Chapter 215

Helló! 😊
Bocsánat, hogy már megint késtem, megint nem sikerült időben hazaérnem, este pedig nem volt már energiám. Most viszont van, és itt is a fejezet. Ami... hát nem túl vidám, az előzőben történtek fényében, kíváncsi vagyok, mit gondoltok, hogy mit fog tenni ezután Louis. Jövőhéten tényleg próbálom már időben hozni a következőt, elvileg csak ez a 2 hét volt ilyen káosz.
Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 215

 
Louis szemszöge
Nem tudom elhinni Harryt, minden olyan jól ment, hihetetlen tényleg, abban a forró kádban, amíg meg nem említette Angliát. Egyszerűen csukva kellett volna tartania a száját.
Valószínűleg csak frusztrált emiatt az egész nem vagyunk együtt-káosztól, túlreagálta, és talán én is.
Köszönhetően Harry durva megjegyzéseinek és az az iránt érzett bosszúságomnak, hogy tönkretette a… pillanatunkat a kádban, egy forró zuhanyra van szükségem. Pillanatokkal azután, hogy a víz elkezd dolgozni feszült izmaimon, a samponomért nyúlok. Olyan gyorsan jöttem el Harrytől, hogy elfelejtettem behozni a piperetáskámat, nagyszerű.
- Harry? – szólok ki, kétlem, hogy meghall engem a vízsugaraktól, de visszahúzom a virágos zuhanyfüggönyt, és figyelem őt a biztonság kedvéért.
Amikor nem jelenik meg az ajtóban néhány másodperc után, a törölközőért nyúlok, ami az állványon lóg, majd a testem köré tekerem. Éppen ahogy elérem az ágyon lévő bőröndöket, meghallom Harry hangját.
- Van még több lakás, amit megtölthet? – feleli. Lakást próbál szerezni nekem?
Annyira le vagyok sokkolva, mint amennyire izgatott vagyok a gondolattól, végre megbarátkozott Seattle gondolatával, és ténylegesen megpróbál segíteni nekem ahelyett, hogy hátráltatna. Most az egyszer.
Halk léptekkel haladok a szoba fapadlóján, óvatosan, hogy ne fedezzen fel, miközben folytatom a hallgatózást.
- Te keltetted azt a benyomást, hogy az egyik barátod, Louis, nem olyan valaki, akivel az időmet kellene vesztegetnem, hogy lakást adjak neki, ha nekem nem tud fizetni, nem adhatok neki lakást, ahol élhet – szólal meg a nő a vonalban.
Mi? Ez? Nem tenne ilyet.
- Az a helyzet, hogy… nem olyan rossz ő, mint ahogy beállítottam. Igazából nem vandalizált semmilyen lakásban, vagy lépett le fizetés nélkül – mondja Harry, mire felfordul a gyomrom.
Megtette.
- Te beteg, önző rohadék – ezek az első szavak, amelyek eszembe jutnak.
Harry gyorsan felém fordul, arca lesápad, szája pedig nyitva van. Telefonja a padlóra esik, és továbbra is rám bámul.
- Helló? – szólal meg Sandra hangja a hangszórón keresztül, majd Harry lenyúl, felvegye a telefonját, hogy elcsendesítse őt.
- Hogy? Hogy tehetted? – fut végig rajtam a düh.
- Én… – kezdi el.
- Nem! Ne is vesztegesd az időmet a kifogásaiddal! Mi a fenét gondoltál? – viharzok át az ajtókon, aztán be a hálószobába.
- Louis, hallgass meg – feleli. Hallgassam meg?
- Nem! Te hallgass meg, Harry - szűröm ki a fogaim között, hangomat megpróbálom halkan tartani. – Annyira elegem van már ebből, elegem van abból, hogy mindent megpróbálsz szabotálni az életemben, ami nem forog körülötted! – ordítom, szorosan ökölbe szorítva kezeimet az oldalamnál.
- Ez nem az, amit…
- Fogd be! Fogd be a szád, te vagy a legönzőbb, a legarrogánsabb, te egyszerűen… ugh! – nem tudok tisztán gondolkozni, a dühös szavak kirepülnek a számból, kezeim a levegőbe mozdulnak előttem.
- Nem tudom, mit gondoltam, az előbb próbáltam meg rendbe hozni.
Nem kellene ennyire meglepettnek lennem tényleg, tudnom kellett volna, hogy Harry állt Sandra hirtelen eltűnése mögött. Nem tudja, mikor kell abbahagynia azt, hogy beleavatkozzon az életembe, a karrierembe, és elegem van ebből.
- Pontosan, pontosan ez az, amiről beszélek. Te mindig csinálsz valamit, mindig rejtegetsz valamit, mindig találsz új módokat arra, hogy megpróbálj irányítani minden egyes dolgot, amit teszek, és ezt már nem tudom elviselni! Ez túl sok – nem tehetek róla, de oda-vissza járkálok a szobában, Harry óvatos szemekkel figyel engem. – Azt tudom kezelni, hogy egy kicsit túlvédelmező vagy, tudom kezelni, hogy időről-időre verekedsz, a pokolba is, még azt is tudom kezelni, hogy az idő felében totális seggfej vagy, mert mélyen legbelül mindig tudtam, hogy azt csinálod, ami szerinted a legjobb nekem, de ezt nem. Megpróbálod tönkretenni a jövőmet, ezt pedig kurvára nem viselem el.
- Sajnálom.
- Te mindig kibaszottul sajnálod! Mindig ugyanaz a szar, te csinálsz valamit, eltitkolsz valamit, mondasz valamit, én sírok, te azt mondod, hogy sajnálod, és bumm! Minden meg van bocsájtva, ezúttal nem – nézek körbe valamiért, amin kitölthetem a dühömet, késztetést érzek rá, hogy megpofozzam Harryt. Helyette elveszek egy párnát az ágyról és a földre dobom. Nem sok mindent csinál a bennem lángoló haraggal, de még rosszabbul érezném magam, ha tönkretettem volna bármit is Karen és Ken dolgaiból.
Ez annyira kimerítő, nem tudom, mennyit bírok még el, mielőtt összetörök.
Basszák meg ezt, nem fogok összetörni. Elegem van az összetörésekből, folyton ezt csinálom. Fel kell szednem a saját darabjaimat, szépen összeraknom őket újra és elrejteni őket Harrytől, hogy ne egy halomban végezzék a lábainál, megint.
- Elegem van a végtelen körből, már mondtam neked korábban, és nem hallgatsz rám. Új módokat találsz, hogy folytasd a kört, de én befejeztem, annyira kurvára befejeztem! – dobok még egy párnát a padlóra.
Nem tudom, hogy voltam-e már ennyire mérges rá valaha is. Igen, tett rosszabb dolgokat, de túlléptem azokon. Soha nem voltunk még ilyen helyzetben korábban, ahol azt gondoltam, hogy befejezte a dolgok eltitkolását előlem, és azt hittem, megértette, hogy nem szórakozhat a karrieremmel.
- Befejezted velem? – kérdezi, hangja remeg.
- Azt mondtam?
Mindig a legrosszabbat feltételezi, és őszintén, ez még frusztrálóbb.
- Azt mondtad, hogy befejezted – tör meg a hangja.
Nem tudom, mit fejeztem be, ő kellene, hogy legyen, de jobban ismerem magamat, minthogy válaszoljak erre most.
- Azt mondtam, hogy befejeztem ezt a kört, annyira kurvára kimerült vagyok, és ki nem állhatom ezt. Nem csinálhatom tovább ezt a szarságot így! Engedted volna, hogy Seattle-be költözzek anélkül, hogy bárhol is lakhatnék, csak azért, hogy megpróbálj arra kényszeríteni, hogy ne menjek! – általában mostanra már sírnék és megbocsátanék neki egy csókkal, ma este nem.
Harry csendben elém áll, én pedig veszek egy mély lélegzetet, azt várva, hogy csökkenjen a haragom, de ez nem történik meg. Növekszik és növekszik, amíg szó szerint pirosat nem látok. Elveszem a többi párnát, azt képzelve, hogy igazából üvegvázák, amik összetörnek a padlón, rendetlenséget hagyva valaki másnak, hogy összetakarítsa. A probléma az, hogy én lennék az, aki feltakarítja, Harry nem kockáztatná meg, hogy megvágja magát, hogy kíméljen engem.
- Kifelé! – ordítok rá.
- Ne, sajnálom, oké, én…
- Menj a picsába. Most – köpöm a szavakat, ő pedig úgy néz rám, mintha fogalma se lenne, hogy ki vagyok én, talán tényleg így van.
Elhagyja a szobát, aztán becsapom az ajtót mögötte, mielőtt kimegyek az erkélyre újra. Leülök a fonott székre és a vízre bámulok, megpróbálva lenyugtatni magamat, mielőtt valami még rosszabbat mondok neki.
Könnyek nem jönnek, csak emlékek. Emlékek és megbánások.

Harry szemszöge
Nem tudom, hová a faszba kellene mennem, de azt tudom, hogy nem jó ötlet, ha visszamegyek oda, és még jobban mérges lesz rám.
Tudom, hogy Louis kimerült, látom az arcán minden alkalommal, amikor elbaszom. A verekedés Zaynnel, a hazugság a kicsapásról, minden megszegés megfizetődik rajta, ő meg azt hiszi, nem veszem észre, de igen.
Miért kellett Sandrát kihangosítanom? Ha ezt nem csináltam volna, megoldhattam volna ezt a szart, és elmondhattam volna neki az elcseszésemet, miután rendbe hoztam, úgy nem lett volna annyira dühös.
Magamhoz hűen beleütök a falba a lépcső mellett.
- Bassza meg! – ez nem gipszkarton, ez igazi kibaszott fa, és elfelejtettem, mennyivel kurvára erősebb.
Megfogom öklömet a másik kezemmel, hogy megállítsam magamat attól, hogy megismételjem idióta reakciómat. Szerencsém van, hogy nem szakította fel a bőrt, tuti seb lesz ott, de mi újdonság lenne ebben.
„Elegem van a végtelen körből, már mondtam neked korábban, és nem hallgattál rám.”
Letrappolok a lépcsőn és a kanapéra dobom magam, mint egy szeszélyes gyerek. Ez vagyok én igazából, egy kibaszott gyerek. Louis tudja ezt, én tudom, a pokolba, mindenki kurvára tudja. Egyszerűen egy rohadt pólóra kellene nyomtatnom ezt a szart.
Csak fel kellene mennem oda és megpróbálni megmagyarázni magamat megint, de őszintén, egy kicsit félek. Korábban még soha nem láttam Louis-t ennyire dühösnek. Többet beszélt velem csúnyán az utolsó három percben, mint azóta a nap óta, hogy találkoztam vele. Feltételezem, ha azok a párnák nem lettek volna ott, engem ütött volna meg, bárcsak megtette volna. Az holtbiztos, hogy megérdemlem.
El kell húznom innen, ha Louis nem kényszerített volna rá, hogy együtt jöjjek az egész kurva Partige családdal (amerikai, zenei televíziós vígjátéksorozat), most elmehetnék, és korán véget vethetnék ennek a hülye, szar kirándulásnak. Nem is akartam jönni.
A hajó nagyjából rendben volt… De a kirándulás általában véve baromság, és most, hogy Louis mérges rám, szó szerint nincs értelme annak, hogy itt legyek.
Kivéve, hogy megláttassam vele azt, hogy jól értettem, vagyis akkor nem, de most már igen. Tudom, hogy elbaszott tőlem, hogy szórakozok a lakásával Seattle-ben, de az utolsó szalmaszálba kapaszkodok most, megpróbálva rávenni őt, hogy ne hagyjon el engem. Tudom, mi fog történni Seattle-ben, és az nem fog jól végződni.
A plafonra bámulok fel, bizonytalanul, hogy mit kellene most tennem. Nem ülhetek csak itt, és tudom, hogy ha ezt teszem, fel fogok szaladni az emeleten, és tovább erőltetem Louis-ra a témát.
Elmegyek sétálni, ez az, amit a normális emberek csinálnak, amikor dühösek. Nem falakat ütögetnek és összetörnek szarokat.
Fel kell vennem valamilyen rohadt ruhát, mielőtt bármit is teszek. Ha nem lennék ennyire összezavarodva Louis viselkedésétől, jobban érdekelne, hogy mit fogok tenni most. Az ajtó Liam szobájához kinyílik, és azonnal a szemeimet forgatom. Ruhái szépen egymásra vannak rakva az ágyon, biztosan azt tervezte, hogy elteszi őket, mielőtt az anyja és az apám elrángatta őt a szomszéd kabinjába.
Kiszűröm a förtelmes szarokat, és kétségbeesetten keresek valamit, amin nincs egy kibaszott gallér. Végre találok egy egyszerű kék pólót és egy fekete melegítőnadrágot. Kurva bájos.
Most már ahhoz folyamodtam, hogy megosszam a ruhákat Liammel. Remélem, Louis dühe nem tart sokáig, de most az egyszer nem tudom, mi fog következőnek történni. Nem vártam tőle, hogy fele annyira rosszul reagál, mint ahogy tette, nem igazán a szavak, amiket felém használt, hanem ahogy rám nézett, miután kiküldött a szobából. Az a nézés többet mondott, mint amennyit ő valaha is tudna, másfelől pedig jobban megijesztett, mint azt valaha is tehetné.
Az ajtóra pillantok, ami húsz perccel ezelőttig a miénk volt, visszaindulok lefelé a lépcsőn, majd ki az ajtón. Alig jutok le a rohadt kocsifelhajtón, mielőtt kedvenc mostohatestvérem megjelenik. Legalább egyedül van.
- Hol van apám? – kérdezem tőle.
- Az én ruhám van rajtad? – teszi fel a kérdést, egyértelműen összezavarodott.
- Uhm, ja. Nem volt választásom, ne csinálj belőle nagy ügyet – vonok vállat, tudva az arcán lévő mosolyból, hogy éppen ezt tervezte.
- Oké? Hol van Louis?
- Odabent.
- Mit csináltál most?
Mi a fene?
- Miből gondolod, hogy csináltam valamit? – kérdezem, mire felhúzza a szemöldökét. – Oké… szóval csináltam valamit, valami kurva nagy hülyeséget, de nem akarom hallani a szarjaidat, úgyhogy ne aggódj emiatt – fújtatom.
- Rendben – von vállat, aztán elkezd elsétálni tőlem. Reméltem tőle néhány szót, rendben szokott lenni azzal, hogy tanácsot ad néha.
- Várj! – szólok utána, mire megfordul. – Nem fogod megkérdezni, hogy mi volt az?
- Az előbb mondtad, hogy nem akarsz beszélni róla – válaszolja.
- Igen, de én… vagyis… – nem tudom, mit mondjak, és úgy néz rám Liam, mintha két fejem nőtt volna.
- Azt akarod, hogy megkérdezzem? – elégedettnek néz ki, de szerencsére nem viselkedik nagyon seggfejként ezzel kapcsolatban.
- Én vagyok az oka – kezdem el éppen, ahogy Karen és az apám elkezd felsétálni a kocsifelhajtón.
- Az oka minek? – kérdezi Liam, visszanézve rájuk.
- Semmi, mindegy – sóhajtok fel, ujjaimmal beletúrva nedves hajamba frusztráltan.
- Szia, Harry! Hol van Louis? – kérdezi Karen.
Miért kérdezi tőlem ezt mindenki úgy, mintha nem tudnék öt lépés távolságban lenni tőle? A mellkasomban épülő fájdalom éppen erre emlékeztet engem, hogy nem tudok.
- Bent alszik – hazudom, majd Liamhez fordulok. – Elmegyek sétálni, megbizonyosodnál róla, hogy Louis jól van? – kérdezem tőle, mire bólint.
- Hová mész? – szól utánam az apám, ahogy elsétálok mellettük.
- Ki – csattanok fel és gyorsabban sétálok.
Mire elérem a stop táblát néhány utcával arrébb, rájövök, hogy fogalmam sincs, hová megyek, vagy hogy egyáltalán hogyan jutok vissza oda, ahonnan jöttem. Hivatalosan is utálom ezt a rohadt helyet.
Nem tűnt olyan rossznak, amíg Louis haját figyeltem, ahogy finoman fújta a szél, szemei a vízre fókuszáltak, ajkai egy kicsi, elégedett mosolyba húzódtak. Olyan kipihentnek tűnt, mint a nyugodt hullámok messze a parttól, zavartalan, amíg a hajónk be nem hatolt a nyugalmukba.
- Eltévedtél vagy valami? – szakítja félbe egy srác a gondolataimat Louis napsütötte bőréről.
Amikor megfordulok, meglepődök, hogy egy srácot látok meg, az én korom körül, azt hiszem. Barna haja ugyanolya hosszú, mint Louis-é, és egyedül van. Körbenézek magunk körül, nincs semmi. Csak egy üres kavicsos út és föld.
- És te? – kérdezem tőle, észre véve khaki nadrágját.
Ő rám mosolyog, majd közelebb sétál. Biztosan hiányzik pár agysejtje, hogy itt van kint a semmi közepén egy teljesen idegent kérdezgetve, egy tetováltat, ha már itt tartunk, hogy el vagyok-e tévedve.
- Nem, menekülök – feleli, füle mögé tűrve a haját.
- Szökésben vagy? – akkor jobb, ha megy tovább az utcán a seggével. Az utolsó dolog, amire szükségem van az valami mérges apa, aki a túlöltözött, tini fiát keresi.
- Nem – nevet fel. – Az egyetemről látogatom meg a szüleimet, és halálra untattak.
- Ó, jó neked – válaszolom, aztán elkezdek elsétálni tőle.
- Rossz irányba mész.
- Nem érdekel – vonok vállat, majd felnyögök, amikor meghallom a lépteit zörögni a kavicsokon, miközben követ engem.

Louis szemszöge
- Louis? – hallatszik át Liam hangja a szobán, ki az erkélyre.
- Itt vagyok kint – válaszolom, hálásan, hogy felvettem egy rövidnadrágot és pulóvert.
Harry mindig csipkelődik, amikor ezt csinálom, de kényelmes ilyen időkben, nem túl meleg, de nem túl hideg.
- Szia – mondja, aztán leül a székre mellém.
- Szia – pillantok rá, mielőtt visszanézek a vízre.
- Jól vagy?
Egy pillanatig elgondolkozom kérdésén, jól vagyok? Nem. Az leszek? Igen.
- Igen, ezúttal azt hiszem, igen – húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz, karjaimmal pedig körülölelem.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem, nem akarom tönkretenni a kirándulást a drámáimmal, rendben vagyok, tényleg.
- Oké, csak tudd, ha akarsz róla beszélni, én meghallgatlak.
- Tudom – nézek át rá, mire egy biztató mosollyal ajándékoz meg.
Nem tudom, mit fogok csinálni nélküle.
- Az ott…? – tágulnak ki a szemei, én pedig odanézek, ahová az ujjával mutat.
- Ó, Istenem! – ugrok fel a helyemről, és elveszem az úszó alsónadrágot a víz tetejéről, aztán a pulóverem elején lévő zsebbe nyomom be.
Liam megharapja az alsó ajkát, hogy elfojtsa a nevetését, de én nem tudom visszatartani az enyémet. Mindketten nevetésben törünk ki, az övé valódi, az enyém megalázott, de inkább választom ezt a nevetést a szokásos sírásom helyett egy Harryvel való veszekedés után, bármelyik nap.