Chapter 282

Sziasztok! 😊

Bocsánat a késésért ismét, elég későn értem haza tegnap, és már nem volt lelkierőm kirakni az új fejezetet, de már itt is van. Szerintem tetszeni fog nektek a rész, főleg az előzőekhez képest. Imádtam a Liam és Harry közötti rövid beszélgetést 😂 A vége meg abszolút kedvenc, cuki nagyon 😍 Kíváncsi vagyok, mi lesz a ti véleményetek. Egy hét múlva találkozunk a szokásos módon, remélhetőleg már késés nélkül 😅 Ó, és akik most fognak érettségizni, sok sikert kívánok, ügyesek legyetek! 🎓😉

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 282

 
Louis szemszöge
Az út éppen olyan szörnyű volt, mint amilyennek vártam. Úgy tűnt, az út soha nem akar véget érni, minden egyes sárga vonal az ő egyik mosolya volt, az egyik homlokráncolása. Úgy tűnt, minden végtelen forgalmi vonal gúnyolódik minden hibával, amit elkövettem, és minden egyes autó az úton egy újabb idegen volt, egy újabb ember a saját problémáival. Egyedül éreztem magamat, túlságosan egyedül a kis autómban, miközben tovább és tovább vezettem attól a helytől, ahol akartam lenni.
Bolond vagyok, hogy egyáltalán harcolok ezzel? Lehetek-e elég erős ahhoz, hogy küzdjek a jelenlegivel ezúttal? Akarok egyáltalán?
Mik az esélyei annak, hogy abból, ami már a századik alkalomnak érződik, mitől olyan más ezúttal? Csak azért használja azokat a szavakat, amiket mindig is akartam hallani kétségbeesésből, mert tudja, mennyire különállóvá váltam?
A fejem olyan érzés, mintha egy száz oldalas regény lenne, ami tele van mély gondolatokkal, agyatlan csevegéssel, és egy csomó marha kérdéssel, amelyekre nem tudom a választ.
Amikor bekanyarodtam Kimberly és Christian háza elé csak percekkel ezelőtt, a feszültség a vállaimban majdnem elviselhetetlen volt. Szó szerint éreztem az izmokat megfeszülni a bőröm alatt addig a pontig, hogy elpattannak, és ahogy a nappaliban állok most, várva Kimberlyre, hogy csatlakozzon Smith-hez és hozzám, most a feszültség tovább nő.
- Azt mondta, lent lesz, amikor befejezi apa lábának a dörzsölését – ráncolja össze az orrát Smith undorodva. Nem tehetek róla, de felnevetek a gödröcskés kisfiún.
- Oké. Köszönöm – mondom neki.
Smith szó nélkül leül a kanapé szélére. A kezében lévő készülékre fókuszál, én pedig rá. Harry kistestvére. Ez egy olyan furcsa gondolat, hogy ez az imádnivaló kisfiú, aki úgy tűnik, nem kedvel engem valamilyen oknál fogva, Harry biológiai testvére volt végig. Egy módon van értelme, mindig olyan kíváncsi volt Harryvel kapcsolatban, és úgy tűnt, élvezi a társaságát, amikor a legtöbb ember nem így volt ezzel.
- Hol van a te Harryd? – kérdezi tőlem, rajta kapva, hogy bámulom. A te Harryd. Olyan érzés, mintha minden egyes alkalommal, amikor felteszi ezt a kérdést, az én Harrym messze van. Ezúttal messzebb van, mint valaha.
- Ő… – kezdem el, miközben Kimberly belép a szobába felém közeledve, kitárt karokkal. Magas sarkú és smink van rajta. Feltételezem, a külvilág még mindig megy tovább, habár az enyém már megállt.
- Louis! – sikítja, karjai a vállaim köré fonva és olyan szorosan szorítva meg, hogy felköhögök. – Gah! Olyan rég volt már! – szorít meg még egyszer, mielőtt elhúzódik és a karomnál fogva húz be a konyhába.
- Mi a helyzet? – kérdezem tőle, majd felülök ugyanarra a bárszékre, amin úgy tűnik, mindig ülök. Ő megáll a reggeliző pult előtt, majd kezével beletúr rövid, szőke hajába, hátrahúzva azt és megpróbál egy rendezetlen kontyot csinálni belőle a feje tetején.
- Nos, mindannyian túléltük azt a rohadt kirándulást Londonba. Alig, de túléltük – grimaszolja, én pedig ugyanezt teszem.
- Hogy van Mr. Vance lába?
- Mr. Vance? – nevet fel. – Elég legyen ebből. Hívd nyugodtan Christiannak vagy Vance-nak – nevet. – A lába gyógyul, szerencsére a tűz inkább a ruháját érte el, nem annyira a bőrét – egy homlokráncolás jelenik meg arcán és egy remegés rázza meg vállait. – Te hogy vagy? Sajnálattal hallottam apukádról. Többször kellett volna felhívnom téged. Csak elfoglalt voltam és megpróbáltam ezt az egészet kitalálni – nyúl át a grániton Kimberly, aztán kezét az enyémre helyezi.
- Nem, nem. Ne kérj bocsánatot.     Olyan sok minden volt veled. Amúgy sem voltam a legjobb társaság. Elment az eszem, szó szerint – próbálok meg nevetni, de még én is megérzem, milyen hamis és száraz a kínos zaj, amit hallattam.
- Meg tudom mondani – figyel engem szarkasztikusan. – Mi van ezzel? – int kezeivel előttem, mire lenézek a foltos pulóveremre és piszkos farmeremre.
- Nem tudom, hosszú két hét volt ez – vonok vállat.
- Nyilvánvalóan megint nehéz helyzeten mész keresztül. Ismét csinált valamit Harry? Vagy ez ugyanaz, ami Londonban volt? – húzza fel egyik íves szemöldökét Kimberly. Kimberly egyike azoknak a nőknek, akiktől mindig csinos akarsz lenni, mint ő.
- Nem pontosan. Vagyis, csak azt tette, amit mindig, de végre elmondtam neki, hogy befejeztük – látom a kételkedést kék szemeiben. – Komolyan mondom. Azon gondolkozom, hogy New Yorkba költözöm.
- New York? Mi a fene? Harryvel? – esik le az álla. – Ó, mindegy, az előbb mondtad, hogy szakítottatok – üti meg kezével a homlokát drámai módon.
- Liammel, ő a NYU-ra megy, és megkért, hogy menjek én is. Halasztok egy félévet, és remélhetőleg képes leszek bejutni a következőben.
- Wow, szükségem van egy percre – nevet fel.
- Ez egy nagy változás. Tudom. Csak annyi, hogy én… nos, el kell mennem innen, és Liam már amúgy is megy, és tényleg szükségem van erre – ez őrültség, teljesen őrültség, csak átköltözi az ország másik felébe, és Kimberly reakciója bizonyítja ezt.
- Nem kell megmagyaráznod nekem. Szerintem ez egy nagyon jó ötlet, csak meglepődtem. Te átköltözöl az országon időbeosztás nélkül, vagy anélkül, hogy egy évig terveznéd – Kim meg sem próbálja irányítani vigyorát.
- Hülyeség, igaz? Nem? – kérdezem, bizonytalanul, hogy mit remélek válaszként.
- Nem! Mióta vagy ilyen bizonytalan magadban? Tudom, hogy sok szarságon mentél keresztül, de össze kell szedned magad. Fiatal vagy, briliáns és gyönyörű. Az élet nem olyan rossz! A pokolba, próbáld meg kitisztítani az égett sebeket a vőlegényednek, miután megcsalt téged a „rég elveszett szerelmével” és gondoskodnod kell róla, miközben tényleg csak meg akarod őt fojtani – rajzol idézőjeleket a levegőbe az ujjaival, és a szemeit forgatja.
Nem tudom, hogy vicces akart-e lenni, de meg kell harapnom a nyelvemet, hogy megállítsam magamat a nevetéstől azon a képen, amit a fejemben kreált.
- Komolyan, rendben van az, hogy szomorú vagy, de ha engeded, hogy a szomorúság irányítsa az életedet, soha nem lesz életed – szavai elérnek engem valahol az önző nyafogásom és az idegeim között, hogy New Yorkba költözöm egy szilárd terv nélkül.
Igaza van, sok mindenen keresztülmentem az elmúlt évben, de mi jó lesz ebből?     Hogy szomorúságot és a veszteség fullánkját érezzem minden gondolatnál? Amennyire imádtam a semmi érzésének nyugalmát, nem érzem magamat önmagamnak. Éreztem, hogy szétcsúszok minden egyes negatív gondolattal, és kezdtem félni attól, hogy soha nem leszek önmagam ismét. Még mindig nem vagyok az most sem, de talán egy nap?
- Tudom, hogy igazad van, csak nem tudom, hogyan hagyjam abba. Csak olyan dühös vagyok állandóan – szorítom ökölbe a kezeimet, mire Kim bólint. – Vagy szomorú vagyok. Sok szomorúság és fájdalom van. Nem tudom, hogyan különítsem el, és most ez elemészt, átvéve az irányítást a fejemben.
- Nos, ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzott tőlem, de először is izgatottnak kell lenned. New Yorkba költözöl! Viselkedj úgy. Ha leverten járkálsz New York City utcáin, soha nem lesznek barátaid – mosolyodik el, lágyítva szavait.
- És mi van, ha nem tudom? Mármint mi van, ha mindig így érzek?
- Akkor mindig így fogsz érezni. Ez van, de nem gondolkozhatsz így. Én már megtanultam az éveim alatt, bár nem túl sok év alatt – vigyorodik el – megtanultam, hogy szarságok történnek és továbblépsz. Szívás, és hidd el, tudom, hogy ez Harryről szól. Mindig Harryről szól, de el kell fogadnod a tényt, hogy ő nem fogja megadni neked, amit akarsz és amire szükséged van, és próbálj meg minden tőled telhetőt, hogy azt tettesd, továbblépsz. Ha be tudod csapni őt és mindenki mást is, végül el fogod hinni te is.
- Gondolod, hogy meg tudom tenni? Tudod, hogy valaha is túljutok rajta? – kérdezem Kimtől, csavargatva az ujjaimat az ölemben.
- Hazudni fogok most neked, mert arra van szükséged, hogy ezt halld most – sétál Kimberly a szekrényhez, majd két boros poharat vesz ki. – Sok baromságot és dicséretet kell hallanod most, mindig van rá idő, hogy szembenézz az igazsággal később, de most – kutatja át a fiókot a mosogató alatt, aztán egy bornyitót vesz elő. – Most bort iszunk, és elmondom neked az összes szakítós sztorit, amiktől a tiéd gyerekjátéknak fog tűnni.
- A horrorfilm? – kérdezem, tudva, hogy az ellenkezőjére gondolt.
- Nem, okos tojás. Arról beszélek, hogy ismerek nőket, akik évekig voltak házasok, a férjeik pedig megdugták a nők testvéreit. Ezektől a fajta őrült történetektől rá fogsz jönni, hogy a tiéd nem olyan rossz – egy fehérborral teli poharat helyez elém, és éppen amikor azon vagyok, hogy tiltakozzak, Kimberly felemeli, aztán az ajkaimhoz nyomja.
Másfél üveggel később nevetek és a pultra hajolok támogatásért. Kimberly végigment az őrült kapcsolatainak listáján, én pedig végre abbahagytam azt, hogy megnézzem a telefonomat minden tizedik másodpercben. Harrynek amúgy sincs meg a telefonszámom, emlékeztetem magamat folyamatosan.
Harryről beszélünk, ha akarja a számot, talál egy módot rá, hogy megszerezze. Emlékeztet bosszantó tudatalattim. Nem tudok nem a Kennel való beszélgetésére gondolni. Hogy ment? Jól van? Várnom kellett volna, hogy megbizonyosodjak róla, jól van, mielőtt elindultam?
Néhány történet, amit Kimberly mesélt nekem az elmúlt egy órában túl őrültnek tűnik, hogy igaz legyen. Meg vagyok győződve róla, hogy a bortól tett hozzá mindegyikhez néhány részletet. Kizárt dolog, hogy egy nő rajtakapta a férjét, hogy lefekszik a nő testvérével, aztán az anyjával, aztán a válási ügyvédjükkel. Teljesen kizárt dolog, hogy a nő körbe-körbe kergette a férjét az ügyvédi irodában a fejéhez dobálva a magas sarkúit, miközben a férfi futott, nadrág nélkül, át a folyosón.
Nevetek, tényleg nevetek most, Kimberly pedig a hasát fogja, azt állítva, hogy látta a férfit pár nappal később a jövendőbeli ex-feleségének magas sarkújának a lenyomatával, ami fénylett a homloka közepén.
- Nem is viccelek! Őrület volt! A legjobb része ennek az egész történetnek az, hogy most újra házasok! – csapja kezét a pulthoz, mire én megrázom a fejemet hangjának volumenén most, hogy részeg. Örömmel látom, hogy Smith egyedül hagyta a hangos borivókat, én meg elfelejtettem, hogy Mr. Vance… Christian egyáltalán itt lakik. – A férfiak seggfejek. Mindegyikük – emeli fel frissen újratöltött poharát az én üres poharamhoz. – De az igazat megvallva, a nők is seggfejek, szóval az egyetlen mód arra, hogy ez működjön az az, ha találsz egy seggfejet, akivel bánni tudsz. Egyet, akitől egy kicsivel kevésbé vagy seggfej.
Christian ezt a pillanatot választja, hogy betolja magát a konyhába.
- Ez az egész beszélgetés a seggfejekről elhallatszik a folyosóra – mosolyog a menyasszonyára, aki fészkelődik, mint mindig, amikor Christian így néz rá. Meg vagyok lepve ettől. Tudtam, hogy Kim a megbocsátás folyamatánál tart, csak nem tudtam, hogy ez egy kész dolog volt, vagy hogy ennyire boldognak néz ki eközben.
- Bocsi – mosolyog le rá, majd Christian Kim csípőjéhez nyúl, az ölébe húzva őt a kerekesszékben. Megrezzen, amikor Kimberly combja hozzáér a sérült lábához, aztán gyorsan megigazítja magát Kim a másik lábára.
- Rosszabbul néz ki, mint amilyen – mondja nekem Christian, amikor észreveszi, hogy oda-vissza nézek a fém szék és a lábán lévő égett hús között.
- Igaz. Ő tényleg csak tejel ebből az egész dologból – csipkelődik Kimberly, megbökve a gödröcskét Christian bal arcán. Én elnézek.
- Egyedül vagy itt? – kérdezi Vance, figyelmen kívül hagyva a haragos pillantást, amit Kimberly küld neki, amikor megharapja Kim ujját. Nem tudom megállni, hogy ne nézzem őket, még akkor is, ha tudom, hogy nem leszek az ő helyükben a közeljövőben, ha egyáltalán lesz ilyen.
- Igen. Harry a Pullmanon az ő… – megállok, hogy kijavítsam magamat. – Kenéknél.
Christian csalódottnak néz ki, Kim már nem vet haragos pillantást, a bennem lévő lyuk pedig, mely már betelítődött az elmúlt órában, kezdi megmutatni magát Harry nevének hangos említésére.
- Hogy van? Tényleg azt kívánom, bárcsak fogadná a hívásaimat, a seggfej – motyogja Christian, én meg a bort hibáztatom, amiért készülök felcsattanni rá.
- Sok minden történik most vele – a csípés a hangsúlyomban nyilvánvaló, és azonnal bunkónak érzem magamat. – Sajnálom. Nem akartam így hangozni, csak tudom, hogy sok mindenen megy most keresztül. Nem akartam goromba lenni.
Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a vigyort, ami Kimberly arcán van, ahogy megvédem Harryt. Christian megrázza a fejét és felnevet.
- Semmi gond. Megérdemlem az egészet. Tudom, hogy igen, csak beszélni akarok vele, de tudom, hogy megjelenik majd, ha készen áll. Na, itt hagylak titeket, csak látni akartam, miről szólt a nagy nevetés és sikítás.
Azzal megcsókolja Kimberlyt, gyorsan, de szeretettel, aztán kigurítja magát a helyiségből. Én kitartom a poharamat egy újratöltésért. Ismét.
- Várj, akkor ez azt jelenti, hogy nem fogsz már velem dolgozni? Nem hagyhatsz ott azokkal a rosszindulatú nőkkel! Te vagy az egyetlen ember, akit bírok, eltekintve Trevor új barátnőjétől.
- Trevornak van barátnője? – kérdezem, kortyolva a hűvös borból. Kimberlynek igaza volt, a bor és a nevetés segít. Érzem magamat kimerészkedni ebből a kagylóból, megpróbálva visszatérni az életbe, minden egyes viccel és abszurd történettel egy kicsivel könnyebbnek találom.
- Igen! A vörös hajú! Tudod, aki a közösségi médiánkat irányítja?
Megpróbálom elhelyezni a nőt, de nem látok át a fejemben táncoló boron.
- Nem ismerem őt. Mióta járnak?
- Csak néhány hete. Ezt kapd ki – Kimberly szemei felderülnek a kedvenc dolgára. – Christian hallotta őket együtt.
Iszom még egy kortyot, várva rá, hogy megmagyarázza.
- Együtt együtt. Úgy értve, hogy dugtak az irodájában! És ami még őrültebb az az, hogy milyen dolgokat hallott meg – abbahagyja a nevetést. – Perverzek voltak. Arról beszélek, hogy Trevor nagyon rosszfiú az ágyban. Elfenekelték egymást, valami perverz módon szólították egymást, meg minden.
Én nevetésben török ki, mint egy szeleburdi iskolás fiú. Egy iskolás fiú, aki túl sok bort fogyasztott el.
- Kizárt! – nem tudom elképzelni az édes Trevort, hogy bárkit is elfenekel. Még jobban nevetek a képtől, és megrázom a fejemet, megpróbálva nem túl sokat gondolni bele. Trevor helyes, nagyon helyes, de annyira jól nevelt és édes.
- Esküszöm! Christian meg volt róla győződve, hogy a lány ki volt kötözve az asztalhoz vagy valami, mert amikor következőnek látta Trevort, leszedett valamit az asztala sarkairól! – int kezeivel a levegőbe, mire a hűvös bor az orromon keresztül jön ki. Ez után a pohár után befejezem. Hol van Harry, az alkoholhatóság, amikor szükségem van rá?
Harry.
Szívem elkezd száguldozni, nevetésem pedig gyorsan abbamarad, míg Kimberly még egy piszkos részletet hozzátesz a történethez.
- Nem tudom elhinni. Ő olyan édes és gyengéd. Nem lehetséges, hogy kikötözött egy nőt az asztalához és kihasználta az alkalmat vele! – teszem hozzá. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Áruló és bor irányította agyam elkezdi elképzelni Harryt és egy asztalt és kötelet és fenekelést.
- Amúgy is kik szexelnek az irodájukban? Istenem, azok a falak papírvékonyak – feleli Kimberly, én meg érzem leesni az államat. Igazi képek, emlékek Harryről, ahogy ráfektet az asztalomra, villannak át agyamon, és a már amúgy is felhevült bőröm elpirul és ég. Kimberly megajándékoz egy mindentudó mosollyal, majd hátra billenti fejét. – Azt hiszem, ugyanazok az emberek, akik más emberek otthoni edzőtermében szexelnek – vádol meg egy kuncogással. Figyelmen kívül hagyom őt az égető zavar ellenére, amit érzek.
- Visszatérve Trevorra – felelem annyira elrejtve az arcomat a pohár mögé, amennyire az csak lehetséges.
- Tudtam, hogy egy állat. A férfiak, akik mindennap öltönyt viselnek, mindig állatok – vonja le a következtetést.
- Csak az erotikus regényekben – ellenkezek egy könyvre gondolva, amit már terveztem, hogy elolvasok, de még nem jutottam oda.
- Azok a történetek erednek valahonnan, nem? – kacsint rám. – Folyamatosan elsétálok Trevor irodája előtt, remélve, hogy meghallom őt a csajjal, de még nem kaptam őket rajta.
Ennek az egész estének a nevetségességétől könnyedebben érzem magamat olyan módon, ami már nagyon régen volt. Megpróbálom megfogni ezt az érzést és olyan szorosan tartani a mellkasomhoz, amennyire csak tudom, nem akarom, hogy elillanjon.
- Ki tudta, hogy Trevor ilyen állat, igaz? – húzza fel a szemöldökeit, mire megrázom a fejemet.
- Kibaszott Trevor – felelem, aztán csendben várok, ahogy Kimberly hangos nevetésben tör ki.
- Kibaszott Trevor! – visítja, én pedig csatlakozom hozzá a gúnynév eredetére gondolva, miközben felváltva ismételjük azt, az alkotójának a legjobb benyomásunkkal.

Harry szemszöge
Ez a nap hosszú volt. Rohadtul túl hosszú, és készen állok arra, hogy aludjak. A meghitt beszélgetés után Kennel ki vagyok merülve. Ezt követte Sarah, Sonya, akármi a franc neve van, és Liam szem-kefélése az ebédlőasztalon keresztül, halálra untam magam ettől.
Hiányzik Louis, és dühös voltam, amikor megtudtam, hogy anélkül ment el, hogy szólt volna nekem. Hadd fogalmazzak máshogy, anélkül ment el, hogy tudtam volna. Szart se kell elmondania nekem. Bár akarom, hogy így tegyen, ezt nem mondhatom ki hangosan.
Jól viselkedtem, ahogy megígértem Louis-nak, és megettem a vacsorámat csendben, miközben Karen és az apám, vagy akárki is ő, figyelt engem óvatosan, várva rám, hogy felrobbanjak vagy tönkretegyem a vacsorájukat valahogy, de nem tettem. Csendben maradtam és megrágtam minden egyes falatot, még a könyökömet sem tettem rá a csúnya asztalterítő izére, amiről Karen azt gondolja, hogy tavaszi színeket ad hozzá vagy valami szarság, de nem. Förtelmes, és valakinek el kellene égetnie, amikor nem figyel.
Egy kicsivel jobban éreztem magamat, kínosan, mint a picsa, de egy kicsit jobban az apámmal való beszélgetés után. Szórakoztatónak találom, hogy folyamatosan apának hívom őt most, de tiniként alig tudtam kiejteni a nevét rosszallás vagy anélkül, hogy azt kívántam volna, bárcsak ne ment volna el, csak azért, hogy megüthessem őt. Most, hogy megértem, vagyis valamennyire megértem, hogyan érzett és miért tette, amit tett, végre el tudok engedni valamennyit a haragból, amit olyan sokáig tartogattam magamban.
Bár furcsa volt érezni mindazt elillanni a testemből. Hallottam már megmagyarázva ezt regényekben, megbocsátás, ahogy hívják, de egészen ma estéig még sosem éreztem ezt. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy tetszik az érzés, de azt bevallom, hogy segít elterelni a figyelmemet annak a folyamatos hiányáról, hogy hiányzik Louis. Nagyjából.
Jobban érzem magam, boldogabbnak? Nem tudom, de nem tudok nem a jövőre gondolni most. Egy jövőre, ahol Louis és én vásárolunk szőnyeget vagy akármit, amit a házas emberek csinálnak. Az egyetlen házas emberek, akikről tudom, hogy tolerálják egymást, az Ken és Karen, és fogalmam sincs, hogy mit csinálnak együtt. Eltekintve attól, hogy gyereket csinálnak a negyvenes éveikben. Éretlen módon összerezzenek a gondolatra, és azt tettetem, hogy az előbb nem a szexuális életükön gondolkoztam.
A jövőre gondolni sokkal szórakoztatóbb, mint azt valaha is képzeltem. Soha nem vártam semmit a jövőtől, vagy a jelentől, mindig tudtam, hogy egyedül leszek, így nem zavartattam magamat azzal, hogy hülye tervekkel vagy kívánságokkal szórakozok. Egészen nyolc hónappal ezelőttig, nem tudtam, hogy lehet olyan valaki, mint Louis. Fogalmam sem volt róla, hogy van ez a bosszantó ember a világon, arra várva, hogy a feje tetejére állítsa az egész életemet azzal, hogy teljesen az őrületbe kerget és jobban megszeretteti magát velem, mint a lélegzést.
A pokolba, ha tudtam volna, hogy ő ott van, nem vesztegettem volna azzal az időmet, hogy megdugok minden embert, akit csak tudtam. Nem foglalkoztam korábban semmivel, nem volt hajtóerő kék szemekkel, ami segített volna, ami átvezetett volna az elbaszott életemen, így túl sok hibát követtem el, és most a legjobbnál is keményebben kell dolgoznom, hogy megpróbáljam helyrehozni azokat a hibákat.
Ha visszavonhatnám, senkihez sem érnék hozzá. Egyetlen emberhez sem. És ha tudtam volna, hogy milyen jó lesz megérinteni Louis-t, felkészítettem volna magamat, számoltam volna a napokat, amíg be nem rontott a szobámba abban a diákszövetségi házban, hozzáérve a szarjaimhoz, amikor már megmondtam neki, hogy ne tegye.
Az egyetlen dolog, ami távolról is a saját magam irányítása alatt tart, az a remény, hogy Louis fel fog bukkanni. Meg fogja látni ezúttal, nem fogom visszavonni a szavaimat, és ezúttal rohadtul össze fogok házasodni vele, még ha az oltárhoz is kell vonszolnom őt.
Ez még egy a problémáink közül, ezek a gondolatok. Amennyire le fogom tagadni ezt az arcába, nem tehetek róla, de elmosolyodom most annak a látványán, hogy fekete szmokingban van, morcos arcot vágva és kiabálva velem, ahogy szó szerint a lábainál fogva húzom őt végig a leszőnyegezett padok közti részen, míg valami barom dalt játszanak hárfán vagy valami másik hangszeren, amit senki sem használ az esküvőkön és temetéseken kívül.
Ha meglenne a telefonszáma, írnék neki, csak hogy megbizonyosodjak róla, jól van. De nem akarja, hogy meglegyen nekem a telefonszáma, meg tudom mondani, és sok korlátozásra volt szükségem, hogy ne kapjam ki Liam telefonját a zsebéből és lopjam el Louis számát vacsora után.
Ebben az ágyban fekszem, a Pullmanon, amikor Seattle-be kellene vezetnem. Kellene, lehetne, szükség lenne, de nem lehet. Egy kis teret kell adnom neki, vagy még tovább fog elhúzódni tőlem. Feltartom a telefonomat a sötétben, majd átlapozom a róla készült képeket a mappámban. Ha az lesz mindenem egy ideig, hogy átlapozom az emlékek képeit, több képre lesz szükségem. Hétszázhuszonkettő nem elég.
Ahelyett, hogy továbbra is egy rögeszmés titokban követő ember legyek, kiszállok az ágyból és felveszek valami nadrágot. Nem hiszem, hogy Liam vagy a terhes Karen értékelné, ha meztelenül látna engem. Vagyis, talán mégis. Elmosolyodom a gondolataimon, aztán feláldozok egy pillanatot, hogy kitaláljam a tervemet. Liam makacs lesz, tudom, de könnyű megtörni őt. Ordítani fogja Louis telefonszámát, abban a másodpercben, hogy másodszorra viccelek az új kiszemeltjével, amit túlontúl letagad, mint egy gyerek az általános iskolában.
Kétszer kopogok, tisztességes figyelmeztetést adni neki, mielőtt kinyitom az ajtót. Alszik, a hátán fekszik egy könyvvel a mellkasán. Kibaszott Harry Potter. Tudhattam volna. Egy jelként odafentről telefonja képernyője felvillan az asztalon, én pedig érte nyúlok. Louis neve és egy üzenet eleje jelenik meg. Körözök a nyakammal, megpróbálva nem engedni a féltékenységnek, hogy átvegye az irányítást. Miért ír neki ilyen későn?
Megpróbálom kitalálni a jelszavát, de Liamet nehezebb olvasni, mint Louis-t. Az övé olyan nyilvánvaló volt és komikus tényleg, tudtam, hogy hozzám hasonlóan félni fog, hogy elfelejti, és az 1, 2, 3, 4-et választotta. Ez a mi jelszavunk mindenre. PIN kódok, a kábel tévénk fizetős kódja, bármi, ami számokat követel, ez az, amit mindig használunk. Látható, gyakorlatilag kurvára házasok vagyunk amúgy is.
- Ébredj fel, faszfej – ütöm meg Liamet egy párnával az ágyáról, mire felnyög.
- Menj el.
- Kell Louis száma – ütés.
- Nem.
Ütés. Ütés. Erősebb ütés.
- Ugh! – nyafogja felülve. – Rendben. Megadom a számot – nyúl a telefonjáért, én pedig a kezébe helyezem azt, miközben figyelem a számokat, amiket megnyom, csak abban az esetben, ha szükségem lesz rá a jövőben.
A kezembe adja a telefont, miután feloldotta, aztán megköszönöm neki, miután begépelem a számát a telefonomba. A megkönnyebbülés, amit érzek, miközben megnyomom a mentést, szánalmas, de nem érdekel. Még egyszer megütöm a párnával Liamet, csak a rend kedvéért, majd elhagyom a szobát.
Szerintem hallom őt szitkozódni rám, amíg be nem csukom az ajtót nevetve. Hozzá tudnék szokni ehhez az érzéshez, ez a… reményhez hasonlító érzés, ahogy egy egyszerű jó éjszakát üzenetet írok neki és nyugtalanul várok rá, hogy válaszoljon. Úgy tűnik, kezd minden egyre jobb lenni nekem, végre, és az utolsó lépés Louis bocsánata. Csak szükségem van egy szeletre a reményből, amivel mindig irántam volt, hogy visszatérjen.
*Harrry?* Írja az üzenet. Baszki, kezdtem azt hinni, hogy figyelmen kívül fog hagyni.
*Nem, nem Harrry. Csak Harry.* Döntöm el, hogy csipkelődéssel kezdem a beszélgetést, még akkor is, ha könyörögni akarok neki, hogy jöjjön vissza Seattle-ből, vagy ne boruljon ki, ha én felbukkanok ott az éjszaka közepén.
*Bocsi, nem tudok írni ezen a billentyűzeten. Túl érzékeny.* El tudom képzelni őt az ágyában fekve Seattle-ben, kancsalítva és a homlokát ráncolva, miközben a mutatóujját használja, hogy beüssön minden egyes betűt.
*Igen, iPhone-ok, mi? A régi billentyűzeted kemény volt, szóval látom, miért van problémád.*
Egy mosolygós fejjel válaszol, én pedig le vagyok nyűgözve és szórakozott is vagyok, hogy emojikat használ. Én kurvára utálom őket és mindig visszautasítottam, hogy használjam őket, erre tessék, most sietve töltöm le ezt a szart, hogy a hozzáillő mosolygós fejjel válaszoljak.
*Ott vagy?* Kérdezi, éppen ahogy elküldöm az övéhez illő arcot.
*Igen, miért vagy fent ilyen későn? Láttam, hogy írtál Liamnek.* Nem kellett volna ezt elküldenem.
Eltelik néhány másodperc, aztán egy képet küld egy kis boros pohárról. Tudnom kellett volna, végül is Kimmel lógott.
*Bor, mi?* Küldöm el, kísérve valamivel, ami úgy néz ki, mint egy meglepett arc, azt hiszem. Miért van olyan sok ezekből a rohadt dolgokból? Mikor lenne szüksége valaha bárkinek is arra, hogy elküldjön egy képet egy tigrisről az Isten szerelmére?
Kíváncsi vagyok és egy kicsit beszívtam a figyelemtől, amit ad nekem, elküldöm a rohadt tigrist, aztán magamnak nevetek, amikor ő egy tevével válaszol. Nevetek minden egyes alkalommal, amikor egy hülye kis képet küld nekem, ami biztosan senkinek sem válik hasznára.
Imádom, hogy megértette, hogy tudja, azért küldtem a tigrist, mert szó szerint rohadtul semmi értelme, most pedig a „küldd a legvéletlenszerűbb emojit” játékot játsszuk, én meg itt fekszem a sötétben, egyedül, annyira nagyon nevetve, hogy a hasam ténylegesen fáj.
*Kifogytam.* Feleli több mint öt percnyi oda-vissza után.
*Én is. Fáradt vagy?*
*Igen, túl sok bort ittam.*
*Jól szórakoztál?*  Meg vagyok lepve, amikor azt akarom, hogy igent válaszoljon, hogy tényleg jól szórakozott, még akkor is, ha én nem voltam az estéje része.
*Igen, jól. Jól vagy? Remélem, minden jól ment az apukáddal.*
*Igen, talán beszélhetünk róla, amikor Seattle-be érek?* Tolakodó üzenetemet egy szívvel és egy olyan képpel küldöm el, ami egy felhőkarcolónak néz ki.
*Talán.*
*Sajnálom, hogy olyan rossz barát voltam. Jobbat érdemelsz nálam, de szeretlek.* Küldöm el az üzenetet, mielőtt megállíthatnám magamat. Ez igaz, és csak nem tehetek róla, hogy leírtam most. Már elkövettem azt a hibát, hogy magamban tartottam az érzéseimet előle, és most ezért vonja kétségbe az érzéseimet olyan gyorsan.
*Túl sok bor van az agyamban ehhez a beszélgetéshez. Christian hallotta Trevort szexelni az irodájában.* A szememet forgatom a képernyőmön lévő nevén. Kibaszott Trevor.
*Kibaszott Trevor.*
*Ezt mondzhtam én is. Ugynaaneztf a dolgot mindtam Kimnek.*
*Túl sok hiba van benne, hogy el tudjam olvasni. Menj aludni, írj holnap.* Küldöm el, aztán elkezdek egy új üzenetet. *Kérlek. Kérlek, írj holnap.*
Egy mosoly húzódik az arcomra, amikor egy képet küld egy mobiltelefonról, egy álmos fejet és azt a rohadt tigrist.

Chapter 281

Sziasztok! 😊

Végre késés nélkül itt is van a következő fejezet. Hát mit is mondhatnék? A végére majdnem én is sírtam, úgy meghatódtam. És nem, ezt most inkább pozitívumként kell érteni 😄 Az eleje és a közepe nem annyira jó, de tudjátok, hogy náluk semmiben sem lehetünk biztosak, bármi megtörténhet. Egy hét múlva találkozunk ismét, pihenjetek egy nagyot a hosszú hétvégén 😉

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 281

 
Louis szemszöge
- Tudom, hogy nehéz felfogni, de szerintem… – ajánlom. Beragadtam a között, hogy meg akarom vigasztalni őt, és hogy meg kell védenem magamat.
- Jól vagyok. Le kell zuhanyoznom – szakít félbe Harry. Felülök, megpróbálva magammal húzni a takarót, hogy eltakarja meztelen testemet.
- Itt vagyok, ha beszélni akarsz róla. Én akartam lenni az, aki elmondja neked mindezt – ajánlom fel, megpróbálva elrejteni a fullánkot a mellkasomban, amit visszalépése okozott.
Itt vagyok, itt vagyunk ebben a végtelen körben a boldogságnak, vágynak, szenvedélynek, elsöprő szerelemnek és fájdalomnak. Úgy tűnik, a fájdalom győz, mindig győz, én pedig belefáradtam a harcba.
Figyelem, kényszerítve magamat, hogy ne érdekeljen, ahogy felhúzza lábain a rövidnadrágját, aztán átmegy a szobán. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódik, kezeimet a homlokomra teszem és megdörzsölöm a halántékomat. Mi bajom van, hogy úgy tűnik, semmit sem tudok meglátni, csak őt? Miért ébredtem fel ma reggel úgy, hogy készen állok, hogy szembe nézzek az élettel nélküle, csak azért, hogy az ágyában találjam magamat órákkal később?
Utálom, hogy ilyen ereje van felettem, de az életem árán se tudnám megállítani ezt. Nem hibáztathatom őt az én gyengeségeimért, de ha megtenném, vitatnom kellene azt, hogy megnehezíti azt, hogy tisztán lássam a helyes és helytelen vonalait. Amikor rám mosolyog, azok a vonalak elhomályosulnak, és szó szerint lehetetlenség leküzdeni azt a vonzást, amit érzek, amikor a közelében vagyok.
Éppen annyiszor nevettet meg, mint ahányszor megsirattat, és azt érezteti velem, amikor meg voltam győződve róla, hogy a sorsom a semmiség. Teljesen azt hittem, hogy soha semmit sem fogok újra érezni, de Harry kihúzott ebből, megfogta a kezemet, amikor úgy tűnt, senkit se érdekel eléggé ahhoz, hogy megtegye, ő pedig felhúzott a felszínre.
Ebből semmi sem változtatja meg a tényt, hogy nem lehetünk együtt. Egyszerűen nem működünk, és nem engedhetem meg magamnak azt, hogy megint elkezdjek reménykedni, csak azért, hogy azok összetörjenek, amikor Harry visszahúzódik, amikor mindent visszavon, amiket már bevallott, én meg nem vagyok hajlandó hagyni, hogy ismét széttépjen az egyetlen kéz, amely segít nekem.
Itt vagyok, arcom a kezeimben, megszállottan túlgondolva a hibákat, amik el lettek követve. Az én hibáim, az ő hibái, a szüleink hibái, és ahogy az enyéim úgy tűnik, megesznek engem, megtagadva tőlem minden békét.
Kaptam belőle egy csipetnyit, egy csipetnyi derűt és nyugalmat, amikor kezei rajtam voltak, szája forró az enyémen, ujjai elásták magukat a csípőmet fedő érzékeny bőrbe, de pillanatokkal később egyedül vagyok. Egyedül vagyok és megbántott és feszélyezett, és ez ugyanez a történet, csak egy még szánalmasabb véggel, mint a legutolsó rész.
Lábra állok, felvéve az alsónadrágomat és áthúzva a fejemen Liam pulóverét másodperceken belül. Nem lehetek itt, amikor Harry visszatér néhány perc múlva. Nem tölthetem azzal a következő tíz percet, hogy felkészüljek arra, hogyan dönt Harry, melyik énje fog megjelenni. Már túl sokszor csináltam ezt, és végre egy olyan helyre értem el, ahol az iránta való szükségem nem olyan ellenállhatatlan. Nem nyeli el minden gondolatomat, nem felelős minden lélegzetvételemért, és végre képes vagyok meglátni egy életet utána. Ez egy visszaesés volt. Mindössze ez volt. Ez egy szörnyű botlás volt a megítélésben, és durván emlékeztetve lettem erre a szoba csendje által.
Felöltözök és a szobámban vagyok, mire hallom, hogy Harry kinyitja a fürdőszoba ajtót. Lépései egyre hangosabbak, ahogy halad, és csak néhány másodperc kell neki, hogy rájöjjön, nem vagyok abban a szobában, ahol hagyott. Nem kopog, tudtam, hogy nem teszi meg, mielőtt belép a szobába.
Az ágyon ülök, keresztbe tett lábakkal magam előtt, védekezve. Biztosan szánalmasan nézek ki neki, szemeim sajnálatra méltó könnyektől égnek, bőrömön pedig az ő illata van.
- Miért mentél el? – kérdezi, haja nedves, lecsöpög a homlokára, kezei meg csupasz csípőjén pihennek, rövidnadrágja túl alacsonyan lóg rajta.
- Nem én mentem el. Hanem te – mutatok rá makacsul. Értetlenül néz rám, ahogy eltelik néhány másodperc.
- Azt hiszem, igazad van, visszajössz? – formál meg egy követelést kérdésként, én pedig küzdök magammal, hogy ne keljek fel az ágyról.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – nézek el tekintetétől, mire átlépked a szobán, hogy leüljön velem szemben az ágyra.
- Miért? Sajnálom, hogy kiakadtam, csak nem tudtam, hogy mit gondoljak, és ha teljesen kurvára őszinte vagyok, nem bíztam magamban, hogy nem mondok rossz dolgot neked, szóval azt gondoltam, elhagyom a szobát és kitisztítom a fejemet.
Miért nem tudott így viselkedni korábban? Miért nem tudott őszinte lenni és megfontolt, amikor arra volt szükségem, hogy az legyen? Miért kellett az, hogy végül elhúzódjak tőle, hogy meg akarjon változni?
- Bárcsak elmondtad volna ezt ahelyett, hogy csak egyedül hagytál odabent – intek a fejemmel, összeszedve a bennem lévő kis darabka erőt. – Nem hiszem, hogy egyedül kellene lennünk együtt.
- Miről beszélsz? – morogja, szemei megvadulnak. Ennyit a megfontoltról.
- Itt akarok lenni neked, és itt is leszek. Ha beszélned kell bármiről vagy kiönteni a haragodat, vagy ha csak akarsz valakit, aki ott van neked, de tényleg úgy gondolom, hogy a közös területeken kellene maradnunk. Mint a nappali vagy a konyha?
- Nem mondod komolyan? – húzza el a száját.
- De.
- Közös területek? Szóval Liam lehet a mi Eleanor Tinely-nk? Ez nevetséges. Lehetünk ugyanabban a szobában egy rohadt gardedám nélkül.
- Semmit sem mondtam a gardedámokról, csak szerintem, ahogy most áll minden… – sóhajtok fel, mielőtt folytatom – szerintem visszamegyek Seattle-be néhány napra – még nem döntöttem el teljesen mostanáig, de most, hogy kimondtam a szavakat, van értelmük. Össze kell készítenem a cuccaimat, hogy elköltözzek New Yorkba, és hiányzik Kimberly. Van egy időpontom az orvoshoz, amire próbáltam nem gondolni, és nem látok semmi jót kisülni abból, ha összebútorozunk A Styles rezidencián, megint.
- Elmegyek veled – ajánlja fel, mintha ez lenne a legegyszerűbb megoldás.
- Harry.
- Várni akartam azzal, hogy felhozzam ezt, de kiköltözöm abból a lakásból, és Seattle-be fogok költözni. Ezt akartad egész végig, és készen állok, hogy megtegyem. Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig – húzza kezét végig a haján, ellökve a száraz tincseket, hogy egy rendezetlen hullámban álljanak fel.
- Miről beszélsz? – rázom meg rá a fejemet. Most meg Seattle-be akar költözni?
- Szerzek magunknak egy szép helyet. Nem lesz egy palota, mint amihez hozzászoktál Vance-éknál, de szebb lesz, mint bármelyik, amit te egyedül megengedhetnél magadnak – szavait nem sértésnek szánta, de úgy érthetőek, és azonnal ideges lettem.
- Nem érted – vádolom meg. – Nem érted az egésznek a lényegét!
- Milyen lényeget? Miért kellene ennek az egésznek lényegnek lennie? Miért nem lehetünk csak mi, és miért nem tudod egyszerűen megengedni nekem, hogy megmutassam, ki lehetnék neked? Nem kell, hogy legyenek lényegek, folyamatosan felróni a dolgokat és nyomorúságba dönteni magadat, mert szeretsz engem és nem fogod megengedni magadnak, hogy velem legyél – takarja el kezemet az övével.
- Egyet akarok érteni veled és imádnék benne lenni ebben a fantáziavilágban, ahol mi működhetünk, de ezt már túl sokáig csináltam és nem tehetem tovább. Megpróbáltál figyelmeztetni engem, és esélyt esély után adtál nekem, hogy meglássam az elkerülhetetlent, de tagadásban voltam. De most már látom, látom, hogy a kezdettől halálra voltunk ítélve. Hányszor folytatjuk még le ezt a beszélgetést?
- Ahányszor kell, hogy meggondold magadat.
- Én soha nem tudtam elérni azt, hogy te meggondold magadat, miből gondolod, hogy te ezt el tudod érni nálam?
- Ami az előbb történt köztünk, az nem tette elég nyilvánvalóvá neked? – kérdezi.
- Azt akarom, hogy az életem egy része legyél, csak nem olyan módon. Nem a páromként.
- A férjedként? – kérdezi, szemei tele vannak humorral és… reménnyel?
- Mi nem vagyunk együtt, Harry, és nem dobhatod az arcomba a házasságot, mert azt gondolod, hogy attól meg fogom gondolni magamat. Azt akartam, hogy össze akarj házasodni velem, nem azt, hogy végső megoldásként ajánld fel.
Légzése felgyorsul, aztán a köztünk lévő kis távolság ismét túl sok lesz.
- Ez nem végső megoldás. Nem szórakozom veled, ezt a leckét már megtanultam. Azért akarok összeházasodni veled, mert nem tudom elképzelni, hogy bármi más módon éljem le az életemet, te meg rajta, elmondhatod nekem, hogy tévedek, de tudod, hogy akkor már most is összeházasodhatunk. Nem leszünk távol, és tudod ezt – annyira biztosnak hangzik magában és biztosnak a kapcsolatunkban, újra össze vagyok zavarodva és nem tudom eldönteni, hogy dühösnek kellene-e lennem vagy boldognak a szavaitól.
A házasságnak nem ugyanaz az értéke van, mint csak néhány hónappal ezelőtt. A szüleim soha nem házasodtak össze, tettették, hogy lecsillapítsák anyámat és a nagyszüleimet. Anne és Ken házasok voltak, az a jogi kötelék pedig nem tudta megmenteni azt a süllyedő hajót. Mi a lényege igazából annak, hogy házas az ember? Majdnem sosem működik amúgy is, és kezdem úgy látni, hogy ez egy nevetséges fogalom. Tényleg el van rontva ez, ahogy az ötletet belefúrják a fejünkbe, hogy egy másiknak ígérjük magunkat és tőlük függ a boldogságunk forrása. Szerencsémre végre megtanultam, hogy nem függhetek senkitől a saját boldogságomért.
- Nem hiszem, hogy egyáltalán házas akarok lenni valaha is.
Harry keményen szívja be a levegőt, majd kezét az állához teszi.
- Mi? Ezt nem gondolod komolyan – feleli, szemei az enyéimet keresik.
- De, komolyan gondolom. Mi a lényeg? Soha nem működik, a válás meg nem olcsó – vonom meg a vállaimat, és figyelmen kívül hagyom a rémült kifejezést, ami Harry arcán van.
- Mi a fenét beszélsz? Mióta vagy te ilyen cinikus?
Cinikus? Nem hiszem, hogy cinikus vagyok, csak realisztikusnak kell lennem és nem egy mesekönyv befejezést kívánnom, ami nyilvánvalóan sosem lesz nekem.
- Nem tudom, mióta rájöttem, milyen reménytelenül hülye voltam. Nem hibáztatlak téged, amiért véget vetettél a dolgoknak velem, megszállott voltam azzal, hogy olyan életem legyen, amilyenem sosem lehet, és biztosan az őrületbe kergetett téged.
- Louis, őrült szarságokat beszélsz. Semmivel sem voltál megszállott, csak én voltam seggfej – húzza meg a haját azon a frusztrált módon, ahogyan mindig csinálja. – Baszki, most nézd meg, mit gondolsz miattam! Ez az egész visszafelé halad – nyög fel frusztrációjában, majd letérdel elém.
Én felállok, utálva azt, ahogy bűntudatot érzek, amiért kimondom az igazságot arról, hogyan érzek. Annyi konfliktus van bennem, és az, hogy Harryvel vagyok ebben a kis szobában, nem segít. Nem tudok fókuszálni a közelében, és nem tudok ragaszkodni a védelmeimhez, amikor úgy néz rám, mintha minden egyes szavam egy fegyver lenne ellene, nem számít, mennyire igaz ez, ettől akkor is együttérzek vele, amikor szerintem nem kellene. De ez így van.
Mindig olyan gyorsan elítéltem bárkit, aki így érzett. Miközben figyeltem egy túlságosan drámai kapcsolatot a képernyőn, gyorsan megcímkéztem a nőt, hogy „gyenge”, de ez nem olyan egyszerű vagy könnyű.
Olyan sok dolog van, amit figyelembe kell venni, amikor megjelölünk valakit, és bevallom, mielőtt találkoztam Harryvel, túl gyakran csináltam ezt. Ki vagyok én, hogy elítéljek valakit az érzései alapján? Soha nem tudtam, milyen erősek lehetnek ezek a bolond érzelmek, nem tudtam felfogni azt a mágneses húzást, amit érezni lehet. Soha nem értettem, ahogy a szerelem legyőzi a józan észt, és a szenvedély legyőzi a logikát, és senki sem tudja, hogyan érzel, senki sem ítélhet el, amiért gyenge vagyok vagy hülye, senki sem írhat le azért, ahogyan érzek.
Soha nem fogom azt állítani, hogy tökéletes vagyok, és minden másodperccel küzdök, hogy a víz felett tartsam magamat, de ez nem olyan könnyű, ahogyan azt az emberek feltételezik. Nem könnyű elsétálni valakitől, amikor minden sejtbe megtalálta az útját, amikor átvette az irányítást minden gondolat felett, és ő a felelős a legjobb és a legrosszabb érzésekért, amiket valaha is éreztem. Senki, még a tudatalattim sem éreztethet velem rosszat azért, mert szenvedélyesen szerettem és kétségbeesetten reméltem, hogy megkaphatom azt a nagy szerelmet, amelyről a regényekben olvastam.
Mire végzek azzal, hogy megindokoljam a cselekedeteimet magamnak, tudatalattim lefeküdt és lehunyta szemeit, megkönnyebbülve, hogy abbahagytam önmagam marcangolását azért, ahogy az érzelmeim játszadoztak velem.
- Louis, elmegyek Seattle-be. Nem foglak megpróbálni arra kényszeríteni, hogy velem lakj, de ott akarok lenni, ahol te. Megtartom a távolságot, amíg készen nem állsz többre, és eljátszom a kedveset mindenkivel, még Vance-szal is.
- Nem ez a baj – sóhajtok fel. Határozottsága imádnivaló, de ez sosem volt kiegyensúlyozott. Végül bele fog unni és továbblép az életével. Túl messzire mentünk ezúttal.
- Ahogy már mondtam korábban, megpróbálom megtartani a távolságot, de elmegyek Seattle-be. Ha nem segítesz dönteni egy lakás kapcsán, majd kiválasztom magam, de meg fogok bizonyosodni róla, hogy neked is tetsszen.
A gondolataimat használom, hogy kiszorítsam a szavait. Ha meghallom őket, ha tényleg figyelek rájuk, össze fogják törni a korlátot, amit építettem. A felszín csak egy órája nyílt szét, és engedtem, hogy az érzéseim irányítsák a testemet, de nem engedhetem, hogy ez újra megtörténjen.
Harry elhagyja a szobát, miután újabb tíz percen át próbálom figyelmen kívül hagyni az ígéreteit, aztán bepakolom a táskámat Seattle-re. Oda-vissza járkáltam, túl sokat utaztam mostanában, és alig várom a napot, amikor végre lesz egy helyem, amit otthonnak hívhatok. Szükségem van a biztonságra, szükségem van a stabilitásra.
Milyen már az, hogy az egész életemet azzal töltöttem, hogy a stabilitást terveztem el, csak azért, hogy aztán imbolyogjak minden alap nélkül, amit a sajátomnak hívhatok, nincs biztonsági háló, egyáltalán semmi sem.
Amikor elérem a lépcső alját, Liam támaszkodik a falnak.
- Hé, beszélni akartam veled, mielőtt elmész – állít meg engem kezével a karomon. Megállok előtte, majd várok rá, hogy megszólaljon. Remélem, nem gondolja meg magát azzal kapcsolatban, hogy én is menjek vele New Yorkba. – Csak meg akartalak nézni, hogy meggondoltad-e magad azzal kapcsolatban, hogy velem jössz a NYU-ra. Ha igen, rendben van, csak tudnom kell, hogy szólhassak Kennek a repülési előkészületekről – feleli Liam.
- Nem, még mindig megyek. Csak Seattle-be kell mennem, és elköszönnöm Kimtől és… – akarok neki mesélni az időpontomról, de nem hiszem, hogy kész vagyok arra, hogy szembenézzek ezzel még. Semmi sem biztos, de inkább nem gondolok még rá.
- Biztos vagy benne? Nem akarom, hogy úgy érezd, menned kell, meg fogom érteni, ha itt akarsz maradni, vele – hangja olyan kedves, olyan megértő, hogy nem tehetek róla, de vállai köré fonom a karjaimat.
- Csodálatos vagy, tudod ezt, igaz? – mosolygok fel rá. – Nem gondoltam meg magam. Ezt akarom csinálni, meg kell tennem ezt magamért.
- Mikor fogod elmondani neki? Mit gondolsz, mit fog csinálni?
Nem sokat gondolkoztam még azon, hogy Harry mit fog tenni, amikor elmondom neki a terveimet, miszerint átköltözöm az ország másik felébe. Nincs időm arra, hogy engedjem, hogy Harry véleménye átalakítsa a terveimet, többé nem.
- Őszintén nem tudom, hogy fog reagálni. Egészen az apám temetéséig nem hiszem, hogy egy kicsit is érdekelte volna.
- Én nem értek egyet, de látom, miért gondolod ezt – bólint Liam. A konyhában lévő hangoktól elcsendesedünk, aztán eszembe jut, hogy még nem gratuláltam neki a hír miatt.
- Nem tudom elhinni, hogy nem szóltál, hogy anyukád terhes! – hálás vagyok a könnyű témaváltásért.
- Tudom, sajnálom. Nemrég mondta el, te meg folyamatosan a szobádban voltál bezárva magadat – mosolyodik el, szelíden ugratva engem.
- Szomorú vagy, hogy elmész most, hogy úton van a testvéred? – kérdezem. Rövid időre elgondolkozom, hogy Liam szeret-e egykének lenni. Csak néhányszor beszéltünk erről, de mindig elkerülte azt, hogy az apjáról beszéljen, így a figyelem gyorsan visszairányult rám minden alkalommal.
- Egy kicsit. Csak aggódom, hogy anya hogyan fogja kezelni a terhességet egyedül, és hiányozni fog ő és Ken, de készen állok erre – mosolyog rám. – Azt hiszem, legalábbis – teszi hozzá Liam, mire egyetértően bólintok.
- Rendben leszünk. Főleg te, téged már felvettek. Én anélkül költözöm oda, hogy tudnám, bejutok-e egyáltalán és halasztok egy félévet, ami azt jelenti, hogy utánad fogok lediplomázni és csak sodródni fogok New Yorkban anélkül, hogy be lennék iratkozva, és nem lesz munkám, és… – Liam keze eltakarja a számat, majd felnevet.
- Ugyanezt a pánikot érzem, amikor a változásra gondolok, de kényszerítem magamat, hogy a pozitívumokra fókuszáljak.
- Amik mik? – motyogom a tenyerének.
- Nos, New Yorkról beszélünk. Eddig jutottam idáig – vallja be egy mély nevetéssel, én pedig azon találom magamat, hogy fültől fülig mosolygok, miközben Karen csatlakozik hozzánk a folyosón.
- Hiányozni fog ez a hang, amikor elmentek – feleli, szemei csillognak a fények alatt. Ken sétál ide mögötte, majd egy csókot nyom a tarkójára.
- Harry idelent van? Szeretnék beszélni vele – néz oda-vissza Ken Liam és köztem, mielőtt keze a felesége csípőjén pihen meg.
Miután tájékoztatjuk Kent, hogy Harry az emeleten van, megfogom a táskámat és elhagyom a házat. Csak öt mérföldet teszek meg a hosszú útból, amikor egy lökhárítótól lökhárítóig érő dugóba kerülök, és remélem, hogy a végtelen forgalom nem egy jel arra, hogy milyen lesz a hatórás út.

Harry szemszöge
Egy kopogás hallatszik az ajtón, én pedig nem zavartatom magamat azzal, hogy elrejtsem csalódottságomat, amikor rájövök, hogy nem Louis áll az ajtóban. Apám egy kínos mosollyal ajándékoz meg, majd engedélyre vár, hogy belépjen a szobába.
- Beszélni akartam veled a babáról – feleli. Tudtam, hogy ez el fog jönni, és legnagyobb csalódottságomra nincs mód arra, hogy elkerüljem ezt a szarságot.
- Akkor gyere be – mozdulok el az útjából, aztán leülök az asztal mellett lévő székre. Kurvára fogalmam sincs, mit fog mondani, vagy hogy én mit fogok mondani, vagy hogy hogyan fog ez végződni, de nem látom úgy, hogy jól fog menni.
Apa nem ül le, csak a szekrény mellett áll, kezei a szürke öltönynadrágjának zsebeibe vannak dugva. Ugyanazok a szürke színű csíkok vannak a nyakkendőjén, és fekete mellénypulóveréről egyszerűen ordít, hogy „én vagyok a rektor egy elismert egyetemen”. Barna szemei aggódnak, szemöldökeit pedig összehúzta. A kezeivel matat olyan szánalmas módon, hogy csak ki akarom őt szedni a kínjából.
- Jól vagyok. Tudom, hogy valószínűleg azt feltételezted, összetörök minden szart és dührohamot kapok, de őszintén, nem érdekel, ha gyereked lesz – szólalok meg végül. Ő felsóhajt, nem néz ki megkönnyebbültnek, miközben valamennyire azt reméltem, hogy úgy lesz.
- Rendben van, ha egy kicsit zaklatott vagy emiatt. Tudom, hogy ez váratlan volt, és tudom, hogyan érzel velem kapcsolatban. Remélem, ettől nem nőnek meg a felém érzett beteg érzéseid – lenéz a padlóra, én pedig azon találom magam, hogy azt kívánom, bárcsak Louis itt lenne mellettem a földszint helyett. Látnom kell őt, mielőtt elmegy. Megígértem, hogy teret adok neki, de nem számítottam arra, hogy ez az apa-fia pillanat nekem lesz dobva.
- Semmit sem tudsz arról, hogyan érzek veled kapcsolatban – emlékeztetem őt. A pokolba, nem hiszem, hogy egyáltalán én tudom, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban. A türelme velem soha véget nem érő, ahogy azt mondja:
- Remélem, ez nem változtatja meg vagy vesz el bármit is abból a fejlődésből, amit megtettünk. Tudom, hogy sok dolog van, amit rendbe kell hoznom, de tényleg remélem, hogy megengeded nekem, hogy folytassam a próbálkozást.
 Amikor ránézek, olyan hasonlóságot látok köztünk, amit korábban nem. Mindketten elbaszottak vagyunk, mindkettőnket megvezettek a hülye döntések és függőségek, és dühös vagyok, hogy azért kaptam meg ezt a jellemvonást, mert ő nevelt fel.
Ha Vance nevelt volna fel, nem lennék ilyen. Nem lennék ennyire elbaszott belül. Nem féltem volna attól, hogy az apám részegen jön haza, és nem ültem volna a padlón anyával órákig, miközben ő sírt, vérzett és küzdött azzal, hogy a tudatánál maradjon a verés után, amit elszenvedett Ken hibái miatt.
Düh forrong bennem, zúgva az ereimben, és két lélegzetvételnyire vagyok attól, hogy hívjam Louis-t. Szükségem van rá az ilyen alkalmakkor, vagyis mindig szükségem van rá, de főleg most. Szükségem van a lágy hangjára, hogy bátorító szavakat mondjon, szükségem van a világosságára, hogy ellökje az agyamban lévő árnyékokat.
- Azt akarom, hogy a baba életének a része legyél, Harry. Szerintem ez tényleg egy jó dolog lehet mindannyiunknak.
- Mindannyiunknak? – kötekedek.
- Igen, mindannyiunknak. Téged is beleértve. Ennek a családnak a része vagy. Amikor összeházasodtam Karennel és elvállaltam Liam apjának a szerepét, tudom, hogy úgy érezted, mintha elfeledkeztem volna rólad, és nem akarom, hogy így érezz a baba miatt.
- Elfeledkeztél rólam? Jóval az előtt elfeledkeztél rólam, hogy összeházasodtál Karennel – emlékeztetem őt. Nem érzem ugyanazt az izgalmat attól, hogy az arcába dobom ezt most, hogy tudom az igazságot a múltjáról anyával és Christiannal. Együtt érzek vele és a szarsággal, amit műveltek, de ugyanakkor kurvára mérges vagyok rá, amiért ilyen szar apa volt az elmúlt évig. – Mikor tudtad meg, hogy anya lefekszik Vance-szal a hátad mögött? – nem tehetek róla, de megkérdezem. Tudnom kell, miért próbálkozott azzal, hogy jóvá tegye a dolgokat nekem, ha nem teljesen volt biztos abban, hogy ő az apám.
Csend tölti meg a szobát, és apa úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban elájulna.
- Hogy… – abbahagyja kezének dörzsölését az állán lévő borostán. – Ki mondta ezt neked?
- Hagyd a szarságot. Mindent tudok róluk. Ez történt Londonban. Rajta kaptam őket. A konyhapulton volt anya Vance-szal.
- Ó, Istenem – hangja fojtott, mellkasa emelkedik. – Az esküvő előtt vagy után?
- Előtt, de így is férjhez ment anya. Miért maradtál vele, ha tudtad, hogy Vance-t akarja?
Néhány levegőt vesz, mielőtt válaszol.
- Szerettem őt. Ettől eltekintve nem volt okom rá. Szerettem őt és szerettelek téged, és folyamatosan azt reméltem, hogy egy nap nem fogja már szeretni őt. Az a nap soha nem jött el, ez pedig élve megevett engem. Tudtam, hogy mit csinált Anne és ő, a legjobb barátom mit csinált, de annyi reményem volt magunk felé, és azt hittem, végül engem választ majd.
- Nem tette – emlékeztetem őt. Anya lehet, hogy úgy döntött, hozzá megy feleségül és vele éli le az életét, de semmi olyan módon nem választotta őt, ami számított.
- Tudom ezt most már, és sokkal korábban fel kellett volna ezt adnom, mielőtt az alkoholhoz fordultam.
- Igen, azt kellett volna tenned – minden olyan más lenne most, ha ez történt volna.
- Tudom, hogy nem érted meg, és tudom, hogy a rossz döntéseim és hamis reményeim tönkretették a gyerekkorodat, így nem számítok a megbocsájtásodra vagy megértésedre.
Én csendben maradok, mert semmi nem jut eszembe, amit mondhatnék. A fejem még mindig szédül a borzalmas emlékektől, és annak a valósága, hogy milyen elbaszott mindhárom… szülőféleségem. Még azt sem tudom, hogyan hívjam őket.
- Feltételezem, úgy éreztem, Anne meglátja majd, hogy Christian nem tudja megadni neki azt a stabilitást, amit én igen. Jó munkám volt, és nem voltam akkora kockázat, hogy bármikor elhagyhatom az országot, ha jön egy lehetőség, mint Christian. Úgy vélem, ha Louis összeházasodik valaki mással, az így is fog érezni. Mindig versenyezni fog veled, és még akkor is, amikor századjára hagyod el Louis-t, a te emlékeddel fog az a valaki versenyezni.
- Nem hagyom el őt újra.
- Christian is ezt mondta.
- Én nem ő vagyok.
- Tudom, hogy nem. Egyáltalán nem azt mondom, hogy te Christian vagy, vagy Louis olyan, mint anyukád. Szerencsédre csak te vagy az, amit Louis lát.     Ha anyád nem küzdötte volna le az iránta való érzéseit, boldogok lehettek volna együtt, ahelyett, hogy engedték, hogy mérgező kapcsolatuk tönkretegye mindenki életét körülöttük.
Catherine és Heathcliff jut eszembe, és hányni akarok a könnyű összehasonlítástól. Louis és én talán hatalmas kurva katasztrófák vagyunk, mint ez a két karakter, de nem fogom megengedni magunknak, hogy ugyanazt a sorsot szenvedjük el.
Ennek még mindig nincs értelme nekem. Miért nyugodott bele Ken olyan sok szarságba tőlem, ha a leghalványabb fogalma is volt róla, hogy én nem az ő problémája vagyok, amivel törődnie kell?
- Szóval akkor igaz? Ő az apád, ugye? – az erős, ijesztő férfi a gyerekkoromból eltűnt, és átvette a helyét egy összetört szívű férfi, aki a sírás határán áll.
El akarom mondani neki, hogy ő egy rohadt idióta, amiért elviselte ezt a szarságot tőlem és anyától, és nem tudom elfelejteni, hogy pokollá tette a gyerekkoromat. Az ő hibája, hogy a démonok oldalára álltam és az angyalok ellen harcoltam, az ő hibája, hogy különleges helyem van a pokolban és nem szívesen fogadnak a mennyországban. Az ő hibája, hogy Louis nem lesz velem. Az ő hibája, hogy túl sokszor bántottam meg Louis-t ahhoz, hogy meglehessen számolni, és az ő hibája, hogy csak most próbálok meg rendbe hozni huszonegy évnyi hibát.
- Az első alkalom óta tudtam, mikor megláttalak, hogy az övé vagy – szavai majdnem kiütik a levegőt mellkasomban a fejemben lévő dühös gondolatokkal együtt. – Tudtam – megpróbál nem sírni, de nem sikerül neki, mire megrezzenek és elnézek az arcán lévő nedves könnyektől. – Tudtam. Hogy is lehetett volna, hogy ne tudjam? Éppen úgy néztél ki, mint ő, és ahogy eltelt minden egyes év, anyád egy kicsivel jobban sírt, egy kicsivel többször osont ki vele. Tudtam. Nem akartam bevallani, mert te voltál mindenem, amim volt. Anyád nem volt az enyém, soha nem is volt, mióta találkoztam vele, ő Christiané volt. Te voltál mindenem, amim volt, és ahogy megengedtem, hogy a haragom átvegye az irányítást, ezt is tönkretettem – megáll, hogy levegőhöz jusson, én pedig összezavarodott csendben ülök. – Sokkal jobb lett volna, ha vele nősz fel, tudom, hogy igen, de szerettelek, még mindig szeretlek, mintha a saját testem lennél, és csak remélni tudom, hogy megengeded, hogy az életedben maradjak – még mindig sír, túl sok könnyfolt mutatja meg érzelmei bizonyítékát, én meg együtt érzek vele. A mellkasomon lévő súly egy része felemelkedett, és érzem, hogy több évnyi harag oldódik fel bennem.
Nem tudom, mi ez az érzés, ez erős és felszabadító. Mire Ken felnéz rám, nem is érzem önmagamnak magamat. Nem vagyok önmagam, ez az egyetlen magyarázat arra, hogy karjaim miért érintik meg a vállait és fonódnak a háta köré, hogy megvigasztalják őt, miközben sír.

Chapter 280

Helló! 😊

Bocsánat a késésért, sűrűbb lett a péntek, mint terveztem, és ma is több programom volt, de már itt van a rész. Ami elég jó az eddigiekhez képest, sőt 😉 De a vége megint nem túl vidám... Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Találkozunk egy hét múlva, a szokott módon.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 280

 
Louis szemszöge
Azt mondani, hogy elkerültem Harryt, nem kifejezés. Ahogy a napok teltek, valahogy csak kettő, mindenáron elkerültem őt. Tudom, hogy itt van ebben a házban, de nem tudom rávenni magamat arra, hogy lássam őt. Kopogott az ajtómon néhányszor, de egy gyenge kifogást kapott, hogy miért nem nyitom ki az ajtót.
Egyszerűen csak nem álltam készen.
Most már túl sokáig húztam, Karen pedig nyugtalan lesz, tudom. Kicsattan a boldogságtól, és tudom, hogy nem akarja folytatni a családi hagyományukat, miszerint sokáig titokban tart valamit. Nem is kellene, boldognak kellene lennie és büszkének és izgatottnak. Nem tehetem ezt tönkre neki azzal, hogy gyáva vagyok.
Pontosan ez az, amiért nem kerülhetem el ezt a pillanatot tovább. Tudom, hogy Harry itt van a házban, az előbb hallottam a csizmáit kopogni a folyosó keményfapadlóján. Az előbb hallottam az ajtaját becsukódni, aztán pillanatokkal később hallom kinyitódni újra. Hallom azokat a nehéz csizmákat, ezúttal az ajtómon kívül. Csendben várok, szánalmasan reménykedve egy kopogásért, de azt kívánva, hogy menjen el egyszerre. Még mindig várok a napra, amikor az agyam kitisztul, amikor újra értelmes gondolataim lesznek.
Minél több idő telik el, annál jobban kezdem megkérdőjelezni, hogy mennyire voltak tiszták a gondolataim valaha is. Mindig ennyire össze voltam zavarodva, mindig ilyen bizonytalan voltam magamban és a döntéseimben? Nem vagyok biztos benne, de azt kívánom, bárcsak tudnám a választ.
Várok lehunyt szemekkel és a fogaim között remegő ajkakkal Harryre, hogy elmenjen, mielőtt kopog. Csalódott, mégis megkönnyebbült vagyok, amikor hallom az ajtaját becsukódni a folyosón. Összeszedve az összes erőmet és a telefonomat a kezembe, leellenőrzöm magamat a tükörben utoljára, majd végigmegyek a folyosón. Amikor felemelem a kezemet, hogy kopogjak, az ajtó kinyílik, Harry pedig póló nélkül van, lenézve rám.
- Mi a baj? – kérdezi azonnal.
- Semmi, én… – figyelmen kívül hagyom a csavart a gyomromban, ahogy összehúzza szemöldökeit egy aggódó mozdulatban. Kezei ismét megérintenek, nagyujjai gyengéden megnyomják az arcomat, én meg csak az ajtóban állok, felpislogva rá, egy elérhető, összefüggő gondolat nélkül. – Beszélnem kell veled valamiről – felelem végül. A szavak halkan jönnek ki, ő pedig tiszta zavarodottsággal a zöld szemeiben néz le rám.
- Nem tetszik ennek a hangzása – jegyzi meg komoran, miközben elveszi kezeit az arcomtól.
Leül az ágy szélére, aztán int, hogy csatlakozzak hozzá. Nem bízom a kis távolságban köztünk, és úgy tűnik, még a sűrű levegő is kínoz a fülledt szobában.
- Szóval? Mi az? – Harry szemöldökei megemelkednek, majd széttárja kezeit maga mögött, és hátra hajol rájuk. Sportos rövidnadrágja szűk, az övrésze annyira alacsonyan van, hogy meg tudom mondani, hogy nem visel alatta alsónadrágot.
- Sajnálom, hogy ilyen távolságtartó voltam veled. Csak szükségem van egy kis időre, hogy kigondoljak mindent – felelem. Nem ezt terveztem mondani neki, de úgy látszik, a számnak más terve van, mint a fejemnek.
- Semmi gond. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy távolságot adjak neked, de örülök, hogy bejöttél ebbe a szobába, mert mindketten tudjuk, hogy szar vagyok abban, hogy teret adjak neked, és ez a kibaszott őrületbe kerget – megkönnyebbültnek tűnik most, hogy a szavak kikerültek közénk. Tekintete az enyémen pihen, én pedig nem tudok elnézni a mögöttük lévő intenzitástól.
- Tudom – nem tagadhatom le az irányítást, amit szerzett a saját cselekedetei felett az elmúlt héten. Tetszik, hogy egy kicsivel kevésbé kiszámíthatatlanabb, de a pajzs, amit már felépítettem ellene, még mindig jelen van, még mindig a háttérben leselkedik, várva Harryre, hogy nekem támadjon, ahogy mindig teszi. – Beszéltél már Christiannal? – kérdezem tőle, vissza kell térni a kéznél lévő témához, mielőtt túlságosan is elveszek a soha véget nem érő káoszunkban.
- Nem – vág gúnyos arckifejezést. Egyértelműen megbántottam őt. Ez nem jól megy.
- Sajnálom, nem akartam érzéketlen lenni – mondom neki komolyan gondolva. – Csak tudni akarom, hogy állsz most.
Néhány pillanatig nem válaszol, a köztünk lévő csend pedig úgy húzódik köztünk, mint egy soha véget nem érő út.

Harry szemszöge
- Nem vagy érzéketlen. Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán beszélsz velem – emlékeztetem őt.
- Mikor tervezel elmondani mindent Kennek Londonról? – kérdezi tőlem Louis.
Visszafekszem az ágyra csukott szemekkel, majd elgondolkozom kérdésén, mielőtt válaszolok. Az elmúlt néhány napban sokszor gondolkoztam ezen, oda-vissza variálva aközött, hogy egy rohanó vallomásban mondjam el neki, vagy az ellentettjét csináljam és megtartsam az információt magamnak.
Tudnia kell-e, és ha elmondom neki, képes leszek elfogadni azokat a változásokat, amik ebből adódnak majd? Lesz bármilyen változás, vagy csak ribanckodok ezzel kapcsolatban? Szeszélyesnek tűnik, abban a pillanatban, hogy elkezdem tolerálni és talán megbocsátani a férfinek, megtudom, hogy ő nem az apám, akinek meg kellene bocsátanom.
- Még mindig nem döntöttem el, hogy elmondom-e neki egyáltalán. Valamennyire ki akartam kérni a véleményedet erről.
Louis kék szemei nem ragyognak úgy, ahogy ahhoz már hozzászoktam, de több élet van bennük ma, mint amikor legutóbb láttam őt. Tiszta kibaszott kínzás volt ugyanazon tető alatt lenni anélkül, hogy a közelében legyek, ahogyan arra szükségem van.
Úgy tűnik, minden megváltozott a sors ironikus csavarjának köszönhetően, és most én vagyok az, aki figyelemért könyörög, könyörögve egyszerűen bármiért, amit Louis felajánl nekem. Még most is a gondolkozó kifejezés a szemeiben elég ahhoz, hogy enyhítse a folyamatos fájdalmat, amivel nem vagyok hajlandó megtanulni élni, nem számít, milyen messzire löki el magát tőlem.
- Szeretnél kapcsolatot tartani Christiannal? – kérdezi lágyan, kis ujjai átrajzolják a kikopott varrást az ágytakarón.
- Nem – válaszolom gyorsan. – A pokolba, nem tudom – visszakozom. – El kell mondanod nekem, hogy mit kellene csinálnom.
Louis bólint, tekintete találkozik az enyémmel.
- Nos, szerintem csak akkor kellene elmondanod Kennek, ha úgy gondolod, hogy az segíteni fog neked feldolgozni a fájdalom egy részét a gyerekkorodból. Nem hiszem, hogy el kellene mondanod neki, ha az egyetlen okod rá, hogy megtedd rosszindulatból vagy dühből, és amennyire Christian halad, szerintem van rá egy kis időd, hogy meghozd ezt a döntést. Csak meglátni, hogy alakulnak a dolgok, tudod? – ajánlja az ő megértő hangsúlyával.
- Hogy csinálod ezt? – kérdezem, miközben megbillenti az állát, összezavarodva.
- Csinálni mit?
- Mindig a jó dolgot mondod.
- Nem ezt csinálom – lágy nevetés hallatszik köztünk. – Nem a jó dolgokat mondom.
- De igen – nyújtom ki a kezemet neki, de ő elhúzódik. – Tényleg a jó dolgokat mondod, mindig azokat mondtad. Csak nem hallottalak meg korábban.
Louis elnéz tőlem, de ez rendben van. Bele fog telni neki egy kis időbe, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy ezeket a dolgokat hallja tőlem, de hozzá fog szokni. Megfogadtam magamnak, hogy elmondom neki, hogyan érzek, nem leszek már önző, és nem várom el azt tőle, hogy megfejtse minden szavamat, minden szándékomat.
Vibrálás hallatszik az öléből, aztán egy telefont vesz elő a túlméretezett pulóverének zsebéből. Kényszerítem magamat, hogy azt tettessem, ő vette a WSU-s pulóvert, és nem Liam ruháját viseli. Láttam már minden egyes hímzett WSU-s árut hordani, amit ismer az ember, de utálom annak a gondolatát, hogy az ő ruhái hozzáérnek Louis bőréhez. Ez irracionális és tényleg kibaszottul hülyeség, de nem tudom megállítani a gondolatot attól, hogy belépjen és megpihenjen a fejemben.
Louis elhúzza nagyujját a képernyőn, nekem pedig beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, milyen fajta telefont fog. Kikapom az iPhone-t a kezeiből, mielőtt megállíthatna.
- Egy iPhone? Szarakodsz velem! – nézek le az új telefonra a kezeimben. – Ez a tiéd?
- Igen – arca kipirul, majd a mobilért nyúl, de kinyújtom a karomat a fejem felé, el a nyúlkálásától.
- Ó, szóval most veszel egy iPhone-t, de amikor én akartam neked venni egyet, akkor nem akartad – ugratom őt. Szemei kitágulnak, aztán egy ideges levegőt vesz. – Mitől gondoltad meg magad? – mosolygok rá, enyhítve kellemetlenségén.
- Nem tudom, ideje volt, azt hiszem – vonja meg vállait, még mindig ideges.
- Mi a jelszó? – kérdezem, miközben megérintem a számokat, amikről feltételezem, hogy az. Igazam van, és szembe találom magam a kezdőképernyőjével.
- Harry! – visítja, megpróbálva elvenni tőlem a telefont. – Egyszerűen nem nézheted át a telefonomat! – hajol át, majd megérinti csupasz karomat az egyik kezével és a mobilért nyúl a másikkal.
- De igen, átnézhetem – nevetek fel. A legegyszerűbb érintésétől izgalomba jöttem, minden sejtem a bőröm alatt életre kel attól, hogy bőre az enyémen van.
- Add nekem a tiédet akkor – mosolyodik el végül, aztán kinyújtja követelő kis kezét, hogy illeszkedjen ahhoz az édes kis vigyorhoz, ami már annyira hiányzott.
- Dehogy, bocs – folytatom az ugratását, miközben megszállottan átfutom az üzeneteit.
- Add nekem a telefont! – nyafog, majd közelebb mozdul hozzám. – Valószínűleg csomó dolog van a mobilodon, amit nem akarok látni – mosolya eltűnik, és szó szerint érzem a védőfalát visszaereszkedni a helyére.
- Nem, nincs. Több mint ezer kép van rólad és egy egész album a hülye zenéidből, és ha tényleg látni akarod, milyen szánalmas vagyok, leellenőrizheted a hívásnaplót és megláthatod, hányszor hívtam fel a régi számodat, csak hogy halljam azt a robotikus ribancot, hogy elmondja nekem, a számod már nem üzemel.
Mereven bámul rám, nyilvánvalóan nem hisz nekem. Nem mintha hibáztatnám őt. Szemei meglágyulnak, de csak futólagosan, mielőtt megszólal.
- Semmi Janine? – hangja olyan halk, hogy alig hallom meg a vádat.
- Mi? Nem! Gyerünk, nézd meg. A szekrényen van.
- Inkább nem.
A térdeimre hajolok, aztán vállamat az övéhez nyomom.
- Louis, ő semmi nekem. Soha nem is lesz más.
Louis keményen próbálkozik, hogy ne érdekelje, harcol magában, hogy megmutassa nekem, továbblépett tőlem, de én jobban ismerem őt ennél. Tudom, hogy forrong annak a gondolatától, hogy bárki mással voltam.
- Mennem kell – próbál meg felállni, de én nem hagyom. A szabad kezemet használom, hogy a dereka köré fonjam, aztán mellkasomat az övéhez nyomom, hogy legyőzzem őt egy lágy, nem ősemberi módon.
- Tudom, hogy mire gondolsz, mi történt, de nincs igazad – próbálom meggyőzni őt.
- Nem, tudom, mit láttam. Láttam őt a pólódban – csattan fel.
- Nem voltam észnél, Louis, de nem dugtam őt meg – nem tettem volna meg. Elég rossz volt az, hogy hozzám ért. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy el kellene-e mondanom Louis-nak, mennyire ki nem állhattam Janine cigaretta ízű ajkait az enyéimen, de ellene döntök.
- Persze – forgatja a szemeit.
- Hiányzol és a viselkedésed is – próbálom meg enyhíteni a hangulatot, de ő csak a szemeit forgatja ismét. – Szeretlek – teszem hozzá. Ez elkapja a figyelmét, aztán ellöki a mellkasomat, hogy egy kis helyet tegyen testünk közé.
- Ne csináld már ezt! Nem dönthetsz csak úgy, hogy most akarsz, és azt várod tőlem, hogy visszaszaladjak hozzád.
El akarom mondani neki, hogy vissza fog jönni hozzám, hogy ő hozzám tartozik, és soha nem fogom abbahagyni azt, hogy meggyőzzem őt erről, de helyette rámosolygok és megrázom a fejemet.
- Váltsunk témát. Csak azt akartam, hogy tudd, hiányzol, oké?
- Oké – sóhajt fel. Ujjait az ajkaihoz teszi és megcsípi azokat, amitől elfelejtem, hogy mire akartam témát váltani.
- Egy iPhone – fordítom el a telefonját a kezemben ismét. – Nem tudom elhinni, hogy vettél egy iPhone-t és úgy döntöttél, hogy nem mondod el nekem – pillantok át, aztán figyelem, ahogy homlokráncolása átalakul egy félmosollyá.
- Nem nagy dolog. Sokat segít az órarendemmel, Liam pedig meg fogja mutatni nekem, hogyan kell letölteni zenét és filmeket.
- Segíthetek neked – ajánlom fel.
- Semmi gond, tényleg – hesseget el engem.
- Segítek neked. Megmutathatom most – nem adom meg neki a lehetőséget, hogy még egyszer elküldjön.
Így töltünk el egy órát, én átnézem a katalógusát, kiválasztva az összes kedvenc zenéjét, és megmutatom neki, hogyan kell letölteni azokat a nyálas, Tom Hanks-es, romantikus vígjátékokat, amiket úgy tűnik, hogy imád. Louis majdnem egész végig csendben van, csak néhány „köszönöm” és „nem, nem az a zene” hagyja el a száját, én pedig megpróbálom nem erőltetni neki a beszélgetést.
Én tettem ezt vele, én változtattam őt ezzé a csendes, bizonytalan emberré, aki előttem van, és az én hibám, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen most. Az én hibám, hogy minden alkalommal, amikor hozzáhajolok, ő elhúzódik, elvéve egy darabot belőlem minden alkalommal.
Lehetetlennek tűnik, hogy lenne még bármim, amit neki adhatnék, hogy még nem fogyasztotta el és nem sajátította ki minden egyes részemet, de valahogy, amikor rám mosolyog, a testem még egy kicsit termel magából, amit neki adhat. Az összes az övé, és ez mindig is így lesz.
- Megmutassam azt is, hogyan kell letölteni a legjobb pornót? – kísérlek meg viccelődni, a jutalmam pedig az, hogy ismét elpirul az arca.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent tudsz arról – csipkelődik ő is. Imádom ezt. Imádom, hogy képes vagyok úgy ugratni őt, ahogyan régen szoktam, és kibaszottul imádom, hogy megengedi nekem.
- Nem nagyon igazából, sok elképzelésem van idefent – ütögetem meg a homlokomat a gipszemmel, mire Louis grimaszol. – Csak rólad – teszem hozzá.
Homlokráncolása nem tűnik el, de nem vagyok hajlandó megengedni neki, hogy így gondolkozzon. Őrültség azt gondolni, hogy én bárki másra gondolnék, csak rá nem. Kezdem azt hinni, hogy Louis olyan őrült, mint én. Talán ez megmagyarázná, miért maradt velem ilyen sokáig.
- Komolyan gondolom. Csak rád gondolok. Mindig rád – hangom most komoly, túlságosan is kurvára komoly, de nem érdekel eléggé ahhoz, hogy megváltoztassam. Már megpróbáltam a viccelő, barátságos szart, és megbántottam az érzéseit. Meglep azzal, hogy megkérdezi:
- Milyen fajta dolgokra gondolsz velem kapcsolatban?
- Nem akarod, hogy válaszoljak erre – veszem fogaim közé alsó ajkamat, miközben a képek róla felvillannak az agyamban. Louis kiterülve az ágyon, combjai széttárva, ujjai pedig az ágyneműt karmolják, miközben elmegy a számban.
- Valószínűleg igazad van – nevet fel, aztán felsóhajt. – Mindig ezt csináljuk, mindig visszacsúszunk ebbe – integet kezével oda-vissza köztünk. Pontosan tudom, hogy érti. Életem legrosszabb hetének közepén vagyok, ő meg megnevettetett és megmosolyogtatott egy rohadt iPhone-nal.
- Ezek vagyunk mi, bébi. Ilyenek vagyunk. Nem tehetünk róla.
- De tehetünk. Nekünk muszáj. Nekem muszáj – szavai talán meggyőzőnek hangzanak a fejében, de engem nem hülyít meg.
- Ne gondolj túl mindent. Tudod, hogy ennek így kellene lennie, csipkelődve egymással a pornóval, én az összes mocskos dologra gondolva, amiket már megtettem és még mindig meg akarok tenni veled.
- Ez szó szerint őrültség. Nem csinálhatjuk ezt – feleli, miközben közben közelebb hajol hozzám, ellentmondva szavainak.
- Csinálni mit?
- Nem minden szól a szexről – szemei a farkamra fókuszálnak, és meg tudom mondani, hogy megpróbál elnézni az ott lévő dudortól.
- Soha nem mondtam, hogy igen, de mindkettőnknek tehetsz egy szívességet és abbahagyhatod azt, hogy úgy viselkedsz, mintha nem ugyanazokra a dolgokra gondolnál, mint én.
- Nem tehetjük – feleli megnyalva az ajkait. A köztünk lévő távolság túlságosan is minimális, légzésünk pedig összehangolódott.
- Nem felajánlottam – emlékeztetem őt. Nem ajánlottam, de az pokolian biztos, hogy nem utasítanám vissza. Bár nem vagyok elég szerencsés, kizárt dolog, hogy megengedi nekem, hogy megérintsem őt. Egyhamar nem.
- Javasoltad – mosolyodik el.
- Mikor nem?
- Igaz – küzd le egy kuncogást. – Ez annyira összezavaró. Nem kellene ezt csinálnunk. Nem bízom magamban a közeledben.
Baszki, örülök, hogy nem.
- Mi lehet a legrosszabb, ami megtörténik? – erőltetem, majd egyik kezemet a vállához teszem. Louis megrándul az érintésre, de ez nem ugyanaz a taszító megrándulás, amihez az elmúlt héten hozzászoktam.
- Továbbra is idióta lehetek – suttogja, aztán lassan fel-le mozgatom kezemet karja hosszán.
- Ne gondolkozz, csak zárd ki a fejedet és engedd, hogy a tested irányítsa ezt. A tested akar engem, Louis, szüksége van rám.
Ő megrázza a fejét, megtagadva az egyszerű igazságot.
- De, de, igen – továbbra is őt érintem, most már közelebb a mellkasához, és várok rá, hogy megállítson engem. Ha megteszi, megszüntetek minden érintkezést. Soha nem erőltetném rá, hogy testileg velem legyen. Már sok elbaszott szarságot csináltam, de ez soha nem lesz lehetőség. – Látod, a lényeg az, hogy minden egyes helyet tudok, ahol megérinthetlek – nézek a szemeibe jóváhagyásért, az pedig úgy villan fel, mint egy neon jelzés. Nem fog megállítani, a teste még mindig vágyakozik utánam. – Én tudom, hogyan mész el olyan keményen, hogy minden mást elfelejtesz.
Talán, ha ki tudom elégíteni a testét, a fejét könnyebb lesz meggyőzni. Aztán amint áttöröm a fejét és a testét, a szíve követni fogja az irányt. Soha nem voltam szégyenlős, amikor a testéről és arról van szó, hogy kielégítsem őt, miért most kezdeném el?
Igennek veszem azt, hogy csendben van, és azt, ahogy úgy tűnik, nem tudja elvenni szemeit az enyéimtől, majd a pulóvere széléért nyúlok. Rohadjon meg ez az izé, ez nehezebb, mint annak lennie kellene. Louis megüti a rossz kezemet, majd leveszi a pulóvert.
- Nem kényszerítelek bele most semmibe, ugye? – meg kell kérdeznem tőle.
- Nem – leheli. – Tudom, hogy ez egy szörnyű ötlet, de nem akarok megállni – vallja be, mire bólintok, csendesen remélve, hogy meggondolja magát. – El kell menekülnöm mindentől, kérlek, vond el a figyelmemet.
- Zárd ki a fejedet. Ne gondolj a többi sok szarságra, és fókuszálj erre – húzom végig ujjaimat a nyakvonalán, mire kirázza őt a hideg érintésem alatt.
- Oké – meglep, majd ajkait az enyéimhez nyomja. Másodperceken belül a lassú, bizonytalan csók eltűnik, és átvesszük a helyét mi.
A félénk pillanatok elillannak, aztán hirtelen a saját helyünkön vagyunk, minden más baromság eltűnt, és csak Louis és én vagyunk, és az ajkai, ahogy az enyémhez csapódnak, nyelve, ahogy sietős húzásokat ejt a sajátomon, kezei a hajamban, ahogy meghúzza a töveknél és az őrületbe kerget.
Köré fonom a karjaimat, majd az övéhez nyomom a csípőmet, amíg a háta el nem éri a matracot. Térde be van hajlítva, felemelve, egy vonalban a farkammal, én pedig szégyentelenül hozzá dörzsölöm magamat. Louis zihál kétségbeesésemen, aztán elveszi a kezét a hajamból, hogy a saját mellkasához tegye. Fel tudnék robbanni annak az érzésén, hogy alattam van, ez kurvára túl sok, de nem elég, és egy gondolatot sem tudok megalkotni rajta kívül.
Louis megérinti magát, megcsípve az egyik mellbimbóját, én meg úgy bámulok le, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell bármi mást csinálni, kivéve azt, hogy a tökéletes testét bámuljam, és ahogy végre ellazul velem. Neki még jobban szüksége van erre, mint nekem, szüksége van a figyelemelterelésre a való világtól, én pedig boldogan fogok szolgálni ezen figyelemelterelésként.
Mozdulataink nincsenek kiszámítva, a tiszta szenvedély tüzel minket. Én vagyok a tűz, Louis meg a rohadt benzin, és nincs kilátásban az, hogy megálljunk vagy lelassuljunk, amíg valami biztosan fel nem robban. Én ott fogok várni akkor, készen, hogy leküzdjem a lángokat érte, biztonságban tartva őt, így nem égetem meg őt, ismét.
Kezei levándorolnak a testén, aztán megmarkol engem, dörzsölve a kezét rajtam, és kényszerítenem kell magamat, hogy ne menjek el egyedül csak a kezétől. Megmozgatom a csípőmet, szétnyitott lábai között pihentetve, miközben lehúzom a rövidnadrágom övrészét. Leszedem magamról egy kézzel, amíg mindketten meztelenek vagyunk deréktól lefelé.
A nyögés, ami elhagyja ajkait, illik a sajátomhoz, amikor hozzá dörzsölöm magam, bőr a bőrhöz. Két ujjamat a szájába dugom, aztán lenyúlok és elkezdem előkészíteni őt. Száját a csupasz vállamhoz nyomja. Megnyalja és megszívja a bőrömet, ahogy kitágítom szűk nyílását.
Amint úgy gondolom, hogy készen áll rám, elmozdítom az ujjaimat, majd egy nyöszörgést kapok tőle. Látásom elhomályosul, miközben belé nyomom magamat. Megpróbálom megízlelni minden másodpercét ennek, minden pillanatot, amiben hajlandó velem lenni ilyen módon.
- Szeretlek – ígérem neki. Szája abbahagyja a mozgást, a karjaimon lévő fogása pedig meglazul.
- Harry…
- Házasodjunk össze, Louis. Kérlek – kérem, teljesen belé nyomva a farkamat, megtöltve őt, remélve, hogy elkapom őt a gyengeség egy tisztességtelen pillanatában.
- Ha ilyen dolgokat fogsz mondani, akkor nem csinálhatjuk ezt – veti ellen. Látom a fájdalmat a szemeiben, az önuralom hiányát rajta, amikor rólam van szó, és azonnal bűntudatot érzek, amiért felhoztam ezt a kibaszott házasságot, miközben megdugom őt. Kurvára jó időzítés, te önző seggfej.
- Sajnálom, abbahagyom – biztosítom őt egy csókkal. Megadom neki ezt az időt, hogy gondolkozzon, én pedig leállok a kemény szarsággal, amíg ki-be lökődök a forró, nedves…
- Ó, Istenem – szakítja félbe a gondolataimat egy nyögéssel. Ahelyett, hogy bevallanám halhatatlan szerelmemet iránta, csak azokat a dolgokat fogom kimondani, amiket hallani akar.
- Annyira szűk vagy körülöttem. Olyan rég volt már – felelem a nyakába, majd az egyik keze a derekamhoz nyomódik, mélyebben nyomva magát bennem.
Szemeit szorosan lehunyja, lábai megfeszülnek, tudom, hogy már közel van, és még ha utál is engem most, imádja a mocskos számat. Nem fogom sokáig bírni, de ő sem. Már hiányzott ez, nem csak a tiszta, kibaszott tökéletesség, vagyis hogy benne legyek, hanem hogy ilyen módon legyek közel hozzá, ez valami, amire szükségem van, valami, amire szüksége van.
- Gyerünk, bébi. Menj el körülöttem, engedd, hadd érezzelek – szűröm ki összeszorított fogaimon keresztül.
Louis szót fogad, megszorítja az egyik karomat és a nevemet nyöszörgi, ahogy fejét hátra nyomja a matracra és szétesik, én követem őt azonnal, belé lövellve.
- Baszki – könyökölök le mellé, óvatosan, hogy ne törjem őt össze a testem súlyával. Szemei le vannak hunyva, szemhéjai nehezek, miközben küzd velük, hogy kinyissa.
- Mhmm – ért egyet.
Megtámaszkodom a könyökömön mellette, aztán lenézek rá, amíg nem figyel. Félek, hogy mi fog történni, amikor megteszi, amikor elkezdi megbánni ezt és felém érzett haragja megnő.
- Jól vagy? – nem tehetek róla, de ujjammal csupasz csípőjének ívét simogatom.
- Igen – feleli, hangja tömény és kielégült.
Annyira kibaszottul örülök, hogy eljött az ajtómhoz. Nem tudom, mennyi ideig bírtam volna anélkül, hogy lássam őt, vagy halljam a hangját.
- Biztos vagy benne? – erőltetem. Tudnom kell, hogy ez mit jelentett neki.
- Igen – kinyitja az egyik szemét, én pedig nem küzdhetem le a hülye mosolyt az arcomon.
- Oké – bólintok. – Miért jöttél ide mindenek előtt? – kérdezem tőle, mire a kielégült, álmos nézés eltűnik gyönyörű arcáról. – Mi az? – Zayn arca bukkan fel tébolyult gondolataimban. – Mondd el, kérlek.
- Karenről van szó – mi a fenéért beszélgetünk Karenről, miközben meztelenek vagyunk? – Ő… nos, – Louis megáll egy pillanatra, mire mellkasom váratlan pánikkal telik meg a nőért.
- Mi van vele?
- Karen terhes – feleli. Mi? Mi a fasz?
- Kitől? – kérdezem. Ez nyilvánvalóan szórakoztatja Louis-t.
- Apukádtól – nevet fel, de gyorsan dolgozik azon, hogy kijavítsa magát. – Kentől. Ki mástól?
Nem tudom, mit vártam, hogy mit hallok, de az, hogy Karen terhes, rohadtul nem volt az.
- Mi?
- Tudom, hogy ez egy kicsit meglepő, de nagyon boldogok.
Egy kicsit meglepő? Ez több, mint egy kicsit kurvára meglepő.
- Kennek és Karennek gyerekük lesz? – ejtem ki a nevetséges szavakat.
- Igen – figyel engem óvatosan. – Hogyan érzel ezzel kapcsolatban?
Hogyan érzek ezzel kapcsolatban? Kurvára nem tudom. Alig ismerem a férfit, csak éppen elkezdtük felépíteni valamit, most meg gyereke lesz?
- Azt hiszem, nem számít, én hogyan érzek, nem? – fekszem a hátamra, majd újra lehunyom a szemeimet.
- De igen, számít – feleli Louis. – Számít nekik. Azt akarják, hogy tudd, a baba semmit sem fog megváltoztatni, Harry. Azt akarják, hogy a család tagja legyél. Egy báty leszel – mondja Louis lágy hangon.
Egy báty? Smith és az ő fura, felnőttes személyisége jut eszembe, és hányingerem lesz. Ez túl sok, hogy bárki is kezelni tudja, és az pokolian biztos, hogy túl sok olyan valakinek, aki annyira elbaszott, mint én.
- Tudom, hogy nehéz felfogni, de szerintem… – kezdi el Louis.
- Jól vagyok. Le kell zuhanyoznom – mászok ki az ágyból, aztán felveszem a rövidnadrágot a padlóról. Louis felül, összezavarodva és megbántva, mikor felhúzom a rövidnadrágot a lábaimon.
- Itt vagyok, ha beszélni akarsz róla. Én akartam lenni az, aki elmondja neked mindezt – feleli. Ez túl sok. Ő nem is akar engem. Nem hajlandó hozzám jönni.
Baszki, a sötét gondolatok visszaharcolják útjukat a fejembe, engem pedig eltipor a küzdelem. Mikor lesz ennek vége? Miért bukkan fel ez a szar folyamatosan minden egyes kibaszott alkalommal, amikor végre azt gondolom, hogy irányíthatom a saját fejemet?

Chapter 279

Helló! 😊

Már meg is hoztam az újabb fejezetet, amiben vannak pozitív dolgok, de negatívak is. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni majd róla. Más fontos mondanivalóm szerintem most nincsen, egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 279

 
Louis szemszöge
„- Pumpkin! Ide, gyere be ide! – kiált végig apa a folyosón, az izgatottság tiszta a hangjában.
Kiszállok a kis ágyamból, majd a nappaliba sietek. A laza kötőtől a köntösömön majdnem elesek sietségemben, mire újra bekötöm azt, ahogy belépek a szobába. Anya és apa egy gyönyörűen megvilágított fa mellett állnak. Mindig is imádtam a karácsonyt.
- Nézd csak, Pumpkin, vettünk neked ajándékot. Tudom, hogy felnőtt vagy már, de megláttam ezt és meg kellett vennem neked – mosolyodik el apa, anya pedig hozzáhajol. Felnőtt? Lenézek a lábaimra, megpróbálva megfejteni szavait. Nem vagyok felnőtt, legalábbis nem hiszem, hogy az vagyok.
Egy kis dobozt helyeznek a kezembe, mire mohón letépem a fényes szalagot az ajándékról. Imádom az ajándékokat. Nem gyakran kapok, így amikor ez megtörténik, az egy különleges dolog nekem.
Anyám izgatottsága meglep, még soha nem láttam így mosolyogni, az apám meg, nos, úgy érzem, mintha nem kellene itt lennie, de nem emlékszem, miért van ez.
- Siess, nyisd ki! – sürget apa, miközben leemelem az ajándék tetejét.
Benyúlok, aztán visszahúzom a kezemet, amikor valami megszúrja az ujjamat. Majdnem szitkozódok a fájdalomtól és a padlóra ejtem a dobozt. Az injekciós tű a szőnyegre esik. Amikor visszanézek a szüleimre, az apám bőréből az összes szín kifutott, szemei pedig üresek.
Anya mosolya ismét fényes, fényesebb, mint korábban valaha, miközben apa lehajol, hogy felvegye az injekciós tűt a padlóról. Tesz egy lépést felém a tűvel a kezében, mire megpróbálok hátrálni, de a lábaim nem mozdulnak. Nem mozdulnak nem számít, milyen keményen próbálkozom, és tehetetlen vagyok, csak ordítani tudok, ahogy belenyomja a tűt a karomba.”

…

- Louis! – Liam hangja kétségbeesett, hangos és ijesztő, miközben a vállaimat rázza. Felülök valahogy, pólóm izzadsággal áztatott. Ránézek, aztán le a karomra, tanulmányozva, mint egy őrült, szúrási jelek után. – Jól vagy? – kérdezi. Én levegő után kapkodok, mellkasom fáj, ahogy levegőért és a hangomért küzdök. Megrázom a fejemet, mire fogása szorosabb lesz a vállaimon. – Hallottam, hogy kiabálsz, így… – Liamet félbeszakítja Harry, aki beviharzik a szobába. Arca mélypiros, szemei kitágultak.
- Mi történt? – hessegeti el Liamet tőlem, majd leül mellém az ágyra. – Hallottam, hogy kiabálsz, mi történt? – kezei az arcomhoz mozdulnak, nagyujja átsiklik a könnyes nyomokon ott.
- Nem tudom, volt egy álmom – sikerül kimondanom.
- Milyen fajta álom? – hangja majdnem suttogás, nagyujja még mindig simogat, lassabban, mint valaha, a szemeim alatt lévő bőrön.
- Olyan, amilyen neked van – válaszolom, hangom ugyanolyan fojtott. Egy sóhajtás hagyja el ajkait, és a homlokát ráncolja.
- Mióta? Mióta vannak olyan fajta álmaid, mint nekem?
Beletelik egy pillanatba, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt megszólalok.
- Csak mióta megtaláltam őt, és csak kétszer volt. Nem tudom, honnan jönnek.
Egy aggódó kéz túr bele a hajába, mire szívem kifacsarodik az ismerős mozdulat látványára.
- Nos, biztos vagyok benne, hogy az, hogy megtalálod a halott apád testét, azt okozná bárkinek, hogy… – megáll mondat közben. – Sajnálom, baszki, kell nekem egy szűrő – sóhajt fel frusztráltan. – Szükséged van bármire? Víz? – tekintetét elveszi az enyémtől, majd átnéz az éjjeliszekrényre. – Úgy érzem, mintha már ezerszer ajánlottam volna fel neked a vizet az elmúlt néhány napban – próbál meg elmosolyodni, de az kényszerített, akár még szomorú is.
- Csak vissza kell aludnom – biztosítom őt.
- Maradok? – félig követeli, félig kérdezi.
- Nem hiszem… – halkul el a hangom, aztán átnézek Liamre. Majdnem elfelejtettem, hogy ő is a szobában van velünk.
- Semmi gond – Harry szemei elnéznek mellettem a fejem mögött lévő falra. – Megértem.
Amikor legyőzötten megvonja a vállait, mindenembe beletelik, minden csepp önbecsülésembe, hogy ne fonjam karjaimat nyaka köré és ne könyörögjek neki, hogy aludjon velem. Szükségem van a vigasztalására, szükségem van a derekam körül lévő karjaira, és hogy a mellkasán legyen a fejem, miközben elalszom. Szükségem van rá, hogy megadja nekem azt a békét álmomban, amit mindig én szolgáltattam neki, de ő már nem az a biztonsági háló, akire támaszkodtam. Viszont az volt ő valaha is? Igen is meg nem is, mindig csak épphogy nem volt elérhető, folyamatosan elfutva tőlem és a szerelmünktől. Nem hajszolhatom őt újra, egyszerűen nincs erőm arra, hogy valami olyan után fussak, ami ennyire elérhetetlen, ennyire irreális.
Mire sikerül kiszakadnom a gondolataimból, már csak Liam van a szobában.
- Csússz odébb – utasítja halkan.
Pontosan azt teszem, majd elalszom, megbánva korábbai gondolataimat arról, hogy azt kívántam, bárcsak távol maradtam volna Harrytől. Még az elkerülhetetlen tragédia közepén is, ami a mi kapcsolatunk volt, soha nem vonnám vissza egyetlen másodpercét sem. Nem csinálnám meg ismét, de egy pillanatot sem bánok, amit vele töltöttem.

Harry szemszöge
Az időjárás sokkal jobb itt, a Pullmanon. Az eső már sehol sincs, és már a nap is előjött egy kicsit. Most április van, rohadtul ideje van, hogy süssön a nap.
Louis a konyhában volt Karennel és azzal a Sarah csajjal egész nap. Én megpróbálom megmutatni, hogy tudok teret adni neki, hogy tudok várni addig, amíg kész nem lesz arra, hogy beszéljen velem, de ez nehezebb, mint azt képzeltem. A tegnap este kemény volt nekem, tényleg, rohadtul kemény, látni őt annyira feldúltan, annyira félve. Utálom, hogy a rémálmaim elárasztották őt. Átvenném őket tőle, ha megtehetném.
Amikor Louis az enyém volt, mindig békésen aludt. Ő volt a horgonyom, a vigaszom éjszaka, harcolva a démonjaimmal helyettem, amikor túl gyenge voltam, túl elfoglalt az önsajnálatommal, hogy segítsek neki harcolni. Ő ott volt, pajzzsal a kezében, küzdve minden képpel, ami elbaszott fejemet fenyegette. Lecsupaszította a terhet egyedül, mely végül összetörte őt.
Ő még mindig az enyém, csak nem áll készen arra, hogy ismét beismerje. Annak kell lennie. Nincs más mód.
Leparkolom az autómat az apám háza előtt. A bérbeadó ügynök megpróbált szarakodni velem, amikor felhívtam őt, hogy elmondjam, kiköltözöm. Etetett valami baromsággal arról, hogy rám terhel két hónapnyi lakbért, amiért felbontom a bérleti szerződést, de megszakítottam a hívást a beszélgetés közepén. Nem érdekel, mit kell fizetnem, nem lakom ott többé. Tudom, hogy ez egy kényszeres döntés, és nem pontosan van másik hely, ahol lakhatok, de remélem, hogy maradhatok Ken házában néhány napig Louis-val, amíg meg tudom győzni őt, hogy költözzön Seattle-be velem.
Készen állok erre. Készen állok arra, hogy Seattle-ben éljek, ha Louis ezt akarja, az ajánlatom pedig az esküvővel kapcsolatban nem megy sehová. Ezúttal nem. Összeházasodok ezzel a fiúval és Seattle-ben élek, amíg meg nem halok, ha ez az, amit akar, ha ez boldoggá teszi őt.
- Milyen hosszú ideig marad az a csaj? – kérdezem a Priusra mutatva, ami Liam kocsija mellett parkol.
Valamennyire jó fej dolog volt tőle, hogy felajánlotta, hogy elvisz az autómhoz, főleg miután kiosztottam őt, amiért a szobában aludt Louis-val. Nem lettem volna képes kinyitni az ajtót, mutatott rá, de betörtem volna a rohadt dolgot, ha az kellett volna. Annak a gondolata, hogy megosztottak egy ágyat, a kibaszott őrületbe kergetett azóta, hogy megláttam őt elhagyni Louis szobáját ma reggel. Figyelmen kívül hagytam a zavart arckifejezést az arcán, amikor félálomban talált meg a padlón ülve az ajtónál.
Megpróbáltam elaludni az üres ágyban a számomra kijelölt szobámban, de egyszerűen nem tudtam. Közel kellett lennem hozzá, csak arra az esetre, ha történik valami és megint kiáltozik. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, miközben küzdöttem, hogy ébren maradjak a folyosón, egész éjszaka.
- Nem tudom. Visszamegy New Yorkba később a héten – hangja magas és pokolian kínos. Mi a fene?
- Mi az? – kérdezem tőle, miközben besétálunk a házba.
- Semmi – arca elpirul, én pedig követem őt a nappaliba.
Louis az ablak közelében áll, kibámulva a térbe, míg Karen és mini-Karen felnevetnek. Louis miért nem nevet? Miért nem vesz részt a beszélgetésben legalább?
- Itt vagy! – mosolyog a nő Liamre. Elég csinos, sehol sincs Louis szépségének közelében, de jó látvány a szemnek, az biztos. Liam elpirul, miközben a lány megközelíti őt egy süteménnyel a kezében, és minden összeáll.
Miért nem láttam korábban? Kurvára tetszik neki a csaj! Millió vicc és kínos megjegyzések árasztják el az agyamat, és szó szerint meg kell harapnom a nyelvemet, hogy megállítsam magamat attól, hogy ezzel az információval kínozzam Liamet. Figyelmen kívül hagyom a beszélgetésük elejét, majd egyenesen Louis-hoz sétálok. Úgy tűnik, nem veszi észre jelenlétemet, amíg közvetlenül előtte nem állok.
- Mi történik? – kérdezem. Van egy vékony vonal a távolság és… nos… a normál viselkedésem között, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó egyensúlyt találjak, de nehéz megtörni a szokásokat.
Tudom, hogy ha túl sok teret adok neki, el fog fordulni tőlem, de ha megfojtom őt, el fog futni. Ez új nekem, teljesen feltérképezetlen terület tényleg. Utálom bevallani ezt magamnak, de egy kicsit túlságosan is hozzászoktam, hogy ő a boxzsákom. Utálom magamat azért, ahogy bántam vele, és tudom, hogy jobbat érdemel nálam, de szükségem van erre az utolsó esélyre, hogy valaki mássá váljak.
Nem, önmagamnak kell lennem, csak egy olyan verziómnak, aki érdemes a szerelmére.
- Semmi, csak sütünk. A szokásos – egy gyenge mosoly húzódik ajkaira, én pedig rá vigyorgok.
Ezek a kis szeretetjelek, ezek az apró felém érzett imádatának utalásai azok, melyek táplálják reményemet. Egy remény, ami új és nagyon kint van a komfortzónámból, de örömmel töltöm az időmet azzal, hogy megoldjam.
Louis csatlakozik a beszélgetéshez Karennel és a Sandra csajjal, így másodperceken belül Liam és én el vagyunk felejtve és ott maradunk a nappaliban.
- Bejön neked Sarah, ugye? – támadom le, amint biztos vagyok benne, hogy a nő nem hall engem.
- A neve Sophia.
- Ugyanaz – vonok vállat.
- Nem – forgatja a szemeit. – Nem az. Úgy viselkedsz, mintha senki nevére sem tudnál emlékezni, kivéve Lou-ét.
- Louis – javítom őt ki egy homlokráncolással. – És nincs szükségem arra, hogy bárki más nevére emlékezzek.
- Ez tiszteletlenség. Már minden néven hívtad Sophiát, ami S betűvel kezdődik, kivéve a valódi nevét, és az őrületbe kergetett, amikor Danielle-t Delilah-nak szólítottad.
- Idegesítő vagy – jegyzem meg, aztán leülök a kanapéra, mosolyogva a mostoha… ő igazából nem a mostohatestvérem már. Sosem volt az.
- Ahogy te is – küzd egy mosollyal. Érdekelné őt, ha tudná? Valószínűleg nem, valószínűleg megkönnyebbülne, hogy nem vagyunk rokonok, még házasság által sem.
- Tudom, hogy tetszik neked, valld be – kínzom őt.
- Nem, nem kedvelem. Nem is ismerem őt – néz el. Lebukott.
- New Yorkban lesz veled, milyen romantikus – húzom ajkamat a fogaim közé, hogy elfojtsak egy nevetést rémült arckifejezése miatt.
- Abbahagynád? Ő sokkal idősebb nálam, nagyon nem az én pályám.
- Ő túl dögös neked, de ki tudja? Lehet, hogy fiatalabb pasit keres – ugratom őt. – Hány éves?
- Huszonnégy. Hagyd – könyörög, én pedig úgy döntök, hogy ezt teszem. Folytathatnám még ezt, de amúgy is más dolgaim vannak, amikre fókuszálhatok.
- Seattle-be fogok költözni – mondom neki. Valamennyire majdnem szédültnek érzem magam, ahogy kibököm a hírt. Valamennyire.
- Mi? – hajol előre, egy kicsit túl meglepetten.
- Igen, meglátom, mit tud tenni Ken abban, hogy segítsen befejezni a félévemet távoktatásban, aztán szerzek egy lakást Seattle-ben Louis-nak és nekem. A diplomázós dolgaimról már lemondtam, szóval nem kellene túl nagy dolognak lennie.
- Mi? – Liam szemei elvándorolnak az enyéimtől. Nem hallotta, amit az előbb mondtam?
- Nem ismétlem meg magamat. Tudom, hogy hallottál.
- Miért most? Te és Louis nem vagytok együtt és ő…
- Együtt leszünk, csak egy kis időre van szüksége, hogy átgondolja, de meg fog nekem bocsátani, mindig megteszi. Majd meglátod.
Ahogy a szavak elhagyják a számat, felnézve Louis-t látom meg az ajtóban állni, egy mély homlokráncolás húzódik gyönyörű arcán. Baszki. Sarkon fordul, majd szó nélkül visszasétál a konyhába.
- Baszki – lehunyom szemeimet és fejemet a kanapé párnáján pihentetem, leszidva magamat a szörnyű időzítésemért.

Louis szemszöge
- New York a legjobb város a világon. Hihetetlen. Most már öt éve élek ott, és még mindig nem láttam mindent – feleli Sophia, miközben egy tepsit sikál, amiben én égettem oda a tésztát. Nem figyeltem, túlságosan el voltam veszve a saját fejemben, hogy észrevegyem a sütőből jövő füstöt. Csak amikor Karen és Sophia besiettek a konyhába a kamrából, akkor figyeltem fel az odaégett tésztára.
- Seattle a legnagyobb város, amiben valaha voltam, de készen állok New Yorkra. El kell tűnnöm innen – mondom nekik. Harry arca egyszerűen nem tűnik el a fejemből, ahogy kimondom a szavakat.
- Nos, közel lakom a NYU-hoz, szóval körbe vezethetlek, ha akarod. Mindig jó ismerni valakit, főleg egy ilyen nagy városban.
- Köszönöm – felelem, komolyan gondolva.
Liam ott lesz, de ő éppen olyan elveszett lesz, mint amilyen biztosan én is, így mindkettőnknek jól jön egy barát, aki ismeri a várost. Annak a gondolata, hogy New York Cityben éljek, annyira megfélemlítő, hogy az majdnem elsöprő, de biztos vagyok benne, hogy mindenki így érez, mielőtt átköltözik az ország másik felébe. Ha Harry is jönne…
Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak a hiábavaló gondolatoktól. Még arról sem tudtam meggyőzni Harryt, hogy Seattle-be költözzön miattam, az arcomba nevetne, ha arra kérném, hogy költözzön New Yorkba.
- Nos, – mosolyodik el Karen, felemelve a pohár tejét az enyémhez – New Yorkra és az új kalandokra! – ragyogja. Sophia felemeli a poharát, és nem tehetek róla, de lejátszom Harry szavait a fejemben a köszöntő közben.
„Meg fog nekem bocsátani, mindig megteszi. Majd meglátod.” Mondta Liamnek. A félelem, hogy az ország másik felébe költözök, csökken minden egyes szavával, ahogy lejátszódnak a fejemben, minden szótag egy ütés az arcomba, méltóságom apró törmelékébe, amim még maradt.

Chapter 278

Helló!😊

Már itt is van a következő fejezet, ami pozitív nagy részben (ezt biztos szeretni fogjátok majd), a végén az az utolsó mondat viszont nem tetszett 😞 Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Más mondanivalóm szerintem nincsen, rohanok válaszolni a kommentekre (ma vagy holnap mindenképp meglesz), és egy hét múlva a szokásos módon találkozunk.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 278

 
Harry szemszöge
- Várjon itt, amíg bemegyünk. Kevesebb mint öt perc múlva visszajövünk, szóval ne mozdítsa el ezt a taxit – utasítom a sofőrt.
Mindenek előtt késett azzal, hogy felvegyen engem, szóval nem kellene bánnia a várakozást. Nem mintha panaszkodnék, hogy késett, különben nem futottam volna bele Louis-ba az esőben sétálva, egyedül.
Egy szót sem szólt, mióta a taxiba húztam őt, én pedig túl elfoglalt vagyok azzal, hogy temperamentumomat lejjebb vigyem ebben a pillanatban. Látni őt idekint, a sötétben és elfutva valami elől… Zayn elől futva, amitől haragom teljes erővel fellángol, és túl könnyű lesz, hogy beadjam a derekamat.
Bár ezt nem tehetem meg. Ezúttal nem. Ezúttal be fogom bizonyítani neki, hogy irányítani tudom a számat, az ökleimet is. Beszálltam vele ebbe a taxiba ahelyett, hogy Zayn koponyáját a betonhoz vágtam volna. Remélem, értékeli ezt, remélem, ez segít a helyzetemen, még ha a legcsekélyebb mértékben is.
Louis még nem próbált meg elmenekülni, és nem szólalt meg, amikor azt mondtam a sofőrnek, hogy vigyen el az anyja házához, hogy összeszedje a cuccait. Ez egy jó jel. Annak kell lennie. Ruhái eláztak, testének minden egyes centijéhez tapadva, haja pedig csapzott. Hátra löki a rendetlenséget a kezével, felsóhajtva, amikor a rakoncátlan tincsek nem maradnak ott. Minden csepp önuralmamba beletelik, hogy ne nyúljak át és ne mozdítsam el a haját tőle.
Amikor a taxi a járdaszegélyhez kanyarodik Carol kocsifelhajtója előtt, Louis kinyitja az ajtót, majd átsétál a kerten. Nem rándul meg, ahogy az eső elfolyik rajta, eltakarva testét és majdnem elvéve őt tőlem. Miután emlékeztetem a sofőrt, hogy maradjon itt, utána sietek, mielőtt az eső még tovább elválaszthatna minket.
Visszatartom a lélegzetemet, kényszerítve magamat, hogy figyelmen kívül hagyjam a piros kocsit, mely a ház előtt parkol. Nem veszíthetem el a hidegvéremet. Meg kell mutatnom Louis-nak, hogy egyben bírom tartani magamat és az ő érzéseit a sajátjaim elé tudom tenni.
- Louis, hányszor fogod ezt csinálni? Egyenesen visszahúzod magadat valamibe, amiről tudod, hogy nem fog működni – Carol már a száját jártatja, amikor belépek a nappaliba. Zayn a nappali közepén áll, vizet csepegtetve a padlóra. Louis ujjai az orrnyergét szorítják, a tiszta gyötrelem jele, és megint küzdök azzal, hogy csukva tartsam a rohadt számat. Csak egy rossz szó kell tőlem, hogy itt maradjon, hogy több órányira legyen tőlem.
- Anya, egyszerűen csak abbahagynád? Semmit sem csinálok, csak el akarok menni innen. Az, hogy itt vagyok, semmit sem segít, illetve munkám és óráim vannak Seattle-ben.
Seattle?
- Visszamész Seattle-be ma este? – kérdezi Carol a fiától.
- Nem ma este, hanem holnap. Szeretlek, anya, és megértelek, de tényleg csak közel akarok lenni az én… nos, – pillant rám Louis, a bizonytalanság tiszta kék szemeiben – Liamhez. Liammel akarok lenni most.
Aú.
- Majd én elviszlek – nyitja ki a száját Zayn.
- Nem, nem fogod – nem tudom megállítani magamat attól, hogy beleszóljak. Próbálok türelmes lenni meg minden szar, de ez túl sok. Be kellett volna rontanom ide, megfogni Louis táskáját és kivinni őt a taxihoz, mielőtt Zayn akár csak ránézhetett volna.
A vigyor az arcán most, ugyanaz a kurva vigyor, amivel csak néhány perccel ezelőtt ajándékozott meg, gúnyolódik velem. Megpróbál nyomást gyakorolni rám, megpróbálja úgy intézni, hogy felcsattanjak Louis és az anyja előtt. Játszani akar velem, ahogy mindig is tette, de ma este nem. Nem fogom megadni neki az elégedettséget, hogy az ő biztosítéka legyen.
- Louis, fogd meg a táskádat – a tükrözött homlokráncolástól Louis és az anyja arcán újragondolom szóhasználatomat. – Kérlek, fogd meg a táskádat? – a mondat inkább kérdésként jön ki, de Louis kemény arckifejezése meglágyul, aztán végiglépked a folyosón és bekanyarodik a régi hálószobájába.
Carol szemei oda-vissza mozognak Zayn és köztem, mielőtt megszólal.
- Mi történt, hogy kiszaladt az esőbe? Melyikőtök okozta ezt? – pillantása gyilkos, majdnem komikus igazából.
- Ő volt – válaszoljuk mindketten gyerekes módon. Carol a szemeit forgatja, majd megfordul, hogy kövesse a fiát végig a szűk folyosón. Zaynre fókuszálok.
- Elmehetsz most már – tudom, hogy Carol hall engem, de őszintén leszarom ennél a pontnál.
- Louis nem akarta, hogy elmenjek, csak össze volt zavarodva. Rám mászott, könyörgött, hogy maradjak vele – köpi a szavakat. Megrázom a fejemet, miközben folytatja. – Nem akar már téged. Ellőtted az utolsó esélyedet, amikor aggódott, és tudod ezt. Látod, hogyan néz rám, hogyan akar engem.
Ökölbe szorítom kezeimet, mély levegőket véve, hogy lenyugtassam magamat. Ha Louis nem siet ki a táskájával, a nappali pirossal lesz kifestve, mire visszatér. Nem csókolná őt meg, nem tenné ezt.
A rémálmaimból való víziók örvénylenek szemhéjaim mögött, egy lépéssel közelebb véve engem a töréspontomhoz. A kezei rajta, ahogy Louis körmeit végighúzza a hátán.
Nem tenné ezt. Nem csókolná őt meg.
- Ez nem fog működni – kényszerítem ki a szavakat. – Nem fogsz rávenni arra, hogy megtámadjalak előtte. Még egyszer nem – baszki, meg akarom tenni. Annyira kurvára nagyon meg akarom tenni.
- Olyan könnyűvé tetted nekem – mosolyodik el. – Elmondta nekem, mennyire akar engem, elmondta kevesebb mint fél órával ezelőtt – pillant le üres csuklójára, mintha megnézné az időt az óráján. Ő egy drámai rohadék, mindig is az volt.
- Louis! – szólítom nevét a nappaliból, hogy felmérjem, még mennyi másodpercig kell tolerálnom Zaynt.
Csend tölti meg a házat, amit fojtott hangok követnek Louis-tól és az anyjától. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, remélve, hogy Carol nem győzte meg Louis-t, hogy ebben a szarfészek városban maradjon még egy éjszakát.
- Ez az őrületbe kerget, ugye? – folytatja bosszantásomat Zayn. – Mit gondolsz, én hogyan éreztem, amikor megdugtad Samet? Az ezerszer rosszabb volt, mint a kis féltékenység, amit te most érzel – jelenti ki, mintha fel tudná mérni felé érzett féltékenységem mértékét.
- Mondtam, hogy fogd be a pofádat és menj el. Senkit sem érdekel egy kicsit sem te és Sam. Ő könnyű volt, túlságosan kibaszottul könnyű az én tetszésemnek, tényleg, és ennyi volt.
Tesz egy lépést felém, én pedig kihúzom magamat, emlékeztetve őt az ellene lévő egyik előnyömre a sok közül.
- Mi az? Nem tetszik, hogy ilyen dolgokat hallasz a drága Samanthádról? – én következek abban, hogy szórakozzak vele. Szemei elsötétülnek, figyelmeztetve engem, hogy hagyjam abba, de nem vagyok hajlandó. Kibaszottul van mersze megcsókolni Louis-t és megpróbálni az érzéseit használni munícióként ellenem? Nyilvánvalóan nem tudja, hogy egy egész arzenál van a kibaszott ujjamban.
- Fogd be – csattan fel, még tovább lökve engem. Lehet, hogy ezúttal megtartom a kezeimet magamnak, de szavaim nagyobb hatással lesznek amúgy is.
- Miért? – pillantok végig a folyosón, hogy megbizonyosodjak róla, Louis-t még mindig lefoglalja az anyja. – Nem akarsz hallani az éjszakáról, amikor megdugtam őt? Igazából alig emlékszem rá, nem volt nagyon emlékezetes, feltételezem – kínzom őt szavaimmal.
Tudtam, mennyire odavolt a csajért, és akkor feltételeztem, a kapcsolatuktól még nagyobb kihívás lesz. Én lettem behúzva a csőbe, amikor végül nagyobb zűrzavarrá vált, mint játékká.
- Bár szétdugtam az agyát, erről biztosíthatlak. Biztosan ezért jött elő azzal a terhesség szarsággal utána. Emlékszel erre, nem?
Egy pillanatra, egy rövid pillanatra az időben megállok és elgondolkozom, biztosan hogyan érezhette magát, amikor megtudta. Megpróbálok emlékezni arra, hogy mi ment végig az agyamon, amikor eldöntöttem, hogy rányomulok. Tudtam, hogy jártak, hallottam, hogy megemlítette Zayn nevét a másolószobában a Vance-nál, és azonnal izgatott lettem. Zaynt csak néhány hete ismertem, és azt gondoltam, szórakoztató lesz baszakodni vele.
- A barátomnak kellett volna lenned – szánalmas szavai leesnek köztünk.
- A barátodnak? Alig ismertelek, semmi személyes nem volt – lépek közelebb, majd ökölbe szorítom ingének gallérját. – A személyes az, amire te törekszel azzal, hogy szórakozol Louis-val. Tudod, mit jelent ő nekem, többet, mint bármelyik irodai kurva, aki valaha is jelentett neked bármit.
Meglepődöm, amikor visszalök, a falhoz vágva engem. Képkeretek esnek a földre, mire Louis és az anyja kisietnek a folyosóra.
- Baszd meg! Én is megdughattam volna Louis-t, könnyen nekem adta volna magát ma este, ha te nem bukkantál volna fel! – öklét a számhoz üti, aztán Louis felsikít rémületében. A réz durva íze tölti meg a számat, majd gyorsan lenyelem a vért, mielőtt felsőm ujjával megtörlöm az ajkaimat és az államat.
- Zayn! – szidja őt le Louis mellém sietve. – Menj el! Most! – üti kis ökleit Zayn mellkasához, én pedig megfogom őt, óvatosan távolságot téve közéjük.
A puszta elégedettségétől annak, hogy Louis hallja őt így beszélni, kibaszottul el vagyok ragadtatva. Erre figyelmeztettem őt egész végig. Zayn soha nem volt az édes, ártatlan férfi, akivel Louis meg volt tévesztve, hogy azt gondolja.
Persze, azt tudtam, hogy Zaynnek vannak valamilyen érzései felé, nem vagyok teljesen vak, de a szándékai sose voltak tiszták. Ezt bizonyította be az előbb Louis-nak, én meg nem is lehetnék boldogabb. Egy önző köcsög vagyok, de soha nem állítottam mást.
Zayn szó nélkül kisétál a bejárati ajtón és ki az esőbe. Fényszórók villannak fel az első ablakokon, ahogy kikanyarodik és eltűnik az utcán.

…

- Harry? – Louis hangja lágy és kimerültség fűződik bele. Már majdnem egy órája ennek a taxinak a hátsóülésen ülünk egy szó nélkül mindketten.
- Igen? – hangom megtörik, mire megköszörülöm a torkomat.
- Ki az a Samantha?
Már azóta vártam, hogy megkérdezze ezt, mióta kikanyarodunk az anyja házától. Hazudhatnék neki, kitalálhatnék egy barom sztorit, amivel olyan szardarabnak tüntethetném fel Zaynt, amilyen ő, vagy most az egyszer őszinte lehetek vele.
- Ő egy lány, akinek gyakornoki állása volt a Vance-nál. Megdugtam, miközben Zaynnel járt – úgy döntök, hogy nem hazudok, de megbánom a durva szavakat, amikor Louis megrezzen. – Bocs, csak őszinte akarok lenni – teszem hozzá, megpróbálva lágyítani a szavakat.
- Tudtad, hogy az ő barátnője volt, amikor lefeküdtél vele? – kérdezi egyenesen rám nézve úgy, ahogyan csak ő tud.
- Igen, tudtam. Ezért csináltam – vonok vállat, figyelmen kívül hagyva a csipetnyi bűntudatot, ami azzal fenyeget, hogy a felszínre tör.
- Miért? – szemei az enyéimet kutatják egy megfelelő válaszért, de nincs olyanom. Csak az igazság van nálam. A mocskos, elbaszott igazság.
- Nincs mentségem, csak egy játék volt nekem – sóhajtok fel, azt kívánva, bárcsak ne lennék ilyen szar. Nem Zayn kedvéért, hanem ennek a gyönyörű, édes fiú kedvéért, akinek még most sincs egy csipetnyi ítélkezés sem a szemeiben, miközben rám néz, további magyarázatra várva. – Elfelejted, hogy nem voltam ugyanaz, mielőtt találkoztam veled. Semmi sem voltam ahhoz a férfihez hasonlítva, akit te ismersz. Tudom, hogy azt hiszed, elbaszott vagyok most, de hidd el, még jobban utálnál engem, ha ismertél volna akkor – elnézek tőle, majd ki az ablakon. – Tudom, hogy nem tűnik úgy, de tényleg olyan sokat segítettél nekem, célt adtál nekem, Lou.
Hallom, ahogy élesen kifújja a levegőt, én pedig megrezzenek annak a gondolatára, hogy biztosan hogyan hangzanak szavaim. Szánalmasan és hamisan, ebben biztos vagyok.
- És mi az a cél? – válaszolja félénken.
- Ezt még mindig próbálom kitalálni – válaszolom az igazságot. – De ki fogom találni, szóval kérlek, próbálkozz és maradj elég hosszú ideig ahhoz, hogy megtaláljam a választ? – kérem tőle.
Rám néz, de csendben marad. Hálás vagyok ezért, nem hiszem, hogy kezelni tudnám visszautasítását most.

Louis szemszöge
Arra ébredek fel, hogy karok fonódnak a derekam köré, ahogy kiemelnek az autóból. A fehér fény a taxi tetején emlékeztet engem az éjszakára, amin túl vagyok. Feldolgozom a környezetemet, pánikolva egy pillanatra, mielőtt rájövök, hogy Ken kocsifelhajtóján vagyunk.
- Soha nem vinnélek oda vissza – feleli Harry a fülembe a lakására utalva. Tudta, hogy mi miatt aggódtam, mielőtt a gondolat megformálódhatott volna a fejemben.
Nem tiltakozom, ahogy Harry felvisz a kocsifelhajtón és be a házba. Karen ébren van, egy széken ülve az ablaknál, egy receptes könyv van az ölében. Harry letesz a lábaimra, aztán Karen feláll, átsétálva a szobán, hogy megöleljen.
- Mit hozhatok neked? Csináltam néhány karamellás sütit, tudom, hogy szereted – mosolyodik el, majd egyik kezét az enyém köré fonja. Harry nem kezd el veszekedni, amikor követem Karent a konyhába.
- Felviszem a táskádat az emeletre – hallom őt mondani.
- Liam alszik? – kérdezem az anyukáját.
- Szerintem igen, de biztos vagyok benne, hogy nem fogja bánni, ha felébreszted őt. Még mindig korán van – mosolyodik el Karen, majd egy kicsi, karamell tetejű sütit helyez egy tányérra, mielőtt megállíthatnám őt.
- Nem, semmi gond. Majd látom őt holnap.
- Tudom, hogy ez szörnyű időzítés, de beszélni akartam veled valamiről – meleg, barna szemeiben aggodalom villan fel, majd int nekem, hogy harapjak bele a desszertbe, miközben kitölt két pohár tejet.
Bólintok neki, hogy folytassa, szám tele van a finom sütivel. Nem tudtam enni korábban, túlságosan túlterhelt voltam és túl hosszú nap volt.
- Tudom, hogy olyan sok minden történik most veled már amúgy is, szóval, ha azt akarod, hogy hagyjalak, csak mondd el. Ígérem, hogy megértem, csak a véleményedet akarom valamivel kapcsolatban, és te vagy az egyetlen ember, aki segíthet itt.
Segíteni mivel?
- Harryről és Kenről van szó – teszi hozzá. Majdnem megfulladok a sütin, majd a hideg pohár tejért nyúlok. Tudja? Mondott Harry valamit? Karen elkezdi megütögetni a hátamat, körözve dörzsölve, miközben folytatja. – Ken olyan boldog, hogy Harry végre elkezdte tolerálni őt. Olyan boldoggá teszi őt, hogy végre kapcsolatot épít ki a fiával, mindig ezt csinálta. Harry a legnagyobb megbánása, és fájt évekig úgy látni őt. Tudom, hogy elkövette a hibáit, sok, sok hibát, én pedig egyáltalán nem akarok mentségeket keresni azokért a hibákért – szemei könnyekkel telnek meg, aztán megtörli ujjaival a sarkait. – Bocs – mosolyodik el. – Káosz vagyok – mosolyodik el, majd folytatja. – Ő nem ugyanaz az ember most, mint aki akkor volt. Évek óta józan és terápiára járt, évek óta ostorozza magát és bűntudata van.
Tudja. Karen tud Anne-ről és Christianról. Mellkasom összeszorul, és az én szemeim is megtelnek könnyekkel.
- Tudom, hogy mit fogsz mondani – felelem. Együttérzek ezzel a családdal. Sajátomként szeretem őket, és mindenkivel együttérzek ebben a családban, amely tele van titkokkal, függőségekkel és megbánásokkal.
- Igen? Liam mesélt neked a babáról? Tudhattam volna, hogy megteszi. Harry is tudja?
Ismét fulladozom. Egy kínos köhögőroham után végre megszólalok.
- Mi? Egy baba?
- Akkor nem tudtad – nevet fel lágyan. – Tudom, hogy sokkal idősebb vagyok, mint amennyinek egy terhes nőt képzelnél, de még a negyvenes éveim elején vagyok, és az orvosom biztosított róla, hogy elég egészséges vagyok.
- Egy baba? – ismétlem meg. Megkönnyebbültem, hogy nem tud arról, hogy Christian Harry apja, de nagyon meglepődtem, hogy terhes.
- Igen – mosolyodik el. – Éppen annyira le voltam sokkolva, mint te. Ken is, annyira aggódott miattam. Liam majdnem összeomlott, tudott az összes időpontomról, de azt nem mondtam el neki, hogy miért megyek, szóval szegény azt gondolta, hogy beteg vagyok. Szörnyen éreztem magam, és el kellett mondanom az igazat. Ez nem volt eltervezve – szemei az enyéimet keresik. – De boldogok vagyunk most, hogy túljutottunk a kezdeti sokkon, hogy még egy gyerekünk lesz ilyen későn az életben.
Köré fonom karjaimat, és napok óta először érzek örömöt. Szeretem Karent és izgatott vagyok érte. Ez jó érzés. Kezdtem aggódni, hogy soha nem fogok így érezni még egyszer.
- Ez csodálatos! Annyira örülök nektek! – áradozok, majd karjai szorosabbá válnak a hátam körül.
- Köszönöm – húzódik vissza, és megpuszilja az arcomat. – Aggódom, hogy fogja magát érezni ettől Harry.
Karen iránt érzett örömöm rövidre van vágva, és azonnal átveszi helyét az aggodalom Harry felé. Az egész élete egy hazugság volt, és nem igazán kezelte jól a híreket. A férfi, akiről azt hitte, hogy az apja, annak most egy másik gyereke lesz, Harry pedig el lesz felejtve. Akár igaz ez, akár nem, elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, erre fog gondolni.
- Nem bánod, ha én leszek az, aki elmondja neki? Ha igen, megértem – kérdezem Karentől. Nem engedem meg magamnak, hogy túlgondoljam ezt. Tudom, hogy elhomályosítom a határokat itt, de ha elhagyom Harryt, meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem hagyok felfordulást magam mögött. Ez kifogás, emlékeztet a rosszindulatú hang a fejemben.
- Nem, persze, hogy nem, reméltem, hogy nem bánod. Tudom, hogy ez szörnyű helyzetbe hoz téged, és nem akarom, hogy kötelességednek érezd, hogy belekerülj ennek a közepébe, de félek, hogy hogyan fog reagálni, ha Ken mondja el neki. Neked egy olyan módszered van hozzá, ami senkinek sincs.
- Semmi gond, tényleg. Beszélni fogok vele holnap – biztosítom őt.
- Természetesen – ölel meg ismét. – A mai húzós nap volt számodra, sajnálom, hogy felhoztam ezt. Várnom kellett volna, csak el akarom kerülni, hogy a hír meglepje őt. Már így is elég kemény élete volt, én pedig próbálom könnyebbé tenni neki a dolgokat. Azt akarom, hogy tudja, ő a család része, és hogy mindannyian nagyon szeretjük őt, ez a baba nem fogja megváltoztatni ezt.
- Tudja – ígérem meg Karennek. Lehet, hogy nem hajlandó elfogadni, de tudja.
Lépések hallatszanak a lépcső alján, mire Karen és én elhúzódunk érzelmes ölelésünkből. Mindketten megtöröljük az arcunkat, aztán harapok egyet a sütiből, ahogy Harry belép a konyhába. Lezuhanyozott és átöltözött. Most egy melegítőnadrág van rajta, aminek a lábai túl rövidek és a WSU logója van rávarrva a combjára, melyek árulkodó jelek, hogy Liam ruháját vette fel.
Ha más helyen lennénk, csipkelődnék vele a nadrág miatt, de nem vagyunk. A legrosszabb, mégis a legjobb helyen vagyunk, ez az egész összezavaró és elferdült. Viszont az egészséges egyensúly és rendszer sosem volt a kapcsolatunk tényezője, a szakításunk miért lenne bármivel másabb?
- Lefekszem. Szükséged van bármire? – kérdezi, hangja rekedt és mély.
- Nem, de azért köszönöm – nézek fel rá, de ő csupasz lábát bámulja.
- A cuccaidat a vendégszobába tettem, a te szobádba – feleli, mire bólintok.
Az őrült, megbízhatatlan énem azt kívánja, bárcsak Karen ne lenne a konyhában velünk, de a racionális, elkeseredett és sokkal nagyobb énem örül, hogy Karen itt van. Harry eltűnik felfelé a lépcsőn, én pedig jó éjszakát kívánok Karennek, mielőtt követem Harryt.
Azon szoba előtt találom magamat, ahol életem néhány legjobb éjszakáit töltöttem el. Felemelem a kezemet a kilincshez, de gyorsan elhúzom, mintha a hideg fém megégette volna a bőrömet. Ennek a körnek meg kell állnia, és ha beadom a derekamat minden ösztönzésnek, lényemnek minden szálának, mely kétségbeesetten vágyakozik arra, hogy közel legyen Harryhez, soha nem fogok kijutni ebből a folytonos körből, ami hiba hiba után, veszekedés veszekedés után.
Végre kifújom a levegőt, miközben becsukom a vendégszoba ajtaját mögöttem, aztán elfordítom a zárat. Azt kívánva alszom el, hogy bárcsak tudtam volna, milyen veszélyes lehet a szerelem. Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj, ha tudtam volna, hogyan tép szét engem, majd varr össze ismét, csak azért, hogy darabokra szedjen ismét, olyan távol maradtam volna Harry Styles-tól, amennyire csak lehet.