhattam, és biztosan nem akartam a fekete öltönyt választani, ami teljesen bőrből készült. Szükségem van valamire, amit felvehetek erre a szörnyű vacsorára ma este, Harry ajánlata pedig, hogy farmert viseljek, nem fog működni.
- Gondolod, hogy egyáltalán visszajön, mielőtt el kellene indulnunk? – kérdezem Liamtől.
Harry lelépett, mint mindig a veszekedésünk után, és azóta sem jött vissza. Nem is hívott vagy írt. Valószínűleg azzal a titokzatos sráccal van, akivel annyira szereti megbeszélni a problémáinkat. Nem lennék meglepve, ha dühében csinálna vele valamit, hogy engem bosszantson. Nem, nem tenné.
- Őszintén nem tudom. Remélem, igen, anya csalódott lesz, ha nem érkezik meg.
- Igen – kezdem el megcsinálni a hajamat az elején hátra fésülve.
- Vissza fog jönni, csak makacs.
- Nem tudom, hogy visszajön-e – sóhajtok fel. – Kezdem elérni a töréspontomat, érzem. Tudod mit éreztem tegnap este, amikor azt mondta, hogy egy másik sráccal volt?
- Mit?
- Egy kis dühöt, ennyit. Mintha érzéketlenné váltam már ehhez, az egészhez. Csak nincs meg bennem az erő, hogy folyamatosan ezt csináljam újra és újra. Kezdem azt hinni, hogy ő egy veszett ügy, ez pedig összetöri a szívemet – felelem, megtiltva magamnak a sírást.
- Nem egy veszett ügy, csak azt gondolja, hogy az, így néha nem is zavartatja magát azzal, hogy próbálkozzon.
- Készen vagytok, srácok? – szólal meg Karen hangja a nappaliból, mire Liam biztosítja őt, hogy bármelyik percben lent leszünk. Felveszem az új barna cipőmet, sajnos olyan kényelmetlen, mint amilyennek kinéz. Az ilyen alkalmakkor hiányzik, hogy Toms cipőket hordjak mindennap.
Harry még mindig nem jött vissza, mire beszállunk az autóba.
- Nem várhatunk tovább – feszül meg egy csalódott rosszallásba Ken álla.
- Semmi gond, hozhatunk neki majd valamit – ajánlja Karen édesen, tudva, hogy nem ez a megoldás, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy feloldja férje irritációját.
Liam átnéz rám, én pedig rámosolygok, hogy biztosítsam őt, jól vagyok Harry távolléte miatt.
Az étterem pompás. Az épület egy hatalmas faház, elég nagy ahhoz, hogy egy ház legyen, a belseje meg megcáfolja a külső megjelenésének fás érzését. Modern és fényes, fekete-fehér mindenhol szürke díszítéssel a falakon és padlón. A fények pont annak a határán vannak, hogy túl sötét legyen, de ez csak hozzátesz a varázshoz.
- Styles – hallom meg, ahogy Ken mondja az emelvény mögött lévő gyönyörű nőnek.
- A társasága már itt van – mosolyodik el, fehér fogai majdnem vakítóak a hely sötétségében.
- Társaság? – fordulok Liamhez, mire ő vállat von.
A terem sarkában lévő asztalhoz követjük a nőt. Utálom, hogy úgy tűnik, mindenki engem bámul emiatt az öltöny miatt. A bőr szörnyűséget kellett volna választanom, az kevesebb figyelmet vonzott volna. Egy középkorú férfi dönti le az italát, ahogy elsétálunk, Liam pedig közelebb húz az oldalához, miközben elhaladunk a görény alak mellett. Az öltöny nem ide nem illő. A probléma az, hogy ez valaki olyannak készült, akinek sokkal kisebb a segge, mint nekem.
- Éppen ideje, hogy csatlakoztok hozzánk – feleli egy ismeretlen férfihang, mire körbe kémlelem Karent, hogy megkeressem a forrást.
A férfi, akiről feltételezem, hogy Ken barátja, feláll, hogy megrázza a kezét. Szemeim a jobb oldalához vándorolnak, a felesége mosolyog, üdvözölve Karent. Mellette egy fiatal fiú van, a fiú, a gyomrom pedig összeugrik. Gyönyörű, rendkívül gyönyörű, és pontosan ugyanazt az öltönyt viseli, mint én. Persze. Innen látom szemei világoskék árnyalatát, és amikor rám mosolyog, még gyönyörűbb. Majdnem túlságosan is elvonja a figyelmemet növekvő féltékenységem, hogy észre vegyem, Harry pontosan mellette ül, fehér ingbe öltözve.