Chapter 227

Sziasztok! 😊

Most végre nem felejtettem el előbb hozni a részt, kész csoda, de igyekszem ehhez tartani magam 😄 A fejezetben megismerhetjük Harry szemszögéből is ezt a szomorú és fájdalmas búcsúzást, és sajnos az ő szemszögéből sem jobb, sőt. Szóval az elején megint megszakad a szívünk 💔 Szóba kerül az a bizonyos levél, amit Harry írt Louis-nak, zárójelbe írtam, hogy melyik fejezetben találjátok, ha valaki fel szeretné idézni, újra el szeretné olvasni. A rész második fele pedig... szintén nem túl boldog, a vége meg elég érdekesre sikeredett, kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 227

 
Harry szemszöge
- Biztos vagyok benne, hogy találsz egy helyet, ahol maradhatsz hétfőig – mondom Louis-nak. A szám folyamatosan olyan szarságokat mond, amit az agyam nem akar, de olyan, mintha abszolút semmi irányításom nem lenne felette.
Nyilvánvalóan nem akarom, hogy elhagyjon, a karjaimba akarom őt húzni és megcsókolni. El akarom mondani neki, hogy bármit meg fogok tenni érte, meg fogok változni érte és szeretni fogom őt, amíg meg nem halok. Helyette sarkon fordulok, aztán otthagyom őt egyedül.
Hallom őt zörögni, tudom, hogy be kellene mennem oda és abbahagyatni vele a pakolást, de komolyan mi értelme van? Hétfőn amúgy is elmegy, akkor már lehet, hogy most is elmehet. Még mindig meg vagyok lepve, hogy felhozta, hogy próbáljuk meg a távkapcsolatot. Ez soha nem működne, az, hogy több órányira van tőlem, hogy csak egyszer vagy kétszer telefonálunk egy nap, hogy nem alszunk ugyanabban az ágyban. Nem tudnám megtenni.
Mindezek ellenére ezt fogom csinálni, de legalább, ha a kapcsolatunk véget ér, nem lesz bűntudatom, amiért iszok, és azt csinálok, amit rohadtul én akarok. Még nem is az, hogy valami mást akarok csinálni, inkább ülnék a kanapén és hagynám, hogy rám kényszerítse Louis, hogy nézzük meg a Jóbarátokat újra és újra, minthogy csináljak valamit egy percig is nélküle.
Percekkel később megjelenik a folyosón, két bőröndöt húzva maga mögött, iskolatáskája át van vetve a vállán, arca sápadt.
- Nem hiszem, hogy bármit is elfelejtettem, kivéve néhány könyvet, de majd veszek új példányokat belőlük – feleli halkan, remegő hangon.
Ez az, ez az a pillanat, amitől féltem attól a naptól kezdve, hogy találkoztam ezzel a fiúval. Elhagy engem, én pedig nem teszek semmit, hogy megállítsam őt.
- Oké.
- Oké – nyel egyet, majd kihúzza vállait. Amikor eléri az ajtót, felemeli a karját, hogy levegye a kulcsát az akasztóról, aztán a táskája lecsúszik a válláról. Nem tudom, mi bajom van, meg kellene állítanom őt vagy segíteni neki, de nem tudom megtenni. – Nos, akkor ennyi, az összes veszekedés, sírás, szeretkezés, nevetés, minden a semmiért volt – feleli lágyan, nincs a hangjában harag.
Én bólintok, képtelen vagyok beszélni. Ha megszólalok, százszor nehezebbé teszem ezt mindkettőnknek, tudom, hogy ez lesz. Louis megrázza a fejét, majd kinyitja az ajtót, nyitva tartva azt a lábával, így ki tudja húzni maga után a bőröndöket.
- Mindig szeretni foglak, remélem, tudod ezt – mondja olyan halkan, hogy az alig hallható. Ne beszélj, Louis, kérlek. – És valaki más is fog, remélhetőleg annyira, amennyire én.
- Shh – kérem gyengéden. Nem tudom hallgatni ezt.
- Nem leszel mindig egyedül, tudom, hogy ezt mondtam, de ha csak igénybe veszel egy kis segítséget, vagy valami, megtanulod irányítani a haragodat, találhatsz vala… – próbál meg biztosítani engem, én pedig lenyelem a torkomban növekvő epét.
- Menj, csak menj – csukom az ajtót az arcába, és hallom éles levegővételét a fa másik oldalán. Az imént az arcába csaptam az ajtót, mi a fasz bajom van?
Elkezdek pánikolni, aztán engedem, hogy a fájdalom átjárjon. Olyan régóta visszatartottam, alig irányítottam, amíg Louis el nem sétált. Ujjaim a hajamhoz vándorolnak, térdeim megütik a betonpadlót, és egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek magammal. Hivatalosan is a világ legnagyobb csődje vagyok, és nincs semmi, amit tehetnék ezzel kapcsolatban.  Olyan egyszerűnek hangzik, csak elmenni Seattle-be vele és örökké boldogan élni, de nem ilyen rohadtul egyszerű. Minden más lesz ott, Louis el lesz foglalva a gyakornoki állásával és az új óráival, új barátai lesznek, új dolgokat fedez fel és elfeledkezik rólam. Nem lesz rám többé szüksége.
Mi?
Először jövök rá, mennyire önző vagyok. Új barátokat szerezni? Mi olyan rossz abban, ha új barátokat szerez, és új dolgokat fedez fel? Én is ott lennék, közvetlenül mellette, felfedezném őket én is. Miért mentem ilyen messzire, hogy távol tartsam őt Seattle-től ahelyett, hogy éltem volna a lehetőséggel neki? Csak ennyit akart tőlem, én pedig kurvára nem tudtam megtenni.
Ha felhívom őt most, megfordul az autójával, én meg pakolhatom össze a szarjaimat és kereshetünk egy helyet valahol, bárhol, ahol lakhatunk Seattle-ben.
Nem, nem fog, nem fog megfordulni. Megadta nekem az esélyt, hogy megállítsam őt, én pedig meg sem próbáltam. Louis még azt is megpróbálta, hogy jobban érezzem magam, míg én figyeltem, ahogy az összes hit, amije volt bennem, meghal közvetlenül a szemeim előtt. Segítenem kellett volna neki, helyette az arcába csaptam az ajtót.
„Nem leszel mindig egyedül.” Mondta. Nincs igaza, én egyedül leszek, de ő nem. Ő találni fog valakit, aki szereti őt úgy, ahogy én nem tudtam. Soha senki nem fogja őt jobban szeretni nálam, de talán az a valaki meg tudja mutatni Louis-nak, milyen érzés szeretve lenni, milyen érzés, ha van valaki, aki szeret téged az összes szarság ellenére, amiken miattad keresztülmennek, ahogy ő mindig is tette ezt velem. Megérdemli, hogy ez neki is meglegyen. Attól, hogy erre gondolok, nehezen lélegzem, de ennek így kellene lennie. Már régen el kellett volna engednem őt ahelyett, hogy egyre mélyebbre vájom belé a karmomat és elvesztegeti velem az idejét.
Meg vagyok osztva, egy részem elhiszi, hogy Louis vissza fog jönni hozzám ma este, talán holnap, és megbocsát nekem, de a másik részem úgy gondolja, hogy Lou tényleg befejezte azt, hogy megpróbál rendbe hozni engem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mielőtt felhúzom magam a padlóról és belépkedek a hálószobába. Amikor megteszem, majdnem megint összeesek. A nyaklánc, amit neki csináltattam, egy darab papíron, a nook-on és az Üvöltő szelek egy példányán fekszik. Felveszem a nyakláncot, megforgatom az ujjaim között és leszidom magamat. Miért hagyná ezt itt? Ez egy ajándék volt tőlem neki egy időben, amikor kétségbeesett voltam, hogy megmutassam neki az iránta való szerelmemet. Szükségem volt a szerelmére és a megbocsátására, ő pedig megadta nekem. Legnagyobb rémületemre az a papírdarab a nyaklánc alatt az a kézzel írt levél, amit én írtam neki. A mellkasom lassan széttépődik, a tartalma kilökődik a kemény padlóra, miközben elkezdem újra elolvasni. Emlékek árasztják el elbaszott agyamat, az első alkalom, amikor elmondtam neki, hogy szeretem, aztán visszaszívtam, a randi a sráccal, akivel megpróbáltam helyettesíteni Louis-t, ahogy éreztem, amikor megláttam őt az ajtóban, miután elolvasta a levelet. Folytatom az olvasást.

„Szeretsz, amikor nem kellene, nekem pedig szükségem van rád. Mindig is szükségem volt rád, és mindig is szükségem lesz. Amikor elhagytál csak múlt héten, az majdnem megölt, elveszett voltam. Annyira teljesen elveszett nélküled. Elmentem egy randira valakivel múlt héten, nem akartam elmondani neked, de ki nem állhatom annak a lehetőségét, hogy még egyszer elveszítselek.”

Ujjaim remegnek, és majdnem eltépem a vékony papírt, miközben megpróbálom nyugton tartani magamat, amíg elolvasom.

„Tudom, hogy te jobban csinálod, mint én, nem vagyok romantikus, soha nem fogok verset írni vagy egy dalt énekelni neked, még csak nem is vagyok kedves. Azt nem tudom megígérni, hogy nem foglak újra megbántani, de esküszöm, hogy szeretni foglak addig a napig, amíg meg nem halok. Egy szörnyű ember vagyok, és nem érdemellek meg téged, de remélem, megengeded nekem a lehetőséget, hogy helyrehozzam a hitedet bennem. Sajnálom az összes fájdalmat, amit neked okoztam, és megértem, ha nem tudsz megbocsátani.”        (135. fejezetben van a levél)

De megbocsátott nekem, mindig megbocsátotta a hibáimat, de ezúttal nem. Helyre kellett volna hoznom a bennem lévő hitét, mégis továbbra is bántottam őt újra és újra. Kezeim gyorsan széttépik a szánalmas vallomást darabokra. A betonra esnek és kavarognak egymás körül, mielőtt letelepednek egy szétszórt halomba.
Hogy tehettem tönkre a levelet? Tudom, hogy ez a rohadt dolog mennyit jelentett Louis-nak, én meg egy rakás szart csináltam belőle.
- Nem! Nem, nem, nem! – sietek a földre, és kétségbeesetten próbálom felszedni a darabokat, hogy helyrehozzam az oldalt. Túl sok darab van, egyik sincs sorban, én pedig folyamatosan visszaejtem őket a padlóra. Biztosan így érzett Louis, megpróbálva újra összerakni engem. Csizmámmal megrúgom a darabhalmot, mielőtt újra felszedem a kis darabokat, és az asztalra teszem őket egy halomba, letakarva egy könyvvel, így nem veszhetnek el. Büszkeség és balítélet, kurvára természetesen.
Visszafekszek az ágyra, majd várok az ajtó nyitódásának hangjára, jelezve Louis visszatérését. Ez soha nem jön el.

Louis szemszöge
- Jól vagyok, csak… Harry… az apjával van, engem meg kizárt és maradnom kell valahol, amíg haza nem ér hétfőig – hazudok Tristannak.
Nem akarok mesélni senkinek a párkapcsolati problémáimról, főleg most, amikor esélyem sem volt feldolgozni, hogy mi történt az előbb. Pontosan ez az, amiért Tristant hívtam, Liam túl közel van a helyzethez és nem akarom megint zavarni őt. Nincs más lehetőségem, ez történik, amikor egy barátod van, aki történetesen a párod mostohatestvére. Vagyis ex-párod most már…
- Oké, gyere át. Ugyanabban a szobában vagyok, mint korábban, olyan lesz, mint régen – feleli Tristan, én pedig megpróbálok nevetni. Nagyszerű. Régi idők. – A plázába kellene mennem Steph-el később, de lóghatsz itt, ha akarsz, vagy gyere te is. Ahogy akarod.
- Sok dolgom van, hogy elkészüljek Seattle-re, szóval csak a szobában maradok majd.
- Remélem, kész vagy a bulidra, amit Steph tervezett holnap estére!
- Buli? – teszem fel a kérdést.
Ó, igen, a buli. Annyira el voltam foglalva mindennel, hogy elfelejtettem a bulit, amit Steph tervezett a távozásom miatt. Elég biztos vagyok benne, hogy buliznának függetlenül attól, hogy felbukkanok-e vagy sem, de Steph úgy tűnik, nagyon akarja, hogy elmenjek a partira. Harry nem volt hajlandó jönni, azonnal lelőtte az ötletet, de Harry most nincs itt, én pedig nem akarok nemet mondani Steph-nek, mivel ő a barátom.
- Még egyszer utoljára, gyerünk! Tudom, hogy Harry valószínűleg nemet mondott, de…
- Nem Harry dönti el, hogy mit csinálok – emlékeztetem őt, mire felnevet.
- Tudom! Csak mondom, már soha nem fogjuk újra látni egymást. Én elköltözöm, ahogy te is – feleli.
- Gondolkozni fogok rajta. Most úton vagyok – mondom neki.
Körbe vezetgetek, mielőtt megteszem a húsz perces utat a kampuszhoz, hogy Tristan szobájában maradjak éjszakára. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy képes leszek tartani magamat előtte, egyáltalán nem sírhatok. Nincs sírás. Nincs sírás. Újra megharapom az arcomat, hogy megállítsam a megadásomat. Szerencsére mostanra már hozzászoktam a fájdalomhoz, gyakorlatilag immunis vagyok rá.
Mire Tristan szobájához érek, éppen öltözködik. Piros pólóját lehúzza a fekete skinny jeans-ére, amikor kinyitja az ajtót egy mosollyal.
- Már hiányoztál! – von egy ölelésbe, én pedig majdnem megadom magamat.
- Te is hiányoztál, nem is volt ez olyan régen – mosolyodom el, mire bólint. Olyan érzés, mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy Harry és én találkoztunk vele a tetoválószalonban, nem egy hete.
- Azt hiszem, de azért úgy tűnik – vesz ki egy pár Vans cipőt a szekrényéből, aztán leül az ágyra. – Nem kellene túl sokáig távol lennem, érezd magad otthon, de ne takaríts ki semmit! – feleli, észre véve, ahogy szemeim átvizsgálják a rendetlen szobát.
- Nem akartam! – hazudom.
- De igen! És valószínűleg akkor is megteszed – nevet fel, én pedig megpróbálom kényszeríteni magamat, hogy ugyanezt tegyem. Ez nem jön össze, és végül egy horkantás és fújtatás közötti hangot sikerül kiadnom, de Tristan nem szól érte semmit. – Egyébként már elmondtam Steph-nek, hogy valószínűleg ott leszel a bulin. Ő pedig valószínűleg elmondta mindenki másnak, hogy biztosan jössz – teszi hozzá, éppen miközben kisétál az ajtón. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de Tristan már elment.
Ez a szoba túl sok emléket hoz vissza. Utálom ezt a szobát, de imádom is ugyanakkor. A szoba régi oldala, ami az enyém volt, még mindig üres, leszámítva azt, hogy Tristan ruháival és bevásárlószatyrokkal van befedve. Végighúzom ujjaimat az ágy végénél lévő fán, emlékezve az első alkalomra, amikor Harry a kis ágyon aludt velem.
Alig várom, hogy elmenjek erről a kampuszról, ebből az egész városból és a benne lévő emberektől. Semmim sem volt itt, csak szívfájdalmam azóta a nap óta, hogy megérkeztem erre a kampuszra, és azt kívánom, bárcsak soha ne jöttem volna ide.
Még a fal is Harryre emlékeztet, és arra az alkalomra, amikor szétdobálta a jegyzeteimet a szobában, amitől meg akartam őt ütni, de aztán megcsókolt, keményen, nekidöntve a falnak. Ujjaim az ajkaimhoz vándorolnak, végighúzva a formáin, és megremegnek a gondolattól, hogy soha többé nem csókolhatom meg őt újra.
Nem hiszem, hogy itt tudok maradni ma este. Az agyam egész végig szédíteni fog, az emlékek kísérteni fognak, lejátszódva a szemeim előtt minden alkalommal, amikor lehunyom őket. Kell találnom valamit, amit csinálhatok, hogy elfoglaljam magam, így előveszem a laptopomat és megpróbálok keresni valami helyet, ahol lakhatok Seattle-ben. Éppen ahogy feltételeztem, ez veszett ügy. Az egyetlen lakás, amit találok, az harmincpercnyi kocsiútra van a Vance Könyvkiadó új irodájától és kissé több mint a költségvetésem. Mindenesetre elmentem a telefonszámot a telefonomba.
Még egy órányi keresés után végül lenyelem a büszkeségemet, és tárcsázom Kimberly számát. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy maradhatok-e velük, de Harry nem hagyott nekem választást. Amilyen Kimberly, természetesen boldogan teljesíti ezt a szívességet, elmondva nekem, hogy el lenne ragadtatva, ha velük maradnék az új házukban, Seattle-ben. Azt állítja, hogy ez még nagyobb, mint az a házuk, amiben voltam. Megígérem neki, hogy nem fogok tovább maradni két hétnél, remélve, hogy így elég időm lesz ahhoz, hogy találjak egy lakást, amit megengedhetek magamnak, és aminek az ablakánál nincsenek fémrudak.
Majdnem elfeledkezem a lakásban lévő felfordulásról korában, és hogy valaki bement, amíg mi nem voltunk otthon. Szeretném azt hinni, hogy nem az apám volt, de egyszerűen nem tudom, hogy ezt elhiszem-e. Ha igen, ő nem lopott el semmit, szóval talán csak szüksége volt egy helyre, ahol maradhatott éjszakára, és sehova máshová nem tudott menni. Imádkozom, hogy Harry ne próbálja meg megkeresni az apámat, és ne vádolja meg őt semmivel. Valószínűleg nekem kellene megpróbálnom megtalálni őt először, de kezd késő lenni és őszintén, egy kicsit félek, hogy a város azon részében legyek Harry nélkül.
Jobb, ha hozzászoksz. Gúnyolódik velem a tudatalattim, én pedig a szememet forgatom rá. Csak most az egyszer nem adhatna szünetet?
Felébredek, amikor Tristan bebotladozik a szobába közel éjfélhez, megbotlik a saját lábában, ahogy az ágyára esik. Nem emlékszem, hogy elaludtam az asztalnál, a nyakam megfájdul, amikor felemelem az asztaltól, aztán amikor végighúzom rajta a kezemet, még jobban fáj.
- Steph azt mondta, hogy szóljak neked, ne felejtsd el, hogy holnap van a bulid – mossa össze a szavakat, és majdnem rögtön el is alszik. Odasétálok, majd leveszem a cipőit, míg ő elkezd horkolni, csendesen megköszönve neki, hogy ilyen jó barátom, és megengedte, hogy a szobájában maradjak úgy, hogy csak egy órával előtte szóltam.
Felnyög és motyog valamit összefüggéstelenül, mielőtt átfordul, és újra horkolni kezd.

Én egész nap az ágyamon fekszem és olvasok. Sehová sem akarok menni, senkivel sem akarok beszélni, és főleg nem akarok belefutni Harrybe, bár kétlem, hogy ez megtörténne. Nincs oka, hogy bárhol is a közelben legyen itt, de paranoiás vagyok és összetört a szívem, így nem akarok kockáztatni semmit.
Tristan délután négy óra utánig nem ébred fel.
- Rendelek pizzát, te kérsz? – kérdezi, megdörzsölve a szemeit.
- Igen, kérlek – korog a gyomrom, és eszembe jut, hogy egyszer sem ettem még ma.
Tristan és én a következő két órát azzal töltjük, hogy a közelgő költözéséről beszélünk Louisianaba, és hogy a szülei mennyire nem örültek, hogy egy másik iskolába megy át Steph miatt.
- Biztos vagyok benne, hogy elmennek majd hozzátok, igaz? – kérdezem.
- Igen, valamennyire. De a családom megszállott a WSU-val vagy valami, mintha örökség lenne, blah, blah, blah – forgatja a szemeit, mire felnevetek, nem akarva kijavítani őt és elmagyarázni, mit jelent a családoknak, hogy tovább vigyék az örökséget, ami a családban van. – Szóval a buli, tudod már, hogy mit veszel fel? Vagy kölcsön akarsz kérni valamit az enyémből a régi idők kedvéért? – mosolyodik el, én pedig megrázom a fejemet.
- Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán beleegyeztem ebbe azok után, hogy… – majdnem megemlítem Harryt, de újra gondolom – az összes alkalom után, amikor te és Steph kényszerítettetek, hogy elmenjek ezekre a bulikra a múltban.
- Ez az utolsó, plusz tudod, hogy távolról sem fogsz találni olyan király bandát, mint mi, akikkel lóghatsz a Seattle-i kampuszon – feleli csipkelődő módon, mire felnyögök.
- Emlékszem, amikor először megláttalak téged. Kinyitottam ennek a szobának az ajtaját és majdnem szívrohamot kaptam. Nem sértésből – mosolyodom el, ő pedig viszonozza azt. – Azt mondtad, hogy a bulik nagyok, anyám meg majdnem elájult. Azt akarta, hogy cseréljek szobát, de én nem…
- Jó, hogy nem tetted, akkor nem járnál Harryvel – feleli.
Egy pillanatra elképzelem, milyen lett volna, ha szobát cseréltem volna és soha nem láttam volna őt újra. Minden ellenére, amiken keresztülmentünk, semmit sem vonnék vissza.
- Elég az emlékezésből, kezdjünk készülődni! – vidítja fel a hangulatot Tristan, tapsolva a kezeivel az arcom előtt, mielőtt megfog a karomnál és lehúz az ágyról.

…

- Most már emlékszem, miért utáltam a közösségi zuhanyzókat – nyögök fel, miközben törölközővel törlöm szárazra a hajamat.
- Nem olyan rosszak – nevet fel Tristan, én pedig a szememet forgatom, a lakásban lévő zuhanyzóra gondolva. Minden egyes dolog Harryre emlékeztet, és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy fenntartsam ezt a hamis mosolyt, míg belül égek.
A hajam quiff stílusban lett megcsinálva, Tristan pedig jónak ítélte meg a ruháimat. A fekete skinny jeans, amit nemrég vettem, tökéletesen illik egy bulihoz, Tristan egyik pólója van még rajtam, illetve az egyik Vance cipője. Az egyetlen dolog, amitől még mindig állok és mosolygok most az a remény, hogy a buli talán vicces lesz, és lesz legalább kétórányi nyugalmam az égés nélkül.
Steph egy kicsivel nyolc óra után érkezik, hogy felvegyen minket. Nem hajlandó megengedni nekem, hogy vezessek, mert azt tervezi, hogy addig iszok, amíg nem tudok tisztán gondolkozni. Azt hiszem, tetszik az ötlete. Ha nem tudok tisztán gondolkozni, akkor nem láthatom Harry gödröcskés mosolyát vagy homlokráncolását magam előtt minden alkalommal, amikor kinyitom a szememet. Bár ez nem fog segíteni, még akkor is látom őt, amikor lehunyom a szemeimet.
- Hol van Harry ma este? – kérdezi Niall az anyósülésről, mire bepánikolok egy pillanatra.
- Az apjával van holnapig – hazudom.
- Nem hétfőn mentek el Seattle-be? – teszi fel a kérdést.
- Igen, az a terv – érzem, ahogy a tenyerem elkezd izzadni. Utálok hazudni és szörnyű vagyok benne.
- Sok szerencsét mindkettőtöknek, bárcsak láthattam volna őt, mielőtt elmegy – fordul meg Niall, majd megajándékoz egy édes mosollyal.
- Köszönöm, átadom az üzenetet Harrynek – az égés egyre nagyobb.
Amikor a diákszövetségi házhoz érünk, azonnal megbánom a döntésemet, hogy idejöttem. Tudtam, hogy ez egy rossz ötlet volt, de nem tudok tisztán gondolkozni és figyelemelterelésre volt szükségem. Ez nem figyelemelterelés, ez egy nagy emlékeztető mindenről, amin keresztülmentem és később elvesztettem.
Ez majdnem mulatságos, ahogy minden egyes alkalommal megbánom, hogy idejövök, de valahogy mindig itt kötök ki, még ennyi idő után is.
- Showtime – karol belém Steph, aztán megajándékoz egy vad mosollyal. Egy pillanatra a szemei felderülnek, és úgy érzem, mintha lenne valami más a szóhasználata mögött.

Chapter 226

Helló! 😊

Úgy látszik, sosem tudok előbb jelentkezni, valahogy mindig csak este lesz erre időm 😅 Nem is tudom, mit mondjak a fejezet elolvasása után, totálisan le vagyok sokkolva, pedig már nem először olvasom a történetet. Nagyon kíváncsi vagyok, mik lesznek a gondolataitok a részről, és próbáljatok meg nem összetörni az események miatt, ne feledjétek, hogy messze még a vége... 😉 Nem is húzom tovább az időt, jövő héten találkozunk újra.
Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 226

 
- Annyira izgatott vagyok, hogy megint találkozhattunk Maxszel és Danise-szel, évek óta nem láttuk őket! – áradozik Karen, miközben Ken beindítja a SUV autót.
A táskák biztosan hátra lettek helyezve, én pedig kölcsön vettem Liam fülhallgatóját, hogy elvonjam a figyelmemet az út alatt.
- Jó volt, Logan annyit nőtt – elégíti ki Ken Karent egy mosollyal.
- Igen. Olyan jóképű fiú.
Nem tehetek róla, de a szememet forgatom. Logan kedves volt meg minden, de miután órákig az volt a benyomásom, hogy érdekelte őt Harry, nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán fogok-e törődni a fiúval. Hálás vagyok, hogy a vele való újbóli találkozás esélye nagyon alacsony, remélhetőleg nem létező.
- Max semmit sem változott az évek alatt – jegyzi meg Ken, hangja halk és rosszalló. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki nem törődik a durva férfivel.
- Jobban érzed már magad? – fordul meg Liam, hogy megkérdezze.
- Nem nagyon – sóhajtok fel. Ő bólint.
- Kialudhatod az út alatt, kérsz egy üveg vizet?
- Majd én adom – veti közbe Harry.
Liam figyelmen kívül hagyja őt, és elvesz egy palackozott vizet a kis hűtőből, ami a padlón van az ülése előtt. Halkan megköszönöm neki, majd bedugom a fülest a fülembe. A telefonom többször is lefagy, így ki-bekapcsolom újra, remélve, hogy működni fog. Nyomorult lesz ez az út, ha nem tudom kiszorítani a feszültséget zenével. Nem tudom, miért nem csináltam ezt korábban a „nagy depresszió” előtt. Kissé elmosolyodom a nevetséges becenevekre, amik azokra a napokra vonatkoztak, amelyek Harry nélkül teltek el, nem tudom, miért mosolygok, amikor valójában az volt életem legrosszabb néhány napja. Most is érzem, tudom, hogy ismét eljön.
- Mi a baj? – hajol le Harry, hogy a fülembe beszéljen, mire én meggondolatlanul elhúzódom tőle. Ő a homlokát ráncolja, és nem tesz még egy mozdulatot, hogy hozzám érjen.
- Semmi, a telefonom csak… vacak – tartom fel a készüléket a levegőbe.
- Pontosan mit próbálsz meg csinálni?
- Zenét hallgatni és remélhetőleg aludni – suttogom. Harry elveszi a telefont a kezemből, aztán elmozdítja az aksiját.
- Ha hallgattál volna rám és vettél volna egy újat, ez nem történt volna meg – szid le.
Megharapom a nyelvemet és kibámulok az ablakon, míg ő megpróbálja rendbe hozni a mobilomat. Nem akarok újat, amúgy sincs annyi pénzem most, hogy újat vegyek. Találnom kell egy lakást és új bútorokat venni, kifizetni a számlákat, az utolsó dolog, ami a fejemben van az az, hogy több száz dollárt költsek egy új telefonra.
- Most már működik, azt hiszem. Ha nem, használhatod az enyémet – feleli. Használjam az övét? Harry önként felajánlja nekem, hogy használjam az ő telefonját? Ez új.
- Köszi – motyogom, aztán végigpörgetem a dalok listáját a mobilomon, mielőtt választok. A zene elárasztja a fülemet és a gondolataimat, elnyomva a belső nyugtalanságot.
Harry az ablaknak dönti a fejét, majd lehunyja szemeit. A sötét karikák a szemei alatt elárulják az alváshiányát, mire a bűntudat hulláma eláraszt engem, de visszanyomom.
Perceken belül a megnyugtató zene elaltat.

…

- Louis – ébreszt fel Harry hangja. – Éhes vagy?
- Nem – nyögök fel, nem akarva kinyitni a szememet.
- Másnapos vagy, enned kellene.
- Rendben – adom be a derekamat, nincs energiám, hogy veszekedni kezdjek ma.
Percekkel később egy szendvics és sült krumpli van az ölemben. Piszkálom az ételt, majd hátradöntöm a fejemet az ülésnek, miután a felét megeszem. A telefonom megint lefagyott, megállítva figyelemelterelésemet.
- Tessék – húzza ki Harry a fülhallgató zsinórját a mobilomból és dugja bele az övébe.
- Köszi.
Már megnyitotta nekem a zenéket. Egy hosszú lista jelenik meg a képernyőn, amit átpörgetek, hogy keressek valami ismerőset. Majdnem feladom, de szemeim meglátnak egy mappát, aminek a címe „L”, átnézek Harryre, akinek a szemei csukva vannak és meglepően nem engem figyel. Amikor megnyitom a mappát, megjelenik az összes kedvenc zeném, még olyan dalok is, amelyeket soha nem említettem neki. Biztosan a telefonomon látta meg őket.
Az ilyen dolgoktól megkérdőjelezem magamat. A kicsi, figyelmes gesztusok, amiket megpróbál elrejteni előlem, a kedvenc dolgaim az egész világon. Bárcsak ne rejtegetné már előlem.

…

- Itt vagyunk! Otthon, édes otthon! – ébreszt fel ezúttal Karen. Harry alszik, keze az ülésen van köztünk, ujjai alig érnek a lábamhoz. Álmában is vonzódik hozzám, még akkor is, amikor próbálja nem ezt tenni.
- Harry, ébredj fel – suttogom, mire szemei kinyitódnak, tágra nyílnak és azonnal éber lesz. Megdörzsöli szemeit, aztán a fejét, majd rám néz, felmérve arckifejezésemet.
- Jól vagy? – kérdezi halkan, én pedig bólintok. Megpróbálom elkerülni a konfrontációt vele ma, de kezdek ideges lenni nyugodt viselkedése miatt. Ez általában egy robbanás előjele.
Kiszállunk az autóból, majd Harry a kocsi végéhez sétál, hogy elhozza a csomagjainkat.
- Köszönöm még egyszer, hogy eljöttetek, nagyszerű volt – fonja körém karjait Karen és szorosan megölel. – Kérlek, látogass meg minket hamarosan, és sok sikert Seattle-ben – amikor elhúzódik, szemei tele vannak könnyekkel.
- Nemsokára eljövök, ígérem – ölelem őt meg újra. Mindig olyan kedves és támogató volt velem, majdnem, mint egy anya, amilyen nekem sosem volt.
- Sok szerencsét, Louis, és szólj, ha bármire szükséged van Seattle-ben, sok kapcsolatom van ott – mosolyodik el Ken, aztán kínosan a vállam köré fonja egyik karját.
- Még találkozunk, mielőtt elmegyek New Yorkba, szóval most nem ölellek meg – feleli Liam, amin mindketten felnevetünk.
- Az autóban leszek – motyogja Harry, otthagyva minket a kocsifelhajtón állva, anélkül, hogy elköszönt volna a családjától.
- Visszajön, ha tudja, hogy mi a jó neki – mondja nekem az apja.
- Nagyon remélem – nézek Harryre, aki most már az autóban ül.
- Nem jó neki, ha visszamegy Angliába, túl sok emléke, túl sok ellensége, túl sok hibája van ott. Te vagy az, ami jó neki, te és Seattle – biztosít engem Ken, amire bólintok. Bárcsak Harry is így látná.
- Köszönöm még egyszer – mosolygok rájuk, mielőtt csatlakozom Harryhez az autóban.
Egy szót sem szól, amikor beszállok, csak bekapcsolja a rádiót és elég hangosra állítja a hangerőt ahhoz, hogy tudjam, nem akar beszélgetni. Bárcsak tudnám, hogy mi jár a fejében ilyenkor, amikor ennyire olvashatatlan.
Játszom a kezeimmel és az ablakon bámulok ki, ahogy az út folytatódik. Mire a lakáshoz érünk, a Harry és köztem lévő feszültség kibírhatatlan magasságot ér el. Ez az őrületbe kerget engem, Harry pedig úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érintett.
A kilincsért nyúlok, aztán Harry hatalmas keze átnyúl, hogy megállítson. Másik kezét az államhoz teszi, felbillenti a fejemet, így rá kell néznem.
- Sajnálom, kérlek, ne haragudj rám – szólal meg halkan, szája centikre van az enyémtől.
- Jó – lehelem, belélegezve menta illatát.
- De nem vagy jól, meg tudom mondani. Visszatartod, ezt pedig utálom.
Igaza van, mindig pontosan tudja, mit gondolok, de mégis annyira fogalma sincs ugyanakkor. Ez egy összezavaró ellentmondás.
- Nem akarok veszekedni veled többet.
- Akkor ne tedd – jelenti ki, mintha ez ilyen egyszerű lenne.
- Próbálom, de olyan sok minden történt ez alatt a kirándulás alatt, még mindig próbálom feldolgozni az egészet – vallom be. Azzal kezdődött, hogy megtudtam, Harry szabotálta a lakásomat, és azzal végződött, hogy Harry egy önző ribancnak hívott.
- Tudom, hogy tönkretettem a kirándulást.
- Nem csak te voltál, nem kellett volna időt töltenem…
- Ne fejezd be – szakít félbe, majd elveszi kezét az államtól. – Nem akarok hallani róla.
- Oké – pillantok el intenzív nézésétől, aztán kezét az enyémre teszi.
- Néha én… nos, néha én olyan… baszki – sóhajt fel, majd folytatja. – Néha amikor magunkra gondolok, elkezdek paranoiás lenni, tudod? Mármint nem tudom, miért vagy velem néha, amit kifejezek a tetteimben, és az agyam elkezdi elhitetni velem, hogy ez nem fog működni, vagy hogy elveszítelek téged, ekkor mondom a hülye szarságokat. Ha csak elfelejtenéd Seattle-t, boldogok lehetnénk végre, nem lesz több elterelés.
- Seattle nem egy elterelés, Harry – védekezem lágyan.
- Az, annyira nagyon erőlteted, hogy bebizonyítsd az igazad – hangsúlya megváltozik a megnyugtatóból hideggé másodpercek alatt, és várok a durva szavakra, amik biztosan következni fognak.
- Kérlek, abbahagyhatnánk a beszélgetést Seattle-ről? Semmi sem változik, te nem akarsz menni, én akarok, elegem van abból, hogy folyton ez megy.
- Rendben, mit javasolsz, mit csináljunk akkor? Elmész Seattle-be nélkülem? Mit gondolsz, meddig fogunk kitartani akkor? Egy hétig? Egy hónapig? – figyel engem hűvösen, mire a hideg kiráz.
- Működtethetjük, ha tényleg akarjuk. Legalábbis megpróbálhatnám Seattle-t, és meglátnám, hogy ez-e az, amit tényleg akarok. Ha nem tetszik, elmehetünk Angliába.
- Nem, nem, nem. Ha elmész Seattle-be, egyáltalán nem leszünk együtt, ez lesz.
- Mi? Miért? – keresgélem a szavakat, és küzdök a következő válaszomért.
- Mert nem szokásom a távkapcsolat.
- Randizni sem szoktál, emlékszel? – emlékeztetem őt. Dühítő, hogy lényegében könyörgök neki, hogy maradjon kapcsolatban velem, amikor nekem kellene fontolóra vennem, hogy elhagyom őt amiatt, ahogy bánik velem.
- Nézd, hogy alakul ez.
- Az előbb szó szerint bocsánatot kértél, amiért leszidtál, két perccel ezelőtt, most meg azzal fenyegetőzöl, hogy véget vetsz a kapcsolatunknak, ha elmegyek Seattle-be nélküled? – tátom el a számat, mire Harry lassan bólint. – Na, hadd tisztázzam ezt, felajánlottad, hogy összeházasodunk, ha nem megyek, de ha igen, szakítasz velem? – nem voltam felkészülve, hogy felhozzam az ajánlatát, de nem tudtam megállítani a szavakat.
- Összeházasodni? – álla leesik, szemei összeszűkülnek. Tudtam, hogy nem kellett volna megemlítenem. – Mi…
- Azt mondtad, hogy ha téged választalak, összeházasodhatunk. Tudom, hogy részeg voltál, de azt hittem, talán…
- Mit hittél? Hogy összeházasodunk? – az autóban lévő összes levegő eltűnik, a légzés pedig egyre nehezebb és nehezebb, ahogy a másodpercek telnek.
- Nem, tudtam, hogy nem tennéd, csak…
- Akkor miért hoztad fel? Tudod, milyen részeg voltam és kétségbeesett, hogy maradj, bármit kimondtam volna – a szívem elszorul szavai miatt. Tudtam, hogy ez lesz a pontos reakciója, de egy kis részem, a részem, ami még mindig hisz az irántam érzett szerelmében, elhitette velem, hogy talán komolyan gondolta.
Deja vu érzésem van, egyszer itt ültem, ezen az ülésen, miközben Harry gúnyolódott velem és kinevetett, amiért azt gondoltam, hogy elkezdene egy kapcsolatot. A ténytől, hogy annyira meg vagyok bántva most, igazából sokkal jobban, mint akkor, ordítani akarok. De nem teszem, itt ülök csendben és kínosan, éppen, mint korábban.
- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, Louis, és nem akarom bántani az érzéseidet, oké?
- Csodálatos munkát végzel – csattanok fel, majd megharapom az arcom belsejét.
- Bemegyek – sóhajt fel és nyitja ki a kocsiajtót ugyanakkor. Kinyitja a csomagtartót, én pedig felajánlom, hogy segítek neki vinni a táskákat, de megrázza a fejét és maga viszi. – Elfelejtetted bezárni az ajtót? – kérdezi, elhúzva a kulcsát a zártól.
- Nem, te zártad be. Emlékszem – figyeltem őt bezárni az ajtót, mielőtt elmentünk, a szemeit forgatta és azzal viccelődött, hogy túl sokáig tart nekem elkészülni.
- Ez fura – feleli, majd belép. Szemei átvizsgálják a szobát, mintha keresne valamit.
- Gondolod…
- Valaki idebent volt – válaszolja, arca lesápad, száját kemény vonallá préseli. Én elkezdek pánikolni.
- Biztos vagy benne? Nem úgy néz ki, mintha bármi is hiányozna – sétálok a folyosó felé, de Harry visszahúz.
- Ne menj be oda, amíg körül nem nézek – utasítja. Meg akarom mondani neki, hogy maradjon nyugton és majd én megnézem, de tudom, hogy ebbe soha nem egyezne bele. Hülyeség tényleg, a gondolat, hogy én védjem meg őt, amikor a valóságban ő lenne az, aki megvédene engem.
Bólintok, aztán a hideg végigfut a gerincemen. Mi van, ha valaki tényleg bent van? Ki jönne a mi lakásunkba, amikor nem vagyunk itthon, de nem lopja el a hatalmas plazma tévét, amit Harry tett ki a falra a nappaliba? Harry eltűnik a hálószobánkban, én pedig visszatartom a lélegzetemet, amíg újra meg nem hallom a hangját.
- Tiszta – jelenik meg újra a hálóból, mire kifújok egy mély levegőt.
- Biztos vagy benne, hogy valaki itt volt?
- Igen, nem tudom, miért nem vittek el semmit…
- Én sem – vizsgálják át szemeim a szobát, aztán észreveszem a különbséget. A kis halom könyv, ami Harry éjjeliszekrényén, az ő felénél van az ágynál, el van mozdítva. Külön emlékszem, hogy a szövegkiemelőzött könyv, amit én adtam neki, a tetején volt, mert megmosolyogtatott, tudva, hogy ismét elolvasta.
- A kibaszott apád volt! – kiabálja hirtelen Harry.
- Mi? – a gondolat már megfordult a fejemben, de nem akartam kimondani.
- Biztosan ő volt! Ki más tudta volna, hogy elmegyünk és jön az otthonunkba, de szart se lop el? Csak ő, az a hülye, részeg rohadék!
- Harry!
- Hívd fel, most – követeli. A farzsebemben lévő telefonomért nyúlok, de lefagyok.
- Nincs telefonja.
- Ó, igen, persze, hogy nincs. Kurvára le van égve és hajléktalan.
- Hagyd abba. Csak azért, mert azt hiszed, hogy talán ő volt, az nem jelenti azt, hogy ilyen dolgokat mondhatsz előttem!
- Rendben. Akkor menjünk, keressük meg őt.
- Nem! Csak fel kellene hívnunk a rendőrséget és bejelenteni, nem hajtóvadászatra indulni az apámért.
- Felhívjuk a rendőrséget és mit mondunk? Hogy a drogfüggő apád betört a lakásunkba, de semmit nem lopott el?
Megállok léptemben, szemeim fellobbannak az indulatommal együtt.
- Drogfüggő?
Harry gyorsan pislog, majd tesz egy lépést felém.
- Úgy értettem, részeg… – nem néz rám, hazudik.
- Mondd el, miért mondtál drogfüggőt – követelem, mire megrázza a fejét, kezeivel beletúrva a hajába.
- Ez csak egy feltevés, oké?
- Miért feltételeznéd ezt? – szemeim égnek, a torkom meg fáj a gondolattól.
- Nem tudom, talán mert az a férfi, aki felbukkant, hogy elvigye őt, úgy nézett ki, mint egy speed függő. Láttad a karjait?
Emlékszem az alkarján megjelenő viszketésre, de hosszú ujjú póló volt rajta.
- Az apám nem drogfüggő – nem vagyok biztos benne, hogy elhiszem-e a számat elhagyó szavakat, de nem vagyok kész, hogy szembenézzek a lehetőséggel.
- Nem is ismered őt, semmit sem akartam mondani – lép felém újra, de én hátrálok.
- Te sem ismered őt, és ha nem akartál mondani semmit, miért tetted? – alsó ajkam remeg, és nem tudok tovább ránézni.
- Nem tudom – von vállat.
- Én igen, azért mondtad, hogy megbántsd az érzéseimet. Mint általában – fejfájásom már megsokszorozódott, és annyira kimerült vagyok, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban elájulhatok.
- Nem, azért mondtam, mert csak kicsúszott, és betört a kibaszott lakásunkba.
- Ezt nem tudhatod.
- Rendben, Louis, gyerünk, tettesd azt, hogy az apád, aki – hadd emlékeztesselek – egy részeges, tökéletesen ártatlan ebben.
- Te is részeges vagy! – jegyzem meg, aztán azonnal eltakarom a számat.
- Mit mondtál? – úgy figyel a szemeivel, mint egy ragadozó, körbejárva engem.
- Ha belegondolsz, az vagy. Csak akkor iszol, amikor zaklatott vagy, vagy dühös, nem tudod, mikor kell abbahagyni az ivást, és mérges vagy részegen. Összetörsz dolgokat és verekedésekbe keveredsz.
- Nem vagyok egy kibaszott részeg. Teljesen abbahagytam az ivást, amíg te meg nem jelentél.
- Nem hibáztathatsz mindenért engem, Harry.
- Nem hibáztatlak mindenért téged, a szarságokért hibáztatlak, amiket teszel.
- Oké, Harry, te nyertél. Tönkretettem az életedet és kényszerítelek az ivásra, kényszerítelek arra, hogy leszidj engem, és szánalmassá teszlek. Értem! – kiabálom, a levegőben integetve a kezeimmel, mint egy őrült.
- Legalább érted! – ordítja vissza.
- Nos, jó dolog, hogy nem leszek itt, hogy tovább csináljam ezt. Még két nap és megszabadulsz tőlem! – vonulok ki a nappaliba, Harry meg követ.
- Nem így értettem! Tudod, hogy nem akarom, hogy elhagyj engem – már nem kiabál.
- Igen, nos, elég jó munkát végzel, hogy megmutasd nekem másképp.
- Ez mit akar jelenteni? Folyamatosan elmondom neked, hogy mennyire szeretlek!
- Ezt még te sem hiszed el, meg tudom mondani – láttam a kétség fellobbanását az arcán, amikor nekem ordította a szavakat, tudja, hogy nem mutatja ki eléggé az irántam érzett szerelmét.
- Akkor mondd el nekem ezt, szerinted találnál valaki mást, aki elviseli a te szarságaidat? A folyamatos nyafogásodat és panaszkodásodat, a bosszantó szükségedet, hogy minden sorban legyen, és a viselkedésedet? Tippelj újra, senki nem viselné el!
Felnevetek. Pontosan Harry arcába nevetek, még a kezemmel is eltakarom a számat, nem tudom abbahagyni.
- A viselkedésemet? Az én viselkedésemet? Te folyamatosan tiszteletlen vagy velem, a borderline személyiségzavarod érzelmileg sértő, kínzó, fojtogató és durva. Beléptél az életembe, felfordítottad, és azt várod tőlem, hogy meghajoljak neked, mert van ez a gondolatod, ami teljesen hülyeség. Úgy viselkedsz, mintha ez a kemény srác lennél, akit mindenkit leszar, kivéve magát, mégsem tudsz még csak aludni sem nélkülem! Elnézem minden egyes hibádat, de nem fogok állni és hagyni, hogy így beszélj velem – járkálok oda-vissza a betonpadlón, Harry pedig figyeli minden egyes mozdulatomat. Kissé bűntudatom van, amiért így kiabáltam vele, de csak emlékeznem kell a szavakra, amiket az előbb mondott nekem, hogy újratöltődjön a felé érzett haragom. – És egyébként lehet, hogy nehéz engem kezelni néha, de ez azért van, mert túl elfoglalt vagyok azzal, hogy miattad aggódjak, és hogy megpróbáljalak nem feldühíteni téged, hogy elfeledkezem magamról, szóval elnézést, ha bosszantalak téged vagy túl sokat panaszkodok neked, amikor te folyamatosan kiosztasz engem minden rohadt ok nélkül.
Harry arckifejezése komoly, kezei ökölbe vannak szorítva az oldalánál, arca pedig mélyvörös.
- Nem tudom, mi mást tehetnék, oké? Tudod, hogy még soha nem csináltam ezt ezelőtt, tudtad, hogy az, hogy belemész ebbe, egy kihívás lesz, nincs jogod, hogy panaszkodj most erről.
- Nincs jogom, hogy panaszkodjak róla? – fújtatom. Nem gondolhatja komolyan. Egy pillanatra azt hittem, bocsánatot fog kérni amiatt, ahogy bánik velem, de tudhattam volna. Az a probléma Harryvel, hogy amikor ő jó, az annyira jó, annyira édes és őszinte és olyannyira szeretem, de amikor rossz, ő a legutálatosabb személy, akivel valaha is találkoztam és találkozni fogok.
Visszasétálok a hálószobába, majd kinyitom a bőröndöt, kirakva a ruhákat egy halomba az ágyra.
- Hová mész? – kérdezi tőlem Harry.
- Nem tudom – válaszolom őszintén. Tőled el, azt tudom.
- Tudod, hogy mi a te problémád, Louis? Az a te problémád, hogy túl sok rohadt regényt olvasol, és elfelejted, hogy mindegyik baromság. Nincsenek Darcyk, csak Wickhamek és Alec d’Urberville-k, szóval ébredj fel, és ne várd már azt tőlem, hogy valami istenverte irodalmi hős leszek, mert ez kurvára nem fog megtörténni!
Szavai körém fonódnak és beszivárognak minden pórusomba, ennyi.
- Pontosan ez az, amiért mi soha nem fogunk működni, én megpróbáltam és megpróbáltam veled, amíg csak levegőm volt, megbocsátottam az undorító dolgokat, amiket tettél velem, te mégis mindig ezt csinálod velem. Igazából én csinálom ezt magammal. Nem vagyok áldozat, csak egy hülye srác, aki túlságosan is szeret téged, én meg semmit sem jelentek neked. Amint elmegyek hétfőn, az életed visszatér a normálishoz, még mindig ugyanaz a Harry leszel, aki mindenkit leszar, és én leszek az, akinek fájdalma lesz, és alig tud funkcionálni nélküled, de én tettem ezt magammal. Megengedtem magamnak, hogy beléd bugyolálódjak, hogy az ujjad köré csavarj, tudva, hogy ez így fog végződni. Azt hittem, hogy amikor külön voltunk korábban, megláttad, hogy jobb vagy velem, mint egyedül, de az a helyzet, Harry, hogy nem vagy jobb velem. Jobb, ha egyedül leszel – forrongok. – Mindig egyedül leszel. Még akkor is, ha találsz egy másik naiv embert, aki hajlandó mindent feladni érted, beleértve önmagát is, ő is bele fog fáradni az oda-vissza dologba és elhagy téged, ahogyan én…
- Gyerünk, Louis! Mondd el, hogy elhagysz engem, de ami még jobb, ne. Csak pakold össze a szarjaidat és menj el – feleli, szemei véreresek, kezei remegnek, és tudom, hogy már majdnem megőrül.
- Ne próbáld tovább visszafogni magad, megpróbálsz nem megtörni, de tudod, hogy akarod. Ha csak engednéd magadnak, hogy megmutasd nekem, hogyan érzel valójában…
- Semmit sem tudsz arról, hogy valójában hogyan érzek. Menj el! – hangja megakad a végén, és semmit sem szeretnék jobban, minthogy körülöleljem őt és elmondjam neki, soha nem hagyom őt el, de nem lehet.
- Csak annyit kell tenned, hogy elmondod nekem, kérlek, Harry, csak mondd el, hogy meg fogod próbálni, tényleg megpróbálod ezúttal – könyörgök neki, nem tudom, mi mást tehetnék. Nem akarom elhagyni őt, még akkor is, ha tudom, hogy meg kell tennem. Szó szerint könyörgök neki, hogy kérjen arra, maradjak.
- Nem akarom már többé megpróbálni, vagyok, aki vagyok, és ha ez nem elég jó, akkor tudod, hol az ajtó.
- Akkor ezt akarod? Nem is vagy hajlandó megpróbálni? Ha elmegyek, ezúttal ez végleges lesz, és tudom, hogy nem hiszel nekem, mert mindig ezt mondom, de ez igaz. Csak mondd, hogy azért viselkedsz így, mert pánikolsz amiatt, hogy Seattle-be megyek.
- Biztos vagyok benne, hogy találsz egy helyet, ahol maradhatsz hétfőig – feleli a mögöttem lévő falra bámulva.
Amikor nem válaszolok, sarkon fordul és elhagyja a szobát. Egy helyben állok, lesokkolva, hogy nem jött vissza, hogy még jobban veszekedjünk. Percek telnek el, mielőtt végre felszedem a darabjaimat, amiket Harry összetört, aztán összepakolom a táskáimat utoljára.

Chapter 225

Sziasztok! 😊

Sajnos egy eléggé szomorú fejezetet hoztam most nektek, bár lehetne rosszabb is az éjszakai veszekedésük után. Annyit megsúgok, hogy lesz még rosszabb. De most még nem vagyunk ott, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd erről a részről. Tudom, hogy Harry nem kis mértékben hibás, de annyira megsajnáltam szegényt, a szívem szakadt meg. Csakúgy, mint Louis-nak is szerintem 💔 Na, de lesz ez még így se. Egy hét múlva jövök ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Ui.: Több mint 21.000 kattintás, csodásak vagytok! 💞😍

Chapter 225

 
- Sajnálom, hogy felébresztettelek – suttogom Liamnek, aki még mindig a szemeit dörzsöli.
- Semmi gond – motyogja, aztán visszabotladozik az ágyhoz. – Tessék, lehet ez a tiéd, a másik lapos – dob a mellkasomhoz egy puha, fehér párnát.
- Ezért szeretlek, vagyis nem csak ezért, de ez az egyik ok – mosolyodom el, szorosan megölelve a párnát, majd leülök az ágy szélére.
- Mert neked adom a legjobb párnát? – mosolyodik el félig, mosolya még imádnivalóbb, amikor álmossággal tarkított.
- Nem, hanem mert mindig itt vagy nekem… és puha párnáid vannak – hangom olyan lassú, amikor részeg vagyok… fura.
- Utánad fog jönni? – kérdezi Liam halkan. Visszafekszik az ágyba és hátrébb mozog, így sok hely van nekem a másik oldalon.
- Nem hiszem – a pillanatnyi humort, ami Liamtől és a puha párnáitól jött, felváltotta a fájdalom, ami együtt jár Harry gondolatával és a szavakkal, amelyeket csak pillanatokkal ezelőtt váltottunk egymással. Lefekszem az oldalamra, aztán felnézek Liamre. – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy Harry nem veszett ügy? – suttogom.
- Igen.
- Tényleg elhiszed ezt?
- Igen, tényleg – áll meg. – Kivéve, ha csinált valami mást…
- Nem, vagyis semmi újat tényleg. Csak… nem tudom, hogy tovább tudom-e még csinálni. Folyamatosan visszafelé haladunk, amit nem kellene. Minden egyes alkalommal, amikor úgy gondolom, előrefelé haladunk, ugyanazzá a Harryvé válik, akivel hat hónappal ezelőtt találkoztam. Önző ribancnak hív, vagy lényegében azt mondja, hogy nem szeret engem, és tudom, hogy nem gondolja komolyan a szavakat, de minden szótag egy kicsivel jobban összetör, mint az előző, és azt hiszem, kezdem megérteni, hogy ő már csak ilyen. Nem tehet róla, de meg sem tudja változtatni ezt.
Liam óvatos szemekkel figyel engem, mire száját rosszallva elhúzza.
- Ribancnak hívott? Ma este?
Bólintok, ő pedig mélyen felsóhajt, végighúzva kezét az arcán.
- Én is bántó dolgokat mondtam neki – kezdek el csuklani. A bor és a whisky kemény kombinációja kísérteni fog engem holnap, tudom.
- Nem kellene ilyen neveken hívnia téged. Ez soha nincs rendben, Louis, kérlek, soha ne keress kifogást neki.
- Nem, csak… – pontosan ezt csinálom. – Szerintem ez az egész Seattle-ről szól, onnan, hogy csináltatott nekem egy tetoválást és azt mondta, nem tud élni nélkülem, eljutott oda, hogy azt mondja, csak azért van velem, hogy megdugjon. Ó, Istenem! Sajnálom! – takarom el az arcomat a kezeimmel. Nem tudom elhinni, hogy ezt kimondtam Liam előtt.
- Semmi gond, nemrég kihalásztad az alsónadrágodat a forró jakuzziból, emlékszel? – vigyorodik el, feldobva a beszélgetést, én pedig remélem, hogy nem látja a megalázott arckifejezésemet a sötétben.
- Ez a kirándulás egy katasztrófa – rázom meg a fejemet, a hideg párnának nyomva.
- Talán nem, talán ez az, amire szükségetek van.
- Hogy szakítsunk? – kérdezem tőle.
- Nem, ez történt?
- Nem tudom.
- Ezt akarod?
- Nem, de ez az, amit akarnom kellene. Egyikünktől sem fair, hogy folyamatosan ez csináljuk nap, mint nap. Én sem vagyok ártatlan ebben, mindig túl sokat v árok tőle – megkaptam anyám hibáit. Ő is túl sokat vár mindenkitől.
- Nincs semmi rossz abban, hogy túl sokat vársz tőle, főleg, amikor a dolgok, amiket vársz tőle, ésszerűek – válaszolja Liam. – Meg kell látnia, hogy mije van, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt vele, emlékeznie kell erre.
- Azt mondta, hogy az én hibám… hogy ő ilyen. Csak azt akarom, hogy kedves legyen velem legalább az idő felében, és biztonságot akarok a kapcsolatunkban, ez minden. Tényleg szánalmas – nyögök fel, hangom megtörik, és még mindig érzem a whisky ízét a nyelvemen, Harry menta ízével együtt. – Te elmennél Seattle-be, ha a helyemben lennél? Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy egyszerűen csak le kellene mondanom és itt maradni vagy vele menni Angliába. Ha így viselkedik azért, mert Seattle-be megyek, talán…
- Nem teheted meg azt, hogy nem mész – szakít félbe Liam. – Már azóta a nap óta Seattle-ről áradozol, hogy találkoztam veled, menned kell. Ha Harry nem megy veled, akkor az az ő vesztesége. Ezen kívül, egy hetet adok neki nélküled, mielőtt felbukkan az ajtódban. Ebben nem adhatod be a derekadat, tudnia kell, hogy komolyan gondolod ezúttal. Hagynod kell, hogy hiányoljon téged.
- Még ajtóm sincs, ahol felbukkanhatna – mosolyodom el, miközben elképzelem megjelenni Harryt egy héttel a távozásom után, kétségbeesetten könyörögve a megbocsátásomért liliomokkal a kezében.
- Ő volt az, ugye? Az ok, amiért a nő nem hívott téged vissza?
- Igen.
- Tudtam, az ingatlanügynökök nem csinálnak olyat, hogy nem hívnak vissza. Menned kell, Ken segíteni fog, hogy találj valami helyet, ahol maradhatsz, amíg nem lesz állandó lakásod.
- Mi van, ha Harry nem jön mindennek ellenére? És ami rosszabb, mi van, ha eljön és mérgesebb, mert nem fog tetszeni neki?
- Louis, csak azért mondom ezt, mert törődök veled, oké? – vár a válaszomra, mire bólintok. – Őrültnek kellene lenned ahhoz, hogy feladd Seattle-t valakiért, aki mindennél jobban szeret téged, de csak az idő felében hajlandó ezt kimutatni.
„Nem, te követsz el hibákat. Rohadt sokat, és elegem van belőle. Azt hiszed, hogy ilyen akarok lenni? Kurvára nem, nem akarok. Te csinálod ezt velem!”
- Nem gondolod, hogy jobb lenne neki nélkülem? – kérdezem Harry mostohatestvérétől.
- Nem, dehogyis! De ahogy látom, tudom, hogy a felét sem mondod el azoknak az elcseszett dolgoknak, amiket neked mond, lehet, hogy ez tényleg nem fog működni – suttogja Liam, átnyúlva a köztünk lévő üres helyen. Keze megérinti a karomat, és lassan simogatja.
Az ereimben lévő alkoholt használva mentségként, engedélyt adok magamnak, hogy figyelmen kívül hagyjam a tényt, miszerint Liam, aki az egyetlen ember, aki tényleg hitt a Harryvel való kapcsolatomban, az előbb dobta be törölközőt.
- Pokolian fogom érezni magamat holnap – váltok témát, mielőtt megszegném a magamnak tett ígéretemet, hogy nem fogok sírni.
- Igen, az lesz, olyan szagod van, mint egy bárszekrénynek – ugrat Liam.
- Találkoztam Logan barátnőjével, folyamatosan feleseket adott nekem. Ó, és táncoltam egy pulton.
- Nem – tátja el a száját.
- De igen. Annyira kínos volt. Riley ötlete volt.
- Ő… érdekes – mosolyodik el Liam, aztán úgy tűnik, észreveszi, hogy ujjaival még mindig engem simogat. Elhúzza őket, és a feje alá teszi.
- Harry lány-verziója – nevetek fel.
- Igen! Nem csoda, hogy olyan bosszantó volt – csipkelődik, majd a részeg őrültség egy pillanatában elpillantok, hogy megkeressem Harryt, így láthatnám a mély homlokráncolást az arcán Liam játékos sértése miatt.
- Tőled mindent elfelejtek – csúsznak ki a szavak a számon, mielőtt az agyam észrevehetné.
- Örülök – mosolyodik el legjobb barátom, aztán megfogja a lábunk alatt lévő takarót. Mindkettőnk testére felhúzza, én pedig lehunyom a szemeimet.
Percek telnek el csendben, agyam meg felveszi a harcot, ahogy az álom megpróbál magával húzni. Liam légzése lelassul, nekem pedig csukva kell tartanom a szemeimet és azt tettetnem, hogy Harry lélegzik mellettem, különben az agyam sosem adja meg magát. Harry mérges homlokráncolása és durva szavai árasztják el ködös gondolataimat, miközben végre elalszom.
„Te egy önző ribanc vagy.”

…

- Ne!! – riaszt fel Harry hangja. Beletelik egy pillanatba, hogy eszembe jusson, Liam szobájában vagyok, Harry pedig a folyosó végén van, egyedül. – Szállj le róla! – visszhangzik a hangja másodpercekkel később. Kiszállok az ágyból és már az ajtóban vagyok, mielőtt egyáltalán befejezi a mondatot.
Meg kell látnia, hogy mije van. Tudnia kell, hogy komolyan gondolod ezúttal. Hagynod kell, hogy hiányoljon téged.
Ha besietek abba a szobába, tudom, hogy mindent meg fogok neki bocsátani, látni fogom őt sebezhetően és félve, és bármit el fogok neki mondani, amit akar, hogy megvigasztaljam őt.
Felveszem a szívemet a padlóról, aztán visszasétálok az ágyhoz. A fejemre teszem a párnát, éppen ahogy egy „Ne!” hallatszik a kabinban.
- Louis… jól… – suttogja Liam.
- Nem – válaszolom, hangom megreked a végén.
Megharapom a párnát és megszegem az ígéretemet. Elkezdek sírni. Nem magamért. A könnyek Harryért jönnek, a fiúért, aki nem tudja, hogyan bánjon azokkal az emberekkel, akikkel törődik, a fiúért, akinek rémálmai vannak, amikor nem vagyok az ágyban vele, de azt mondja nekem, hogy nem szeret. A fiúért, akinek tényleg csak arra van szüksége, hogy emlékeztessék, milyen érzés egyedül lenni.

Harry szemszöge
Nem fogják abbahagyni, nem fognak leállni azzal, hogy hozzáérjenek. Piszkos, ráncos kezei felfutnak a combjain, és nyöszörög, miközben a másik férfi megrántja a haját, hátrahúzva a fejét, erősen.
- Hagyd békén őt! – próbálok meg kiabálni velük, de nem hallanak meg.
Megpróbálok megmozdulni, de le vagyok fagyva a gyerekkoromból való lépcsőn.
Kék szemei kitágultak, félnek és teljesen kibaszottul élettelenek, ahogy rám néz, és egy lila zúzódás már formálódik az arcán.
- Nem szeretsz engem – suttogja, szemei az enyéimbe égnek, miközben az egyik ember keze felkúszik és a nyaka köré fonódik.
Mi?
- De, de igen! Szeretlek, Lou – mondom neki, de nem figyel rám. Megrázza a fejét, ahogy a férfi fogása szorosabb lesz rajta, majd a haverja lenyúl a lábai közé. – Ne! – ordítom utoljára, mielőtt Louis elkezd elhalványulni a szemeim előtt.
- Nem szeretsz engem – szemei véreresek a támadástól, én pedig szart se tudok tenni, amivel segíthetnék.
- Lou – nyúlok át az ágyon, hogy megkeressem őt. Abban a pillanatban, hogy megérintem őt, ez a pánik el fog tűnni, elvéve azokat az elbaszott képeket arról, hogy azok a kezek a nyaka köré fonódnak.
Nincs itt.
Elhagyta a szobát és nem jött vissza. Felülök, felkapcsolom a lámpát, aztán átvizsgálom a szobát. Szívem kalapál a mellkasomban, testem pedig izzadsággal van átitatva.
Nincs itt.
Egy kis kopogás hallatszik az ajtón, és visszatartom a lélegzetemet, miközben az kinyílik. Kérlek, legyen…
- Harry? – tölti meg a szobát Karen lágy hangja. Baszki.
- Jól vagyok – csattanok fel, aztán jobban kinyitja az ajtót.
- Ha bármire szükséged van, kérlek, csak…
- Kurvára megmondtam, hogy jól vagyok! – nyúlok kezemmel az éjjeliszekrény felé, leverve a lámpát a földre egy förtelmes csattanással.
Karen szó nélkül hagyja el a szobát, becsukva maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok a sötétben.

…

- Csak be kell vennem pár Tylenolt és innom egy kis vizet – nyög fel Louis, karba tett kezeire fektetve fejét a pulton. Még mindig a pizsamájában van, haja összevissza száll. Liam ül mellette, aki gabonapelyhet eszik.
- Mindjárt adok, amint felpakoljuk az autót, indulhatunk. Ken még mindig alszik, alvászavarai voltak tegnap este – feleli Karen, Louis felnéz rá, de csendben marad.
Mindannyian hallottak engem úgy üvöltözni, mint egy szánalmas kis ribanc?
Karen elsétál, hogy kihúzzon egy fiókot, én meg figyelem őket, várva valakire, hogy észrevegyen. Senki nem teszi.
- Elmegyek összepakolni, köszönöm szépen a Tylenolt – Louis hangja lágy, miközben feláll a pultnál lévő helyéről. Gyorsan beveszi a gyógyszereket, aztán amikor visszateszi a pohár vizet a pultra, tekintete találkozik az enyémmel, de gyorsan elnéz.
Csak egy éjszaka volt nélküle, és annyira hiányzik. Nem tudom kiverni a fejemből a kísértő rémálmok képeit, főleg, amikor Louis mindenféle érzelem nélkül sétál el mellettem. Annyira igazinak érződött, ő pedig olyan hideg.
Egy pillanatra mozdulatlanul állok, vitatkozva magammal, hogy kövessem-e őt vagy sem, de a lábaim döntenek helyettem, ahogy megindulnak a lépcsőn.
Amikor belépek a szobába, Louis éppen letérdel, kicipzárazva a bőröndöt.
- Csak bepakolok mindent, aztán mehetünk – feleli anélkül, hogy megfordulna. Bólintok, aztán rájövök, hogy nem lát engem.
- Jó, oké – motyogom. Nem tudom, mit gondol, mit érez, vagy hogy mit kellene mondanom. Kurvára fogalmam sincs, mint általában. – Sajnálom – mondom túlságosan is rohadtul hangosan.
- Tudom – válaszolja gyorsan. Még mindig háttal van nekem, miközben elkezdi újrahajtogatni a ruháimat a szekrényből és a padlóról.
- Tényleg, nem gondoltam komolyan, amit mondtam – rám kell néznie, hogy megnyugodhassak, az álmom csak álom volt.
- Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Ne aggódj emiatt – sóhajt fel, észreveszem, hogy a vállai lejjebb roskadnak, mint korábban.
- Biztos vagy benne… Mondtam néhány elbaszott dolgot.
Meg vagy törve, Harry, én pedig nem tudlak rendbe hozni.
Ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit mondhatott nekem. Végre rájön, mennyire elbaszott vagyok, és ami még fontosabb, rájön, hogy ő, valójában, nem tud rendbe hozni. Senki sem tud.
- Ahogy én is. Semmi gond. Eléggé fáj a fejem, beszélhetnénk valami másról?
- Persze – rúgok bele a tegnap esti törött lámpa egy darabjába. Mostanra már biztosan legalább öt kibaszott lámpával tartozom az apámnak és Karennek.
Kissé bűntudatom van, amiért úgy felcsattantam Karenre tegnap este, de nem akarom először én felhozni neki, és nem látom, hogy ő felhozná ezt a témát.
- Behoznád a cuccaidat a fürdőből, kérlek? – kérdezi Louis.
Az időm maradék részében, amit abban a kabinban töltök, így telik, figyelem Louis-t, ahogy bepakolja a dolgainkat és feltakarítja a törött lámpát minden további hozzám intézett szó nélkül.

Chapter 224

Helló! 😊

Már hoztam is a fejezetet, kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni róla. Merthogy ebben aztán van minden, játékosság, szexiség és veszekedés is természetesen, úgyhogy minden jóból kapunk most. Valahol a közepe táján írtam zárójelbe egy kis megjegyzést, hogy mi volt pontosan az eredetiben (Harry+Tessa), úgy érthetőbb lesz szerintem az a szituáció. Más fontos mondanivalóm azt hiszem, nincs, találkozunk egy hét múlva.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 224

 
Harry szemszöge
- A fenébe, nem gondoltam, hogy tényleg megcsinálja! – kiabálja Riley, felnézve Louis-ra, aki előtte áll a pulton.
Én sem gondoltam volna, azonban úgy tűnik, hajthatatlan abban, hogy feldühítsen ma este.
- Elég vad gyerek – gúnyolódik Riley.
- Nem, nem az – ellenkezek csendesen. Louis úgy néz ki, hogy eléggé zavarban van, nyilvánvalóan utólag kritizálva ösztönös döntését, miszerint menjen fel a pultra. – Lesegítem őt onnan – kezdem el felemelni a kezemet, de Riley lenyomja azt.
- Hagyd, hadd csinálja – feleli, én pedig ismét Louis-ra nézek.
A nő, aki az italainkat készítette, Lou-hoz beszél, de nem értem, hogy mit mond. Ez tiszta baromság, hogy egy pulton táncoljon egy rohadt szoros öltönyben. Odapillantok mindkét végére a sornak, és megjegyzem a két visszataszító férfit a másik oldalon, egyikük sem nézi Louis-t. Még.
Louis a nőt figyeli maga mellett, szemöldökét összehúzta koncentrációjában, teljes ellentéte a hirtelen szükségének, hogy „vad” legyen. Követi a nő mozdulatait, és kirúgja az egyik lábát, aztán a másikat, amit egy gyors csípőmozdulat követ.
- Ülj le és élvezd a show-t – feleli Riley mellettem egy ital felett szürcsölve.
Részeg vagyok, túl részeg, de az agyam tiszta, miközben figyelem Louis-t, ahogy elkezd mozogni, tényleg kibaszottul mozogni. Kezeit a csípőjére teszi, és végre elmosolyodik, nem látszódik már rajta az, hogy majdnem mindenkire figyel a bárban. Tekintete találkozik az enyémmel, mire hirtelen ügyetlenkedik a mozdulatokkal, mielőtt összeszedi magát és szemeit a bár végéhez irányítja.
- Dögös, nem? – mosolyodik el Riley mellettem, miközben ajkaihoz teszi a poharát.
Igen, nyilvánvalóan az, hogy figyelem Louis-t a pulton táncolni, pokolian dögös, de dühítő is és váratlan. Nem tudom, mit gondoljak, és az első gondolat, ami eszembe jutott az az, hogy baszki, ez dögös. Tudom, hogy nem kellene annyira elmerülnöm ebben, bosszúsnak kellene lennem rá, amiért folyton szükségét érzi, hogy dacoljon velem, de nem tudok tisztán gondolkozni, amikor Louis előttem táncol.
Ahogy a nadrágja szorosan néz ki a lábain, ahogy nevetve hátra hajtja a fejét, miközben megpróbálja tartani a lépést a nővel mellette. Imádom így látni őt, ilyen gondtalanul. Nem túl gyakran látom őt így nevetni. Egy vékony réteg izzadság jelent meg az arcán, amitől csillog a világítás alatt. Én kellemetlenül mozgolódom, majd a nevetséges inget, amit viselek, lehúzom elől, hogy eltakarja a cipzáramat.
- Uh, oh – szólal meg Logan barátnője.
- Mi van? – szakadok ki révületemből, aztán követem a szemeit a pulton végig. A két férfi a pult végén Louis bámulja, úgy értem, az ő kibaszott kidülledő szemeik rosszabbak, mint az én kibaszott farkam most. Elég ebből a szarságból.
- Nyugi, mindjárt vége a számnak… – mondja Riley, miközben lehalkul a zene.

Louis szemszöge- Látod, senki nem vette észre, hogy szar táncos vagy! – nevet fel Riley, én pedig leülök a hűvös pultra, hogy lesegítsem magamat.
Harry keze az enyémért nyúl, hogy segítsen nekem, amin meglepődöm. Abból ahogy a homlokát ráncolta és duzzogott egész végig, míg én táncoltam, azt gondoltam, kiabálni fog mostanra. Vagy ami rosszabb, félig azt vártam tőle, hogy felmászik és lehúz a pultról.
- Igazából annyira szórakoztató volt! – kiáltom megint, amikor véget ér a zene. – Mindig – nevetek fel, aztán leugrok a pultról. Harry karjai védekezően körülölelnek, amíg nem állok elég stabilan, hogy elhúzódjon.
- Legközelebb neked kellene felmenned! – mondom Harry fülébe, mire megrázza a fejét.
- Nem.
- Ne duzzogj, nem aranyos – nyúlok felé, hogy megérintsem az arcát. De aranyos, ahogy az alsó ajka kiáll. Szemei felragyognak az érintkezésen, pulzusom felgyorsul. Máris belőve érzem magam az adrenalintól, ami a pulton táncolásból ered, amelyről soha életemben nem gondoltam volna, hogy meg fogok tenni. Amennyire szórakoztató volt, tudom, hogy soha nem fogok újra ilyet csinálni.
Harry leül a bárszékre, én pedig ott maradok állva közte és Riley között, az üres székem mellett.
- Imádod – mosolyodik el Harry, ujjaim még mindig az ajkánál vannak.
- Az ajkaidat? – vigyorodom el, mire megrázza a fejét. Játékos, mégis nagyon komoly egyszerre, ez pedig részegítő, Harry részegítő, én meg nagyon részeg vagyok.
- Nem, feldühíteni engem. Imádsz feldühíteni engem – hangja száraz.
- Nem, csak túl könnyű téged feldühíteni.
- Egy pulton táncoltál egy teremben, ami tele van emberekkel, ez nyilvánvalóan feldühít, Louis. Szerencséd van, hogy nem húztalak le onnan, vettelek a vállamra, és vittelek ki erről a helyről – arca csak néhány centire van az enyémtől, lehelete pedig menta és whisky kombinációjából áll.
- A válladra, nem a térdedre? – ugratom, majd a szemeibe nézek, teljesen hatástalanítva őt.
- M… Mi? – dadogja, mire felnevetek, mielőtt Rileyhoz fordulok.
- Ne hagyd, hogy meghülyítsen, imádta ezt a szart – suttogja nekem, én meg bólintok.
A gyomrom összeszorul annak a gondolatára, hogy Harry figyelt engem, de az agyam megpróbálja legyőzni piszkos gondolataimat. Füstölögnöm kellene, figyelmen kívül kellene hagynom őt, vagy kiabálnom vele, amiért szabotálta Seattle-t, megint, vagy a bántó szavakért, amiket nekem mondott, de majdhogynem lehetetlen mérgesnek lennem rá, amikor ennyire részeg vagyok.
Megengedem magamnak, hogy azt tettessem, ezekből semmi sem történt meg, legalábbis átmenetileg, és elképzelem, hogy Harry és én egy normális pár vagyunk, akik megisznak valamit egy baráttal. Nincsenek hazugságok, nincsenek drámai veszekedések, csak szórakozás és asztalon táncolás.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt csináltam! – mondom mindkettejüknek.
- Én sem – morogja Harry.
- Nem fogom még egyszer megtenni, az biztos – törlöm meg a homlokomat a kezemmel. Leizzadtam és meleg van a kis bárban, a levegő tömény és levegő kell.
- Mi a baj? – kérdezi Harry.
- Semmi, meleg van – legyezem magamat a kezemmel, ő pedig bólint egyszer.
- Akkor menjünk, mielőtt elájulsz.
- Nem, maradni akarok még. Annyira szórakozom, vagyis annyira jól szórakozom.
- Egy értelmes mondatot sem tudsz összerakni.
- És? Lehet, hogy nem akarok. Vagy ellazulsz, vagy elmehetsz.
- Te… – kezdi el, mire eltakarom a száját a tenyeremmel.
- Shh… most az egyszer csak shh. Szórakozzunk – használom a másik kezemet, hogy ismét megérintsem a combját, ezúttal megszorítva.
- Rendben – feleli a kezembe, én felfedem a száját, de kezemet centiméterekre tartom onnan csak, így eltakarhatom újra, ha szükséges. – Nincs több táncolás a pulton – próbál meg tárgyalni.
- Rendben, nincs több duzzogás vagy homlokráncolás – szólok vissza, Harry elmosolyodik.
- Rendben.
- Ne mondd már azt, hogy rendben – harapok vissza egy vigyort.
- Rendben.
- Bosszantószerű vagy.
- Bosszantószerű? Mit mondana az irodalomtanárod? – Harry szemei mélyzöld színű, humorral égőek, pirossal összespriccelve az italtól.
- Vicces vagy néha – hajolok hozzá. Karjait a derekam köré fonja, lábai közé húzva engem.
- Néha? – csókolja meg a homlokomat, én pedig ellazulok fogásában.
- Aha, csak néha.
Harry felkuncog, és nem enged el. Nem hiszem, hogy azt akarom, tegye is meg, tudom, hogy kellene, de mégsem. Részeg és játékos, a szervezetemben lévő alkoholtól meg elvesztettem szem elől a józan eszemet, mint mindig.
- Nézzetek csak magatokra, hogy kijöttök egymással – tartja fel felénk a kezét Riley.
- Ő annyira idegesítő – fújtatja Harry.
- Ikrek – nevetek fel, mire megrázza rám a fejét.

…

- Utolsó! – kiáltja az új barátom a bár végéből.
Az elmúlt órában megtudtam, hogy a neve Cami, majdnem ötven éves és decemberben született meg az első unokája. Az arcomba tolta a képeket, mint ahogy azt minden nagymama teszi, én megdicsértem, elmondva, milyen szép a gyerek. Harry alig pillantott a képekre, helyette valamit elkezdett motyogni a trollokról, így gyorsan elvettem tőle a képet, mielőtt a nő meghallotta volna.
- Még egy és teljesen kész vagyok – inogok meg egyik oldalról a másikra.
- Nem tudom, hogy nem dőltél még ki! – feleli Riley. Én tudom, Harry vette el az italaimat már egy ideje és ő itta meg őket.
- Te mindenkinél többet ittál, valószínűleg többet, mint ő – mosom össze a szavakat, rámutatva a pult végében lévő férfire, aki szó szerint kidőlt, feje a pulton pihen. – Bárcsak Logan is eljött volna velünk – mondom, mire Harry összeráncolja az orrát.
- Azt hittem, utálod őt?
Riley meg felkapja a fejét felém nézve.
- Nem utálom őt – javítom ki Harryt. – Nem kedveltem őt, amikor megpróbáltál féltékennyé tenni engem azzal, hogy vele lógtál.
Riley megfeszül, Harryre nézve mellettem.
- Mi van?
A francba.
- Ne hátrálj meg most már – erőlteti a lány. Csapdába estem és részeg vagyok és fogalmam sincs, mi a fenét mondjak. Nem akarom feldühíteni őt, az biztos.
- Nincs semmi, fasz voltam és nem mondtam el Louis-nak, hogy Logan kapcsolatban van. Ezt már tudod – feleli neki Harry.
- Ó, akkor oké – lazulnak el a vállai. Jézusom, éppen olyan, mint Harry.
- Látod, semmi sem történt, szóval nyugi – mondja neki Harry.
- Nyugodt vagyok, hidd el – gügyögi Riley, aztán egy kicsivel közelebb húzza a székét az enyémhez. – Nincs semmi rossz egy kis féltékenységgel, igaz? Meg akarsz csókolni engem, Louis? – kérdezi, mire elkezd bizseregni a fejem.
- Mi? – tátom el a számat drámaian.
- Riley, mi a… – szólal meg Harry, de a lány félbeszakítja őt.
- Csak feltettem egy kérdést, meg akarsz csókolni?
- Nem.
- De azért elgondolkoztál rajta?
Akár részeg vagyok, akár nem, érzem, ahogy teljesen zavarba jövök.
- Én…
- Elkezded és már sokkal könnyebb lesz, őszintén (eredetiben: csókolózott-e már lánnyal Tessa). Nagyon puha vagyok – teszi a kezét a karomra. Harry odanyúl és elhúzza kezét a bőrömtől. – Pontosan tudnám, mit akarsz… És hol akarod.
- Elég – morogja Harry. Én elhúzom a karomat, Riley meg felnevet.
- Sajnálom! – nevetése majdnem irányíthatatlan. – Nem tudtam ellenállni. Ő kezdte – int Harry felé. – Figyelmeztettelek korábban, hogy ne szórakozz velem – rendkívül megkönnyebbültem, hogy csak ki akarta hozni a sodrából Harryt.
Egy kuncogás szökik ki a számon, Harry pedig meggyötörtnek, dühösnek, és talán egy kicsit felizgultnak néz ki.
Oké…
- Te fizeted az italokat, mivel seggfej akarsz lenni – feleli Harry, eltolva mellettem egy hosszú papírt Riley elé. Ő a szemét forgatja, majd a farzsebébe nyúl, elővéve egy kártyát, amit a számlára tesz le.
- Mi zártuk be a bárt, Logan mérges lesz – jelenti be Riley, miközben Harry kinyitja nekem az ajtót, hogy kisétáljak. Majdnem becsukódik Riley arcába, de kinyúlok, hogy megállítsam, mielőtt egy haragos pillantást vetek Harryre. Ő felnevet és vállat von, mintha semmi rosszat sem tett volna, én pedig nem tehetek a mosolyról az arcomon. Harry egy bunkó, de az én bunkóm.
Ugye?
Nem vagyok biztos benne, de az pokolian biztos, hogy nem akarok ezen gondolkozni, míg visszasétálunk a kabinhoz éjjel kettőkor.
- Még mindig alszik? – kérdezem.
- Rohadtul nagyon remélem.
Remélem, hogy a mi kabinunkban is mindenki alszik. Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy Ken vagy Karen ébren legyenek, amíg mi átbotladozunk a bejárati ajtón.
- Mi az? Félsz, hogy le fog szidni, amiért ittál egész este? – gúnyolódik Harry a lánnyal.
- Nem… vagyis igen. Nem akarom feldühíteni, már így is vékony jégen táncolok.
- Miért? – szakítom félbe kíváncsian.
- Az nem számít – koptat le Harry, Riley pedig úgy tűnik, elveszett a gondolataiban.
A séta többi része majdnem teljes csendben telik el, számolom a lépéseimet és alkalmanként felnevetek, amikor eszembe jut a pulton táncolásom.
Amikor elérjük Max kabinját, Riley hezitál, mielőtt elindul.
- Jó… volt találkozni veletek – feleli. Nem tehetek róla, de felnevetek a komikus módon, amilyen fejet vág, mintha a szavak savanyú ízűek lennének a nyelvén.
- Veled is, szórakoztató volt – mosolyodom el. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy megölelem őt, de az kínos lenne, és van egy olyan érzésem, hogy Harrynek egyáltalán nem tetszene.
- Szia – jelenti ki egyszerűen Harry, majd folytatja a sétát, miközben Riley felvánszorog a kocsifelhajtón.
Annyira hálás vagyok, hogy már majdnem a kabinnál vagyunk. A lábaim fájnak, ez az öltöny kényelmetlen és viszket tőle a bőröm.
- Fáj a lábam.
- Gyere ide, majd viszlek – ajánlja Harry. Mi? – Miért nézel rám így? – mosolyodik el.
- Az előbb ajánlottad fel, hogy viszel engem – kuncogok fel.
- És…
- Csak ez nem jellemző rád, ennyi – vonok vállat, mire közelebb lép, megfogja a lábamat és a karjaiba emel.
- Bármit megtennék érted, Louis, nem kellene meglepődnöd, hogy felviszlek ezen a rohadt kocsifelhajtón.
Én nem szólalok meg, csak felnevetek. Nagyon. Fékezhetetlen nevetés rázza meg a testemet, eltakarom a számat, hogy megállítsam, de ez egy kicsit sem segít.
- Miért nevetsz? – arca merev, komoly és megfélemlítő.
- Nem tudom… ez vicces volt.
- Az, hogy elmondom neked, bármit megtennék érted, vicces? – elérjük a verandát, Harry pedig a karjaiban tart engem, mozgatva a súlyomat, így le tudja nyomni a kilincset az ajtón.
- Bármit megtennél értem, kivéve azt, hogy Seattle-be menj, összeházasodj velem és gyerekeket adoptáljunk? – én értem az iróniát.
- Ne kezd ezt el velem, túl részegek vagyunk, hogy erről beszélgessünk most.
- Óóó – jegyzem meg éretlenül, tudva, hogy igaza van. Harry megrázza a fejét, majd felsétál a lépcsőn, én a nyakába kapaszkodom, ő pedig lemosolyog rám csípős viselkedése ellenére is. – Ne ejts le – suttogom, mire éppen addig enged el engem, hogy lecsússzak a törzsén, én elfordulok és lábaimmal körülölelem a derekát, kiengedve egy kis sikolyt, ahogy belekapaszkodok a testébe.
- Shh, ha el akarnálak ejteni, az a tetejéről lenne – fenyegetőzik játékosan, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rémülten nézzek ki. Egy gonosz mosoly terül el az arcán, aztán hozzáhajolok kinyújtva a nyelvemet rá és megérintem vele az orra hegyét. A whiskyt hibáztatom.
A folyosó végén felkapcsolódik egy villany, Harry meg a kettőnk szobájába siet.
- Felébresztetted őket – feleli, majd az ágyra tesz engem.
Lehajolok, hogy levegyem a cipőmet, megdörzsölve fájó bokámat, miközben a padlóra dobom szörnyű cipőmet.
- A te hibád volt – sétálok el Harry mellett, aztán kihúzom a szekrényfiókot, hogy valami kényelmesebbet keressek, amiben aludhatok. – Ez az öltöny kinyír – nyögök fel, miközben elkezdem levenni.
- Mi a fene? – mondja Harry, ahogy rám néz.
- Mi az? – húzza végig ujjait a bőrömön, amitől libabőrös leszek.
- A bőröd piros. Biztos irritálta a bőrödet az öltöny anyaga – érint meg egy foltot a lapockám alatt.
- Olyan kényelmetlen volt – nyafogom.
- Azt látom – jár körbe engem éhes szemekkel. – Semminek sem kellene nyomot hagynia rajtad, engem kivéve.
Nyelek egyet.
Harry részeg, játékos, sötét szemei pedig pontosan elárulják, hogy mit gondol.
- Gyere ide – lép felém, összezárva a köztünk lévő kis távolságot. Ő teljesen fel van öltözve, én pedig csak az alsónadrágomban vagyok.
- Nem – rázom meg a fejemet. Tudom, hogy van valami, amit mondanom kell neki, csak nem jut eszembe. Alig emlékszem a nevemre, amikor így néz rám.
- De – ellenkezik, mire én hátrálok.
- Nem fogok szexelni veled – fogja meg a karomat, szabad kezét pedig a hajamba temeti, gyengéden meghúzva a végét, így kényszerít, hogy felnézzek rá.
- És miért van ez? – lehelete legyezi az arcomat, ajkai csak centikre vannak az enyéimtől.
- Mert… – az agyam küzd a válaszokért, miközben a tudatalattim könyörög nekem, hogy vegyem le a maradék ruhámat. – Dühös vagyok rád.
- És? Én is mérges vagyok rád – ajkait végighúzza a bőrömön az állam vonalával együtt. Térdeim gyengék, a fejem nehéz és felhős.
- Te miért lennél? Én nem csináltam semmit – gyomrom összeszorul, amikor kezei a fenekemhez vándorolnak megszorítva és lassan meggyúrva.
- A kis show-d a pulton elég volt ahhoz, hogy a kibaszott őrültek házába küldjön, nem beszélve arról a tényről, hogy azzal a kurva pincérrel parádéztál a városban, tiszteletlen voltál velem mindenki előtt azzal, hogy ott maradtál vele – hangja fenyegető, de ajkai puhák, ahogy lekalandoznak a nyakamon. – Annyira akarlak, akartalak abban a szar bárban. Miután figyeltelek, ahogy úgy táncoltál, a mosdóba akartalak vinni és megdugni a falnál – nyomja magát hozzám, így érzem, milyen kemény. Amennyire akarom őt, nem engedhetem meg neki, hogy mindenért engem hibáztasson.
- Te… – hunyom le szemeimet, élvezve a kezeit rajtam, az ajkait rajtam. – Te vagy, aki… – nem tudok megfogalmazni egy szilárd gondolatot, nemhogy egy mondatot. – Hagyd abba – fogom meg a kezeit, hogy megállítsam őket attól, hogy tovább tapogassanak engem.
- Nem akarsz engem? – villannak fel szemei, kezei pedig az oldalához esnek.
- Persze, hogy akarlak, mindig akarlak. Csak… mérgesnek kellene lennem.
- Legyél mérges holnap.
- Mindig ezt csinálom, az kell, hogy…
- Shh… – takarja el a számat az ajkaival, aztán megcsókol, keményen. Ajkaim elválnak egymástól, amit ő teljesen kihasznál, még egyszer meghúzva a hajamat, elmerítve nyelvét a számban, és olyan közel húzva engem a testéhez, amennyire csak lehetséges. – Érints meg – könyörög, nyúlva a kezeimért. Nem kell kétszer mondani, hozzá akarok érni, neki pedig szüksége van a megnyugtatásra. Ez az, ahogy mi kezeljük a dolgokat, olyan egészségtelen, amennyire csak lehet, nem olyan érzés, amikor így csókol engem és könyörög, hogy érjek hozzá.
Ügyetlenkedek az ingén lévő gombokkal, Harry pedig türelmetlenül felnyög, mindkét kezét használva, hogy meghúzza fehér ing mindkét oldalát, letépve a gombokat.
- Tetszett ez az ing – felelem a szájába, mire elmosolyodik, ajkai az enyéimen vannak.
- Én utáltam.
Lelököm az anyagot a vállairól, majd hagyom, hogy a padlóra essen. Nyelve lassú a számban, én olvadozom karjaiban a durva, mégis hihetetlenül édes csók miatt. Érzem a haragját és frusztrációját ajkai mögött, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy elrejtse. Mindig rejteget.
- Tudom, hogy hamarosan elhagysz – feleli, újra lefelé mozogva ajkaival a nyakamon.
- Mi? – meglepődöm szavaitól, és össze vagyok zavarodva.
Fáj a szívem érte, az italtól még jobban szimpatizálok érzéseivel. Szeretem őt, annyira szeretem őt, de olyan gyengének érzem magam tőle, olyan sebezhetőnek. Abban a pillanatban, hogy elhiszem, hogy aggódik, szomorú vagy zaklatott bármilyen módon, mintha az összes érzelmem elmozdulna, csak rá fókuszálva, és nem magamra vagy arra, hogyan érzek.
- Annyira szeretlek – suttogja, lassan végighúzva nagyujját az ajkaimon. Csupasz mellkasa és törzse mennyeien néz ki, illeszkedve fekete farmeréhez és barna bőréhez, én pedig tudom, hogy teljesen ki vagyok neki szolgáltatva. – Később beszéljünk, érezni akarlak – vezet engem az ágyhoz, én meg megpróbálom elfelejteni szavait, és figyelmen kívül hagyni az agyamat, ami ordibál velem, hogy állítsam meg Harryt, ne adjam be neki a derekamat. De nem sikerül, nem vagyok elég erős, hogy megállítsam magamat, amikor bőrkeményedéses kezeit felhúzza a combjaimon, kissé szétnyitva őket, ugratva engem azzal, hogy áthúzza mutatóujját a bokszeremen.
- Óvszer – lihegem, véreres szemei pedig találkoznak az enyéimmel.
- Mi van, ha nem használunk? Mi van, ha benned megyek el, nem lennél… – állítja meg magát, aminek örülök. Nem hiszem, hogy fel vagyok készülve arra az akármire, amit mondani akart.
Harry felemeli magát rólam, lábra áll, majd a padlón lévő bőröndhöz sétál. Én hátrafekszem, a plafonra bámulok, megpróbálva eligazodni részeg gondolataim között. Tényleg szükségem van Seattle-re? Elég fontos nekem Seattle ahhoz, hogy elveszítsem Harryt? A fájdalom, ami átjár engem a gondolatra, majdnem elviselhetetlen.
- Kibaszottul viccelsz velem? – szólal meg Harry a szoba másik végéből. Amikor felülök, ő egy kis darab papírra bámul a kezeiben. – Mi a fasz ez? – szűri ki a fogai között, tekintete találkozik az enyémmel.
- Mi? – nézek le a padlóra, az öltönyöm egy halomban fekszik a sötét keményfapadlón a cipőimmel. Beletelik egy pillanatba, hogy összerakjam a darabkákat. A francba. Gyorsan felugrok és megpróbálom elvenni tőle a papírt.
- Ne játszd a hülyét velem, megkaptad a kibaszott telefonszámát? – tátja el a száját, feltartva a papírt a feje fölé, így nincs esélyem arra, hogy visszaszerezzem.
- Ez nem olyan volt, én mérges voltam, ő meg…
- Baromság! – kiabálja. Tessék.
- Harry – ismerem ezt a nézést. Még mindig emlékszem az első alkalomra, amikor láttam ezt az arckifejezést. Fellökte a vitrint az apja házában, amikor először láttam így eltorzulva az arcát haragjában.
- Gyerünk, hívd fel. Hagyd, hogy megdugjon téged, mert az pokolian biztos, hogy én nem akarlak.
- Ne reagáld túl – könyörgök. Túl részeg vagyok, hogy egymás ellen ordítozzunk.
- Túlreagálni? Az előbb találtam meg egy másik srác számát a ruhádon – szűri ki a fogai között, álla megfeszül bosszúságában.
- Te sem vagy ártatlan – jegyzem meg, ő pedig oda-vissza járkál. – Ha kiabálni fogsz velem, spórold meg a beszédet. Befejeztem azt, hogy minden egyes nap veszekedjek veled – sóhajtok fel.
- Te csinálod ezt! Te vagy az, aki állandóan feldühít, a te hibád, hogy ilyen vagyok, és ezt tudod.
- Nem! Nem az én hibám – küzdök, hogy halk maradjon a hangom. – Nem hibáztathatsz mindenért engem, mindketten követünk el hibákat.
- Nem, te követsz el hibákat. Rohadt sokat, és elegem van belőle. Azt hiszed, hogy ilyen akarok lenni? Kurvára nem, nem akarok. Te csinálod ezt velem! – húzza meg a haját. Én csendben maradok. – Rajta, sírj – gúnyolódik velem.
- Nem fogok sírni.
- Meglepetés, meglepetés – tapsol a kezeivel a lehető legmegalázóbb módon. Felnevetek. – Miért nevetsz? – bámul rám. – Válaszolj.
- Elbaszott vagy, úgy értem, szörnyen elbaszott – rázom meg a fejemet.
- Te meg egy önző ribanc vagy, mi más az újdonság – kapja fel a fejét, mire nevetésem hatalmába kerít.
A szekrény felé sétálok szó nélkül, könny nélkül, majd elveszek egy pólót és egy rövidnadrágot. Sietősen felveszem őket, miközben Harry figyel engem.
- Mit gondolsz, hová mész? – kérdezi.
- Hagyj békén.
- Nem, gyere ide – nyúl értem, én pedig kétségbeesetten meg akarom ütni őt, de tudom, hogy meg fog állítani.
- Nem, szállj le rólam! – rázom ki a karom fogásából. – Befejeztem, annyira befejeztem ezt az oda-vissza dolgot. Fáradt vagyok és kimerült, és nem akarom már többé ezt csinálni. Nem szeretsz engem, csak birtokolni akarsz, ezt meg nem fogom hagyni. Meg vagy törve, Harry, én pedig nem tudlak rendbe hozni – arcát ráébredés árasztja el, és úgy áll előttem, mintha minden érzelmet kihúztak volna belőle.
Én visszatartom a lélegzetemet, várva, hogy meghalljam lépéseit, amik követnek végig a folyosón. Amikor ez nem történik meg, halkan kopogok az előttem lévő ajtón. Pillanatokkal később Liam nyitja ki azt, megdörzsölve a szemeit. Félig van felöltözve, csak egy kockás nadrág van rajta, semmi póló vagy zokni.
- Aludhatok itt? – kérdezem tőle, mire bólint, mindenféle kérdés nélkül.

Chapter 223

Sziasztok! 😊

Már hoztam is a fejezetet, ami... hát a vége nekem kissé szürreálisnak tűnik, de lehet, csak én gondolom így 😃 Kíváncsi vagyok, ti mit fogtok gondolni, a  hosszúságára nem lesz panasz, az biztos 😄 És most is érvényes korábbi mondatom, miszerint ez az este nagyon hosszú lesz még... Természetesen idén sem feledkeztem el a végzősökről, sok szerencsét kívánok a jövő heti érettségikhez 💗 Át fogom érezni a helyzetet, én három zh-t fogok írni 😅 Egy hét múlva találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 223

 
Louis szemszöge
- Legalább tíz fok alá csökkent a hőmérséklet idekint – mondja nekem Robert, miközben kinyitja az étterem ajtaját. A hideg levegő eláraszt, mire körül ölelem magamat a karjaimmal, hogy megpróbáljam melegen tartani magam. – Nincs nálam vastagabb kabát, amit felajánlhatnék neked, nem tudtam, hogy ilyen hideg lesz. Felajánlanám, hogy hazaviszlek, de már ittam, nem nagyon vagyok úriemberhez méltó ma este.
- Semmi gond, tényleg. Valamennyire meleg ez a kabát – mosolyodom el. – És elég részeg vagyok, szóval nem fázok; ennek nincs értelme – kuncogok fel, aztán követem őt az étterem előtti járdán. – Bár másik cipő jobb lenne.
- Cserélhetünk? – viccelődik. Gyengéden meglököm a vállát, mire ő elpirul, biztosan századjára ma este.
- A te cipőd kényelmesebbnek néz ki, mint Harryé, az ő csizmái olyan nehezek és mindig az ajtónál hagyja őket, így nekem kell… mindegy – oda-vissza rázom a fejemet, hogy megállítsam magamat attól, hogy Harryről és a cipőjéről beszéljek.
- Én inkább a tornacipőt preferálom.
- Én is, vagyis a Toms cipőket – nevetek fel. A fejem szédül a bortól, a szám pedig úgy tűnik, hogy minden egyes gondolatot kienged, ami a fejemben van, képteleneket meg mindent. – Tudod, hogy merre vannak a kabinok?
- Melyik kabin? Ez az egész város tele van velük – nyúl át, hogy megtámasszon engem, miközben majdnem egy parkolóházba sétálok be.
- Uhm, nos, van egy utca egy kis jellel, meg még három vagy négy kabin, és aztán egy másik utca? – próbálok meg emlékezni az útra az étteremhez a kabintól, de egyik gondolatnak sincs értelme.
- Hát ezzel nem sokra megyek, – kuncog fel – de sétálhatunk, amíg meg nem találjuk?
- Oké, de ha nem találjuk meg húsz percen belül, elmegyek egy hotelbe – nyögök fel, rettegve a sétától és a fontos vitától, amit Harry és én biztos lefolytatunk, amikor megérkezem. A vita alatt a teljes, földhöz vágós, elhúzódó verbális civakodást értem. Főleg, amikor rájön, hogy Roberttel ittam. – Eleged volt már valaha is abból, hogy az emberek folyton megmondják, mit tegyél? – fordulok meg, hogy ránézzek, miközben a sötétben sétálunk.
- Nem nagyon csinálja ezt velem senki, de ha előfordulna, elegem lenne.
- Szerencsés vagy. Én úgy érzem, mintha valaki mindig megmondaná, hogy mit tegyek, hová menjek, kivel beszéljek, hol éljek, az idegeimre megy.
- Biztosan idegesítő.
- Tenni akarok valamit ezzel kapcsolatban, csak nem tudom, hogy mit.
- Talán Seattle segíteni fog.
- Talán… bár tenni akarok valamit most, mondjuk elfutni vagy kiosztani valakit.
- Kiosztani valakit? – nevet fel Robert, majd megáll, hogy lehajoljon, hogy bekösse a cipőfűzőjét. Abbahagyom a sétát néhány lépéssel előtte, aztán körbenézek a környéken. Most, hogy az agyam az összes potenciális meggondolatlan viselkedéssel van tele, nem tudom megállítani.
- Igen, különösen kiosztani valakit – Harry arca jut eszembe.
- Valószínűleg le kellene lassítanod, tudom, hogy valaki kiosztása elég vad meg minden, de talán valami olyannal kellene kezdened, ami egy kicsivel könnyedebb – feleli. Beletelik egy pillanatba, hogy felfogjam, csak ugrat engem, de amit rájövök, látom a humort benne.
- Bár komolyan gondolom, most egyszerűen úgy érzem, hogy valami… őrültséget csinálnék – veszem fogaim közé a felső ajkamat, elgondolkozva az ötleten.
- Ez a bor, elég erős volt és sokat ittál belőle rövid idő alatt – mindketten újra felnevetünk, és úgy tűnik, nem tudom abbahagyni. Az egyetlen dolog, ami visszahoz a normális állapotba azok a kis büfé stílusú lámpák, amik egy kis épületről lógnak le. – Ez a mi bárunk – tájékoztat Robert. – Ez az egyetlen a városban.
- Olyan kicsi!
- Az, bár nagyon szórakoztató. A csaposok táncolnak a pulton meg minden.
- Mint a Sakáltanyában?
- Igen, csak ezek a nők mind túl vannak a negyvenen, és egy kicsit több ruha van rajtuk – ragyog fel a mosolya.
- Be kellene mennünk és megnézni! – ragadom meg az inge ujját, majd gyakorlatilag behúzom őt a bárba.

Harry szemszöge
- Nem, megmondtam, hogy egy ital. Egy italra gondoltam – forgatom a szememet, aztán körbeforgatom a jegyet az üres poharamban az ujjammal.
- Mindegy – inti le a csapost Riley, és rendel még két italt.
- Azt mondtam, hogy nem…
- Senki nem mondta, hogy neked lesz – szakít félbe.
- Nos, jó szórakozást neked, én most megyek Louis-ért – állok fel a bárszékről, mire megfogja az ingemet. Ismét. – Ne érj már hozzám.
- Ne legyél fasz, azt mondtam, hogy megyek, csak hadd igyam meg ezeket az italokat. Tudod egyáltalán, hogy mit fogsz neki mondani, vagy azt tervezed, hogy az ősember stílust veszed fel?
- Nem – ülök vissza. Tényleg nem gondoltam arra, hogy mit fogok mondani Louis-nak, nem kell semmit sem mondanom neki, kivéve azt, hogy kurvára menjünk. – Te mit mondanál? – merem megkérdezni.
- Nos, először is, Logan nem lenne valami étteremben egy másik lánnyal… vagy sráccal, nélkülem. Már a földig égettem volna azt a szart.
- Mégis azt mondod nekem, hogy jöjjek el és igyak meg valamit, mielőtt odamegyek?
- Azt nem mondtam, hogy az én módszerem helyes, csak mondom – von vállat.
- Ez baromság, te hülye vagy. Megyek.
A fejfájás beleértve a countryzenét, ami a kis bárban megy, fokozatosan elkezd hangosabb és hangosabb lenni, miközben az ajtó felé sétálok, és tudom, hogy mi következik. Egyáltalán nem is kellett volna erre a szar helyre jönnöm, helyette egyenesen Louis-t kellett volna megkeresnem. A vendégek bent mind elkezdenek éljenezni, ahogy két középkorú csapos mászik fel a bárpultra. Ez annyira rohadtul kínos, szórakoztató, de akkor is kibaszott fura.
- Le fogsz maradni a show-ról! – vihogja Riley a bárból.
- Már láttam kétszer, mivel már voltam itt, hidd el, nem maradok le… – szám kiszárad, a vérem pedig elkezd felforrni, miközben Louis mászik át a kis bár ajtaján. Vele.
Visszalépkedek a bárba, majd megállok Riley oldalánál.
- Itt van, vele. Ő az – sziszegem.
- Szent szar, dögös – tátja el a száját Riley, mire haragos pillantást vetek rá.
- Hagyd abba. Ne nézz rá úgy.
- Logan mondta, hogy dögös, de baszki, nézd meg a nagy…
- Be ne fejezd ezt – bámulok Louis-ra. Kibaszottul szexi, tudom ezt, de ami még fontosabb, Louis részeg és nevet, miközben eligazodik a magas asztalok között. Egy üreset választ, közel a mosdóhoz, aztán helyet foglal. – Odamegyek – mondom Rileynak.
Kurvára fogalmam sincs, miért mondok neki bármit is, de egy részem valamennyire tudni akarja, mit csinálna ő, ha az én cipőmben járna. Tudom, hogy Louis mérges rám egy egész listányi szarság miatt, és nem pontosan akarok hozzáadni semmit sem. Nincs semmi joga, hogy dühös legyen rám amúgy is, ő az, aki egy random, segg sráccal lóg együtt a vacsoráról, erre most ide bebotorkál részegen és nevet. Vele.
- Egyszerűen miért nem vársz… tudod, figyelni őt egy kicsit – ajánlja Riley.
- Milyen hülye ötlet, miért figyelném őt, ahogy azzal a tetűvel lóg? Louis az enyém, és…
- Kiakad, amikor a tiédnek hívod őt? – Riley szemei kíváncsiak.
- Nem. Tetszik neki szerintem – azt mondta nekem egyszer, míg nyöszörgött alattam.
„Tiéd, Harry, a tiéd.” Nyögte a nyakamba, miközben megmozdítottam a csípőmet, mélyebben temetve magamat belé.
- Logan annyira dühös lesz, amikor én ezt mondom, azt hiszi, azt állítom, hogy ő a tulajdonom vagy valami – feleli Riley mellettem, de minden, amire fókuszálni tudok, az Louis. Ahogy beletúr a hajába az ujjaival, hogy megbizonyosodjon róla, felállítva marad a haja. Dühöm emelkedik, bosszúságom nő, összpontosításom pedig elhomályosodik. Hogyhogy nem tudja, hogy itt vagyok? Én mindig meg tudom mondani, amikor ő belép egy szobába, mintha a levegő megváltozna vagy valami szarság. Túl elfoglalt azzal, hogy arra a srácra figyeljen, valószínűleg azt mondja Lou-nak, hogyan kell vizet tölteni egy rohadt pohárba.
- Nos, Lou az enyém, szóval nem érdekel, hogy mit gondol arról, ha ezt állítom róla.
- Úgy beszéltél, mint egy igazi seggfej – feleli Riley, átnézve Louis-ra. – De kompromisszumot kell kötnöd, ha Louis egy kicsit is olyan, mint Logan, akkor elege lesz ebből és végül ultimátumot fogsz kapni.
- Mi? – szakítom el a szemeimet Louis-ról egy pillanatra, ami kínzás.
- Logannek elege lett a szarságaimból, és elhagyott. Ő – emeli a poharát Louis felé – ugyanezt fogja tenni, ha nem hallgatod meg, hogy ő mit akar néha.
- Egyáltalán nem is tudsz semmit a kapcsolatunkról, szóval nem tudod, hogy miről beszélsz – nézek vissza Louis-ra, aki most már egyedül ül az asztalnál az ujjaival babrálva. Körbepillantok, hogy megtaláljam a pincért, aki a pult végénél áll. Az idegeim kissé megnyugodnak a távolságuktól, aztán figyelem, ahogy Louis a vállait mozgatja a zenére.
- Nem kell tudnom a részleteket, az elmúlt… majdnem egy órát veled töltöttem. Tudom, hogy seggfej vagy, ő meg egy tapadós… – folytatja, amikor kinyitom a számat, hogy kiosszam őt. – Logan is az, úgyhogy ne dühödj fel ezen. Ő tapadós, te meg tudod ezt. De tudod, mi a legjobb része annak, ha tapadós a barátod? A gyakori szexen kívül persze – mosolya gonosz.
- Térj a lényegre – forgatom a szemeimet, majd visszanézek Louis-ra. Arca piros, szemei tágak szórakozottságában, ahogy a nő elkezd táncolni a pulton előttünk. Bármelyik másodpercben meg fog látni engem.
- Az a legjobb része, hogy szükségük van ránk, de nem csak olyan módon, ahogy arra te számítasz. Arra is van szükségük, hogy ott legyünk nekik néha. Logan mindig annyira benne volt abban, hogy megpróbált megmenteni engem, vagy nem tudom, mi a fenét csinált, hogy az ő szükségletei nem teljesültek. Úgy értem, tudomásul sem vettem a szülinapját, szart se csináltam érte. Bár azt hittem, igen, mert vele voltam és elmondtam neki néha, hogy szeretem, de ez nem volt elég.
- De ő most veled van? – egy nem szívesen látott hidegrázás fut végig a gerincemen.
- Igen, de csak azért, mert megmutattam neki, hogy függhet tőlem, és hogy már nem vagyok ugyanaz a ribanc, aki voltam, amikor találkozott velem – néz át Louis-ra, aztán vissza rám. – Ismered azt a mondást, amit az összes hülye ember, mindig kiposztol online? Azt hiszem, valami olyasmi, hogy „míg te… ha nem” … baszki. Nem emlékszem, de lényegében azt mondja, hogy bánj jól a barátnőddel, vagy valaki más fogja megtenni.
- Nem bánok vele rosszul – folyton legalábbis.
- Haver, csak ismerd be. Nézd, nem vagyok szent. Még mindig nem bánok úgy Logannel, ahogyan kellene, de bevallom ezt a szart. Te valami kemény tagadásban vagy, ha itt ülsz, azt gondolva, hogy nem bánsz vele szarul, ha ez így lenne, ő nem ülne ott valaki köcsöggel, aki történetesen a te pontos ellentéted és eléggé rohadtul dögös.
Még csak vitatkozni sem tudok vele, igaza van a legnagyobb részében. Nem bánok szarul Louis-val folyton, csak akkor, amikor valami olyat csinál, amivel feldühít. Mint most. És korábban.
- Néz – mondja nekem Riley, mire a vérem megfagy. Elfordítom a fejemet, olyan lassan, amennyire csak lehet, hogy ránézzek.
Louis szemei az enyéimre fókuszálnak lángolva, és esküszöm, hogy látok egy csipetnyi pirosat is bennük, ahogy Rileyra néz, aztán vissza rám. Nem mozdul meg, még csak nem is pislant. Nézése a meglepettből dühössé válik egy pillanat alatt, én pedig megdöbbenek a gyilkos pillantástól, ami felém és Riley felé irányul.
- Annyira mérges – nevet fel Riley mellettem, nekem meg minden erőmre szükségem van, hogy ne öntsem a fejére az italát.
- Fogd be – veszem el a tartalék italt Riley elől, majd Louis felé sétálok.
A pincér még mindig a pult végénél van, mire odaérek hozzá.
- Whoa, soha nem gondoltam volna, hogy itt talállak téged, egy bárban, ahogy iszol egy másik lánnyal. Meglepetés, meglepetés – tesz csípős megjegyzést egy szarkasztikus mosollyal. Mi a fene?
- Miért vagy itt? – kérdezem tőle, közelebb lépve hozzá. Ő elhajol.
- És te miért?
- Louis – figyelmeztetem őt, mire a szemeit forgatja.
- Nem ma este, Harry, ez nem történik meg – mászik le a magas székről.
- Ne sétálj el tőlem – hangom parancsként jön ki, de az igazából kérés. A karjáért nyúlok, de ő elhúzódik.
- Miért ne? Te mindig ezt csinálod velem. Mindketten más emberekkel vagyunk itt – pillant újra Rileyra.
- Mi? – követem a szemeit Rileyhoz. – Baszki, nem, az Logan barátnője – Louis vállai azonnal ellazulnak.
- Ó – néz a szemeimbe, majd alsó ajkát a fogai közé veszi.
- El kell mennünk most.
- Akkor menj.
- Neked és nekem – tisztázom.
- Én nem megyek sehová, kivéve valahová, ami vicces, viccesebb, mint ez a hely, mivel te itt vagy és mindig elrontod a szórakozásomat, olyan vagy, mint a mókarendőrség – mosolyodik el, aztán folytatja. – Pontosan ez vagy! Te vagy a mókarendőrség, kellene szereznem neked egy jelvényt, amit viselhetsz mindenfelé, tudod, hogy elrontsd mindenki szórakozását – kalandozik el, majd kuncogásban tör ki. Krisztus, kurvára szét van csapva.
- Mennyit ittál? – kiabálom az egyre hangosabb zenén át.
- Nem tudom – von vállat. – Add nekem azt – veszi el a poharat a kezemből, mielőtt válaszolhatnék, és az asztalra helyezi, mielőtt újra felül a székre.
- Nem kellene még egyet innod. Nyilvánvalóan szét vagy csúszva.
- Nem vagyok – biggyeszti az ajkát, mint egy gyerek, aztán felnevet. – Menj el, ha móka-elcsesző leszel – emeli fel Louis a szájához a poharat, majd egy nagy kortyot iszik a folyadékból. A pohár félig üres kevesebb, mint egy percen belül.
- Beteg leszel.
- Blah, blah, blah – gúnyolódik egyik oldalról a másikra billentve a fejét minden egyes szóval. – Ismered Robertet, ugye? – egy kis vigyor jelenik meg az ajkain. Az a seggfej most már mellettem áll egy itallal mindkét kezében.
- Örülök, hogy újra találkozunk – mosolyodik el félig, szemei véreresek. Ő is részeg. Kihasználta őt? Megcsókolta Louis-t?
Az apja a seriff. Az apja a seriff. Az apja a seriff.
Csak egy…
Az apja a kurva seriff ebben a szar városban.
- Menj el – nézek vissza Louis-ra, mire ő a szemeit forgatja. Elfelejtettem, milyen tökös lesz, ha ital van a vérében.
- Ne menj – feleli, provokálva engem, aztán a pincér leül az asztalhoz. – Nincs társaságod, akit szórakoztathatsz? – gúnyolódik velem.
- Nem, nincs. Menjünk haza – alig tudom irányítani a hidegvéremet, ha ez bármelyik másik éjszaka lenne, a srác feje mostanra már az asztalhoz lenne nyomva.
- Az a kabin nem az otthon, több órányira vagyunk otthonról – fejezi be az italát, amit tőlem lopott. – Igazából hétfőtől nem is lesz otthonom amúgy sem, köszönhetően neked – emlékeztet engem.

Louis szemszöge
- Beszélhetünk erről később, menjünk – ragaszkodik hozzá Harry. Orrlyukai kitágulnak, ahogy megpróbálja irányítani hidegvérét.
- Nem megyek, jól szórakozom – nézek át Robertre, aki úgy tűnik, kissé kellemetlenül érzi magát, de egy kicsit sincs megfélemlítve Harrytől.
- Ha szándékosan próbálsz meg feldühíteni, akkor ez működik.
- Nem, csak nem akarok menni. Inni akarok, fiatalnak lenni és szórakozni! – felelem, amint a zene véget ér. Mindenki hozzám fordul, nem vagyok biztos benne, mihez kezdjek ezzel a sok figyelemmel, így kínosan intek a kezemmel. Robert felnevet, Harry pedig mogorván néz.
- Nyilvánvalóan eleget ittál már – mondja Harry, a most már félig üres poharat méregetve, amit Robert hozott nekem.
- Gyors hír, Harry, felnőtt vagyok – jegyzem meg gyerekes hangon.
- A fenébe, Louis.
- Talán mennem kellene… – áll fel Robert a székéról.
- Nyilvánvalóan – válaszolja Harry ugyanakkor, amikor én azt mondom:
- Nem.
Amennyire élveztem Roberttel tölteni az időmet, tudom, hogy Harry itt fog állni egész végig, goromba megjegyzéseket téve, fenyegetőzve, akármit téve, ami ahhoz kell, hogy elküldje őt. Jobb, ha tényleg elmegy.
- Sajnálom, én elmegyek, te pedig maradhatsz – mondom Robertnek. Ő megrázza a fejét.
- Nem, ne aggódj emiatt. Amúgy is hosszú napom volt – Robert olyan nyugodt és alkalmazkodó mindennel kapcsolatban. Ez felfrissítő.
- Kikísérlek – mondom neki. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is fogom-e őt újra látni, és olyan kedves volt hozzám ma este.
- Nem, nem kíséred – szól bele Harry, de figyelmen kívül hagyom őt és követem Robertet a kis bár ajtaja felé. Amikor visszanézek az asztalhoz, Harry nekidől csukott szemekkel. Remélem, nagy levegőket vesz és fúj ki, mert nem vagyok hangulatban a szarjaihoz ma este.
- Nagyon sajnálom, nem tudtam, hogy itt van. Csak szórakozni akartam ma este – szólalok meg, amint kiérünk.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ne kérj bocsánatot mindenért? – mosolyodik el Robert. Belenyúl a zsebébe, aztán elővesz egy kis papírtömböt és egy tollat. – Nem várok semmit, de ha egy nap unatkozol és egyedül vagy Seattle-ben, hívj fel. Vagy nem, rajtad áll, hogy akarod-e vagy sem – rúg bele egy kőbe a járdán.
- Oké – nem akarok semmilyen ígéretet tenni, amit nem tudok betartani, így csak elmosolyodom, és a farzsebembe teszem a kis papírt. – Bocsi! – vinnyogom, amikor rájövök, hogy lényegében lefogdostam a seggemet, mivel ez a nadrág túl szoros.
- Ne kérj már bocsánatot! És főleg ne ezért – nevet fel. – Nos, jobb, ha megyek, örülök, hogy találkoztunk, talán még összefutunk egyszer?
Bólintok és elmosolyodom, miközben ő elsétál a járdán.
- Hideg van idekint – lep meg Harry hangja.
Fújtatok egyet, majd elsétálok mellette vissza a bárba. Az asztal, aminél ültem, már foglalt, és kopasz férfi és az extra mérető korsó söre van ott.
- Egyszerűen menjünk, kérlek – Harry mögöttem van. Megint.
- Kaphatnék két lépés távolságot? A közeledben sem akarok lenni most. Néhány elég utálatos dolgot mondtál nekem – emlékeztetem őt.
- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – védekezik, megpróbálva szemkontaktust létesíteni velem. Nem dőlök be ennek.
- Ez nem jelenti azt, hogy kimondhatod őket – nézek át a lányra a bárban, aki Harryt és engem figyel. – Nem akarok most erről beszélni, jó estém volt, te meg tönkretetted.
- Szóval nem akarod, hogy itt legyek? – szemeiben fájdalom villan fel, mire visszakozok.
- Nem ezt mondom, de ha azt fogod mondani nekem megint, hogy nem szeretsz, vagy hogyan használsz szexre, akkor el kell menned. Vagy én fogok – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megtartsam pezsgő, vihogó viselkedésemet ahelyett, hogy lesüllyedek és engedem a fájdalomnak és a frusztrációnak, hogy átvegye az irányítást.
- Te vagy az, aki elkezdte ezt az egész szarságot, amikor idejöttél vele, részegen, még hozzátenném… – kezdi el.
- Megint itt tartunk – sóhajtok fel. Harry a kettős elvárások királya. Legújabb példája ennek éppen felénk sétál.
- Jézusom, befognátok? Nyilvános helyen vagyunk – szakít félbe minket a gyönyörű lány, akivel Harry ült.
- Ne most – csattan fel rá Harry.
- Gyerünk, üljünk le a pultnál – feleli, figyelmen kívül hagyva Harryt.
- Nem vagyok elég idős – tájékoztatom a lányt. Inni egy asztalnál a bár vége felé egy olyan italt, amit odahoztak nekem egy dolog, a bár elejénél ülni és magamnak rendelni meg egy másik dolog.
- És akkor? Azzal a seggel, ami neked van, biztos vagyok benne, hogy kapsz italt – bámul rám, mire kissé mozgolódni kezdek.
- Ha kidobnak, az a te hibád – mondom a lánynak, ő meg nevetve hátra billenti a fejét.
- Kifizetem az óvadékot, hogy kiengedjenek a börtönből – kacsint egyet, Harry pedig megmerevedik mellettem. Figyeli a lányt, figyelmeztetve őt a szemeivel, és én nem tehetek róla, de felnevetek. Harry megpróbált féltékennyé tenni engem Logannel egész este, most meg ő féltékeny arra, hogy Logan barátnője rám kacsint.
Ez az egész gyerekes oda-vissza dolog, ő féltékeny, én féltékeny vagyok, az öreg nő a pultnál féltékeny, mindenki féltékeny, ez bosszantó. Kissé szórakoztató, főleg most, de akkor is bosszantó.
- A nevem Riley egyébként, biztos vagyok benne, hogy a goromba segg barátod nem tervezte, hogy bemutat minket egymásnak – foglal helyet a pult végén. Hátrapillantok Harryre arra számítva, hogy kiosztja őt, de csak a szemeit forgatja. Milyen fura…
Harry megpróbál a köztünk lévő bárszékre ülni, de megfogom a végét, mielőtt ő megtehetné. Kezemet a karjára teszem segítségnek, hogy felüljek a székre. Tudom, hogy nem kellene megérintenem őt vagy mellette ülnöm egy bárban, de nincs meg bennem az erő, hogy harcoljak vele most. Ehelyett itt fogok ülni és élvezni fogom az utolsó estémet ebből a mini-nyaralásból, ami egy katasztrófává vált.
Harry elijesztette az új barátomat, Liam pedig valószínűleg már alszik. Nincs más választásom kivéve azt, hogy egyedül üljek a szobában a kabinban. Ez, hogy itt legyek a bárban, sokkal jobbnak tűnik, mint a másik.
- Mit hozhatok? – kérdezi tőlem a vörösréz hajú csapos, akin farmerkabát van.
- Három pohár Jack Daniel’s lesz, jéggel először – válaszolja helyettem Riley. A nő tanulmányozza az arcomat néhány másodpercig, mire a szívem elkezd zakatolni.
- Máris – feleli végül, aztán elővesz három feles poharat a pult alól, hogy elénk helyezze.
- Én nem akartam inni, csak egy pohárral ittam, mielőtt megjöttél – hajol hozzám Harry, hogy a fülembe suttogja.
- Igyál, amit akarsz, én inni akarok – csendben imádkozom, hogy ne nagyon rúgjon be. Soha nem tudom, hogyan fog viselkedni, amikor részeg.
- Azt látom – a száját bámulom, miközben megpróbál leszidni. Néha csak ülök és nézem ajkainak lassú mozdulatait, amikor beszél, ez az egyik kedvenc dolgom. – Még mindig dühös vagy rám? – kérdezi.
- Igen, nagyon.
- Akkor miért viselkedsz úgy, mintha nem lennél? – ajkai még lassabban mozognak. Tényleg meg kell tudnom annak a bornak a nevét.
- Már elmondtam, szórakozni akarok – ismétlem meg. – Te mérges vagy rám?
- Mindig az vagyok – válaszolja.
- Hát nem ez az igazság? – nevetek magamnak.
- Mit mondtál?
- Semmit – mosolygok ártatlanul, Harry pedig megdörzsöli a tarkóját a kezével, nagy- és mutatóujja közé csípve a vállai tetejét.
Egy feles pohárnyi barna folyadék van előttem másodpercekkel később, majd Riley felemeli az övét Harryhez és hozzám.
- Igyunk a működésképtelen, borderline pszichotikus kapcsolatokra – vigyorodik el, aztán hátra billenti fejét, hogy kiigya a poharát.
- A sajátjáról beszél – hazudja Harry, és megismétli a mozdulatot.
Veszek egy nagy levegőt, mielőtt üdvözlöm a whisky hűvös égését lefelé a torkomon.

…

- Még egy – tapsol Riley, egy újabb poharat csúsztatva elém.
- Nem tudom, hogy bírok-e még – mosom össze a szavakat. – Még soha nem voltam ilyen részeg, ez hivatalos, még soha.
A whisky hivatalosan is átvette az irányítást az agyam felett, felállította a táborát és úgy tűnik, nem szándékozik elmenni egyhamar. Harry öt feles pohárnál tart, az enyémet három után már nem tudtam számolni, Rileynak pedig mostanra már a padlón kellene rázkódnia alkoholmérgezéstől.
- Úgy érzem, ez a whisky jó ízű – jegyzem meg, belemártva a nyelvemet a lehűtött pohárba.
Harry felnevet mellettem, mire a vállához hajolok, és kezemet a combjára teszem. Szemei azonnal követik a kezemet, én gyorsan elhúzom azt. Nem kellene úgy viselkednem, mintha semmi sem történt volna korábban, tudom, hogy nem kellene, de könnyebb mondani, mint megtenni. Főleg, amikor alig tudok tisztán gondolkozni, Harry pedig olyan jól néz ki fehér ingben. Majd holnap foglalkozom a problémáinkkal.
- Látod, csak egy kis whiskyre volt szükséged ahhoz, hogy ellazulj – vágja üres poharát a pultra Riley, mire felkuncogok. – Mi van? – mondja nyers hangon.
- Te és Harry ugyanazok vagytok – takarom el a számat, hogy leplezzem bosszantó vihogásomat.
- Nem, nem vagyunk – szólal meg Harry még lassabban, amikor részeg. Ahogy Riley is.
- De, de igen! Mintha egy tükör lenne – nevetek fel. – Tudja Logan, hogy itt vagy? – kérdezem a lánytól.
- Most alszik, de határozottan szándékomban áll felébreszteni őt, amikor visszamegyek – nyalja meg az ajkait, én pedig pontosan tudom, mire utal.
A zene újra elkezd egyre hangosabb lenni, és figyelem, ahogy a vörösréz hajú nő felmászik a pultra ismét.
- Megint? – húzza fel az orrát Harry, mire felnevetek.
- Szerintem vicces – szerintem minden vicces most.
- Szerintem béna, és minden fél órában félbeszakít engem – feleli.
- Fel kellene menned oda – lök meg Riley.
- Hova fel?
- A pultra, táncolnod kellene a pulton.
- Kizárt! – rázom meg a fejemet.
- Ne már, arról nyafogtál, hogy fiatal akarsz lenni és szórakozni vagy mit tudom én, mi a fenéről beszéltél, most itt az esélyed. Táncolj a pulton.
- Nem tudok táncolni – ez igaz. Csak egyszer táncoltam, kivéve a lassú táncot, és az az éjszakai klubban volt Seattle-ben.
- Senki nem fogja észrevenni, mindenki sokkal jobban szét van csapva, mint te – húzza fel a szemöldökét, provokálva engem.
- Kurvára kizárt – feleli Harry.
Részeges ködömön át csak egy dologra emlékszem, abban pokolian biztos vagyok, hogy végeztem azzal, hogy Harry megmondja nekem, mit csinálhatok és mit nem.
Szó nélkül lenyúlok és kikötöm a förtelmes cipőmet, majd hagyom, hogy a padlóra essenek.
- Mit csinálsz? – Harry szemei kitágulnak, miközben felmászom a bárszék tetejére, onnan pedig a pultra. – Lou – áll fel, aztán mögénk néz, ahogy néhány vendég az egész bárban elkezd éljenezni.
A dal egyre hangosabb, aztán a nő, aki az italainkat adta, pajkosan rám mosolyog és megfogja a kezemet.
- Tudsz valami táncmozdulatot, édes? – kiabálja.
- Nem!
- Megtanítalak! – elég kedvesnek tűnik, én pedig már amúgy is a pulton vagyok. Mi a fenét gondoltam? Csak be akartam bizonyítani valamit Harrynek, és nézzük meg, hová juttatott ez engem, egy pult tetejére, arra készülődve, hogy táncoljak valami koreográfiát, még abban sem vagyok biztos, hogy mi lesz ez. Ha egy kicsit figyeltem volna a nőkre, amíg táncoltak minden egyes alkalommal, de biztosan jobban figyeltem volna, ha tudtam volna, hogy csatlakozni fogok hozzájuk.