Chapter 217

Helló! 😊

Már itt is van a fejezet, szerintem rendben van, majdnem végig Harry szemszög, amit mindenki szeret, feltételezem, én imádom a gondolatait, főleg a hatodik világháborúsat 😂 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, mik történhetnek majd. Még az elején zárójelbe írtam néhány dolgot, hogy érthetőbb legyen. Az elsővel nem lesz probléma, a második viszont nekem is elég homályos, hogy pontosan mi akar lenni, azért megpróbáltam megfogalmazni valamennyire érthetően a lényegét, de nem baj, ha nem értitek, én sem értem igazán, meg nem is annyira fontos. Jövőhéten találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 217

 
Louis szemszöge
Kisétálok az erkélyhez, hogy becsukjam az ajtókat, mielőtt az öltözködőasztalhoz megyek, hogy átöltözzek a pizsamámba. A száguldó agyammal nehéz az öltözködésre fókuszálnom. Semmi sem gyakorol olyan hatást, hogy Harry viselt pólóját kellene felvennem, és nem vagyok hajlandó felvenni a szék karján pihenő fehér pólót, képesnek kell lennem a saját rohadt ruháimban aludni. Feladom, miután átkutatom a fiókot, és úgy döntök, hogy a rövidnadrágot és a pulóvert választom, ami rajtam van, aztán lefekszem az ágyra.
Ki ez a rejtélyes srác, akivel Harry van? Ironikusan jobban fel vagyok dúlva a lakásom miatt Seattle-ben, mint Ken barátjának a fia miatt. Ha Harry veszélyeztetni akarja a kapcsolatunkat a megcsalással, az az ő választása. Igen, darabokra szakítaná azt, ami maradt belőlem, és nem hiszem, hogy valaha is helyre jönnék, de nem fogok erre fókuszálni.
Egyáltalán nem tudom elképzelni ezt, nem tudom elképzelni azt, hogy Harry tényleg megcsalna engem, az összes dolog ellenére is, amiket a múltban tett, egyszerűen nem látom. A levele után nem, a megbocsátásomért való könyörgése után nem. Igen, irányító, túl irányító, és nem tudja, mikor kell abbahagyni azt, hogy beleavatkozzon az életembe, de a szándékai a tettei mögött nem annyira rosszindulatúak, mint hogy hűtlen legyen.
A Harry iránt érzett haragom folyamatos lüktetése nem enyhül, miután a plafonra bámulok megszámolva a festett gerendás faburkolatot, ami a lejtős felületen van.
Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy beszéljek vele egyelőre, de tudom, hogy nem leszek képes aludni, amíg nem hallom őt visszatérni a kabinba. Minél tovább van távol, annál erősebben nő a féltékenység csavarja a mellkasomban. Nem tehetek róla, de észreveszem az itt lévő kettős elvárást, ha én lennék kint egy sráccal, Harry megőrülne, és valószínűleg megpróbálná leégetni a helyet körülvevő erdőt. Nevetni akarok a nevetséges gondolaton, de egyszerűen nem megy. Helyette újra lehunyom a szemeimet, könyörögve, hogy elnyomjon az álom.

Harry szemszöge
- Kérsz egy italt? – kérdezi Logan.
- Persze – vonok vállat, majd az órára pillantok.
- Nem lehetsz örökké gyáva, tudod.
- Fogd be.
- Annyira hasonlítasz rá – kuncog fel, levéve egy brandys üvegről a tetejét, amiről biztos vagyok, hogy többe kerül, mint a hatalmas tévé, amely a falon lóg.
- Kire? Nem hasonlítok senkihez, akit te ismersz.
- Riley.
- Hogyhogy?
Logan egy kis pohárba tölti a sötét folyadékot, aztán a kezembe adja, mielőtt visszaül a kanapéra.
- Hol van a te italod? – kérdezem.
- Én nem iszom.
Persze, hogy nem. Tényleg nem kellene innom, de a brandy forró égetése a nyelvemen ellöki a nyugtalanító emlékeztetőt.
- Elmondod, miért vagyok olyan, mint Riley vagy sem? – nézek rá várakozóan.
- Csak olyan vagy, Rileyra is ez a komor, mérges vagyok a világra-dolog jellemző – forgatja a szemeit, majd keresztbe teszi a lábait a széken.
- Nos, talán van valami oka arra, hogy mérges legyen – védem meg a lányt anélkül, hogy egyáltalán ismerném őt, aztán lehúzom a pohárnyi italom felét. Erős, a tökéletességhez idősödött, és érzem az égést le egészen a csizmám talpáig. Logan nem válaszol, helyette összenyomja az ajkait és elgondolkozva bámul a mögöttem lévő falra. – Nem vagyok benne ebbe az egész Dr. Phil (szakértő egy amerikai talk show-ban), te beszélsz, én beszélek, Kumbaya (a Kumbaya Törvény: bármilyen beszélgetésben, ahol a résztvevők közül néhányan bal oldali véleménnyel vannak a többi részvevőről, valaki konzervatívabb állásponttal összehasonlítja az említett ember véleményét annak a természetességéhet, hogy „egy tábortűz körül éneklik a Kumbaya-t.) szarságban – mondom neki, mire bólint.
- Nem várom el a Kumbaya-t, de szerintem legalább ki kellene találnod egy tervet, hogy bocsánatot kérj Lewis-tól.
- A neve Louis – csattanok fel, hirtelen bosszúsan kis hibája miatt.
- Louis, bocs. Van egy unokatestvérem, akit Lewis-nak hívnak, és azt hiszem, ez volt a fejemben – mosolyodik el.
- Miből feltételezed azt egyébként, hogy bocsánatot fogok kérni? – csettintek a nyelvemmel a szájpadlásomnál, míg válaszára várok.
- Viccelsz, ugye? Tartozol neki egy bocsánatkéréssel – feleli hangosan. – Legalább el kell mondanod neki, hogy Seattle-be fogsz menni.
- Nem megyek Seattle-be az ég szerelmére – nyögök fel. Mi van Louis-val és kibaszott Louis kettővel és azzal, hogy Seattle-lel nyaggatnak.
- Nos, akkor remélem, hogy ő elmegy nélküled – jegyzi meg kurtán.
- Mit mondtál? – teszem le a poharamat az előttem lévő asztalra, barna folyadék folyik le a pohár tetejéről és rá az asztal fehér felületére.
- Azt mondtam, hogy remélem, tényleg elmegy, mert megpróbáltad tönkretenni a lakását, és még mindig nem vagy hajlandó elköltözni vele.
Mi a fasz?
- Jó dolog, hogy leszarom, hogy mit gondolsz – állok fel, hogy távozzak. Tudom, hogy igaza van, de túl vagyok ezen a baromságon.
- De nem, nem szarod le, csak nem fogod bevallani. Már megtanultam, hogy az emberek, akik azt tettetik, hogy a legkevésbé törődnek valamivel, igazából ők törődnek a legjobban.
- Szart se tudsz rólam – szűröm ki a fogaim között. Felveszem a poharat, majd kiiszom a maradék italt, mielőtt az ajtó felé indulok.
- De igen, tudok. Mint mondtam, éppen olyan vagy, mint Riley.
- Nos, sajnálom őt, mert el kell viselnie… – kezdek el feldühödni a srácra, de megállítom magamat. Ő semmi rosszat nem tett, valójában megpróbál segíteni nekem, és nem érdemli meg a haragomat. – Bocs, oké? – sóhajtok fel, visszahuppanva a kanapéra.
- Látod, nem túl nehéz bocsánatot kérni, ugye? – teszi fel a kérdést Logan, aztán felkel a helyéről a kanapén, hogy a polcon lévő tálcához menjen. – Nyilvánvalóan szükséged van egy újabb italra – mosolyodik el, és elveszi az üres poharamat.

…

- Louis utálja, amikor iszom – morgom a harmadik poharam után.
- Úgy érted, amikor részeg vagy?
- Nem – eltűnődöm a kérdésen, és átgondolom. – Néha.
- Hmm…
- Te miért nem iszol? – kérdezem.
- Nem tudom, csak nem szoktam.
- A baráto… – kezdem el, de kijavítom magamat – barátnőd szokott inni?
- Igen, néha. Nem annyit, mint korábban.
- Ó – ebben a Rileyban és bennem talán több a közös, mint gondoltam.
- Logan? – hallatszanak az apja léptei a lépcsőn.
Én felülök és elmozdulok tőle ösztönből, Logan az apjának szenteli figyelmét.
- Igen, apa?
- Majdnem éjjel egy óra van, azt hiszem, ideje távozni a társaságodnak – feleli.
Éjjel egy? Szent szar.
- Oké – bólint Logan, aztán visszanéz rám –, úgy tűnik, elfelejti, hogy felnőtt vagyok – suttogja, a bosszúság tiszta hangjában.
- Amúgy is mennem kell, Louis meg fog ölni – morgom, lábaim nem olyan szilárdak alattam, mint ahogy kellene lenniük.
- Nyugodtan gyere vissza holnap, Harry – mosolyodik el apám barátja, én pedig elérem az ajtót.
- Csak kérj bocsánatot és fontold meg Seattle-t – emlékeztet a fiú. Figyelmen kívül hagyom őt, aztán kisétálok az ajtón, le a lépcsőn, és rá a kikövezett kocsifelhajtóra. Nagyon szeretném tudni, mit csinál Logan apja a megélhetéséért, nyilvánvalóan kurvára gazdag.
Koromsötét van idekint, szó szerint alig látom a kezemet, ahogy hülyén az arcom előtt lóbálom. Amikor elérem a kocsifelhajtó végét, az apám kabinjának fényei láthatóvá válnak, és végigvezet engem a kocsifelhajtón, majd fel a veranda lépcsőjén.
A szúnyoghálós ajtó nyikorogva kinyitódik, amiért szitkozódom. Nem akarom felébreszteni az egész kabint. Az utolsó dolog, amire szükségem van az az, hogy apám felébredjen és megérezze a brandyt a leheletemen, másfelől viszont lehet, hogy akarhat egy kicsit. Louis hangja leszid a gondolataimon keresztül, aztán megszorítom az orrnyergemet, megrázva a fejemet, hogy kiszedjem őt onnan.
Majdnem feldöntök egy lámpát, miközben megpróbálom levenni a csizmámat a lábamról. Megfogom a fal sarkát, hogy megtámasszam magamat, aztán a csizmáimat Louis cipői mellé helyezem a lábtörlőhöz.
Tenyereim elkezdenek izzadni, ahogy olyan lassan megyek fel a lépcsőn, amennyire csak lehet. Nem vagyok részeg, de eléggé bizsergető érzést érzek, és tudom, hogy Louis még feldúltabb lesz, mint volt. Kimondottan rohadtul dühös volt korábban, most pedig, hogy ilyen sokáig kimaradtam és ittam, meg fog őrülni. Igazából egy kicsit… félek tőle most. Annyira mérges volt korábban, csúnyán beszélt velem és kiparancsolt.
Az ajtó a szobához, amit megosztunk, egy kis nyikorgással kinyílik, én meg megpróbálok olyan csendes lenni, amennyire csak lehet, és végigvezetem magam a sötét szobán anélkül, hogy felébreszteném őt. Nincs ilyen szerencsém.
Az éjjelin lévő lámpa felkapcsolódik, Louis pedig láthatóvá válik.
- Bocs… nem akartalak felébreszteni – kérek bocsánatot, mire rosszallás formálódik telt ajkain.
- Nem aludtam – jelenti ki, mire a mellkasom elkezd összeszorulni.
- Tudom, hogy késő van, sajnálom – felelem, szavaim összemosódnak.
- Ittál? – kérdezi, szemei fényesek. Attól, ahogy a lámpa lágy fénye az arcára vetül, át akarok nyúlni az ágyon és megérinteni őt.
- Igen – vallom be, majd várok az én igazi saját Lyssám haragjára.
Louis felsóhajt, aztán kezeit a homlokához teszi. Nem tűnik riasztónak vagy meglepettnek a valamennyire részeg állapotom miatt.
Még mindig várok a dühre. Semmi.
Csak ül ott az ágyon, hátradőlve a karjain, engem bámulva elkeseredett szemekkel, míg én kínosan állok a szoba közepén.
- Fogsz mondani bármit is? – kérdezem meg végül, remélve, hogy megtöröm ezt a kísértő csendet.
- Nem, nem fogok.
Hogy mi van?
- Mi?
- Én kimerült vagyok, te meg részeg, tényleg nincs semmi, amit mondhatnék.
Mindig idegesen arra számítok, hogy végre felcsattanjon, hogy végre elérjen ahhoz a ponthoz, ahol belefárad abba, hogy elviselje a szarságaimat, és őszintén kibaszottul halálra vagyok rémülve, hogy talán ez az.
- Nem vagyok részeg, csak három pohárral ittam. Tudod, hogy az szart se ér nekem – felelem, majd leülök az ágy szélére. Hidegrázás fut végig a gerincemen, amikor Louis közelebb mozdul a háttámlához, hogy távolabb kerüljön tőlem.
- Hol voltál? – hangja lágy.
- A szomszédban.
Louis továbbra is engem bámul, több információt várva.
- Ezzel a sráccal voltam, akit Logannek hívnak, az apja az enyémmel járt egyetemre, és beszélgettünk, egyik dolog vezetett a másikhoz és…
- Ó, Istenem – Louis eltakarja kezeivel a füleit, térdét pedig a mellkasához húzza fel. Átnyúlok, hogy mindkét csuklóját az egy kezembe vegyem, aztán gyengéden az ölébe húzzam le.
- Nem, nem, nem úgy. Baszki.
- Össze vagyok zavarodva – vallja be.
- Rólad beszélgettünk – mondom neki, majd várok a szokásos szemforgatására, és arra, hogy semmit sem hisz el, amit mondok neki.
- Rólam mit?
- Csak ezt a Seattle szarságot.
- Beszéltél vele Seattle-ről, de velem nem fogsz beszélni? – Louis hangja nem mérges, csak kíváncsi, én meg kurvára nagyon össze vagyok zavarodva.
Nem mintha akartam volna beszélni a sráccal, gyakorlatilag kurvára kényszerített, de egy módon azt hiszem, valamennyire örülök, hogy megtette.
- Ez nem olyan, elküldtél – emlékeztetem az előttem lévő srácot, akinek olyan az arca, mint Louis-nak, de nincs meg a szokásos viselkedése.
- És egész végig vele voltál? – ajka megremeg, mire belenyomja a fogait.
- Nem, elmentem sétálni és belefutottam. Nagyon hasonlít rád – nyúlok át, hogy megsimogassam az arcát, Louis pedig nem húzódik el. Bőre forró az érintésem alatt, arca úgy néz ki, mintha ragyogna a tompa fényben. A tenyerembe hajol, szemei megrebbennek, ahogy nagyujjamat végighúzom az arccsontján.
Ez nem az, ahogy elképzeltem, hogy hogyan fog ez menni, mostanra már a kibaszott hatodik világháborúra számítottam.
- Kedveled őt akkor? – kérdezi tőlem Louis, kissé kinyitja kék szemeit, hogy találkozzon az enyéimmel.
- Igen, rendben van – vonom meg a vállam, mire ismét lehunyja a szemeit.
Meg vagyok lepve a nyugodt viselkedésétől, és ez összekeveredve az idős brandyvel egy összezavarodott Harryt eredményez.
- Fáradt vagyok – feleli Louis, majd felnyúl, hogy elvegye a kezemet az arcáról.
- Nem vagy mérges? – teszem fel a kérdést, valami szekálja a gondolataimat, de egyszerűen nem tör a felszínre. Kurva ital.
- Csak fáradt vagyok – válaszolja, aztán lefekszik a párnákra.
Oké…
Riasztócsengők… Nem, kibaszott tornádószirénák kapcsolódnak be a fejemben a hangja mögött lévő érzelmek hiányára, de úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom ma estére. Késő van, és ha túlságosan is nagyon erőltetem őt, megint el fog küldeni, azt nem hagyhatom. Nem tudok nélküle aludni, és hálás vagyok, hogy egyáltalán kibaszottul hagyja, hogy a közelében legyek a Sandrával való szarság után.